Király Lajosné Bachmann Lili. ÉLMÉNYEINK Második rész (1941-1968) Esküvık, unokák

Király Lajosné Bachmann Lili ÉLMÉNYEINK Második rész (1941-1968) Esküvık, unokák

Tartalom Elıszó...1 Megnıttek a lányaink...2 Erdélyi utunk, Édesanyám hozzánk költözik...5 Arika eljegyzése...7 Sőrősödnek a fellegek...10 Hadszíntérré vált a Szalajka völgy...14 1945 - Vihar után...17 Arika férjhez megy...22 Gondok és örömök. Látogatásom a romos Budapesten. Küzdelem az inflációval...24 Tervek, célok, szolgálatok - Veronka születése - Márta tragédiája...27 Béla érettségije - Samu-társaság - Jucika intézetbe kerül...31 Vidám, boldog nyár. Gábor születése. Laci soproni diák lesz. Ezüstlakodalom...34 Lajcsit áthelyezik Miskolcra - Búcsút kell vennünk a Szalajkától...35 A nagy fordulat - Elkezdjük a városi életet...37 András születése - Édesanyám halála - Pilisliget...39 Elsı miskolci nyarunk - Tapolcsányi konferencia - Erzsi Tiszakürtre kerül...41 Lakásmizéria - Újabb költözés...43 Ági születése - Laci és Erzsi sikerei - Péter dolgozni kezd...45 Konfirmáció, érettségi, eljegyzés - Operaelıadás Kékmezın...47 Erzsiék esküvıje - Balatoni nyaralás - Kati születése...49 Keresztelı, eljegyzés, esküvı...50 Lajcsi nyugdíjba megy - Tuki betegsége - Laciék esküvıje...53 Jánoska és Klárika születése - Kettıs keresztelı...54 Király Mama halála - Márti születése - Selmeci utazás...56 Az "ötvenhatos események"...58 Kisoroszi...60 Málnaszüret a szigetorrban - Ferike születése - Népek barátságának kertje...62 Újabb családi örömök és gondok...64 A forrásvölgyi tározó terve. Pesti utazások, kisunokák. Új tevékenységünk: a fordítás....66 Samu-kirándulás - Familienfest...68 Tuki menyasszonysága és esküvıje - Két kontinensre szóló lakodalom...70 Mátrai kirándulás - Erzsi tanárnı lesz - Béláék jegyessége...73 Imike és Bandika születése - Vértesi Samutúra - Lakásátépítés Erzsiéknél...75 Béláék esküvıje - Tóni születése - Tátrai hegymászó túra - Költözködés...77 Lacika születése - Tukiék St. Catharines-be költöznek...79 Házkutatás - Zolika születése...81 Arikáék gondjai - Új feladatom: Zolika gondozása - Két meghívás...83 İseim hazájában...84 Repülés az óceán fölött - Boldog, szép kanadai nyaram...86 Hazatérés - Újabb gondok, tervek...89 Tátrai kirándulás - Tukiék itthoni látogatása...92 Laciék költözködése - Walti születése - Zolika élénk fantáziája...94 Tervezgetés nyárra - Jugoszláviai utazásunk...96 Bertiék látogatása - Veronka menyasszonysága és esküvıje...98 Izgalmas, gondokkal teli nyár. Gábor világgá megy. Szilvási Samu-túra. Lajcsi betegsége...100 Péterék jegyessége és esküvıje - Erdélyi utazás...101 Utószó...105 Jegyzetek...110

Elıszó Mint már az elızı kötet elıszavában írtuk, Anyuka élményeinek elsı, lényegében házasságukig terjedı része a hét gyermek számára írt "Élményeink" elsı kötetében, Apuka szintén 1924 elejéig megélt élményei mellett jelent meg gépelt változatban. Késıbbi élményeit csak Apuka halála után írta meg, tíz kéziratos füzetben. Ari ezeket késıbb legépelte, és testvéreinek szétosztotta. Az elızı kötetben az 1941 nyaráig terjedı idıszakot dolgoztuk fel. A most elkészült utolsó "Élmények" kötet 1968 nyarával fejezıdik be. A késıbbi, Anyuka haláláig (1980) terjedı idıszakról az Utószóban írunk egészen röviden, néhány képpel kiegészítve. A kötet végén mellékeljük a Béla által szorgalmasan frissített Király-családfa legújabb változatát, amely a család 2004 szeptemberi állapotát rögzíti. Király Péter és Évi, 2004. 1

Megnıttek a lányaink Júniusban megint megdöbbentı fordulatot vett a háború; Hitler megtámadta a Szovjetuniót, és ebbe a hadjáratba belekényszerült Magyarország is. Egymásután jöttek a katonai behívások, sokan kaptak behívót a szilvásiak közül is. Milyen hálásak voltunk most Istennek, hogy Lajcsi sorsa úgy alakult annakidején, hogy nem kapott tiszti rangot, mivel két héttel a frontra érkezése után elfogták, és Szibériába hurcolták. A húszas években többen tanácsolták neki, hogy járjon utána a tiszti rangjának, hiszen már elıterjesztették fogságba esése elıtt, de ı erre nem volt hajlandó, mert azt mondta, hogy ez nem az ı érdeke, hanem a haza érdeke, hogy képzett tisztjei legyenek; ezért ı nem tesz ebben az ügyben egy lépést sem. És ez valóban Isten vezetése volt. Ha tiszt lett volna, akkor bizonyára behívták volna, hiszen Jáhn erdımester és Bründl, a gazdasági intézı idısebbek voltak Lajcsinál, mégis be kellett vonulniuk, mert tartalékos tisztek voltak. Szóval mi békésen élhettük családi életünket továbbra is, és a nyár folyamán megint több kedves családot nyaraltattunk. Eljöttek megint Hatolkayék, Sándor Károlyék, és még többen. Tóth Józsefék is Szilváson nyaraltak családostul, de nem nálunk, hanem a faluban. Gyakran kijöttek hozzánk, és nekem nagy öröm volt, hogy Bertával, Titu édesanyjával megismerkedhettem. Rögtön eszembe jutott, hogy mi valamikor régen már találkoztunk, amikor ı is még leány volt, Dessewffy Berta. Egy diákszövetséges teadélutánon részt vett, és felolvasott a saját elbeszéléseibıl. Meg is ajándékozott mindegyikünket elbeszéléseinek egy kötetével, ezt én meg is ıriztem. Megszerettük Titu testvéreit is, Babát és Arisztidet, aki Arika névre hallgatott. Lajcsi ıt aztán Tarikának nevezte el, hogy megkülönböztesse a mi Arikánktól. Titu és Arika között pedig meleg barátság szövıdött. A családi kirándulások során mindig együtt jártak, és sok beszélgetni valójuk volt egymással. És bennünk feltámadt a sejtelem, hogy ennek még komoly folytatása lesz. Letelt a vakáció, és most már csak három gyermekünknek kellett kirepülnie, Évike otthon maradt. Talált magának elég tennivalót a ház körül, és jól fel tudta használni mindazt, amit Putnokon tanult. Sokat segített a kertészkedésben és a nyaraltatásban. İ intézte például a levelezést, ami nem is volt könnyő, hiszen sokan jelentkeztek hozzánk nyaralásra, akiket el kellett utasítanunk helyszőke miatt. A bevásárlást is sokszor Évike intézte, biciklin járt le a faluba, amikor éppen a hintó nem állt rendelkezésünkre. Évi a kertben Többször beszéltünk arról Lajcsival, hogy ha teljesül a vágyunk, és megépül a tervezett lelki üdülı, ott Évike olyan munkakört találhat magának, ami élethivatásává válhat. De azért abba nem tudtam belenyugodni, hogy 17 éves korára már befejezettnek tekintse az iskoláztatását. Bíztattam ıt, hogy tanuljon tovább, tegyen különbözetit, hogy érettségizhessen. De neki ehhez nem volt kedve és energiája, mert közben egy olyan feladatot kapott, ami nagyon vonzotta. 2

