1 Az anyagcsere Szerk.: Vizkievicz András Általános bevezető Az élő sejtekben zajló biokémiai folyamatok összességét anyagcserének nevezzük. Az élő sejtek nyílt anyagi rendszerek, azaz környezetükkel állandó anyag és energiaforgalmat bonyolítanak le. Az anyagcsere alapfolyamatai: anyagáramlás, energiaáramlás, információáramlás. A háromféle folyamat összekapcsolódik, egymástól szét nem választható. Az élőlények a felvett anyagokat átalakítják: beépítik vagy energianyerés céljából lebontják, majd a felesleges, ill. a fel nem használható anyagokat eltávolítják. A felvétel és a leadás közötti átalakító folyamatok összességét intermedier - köztes anyagcserének nevezzük. Mi jellemző az élő anyagi rendszerekre? Önfenntartás, anyagcsere. Állandóság (homeosztázis, azaz szabályozott belső állandóság). Önszabályozás. Önreprodukció (szaporodás, növekedés). Enzimek működése. Öröklődés. Alkalmazkodóképesség az egyed, ill. a populáció szintjén, evolúció. Ingerlékenység (a környezet ingereinek a felfogása és az erre való reakciókészség). Önfenntartás, állandóság, anyagcsere Az élő rendszerek határozottan elkülönülnek környezetüktől: eltérő az elemi összetételük (biogén elemek), más az elemek előfordulási formája (szerves-szervetlen), magasabb az energiatartalmuk, eltér az egyes elemek gyakorisága. Ennek az elkülönülésnek a folyamatosságát biztosítja az önfenntartás. Az önfenntartást az anyagcsere teszi lehetővé. A szüntelen változó környezetben fenntartja egyediségét, viszonylagos állandóságát, rendezettségét, működése rugalmas változásával. Az élő rendszerek a környezetüktől elhatárolódnak, de ugyanakkor környezetükkel dinamikus egyensúlyt alakítanak ki, amely akkor is fenn marad, ha a környezet változik. 1
2 Az élőlényeket az anyagcseréjükhöz szükséges szénforrás, ill. az energiaszerzés szerint lehet csoportosítani. Szénforrás szerint 1. Autotrófok: azok az élőlények melyek a testük felépítéséhez szükséges anyagokat az élettelen környezetből veszik fel. A felvett anyagok mindig szervetlen anyagok: CO2, H2 O, NH3. Tehát a szerves vegyületeik C-tartalma közvetlen a CO 2 -ból származik (autosz = önmaga, trófosz = táplálkozó, gör.). Az autotrófok a szerves vegyületeik előállításához szükséges energiaforrás típusa szerint lehetnek: a) fototrófok: ahol az energiaforrás a nap fényenergiája. A folyamat a fotoszintézis, mikor az élőlények széndioxidból és vízből a nap energiájának segítségével saját testük felépítéséhez szükséges szerves anyagokat állítanak elő. A folyamat mellékterméke lehet oxigén (ha a H-forrás víz). Ilyenek a fotoszintetizáló baktériumok, algák, ill. a zöld növények. b) Kemoszintetizálók (autotróf kemotrófok): a szükséges energia valamilyen szervetlen anyag oxidációjából származik, a folyamat a kemoszintézis. Erre kizárólag baktériumok képesek. A talajban élő aerob nitrifikáló baktériumok ammónia - NH 3 oxidálásából szabadítanak fel energiát, a folyamat végterméke nitrition - NO 2 -, ill. nitrátion - NO 3 -. A vasbaktériumok a Fe 2+ ionokat Fe 3+ ionokká oxidálják és ebből nyernek energiát. 2
3 2. Heterotrófok: testük felépítéséhez szükséges anyagokat az élő környezetből veszik fel szerves anyagok formájában, s ennek egy részének lebontásával nyerik az energiát, ezért kemotrófok is, más részét átalakítják saját testük anyagaivá. Ilyenek az állatok, gombák, heterotróf egysejtűek, heterotróf baktériumok. Energiaforrás szerint Csoportosíthatjuk az élőlényeket aszerint is, hogy a testük felépítéséhez szükséges anyagok - szerves anyagok - előállításához honnan nyerik az energiát. 1. Fototrófok, lásd fent. A fototróf élőlények csak autotrófok lehetnek: baktériumok, egysejtű algák, és növények. 