A Duna-Dráva Nemzeti Park növényvilága

1 A Duna-Dráva Nemzeti Park növényvilága DR. KEVEY BALÁZS A Duna-Dráva Nemzeti Park területe növényföldrajzilag heterogén táj. Első megközelítésben két részre tagolható, egy drávai és egy dunai szakaszra. A drávai szakasz flóráját részben nyugatról (demontán és dealpin hatás), részben pedig délről (nyugat-balkáni és szubmediterrán hatás) kapta. Erről tanúskodnak a viszonylag gyakori hegyvidéki és szubmediterrán növények. A dunai szakasz flórája ezzel szemben már pannon jellegű, ahol néhány szubmediterrán jellegű növényfaj ugyan előfordul, de a folyóhozta demontán-adventív elemek már alárendelt szerepet játszanak. A klímazonalitást tekintve a Nemzeti Park területe három zónára osztható. A Zákányi-dombok és a somogyi Dráva-ártér a gyertyános-tölgyes, a baranyai Drávaártér a zárt tölgyes, a dunai szakasz pedig az erdőssztyep zónába zónába tartozik (vö. BORHIDI 1961). A Duna-Dráva Nemzeti Park drávai és dunai szakasza növényföldrajzi szempontból tovább tagolható. Ennél figyelembe vettük a területet florisztikai-növényföldrajzi beosztásával foglalkozó szakirodalmat (SOÓ 1933, 1960; HORVÁT 1940, 1978; BORHIDI 1958a; KÁROLYI - PÓCS 1969; KEVEY - HORVÁT 1986), de a flórahatárokat - az újabb kutatási eredményeknek megfelelően - néhol megváltoztattuk. A Nemzeti Park területe két flóratartományt érint. A nyugat-balkáni flóratartományt (Illyricum) a hazánkba kissé átnyúló szlavóniai flóravidék (Slavonicum) és Dél- Dunántúl flóravidéke (Praeillyricum) képviseli. A szlavóniai flóravidékhez az őrtilosi flórajárás (Őrtilosense) tartozik, mely a Gyékényestől nyugatra elterülő Zákányidombokra terjed ki. A Dél-Dunántúl flóravidékét ezzel szemben a belső-somogyi flórajárás (Somogyicum) savanyú homokvidéke képviseli, melynek déli pereme a Nemzeti Park területére esik. A Dráva- és Duna-ártér már a pannóniai flóratartomány (Pannonicum) alföldi flóravidékéhez (Eupannonicum) tartozik. A vizsgált területen belül egy dráva-melléki (Dravense) és egy dél-alföldi (Titelicum) flórajárás különíthető el. Mindkettő további két-két földrajzi tájra osztható. Így a Dráva-ártéren somogyi és baranyai, a Duna-ártéren pedig Gemenci és Bédai szakasz különböztethető meg. A Duna-Dráva Nemzeti Park területe tehát két flóratartomány három flóravidékének négy flórajárására terjed ki, ahol összesen hat földrajzi tájegység található. Florisztikai-növényföldrajzi beosztását az alábbi módon foglalhatjuk össze. Nyugat-Balkáni flóratartomány (Illyricum) Szlavóniai flóravidék (Slavonicum) Őrtilosi flórajárás (Őrtilosense) Zákányi-dombok Dél-Dunántúl flóravidéke (Praeillyricum) Belső-Somogy flórajárása (Somogyicum) Belső-Somogyi-homokvidék Pannóniai flóratartomány (Pannonicum) Alföld flóravidéke (Eupannonicum) Dráva-mellék flórajárása (Dravense) Somogyi-Dráva-ártér Baranyai-Dráva-ártér

2 Déli-Alföld flórajárása (Titelicum) Gemenci-Duna-ártér Bédai-Duna-ártér Alább e felosztás némi módosításával mutatjuk be a Duna-Dráva Nemzeti Park tájegységeinek növényvilágát. Ez annyit jelent, hogy a Dráva és a Duna árterét csak egy-egy részben ismertetjük, tehát a kisebb tájegységeket nem tárgyaljuk külön. Erre azért van szükség, mert az ártéri vegetáció rendkívül hasonló. Az árhullámok nagymértékben hozzájárulnak a folyókat kisérő növényfajok széleskörű elterjedéséhez, s a vegetáció viszonylag homogén jellegéhez. Feleslegesnek tartjuk ezért pl. a somogyi, baranyai, gemenci és bédai bokorfűzesek külön-külön történő leírását, amikor alig van közöttük különbség. Célszerű ezért a Nemzeti Park ártéri tájait Dráva-ártér és Alsó-Duna-ártér néven két részben ismerteni. A Zákányidombok, valamint Belső-Somogy homokvidékének déli pereme (Bélavár alatti magaspart és az egykori Barcsi Tájvédelmi Körzet területe) - mint sajátos tájegységek - külön kerülnek bemutatásra. I. Zákányi-dombok A Duna-Dráva Nemzeti Park legnyugatibb részét a Zákányi-dombok képezik. E dombsor, mely - Őrtilos és Zákány község határában - keskeny sávban kiséri a Drávát, lényegében a Zalai-dombság déli részét képezi. 1. Növényföldrajzi viszonyok A Zákányi-dombokat - földrajzi fekvésük miatt korábban a Dél-Dunántúl flóravidékének (Praeillyricum) zalai flórajárásához (Saladiense) sorolták. Itt kell megjegyeznünk, hogy a Praeillyricum flóravidék hovatartozását illetően kissé eltérőek a vélemények. BORBÁS (1900) a nyugat-balkáni flóratartomány (Illyricum), míg SOÓ (1933) a pannóniai flóratartomány (Pannonicum) részének tekintette. Később SOÓ (1960) felelevenítve BORBÁS (1900) felfogását, Dél-Dunántúlt visszahelyezte a nyugat-balkáni flóratartományba (Illyricum). KÁROLYI - PÓCS (1968) ezzel szemben csak a Zákányi-dombokat és a Villányi-hegységet ismerte el e flóratartomány részének, míg a Dél-Dunántúl többi tájegységét továbbra is a pannóniai flóratartományhoz (Pannonicum) sorolta. Ennek értelmében a Zákányidombság - sajátos flórája révén - Őrtilosense néven külön flórajárásnak is tekinthető (vö. HORVÁT 1978, KEVEY - HORVÁT 1993). Fentiek szerint kitűnik, hogy a Zákányidombok - Dél-Dunántúllal együtt - átmeneti helyet foglal el a pannóniai és nyugatbalkáni flóratartományok között, s hovatartozásuk eldöntése gyakran nézőpont kérdése. Ezzel kapcsolatban azt is megemlíthetjük, hogy a horvát szakirodalom (pl. MARINČEK 1995) az Illyricum határát jóval délebbre vonja meg. A teljes Slavonicumot a Pannonicum flóratartományhoz sorolja, továbbá a Praeillyricum flóravidék és az Illyricum közé egy Praepannonicum flórajárást iktat. A botanikai értékek elsősorban a zákányi vasútállomás és a beleznai vasútmegálló közötti - a Drávát kisérő - délnyugati kitettségű dombsoron, valamint a Visszafolyópatak jobb- és balparti mellékvölgyeiben találhatók. Az értékes élőhelyek túlnyomórészt üde és félnedves lomberdők, melyeknek természetszerű állományaik a patakvölgyekben és a dombok lábain maradtak meg.

3 A táj nevezetességeit elsősorban a nyugat-balkáni és szubmediterrán elterjedést mutató fajok képezik, melyek legközelebb Horvátországban honosak. Ilyen a koratavasszal nyíló, fehér virágú, hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), mely nálunk csak a Zákányi-dombokon él. A szintén fehér virágzatot viselő hármaslevelű fogasír (Dentaria trifolia) szintén csak e tájon terem, de csak két lelőhelye ismert. A század elején még élt itt a - gyertyánéra emlékeztető levelű és a komlóéhoz hasonló tobozkaszerű terméscsoportot viselő - komlógyertyán (Ostrya carpinifolia), de az ötvenes évektől nem került újra elő. A magas termetű és rendkívül dekoratív megjelenésű pofók árvacsalán (Lamium orvala) a Zákányi-dombok több pontján is előfordul, bár néhány egyedből álló populációját a Visegrádi-hegység egyik völgyében is megtalálták (vö. BODNÁR - JEANPLONG - PRISZTER 1956), bár utóbbi helyen - az újabb infomációk szerint - a közvetlen kipusztulás szélére jutott. Vannak egyéb nevezetes szubmediterrán jellegű növények is, ezek azonban az ország néhány más tájegységén is előfordulnak. A kaszálókon élő pitypanglevelű zörgőfű (Crepis taraxacifolia) magyarországi előfordulása a Zákányi-dombok mellett csak Dél-Zalában bizonyított. Nevezetes ritkaság a mintegy két méteres dudvás száráról ismert magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare) is, mely a Zákányi-dombok és Dél-Zala mellett az utóbbi években a Dráva alsóbb szakaszain is előkerült. A Zalaidombság és Zselic bükköseinek jellegzetes növénye a zalai bükköny (Vicia oroboides), a Zákányi-dombokon csak két völgyben terem. A fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides) az Alsó-Duna-ártér és a Dráva fiatal öntésterületének növénye. E tájon csak az őrtilosi vasútállomásnál terem. A dombok lábánál és a patakokat kisérő keményfaligetekben él - az egész Dél-Dunántúlon szórványosan előforduló - borostás sás (Carex strigosa). A szintén szubmediterrán jellegű bársonyos görvélyfű (Scrophularia scopolii) inkább bolygatott erdőszéleken jön elő. A Dél-Dunántúl, a Dunántúli-középhegység, esetleg Nyugat-Dunántúl közös szubmediterrán jellegű növényei közül az erdőkben szórványosan megtalálható a díszes vesepáfrány (Polystichum setiferum), a tarka lednek (Lathyrus venetus), a török szegfű (Dianthus barbatus), a gömbtermésű sárma (Ornithogalum sphaerocarpum) és a pirítógyökér (Tamus communis). Akadnak olyan növények is, melyek nyugatról vándoroltak ide. Elsősorban magashegységi elterjedést mutatnak, s e tájon dealpín elemként jelennek meg. Előfordulásuk a nyugat-dunántúli flóravidék (Praenoricum) viszonylagos közelségével, s annak kissé montán jellegű klímájával magyarázható. Ilyen, a hűvös patakvölgyeket borító erdőkben helyenként megjelenő völgycsillag (Astrantia major), az osztrák zergevirág (Doronicum austriacum) és a Visszafolyó-patak völgyében a húszas években talált zergeboglár (Trollius europaeus). A nyugatról származó fajok kisebb része atlantikus elem. Ilyen a savanyú homoki gyepekben élő rejtőke (Teesdalia nudicaulis), melynek biztos hazai lelőhelye csak a Zákányi-dombokon (Őrtilos) és Belső-Somogy déli részén (Barcs) van. 2. Vegetáció A Zákányi-dombok jelentős része ma már kultúrterület (szőlő, gyümölcsös, szántó). Ennek ellenére a lösszel és löszös homokkal takart dombok közötti völgyekben megmaradt ez eredeti vegetáció. Az előbb felsorolt növényföldrajzi ritkaságok miatt a Zákányi-dombok növénytakarója országos viszonylatban egyedülálló. A) Lágyszárú növényzet