Akkoriban szervezték meg a népfıiskolai tanfolyamokat a falusi ifjúság értelmi és hitbeli továbbképzése céljából. Úgy az evangélikus, mint a református egyház keretében rendeztek ilyen tanfolyamokat. Kiss B. Júlia, a Református Leányegyesület titkára felkérte Évikét, hogy mőködjön közre azon a hathetes tanfolyamon, amelyet İrszentmiklóson fognak rendezni újév után. Évikének az lesz a feladata, hogy a háztartástant tanítsa a lányoknak elméletben és gyakorlatban amellett vállalja a háztartás vezetését is, és vegyen részt a lelki munkában is, áhítatok és bibliaórák tartásában. Évike szívesen vállalta mindezt, és nagy buzgalommal elkezdett készülni a tanításra; újból átvette mindazt, amit a háztartásról, kertészetrıl és baromfitenyésztésrıl tanultak, és óravázlatokat készített, kiválogatva mindazokat az ismereteket, amelyeket a falusi leányok felhasználhatnak. Így aztán nem maradt ideje egyéb tantárgyakra, pedig én szerettem volna vele foglalkozni, hogy irodalmi, történelmi, matematikai téren is tovább képezze magát. Az ısz folyamán történt az is, hogy üzenetet kaptunk Orbán József lelkésztıl, aki az egyik helybeli asztalosnak a fia volt. Azt kérdezte, nem bánnánk-e, ha a mi Évikénkhez komoly szándékkal közeledne. Ez nagyon meglepett bennünket, és egy kicsit elszorult a szívem; hát így eljárt az idı, hogy a mi kislányaink már kezdenek kinıni a gyereksorból, és feltünedeznek a láthatáron a vılegényjelöltek? Eszembe jutott, hogy az "És lámpást adott kezembe az Úr" címő regény hısnıje, Abbie miként fohászkodott hasonló alkalmakkor: "Édes jó Istenem, állítsd meg az idıt!" Hát én is ilyesmit éreztem, nem csak ez egyszer, hanem többször is. Nekünk Orbán Józsi ellen nem lett volna kifogásunk, mert komoly, hívı lélek volt, és mint lelkész is kiváló; Baselben tanult egy évig ösztöndíjjal. De a feltétel az lett volna, hogy Évi szíve megszólaljon, ez pedig nem történt meg. Orbán Józsi többször eljött látogatóba, ebben az évben, s a késıbbiekben is. Elbeszélgettek egymással, de Évi nem tudott felmelegedni. Igaz, hogy a korkülönbség is elég nagy volt, tíz év. Arika ellenben Pesten többször összejött Tituval, és mind melegebb lett köztük a barátság. Ünnep volt Arika számára, amikor egy-egy vasárnapra meghívta ıt a kedves Tóth család. Karácsonyra ismét hazajöttek a diákgyerekeink, újév után pedig megkezdıdött Évike számára a komoly munka az ırszentmiklósi szeretetházban, ahol vagy huszonöt falusi leányt győjtöttek össze erre a hathetes népfıiskolai tanfolyamra. Egy szilvási leányka is részt vett ezen, Kiss Rózsika, Herminke unokahúga. Nagyon ügyesen állították össze a tanmenetet, hogy a leányok elméleti és gyakorlati ismereteket sajátítsanak el, emellett erısödjenek és mélyüljenek a lelki életben. Évike volt a konyhafınök, a lányok felváltva segédkeztek. Sajnos Évinek az a terve, hogy megtanítja a lányokat a vitaminos fızésre, nem egészen sikerült, mert akkor már éreztette hatását a háború, nehéz volt az élelmiszerek beszerzése. Zöldséghez és gyümölcshöz egyébként se lehetett egykönnyen jutni tél közepén. Az a tél rendkívül kemény volt, elıfordult -30 0 -os hideg is. A legnagyobb baj az volt, hogy a kályhák kritikán aluliak voltak a szeretetházban; füstöltek, minduntalan kormolni kellett. A konyhai tőzhelyeknek sem volt huzatja, hosszú órákig tartott, amíg valami megfıtt. Sokat küszködtek a leányok, de szerencsére a vidám kedélyük nem hagyta el ıket. Évi is hısiesen tőrte a hideget, de sajnos, a jobb lábán olyan erıs fagyás keletkezett, hogy egészen megvörösödött és hónapokig fájt a lábszára, pedig kenegette fagykenıccsel. Mindezen kellemetlenségek ellenére nagyon kedves emlékei maradtak Évinek errıl az elsı népfıiskolai tanfolyamról. Igen meleg kapcsolatba került a fogékony lelkő falusi leányokkal, azok nagyon ragaszkodtak hozzá, és késıbb is sokszor írtak neki, tanácsot kértek tıle, vagy feltárták problémáikat. 3

Február második felében került haza Évike, akkor már közeledett a tavasz, el lehetett kezdeni a veteményeskert tervezését, vetımagvak beszerzését, stb. Szóval találhatott magának munkát bıven a mi Évikénk. Márciusban néhány heti üdülésre eljött hozzánk egy fiatal leány, akit a szegedi lelkész ajánlott be hozzánk. Mellhártyagyulladás után erdei levegıre volt szüksége. Kedves modora volt, és hívı leánynak mondta magát, de idıvel rájöttünk, hogy nem egészen ıszinte. Úgy mutatkozott be, mint orvosnı; de késıbb megtudtuk, hogy csak laboránsnı. Még a húsvéti vakációban is nálunk maradt, az ünnepek után utazott haza. A húsvéti szünetre persze Arika is hazajött, meg Béla és Laci is. Nagy meglepetés ért bennünket, amikor Arika egy húsvéti képeslapot kapott Titutól, és azt megmutatta nekünk, tanácsot kérve, hogy mit válaszoljon rá. A képet Titu maga rajzolta. Két nyuszit ábrázolt a kép, s az egyik egy szál szénát, a másik egy szalmaszálat cipel egy épülı házikóhoz. A kép mellett egy nagy kérdıjel. Arika megmagyarázta ezt a képrejtvényt úgy látszik, már beszéltek róla Tituval. Azt akarta megtudakolni Titu, hogy széna-e, vagy szalma. Erre Lajcsi azt indítványozta Arikának: a válaszához mellékelve rajzoljon néhány szál zöld füvet, és írja hozzá: "Egyelıre még csak fő." Ezt ı meg is írta, és Tituék nagyon örültek ennek, remélték, hogy a főbıl széna lesz. Én pedig ismét azt éreztem, amit Abbie, az amerikai családanya: "Édes Istenem, állítsd meg az idıt!" De az idı nem állt meg, mindig újabb és újabb eseményeket hozott. Ezúttal kellemetlenségeket, gondot és aggódást. Húsvét után megtudtuk az egri fıorvostól aki többször jött Marcsekékkal együtt a Szalajkába kirándulni hogy a vendégünknek, Kovács Irénnek a mellhártyagyulladása tuberkulotikus természető volt. Nagy lelkiismeretlenség volt tehát tıle, hogy eljött egy hétgyermekes családhoz anélkül, hogy ezt közölte volna! Milyen szörnyő érzés volt számunkra, amikor úgy 8-10 nappal húsvét után a gyermekeink egymásután elkezdtek köhögni! Pedig közben két vendéggyerek is jött hozzánk, Kiss Gézának, a kákicsi lelkésznek a leánykái. A nagyobbik leány, Gizike súlyos skarláton esett át a télen, és ez a szívére ment, ezért ajánlották neki az erdei levegın való üdülést. Vele jött a kishúga, Ági is. Hát ez még súlyosbította a felelısségünket. Mi lesz, ha a gyerekeink valami tébécés fertızést kaptak Iréntıl, és a vendéggyerekekre is átragad valami? Borzasztó volt éjszakákon át a gyerekek nehéz, kínos köhögését hallgatni. Hívtuk a doktort, de egyelıre ı sem tudott semmi biztosat mondani. Néhány nap múlva újra eljött, és akkor már felismerte a gyerekek ugató köhögésén, hogy ez szamárköhögés. Ebben az esetben ez nagy megkönnyebbülést jelentett nekünk. Örültünk, hogy "csak" szamárköhögés és nem rosszabb! Valószínőleg a húsvéthétfıi locsolkodó gyerekek valamelyike lehetett szamárköhögıs, de ezt senki nem sejtette. Szegény Erzsike, Jucika és a kis Péterke sokat kínlódott éjszakánként a köhögéssel, mely hányásba ment át. Akárhányszor át kellett húznom éjszaka az ágyukat. A vendég kislányok közül szerencsére csak Ági kapta meg, Gizike már régebben átesett rajta. Újabb ijedtség volt, amikor május közepén sürgönyt kaptunk Aszódról, hogy Jeszenszky Tibi aki akkor vallástanár volt az aszódi gimnáziumban Egerbe fogja vinni Lacit 4

röntgenvizsgálatra. Én is odautaztam a megadott idıpontra, és amint találkoztunk, és Laci köhögését meghallottam, azonnal rájöttem, hogy ez is szamárköhögés. Az orvos is igazolta ezt, de miután megröntgenezte Lacit, azt is megállapította, hogy a gyerek tüdıgyulladáson esett át. Érdekes, hogy az intézeti orvos nem vette észre sem a szamárköhögést, sem a tüdıgyulladást; csak torokgyulladás ellen kezelte a gyereket, de miután a hıemelkedések nem akartak megszőnni, mégis elküldte röntgenre. Így hát hazavittem szegény kis Lacikámat, otthon legalább jó levegın lehetett. Voltaképpen örülnünk kellett, hogy májusban jött ez a betegség, és nem ısszel vagy télen. Így sokat enyhített a gyerekek állapotán, hogy egész nap kint lehettek a szabadban. Lacikával együtt most már öt szamárhurutos gyerekünk volt. Micsoda koncerteket rendeztek ezek szegénykék éjszakánként! Napközben pedig folyt a tanulás. Lacit is tanítottam természetesen, nem akartuk, hogy elveszítse az iskolaévet. Gizikét és Ágit is elıkészítettem magánvizsgára, azonkívül Erzsit és Jucit. A faluból is járt hozzám egy jómódú gazdának a fia, Czakó Pista, aki a polgárit végezte magánúton. Júniusban eljött a vizsgák ideje, és a hat tanítványom közül öt tiszta jelesre vizsgázott. Czakó Pista is jó bizonyítványt kapott, csak nem csupa jelest. Így végzıdött életemnek ez a nehéz idıszaka. És a betegségbıl is kilábaltak a gyerekek hála Istennek, amikor letelt az obligát hat hét. Érdekes, hogy amikor Béluska hazakerült az aszódi intézetbıl, akkor kiderült, hogy ı is pontosan hat hétig köhögött, de láza nem volt, és egy napot sem mulasztott az iskolából. Nyilván ez is szamárköhögés volt, de viszonylag enyhe. És az internátusban nem vette észre senki, csak az az idısebb nı, aki a konyhát vezette, de ırá nem hallgatott senki. Erdélyi utunk, Édesanyám hozzánk költözik Nem is említettem még, hogy elızı nyáron, 1941-ben Lajcsi elvitte a két fiút, Bélát és Lacit Erdélybe. Lajcsinak üzleti elintéznivalói is voltak a csúsztatóval kapcsolatban, de emellett egy szép körutat is tettek Erdélyben, megnézték a Gyilkos tavat és a Békás szorost, Tusnádot, Borszéket, Szovátát és végül Kolozsvárt. Olyan nagy gyönyörőségüket lelték a sok természeti szépségben, hogy Lajcsi elhatározta: a következı nyáron nekem kell Erdélybe mennem a két nagylányunkkal. Kínálkozott is erre egy kitőnı alkalom, mert meghívtak bennünket a Református Leányszövetségnek Erdélyben, a Gyilkos tónál tartandó konferenciájára. Erre persze örömmel jelentkeztünk, csak az volt a kérdés, hogyan tudnak engem az otthoniak két hétig nélkülözni. Akkor már elhatároztuk, hogy szegény édesanyámat aki már igen nehezen bírta a háborús nehézségeket, fıleg a sorban állást magunkhoz vesszük, hogy maradjon állandóan nálunk, legalább is addig, amíg ez a háborús nyomorúság tart. De neki még sok elintéznivalója volt otthon, úgyhogy nem tudott még július végére eljönni, amikor a mi elutazásunk esedékes volt. De Lajcsi a szokott könnyedségével erre is tudott megoldást: két kis nyaralóvendéget, Évát és Iduskát, akik mindössze 13 évesek voltak, nevezte ki gazdasszonyoknak, hogy ık irányítsák a háztartást, és állapítsák meg mindennap az étlapot addig, amíg Mama megérkezik. Ezen aztán Mama megbántódott, nem értette meg eléggé, hogy Lajcsi célja itt fıleg a két kislány nevelése volt, hogy felelısségérzetet ébresszen bennük. Ezekrıl a kis házi incidensekrıl mi csak utólag értesültünk. Elindultunk július végén a nagy útra. Úgy emlékszem, reggel indultunk, és késı este érkeztünk meg Gyergyószentmiklósra; ott aludunk, és másnap autóbusszal mentünk a Gyilkos tó melletti Kupás völgybe; ott volt az ifjúsági turistaháznak használt nagy hodály, amelyben minket elszállásoltak. Elég primitív 5