2. Kemortófok A szerves anyagaik előállításához különböző forrásból származó kémiai energiát használnak fel. Anyagokat bontanak le, oxidálnak, ezzel nyernek energiát. Attól függően, hogy milyen anyagok átalakításával nyernek energiát, a kemotróf élőlények lehetnek: a) autotrófok, ha az energia szervetlen anyagok oxidálásából származik (nitrifikálók). Ekkor a folyamat a kemoszintézis (kemolitotrófok). b) Heterotrófok, ha az energia szerves anyagok lebomlásából származik, mint pl. a gombáknál, ill. az állatoknál (kemoorganotrófok). Az önszabályozás Az élő rendszerekben az egyes folyamatok indítása, gátlása, iránya, sebessége bizonyos határon belül változtatható az aktuális környezeti viszonyoknak megfelelően. A biológiai szabályozásnak több szintjét lehet megkülönböztetni: genetikai, enzimműködés, hormonális, idegi. A genetikai és az enzimműködés szabályozása a sejtek működését biztosítja - sejtszintű szabályozás. A hormonális és az idegi szabályozás a szövetek, szervek működését hangolja össze, szervezet szintű szabályozás. 3
4 Az élő szervezet különböző működésű alegységeit - sejtek, szövetek, szervek - össze kell hangolni, annak érdekében, hogy a szervezet a környezet változásaira egységként reagáljon. Az önreprodukció Az élő szervezetek önmagukhoz hasonló utódokat képesek létrehozni, amely biztosítja az élet folyamatosságát, az önreprodukció magába foglalja a szaporodást, az egyedfejlődést, az öröklődést. Az enzimek Az élő szervezetek biokatalizátorait enzimeknek nevezzük. Az élő szervezetek működésének körülményei között - hőmérsékleten, nyomáson és ph-n - a biokémiai reakciók maguktól nem mennek végbe. Ennek az az oka, hogy ilyen körülmények között a biomolekulák nem rendelkeznek annyi energiával - ún. aktiválási energiával - amely az átalakulásukhoz szükséges. A reakciók végbemenetelét az ún. aktiválási gát akadályozza. Az aktiválási energia növelése nem járható út, mivel a hőmérséklet emelkedésekor a fehérjék szerkezete gyorsan változik. A biokatalizátorok az aktiválási gátat csökkentik úgy, hogy a reakció számára másik utat biztosítanak, amelynek kisebb az aktiválási energiája. Ezt úgy teszik lehetővé, hogy részt vesznek a reakcióban, a reagáló anyagokkal átmenetileg összekapcsolódnak. A folyamatban átalakuló anyagot szubsztrátnak nevezzük. Az enzimek csak átmenetileg vesznek részt a reakcióban, maradandó változást nem szenvednek. Az enzimek elsősorban globuláris fehérjék (ismertek enzimaktivitással rendelkező RNS-ek is). Az enzimek felületén azt a helyet, ahol a katalizátorhatás történik aktív centrumnak, vagy kötőzsebnek nevezzük. Az aktív centrum a fehérje molekulának csak igen kis részét foglalja el. A kötőzseb felépítése specifikus, szerkezetét a benyúló aminosav oldalláncok alakítják ki. 4
5 Az aktív centrum szerkezete komplementer a szubsztrátéval, ezért a különböző reakciókat másmás enzimek katalizálják, azaz az enzimek reakcióspecifikusak. A biokémiai reakciók hőmérséklet érzékenysége is az aktív centrum bonyolult szerkezetével függ össze, mivel már a hőmérséklet kis emelkedésének hatására az aktív centrum szerkezetét meghatározó aminosav oldalláncok elmozdulnak, így a kötőzseb elveszti komplementer szerkezetét a szubsztrátéval. Az enzimek működéséhez gyakran szükséges valamilyen nem fehérje rész. Koenzimről akkor beszélünk, ha a nem fehérje rész lazán, reverzibilisen kötődik, könnyen leválik a fehérjéről. A koenzimek általában különféle csoportokat szállítanak az enzimekhez, pl. KoA, NAD, FAD. Az enzimeket az általuk katalizált folyamatokról nevezzük el. A legtöbb enzim elnevezése - függetlenül a katalizált folyamattól - ázra végződik. Transzferázok atomcsoportokat visznek át az egyik szubsztrátról a másikra. Izomerázok molekulán belüli átrendeződéseket katalizálnak. Oxireduktázok redoxi átalakulást katalizálnak. Hidrolázok hidrolízissel kapcsolatos folyamatokban vesznek részt. 5