4 A Zákányi-dombok lágyszárú növényzetét eddig részletesen nem vizsgálták. Mivel az ide tartozó élőhelyekről csak hiányos infomációink vannak, csupán néhány ritka növény előfordulási viszonyait szeretnénk kiemelni. Láprétek A Visszafolyó-patak közelében vannak olyan lefolyástalan élőhelyek, ahol a talajvíz időszakonként a felszínre jön. Ilyen oxigénben szegény, pangóvizes, tőzeges talajú termőhelyeken kisebb kiterjedésű láprétek (Molinietum coerulaeae) jöttek létre, melyek még érdekes növényeket rejtegethetnek. Feltehetően ilyen környezetben élt - az egykori hűvösebb klímaidőszak tanujaként - a zergeboglár (Trollius europaeus). Sajnos ismételt előkerülésére kevés a remény. Kaszálók A kiírtott erdők helyén többfelé kisebb kiterjedésű francia perjés kaszálók (Arrhenatheretum elatius) találhatók. Állományaik faji összetétele bíztató, ugyanis ilyen réteken él a ritka pitypanglevelű zörgőfű (Crepis taraxacifolia) és a védett agár kosbor (Orchis morio). Feltehetően hasonló helyen fordulhatott elő a húszas évek óta nem talált nyulánk sárma (Ornithogalum pyramidale) is. Homoki gyepek A Zákányi-dombokon néhol savanyú homok bukkan a felszínre. Ilyen termőhelyek száraz homoki gyepeiből (Festucetum vaginatae-corynephoretum) került elő az atlantikus elterjedésű rejtőke (Teesdalia nudicaulis). Hazánkban ma már csak a Drávát kisérő homokdombokon ismert, másutt kétes előfordulású. Gyomnövényzet A pionír jellegű védett növényritkaságok olykor útszéli gyomnövényzetből (Sisymbrion officinalis) is előkerülhetnek. Őrtilos és Zákány között egy - földcsúszamlás miatt használaton kívül helyezett - vasúti töltés mellett van a magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare) legismertebb populációja. Hasonló helyeken, valamint erdők bolygatott szélein él a bársonyos görvélyfű (Scrophularia scopolii) és a fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides). Utóbbi csak az Őrtilos vasútállomás melletti földút szélén terem. B) Fásszárú növényzet A Zákányi-dombokon a természetszerű növénytakarót elsősorban a dombok völgyeiben és lábainál levő maradványerdők képviselik. Az ide tartozó vegetációs egységekről viszonylag sok információval rendelkezünk, alább ezeket részletesebben ismertetjük. a) Keményfaligetek A Zákányi-domboknak a Dráva-ártérrel érintkező - talajvíz által befolyásolt - lábainál, valamint a dombok közötti völgyekben csörgedező patakok mentén keményfaligetek találhatók. Két társulásuk ismert.

5 Égerligetek A keményfaligetek közül az égerligetek (Carici pendulae-alnetum) foglalják el a nedvesebb termőhelyeket, melyek aljnövényzetét nagyobb esőzések idején a patakok víze elöntheti. Állományaik részben a vasút és a dombsor közötti részen, a dombok lábainál találhatók. A legszebb és legértékesebb faji összetételű égerligetek a dombok közötti völgyek patakjait kisérik. A hosszabb fejlődési folyamaton átment, ún. öntés erdőtalajokon fejlődnek. Közepesen magas koronaszintjükben a mézgás éger (Alnus glutinosa) és magas kőris (Fraxinus excelsior) mellett néhol a hamvas éger (Alnus incana) és a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) is szerepet játszik. Cserjeszintjük jellemző növénye a kutyabenge (Frangula alnus), a zselnice meggy (Padus avium), a vörös ribiszke (Ribes rubrum) és a kánya bangita (Viburnum opulus). Gyepszintjükben is elég sok ligeterdei elem található. Ilyenek egyes sások, mint a rezgő sás (Carex brizoides), a ritkás sás (Carex remota) és a lecsüngő sás (Carex pendula), továbbá az aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium) és az óriás zsurló (Equisetum telmateja). Igen gyakoriak az üde lomberdőkre általánosan jellemző lágyszárúak is: sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), kapotnyak (Asarum europaeum), erdei madársóska (Oxalis acetosella), hóvirág (Galanthus nivalis), odvas és ujjas keltike (Corydalis cava, Corydalis solida), hagymás fogasír (Dentaria bulbifera) stb. A védett fajokat a tündérfürt (Aruncus sylvestris), a borostás sás (Carex strigosa), a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis), a szálkás, a széles és a hegyi pajzsika (Dryopteris carthusiana, Dryopteris dilatata, Dryopteris assimilis), valamint a Keleti-Alpokból levándorolt osztrák zergevirág (Doronicum austriacum) és völgycsillag (Astrantia major) képviseli. Némely állományban a Zákányi-dombok nevezetes növényritkaságai is megjelennek, mint a hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), a hármaslevelű fogasír (Dentaria trifolia) és a pofók árvacsalán (Lamium orvala). Tölgy-kőris-szil ligetek Az égerligetekhez hasonló faji összetételt mutatnak a dombsor lábánál található kisebb kiterjedésű tölgy-kőris-szil ligeterdők (Knautio drymeiae-ulmetum). Néhol a patakok által kivájt völgyekbe is behúzódnak. Valamivel magasabb fekvésűek, mint az égerligetek, ezért ritkábban kerülnek víz alá. Lombkoronaszintjükben a kocsányos tölgy (Quercus robur), a magas és magyar kőris (Fraxinus excelsior, Fraxinus angustifolia ssp. pannonica), valamint a mezei és vénic szil (Ulmus minor, Ulmus laevis) jellemző. Cserje- és gyepszintjük az égerligetek és a gyertyános-tölgyesek között képez átmenetet, azonban degradáltabb jellegüknél fogva fajszegényebbek. A nem védett ritkaságok közül kiemelendő a a berki szellőrózsa (Anemone nemorosa) és a piros földitök (Bryonia dioica), míg a védett fajok közül itt is megtalálható a hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), a pofók árvacsalán (Lamium orvala), a borostás sás (Carex strigosa) és a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis). c) Üde és félszáraz lomberdők

