Kiállítás Hatvanban Quod fuimus, estis; quod sumus eritis! Azok voltunk, akik ti vagytok; azok lesztek, akik mi vagyunk! Ezt a XIII. század francia irodalmában feltûnt, s azóta jelképpé vált legendából vett idézetet szántam magyarázatul kiállításunk témájához. Képek A legenda szerint három ifjú vadászni indult. Egy magányos helyen váratlanul három riasztó külsejû halottal találták magukat szemben, akik az idézett mondattal szólították meg õket. Az európai kultúrtörténet e legenda elterjedéséhez köti a középkortól kezdve oly népszerû, és elõbb a képzõmûvészetben és az irodalomban, majd a zenében, a XX. századtól kezdve pedig a fotó- és filmmûvészetben is megjelenõ haláltánc ábrázolásokat, motívumokat. A képeken kezdetben e legenda illusztrálásai jelentek meg, majd késõbb, az alkotók fantáziájához mérten egyre változatosabb, sõt absztraktabb mûvek születtek. Az emberiség kultúrtörténetében mindig voltak témák, amelyeket történelmi kortól és földrajzi helytõl függetlenül újra meg újra feldolgoztak a különbözõ mûvészeti ágak mesterei. Ide tartozik a halál témája is, amelynek ábrázolására a középkor emberét a halálfélelem inspirálta, a XIX. századét a melankólia, vagy a depresszió. A XX. században a halál egyre inkább tabutémává válik, korunk mûvészeti alkotásait pedig gyakran a szembeszegülés, az irónia, sõt a humor hatja át. Elõször néhány gondolatot a kiállításunk címéül választott haláltáncról, mint évszázadok óta a mûvészetekben jelenlévõ témáról, és képtípusról szeretnék szólni. Tartom ezt azért fontosnak, mert a tárlat elõkészítése során egy sor szkeptikus kérdés fogalmazódott meg a dolog kimenetelérõl, illetve fogadtatásáról. Bízom benne, hogy az itt látható mûvek a kétkedések cáfolatául szolgálnak.
A haláltánc allegorikus mûfaj, amely korábbi elõképekbõl a XIV. század második felében született meg, s az élõket képben és versben figyelmeztette a halál közelségére. Költeményekben, fametszeteken, templomi freskókon a halál rendszerint csontváz formájában táncba viszi, majd sírba kényszeríti a legkülönbözõbb társadalmi típusokat képviselõ embereket. A táncmotívum pedig talán pogány hiedelmekre utal, melyek szerint a temetõben éjjel táncra kelnek a halottak, de hajnalhasadtáig vissza kell feküdniük a sírba. Mûvészek egész sora dolgozta fel ezt a témát, hogy csak a legismertebb példát, Hans Holbeinnek a Halál diadalát ábrázoló 40 darabos fametszetét említsem, amely például Liszt Ferencnek a földszinti teremben hallott azonos címû mûvét is ihlette. A haláltánc ábrázolások az erõsen allegorikus világszemléletû középkorban jöttek létre. Akkor, amikor az emberek még természetes közelségben éltek a halállal, az mindennapjaik része volt. Ha e képtípus motívumait ízlelgetjük, hamar megtaláljuk bennük a modern korunkra aktualizálható jelentéseket. Madaras László és Szilágyi Rudolf tanár úr, a kiállítás szervezõi a téma felvetésével abban bíztak, hogy még a középkor, akár morbid allegóriái is korszerûvé, aktuálissá tehetõk a mûvészet eszközeivel, s a mai ember számára mai gondolatokat közvetítenek, amelyeknek már nem a halál, hanem az élet, és az életért való felelõsségvállalás a lényege. És ha az itt látható alkotásokon finom, vagy markáns utalásokban megjelennek is a klasszikus haláltánc képelemek (a csontváz, a koponya), azok nem a középkori halálfélelmet, hanem az embernek és környezetének az ember által való fenyegetettség érzetét hivatottak felkelteni. Aktuális gondolatokat ébreszteni egészséges emberi létünk, szocializálódásunk, természeti, tárgyi és kulturális környezetünk pusztításai, önpusztításunk ellen. De e téma nem csupán ilyen emelkedett társadalmi problémák feszegetése révén aktuális. Ha véletlen is az idõzítés, de gondoljunk bele: tavasz van, a halálból való kilábalás ideje. A keresztény világ pedig a nagyböjtben szintén a halálból való feltámadásra készül.