szállás volt; még szalmát sem tudtak nekünk adni, mert ott a hegyek között nem volt kapható, hanem fenyıgallyakon kellett aludnunk. Nem is hinné az ember, hogy ez milyen rugalmas fekhely! Hogy egy kicsit szúrós, ezen úgy lehetett segíteni, hogy egyik takarónkat a lepedınk alá tettük. Mindez nekünk új és érdekes volt, valamint az is, hogy mosdásra a kristálytiszta hegyi patak szolgált. A fızés a szabadban történt. A kényelmetlenségért kárpótolt bennünket a gyönyörő vadregényes környezet. És maga a konferencia nagyon érdekes volt, és sok lelki kinccsel gazdagított bennünket. Kiss B. Júlia volt a lelke, szervezıje az egésznek, és olyan elıadóink voltak, mint Szikszai Béni és Ecsedy Aladár. A bibliaköri munka kisebb csoportokban folyt, én is vezettem egy csoportot. Kedvesek voltak a fogékony lelkő falusi lányok, akik az ország különbözı vidékeirıl győltek össze; voltak vagy kilencvenen. Szabad idınkben sétáltunk, kirándulásokat tettünk a gyönyörő vidéken. Felmásztunk az 1300 méter magas Kiscohárdra, körüljártuk a Gyilkos tavat, de a legcsodálatosabb az a kirándulás volt, amelyet a Békás szoros zordon sziklái közé tettünk, és végigmentünk a szők szoroson a sebesen rohanó, zúgó, tajtékzó hegyi patak mentén. A konferencián részt vett Göbel Tina is, a misszionáriusnı, aki már két éve tartózkodott hazánkban, és elég szépen megtanult magyarul. Olyan boldogok voltunk abban az áldott közösségben, hogy egyáltalán nem izgattak bennünket az apróbb kellemetlenségek: például, hogy az éles hegyi levegı beáradt éjszakánként az üveg nélküli ablakokon, hogy reggel néha csak négy fok volt nulla felett, és hogy a kosztunk elég szőkös volt, mert az élelmiszer beszerzése nagyon nehéz volt ott. Tejet egyáltalán nem kaphattunk, kenyerünk csak annyi volt, amennyit magunkkal vittünk; de azért az adott körülményekhez képest a mi Júliánk nagyon ügyesen vezette a konyhát. A konferencia után még maradt néhány napunk, hogy Évikével és Arikával egy kis körutat tegyünk Erdélyben. Megnéztük Tusnádot és a csodaszép Szent Anna tavat, azután egy hegygerincen átkelve egy szép székely faluba, Bikszádra jutottunk. Ott egy kedves székely parasztasszony felöltöztette Évikét és Arikát székely népi ruhába, hogy lefényképezhessük ıket. Tusnádon aludtunk, azután útra keltünk Kolozsvár felé, ahol már vártak bennünket a kedves Schnellerék, akiket már régen nem láttunk. Schneller Károly a miskolci jogakadémiáról a szegedi egyetemre került, majd Erdély felszabadulásakor Kolozsvárra. Szeretettel fogadtak bennünket, és miután az éjszaka folyamán kipihentük az utazás fáradalmait bizony jólesett rendes ágyban aludni a fenyıgallyak után! körülvezettek minket a városban, és megmutatták Kolozsvár nevezetességeit. Kolozsvárott 6

Rövid volt az idı, indulnunk kellett hazafelé. Kissé megkarcsúsodva, de boldogan érkeztünk meg szalajkai otthonunkba. Bezzeg volt mit mesélnünk az élményeinkrıl! Távollétünk alatt érkezett meg hozzánk a kedves Sörösné Losoncról három kislányával. Megleveleztük már elızıleg ezt a nyaralást, de csak most volt alkalmunk megismerkedni. Hamarosan összemelegedtünk, és tartós barátságot kötöttünk. Egy-kettıre vége lett a nyárnak, és kezdıdtek megint az iskolai gondok. Erzsike is középiskolás lett. Most már nem lett volna értelme Pest felé orientálódnunk, hiszen Mamát állandó jelleggel magunknál akartuk tartani. Így tehát elhatároztuk, hogy a miskolci Tóth Pál gimnáziumba íratjuk be ıt magántanulónak. Arikát pedig beadtuk a Veres Pálné gimnázium internátusába, én kísértem el. Nagyon jó hírő internátus volt ez, tudtuk, hogy jó helyen lesz Arika. De azért elszorult a szívem, amikor bevezettek a leányok hálótermébe, és ott Arika megpróbált kinézni az ablakon. Hullámos üvegbıl volt az ablak, nyilván azért, hogy a lányok ne kukucskálhassanak ki az utcára. Arika vágyakozva tekintett ki, amikor a homályos üvegen át a távolban megpillantott egy zöldellı fát egészen elmosódottan. A Villányi úti lakásból mégis csak szép kilátás nyílt a Gellérthegyre és a Sashegyre, de itt egészen rabnak érezhette magát. Csak az adott némi bíztató reményt, hogy vasárnaponként talán kiengedik majd Tituékhoz. Otthon megkezdtem Erzsivel a gimnáziumi tanulást, Jucikával pedig a második elemit. Péterke is szépen fejlıdött, okosodott, közeledett már a hároméves születésnapja. Nagyon eleven, huncut kis gyerek volt, eredeti mondásai voltak, úgyhogy sokat szórakoztunk rajta. Például egy ködös, hideg novemberi napon sétálni mentem vele az erdıbe, és hallottuk a varjak károgását. "Miért mondja a varjú, hogy kár-kár?" kérdezte Péterke. "Talán azért, mert hideg van, közeleg a tél" feleltem. "Akkor nyáron mit mond a varjú? Azt, hogy jó-jó-jó?" kérdezte Péter egészen logikusan. Édesanyámnak most Péter lett a kedvence, gondjaiba vette, és sokat foglalkozott vele. Talán túlságosan el is kényeztette; de nem baj, legalább volt ami felvidítsa, és örömmel töltse el a szívét, előzze a szomorúságát. Arika eljegyzése December elején meglepetve olvastuk Arikánk levelébıl, hogy ık Tituval már komolyan tervezgetik az eljegyzést. Titu azt szeretné, ha már eljegyzett menyasszonyának tekinthetné Arikát, és a szülıknek is ez volt a kívánsága, hogy már családtagnak tekinthessék Arikát, és ezen a címen hívhassák meg minden vasárnap. Mi ugyan kissé korainak tartottuk a dolgot, hiszen Arika még 17 éves sem volt, de mivel Titut nagyon szerettük és becsültük, és láttuk, hogy fiatal kora ellenére komoly, teljesen megbízható, férfias jellem, beleegyeztünk abba, hogy hamarosan meglegyen az eljegyzés, de az volt a kívánságunk, hogy esküvıre egyelıre ne gondoljanak; az ráér akkor, amikor Arika húszéves lesz. Nem is lehetett másképp, hiszen Titu is még diák volt, a harmadik évfolyamot végezte a teológián. December 30-ra tőztük ki az eljegyzés idejét, de elhatároztuk, hogy egészen csendben, szők családi körben tartjuk meg. Így is lett. Karácsony után jött el Titu az édesanyjával, és csak néhány napot töltöttek nálunk. 30-án estefelé bibliaórával kezdtük meg a bensıséges kis családi ünnepünket. Isten áldását kértük az ifjú párra, és Lajcsi felhúzta mindkettıjük ujjára a jegygyőrőt, amelyet Titu már elızıleg beszerzett. Aztán a virággal díszített, ünnepélyesen megterített asztalhoz ültünk, és vidám hangulatban megvacsoráztunk. Közben Péterke 7