6 A dombok erdeinek jelentős része a talajvíz által alig befolyásolt. Ide tartoznak a hűvös, párás mikroklímájú völgyoldalakat és a dombok lábait borító üde lomberdők. A félszáraz dombtetőkön ezzel szemben kis kiterjedésben cseres-tölgyesek is megjelenhetnek. Gyertyános-tölgyesek A Zákányi-dombok természetszerű erdőtársulásai közül leggyakoribbak a gyertyános-tölgyesek (Anemoni trifoliae-carpinetum), melyek a mérsékelten hűvös és üde mikroklímájú részeken figyelhetők meg. Általában a dombokat átszelő völgyek oldalait és a dombok lábait borítják. Gyakran a patakokat kísérő égerligeteket, vagy tölgy-kőris-szil ligeteket kísérik. Mélyszelvényű, barna erdőtalajokon találhatók. A gyertyános-tölgyesek lombkoronaszintje elérheti a huszonöt méter magasságot is, melyben a gyertyán (Carpinus betulus) mellett a madár cseresznye (Cerasus avium), a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), a völgyaljakban pedig a kocsányos tölgy (Quercus robur) játszik fontosabb szerepet. A közepesen fejlett cserjeszint alatt többnyire gazdag lágyszárú növényzet fejlődik. A tavasz ébredésével sok hagymás és gumós növény bújik elő. A hóvirág (Galanthus nivalis) ugyan ilyenkor már elnyílóban van, de rövidesen kifejlődik a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis), a pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), a medve hagyma (Allium ursinum), a berki és bogláros szellőrózsa (Anemone nemorosa, Anemone ranunculoides), valamint az odvas és ujjas keltike (Corydalis cava, Corydalis solida). E növények robbanásszerű fejlődésnek indulnak, s mire az erdő lombsátra teljesen kifejlődik, már elszórják magjaikat, földfeletti részeik elhervadnak, s hagymájuk, gumójuk a talajban várja a következő tavasz ébredését. A tavaszvégi és nyári aszpektus már nem annyira fejlett, mint a koratavaszi, de érdekességek ekkor is akadnak. Gyakori ilyenkor a sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), a kapotnyak (Asarum europaeum), az erdei madársóska (Oxalis acetosella), az olocsán csillaghúr (Stellaria holostea), míg a ritkább lágyszárúakat a kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum), a pillás perjeszittyó (Luzula pilosa), az árnyékvirág (Majanthemum bifolium) és az enyves zsálya (Salvia glutinosa) képviseli. A védett fajok közül áprilisban virít a szártalan kankalin (Primula vulgaris), a hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), a pofók árvacsalán (Lamium orvala), a hármaslevelű fogasír (Dentaria trifolia) és a pirítógyökér (Tamus communis), majd nyár elején e fajokat a farkasölő sisakvirág (Aconitum vulparia), a turbán liliom (Lilium martagon) és a gömbös sárma (Ornithogalum sphaerocarpum) követi. Bükkösök A gyertyános-tölgyesekkel gyakran kicsiny kiterjedésű bükkösök (Doronico austriaci- Fagetum) érintkeznek. Valamivel hűvösebb és párásabb termőhelyeken élnek, mint a gyertyános-tölgyesek, ezért többnyire az északkeleti irányú völgyek oldalait borítják (Őrtilos Horhó, Széles-völgy, Templom-völgy ). Mélyszelvényű és üde vízgazdálkodású, barna erdőtalajokon fejlődnek. Lombkoronaszintjükben a bükk (Fagus sylvatica) mellett a gyertyán (Carpinus betulus) és a hegyi juhar (Acer pseudoplatanus) is fontosabb szerepet játszik. Az aljnövényzet kevés fényt kap, mert a bükk plasztikus ágai elzárják a fény útját. A cserjeszint ezért gyér, s az aljnövényzet is fajszegényebb. Lágyszárú növényei túlnyomórészt megegyeznek a gyertyános-tölgyesekével, azzal a különbséggel, hogy a

7 fent felsorolt fajok közül a pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), a bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), a kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum) és a védett gömbös sárma (Ornithogalum sphaerocarpum) a Zákányi-dombokon e társulásból nem került elő. A pillás perjeszittyó (Luzula pilosa), az árnyékvirág (Majanthemum bifolium), az erdei madársósa (Oxalis acetosella), valamint a védett völgycsillag (Astrantia major), az osztrák zergevirág (Doronicum austriacum) és a zalai bükköny (Vicia oroboides) ezzel szemben a bükkösökben mutat nagyobb gyakoriságot. Szurdokerdők A patakok által kialakított, mélyebb, eróziós völgyekben a gyertyános-tölgyeseket és bükkösöket néhol töredékes kiterjedésű szurdokerdők (Polysticho setiferi-aceretum) váltják fel. E többnyire kavicstakaróba vájt völgyek oldalain vízszivárgások is megfigyelhetők. Mikroklímájuk ezért erősen hűvös és párás. Ilyen termőhelyen a fák hamar kidőlnek, ezért talajuk a sok korhadó fatörmelék miatt nitrogénben gazdag. A könnyen omladozó völgyoldalakon legjobban a hegyi juhar (Acer pseudoplatanus), a magas kőris (Fraxinus excelsior) és a hegyi szil (Ulmus glabra) képes megkapaszkodni, ezért a lombkoronaszint kialakításában e fák jelentős szerepet játszanak. Cserjeszintjükben a hólyagfa (Staphylea pinnata) mellett gyakori a nitrogénjelző fekete bodza (Sambucus nigra). Aljnövényzetükben a bükkösök és gyertyános-tölgyesek növényei uralkodnak, melyek közé jellegzetes szurdokerdei elemek is elegyednek. Ilyen növény a gímpáfrány (Phyllitis scolopendrium), a karélyos és a díszes vesepáfrány (Polystichum aculeatum, Polystichum setiferum), az aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium), a békabogyó (Actaea spicata) és a tündérfátyol (Aruncus sylvestris). E növények mellett megtalálhatók a zákány-őrtilosi bükkösök és gyertyános-tölgyesek egyes nevezetességei is, mint a.hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), a pofók árvacsalán (Lamium orvala) és az osztrák zergevirág (Doronicum austriacum). Cseres-tölgyesek Mivel a Zákányi-dombok a gyertyános-tölgyes és szubmontán bükkös klímazóna határán foglalnak helyet, a makroklíma nem kínál túlságosan kedvező feltételeket a száraz tölgyesek kialakulásához. E társuláscsoportot itt csak a cseres-tölgyesek (Asphodelo-Quercetum roboris) képviselik. Néhány töredékes állományuk enyhe, délnyugati lejtőkön figyelhető meg, ahol a félszáraz, vastag kavicstakarót csak vékony talajréteg fedi. Lombkoronaszintjükben a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) uralkodik, míg a cser tölgy (Quercus cerris), a szelid gesztenye (Castanea sativa) és a rezgő nyár (Populus tremula) csak szálanként fordul elő. Az alsó lombkoronaszint fái közül vadkörte (Pyrus pyraster) és a barkóca berkenye (Sorbus torminalis) érdemel említést, de elvileg itt lehetne elképzelni a már évtizedek óta nem talált komlógyertyánt (Ostrya carpinifolia). A cserjeszint közepesen fejlett, s fontosabb növényei a mogyoró (Corylus avellana), a fagyal (Ligustrum vulgare), a kökény (Prunus spinosa), valamint az alacsony termetű parlagi rózsa (Rosa gallica).

8 Gyepszintjük hézagos, nem túlságosan fejlett, mégis meglepően sok - cserestölgyesekre jellemző - növényfaj talál itt menedéket: a bablevelű varjúháj (Sedum maximum), a fekete lednek (Lathyrus niger), a réti csormolya (Melampyrum pratense), a sátoros margitvirág (Chrysanthemum corymbosum), a festő zsoltina (Serratula tinctoria), az olasz hölgymál (Hieracium sabaudum), a közönséges aranyvessző (Solidago virga-aurea), a felemáslevelű csenkesz (Festuca heterophylla) stb. A nem védett ritkaságok közül említésre méltó itt a délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri), valamint az erdőszéleken található fehér pimpó (Potentilla alba) és török szegfű (Dianthus barbatus). A Zákányi-dombok kicsiny kiterjedésű cseres-tölgyeseiből viszonylag kevés védett növény került elő. A zárt állományokban a magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare) csak meddő állapotban került elő. Virágzó példányai az erdőszéleket diszítik. A védett fajokat képviseli továbbá a szártalan kankalin (Primula vulgaris), a gömbös sárma (Ornithogalum sphaerocarpum) és a pirítógyökér (Tamus communis), míg a hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia) csak a cseres-tölgyesek és gyertyános-tölgyesek érintkezési zónájában fordul elő. II. Belső-Somogy homokvidéke Belső-Somogy homokvidékének csak a déli pereme tartozik a Duna-Dráva Nemzeti Parkhoz, mégis e tájrészletek kimagasló fontosságú botanikai értékeket rejtegetnek. 1. Növényföldrajzi viszonyok Belső-Somogy növényföldrajzi helye már régóta tisztázódott (vö. BORHIDI 1958a), ennek megfelelően Dél-Dunántúl flóravidékének (Praeillyricum) Belső-Somogyi flórajárásába (Somogyicum) sorolható. E savanyú homoktáblának egyik legtipikusabb része az egykori Barcsi Tájvédelmi Körzet, mely ma már teljes egészében a Nemzeti Park része. Ide tartozik továbbá az ettől nyugatra, egészen Berzencéig húzódó magaspart, ahol a belső-somogyi homoktábla a Dráva fiatal öntésterületével találkozik. A termőhelyi viszonyokat illetően a savanyú és tápanyagban szegény talajok meghatározó szerepet játszanak. A táj rendkívüli változatossága elsősorban a homoktalajok sajátos vízgazdálkodási viszonyaira vezethető vissza. Az alacsony kapilláris vízemelkedésnek és a kicsiny vízkapacitásnak köszönhető ugyanis, hogy alig pár méter szintkülönbség ellenére a vízi, mocsári és lápi növényzettől a legszárazabb homoki gyepekig a legkülönbözőbb növénytársulások képviselve vannak. A szubmediterrán éghajlat e tájon is érezteti hatását, bár a nyugat-balkáni jelleg erre sokkal halványabban érvényesül, mint a Zákányi-dombokon. A szubmediterrán elemek nagy része az üde és félszáraz lomberdőkben található. Ilyen a díszes vesepáfrány (Polystichum setiferum), az ezüst hárs (Tilia tomentosa), az erdei varfű (Knautia drymeia), a török szegfű (Dianthus barbatus), a szártalan kankalin (Primula vulgaris), a délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri), a pirítógyökér (Tamus communis), a borostás sás (Carex strigosa), de legértékesebb a keleti zergevirág (Doronicum orientale), mely Belső-Somogyban csak a bélavári magasparton terem. Egyéb jelentős szubmediterrán fajok is előfordulnak Belső-Somogy déli részén, ezek azonban már a Nemzeti Park határain kívül találhatók, mint a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus),

