A magyarországi városok versenyképessége Készült a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium megbízásából Témavezető: Beluszky Pál Irták Barta Györgyi Beluszky Pál Gimesi Judit Győri Róbert Keresztély Krisztina Fenyvesiné Simon Ágnes (ábrák készítése) 1
A versenyképesség jelentősége, fogalma; kutatási előzmények A versenyképesség jelentősége a városállomány átalakulásában A települések közötti verseny szerepe a városállomány formálásában, a városhálózat alakításában az elmúlt évtizedekben felértékelődött, megnövekedett ill. mivel a verseny feltételei változtak, a verseny a világ legtöbb országában új szakaszba lépett. Hazánk helyzete sajátos: a nemzetközi tendenciák jelentkezése mellett a speciális magyarországi tényezők is növelik a városverseny jelentőségét. 1. A nemzetközi színtéren a gazdaság lokalizációjában, telephelyválasztásában egyre kisebb szerepet játszanak a determináló tényezők, a bányakincsek, energiaforrások, a fogyasztópiac elhelyezkedése, a nagytömegű anyagforgalomban kitüntetett szerepet játszó csomópontok (kikötők, vasúti csomópontok stb.). Különösen a modern gazdasági ágazatok, a tudásigényes ipar nyersanyagigénye minimális, késztermékeik tömege csekély. A távolság szerepe a térszerkezet alakításában, a településhálózat formálásában tehát a posztfordista korszakban mérséklődik (ebben a technológiák fejlődése is szerepet játszik, pl. a csővezetékes szállítás, a villamosenergia-hálózatok kiépülése vagy a hírközlés ill. kommunikációs forradalma stb.). Enyedi György írja: A távolság, mint költségtényező veszít jelentőségéből, de veszít időtényezőként is. Ez különösen áll az információs társadalomra, ahol az információ továbbításában a tér (távolság) és az idő dimenziói összezsugorodnak. Nemcsak a gyakran emlegetett tőzsdei információk, de a több kontinensen működő transznacionális nagyvállalatok belső üzletvezetési információi, a háztartási fogyasztásra szánt kereskedelmi vagy kulturális információk is azonnal eljutnak bárhonnan bárhová (Enyedi Gy. 2000). Feltételezhetően az informatikai alapú társadalom és gazdaság további térnyerése még inkább rugalmassá teszi a legáltalánosabban vett telephelyválasztást. Mivel a gazdaságban s különösen a városokban a szolgáltató szektor szerepe vált a legjelentősebbé, ez ugyancsak a társadalom és a gazdaság telephelyválasztásának kötöttségeit oldja, hisz a szolgáltató szektor majdnem mindenhová települhet. Ilyen változások közepette oly tényezők szerepe értékelődik fel, mint a magasan kvalifikált munkaerő igénye a színvonalas lakókörnyezethez, a tudásbázis igénybevételének lehetőségei, a városok pozíciói a különböző hálózatokban, a városok vezetésének kvalifitásai vagy akár a szellemi időtöltés, a szórakozás helyi lehetőségei, a városmarketing eredményessége stb. A siker posztfordista feltételei új szakaszt nyitottak a világ fejlett országaiban is a városversenyben. 2. Hazánkban a világjelenségekhez járult, hogy a településhálózat alakulása 1990 előtt jórészt központi döntésektől függött, azt felülről irányították (a központi újraelosztás igen magas aránya, az infrastrukturális javak központi elosztása, állami ipartelepítés, településhálózat-fejlesztési koncenciók stb.). Ebben a szisztémában a helyi adottságok, erőforrások, a települések által kínált előnyök vagy az ott fellelhető hátrányok, a helyi elképzelések, a helyi társadalom 2
milyensége aktivitása, tudás-szintje, innovációs készsége, munkakultúrája stb. nem vagy csak csekély és áttételes szerepet játszott a városfejlődésben (az egyes települések vezetőinek kapcsolatai, a regionális lobbik eredményessége stb.). Ehhez járult a helyi bevételek jelentéktelen aránya, az intézménytelepítés modellszerű és sablonos gyakorlata (pl. a megyeszékhelyek uniformizált intézményhálózata), a közigazgatási szerepkör meghatározó szerepe a településfejlesztésben stb. A felülről való irányítottság hozzájárult a városállomány homogenizálódásához. A homogenizálódást támogatta a szolgáltatásokat nyújtó intézmények MNB, OTP, biztosítótársaságok, utazási irodák stb. monopolizált helyzete; ez is lehetetlenné tette a szolgáltatások, az intézmény-telepítés terén a városversenyt. 