elszavalta a Paszuly Pista és Fuszulyka Julka mennyegzıjérıl szóló verset, amelyet megtanítottunk neki a képeskönyvbıl. Egyelıre még titokban tartottuk az eljegyzést, mert attól tartottunk, hogy az intézetben kellemetlensége lesz Arikának, ha az igazgatónı rajtunk kívül álló személytıl tudja meg a dolgot. Ezért a karácsonyi vakáció elteltével én magam kísértem Arikát az intézetbe, és egyenest Haitsch Ilonához, a gimnázium igazgatónıjéhez mentünk, hogy kellıképpen megvilágítva elmondjuk neki a dolgot. De hiába vigyáztunk a titoktartásra, mert ı elızıleg már két oldalról hallott Arika eljegyzésérıl. Tituék ugyanis, nehogy az iskolai szabályok ellen vétsenek, engedélyt kértek Szınyi Sándor fıigazgatótól aki nekünk egyébként jó ismerısünk volt. Még más részrıl is hallott Ilona az eléjegyzésrıl ez nagyon jellemzı arra, hogy miképpen terjednek a hírek. Az aszódi evangélikus internátus egyik szobalánya véletlenül meghallotta, amint Jeszenszky Tibi aki, mint vallástanár ott étkezett ebéd közben a tanárokkal beszélt, és megemlítette Arika eljegyzését. A szobalány édesanyja pedig Haitsch Ilona édesapjánál volt szakácsnı ott Aszódon. Ilyen kerülı úton tudta meg az igazgatónı a hírt. Egyébként nagyon megértı volt, hiszen ı mindig szeretı figyelemmel kísérte Arika fejlıdését, és értékelte költıi tehetségét. Amikor elmondtuk neki, hogy milyen lelkülető a vılegényjelölt és az egész Tóth család, akkor rokonszenvvel hallgatta elbeszélésünket; csak azt kérte, hogy az osztályban ne hordja Arika a győrőt, mert feltőnést keltene. És még külön intette Arikát, hogy a tanulásban most még jobban igyekezzék haladni, mint eddig. "Hiszen most már elıtted van a cél mondta ez neked szárnyakat kell, hogy adjon!" Persze az osztálytársnık elıtt hiába próbálta volna Arika titkolni a dolgot, mert amint belépett az osztályba, már körülvették a lányok: "Hallottuk, hogy menyasszony vagy. Igaz ez? Jaj, de izgalmas!" Szóval ık is hallották már valami rejtélyes forrásból. A jegygyőrőt nem hordta Arika az iskolában, hanem átadta Titunak, és csak vasárnaponként hordta, amikor náluk volt. Az internátus igazgatónıje, Teri néni, nagyon mővelt, korrekt, de kissé régimódi nı volt, aki szigorúan ragaszkodott az illemszabályokhoz. Természetesen nem engedte meg, nem is engedhette, hogy bármelyik leány fiatalember kíséretében hagyja el az intézetet, amikor vasárnapi kimenırıl volt szó. Arikáért rendszerint Titu édesanyja, vagy nıvére jött el vasárnap délelıtt, és kísérte vissza este. De egyszer mégis bemutatták Titut a szigorú Teréz néninek; és neki mindjárt az volt a benyomása, hogy ezzel a szolid, komoly fiatalemberrel elengedheti Arikát. S azontúl majdnem minden vasárnap Titu jött Arikáért, s a lányok irigykedve nézhették ıt az ablakból, amint egy fiatalember karján hagyja el az intézetet. Februárban én megint Pestre utaztam, hogy részt vegyek a Pro Christo Diákszövetség téli konferenciáján. Erre már régóta nem volt alkalmam. A délutáni és esti elıadásokra Arikával és Tituval együtt mentem, ıket is nagyon érdekelte a konferencia. Akkoriban nagy hatással volt a diákokra Karácsony Sándor a, és élénk eszmecserék, olykor viták alakultak ki az ı elıadásaival kapcsolatban. Voltak, akik helytelenítették, hogy Karácsony Sándor többet beszél irodalmi témákról, mint az evangéliumról. De ı az írók és költık mőveiben és az egész magyar kultúrában azt kutatta, hogy mennyiben mutatkozik meg az evangélium hatása, és hogy kik azok az írók és költık, akik valóban a Lélek ihletése alatt írtak. Azon a télen Évike ismét az ırszentmiklósi népfıiskolán mőködött közre, mégpedig két tanfolyamon; karácsony elıtt is volt egy hathetes tanfolyam, és újév után is. Engem pedig tavasszal Miskolcra hívtak, hogy a polgári iskolás leányok csendes napjain elıadásokat tartsak és eszmecseréket vezessek. Némi szorongással fogtam hozzá, mert több mint 200 kislányhoz a Karácsony Sándorról (1891-1952) Apuka Élményeinek 2. kötetében van részletes végjegyzet. 8

kellett beszélnem arról, hogy az evangélium hogyan ad útmutatást a gyakorlati életünkre. Talán nem mindegyik vett részt szívvel-lélekkel a konferencián, de mindenesetre voltak köztük fogékony lelkőek. Ilyen békés tevékenységben folyt a mi életünk ugyanakkor, amikor a harctéren tragikus események zajlottak le. A Don-kanyarnál súlyos vereséget szenvedett a német és magyar hadsereg, és kénytelen volt visszavonulni. Közben sok-sok magyar élet veszett oda a távoli harctéren, és sokan kerültek fogságba. A mi barátaink közül Vályi Béla, a fiatal tanító tőnt el a harc forgatagában. Felesége, Mancika megdöbbent, amikor a hivatalos jelentést megkapta a férje eltőnésérıl; de erıs lélekkel viselte a csapást, és rendületlenül bízott abban, hogy Béla nem halt meg. Késıbb beigazolódott, hogy valóban így volt; nem halt meg, hanem fogságba került; de sajnos vagy két évvel késıbb a fogolytáborban tífuszban meghalt. De egyelıre Manci bízott abban, hogy férje még hazajön valamikor; összeszedte minden lelkierejét és elhatározta, hogy majd megkeresi a maga és három gyermeke kenyerét; elvégzi magánúton a tanítóképzıt, amit a második osztály után abbahagyott valamikor, hogy férjhez mehessen. És valóban hozzálátott nagy energiával a tanuláshoz, le is tette aztán késıbb a képesítıt, és derekasan helytállt a pedagógusi hivatásban, így tudta felnevelni gyermekeit. A tavasz folyamán már nagyon kellett igyekeznem a gyerekek tanításával; Ezsikén és Jucikán kívül Nagy Pityukát is tanítottam. A család akkor már Kunhegyesen lakott, de Pityunak nem tett jót az alföldi levegı, ezért néhány hónapra hozzánk adták üdülésre és erısödésre. İ a negyedik elemit végezte akkor; az iskolaév végén hazament, és szépen levizsgázott. Már akkor elhatározta, hogy festımővész lesz a. A mi Jucikánk a második elemit végezte akkor, de nem túl nagy buzgalommal. Még mindig a lovak, ökrök és tehenek érdekelték ıt legjobban, név szerint ismert minden lovat és ökröt, amelyik csak megfordult a Szalajkában. Magyarázta nekünk, hogy mindegyiknek más arca van. A tyúkokkal is megbarátkozott, amikor rájött, hogy azokat is be lehet sorolni a lókategóriákba. A vörösbarna tyúkokat "pejtyúknak" nevezte, a kendermagosokat "vasderesnek", a világos színőeket "almásderesnek". A tehénistállóba is gyakran ellátogatott, és nagyon megszerette az új üszıborjúnkat, amelyet azért vettünk meg, hogy felneveljük fejıstehénnek, mert szimmentáli fajta volt. A magánvizsgán aztán felsültünk a mi Jucikánkkal, mert amikor Vilma néni környezetismeretbıl kérdezte ki ıt, felszólította, hogy mondja el Szilvásvárad nevezetességeit. A Pallavicini kastélyt és a református templomot kellett volna mondania Jucinak, de mivel hallgatott, Vilma a kérdve kifejtı módszerhez folyamodott, és megkérdezte: "Ha valaki vendég jönne hozzátok, mit mutatnál meg neki?" "Hát az új tinónkat!" felelte Jucika. (Szilvásváradon az üszıt is tinónak nevezik.) Azután elmentünk Miskolcra Erzsikét levizsgáztatni. Jucikát is magunkkal vittük, hogy megismerje Miskolcot. Szabó Daniék láttak minket vendégül Hejıcsabán. Amikor a városban járkáltunk, Jucika minden útelágazásnál megkérdezte: "Most cselıre megyünk, vagy hajszra?" Akkoriban ugyanis nagyon beleélte magát a ló és ökör frazeológiába. Erzsike szépen levizsgázott, Arika, Béla és Laci pedig hazajött az intézetbıl vakációra. Nem is említettem még, hogy az iskolaév vége elıtt, áldozócsütörtökön, Aszódra utaztunk, a Késıbb Nagy B. István néven lett festımővész, és Somogyi-Tóth Zsuzsi férjeként a családba is bekerült. 9