9 az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens), a farkas boroszlán (Daphne mezereum) és a királyné gyertyája (Asphodelus albus). Különös jelentőségűek egyes rendkívül ritka lápi növények. A hatalmas termetű királyharaszt (Osmunda regalis) az országban csak itt terem, s mindössze kb. 10-12 egyedét ismerjük. A tarajos pajzsika (Dryopteris cristata) is csak néhány példányban van képviselve. Mivel Zalakomárnál nemrég kihalt, a Dél-Dunántúlon már csak itt fordul elő. Hasonlóan ritka e tájon a hegyi és a pelyvás pajzsika (Dryopteris assimilis, Dryopteris pseudomas). Magyarországon csak a Fonyód alatti Nagy-Berek -ben és Daránynál található a gázló (Hydrocotyle vulgaris). A lápok ritka sásfajokat is rejtegetnek. Ilyen a Dél-Dunántúlon csak itt élő gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa). Az északi sást (Carex hartmannii) korábban csak a Bakonyaljáról ismertük, a közelmúltban azonban Daránynál is megtalálták. Az ugyancsak ritka hengeres sás (Carex diandra) Dél-Dunántúlon csak Dél-Zalában és itt terem. A patakokat kísérő lágyszárú növényzetben is található néhány ritkaság. Ilyen a csepplen (Radiola linoides), mely Magyarországon csak Belső-Somogyban és az Őrségben terem, továbbá a Dél-Dunántúlon csak Daránynál élő kúszó zeller (Apium repens). A száraz homoki gyepek legnagyobb ritkasága az atlanti elterjedést mutató rejtőke (Teesdalia nudicaulis). Ezt a növényt sokáig csak a Zákányi-dombokról ismertük, nemrég azonban Barcs közeléből is előkerült. 2. Vegetáció Belső-Somogy homokvidéke csaknem síkvidéknek tűnik. Az alig észlelhető domborzati viszonyok ellenére növénytakarója rendkívüli változatosságot mutat, ami annyit jelent, hogy néhány méter szintkülönbség esetén a legszárazabb homoki gyepektől eljuthatunk a lápokig. Mindez a nagy szemcseméretű homoktalajok sajátos vízgazdálkodási viszonyaival van összefüggésben. A) Lágyszárú növényzet Belső-Somogy homokvidékének lágyszárú növénytársulásait elsősorban BORHIDI (1958a) munkássága alapján ismerjük, ezért csak az általa vizsgált asszociációkról rendelkezünk bővebb ismeretekkel. Vízinövényzet A homokbuckák közötti feltöltődőben levő tavak és lápszemek (pl. Darány Nagyberek ) állóvizeiben hasonló lebegő hínárnövényzet figyelhető meg, mint a Drávából lefűződött morotvákban. A lebegő hínártársulások (Lemno-Utricularietum, Hydrochari-Stratiotetum, Wolffio- Lemnetum gibbae, Salvinio-Spirodeletum, Ceratophylletum demersi) növényei közvetlenül a vízből veszik fel a tápanyagot. A közönséges rence (Utricularia vulgaris) sárga - tátikára emlékeztető - kétajkú virágai a víz színe fölé emelkednek. Víz alá merülő, sallangos levelein varsaszerű, rovarfogó tömlőcskék vannak. Közeli rokona a védett lápi rence (Utricularia bremii), mely a Belső-Somogyi flórajárás területén csak itt él. A felszínen kiterülő lebegő hínártársulásokban gyakori a békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae) és különböző békalencse fajok (Lemna minor, Lemna trisulca, Spirodela polyrrhiza), míg a ritkaságokat a szinte mákszemnyi

10 nagyságú vízidara (Wolffia arrhiza) és a védett rucaöröm (Salvinia natans) nevű vízipáfrány képviseli. A buckák közötti tavakban gyökerező hínártársulások is (Batrachio trichophylli- Callitrichetum cophocarpae, Myriophyllo-Potametum, Nymphaeetum albo-luteae, Trapetum natantis) megjelennek. A Darány közelében levő Tündérrózsás-tó nevét a hatalmas tömegben megjelenő fehér tündérrózsától (Nymphaea alba) kapta. Hasonló felszínen szétterülő életmódot folytat a négyszarvú és ehető makktermésű sulyom (Trapa natans), az úszó békaszőlő (Potamogeton natans), valamint a hínáros víziboglárka (Batrachium trichophyllum). Az alámerült gyökerező hínárokat a mocsárhúr (Callitriche palustris) és az imbolygó békaszőlő (Potamogeton gramineus) képviseli. Mocsári növényzet A darányi Nagy-berek -nél a tavak zonációja jól megfigyelhető. A vízi növényzettel borított víztükröt a partok felől nádasok (Scirpo-Phragmitetum) és harmatkásások (Glycerietum maximae) szegélyezik. Inkább kisebb állományaik ismertek, s ezek faji összetétele a Dráva-ártér nádasaihoz képest újat nem mutatnak. A sekélyebb vizű termőhelyeken a nádasok gyűrűjét magassás társulások (Caricetum acutiformis, Caricetum ripariae, Caricetum vesicariae stb.) váltják fel. Ilyen magastermetű sások hatalmas tömegében található a védett forrásfű (Montia fontana), a kerti növényként is ismert sárga liliom (Hemerocallis lilio-asphodelus), valamint az országban csak három helyen élő északi sás (Carex hartmannii). Patakok iszapos partjain kisebb kiterjedésű iszaptársulások (Nanocyperion) alakultak ki. Ide vonatkozó konkrét társulástani adataink nincsenek de valószínűleg ilyen helyekről került elő annak idején a csepplen (Radiola linoides) és a kúszó zeller (Apium repens). Lápi növényzet A mocsári növényzet alatt egy idő után tőzegfelhalmozódás figyelhető meg, s ilyenkor a mocsár láppá alakul. Mindez elsősorban Barcs és Darány környékén figyelhető meg (pl. Nagy-Berek). Különösen érdekesek az elláposodott zsombékosok (Caricetum appropinquatae, Caricetum elatae). Legjellegzetesebb növényük az elhalt növényi rostokból oszlopszerű képződményeket, ún. zsombékokat formáló zsombék sás (Carex elata) és a szintén zsombékoló rostostövű sás (Carex appropinquata). A zsombékok közötti - gyakran vízzel borított - ún. semlyékek -ben (Carici-Menyanthetum) jellemző növénye a határozottan szép megjelenésű villás sás (Carex pseudocyperus) és a védett tóalma (Ludwigia palustris). Ilyen helyeken élt a társulás névadó faja, a hármasan összetett levelű, fehéres rózsaszín, bolyhos szirmú vidrafű (Menyanthes trifoliata). Sajnos előfordulása már régóta kétes. Időszakosan állóvízzel borított termőhelyeken - így láptavak homokos szegélyein, vízlevezető árkok oldalain és égerlápok szegélyzónáiban - található a békaboglárkáscsikorgófüves társulás (Ranunculo flammulae-gratioletum officinalis). Ez az asszociáció egy Nyugat-Európában elterjedt társulásosztály (Litorelletea uniflorae)