1990 után viszont a városok kiléptek a települések piacára ; a gazdaság telephely-választása ill. működésének eredményessége jórészt a piacgazdaság törvényszerűségei szerint zajlik, de ugyanez állapítható meg egyes városi intézményekről is; mindebbe a központ (kormány, gazdaságirányítás, területfejlesztés stb.) legfeljebb közvetett eszközökkel avatkozhat be. Mivel a gazdaság a nyolcvanas évek és 1995/96 között súlyos visszaesést élt át, egyes ágazatok, iparágak, egyes régiók és települések gazdasága majd teljesen leépült (míg 1982-ben a városokban ezer lakosra 200 ipari kereső jutott, addig 1998-ban mindössze 70), az nemcsak a technológia-váltás miatt formálódik át. A gazdaság megindult rekonstrukciója viszont nem a régi struktúrát beleértve a területi struktúrát is állítja helyre, az így kialakult tabula rasa -n a városverseny még hatékonyabban differenciálja a településállományt. Hazánkban a tercier szektor térnyerése mivel a tervgazdaság évtizedeiben háttérbe szorult sokkal gyorsabb ütemű, mint a legtöbb nyugat-európai országban, s a tercier szektor mint említettük rugalmasan és gyorsan reagál a változó viszonyokra. Telephelyválasztása kevéssé determinált, így gyors térnyerése mely régiókként, településenként differenciált különösen érzékletessé teszi a városversenyt. Végül Magyarországon új tényezőként jelentkezett a nemzetközi tőke, újfajta igényekkel, telepítési szempontokkal, szintén növelve a városok versenyének jelentőségét. Mindez azt eredményezte, hogy mind külföldön s nemcsak a fejlett országokban, de különösen hazánkban átértékelődtek a versenyképesség feltételei, összetevői, miközben erőteljesen növekedett a helyi adottságok a versenyképesség szerepe a településállomány differenciálásában, a sikeres települések kiemelkedésében. Az eddigi tapasztalatok szerint is a városverseny feltételei, a siker tényezői között előtérbe kerültek a szoft-tényezők (a helyek kellemes volta, a lakosság alkalmazkodó és innovációs képessége, a szellemi tőke volumene és milyensége, a városmenedzsment képességei, a közbiztonság, a városmarketing sikere stb.); így a városverseny feltételei kevéssé egyértelműek ill. számszerűsíthetők, növekszik a szubjektív tényezők szerepe a sikerben vagy a kudarcban. 3
A városverseny fogalma Miközben a tapasztalatok ill. az eddigi vizsgálatok alapján meglehetősen sokat tudunk a városverseny növekvő jelentőségéről, új feltételeiről, számos példát ismerünk vagy ismerni vélünk a sikeres településekre, a városverseny meghatározása vitatott, ill. a definíciók meglehetősen eltérőek. Egyes szerzők a siker feltételeit sorakoztatják fel, ezzel határozva meg a városverseny színtereit (s ezen keresztül a városversenyt). Enyedi György a siker tíz tényezőjét említi (Enyedi Gy. 1997): A sikeres város képes a gazdasági szerkezet változtatására; ez a változások felgyorsult üteme mellett elengedhetetlen feltétel. A sikeres város gazdasági szerkezetében az emelkedő, értéknövelő, multiplikátor hatású ágazatok kerülnek túlsúlyba. (Enyedi Gy. megjegyzi, hogy a tartós válságba jutott magyar városokat az elavult gazdasági szerkezet megmerevedése jellemzi, ill. hazánkban mivel a posztindusztriális korszak kezdetén tart ma még sikernek számíthat a Nyugat- Európából kitelepülő, a hazainál fejlettebb technológiájú ipar megjelenése is.) A sikeres város szolgáltató szektorában magas az értékhúzó ágazatok aránya (magas szintű üzleti szolgáltatások, kutatás-fejlesztés, felsőoktatás, magas szintű kulturális szolgáltatások stb.). A sikeres város a tudás-alapú termelés jellemzi. A tudás-igényes helyek egyre nagyobb szerepet játszanak a jövedelemtermelésben. A sikeres városban erős az innovációs képesség. A sikeres városban döntések születnek. A mai gazdasági tér egyik jellemzője, hogy a döntéshozatal, a