hogy Béluka konfirmációján részt vehessünk. Nagyon szép, komoly ünnepség volt. Király Mamával és Klárival is találkozhattunk ott, mert ık is eljöttek Pestszentlırincrıl. A nyári vakációban ismét benépesült a ház. Hatolkayék, Szınyiék voltak a vendégeink, és még többen. Titu azon a nyáron csak rövid idıre jöhetett, mert katonai kiképzésre kellett mennie. Akkor a teológusokat is bevonták a katonasághoz azzal az elgondolással, hogy esetleg majd tábori lelkészként fognak szolgálni. Szerencsére erre már nem kerülhetett sor Titu esetében, mert bevégzıdött a háború, mielıtt ı a lelkészi vizsgát letette. De Titu öccse, aki nálunk Tarika névre hallgatott, néhány hetet nálunk töltött a nyáron, és jó pajtása lett a gyerekeinknek, Lacival egyidıs volt. De legjobban Erzsikéhez vonzódott. İ 13 éves volt, Erzsi 11, de Tarika már arról kezdett ábrándozni, hogy majd valamikor feleségül veszi Erzsit. Erzsi azonban erélyesen visszautasította. "Nem megyek hozzád elıször is azért, mert pesti vagy, másodszor azért, mert nagyon szereted a gyomrodat, harmadszor azért, mert szeretsz vadászni." Bélának és Lacinak nagy élménye volt nyár végén, hogy Lajcsi elvitte ıket a Tátrába. Megragadta azt a kitőnı alkalmat, hogy egy társas turistakirándulásba lehetett bekapcsolódni. Csak azt sajnálta, hogy Selmecbányát kihagyták az úti programból. De igen nagy gyönyörőség volt neki, hogy ismét megmászhatta a Magas Tátra csúcsait, ahol valamikor diákkorában sok szép túrát tett. Most is elég komoly hegymászásokat rendeztek, még a Gerlachfalvi csúcson is fönt voltak. Béla és Laci olyan ügyesen mászkált akár a zergék, a társaság felnıtt tagjai megbámulhatták ıket. Nagyon szép fényképfelvételeket is készítettek a. Sőrősödnek a fellegek Megkezdıdött az 1944-es év. Nem tudhattuk még elıre, hogy mi minden fog történni az év folyamán, de azt észre kellett vennünk, hogy sötét felhık tornyosulnak nemcsak hazánk, hanem egész Európa egén, és mintha tompa dübörgés jelezte volna, hogy mind közelebbközelebb jön hozzánk a vihar. A politikai eseményekben én nem voltam tájékozott, hiszen nem igen értem rá újságot olvasni, teljesen lefoglalt a családi élet. De azt észre kellett vennem, hogy nagy szenvedélyek kavarognak a lelkekben, és a magyar közvélemény is egymással szembenálló pártokra tagolódik. Lajcsinak bizony nehéz dolga volt, mert ıt is be akarták vonni ebbe a kavargásba, de Isten megadta neki azt a bölcsességet, hogy ne csatlakozzék egyik párthoz sem. Amikor megpróbálták ıt agitálni, kijelentette, hogy ı csak olyan párttal tudna együtt dolgozni, amely teljesen az evangélium alapján áll. Ilyen pedig nem létezett. Nagyon megnehezedett az uradalom ügyeinek vezetése is. Félı volt, hogy ha egymásután behívják az embereket katonának, nem lesz elég munkaerı. Ezen aztán úgy sikerült segíteni, hogy hadiüzemmé nyilvánították az uradalom fatermelését, s ezen a címen sikerült sok embert visszatartani. Persze az emberek ezért hálásak voltak. Március végén aztán eljött az a nap, amikor német megszállás alá került Magyarország. Élénken emlékezetemben van ez a nap, mert Erzsikémmel éppen akkor utaztunk Pestre. Erzsinek az volt a vágya, hogy egyszer legyen alkalma Budapest nevezetességeit megnézni. Eddig mindig csak azért mentünk vele Pestre, hogy a rokonokat meglátogassuk. Ezért elhatároztam, hogy most teljesítem a kívánságát, és néhány napot városnézéssel fogunk tölteni. Nagyon vágyott például arra Erzsi, hogy meglássa a királyi palotának azt a részét, amely nyitva volt a közösség számára. Évike látta azt egyszer, és elragadtatással mesélt róla. a A tátrai kirándulásról Apuka részletesen ír Élményeinek második kötetében. Az illusztrált változatba Laci és Béla több szép fényképét is betettük. 10

De bizony nem úgy sikerült ez a pesti városnézés, mint ahogy szerettük volna. A királyi palotát meg sem lehetett közelíteni, mert német katonai ıséggel volt körülvéve. Még a Gellért hegyen, legkedvesebb sétahelyemen sem járhattunk szabadon, mert a legszebb kilátóhelyen fegyveres német katonák állomásoztak. Nyomasztó hangulat uralkodott egész Pesten. Sok helyen szemünkbe tőnt a horogkeresztes zászló. Igyekeztem azért Erzsikének megmutatni egyetmást, hogy ne legyen nagyon csalódott. A Városliget, a Szépmővészeti Múzeum és az Állatkert tetszett neki. Arikát is meglátogattuk az intézetben; ı már erısen készült az érettségire. Aztán hazautaztunk. A német megszállásnak súlyos következményei lettek. Azelıtt is voltak már légvédelmi gyakorlatok és tanfolyamok, mert fel kellett készülni minden eshetıségre; de most mindez vészes valósággá vált. Jöttek az amerikai bombázók, és nem kíméltek minket, hiszen most már egy kalap alá vontak bennünket a németekkel. Folytonos rettegésben élt a fıváros lakossága, napirenden volt a légiriadó; most már nem gyakorlatképpen, hanem a komoly veszedelem elıl kellett az embereknek az óvóhelyre szaladgálni. És megtörtént az is, hogy az óvóhely kapott telitalálatot. Arikáéknak ebben az izgalmas idıszakban kellett érettségire készülniük Bizony, többször félbe kellett szakítani a tanulást és lerohanni a pincébe. De végül is nagyon jól sikerült Arika érettségije; a szóbelin olyan jól felelt, hogy minden tárgyból egy fokkal jobb osztályzatot kapott, mint az évvégi bizonyítványban; csak azért nem lehetett jelesen érett, mert olyan sokat mégsem lehetett javítani. De így is nagyon boldogok voltunk, hogy jól érett lett. Titu sürgönyözte meg az örömhírt. Végre hazajöhetett a mi Arikánk, és nem kellett többé aggódnunk érte. A fiúk is hazajöttek Aszódról. Béla az ötödik osztályt, Laci a negyediket végezte. Erzsike pedig Miskolcon levizsgázott a második osztályból. A nyári vakációnk igen izgalmas volt, benépesedett a ház. És a vendégek most nem egyszerően üdülni jöttek hozzánk, hanem a bombázások elıl menekültek. Eljöttek Ecsedyék, akiknek a lakását már erısen meg is rongálta a bomba, úgyhogy új lakásba kellett költözniük. Schiebe-ék, a pesti német lelkészék is eljöttek megint, most már két gyermekkel. Sörösék is nálunk töltöttek néhány hetet. Hozzánk jöttek a bombázások elıl Bandiék is három gyermekükkel. Mindenki élvezte a Szalajka völgy áldott nyugalmát a pesti izgalmak után. A gyermekek pedig gondtalanul játszottak úgy, mint máskor. A felnıttek közt azonban olykor-olykor megromlott a jó hangulat, mert sajnos elkerülhetetlenek voltak a politikai viták olyan borzasztó súlyos kérdésekrıl, mint az elszomorító háborús helyzet, Hitler zsarnoki uralma, a zsidóüldözés, stb. Bizony, különbözıek voltak a vélemények. Azt láttuk, hogy Schiebe, bár német volt, egyáltalán nem helyeselte Hitler eljárását, fıleg a zsidóüldözést. De ilyesmit csak egészen csendesen lehetett mondani akkoriban. Ragyogó fényfolt volt annak a nyárnak a történetében az evangélikus konferencia, amelyet Marcsekék rendeztek az ózdi ifjúság számára. Sátrakban aludtak, és Isten szabad ege alatt, a "kiszáradt tóban" tartották az elıadásokat és a csoportos bibliatanulmányozást. Mi is részt vettünk a nagyobb gyermekeinkkel együtt. Engem is felkértek, hogy bibliakört vezessek, és esti áhítatot tartsak. Nagyon áldott napokat töltöttünk együtt; nem feledkeztünk meg hazánk súlyos gondjairól, de az a reménység töltött el minket, hogy akármi lesz is a haza sorsa, az ifjúságot Krisztushoz kell vezetnünk, hogy a Lélek erejétıl eltelve nézzen szembe a nehézségekkel, és építsen egy szebb jövıt. 11