11 legkeletibb képviselője. Európában és hazánkban eddig csak Barcs és Darány közötti homokvidékről ismert (vö. BORHIDI - JUHÁSZ 1985). Jellemző növényei a névadó béka boglárka (Ranunculus flammula) és a csikorgófű (Gratiola officinalis). A védett fajok közül itt él a sűrű csetkáka (Eleocharis carniolica), az óceáni klímát kedvelő tóalma (Ludwigia palustris) és a gázló (Hydrocotyle vulgaris). A láptavak medrétől kissé távolodva megjelennek a tőzegmohás átmeneti lápok (Carici lasiocarpae-sphagnetum, Carici stellulatae-sphagnetum). Három tőzegmohafaj talál itt menedéket (Sphagnum lescurii, Sphagnum palustre, Sphagnum subsecundum). Sajnos e Sphagnum-telepek az utóbbi évtizedekben egyre kisebb helyekre szorultak vissza. E lápokban ritka és védett sások is előfordulnak, mint a gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa), a töviskés sás (Carex stellulata) és a hengeres sás (Carex diandra). Valószínűleg ilyen helyeken élt a lápi pitypang (Taraxacum palustre) és a kenyérbél cickafark (Achillea ptarmica). Sajnos e két faj már évtizedek óta nem került elő. A lápok részleges lecsapolásával, és termőhelyük rendszeres kaszálásával jöttek létre az acidofil kiszáradó láprétek (Junco-Molinietum). Alattuk -éppúgy mint a többi lápi társulás esetében - tőzegképződés figyelhető meg, mely elsősorban sások elhalt rostjaiból jön létre. Állományaik faji összetétele az előbb bemutatott átmeneti lápokéhoz hasonlít, de kevesebb nedvességkedvelő és több réti elem él itt. Mohaszintjük meglehetősen gazdag. A sásfélék (pl. Carex leporina, Carex pallescens) mellett a pázsitfüvek is jelentős szerephez jutnak. Legjellemzőbb közülük a kékperje (Molinia coerulea). Itt él a fejecskeszerű virágzatot viselő csomós szittyó (Juncus conglomeratus). A nyárvégi és őszeleji aszpektus feltűnően szép növénye a kornis tárnics (Gentiana pneumonanthe). Virágjának kékeslila színe és alakja a harangvirágokéra emlékeztet. Régebbi feljegyzések szerint hasonló környezetben fordult elő a török szegfű (Dianthus barbatus), mely a halastavak létesítésének esett áldozatul. Homoki gyepek Száraz homoki gyepek Bélavár, Barcs és Darány határában egyaránt megtalálhatók. BORHIDI (1958a) szerint több társulásuk is megkülönböztethető. Közös jellemzőjük, hogy mészmentes, tápanyagban szegény, savanyú talajokon fordulnak elő. Egy részük az erdőirtások és legeltetés révén másodlagosan jött létre, de egyes buckatetőkön - ahol a rendkívül száraz talajviszonyok miatt az erdők nem képesek záródni - természetszerű gyepek is megfigyelhetők. A viszonylag kevésbé savanyú, laza, durva homok által borított termőhelyeken a homoki szukcessziósor kezdeti stádiumát - a főleg egyéves növényekből álló - rozsnokos homoki gyep (Brometum tectorum) képviseli. Itt él a berzedt és fedél rozsnok (Bromus squarrosus, Bromus tectorum), a keskenylevelű perje (Poa angustifolia) és a vadrozs (Secale sylvestre). E növények alig képesek megkötni a homokot, ezért a növényzet által borított terület igen hézagos. A rozsnokos homoki gyep a szukcesszió során átmegy a nyílt homoki gyepbe (Festuco vaginatae-corynephoretum). E társulásban már elsősorban évelő növények játszák a fontosabb szerepet, melyek több mint 50 %-os borításukkal, erős gyökérzetükkel és rizómáikkal már jobban képesek megkötni a homokot. Talajuk felső, vékony rétegében gyenge humuszképződés is megfigyelhető. Jellemző növényei

12 a juhsóska (Rumex acetosella), a kék csillag (Jasione montana), az ezüstös hölgymál (Hieracium pilosella), a homoki csenkesz (Festuca vaginata), a berzedt csomókban álló ezüst perje (Corynephorus canescens) és a sikárfű (Chrysopogon gryllus), melynek gyökerét egykor edények tisztítására használták. A társulás legnagyobb ritkasága a rejtőke (Teesdalia nudicaulis). Korábban csak a Zákányi-dombokról (Őrtilos) ismertük, mintegy másfél évtizede azonban Darány mellől is előkerült. E homoki gyepek igen fajgazdagok, s főleg nyár elején színpompásak. A védett növények közül itt talál menedéket a gyapjasan bozontos fekete kökörcsin (Pulsatilla nigricans), a fehér virágú kései szegfű (Dianthus serotinus) és a lila színű agár kosbor (Orchis morio). E gyepek legfeltűnőbb ékessége a kerti növények szépségével versengő tarka nőszirom (Iris variegata). Sárga és fehéres lepelleveleit sötétibolya színű erezet szövi át. Ilyen száraz környezetbe illik a szív alakú leveleket viselő macskahere (Phlomis tuberosa) is, sajnos e növényt már régóta nem találják. Az erősen savanyú és viszonylag kötöttebb homokon az előbbiekhez hasonló módon, de más asszociációkkal történik a szukcesszió. Az egyéves homoki gyepet itt az egércsenkesz társulás (Filagini-Vulpietum) képviseli. Állományaikban tömegesen fordulnak elő mészkerülő fajok, mint a hegyi penészvirág (Filago minima), a vékony egércsenkesz (Vulpia myuros), a pusztai lengefű (Aira caryophyllea) és a csinos lengefű (Aira elegans). E savanyú gyepek legnagyobb botanikai értéke - a Magyarországon csak Dél-Somogyban és Nyírségben élő - homoki csibehúr (Spergula pentandra). Az egércsenkesz társulás szukcessziós fejlődése a mészkerülő nyílt homoki gyep (Thymo serpylli-festucetum pseudovinae) felé vezet. Az előző asszociációhoz hasonlóan erősen savanyú, de mélyebb és kötöttebb homoktalajokon fordul elő. E társulásban az egyéves növények mellett már lényegesen fontosabb szerephez jutnak az évelő fajok. Jellemző s egyben névadó növényük a keskenylevelű kakukkfű (Thymus serpyllum) és a sovány csenkesz (Festuca pseudovina), míg a ritkaságokat a szeplős szegfű (Dianthus armeria ssp. armeriastrum) és a védett magyar szegfű (Dianthus giganteiformis ssp. pontederae) képviseli. Fentiekkel szemben megemlítendő, hogy egyes újabb kutatási eredmények nem ismerik el az egyéves homoki gyepek (Brometum tectorum, Filagini-Vulpietum) természetes szukcesszióban való szerepét, s megjelenésüket bolygatással, degradációs tevékenységgel hozzák összefüggésbe. Sajnos az egykor jelentős kiterjedésű, gazdag homoki gyepeket az 1960-as és 1970-es években befásították és gyenge minőségű fenyő állományokat létesítettek rajtuk. Ennek következtében az értékes homoki növényfajok sok helyről eltűntek. Ilyen megritkult fajok, a fekete kökörcsin (Pulsatilla nigricans), a homoki kocsord (Peucedanum arenarium), a homoki szegfű (Dianthus arenarius), a szeplős szegfű (Dianthus armeria ssp. armeriastrum), a ritka homoki csibehúr (Spergula pentandra) stb. B) Fásszárú növényzet Belső-Somogy homokvidékének erdei a láperdőktől a cseres-tölgyesekig, illetve a nyíres-borókásokig nagy változatosságot mutatnak, ami szintén a homoktalajok sajátos vízgazdálkodási viszonyaira vezethető vissza.

13 a) Láperdők Buckaközi, agyagos altalajú mélyedésekben, ahol a talajvíz tartósan a felszínre jön, a fás növénytársulásokat láperdők képviselik. Vizük oldott oxigénben rendkívül szegény, ezért alattuk intenzív tőzegképződés figyelhető meg. Aljnövényzetüket az év jelentős részében víz borítja. Részletes átkutatásuk még nem történt meg. Eddigi ismereteink szerint a fűz- és égerlápok (Calamagrostio-Salicetum cinereae, Carici elongatae-alnetum) a területen képviselve vannak, míg a kiszáradó fűzlápok (Molinio-Salicetum cinereae), valamint a fűz- és égermocsarak (Berulo-Salicetum cinereae, Angelico sylvestri-alnetum) létezéséről egyelőre nincs tudomásunk. Legszebb állományaik a darányi Nagy-berek -ben és közelében találhatók. Fűzlápok Az alacsony fűzlápok (Calamagrostio-Salicetum cinereae) a legömbölyödő koronájú rekettye fűz (Salix cinerea) bokrairól messziről felismerhetők. Néhány méter magas cserjeszintjük meglehetősen zárt, melyben szórványosan - sőt helyenként tömegesen is - megjelenhet a védett fűzlevelű gyöngyvessző (Spiraea salicifolia), ritkábban pedig a szőrös nyír (Betula pubescens). Aljnövényzetük még tartogathat meglepetéseket. Eddigi hiányos ismereteink ellenére több értékes és védett növény számára nyújthat életteret. Ilyen a villás sás (Carex pseudocyperus), a dárdás és a parti nádtippan (Calamagrostis canescens, Calamagrostis pseudophragmites), valamint a védett fajok közül a rucaöröm (Salvinia natans), a tőzegpáfrány (Thelypteris palustris), a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a békaliliom (Hottonia palustris), míg a vidrafű (Menyanthes trifoliata) létezéséről már évtizedek óta nincs újabb információnk. A védett lápi csalán (Urtica kioviensis) egyelőre csak a Nemzeti Park határán kívüli fűzlápokból került elő. Égerlápok A Nemzeti Park talán legértékesebb társulását a tőzegmohalápokkal tarkított égerlápok (Carici elongatae-alnetum) képezik. Lombkoronaszintjükben a mézgás éger (Alnus glutinosa) uralkodik, mellette a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) csak szálanként fordul elő. Az égerfák mohapárnával borított gyökérfője magasan kiemelkedik a vízből. Innen ered a lábasfa elnevezés. Ilyen palánkgyökerekkel, ún. lábak -kal támaszkodnak meg az ingoványos talajon. Cserjeszintjük a gyakori vízborítás miatt fejletlen. Szórványosan megjelenik itt a kutyabenge (Frangula alnus) és a rekettye fűz (Salix cinerea). Külön említésre méltó még a fekete ribiszke (Ribes nigrum), bár nemrég felfedezett állománya a Nemzeti Park határain kívül esik (vö. LÁJER 1988). Lágyszárú növényzet inkább csak a fák vízborítástól mentes gyökérfőin és azok közelében figyelhető meg. Elsősorban ilyen helyeken él a három védett tőzegmohafaj (Sphagnum lescurii, Sphagnum palustre, Sphagnum subsecundum), nagy párnákat alkot az ezüstös vánkosmoha (Leucobryum glaucum), a seprőmoha (Dicranum scoparium), a fatermetűmoha (Climacium dendroides) és a lápmoha (Aulacomnium palustre) stb. A harasztokat az egymástól nehezen megkülönböztethető szálkás, széles és hegyi pajzsika (Dryopteris carthusiana, Dryopteris dilatata, Dryopteris assimilis), valamint a helyenként tömeges tőzegpáfrány (Thelypteris palustris) képviseli. A