6 Az intermedier anyagcsere Az intermedier anyagcserét, irányát tekintve, két fő folyamatrendszerre oszthatjuk: asszimiláció vagy felépítő folyamatok (anabolikus folyamatok), disszimiláció vagy lebontó folyamatok (katabolikus folyamatok). Az asszimiláció Az asszimiláció lényege, hogy a szervezetek egyszerű felépítésű, kis méretű molekulákból szerves vagy szervetlen - bonyolult, nagyméretű szerves vegyületeket állítanak elő. 1. Ha a kiindulási vegyület szervetlen, akkor autotróf asszimilációról beszélünk. a) Fototróf asszimiláció növényekben, egyes baktériumokban (fotoszintézis). b) Kemotróf asszimiláció kemotróf baktériumokban (kemoszintézis). 2. Ha a kiindulási vegyület szerves, akkor heterotróf asszimilációról beszélünk (állatokban, gombákban, heterotróf baktériumokban). (A növények is képesek saját szerves anyagaik átalakítására, de ettől még autotrófok). A disszimiláció A disszimiláció lényege, hogy az élőlények bonyolult, nagyméretű, redukált szerves vegyületeiket kisméretű, egyszerű molekulákká bontják. a) Amennyiben a lebontás oxigén jelenlétében zajlik, biológiai oxidációról beszélünk. b) Abban az esetben, ha a lebontás oxigén hiányában történik, erjedésről beszélünk. A disszimilációs folyamatok minden élőlényben - autotróf, heterotróf - lényegében azonos módon játszódnak le! Az autotróf asszimiláció Az autotróf asszimiláció során az élőlények szervetlen anyagok - CO 2, H 2 O és NH 3 felhasználásával szerves vegyületeket állítanak elő. Az autotróf asszimiláció lényege, hogy az élőlények az élettelen környezet oxidált szervetlen anyagaiból magasabb energiatartalmú, redukált szerves vegyületeket állítanak elő. A redukcióhoz szükséges hidrogének (elektronok) többnyire a vízből származnak. Az asszimiláció során a CO 2 -t szerves vegyületekké redukálják. Az autotróf asszimiláció két formája a kemoszintézis és a fotoszintézis. Kemoszintetizálók Az ide tartozó baktériumok a CO 2 redukciójához szükséges energiát különböző anyagok oxidációjából nyerik. Nitrifikáló baktériumok o C-forrásuk: CO 2, o H-forrásuk: víz, o energia-forrásuk: NH 3 oxidációja nitritté, ill. nitráttá. A vasbaktériumok a Fe 2+ Fe 3+ oxidációjából nyernek energiát. 6
7 Lényege A fotoszintézis Azon folyamatok összessége, amelynek során a fényenergia kémiai energiává alakul át. Az így átalakított energia felhasználásával szerves anyag előállítása történik. Jelentősége Az egész élővilág energiaigényes folyamataihoz az energiát végső soron a fotoszintézis során átalakított fényenergia szolgáltatja, vagyis a földi élet végső energiaforrása a Nap sugárzó energiája. A bioszféra összes szerves anyaga a jelentéktelen bakteriális kemoszintézist leszámítva a fotoszintézisben keletkezik a tápláléklánc termelői szintjén, ez halad végig a táplálékláncon és építi fel az élőlények testét, ill. ennek a szerves anyagnak a bontása szolgál minden energiaigényes folyamat energiaforrásaként. A Föld légkörének teljes oxigéntartalma fotoszintetikus eredetű. A fotoszintézis előfordulása Fotoszintézisre mind prokarióta, mind eukarióta szervezetek képesek, így baktériumok, egysejtű algák, növények. A fotoszintézis általános egyenlete Az eddigiek alapján a fotoszintézis általános egyenlete: 6H 2 O + 6CO 2 C 6 H 12 O 6 + 6O 2 A CO 2 redukciója továbbá nemcsak glükózt, ill. keményítőt ad, hanem minden más molekula szénváza végső soron a fotoszintézisben megkötődött szén-dioxidból származik. A fotoszintézis folyamatát két fő szakaszra bonthatjuk: 1. Fényszakasz - csak fény jelenlétében játszódik le. Ebben a szakaszban történik a CO 2 redukciójához szükséges fényenergia elnyelése, átalakítása kémiai energiává. 