Hogy milyen sorrendben következtek a hadi események, és hogyan jött mind közelebb a hadszíntér, azt nem is tudnám pontosan felsorolni. Az bizonyos, hogy nyár végén már nagyon válságos volt a helyzet, már Hatvan közelében is voltak harcok. Elhatároztuk, hogy fiainkat nem küldjük Aszódra, hanem otthon tartjuk. Megnyugtató érzés volt, hogy mind a hét gyermekünk velünk van. Évike és Arika most már segíthettek a tanításban. Négy magántanuló gyermekünk volt: Béla, Laci, Erzsi és Juci. Ezen kívül még a falusi kislányok közül is járt hozzánk három tanítvány, akik polgári iskolai magánvizsgát akartak tenni. Ha jól emlékszem, nekem 39 órám volt hetenként, de Évinek és Arinak is jutott elég. Szóval egész kis iskolánk volt. Azért tudtam ezt megtenni a háztartási munka mellett, mert a mi derék Irénkénk igen nagy buzgalommal és szorgalommal végezte munkáját. Kos Juliska is ügyes segítség volt. Péterke még nem volt iskolás, de már akkor meglátszott rajta, hogy hajlama van a tudományos pályára. İvele a nagymama foglalkozott sokat. Meg tudta mondani, hogy milyen messze van a Nap a Földtıl, és hányszor akkora, mint a Föld. A nagy számok borzasztóan érdekelték. A mínusz számok is nagyon izgatták a fantáziáját. Egy este, mikor már a rácsos ágyban feküdt, szopta az ujját, és a szeme is kezdett már becsukódni, egyszerre csak azt kérdezte: "Anyuka, mennyi mínusz végtelenszer mínusz végtelen?" Az ırgrófék már szeptemberben otthagyták a szilvási kastélyt, és a Dunántúlra mentek, majd késıbb Bécsbe. Nem is maradhattak volna nyugodtan ott, mert attól kezdve valóságos átjáróház lett a kastély. Elıször azokat internálták oda, akik a nyilasok szemében politikailag gyanúsak voltak. Közöttük volt Zsedényi professzor a is, aki késıbb államelnök lett. Hogy milyen emberbaráti szolgálatokat tett Lajcsi egyrészt az internáltaknak, másrészt a zsidó munkaszolgálatosoknak, azt részletesen megírja ı az élményeiben. Októberben és novemberben német fıhadiszállás lett a kastély. Wöhler tábornok b onnan irányította az egész Felsımagyarország védelmét. Nagyon komolyra fordult már a helyzet. De ez a Wöhler tábornok, mint szenvedélyes vadász, mindig talált azért idıt arra, hogy Lajcsival vadászni menjen. Ez volt számára a felüdülés idegırlı munkája közben. Bátran néztek ezek a németek szembe a veszedelemmel, és nem beszéltek egy szót sem arról mert szigorúan tilos volt hogy reménytelen a helyzet. De egyszer két tiszt volt nálunk szálláson, akik osztrák származásúak voltak, azok bizalmasan megmondták, hogy a háborút elveszítjük. Az ısz folyamán történt az az igazán nem várt eset, hogy a mi békés Szalajka völgyünkre is bombák hullottak. Nem is messze a házunktól, az Éleskıvár felé vezetı út mellett a hegyoldalban. Láttuk a repülıgépet, amelyrıl ledobták. Utána aztán kisétáltunk a gyerekekkel oda, és megdöbbenten láttuk a mély bombatölcsért. Valószínőleg a siklót akarták eltalálni, ami valóban katonai célt szolgált akkor, mert muníciót szállítottak azon a pályán. Október végén történt Pesten az a szörnyő tragédia, hogy váratlanul felrobbant az aláaknázott Margit híd, miközben teljes forgalom volt rajta. Késıbb értesültünk arról, hogy az én régi barátnım, Deméné Hefty Mária is szerencsétlenül járt ott, mert éppen két kis fiával utazott a a Dr. Zsedényi Béla (1894-1955), részletes végjegyzet Apuka Élményeinek második kötetében. b Otto Wöhler (1894-1987), részletes végjegyzet Apuka Élményeinek második kötetében. 12

villamoson. Mindhárman a Dunába estek, de Máriát és a nagyobbik fiút kimentették; a kisebbik fiú úgy veszett bele a Dunába, hogy még a holttestét sem találták meg. Sokan gondolkoztak akkor azon, hogy menekülni kellene a közelgı veszedelem elıl. Nekünk is tanácsolták többen, például a német tisztek, hogy legalább a lányainkat mentenünk kellene. Szó volt arról, hogy esetleg Svájcba lehetne ıket kijuttatni. De errıl Évike és Arika hallani sem akart. Azt mondták, hogy inkább menjünk egy barlangba, de együtt az egész család, mint hogy ık távol legyenek tılünk, és rettegjenek értünk. A hétfıi bibliakörben akkor Ézsaiás könyvét tanulmányoztuk. És a 30. részben ehhez a szakaszhoz jutottunk: "Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna: csöndességben és reménységben erısségtek lett volna, de ti nem akartátok. Hanem azt mondtátok: Nem, sıt lóra ülvén futunk; ezért futnotok kell, és gyors paripán elvágtatunk; ezért gyorsak lesznek üldözıitek. Ezer fut egynek riasztására, ötnek riasztására mind elfuttok, mígnem úgy maradtok, mint egy szál fenyı a hegytetın, mint egy zászló a halmon." Ez az ige megragadott bennünket, és úgy fogadtuk, mint Isten vezetését. Elhatároztuk tehát, hogy nem menekülünk, hanem Istenre bízzuk a sorsunkat. December elején már olyan komolyra fordult a helyzet, hogy a németek kirendelték a lakosságot lövészárkot ásni. Persze Lajcsi se vonta ki magát, és én is vele mentem; ástam én is, amennyire erımbıl telt. Ez talán éppen Mikulás napja elıtt volt. Péterkét elıkészítettük arra, hogy most talán el sem tud jönni a Mikulás bácsi, mert bombázó repülıgépek röpködnek a felhık között. "Hát a Mikulás bácsi olyan gyáva?" kérdezte Péter megbotránkozva. Így aztán mégis kénytelenek voltunk valamit készíteni, hogy megmentsük a Mikulás becsületét. Birsalmasajtból és dióból készítettünk szaloncukrot, így volt mit tenni a cipıbe. Emlékszem, aznap éppen egy német tiszt volt nálunk bekvártélyozva. Lajcsi egy szépen becsomagolt darab szalonnát dugott a csizmájába, amit kitett az ajtó elé. Milyen meghatottan mondott aztán köszönetet, mikor reggel megtalálta! Bizonyára az otthonára gondolt. Rohamosan követték egymást az események. Nemsokára már Wöhleréknek is el kellett távozniok a kastélyból, kezdıdött a visszavonulás. De a németeknek ki volt adva a parancs, hogy az utolsó csepp vérig ellenálljanak, és ahonnan visszavonulnak, ott robbantsanak fel minden olyan épületet, amelyet katonai célra használtak, és a vasutakat, hidakat, alagutakat is. Így robbantották fel például a sátai és szarvaskıi alagutat. Lajcsinak sikerült szép szóval elérni, hogy Szilváson mérsékeljék magukat a németek. Így sikerült megmenteni a malmokat és a főrésztelepet; a kisvasúton kénytelenek voltak itt-ott robbantani, mert hiszen azt muníciószállításra használták, de nem okoztak túlságosan nagy károkat, úgyhogy az ostrom után ki lehetett javítani. Amikor már mindenki tudta, hogy nagyon közel van a veszedelem, akkor a faluból két fiatal leányt hoztak el hozzánk a szüleik, mert úgy érezték, hogy nálunk biztonságban lesznek; Lóczy Böskét, a vendéglısék lányát, és a postamesterék lányát, Annuskát. Azonkívül már nyár vége óta nálunk volt Jászay Margit, a hívı fényképésznı. A bombázások elıl menekült hozzánk, amikor kedves barátnıjét, Róth Annit, akivel együtt lakott, és akitıl a fényképészetet tanulta, elvitték valamelyik német haláltáborba, mint zsidót. Persze ı ott is bizonyságot tett Krisztusban való hitérıl; nem jött vissza többé. Jászay Margitnak szerzett Lajcsi kisegítı munkát a szilvási erdıhivatalban, s így ı másfél évig nálunk maradt, és már szinte családtagnak számított. Édesanyámat féltettük az elkövetkezı izgalmas napoktól, mert elég gyenge volt az egészségi állapota. De ı a körülményekhez képest nyugodtan fogadta a dogokat, és továbbra is sokat foglalkozott Péterkével. Mi pedig folytattuk a nagyobb gyerekek tanítását, míg csak ki nem tört a vihar. 13

Hadszíntérré vált a Szalajka völgy Izgalmas napok következtek. Nemcsak sejtettük, hanem tudtuk, hogy jön a veszedelem. Csak azt nem tudta senki, hogy merrıl, milyen irányból. Sokan azt gondolták, hogy Eger felıl. Volt olyan elgondolás, hogy a falubeli fiatal lányokat az Istállóskıi barlangban kellene elrejteni, és egy falat kellene építeni a bejáratához. De erre már nem került sor, és nem is lett volna jó; hiszen végül is éppen az Istállóskı felıl, a legmeredekebb lejtıkön jöttek le a román és orosz katonák. A németek már tudták, hogy vissza kell vonulniok, de ki volt nekik adva a rendelkezés, hogy az utolsó csepp vérig küzdeniök kell, és tartani az állásaikat. Egy kb. 150 emberbıl álló alakulat nálunk éjszakázott egyszer, azután elvonult szekerekkel, lovakkal, ágyúkkal. A falu védelmére amint hallottuk kb. 35 embert hagytak. Lajcsinak igen nagy energiára, bölcsességre és rugalmasságra volt szüksége, hogy megfelelı intézkedéseket hozzon a család, az erdészeti munkások, és a falu érdekében. Például sikerült néhány mázsa szalonnát szereznie, hogy a munkások az elkövetkezendı nehéz idıkben rendszeresen kaphassanak egy kis természetbeni járandóságot a bérük mellé. Ezt a szalonnát mindenféle ötletes módon sikerült elrejteni, úgyhogy legnagyobb része meg is maradt, hónapokon át azon éltek a munkások. A család védelmére pedig ásatott Lajcsi egy hevenyészett bunkert; a kertünkbıl lehetett lemenni egy hatméteres létrán, a másik kijárata pedig a kocsiúton túl, a japánkertben volt. Még be sem fejezıdtek a munkálatok, amikor december 17-én, vasárnap délelıtt egyszer csak felbukkantak a láthatáron a román katonák. Elıször csak néhány ember, aztán mindig többentöbben. Félve közeledtek a házunkhoz, hiszen nem tudhatták, nincsenek-e a házban németek. Végül bejöttek, és végigjárták a házat biztonság kedvéért; aztán megnyugodtak, látva, hogy nincs a házban német katona. Így hát kiszemelték fıhadiszállásnak a házunkat. Jöttek, jöttek, szinte özönlöttek be a házba. Tisztek is voltak velük. Alighogy ezt meglátták a németek, akik valahol a hegyoldalban megfigyelı állásban voltak, azonnal tüzet nyitottak. Megdördültek az ágyúk, és egyszer csak azon vettük észre magunkat, hogy a légnyomástól megcsörrentek az ablakok, és csak úgy hullott ránk az üvegcserép. A románok erre gyorsan leszaladtak a bunkerbe. Mi pedig a gyerekekkel az irodába szaladtunk be, mert annak boltozatos mennyezete és vastag falai védelmet kínáltak. Abban a pillanatban, amikor a lövések zaja és az ablaküvegek csörrenése felhangzott, és szinte rengett a ház, a szívem nagyot dobbant, és bennem is szinte megrendült valami. Elvesztettem a biztonságérzetemet. Az a gondolat gyötört, hogy talán mégsem Isten vezetése volt az, hogy ne meneküljünk, hanem maradjunk az otthonunkban. Hiszen mi bíztunk abban, hogy Isten megoltalmaz, és íme, most lövik a házunkat! Gyötrelmes perc volt az, és nehéz napok következtek utána, de a második nap végén már láttam, hogy éppen így kellett lennie: megmutatta az Úr, hogy az ágyútőz közepette is meg tud oltalmazni bennünket, és hajunk szála sem görbül meg. És az is drága ajándék volt, hogy én, aki különben félénk természető voltam, és könnyen sírtam, most megkaptam az erıt arra, hogy bátran nézzek szembe a dolgokkal. És elhatároztam, hogy azért se fogok sírni, mert ha egyszer elkezdeném a sírást, akkor nem tudnám abbahagyni, és az rossz hatással lenne egész környezetemre. Nem írom le részletesen az eseményeket, hiszen Lajcsi tárgyilagosan megírta. Inkább csak azt mondom el, hogyan hatottak rám azoknak a napoknak az élményei. 14