A kiállítási meghívóra Edvard Munch: Az élet tánca címû festményének részlete került továbbgondolásra. De amíg Munch alakja halálfélelemben szorongva járja az élet táncát, addig tanáraink, diákjaink haláltáncai magáról az életrõl szólnak. A földszinti teremben alkalmazott- és elektronikus grafikákat állítottunk ki. Élet és halál kérdése számos megközelítésben. Geda Orsolya tusrajzán az árnyékvilág egymásra rétegzõdött sziluettjei jelennek meg. Diákjaink digitális képeirõl mély líraiság sugárzik. Ország Tibor grafikáin a líra és a humor érdekes szürrealizmussal párosul. Maharita Szabrina munkáján a természet legszebb haláltáncát festette meg. A tiszavirág (a kérész) egyetlen és utolsó életet adó nászát, mindezt a tûz, vagy a Nap, pusztító, vagy életet adó legmelegebb színeivel. Zvara Patrik képe az aluljárós kamaszok nemzedékéért kiált a fény, az ellenfény és az alakok árnyainak gondosan kimódolt kompozíciójával. Oravecz Eszter alkotása a rock-koncerteken tomboló felemelt kezek sötét sziluettjei, és a röntgenképek világító ritmusa a vizuális élményen túl felelõsségteljes gondolatokat ébreszt. A munkák többségének alapmotívuma a tánc lírai módon, meghökkentõen (az EKG görbén), vagy megrendítõen, mint Szedlák Tamás vibráló képû monitorján a halált csak mi képzeljük hozzá. Szendreiné Szabó Stefánia haláltánc gondolata a hétköznapivá tett textil színeiben, ráfestett gesztusjeleiben fejezõdik ki. Õri János tanár úr pingponglabda-gyára a fekete-fehér motívumok ismétlõdõ monoton ritmusával, a gépek fölöttünk uralkodó hatalmával a fenyegetettség, a szorongás érzetét keltik. Az emeleti termet a festmények és kísérleti mûfajok számára rendeztük be. Balázs-Fényi Annát mint tudjuk - hétköznapjaiban is érdekes önálló élettel, történéssel bíró tárgyak veszik körül. A preparált rovarok élettelen testei az egészen profán tárgyak környezetében megfestve-rajzolva
szürrealisztikus képzettársításokat indítanak bennünk. Mátyásné Hrk Mária festményeit irodalmi és színházi élmények inspirálták. A halál az élet része és mi is egy folyamat része vagyunk. Megszépült emlékek színei és árnyékai jelennek meg a képein, és a végtelen mozgás, több dimenziójú rétegekben megfestett körmotívumokban. A sorozat harmadik darabján már nincsenek kontúrok, a formák eggyé válnak a mindenséggel, a színek a filmszerûen lepergõ emlékeket idézik. Válóczi Krisztina bicikliképén a tánc a dinamizmus, sebesség szimbóluma, s a mozgást nem kívülállóként éli meg az ember, hanem annak szereplõjeként. Ez a mozgás a háttér absztrakt és kavargó grafikus vonalstruktúráiban van jelen. A bicikli látszólag áll, s a háttérben van a sebesség. A felülnézeti komponálás, a több nézõpont, valamint az az elv, hogy a biciklivázakat egy nagy kör/kerék és egy kavargó, dinamikus háttér fogja össze, valamint a sejtetett emberi alakok& az egész szorongást, bizonytalanságot kelt. Válóczi-Major Katalin pasztellképén a zsámbéki templom halálában-romjaiban méltóságteljes, egykor magasbatörõ gótikus formáinak táncát rajzolta-festette meg. De a halál kihûlt színein néhol megcsillannak a nap meleg fényei. Madaras László: Leselkedõk címû munkáin a halál középkori fogalmait feszegeti. A két kép hangsúlyos alapmotívuma az ablak-forma, mint város-szimbólum. Az alakok pedig a város fölött leselkedõ árnyak; õsök, vagy védõszentek, az is lehet, hogy az árnyak mi magunk vagyunk, vagy talán a mi folytatásunk. A harmadik kép címe: vonuló árnyak a középkori misztériumjátékok inspirációjára, és utalva az imént már hangsúlyozott gondolatra, hogy a halál természetes része az életnek. A teremben látható installációk a haláltánc-téma meghökkentõ, de nagyon elgondolkodtató feldolgozásai. Molnár Tímea Barbi-oltára egy görbe tükör, amelyet a fogyasztói társadalomnak, a reklámok és divat által manipulált rétege felé fordít. Szilágyi Rudolf megkerüli a haláltánc-drámát. Installációja vaskos humor. Az anyaságában elégedetten mocorgó koca terített abroszra vetített képe számunkra az élet, (az éltetés, az étel) ironikus szimbóluma. Molnár Csilla és Molnár Tímea az élet és haláltánc allegóriáját a fa-motívumban találták meg. Az élõ fa, a lehulló levelek végtelen mozgása, de a kiszáradt fának a falra vetülõ árnyéka is az újjászületést hordozza.
Mérai Martina munkája klasszikus témának, Pallasz Athéné és Arakhné pókdrámájának parafrázisa. A szerénytelenek büntetése. Czeglédi Tamás videoinstallációja idõ- és térérzetünkben is teljesen elbizonytalanít. Az önmagába visszatérõ mozgássor, a végtelen ismétlõdés az idõ megcsúfolása. A ráccsal elzárt térbõl való kiszabadulásért, vagy bejutásért küzdõ alakról pedig végképp nem tudni, melyik oldalon áll. A vetített és valóságos rács pedig a televízió és a monitor rabjaként élõ társadalmunk szimbóluma. Nagy kérdés tehát, hogy miféle halálból is kellene kitáncolni? Kedves vendégek! Köszönöm, hogy végighallgattak, és ha még kibírják, hosszúra szabott beszédem végén Christian Morgenstern akasztófadalát szeretném felolvasni: Akasztófacimbora dala Zsófihoz, a hóhérleányhoz Zsófi, hóhérleányka, csókot a koponyámra! Habár a szám sötét kazán de ha te nem, ki szánna! Zsófi, hóhérleányka, paskolj a koponyámra!
Bár a hajam már oda van de ha te nem, ki szánna! Zsófi, hóhérleányka, Less be a koponyámba! Bárszememet sas ette meg de ha te nem, ki szánna!