2. Sötétszakasz közvetlenül nem szükséges hozzá fény, azonban lejátszódása előfeltételezi a fényszakasz működését. Itt történik a CO 2 megkötése és redukálása, a glükóz előállítása az előző folyamatban átalakított fényenergia segítségével. A fényszakasz - a fényenergia megkötése A fényszakaszban a fényenergia felhasználásával a vízbontás történik, melynek során a víz hidrogénre és oxigénre bomlik (a folyamat mellékterméke az oxigén), a vízből nyert hidrogén elektronja egy elektrontranszport láncban szállítódik, majd a szintén vízből származó proton felhasználásával NADP redukálására, vagyis NADPH előállítására használódik fel. A nagyenergiájú elektronok áramlásakor felszabaduló energia ATP szintézisére fordítódik. 7
8 A fényenergia megkötését speciális elektronszerkezetű színes molekulák, az ún. fotoszintetikus pigmentek végzik: ilyenek a klorofillok, karotinoidok és xantofillok. Ezekben a molekulákban egyaránt megtalálható a delokalizált konjugált kettőskötésrendszer, amely felelős a fényenergia megkötéséért. A klorofillok A magasabb rendű növények kétféle klorofillt tartalmaznak: kékeszöld kl-a-t és sárgászöld kl-b-t. Mindkettő Mg-porfirin-komplex. A gyűrű közepén egy Mg 2+ ion található. A kétféle klorofill típus között a különbség csupán egyetlen oldalláncban van: a kl-b esetén aldehid, a kl-a esetén -CH 3 csoport kapcsolódik. A földfelszínt elérő napsugárzás zöme a 4OO-8OO nm hullámhosszúságú tartományba esik. A fényenergia megkötése úgy történik, hogy a fényt elnyelő pigment delokalizált elektronrendszere gerjesztődik, azaz az elektronok magasabb energiájú pályára kerülnek. Megfelelően nagy mennyiségű energia elnyelésekor egy elektron leszakadhat a molekuláról. A különböző fényelnyelő pigmentek elnyelési maximumai eltérőek, de összességükben tulajdonképpen az egész spektrumot átfedik. Minden pigmentre egyformán jellemző a fényelnyelő képesség, de közülük csak néhány képes arra, hogy leadjon elektront. Az elektronleadás csak az ún. reakciócentrumokban megy végbe. A többi pigment esetén a gerjesztési energia átadódik a szomszédos molekulának, ezek a pigmentek mintegy az antenna szerepét töltik be. Az elektronjaik gerjesztődnek, majd visszatérnek alapállapotba és a felvett energiát a reakciócentrumban levő, egy fehérjéhez kapcsolt speciális klorofill-a molekulának sugározzák, ahol az lead egy elektront. Pigmenterndszerek A különféle típusú pigmentek az együttműködés érdekében ún. pigmentrendszerekbe tömörülnek. A pigmentrendszerek - fotorendszerek - közepén található a reakciócentrum. A reakciócentrum körül helyezkednek el az antennapigmentek. A pigment összetételük szerint kétféle fotorendszert különböztetünk meg: 8
9 Az I. Pigmentrendszer tartalmaz: 200 molekula kl.-a-t, 50 molekula kl.-b-t, 50-200 molekula karotint. Összetételénél fogva ez a fotorendszer a hosszabb hullámhosszú tartományban abszorbeál. A reakciócentrumban a P 700 jelzésű speciális kl.-fehérje komplex található, amely a 700 nm-es tartományban nyel el. A II. Pigmentrendszer tartalmaz: 200 molekula kl.-a-t, 200 molekula kl.-b-t, 50-200 molekula xantofillt. Összetételénél fogva ez a fotorendszer a rövidebb hullámhosszú tartományban abszorbeál. A reakciócentrumban a P 680 jelzésű speciális kl.