Két napig mőködtek az aknavetık bizonyos idıközökben. Röpködtek a szilánkok a házunk körül, lyukakat ütöttek a falba, sıt, kilyuggatták a függönyeinket, és behatoltak a szobába, behatoltak a falba Laci feje fölött, meg a kocsisék fiacskája fölött, aki a gyerekkocsiban feküdt senkinek sem történt baja. A disznók azonban megsebesültek az ólban, és a lovak is az istállóban. Este, mikor besötétedett, elhallgattak a lövések. Közben az összes szomszédaink hozzánk menekültek, és mi tömegszállást rendeztünk be az emeleti szobákban. A földszinti szobákat pedig ellepték a katonák, még a folyosót és a lépcsıt is. A tiszteknek tudtunk valahogy ágyat vetni, de a közkatonák ledıltek a padlón, a folyosón, a lépcsın, és úgy aludtak el; örültek, hogy tetı van a fejük felett. Lehettek vagy nyolcvanan összesen. A tisztek között két orosz összekötı tiszt is volt. Hát elég gyakran elıfordult nálunk, hogy benépesedett a házunk vendégekkel, de ilyen vendégjárás még sohse volt! Másnap reggel újból feldördültek a lövések. A kitört ablakokba pokrócokat akasztottunk. Az ablakok közül néhányat sikerült megmenteni a lövések szünetében: Lajcsi Béla segítségével kiemelte a még ép ablakokat, és elrakta; így legalább szimpla ablakokkal ki tudtuk húzni a telet a szobák egy részében. Gyermekeink a cselédlányokkal és a szomszédokkal bevonultak a bunkerbe; én nem mentem le, mert attól féltem a legjobban, hogy milyen borzasztó lehet ölbe tett kézzel, tétlenül ülni, és nem gondolni másra, mint a veszedelemre. Nekem az kellett, hogy állandóan legyen valami munkám. Volt is, mert derék leányainkat, Irénkét és Juliskát nem engedtük a konyhába féltettük ıket, és okkal inkább leküldtük ıket is a bunkerbe. Én pedig megfıztem az ebédet igen egyszerő ebédet, de igen nagy mennyiséget. Emlékszem, köménymagos leves és paradicsomos krumpli volt. Ekkor történt, hogy egyszerre csak jött egy újabb lövéssorozat és a konyhaablak nagy csörömpöléssel betört, az üvegcserepek belehullottak a levesbe, hiszen az ablak közvetlenül a tőzhely mellett volt. Olyan meglepı volt ez, hogy nem is értem rá megijedni pedig ott álltam a tőzhely elıtt hanem az volt az elsı gondolatom, hogy most mit adjak enni a háznépnek? Hát azt tettem, hogy szitára szalvétát borítottam, és úgy szőrtem át a levest, aztán leküldtem a bunkerbe. De ekkor jött egy újabb aknasorozat és mi Lajcsival gyorsan beszaladtunk a cselédszobába, mert ott boltozatos volt a mennyezet. Igen ám, de mire visszaértem a konyhába, üresen tátongott a lábas a katonák közben megették a paradicsomos krumplit. Sok minden történt aznap, egyszer szétlıtték a villanyvezetéket is, de Lajcsi Béla segítségével megint összekötötte. A sertések megsebesültek az ólban, mert szilánkot kaptak, a lovak is megsebesültek az istállóban, de nekünk hála Istennek, semmi bajunk sem történt. Este már mosolyogni is tudtam. Olyan komikus volt, amikor a román tisztek, akiket kávéval és lekváros kenyérrel kínáltam, szabadkoztak: "De nagyságos asszony, ne fáradjon, mi igazán nem azért jöttünk, hogy alkalmatlanságot okozzunk magának!" Vacsora után, amikor már a tisztek és a többi katonák is aludni tértek, egyszerre csak berobogott egy román tiszt, akit még eddig nem láttunk; valami magasabb rangú tiszt lehetett, akinek ellenırzı körutat kellett tennie. Nagy dérrel-dúrral jött, és követelızött, hogy adjunk neki külön szobát, mert nagyon fáradt. Amikor Lajcsi megmondta, hogy külön szobát nem tudunk adni, hiszen a többi tisztek is hárman-négyen alszanak egy szobában dühösen kifakadt, és fenyegetızött, hogy majd lefoglalják az egész házat fıhadiszállásnak, csak két szobát hagynak meg nekünk a férfiakat pedig 16 éves kortól kezdve kiviszik Szibériába. Béla 16 éves volt! Lajcsi nem szállt vitába vele, hanem gyorsan megbeszélte velünk, hogy ürítsünk ki egy szobát. Jászay Margit, aki a két fiatal lánnyal, Lóczy Böskével és Hábel 15

Bimbivel együtt aludt, átadta a szobáját, és ık is bevonultak a tömegszállásra. A dühös tisztnek felajánlottunk egy fürdıt, hiszen ott volt a villanybojler a fürdıszobában és megágyaztunk neki a Margit szobájában. Aztán összeültünk a nagyobb gyerekekkel és a szomszédokkal; szorongó szívvel néztünk a nagyon sötétnek látszó jövı elé, de aztán imádkoztunk együtt, és kissé megnyugodtunk. Másnap reggel a dühös tiszt korán felkelt, egészen megváltozott hangulatban; szépen megköszönte a szállást, és közölte Lajcsival, hogy igen jólesett neki a fürdı, és az éjszakai nyugalom; már régen nem aludt ilyen jól. Aztán eltávozott, és színét sem láttuk többé. Bennünk is feloldódott a nagy feszültség, és megint csak azt éreztük, hogy Isten oltalma alatt állunk. Ezen a harmadik napon már nagy fordulat következett be; a katonák kezdtek a Szalajkából levonulni a faluba, ott is még két napig tartott a harc. Nálunk már megszőnt az ágyúzás, és a "vendégeink" száma is kezdett apadni. De azért csak a hét végén hagyták el teljesen a házat. Ezek a román katonák általában barátságosak voltak; igaz, hogy barátságosan lopkodtak is egyetmást, de ez szót sem érdemel ahhoz képest, hogy mások mennyit vesztettek. Elıttem pedig megvilágosodott az, amit Lajcsi látott meg elıször: hogy mindenkiben az embert kell látni elsısorban, és nem az ellenséget. Ha így közeledünk hozzájuk, akkor megszabadulunk a félelemtıl, és inkább sajnáljuk ezeket a szerencsétlen embereket, akik a háború viharában, a nélkülözések és veszedelmek között eldurvultak, megkérgesedett a szívük, pedig régebben talán derék, jólelkő emberek voltak. Negyedik nap már elcsitult a harc a faluban is. Azt hiszem, hogy az a harminc vagy harmincöt német katona mind odaveszett, ott temették el ıket a falu végén a temetıben. Nekem szerencsére nem kellett a halottakat látnom, pedig a halastónál is eltemettek egy román katonát. Izgalmas volt az az egész hét, és Lajcsi többször került válságos helyzetbe, de már szinte természetesnek tartottuk, hogy minden veszedelembıl kimenti ıt az Úr. Pénteken este hagyta el a házunkat az utolsó alakulat is, és akkor egyszerre eszünkbe jutott: jé, hát holnapután karácsony! Errıl teljesen megfeledkeztünk az izgalmak közepette. Szombaton reggel az egész háznép apraja-nagyja munkához látott. Elıször is disznóölést kellett rendezni, mert a két hízó megsebesült a szilánkoktól. Munkaerı volt bıven, hiszen a szomszédaink is mind nálunk voltak. A húsnak egy részét a katonáknak adtuk, hogy ne háborgasson bennünket senki. Szaporán folytak a sertésölési munkálatok, de ugyanakkor néhány asszony hozzálátott a nagytakarításhoz. Hogy milyen piszkot hagytak a katonák maguk után a földszinti szobákban, az leírhatatlan. No de fürgén járt a súrolókefe, és estére már gyönyörően ki volt takarítva az egész ház. A katonák eljöttek a nekik szánt húsért, egyébként már semmi dolgunk nem volt velük. Ez nagyon megnyugtató érzés volt. Azután következtek a szorosan vett karácsonyi gondok. Hogyan fogunk karácsonyfát díszíteni és a gyerekeknek valami ajándékot készíteni, amikor vásárolni egyáltalán semmit sem lehet? Maga a fenyıfa nem okozott problémát, velünk volt az erdész gyakornok, ı kivágta az erdıben a megfelelı fát. De mit rakunk rá? A díszeink, gyertyáink megvoltak, szaloncukorpapírunk is volt tavalyról. Birsalmasajtból és dióból kotyvasztottunk szaloncukrot, aprósüteményeket is készítettünk, így aztán volt mit aggatni a fára. A mi ügyes nagylányaink pedig a vendéglányokkal együtt felmentek a padlásra, összeszedték a régi gyerekruhákat, rokkant babákat, szakadt képeskönyveket és egyéb játékokat, és addig 16