14 belső-somogyi égerlápok jó karakterfaja a nyulánk sás (Carex elongata), valamint a Dél-Dunántúlon csak itt élő gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa). A fák közötti - gyakran vízzel borított semlyékekben vízi, mocsári és lápi növények egyaránt előfordulnak. Közülük a védett békaliliom (Hottonia palustris) és a Nemzeti Park határain kívül talált lápi csalán (Urtica kioviensis) érdemel elsősorban említést. A legnagyobb értéket a hetvenes években felfedezett - s hazánkban csak itt élő - királypáfrány (Osmunda regalis) képviseli. Hatalmas, mintegy két méter magas zsombékjai szinte oszlopként emelkednek ki a fák közötti semlyékekből. Mindössze 8-10 példányuk ismert. b) Keményfaligetek Belső-Somogy homokvidékének patakjait gyakran keményfaligetek kísérik. Az ide tartozó két asszociáció azonban a Nemzeti Park területén meglehetősen ritka, s kicsiny állományokkal van képviselve. Égerligetek A patakokat égerligetek (Carici pendulae-alnetum) szegélyezik (pl. a Rigóc-patak melléke). A somogyudvarhelyi magaspart viszonylag meredek lejtésű oldalán sok forrás tör a felszínre, s ezek környékén kisebb kiterjedésű égerligetek alakultak ki. A bélavári magaspart lábánál - patakoktól távol eső helyeken - is találhatók égerligetek. Megjelenésüket az indokolja, hogy a talajvízszint viszonylag magasan van. E kicsiny állományok mellett a tipikusabb égerligetek már a Nemzeti Park határain túl találhatók. A homokvidék égerligeteiről kevés információ áll rendelkezésünkre. A társulás felépítése, faji összetétele hasonlít a Zákányi-dombok égerligeteire. Lombkoronaszintjükben a mézgás éger (Alnus glutinosa) és a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) uralkodik. Elegyfaként a hegyi juhar (Acer pseudoplatanus), a gyertyán (Carpinus betulus), a vénic szil (Ulmus laevis) és a hegyi szil (Ulmus glabra) is előfordul. Cserjeszintjükben jellemző a mogyoró (Corylus avellana), a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), a kutyabenge (Frangula alnus), a kánya bangita (Viburnum opulus), míg a fekete bodza (Sambucus nigra) helyenként tömeges megjelenése a talaj magas nitrogéntartalmát jelzi. Gyepszintjükben jelentős szerepet játszanak a gyertyános-tölgyesek alábbi növényei: pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), odvas és ujjas keltike (Corydalis cava, Corydalis solida), hóvirág (Galanthus nivalis), sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), erdei varfű (Knautia drymeia), erdei szélfű (Mercurialis perennis), erdei madársóska (Oxalis acetosella), enyves zsálya (Salvia glutinosa) stb. Mellettük elég nagy számmal akadnak ligeterdei lágyszárúak, mint az óriás zsurló (Equisetum telmateja), a keserű kakukktorma (Cardamine amara), a ritkás és rezgő sás (Carex remota, Carex brizoides), az aranyos veselke (Chrysosplenium alternifolium) és a farkasszőlő (Paris quadrifolia). A védett növények közül eddig a farkasölő sisakvirág (Aconitum vulparia), a tündérfürt (Aruncus sylvestris), a borostás sás (Carex strigosa), a szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana), a szártalan kankalin (Primula vulgaris), a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis), a pirítógyökér (Tamus communis) és a fehér zászpa (Veratrum album) került elő.

15 Tölgy-kőris-szil ligetek A tölgy-kőris-szil ligetek (Knautio drymeiae-ulmetum) a belső-somogyi homokvidék Nemzeti Park területére eső részén meglehetősen ritkák. A bélavári magasparton és a barcsi régióban igen töredékes kiterjedésűek. Néhány tipikusabb állományuk csak a homokvidék délkeleti - Ormánsággal érintkező - peremvidékén található (pl. Potony - Tótújfalu Lugi-erdő ). Előfordulhatnak vízfolyások mellett, és viszonylag magasabb talajvízszintű termőhelyeken egyaránt. Többnyire gyertyános-tölgyesekkel (Fraxino pannonicae-carpinetum) érintkeznek. Magas lombkoronaszintjükben a kocsányos tölgy (Quercus robur) és a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) uralkodik, míg a vénic szil (Ulmus laevis) csak szálanként, vagy kisebb csoportokban fordul elő. A mezei szil (Ulmus minor) legtöbbször az alsó lombkoronaszintbe szorul vissza, s ugyanitt szálanként megjelenhet a vadalma (Malus sylvestris) és a gyertyán (Carpinus betulus). Cserjeszintjük faji összetétele hasonlít az égerligetekéhez. Itt is jelentős szerephez jut a veresgyűrű som (Cornus sanguinea), a kutyabenge (Frangula alnus), a kánya bangita (Viburnum opulus), valamint egyéb általánosan elterjedt cserjék. A védett fajokat a ligeti szőlő (Vitis sylvestris) képviseli. Eddig talált egyedei azonban csak az újulatban találhatók. Gyepszintjük faji összetétele az égerligetek és a gyertyános-tölgyesek között képez átmenetet. A ligeterdei elemeket a rezgő és ritkás sás (Carex brizoides, Carex remota), az erdei madárhúr (Cerastium sylvaticum), valamint az erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere) képviseli. Az üde vízgazdálkodású talajnak megfelelően helyenként tömegesen fordulnak elő az alábbi lágyszárúak: a berki és a bogláros szellőrózsa (Anemone nemorosa, Anemone ranunculoides), a foltos kontyvirág (Arum maculatum), a kapotnyak (Asarum europaeum), az odvas keltike (Corydalis cava), a sárga tyúktaréj (Gagea lutea), a szagos müge (Galium odoratum), az erdei varfű (Knautia drymeia), a pettyegetett tüdőfű (Pulmonaria officinalis), a gombernyő (Sanicula europaea), a hegyi veronika (Veronica montana) stb. A védett fajok közül itt él a szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana), a borostás sás (Carex strigosa), a nyári tőzike (Leucojum aestivum), a széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine), a békakonty (Listera ovata), a madárfészek (Neottia nidus-avis), a fehér sarkvirág (Platanthera bifolia) és a pirítógyökér (Tamus communis). A Nemzeti Park határain túli állományokban valószínűleg egyéb értékes fajok is előfordulhatnak, azonban felmérések hiányában ezekről egyelőre nincs tudomásunk. c) Üde lomberdők A homokvidék talajvíz által kevésbé befolyásolt részein mezofil lomberdők jöttek létre. Két társulásuk különböztethető meg. Gyertyános-tölgyesek Olyan termőhelyeken, ahol a talajvízszint már mélyebben van, de a homoktalajok nyirkos jellegét még biztosítani tudja, gyertyános-tölgyesek (Fraxino pannonicae- Carpinetum) jöttek létre. Üde vízgazdálkodású barna erdőtalajuk biztosítani tudja a társulásra jellemző hűvös és párás mikroklímát. Belső-Somogy homokvidékén viszonylag sok gyertyános-tölgyes található, a Duna-Dráva Nemzeti Park területén azonban kevés állományuk ismert. Viszonylag kisebb kiterjedésű, de igen fajgazdag