-fehérje komplex található, amely a 680 nm-es tartományban nyel el. Az elektronszállító rendszer A fotorendszerekbe begyűjtött fényenergia segítségével a reakciócentrumokban leadott elektronok egy elektronszállító rendszerbe kerülnek. Az elektronszállító rendszert többek között ún. citokrómok építik fel. A citokrómok olyan összetett fehérjék, amelyek nem fehérje része Fe-porfirin komplex. A citokróm molekulák szorosan egymás mellett elhelyezkedve adják át egymásnak az elektronokat. A transzportlánc egy tagja az előtte elhelyezkedő molekulától felveszi az elektront, a porfirinváz közepén levő Fe 3+ ion Fe 2+ ionná redukálódik, majd tovább adva a következő tagnak visszaoxidálódik Fe 3+ ionná. Az elektron transzportlánc tagjai még: ferredoxin, plasztocianin, plasztokinon. Az elektronszállító rendszerben az áramló elektronok végső soron a vízből származnak. A víz bontása a rendszer elején folyik: H 2 O = 2H + 1/2 O 2 2H = 2H + + 2e - A keletkező elektronok bekerülnek az elektronszállító rendszerbe. Mivel a víz bontása kapcsolatban van a 2. fotorendszerrel és fényenergia szükséges hozzá, ezért a folyamatot fotolízisnek nevezzük. A folyamat mellékterméke az oxigén. 9
10 Az elektronszállító rendszer végén az elektronok és a H + -ok a NADP + -ra kerülnek, amit NADPH-vá redukálnak. NADP + + 2H = NADPH + H + A víz rendkívül stabil vegyület, ezért bontása, ill. a belőle származó elektronokkal a NADP + redukciója nagy energiát igényel. Tehát a fényszakaszban a víz felől a II.-es, majd I.- es fotorendszer közvetítésével folyamatos elektronáramlás zajlik a NADP + felé a fényenergia segítségével. Ezt jól mutatja az egyes anyagok redoxpotenciál értéke. Általános szabály, hogy a pozitív redoxpotenciálú anyag képes csak oxidálni a negatívabbat, azaz az elektront csak a nagyobb redoxpotenciálú anyag képes átvenni a kisebb redoxpotenciálú anyagtól energia felszabadulás közben. Jelen esetben ez pont fordítva van, az elektronnak a pozitívabb hely felől víz kellene eljutni a negatívabb hely NADPH felé, ezért a folyamat lejátszódásához energia kell. Ez az energia a napfényből származik, aminek megkötését, átalakítását a fotorendszerek végzik. A Z-sémának nevezett folyamat jól tükrözi a reakciósorozat energia viszonyait. Látható, hogy a két fotorendszer között ahol az elektronok a pozitívabb redoxpotenciálú hely felé haladnak - az elektron áramlása energia felszabadulással jár, amely ATP szintézisére fordítódik. A fényszakasz működésének eredményeként a fényenergia megkötődik és nagyenergiájú vegyületekben tárolódik, NADPH-ban és ATP-ban. 10
11 Összefoglalva A fényszakaszban történik a glükóz előállításához szükséges fényenergia megkötése. A fényenergia megkötését különféle pigmentek végzik, az elnyelt energiát elektronok leadására fordítják. Az elektronok pótlása végső sorban a vízbontásból történik, mely folyamat mellékterméke az oxigén. A vízből származó hidrogének végső soron NADP+-re kerülnek. A NADP redukciója energiaigényes, ezért az elektronok egy elektronszállító rendszeren melybe beiktatva helyezkedik el a két fotorendszer, biztosítva az energiaigényt keresztül jutnak el az elektronfelvevő molekuláig, a NADP-ig. Az elektronok áramlása során energia szabadul fel, amely ATP formájában konzerválódik. A fényszakasz működésének eredményeként a fényenergia megkötődik és nagyenergiájú vegyületekben tárolódik, NADPH-ban és ATP-ban. A fotoszintézis sötétszakasza (Calvin-ciklus, redukciós ciklus, C3-as út) A fotoszintézis sötét szakasza a CO2 megkötését, redukálását, a glükóz bioszintézisét jelenti. A fotoszintézis fényszakaszában történik a fényenergia megkötése, ill. konzerválása ATP és redukált NADPH formájában. A szénhidrátok szintézise a CO2 redukciója útján ezen energia felhasználásával történik. A CO2 megkötését egy öt szénatomos keton, az ún.ribulóz-1,5-difoszfát (RuDP) végzi. CO2 felvételével egy átmeneti hat szénatomos vegyületet alkot, amely víz belépéssel rögtön két glicerinsav-3-foszfátra (GS-3P) esik szét. A GS-3-P a fényszakaszban keletkezett ATP-vel glicerinsav-1,3-difoszfáttá (GS-DP) alakul. A GS-DP szintén a fényszakaszban keletkezett NADPH-val glicerinaldehid-3foszfáttá (GA-3-P) redukálódik. A glicerin-aldehid 3-P molekulák sorsa kétféle: egy részéből bonyolult cikluson keresztül újra képződik a RuDP (regeneráció), másik részéből glükóz, ill. keményítő lesz, a glikolizis lépéseinek megfordításához hasonló reakciósorozattal: F-1,6-diP, F-6-P, G-6-P, Glükóz. Az elkészült glükóz kiindulási vegyülete lesz a növényi szervezetet felépítő többi vegyületnek, pl. keményítőnek, lipideknek, fehérjéknek, nukleinsavaknak. 11