varrogattak, ragasztgattak, javítgattak, amíg egy rakás ajándék került ki ügyes kezük alól. Így történhetett meg, hogy a saját hét gyermekünkön kívül még tizenöt gyereknek tudtunk ajándékot adni. A faluba is küldtünk néhány gyereknek, például a volt kocsisunk gyerekeinek. A saját gyermekeink közül a nagyobbaknak a régi könyveink közül ajándékoztunk néhányat. Szinte mi magunk is csodálkoztunk, amikor vasárnap estére minden gyönyörően el volt készítve. Áldott volt a sok kéz. Állt a szépen feldíszített karácsonyfa, kigyúltak a gyertyák, és harmincöten álltunk a karácsonyfa körül. Énekeltünk, elolvastuk a karácsonyi történetet, úgy, mint máskor. Meghatott érzéssel álltunk ott a karácsonyfánál, fájó szívvel, de örömmel és hálával is, hogy megszabadultunk a veszedelemtıl. Gyertyaoltás után kiosztottuk az ajándékokat a gyerekeknek és a fiatal lányoknak; a felnıtteket pedig azzal örvendeztettük meg, hogy mindegyik család kapott egy cédulát, amelyen az állt, hogy kapnak tılünk egy süldı malacot olyan feltétellel, hogy egy év múlva a szaporulatból adnak helyette másikat. Ezzel megvigasztalódtak szegények, mert az ı saját állataikat bizony elvitték az éhes katonák. A karácsonyi vacsora nem okozott gondot, vendégül tudtuk látni az egész társaságot, hiszen elızı nap volt disznóölés. Néhány napig még nálunk maradtak a szomszédok, amíg a saját lakásukat rendbe tudták hozni a katonák ottléte után. Aztán egymásután visszatértek saját otthonukba, de azt hiszem, az ı lelkükben is mély nyomot hagytak azoknak az izgalmas napoknak az élményei, amikor családias közösségben voltunk egymással, és a kölcsönös segítés és a közös imádkozás révén könnyebben éltük át azokat a nehéz napokat. Nem is említettem még, hogy az én szegény, gyenge idegzető édesanyám meglepıen bátran viselkedett abban a válságos helyzetben; megosztotta a szobáját azokkal az egyszerő asszonyokkal, és szeretettel beszélt velük. Így teljes szívvel részt tudott venni ı is a mi karácsonyi ünneplésünkben, bár szokatlan lehetett neki, hogy nem szők családi körben ünnepeljük a karácsonyestét, hanem ilyen nagy családot győjtöttünk magunk köré. Csak az nyugtalanította édesanyámat és bennünket is, hogy folyton arra kellett gondolnunk: vajon mit csinálnak a pesti szeretteink? Semmi hírt nem kaptunk felılük, mert nem járt sem újság, sem posta; teljesen el voltunk szigetelve a fıvárostól. Csak kósza hírek jutottak el hozzánk arról, hogy milyen szörnyő a helyzet Budapesten: az emberek a pincékbe menekültek a bombázások és az utcai harcok elıl. Sejtettük, hogy bizonyára a mieink is aggódnak értünk. 1945 - Vihar után Eljött az újesztendı. Sok-sok baj, gond, nyomorúság vett körül bennünket, de mi nem veszítettük el a reményünket; láttuk az utat magunk elıtt: munkálkodni, szolgálni, segíteni mindenkin, akin csak tudunk. Lajcsi elıször is a munkásokat szervezte meg, hogy lássanak hozzá a károk helyrehozásához: állítsák helyre a felrobbantott síneket, hidakat, stb. Össze kellett szedni a hegyoldalban az elhullott lovak tetemeit volt vagy 28 és ártalmatlanná kellett tenni a szanaszét elszórt lövedéket, hogy szerencsétlenséget ne okozzanak. Mi, nık pedig újév után hamarosan elkezdtük idehaza megint a tanítást. Saját gyerekeinken kívül három kislányt tanítottunk. Nemcsak Évike és Arika segített nekem a tanításban, hanem Lóczy Böske és Hábel Bimbi is. Január folyamán jött két újabb tanítványunk is. Hubayék, a lelkészék megkértek, hogy vállaljuk el az ı kisfiukat, Attilát is, és készítsük elı az elsı gimnáziumból teendı magánvizsgára. Aztán egy pesti tanító felesége, Ujsághyné, aki a bombázások elıl menekült Szilvásra, megkért, hogy az ı tízéves kislányát is tanítsuk. El is 17

vállaltuk, és ez a két gyerek, Ujsághy Petronella és Hubay Attila nálunk is lakott. Szóval egész iskola volt nálunk, s ez jó hatással volt mindnyájunkra; mindig volt tevékenységünk, pontosan megszabott munkarendünk, s így nem értünk rá töprengeni vagy keseregni, mint ahogy nagyon sokan tették akkoriban. A háztartás, kivált a fızés elég sok nehézséggel járt akkoriban, de a mi derék Irénkénk olyan ügyes és ötletes volt, hogy egyesült erıvel mindig kitaláltunk valamit, és a család nem szenvedett szükséget. Hiszen élelmiszerrel meglehetısen el voltunk látva. Vásárolni persze nem lehetett semmit, és ez nem is lett volna baj, ha nem lett volna hiánycikk a só és az élesztı. Ez igen sok nehézséget okozott nekünk, de aztán megtanultuk, hogyan lehet megszaporítani az élesztıt mézzel, szárazborsóval, stb. Aztán, hogy a marhasót, denaturált sót hogyan kell megtisztítani. Január közepén aztán megint váratlan és hívatlan vendégek toppantak be hozzánk: öt orosz katonaszökevény, akik a saját felsıbbségük elıl bujkáltak, és a mi lakásunkat a félreesı Szalajka völgyben jó búvóhelynek vélték. Elızıleg a faluban garázdálkodtak, és kellemetlen emlékeket hagytak hátra. Bizony, nem volt valami kellemes érzés, hogy ezek a garázda fickók nálunk kvártélyozták be magukat. Nem tudhattuk, mi a szándékuk. Elsı éjszaka a leányokat biztonság kedvéért kiküldtük az erdészlakba Bartuczékhoz. Hozzánk pedig kijött a faluból néhány férfi, Lajcsi munkásai, hogy ırizzenek bennünket. Persze ezt csak úgy önként, szeretetbıl tették. Teljesen nyugodtan telt el az éjszaka. Reggel pedig Lajcsi megpróbált ezekkel a vad fickókkal emberi közelségbe jutni. Nagy áldás volt, hogy ı tudott oroszul. Azonkívül sokat ért az, hogy nálunk egy csepp szeszes ital sem volt a háznál, ellenben volt egy citera, amelyet Béluka kapott egyszer. Lajcsi megengedte, hogy azt pengessék, és azután megpróbált velük orosz népdalokat énekelni. Beszélgetni is kezdett velük, és azok elkezdtek gyermekkorukból elmondani egyetmást. Az egyik elmesélte, hogy ı gyerekkorában megszökött hazulról, mert az apja nagyon szigorú volt; azóta csak úgy hányódott-vetıdött a világban. A másik elmondta, hogy a nagymamája még imádkozott, de ıt már ateistának nevelték. Lajcsi elmagyarázta nekik, hogy nálunk azért van annyi lány, mert iskolánk van, és ık ezt respektálták. Néhány nap múlva bejelentették, hogy ık most kimennek a hegyekbe, de majd visszajönnek; meghagyták, hogy vigyázzunk addig a lovukra amelyet ık egy szilvási gazdától tulajdonítottak el. Azért mentek el, mert neszét vették, hogy az orosz parancsnokság keresi ıket. Két nap múlva visszajöttek, méghozzá éjszaka; és ajándékot hoztak nekünk: egy szarvast, amit az erdıben lıttek. Kértek, hogy készítsünk nekik abból vacsorát, mert szörnyen éhesek. Ezt megtettük, hiszen kéznél volt néhány férfi, akik megnyúzták és felbontották a vadat. De Lajcsi megmondta az oroszoknak, hogy sajnos elfogyott a sónk. Majd ık szereznek! mondták. "De nem szabad ám lopni!" figyelmeztette ıket Lajcsi. Erre ık bementek a szomszédba Potyezátékhoz; a konyhában levı fali sótartóból kimarkoltak egy csomó sót, és ott hagytak tíz pengıt. Aztán megjöttek a sóval, és büszkén mondták el, hogy nem loptak ám! Szóval így megszelídültek a mi embereink, és tılünk igazán egy szalmaszálat sem loptak el. Amikor eltávoztak, szépen megköszönték a szállást és a kosztot. Azért látták jobbnak odébbállni, mert úgy hírlett, hogy aznap eljönnek a románok házkutatást tartani. Igen ám, de a románok is hallottak arról, hogy nálunk laknak a katonaszökevények, s így lemondtak arról, hogy hozzánk kijöjjenek. Így mindkét társaságtól egyszerre megszabadultunk. Emlékszem, igen boldog vasárnap délutánunk volt az. Ünnepélyesen leszedtük a karácsonyfát. Már január vége felé volt ez, de sokáig tartottuk a karácsonyfát, hogy maradjon egy kis karácsonyi hangulat. Azt hiszem, kevés családban volt 18