16 állományaik találhatók Somogyudvarhely és Bélavár térségében, ahol a homoktábla meglehetősen meredek lejtővel csatlakozik a Dráva fiatal öntésterületéhez. A Barcs és Darány közötti régióban gyertyános-tölgyesek nincsenek, esetleg egy-egy szál gyertyán (Carpinus betulus) sejteti e társulás egykori előfordulását. A homokvidék délkeleti peremén Tótújfalu és Potony térségében (Lugi-erdő) ismét megjelennek a gyertyános-tölgyesek, bár ezek az állományok már erős átmenetet képeznek a drávasíki erdők felé. Harminc méter magasságot is elérő lombkoronaszintjükben a kocsányos tölgy (Quercus robur), a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) és a gyertyán (Carpinus betulus) játszik fontos szerepet. Az elegyfák közül a madár cseresznye (Cerasus avium) és az ezüst hárs (Tilia tomentosa) érdemel említést. A jól záródó lombkoronaszint alatt csak közepesen fejlett cserjeszint képes kialakulni. Itt elsősorban általánosan elterjedt cserjék élnek, de olykor megjelenik a ligeti szőlő (Vitis sylvestris) is. A védett farkas boroszlán (Daphne mezereum) is e társulás cserjeszintjének növénye, bár lelőhelyei a Nemzeti Park határán kívül esnek. Aljnövényzetük igen fajgazdag, s különösen koratavasszal nyújt csodálatos élményt. Gyakoribb hagymás és gumós növényeik a hóvirág (Galanthus nivalis), a berki és a bogláros szellőrózsa (Anemone nemorosa, Anemone ranunculoides), a pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), az odvas és ujjas keltike (Corydalis cava, Corydalis solida), a sárga tyúktaréj (Gagea lutea) és a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis). A tavaszvégi és nyári aszpektusban az üde lomberdők lágyszárú növényei uralkodnak: a podagrafű (Aegopodium podagraria), a kapotnyak (Asarum europaeum), a bükk sás (Carex pilosa), a hagymás fogasír (Dentaria bulbifera), a sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), a szagos müge (Galium odoratum), az erdei varfű (Knautia drymeia), a pillás perjeszittyó (Luzula pilosa), az árnyékvirág (Majanthemum bifolium), az erdei szélfű (Mercurialis perennis), az enyves zsálya (Salvia glutinosa), a gombernyő (Sanicula europaea) stb. Gyepszintjében elég sok védett faj talál menedéket. A viszonylag gyakori szálkás pajzsika (Dryopteris carthusiana) mellett néhol a ritka díszes vesepáfrány (Polystichum setiferum) is megjelenik. Igen látványos növény a vajsárga virágzatú tündérfürt (Aruncus sylvester), a szártalan kankalin (Primula vulgaris), valamint a népiesen sárga margaréta néven ismert keleti zergevirág (Doronicum orientale). Utóbbi növény Belső-Somogy homokvidékéről csak a közelmúltban került elő (Bélavár). Kora tavasszal a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis), tavasz végén pedig a török turbánra emlékeztető virágú turbán liliom (Lilium martagon) bontogatja szirmait. A pirítógyökér (Tamus communis) különösen piros bogyóinak érésekor feltűnő. A kosborfélék közül eddig a békakonty (Listera ovata), a fehér sarkvirág (Platanthera bifolia) és a széleslevelű nőszőfű (Epipactis helleborine) került elő. Megemlítendő még néhány fontosabb védett növény, melyek egyelőre csak a homokvidék Nemzeti Park határain túli részeiről ismertek. Ilyen a széles pajzsika (Dryopteris dilatata), a kis körtike (Pyrola minor), a szépsége miatt igen közkedvelt erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens), a ciklámenhez hasonló, bár vele rokonsági kapcsolatot nem mutató kakasmandikó (Erythronium dens-canis), az örökzöld szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus) és a hóvirággal rokon tavaszi tőzike (Leucojum vernum). Bükkösök

17 A homoki bükkösök (Leucojo verno-fagetum) - bár termőhelyi viszonyaik igen hasonlóak - még hűvösebb és párásabb mikroklimatikus viszonyok mellett jönnek létre, mint a gyertyános-tölgyesek. Ez a társulás Belső-Somogy homokvidékén igen szórványos, továbbá szinte mindenütt töredékes kiterjedésű állományokkal van képviselve. E bükkösök egykor jóval gyakoribbak lehettek, mint ma. Erről tanúskodnak a környező erdőállományokban meghagyott famatuzsálemek. Visszaszorulásukban egyrészt a tarvágásos erdőművelés, másrészt pedig klimatikus tényezők játszották a fő szerepet, de nem hagyható figyelmen kívül az évszázados makkoltató erdőhasználat hatása sem. Ezek szerint feltehetően az i.e. 2500-tól i.e. 800-ig tartó Bükk I. kor reliktum erdeivel állunk szemben. Ily módon e homoki bükkösök vegetációtörténeti jelentőségűek. A Duna-Dráva Nemzeti Parkon belül csak a bélavári magaspart hűvös oldalain és völgyeiben találhatók. A nagymérvű fragmentáció miatt faji összetételük ma már nagyon hasonlít a velük érintkező gyertyános-tölgyesekéhez, lombkoronaszintjükben azonban a bükk (Fagus sylvatica) uralkodik. Mivel e fafaj igen erősen záródik, az aljnövényzet kevés fényt kap. E kedvezőtlen fényviszonyok mellett a cserjeszint meglehetősen fejletlen. Gyepszintjük is a gyertyános-tölgyesekéhez hasonló, bár a fajok gyakoriságának aránya több esetben más. A békabogyó (Actaea spicata) és az erdei madársóska (Oxalis acetosella) például súlyponttal e társulásban terem. Itt mutat lényegesen nagyobb gyakoriságot a bókoló fogasír (Dentaria enneaphyllos) és a tavaszi tőzike (Leucojum vernum), bár e két növény csak a Nemzeti Parkon kívüli homoki bükkösökből került elő. A ritka lágyszárúak közül megemlítendő még a délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri). Védett növényeik is csaknem azonosak a gyertyános-tölgyesekével azzal a különbséggel, hogy egyik állományukban a karélyos vesepáfrány (Polystichum aculeatum) is megtalálható, továbbá a nyugati csillagvirág (Scilla drunensis) e társulásból eddig nem került elő. A Nemzeti Parkon kívüli homoki bükkösök védett növényei közül még a széles pajzsika (Dryopteris dilatata), az erdei ciklámen (Cyclamen purpurascens), a kis körtike (Pyrola minor), az örökzöld szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), a kakasmandikó (Erythronium dens-canis) és a tavaszi tőzike (Leucojum vernum) érdemel elsősorban említést. d) Félszáraz és száraz lomberdők Belső-Somogy homokvidéke látszólag sík terület, mégis a kisebb felszíni kiemelkedéseken meglehetősen száraz termőhelyek jönnek létre. Mindez a homoktalajok gyenge kapilláris vízemelő képességével hozható összefüggésbe. Ilyen termőhelyi viszonyok között jöttek létre a cseres-tölgyesek és a belőlük származtatott nyíres-borókások. Cseres-tölgyesek Az emberi beavatkozások előtt a szárazabb termőhelyeket - elsősorban a kisebb buckatetőket - kiterjedt cseres-kocsányos tölgyesek (Asphodelo-Quercetum roboris) borították. Kisebb állományaik a bélavári magasparton és a barcsi régióban ma is megfigyelhetők. Közepesen zárt lombkoronaszintjükben a kocsányos tölgy (Quercus robur) és a cser tölgy (Quercus cerris) uralkodik. Szálanként, vagy kisebb csoportokban megtalálható

18 itt a közönséges nyír (Betula pendula), a rezgő nyár (Populus tremula) és az ezüst hárs (Tilia tomentosa), míg a tatár juhar (Acer tataricum) az alsó lombkoronaszintbe szorul vissza. Többnyire közepesen fejlett cserjeszintjükben általánosan elterjedt fajok találhatók: a mogyoró (Corylus avellana), az egybibés galagonya (Crataegus monogyna), a fagyal (Ligustrum vulgare), a varjútövis (Rhamnus cathartica) stb. Aljnövényzetükben hatalmas tömegben él a nagytermetű sas páfrány (Pteridium aquilinum). Bár állományaik részletes felmérése még nem történt meg, az eddig ismert növényelőfordulások is jól bizonyítják érdekes faji összetételüket: bablevelű varjúháj (Sedum maximum), fehér pimpó (Potentilla alba), szarvas kocsord (Peucedanum cervaria), rutén bordamag (Laserpitium pruthenicum), bársonyos tüdőfű (Pulmonaria mollis), török szegfű (Dianthus barbatus), fekete zászpa (Veratrum nigrum), délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri) stb. A védett fajok közül az ilyen termőhelyeket kedveli a magyar lednek (Lathyrus pannonicus), a fehér madársisak (Cephalanthera damasonium), a piros bogyójú pirítógyökér (Tamus communis), valamint az eper gyöngyike (Muscari botryoides), melynek apró, gömbölyded, kék virágai rövid fürtben tömörülnek. Nyíres-borókások A táj jellegzetes arculatához tartoznak a nyíres-borókások (Betulo-Juniperetum), melyek ősborókás néven kerültek be a köztudatba. Valójában ez az elnevezés helytelen, ugyanis nem ősi, hanem emberi tevékenység által, másodlagosan kialakított növénytársulásról van szó. E borókások cseres-tölgyesekből jöttek létre úgy, hogy a tarra vágott, illetve kiirtott erdők helyét rendszeres legeltetés alá vonták. Az eredeti erdőtársulás ily módon nem tudott felújulni, s a termőhelyen elsősorban olyan - szúrós és rossz ízű - növények szaporodtak el, amelyeket a legelésző állatok nem kedvelnek. Ilyen például a boróka (Juniperus communis). A legeltetés hatására a talaj kémhatása a savanyú tartomány felé még jobban eltolódott, s ez kedvezett a közönséges nyír (Betula pendula) elterjedésének is. Így alakult ki a nyíres-borókás, melynek ligetes, ritka lombkorona- és cserjeszintje füves tisztásokat fog közre. E másodlagos jelleg azonban semmit sem von le a terület természeti értékeiből, sőt ellenkezőleg: a fehértörzsű nyírfákkal váltakozó üdezöld borókabokrok tájképi szempontból egyedülállóan esztétikus látványt nyújtanak. Az igen laza és viszonylag alacsony lombkoronaszintben a közönséges nyír (Betula pendula) mellett néhol megtalálhatók a cseres-tölgyesekre jellemző fák, mint a cser tölgy (Quercus cerris) és a kocsánytalan tölgy (Quercus robur). Gyakori az erdei fenyő (Pinus sylvestris), de őshonossága erősen megkérdőjelezendő. A cserjeszintben a közönséges boróka (Juniperus communis) uralkodik, mellette a cseres-tölgyesekre jellemző, általánosan elterjedt cserjék fordulnak elő. E festőien szép állományok borókabokrokkal árnyékolt, mohapárnákkal sűrűn beborított részein él a védett kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum). Helyenként összefüggő magas mohaszőnyeget alkot a közönséges szőrmoha (Polytrichum commune). Jelenléte erősebben kisavanyodott homoktalajokat jelez. A nyíres-borókás tisztásain a mészkerülő homoki gyepek növényei uralkodnak, igen sok zuzmóval. III. Dráva-ártér A Dráva Őrtilosnál lép be az ország területére és Alsószentmárton térségében távozik. A hazai Dráva-sík egy erősebben csapadékos somogyi és egy mérsékelten csapadékos