12 A CO 2 fixáció eme útját felfedezőjéről Malvin Calvin Calvin-ciklusnak (C-3-as út) nevezzük (1961 Nobel-díj). Fő folyamatai: karboxiláció a CO 2 megkötése, redukció a CO 2 redukciója, regeneráció a RuDP újraképződése. Minden CO 2 molekulára 3 ATP és 2 NADPH fogy. 1 molekula glükóz létrejöttéhez tehát 18 ATP és 12 NADPH kell. Bakteriális fotoszintézis A fotoszintézisre való képesség már a prokarióta szervezeteknél megjelenik. Aerob baktériumok a kékbaktériumok, amelyek elektronforrásként vizet használnak, így oxigént termelnek. A fotoszintézis nem zöld színtestekben, hanem a külső citoplazmatikus membrán befűződéseiből keletkező membránlemezekben megy végbe. A CO 2 megkötése és redukciója a Calvin-ciklus útján történik a sejtplazmában. Az anaerob szervezetek bíbor kénbaktériumok - nem vizet használnak elektronforrásként, ezért oxigént sem termelnek, ezek elektronforrásként pl. H 2 S-t használnak, így elemi ként állítanak elő. Glükoneogenezis, a glükóz szintézise heterotróf szervezetekben Az autotróf asszimiláció során az élőlények a szőlőcukrot szervetlen anyagokból széndioxidból és vízből állítják elő a nap fényenergiájának segítségével. Ugyanakkor az állati szervezetek is képesek glükóz szintézisére, azonban a heterotróf szervezetekben a folyamatok kiindulási anyagai különféle szerves anyagok, leginkább nem szénhidrát előanyagok, mint pl. a zsírok glicerinje, a fehérjék egyes aminosavai, az izmok által termelt tejsav (Cori-kör) és piroszőlősav. A glükoneogenezis biokémiai reakcióútja lényegében a glikolízis megfordítása, de a Szent- Györgyi-Krebs-ciklus köztitermékei is képesek a glikolízis termékeivé válni. A glükoneogenezis elsősorban a májban zajlik, jelentősebb éhezéskor kisebb mértékben a vesében is. Fő meghatározója a májban a glukagon és a kortizol. A glükoneogenezis képessége miatt az állatoknak sincsen szükségük állandó és nagyobb mennyiségű glükóz tartalmú táplálék felvételére. A glükoneogenezis akkor erősödik föl az állatokban, amikor az éhezés során a májban a glikogénraktárak kimerülnek (a vázizom glikogénjét csak maguk az izmok használhatják fel). Ha az éhezés nagyon sokáig (emberben mintegy két héten át) tart, a glükoneogenezis kimerítheti a fehérjeraktárakat, ami súlyos leromlást eredményezhet. 12
13 Zsírok, olajok bioszintézise A zsírsav bioszintézis kiindulási vegyülete az állati, ill. a növényi szervezetekben egyaránt az acetil-koa. Az acetil-csoport mind a szénhidrátok, mind az aminosavak bomlásakor keletkezik, így az említett vegyületekből könnyen keletkeznek zsírok, ill. olajok. A folyamat energiaigényét ATP, H-szükségletét NADPH fedezi. A zsírsavak a növényekben a zöld szintestekben és a mitokondriumokban, állatokban a mitokondriumokban és a citoplazmában (ER) keletkeznek. A zsírok glicerin komponense a glikolízis során jön létre. A neutrális zsírok a citpolazmában - ER-ban - jönnek létre a fenti vegyületekből, kondenzációval. Az aminosavak bioszintézise Ezen anyagcsere-folyamatok ismertetése messze meghaladja az emelt szintű érettségi követelményrendszerében foglaltakat, így ennek megfelelően eme jegyzet keretein belül eltekintünk az egyébként igen komplikált és szerteágazó reakcióutak ismertetésétől. A fehérjék bioszintéziséről pedig külön jegyzetben esik szó. Képek 13