19 baranyai szakaszra osztható. Előbbi a gyertyános-tölgyes, utóbbi pedig a zárt tölgyes zónában foglal helyet (vö. BORHIDI 1961). 1. Növényföldrajzi viszonyok A hazai Dráva-ártér növényföldrajzi hovatartozását illetően eltérőek a vélemények. Már a geomorfológiai vizsgálatok sem hoztak egyértelmű eredményt. CHOLNOKY (1910) és SZABÓ (1964) a Dráva-ártér egész alsószakasz jellegű részét az Alföld részének tekintette. LOVÁSZ (1964, 1967) szerint a Drávamenti-síkság nyugati határa a völgy magyar szakaszának ékszerű összeszűkülése miatt nehezen meghatározható. MAROSI (1970) e téren nem foglal egyértelmű állást. Egyrészt az akkori legújabb tájbeosztásra hivatkozva azt írja, hogy az Alföld nagytájához sorolt Drávamentisíkság csak Tótújfaluig nyúlik fel a Dráva mentén, másutt, nyugatabbra Belső- Somogy az országhatárig húzódik. Továbbá azt is megjegyzi, hogy Ez a tájbeosztás csak akkor lehet helyes, ha csupán a magyar szakaszt tekintjük, mert Tótújfalutól ÉNy-ra valóban viszonylag keskenyebb alluviális szakasz tartozik Magyarország területéhez. Ha viszont a természeti tájat tekintjük, tökéletesen igazat kell adnunk SZABÓ P. Z.-nak (1964), aki Gyékényesnél vonja meg az alföldi jellegű Dráva-sík határát. Utóbbi érvek eléggé meggyőzőek, ugyanis Tótújfalutól északnyugatra a Dráva-sík csak Magyarország térképén tűnik összeszűkültnek, míg a folyó horvátországi jobbpartját továbbra is viszonylag széles síkság szegélyezi. Az alföldi jellegű Dráva-sík tehát folytatódik egészen Gyékényes térségéig. A botanikai szakirodalom állásfoglalása sem egységes. BOROS (1925) és SIMON (1967) az Őrtilostól Alsószentmártonig terjedő Dráva-síkot egyetlen tájegységként ismerteti. A Dráva-sík somogyi és baranyai szakaszra történő elkülönítése először SOÓ (1933, 1960) és BORHIDI (1958a) flóratérképein látható. A baranyai Dráva-sík ezek szerint - a Mohácsi-szigettel és Mohácsi-síkkal együtt - a Déli-Alföld flórajárásához (Titelicum) került, míg a Belső-Somogyi flórajárás (Somogyicum) a Dráváig terjed, tehát magába foglalja a Somogyi-Dráva-síkot. Hasonló módon KÁROLYI - PÓCS (1969) sem különíti el a Zákányi-dombok alatt a Dráva - csaknem elhanyagolhatóan keskeny - hullámterét, mely ezek szerint az Őrtilosi flórajárás (Őrtilosense) része. Olykor lehet találkozni olyan véleményekkel is, melyek nemcsak a Somogyi-, hanem a Baranyai-Dráva-sík alföldi jellegét is megkérdőjelezik. Utóbbit például zoológusok - elsősorban a hegyvidéki fajok viszonylagos gyakorisága miatt - a Somogyi-dombság (Belső-Somogy, Zselic) részének tekintik. Az egymásnak gyakran ellentmondó vélemények azt bizonyítják, hogy mind földrajzi, mind pedig botanikai vonatkozásban egy átmeneti helyzetű tájjal állunk szemben, ezért határainak meghúzása különös nehézségekbe ütközik. A Dráva-sík alföldi jellegének megítélése ily módon gyakran nézőpont kérdése. A tudományban - módszertani kényszerből - szükséges meghúzni a flórahatárokat, de alighanem le kell mondanunk az abszolút értelemben vett igazságos határokról, mint ahogy ezek sem a politikában, sem a gazdasági szférában nem léteznek. Mivel a Dráva-sík növényvilágáról jelenleg sokkal többet tudunk, mint négy évtizede, alább - az újabb kutatási eredményeket figyelembe véve - egy újszerű növényföldrajzi beosztást mutatunk be, melynek lényege az, hogy a Dráva-sík az Alföld flóravidékének (Eupannonicum) egy önálló flórajárását (Dravense) képezi, s két kisebb tájegységre bontható, mint Baranyai- és Somogyi-Dráva-sík. Jelen tanulmány nem hivatott az ide vonatkozó részletkérdések alapos megvitatására, ezért alább csak a leglényegesebb bizonyítékokat sorakoztatjuk fel.

20 1. A növényföldrajzi határok meghúzásánál a legtöbb problémát az jelenti, hogy Belső-Somogy homokvidéke többfelé is alig észrevehető módon megy át a Drávasíkba. Ugyanez tapasztalható a táj Zselicséggel és a Baranyai-dombság löszdombjaival való érintkezési zónájában is. Ez az átmeneti zóna a növényvilágban is nyomonkövethető. Ilyen domborzati viszonyok mellett nehéz határozott flórahatárt meghúzni, helyette egy viszonylag széles átmeneti zóna figyelhető meg. Természetesen az Alföld északkeleti peremén sokkal könnyebb volt a botanikusok dolga, hisz ott síkságunk a Zempléni-hegység és az Északkeleti-Kárpátok meredek lejtőivel találkozik. Továbbá a Dráva jobb- és balparti árterének növényvilága gyakorlatilag egyforma, ezért nem tanácsos a flórahatárokat a folyók medre alapján megállapítani, miként a Kisalföld (Arrabonicum), Mezőföld és Solti-síkság (Colocense), Tiszántúl (Crisicum) és az Északi-Alföld (Samicum) esetében sem így történt. Szerencsésebb a Belső-Somogyi flórajárás (Somogyicum) délnyugati határát ott meghúzni, ahol a homokvidék meredek, alámosott, magas parttal szakad le a Dráva alluviális síkjára. 2. A Baranyai-Dráva-sík a Belső-Somogy homokvidékével keletről érintkező Ormánságot, valamint az ettől északra elterülő - Zselicbe és a Baranyai-dombságba fokozatos átmenetet mutató - Pécsi-síkságot foglalja magába. Klimatikailag a zárt tölgyes zónában foglal helyet (BORHIDI 1961), ezért növényvilága viszonylag erősebb szubmontán jelleget mutat. A környező dombságokon számos olyan homokpusztai, erdei és szubmediterrán növényfaj él, amelyek a Baranyai-Dráva-síkról hiányoznak. Utóbbi tájon ugyanakkor sok olyan faj is jelenik meg, melyek a környező dombvidékekről nem kerültek elő, illetve előfordulásuk ellenére igen ritkák (*-gal jelzettek): téli zsurló (Equisetum hiemale)*, ligeti szőlő (Vitis sylvestris)*, jerikói lonc (Lonicera caprifolium), gyapjas gyűszűvirág (Digitalis lanata), fürtös gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides), bókoló gyűrűvirág (Carpesium cernuum), békaliliom (Hottonia palustris), kockásliliom (Fritillaria meleagris), nyári tőzike (Leucojum aestivum)*, kálmos (Acorus calamus). E növényekhez járul még további négy - a Dráva mentén levándorolt - dealpin elem, mint a hegyi csipkeharaszt (Selaginella helvetica), a magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare), a fehér acsalapu (Petasites albus), és a hamvas éger (Alnus incana). Fentiek alapján a Baranyai-Drávasík flórája elkülönül a környező dombvidékek növényvilágától. 3. A Somogyi-Dráva-sík északnyugati pereme a Zákányi-dombok meredek lejtőivel találkozik, ezért itt a Dráva-sík viszonylag könnyebben elhatárolható. Belső-Somogy homokvidékével való érintkezés esetén azonban más a helyzet. Ha a láperdőket, keményfás ligeterdőket és gyertyános-tölgyeseket vesszük alapul, a homokvidék és a Dráva-sík között valóban viszonylag kisebb különbség mutatkozik. Ennek ellenére Belső-Somogy homokvidékének erdei szubmontán és szubmediterrán növényekben gazdagabbak. A legnagyobb különbség azonban az, hogy a Somogyi-Dráva-ártérről szinte teljesen hiányzik a - Belső-Somogyra általánosan jellemző - homokpusztai flóra és vegetáció (vö. BORHIDI 1958a, JUHÁSZ 1983.). Ezzel szemben a Somogyi- Dráva-síkon is sok olyan növény él, melyek Belső-Somogy homokvidékéről hiányoznak. Ilyen a keményfás ligeterdőkben és gyertyános-tölgyesekben élő fürtös és bókoló gyűrűvirág (Carpesium abrotanoides, Carpesium cernuum), a kockásliliom (Fritillaria meleagris), valamint több - folyó mentén levándorló - dealpin elem, mint a hegyi csipkeharaszt (Selaginella helvetica), a magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare), a csermelyciprus (Myricaria gemanica), a parti fűz (Salix eleagnos) és a hamvas éger (Alnus incana). E bizonyítékok szerint a Somogyi-Dráva-sík flórája a