stratégiai tervezés, az innovációk létrehozása főleg a nagyvárosokba települ. A sikeres városban erős és gyarapodó a középosztály. A sikeres város nagy értékű környezetet nyújt. Napjainkban az igényes várospolitika, a színvonalas közszolgáltatások biztosítása elsőrendű gazdaságfejlesztő tényező. A sikeres város jól kezeli konfliktusait. A sikeres városnak jelentősek a külső kapcsolatai; a városversenyben meghatározó lehet, hogy egy város beilleszkedjen egy nemzetközi nagyrégió város- és kapcsolat-rendszerébe. A sikeres városban növekszik a jövedelem és a foglalkoztatás. Ugyanebbe a definíció-típusba tartozik M. Porter napjainkban igen ismert s gyakran hivatkozott nézete is ( Porter-gyémánt ), mely a versenyképesség tényezőit négy csoportba sorolja (1=termelési feltételek; 2=a vállalatok termékei és szolgáltatásai iránti kereslet feltételei; 3=beszállítók, alvállalkozók és a kapcsolódó iparágak jelenléte; 4=vállalati stratégia, szerkezet és rivalizálás), e négy tényezőt rendszerbe szervezi ; azok az országok, régiók a legsikeresebb, ahol a Porter-gyémánt négyes feltétel-rendszere a legkedvezőbb kombinációt hozza létre. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank éves jelentése ugyancsak kísérletet tesz az (országok) versenyképességének értékelésére. Török Ádám értékelése szerint az EBRD mintegy beismeri, hogy az egyes országok relatív versenyképességi szintjeit nem lehet megbízhatóan mérni, a relatív versenyképesség-változás megragadására viszont alkalmasabbak a rendelkezésre álló adatok. (Török Á. én). Így az EBRD is 4
egy mutatórendszert állított össze, s e hét mutató segítségével végzi az országok összehasonlítását. E mutatók a következők: a bruttó termelés változása (az iparban vagy a feldolgozóiparban); a foglalkoztatás változása (az iparban vagy a feldolgozóiparban); a nemzeti valutában kifejezett bérek (az iparban vagy a feldolgozóiparban); az USD-hez képesti valutaárfolyam; az USD-ben kifejezett bérek (az iparban vagy a feldolgozóiparban); a munka termelékenysége (az iparban vagy a feldolgozóiparban); az USD-ben mért ULC-mutató változása (az iparban vagy a feldolgozóiparban). Török Á. megállapítja, hogy a mutatószámok nem alkotnak ökonometriai modellt, és az EBRD nem foglal állást arról sem, hogy az egyes mutatószámoknak mekkora relatív súlyt kellene képviselniük a versenyképesség szintetikus mutatójában. A városverseny (ill. regionális verseny) definícióját a verseny feltételeit és eredményét mérő mutatórendszerrel helyettesítő kísérletek sora hosszú, noha esetenként ezek a gazdasági növekedés vagy a tőkevonzó-képesség címszava alatt készültek. A leltározó definíciók mellett születtek elméleti igényű meghatározások is, noha ezek is többnyire a siker feltétel-rendszerét ill. eredményeit jelző mutatók összegzései. Enyedi Gy. szerint sikeresnek nevezhető az a város, amelyben növekszik az előállított jövedelem, e jövedelem jelentős része helyben marad újrabefektetésre, vállalkozói- és személyi jövedelemre, adók formájában városműködésre és fejlesztésre, a személyi jövedelemnövekedésből a lakosság széles rétegei részesülnek, s e gazdasági növekedés nem károsítja a város természeti, épített és kulturális környezetét. (Enyedi Gy. 1997). Török Ádám pedig azt a gazdaságot tartja versenyképesnek, amelynek általános fejlettség- és állapotjelzői jók, a gazdaság szereplői ennek tudatában vannak és a gazdaság nyitottsági foka is elég magas ahhoz, hogy a versenyképesség a külgazdasági kapcsolataiban is érvényre jusson. Ez sem szigorúan elméleti definíció, ám épp e szerző állapította meg, hogy a versenyképesség fogalma nem vezethető le egyértelműen a közgazdaságtan egyik alapvető paradigmájából sem, azaz tulajdonképpen nem elméletileg definiálható fogalom. E tanulmányban a városversenyt (versenyképesség+a verseny eredménye) szintén a felhasznált mutató-csoportokkal ill. a mutató-csoportok által mért szempontrendszerrel definiáltuk, figyelembevéve, hogy a helyek települések, kistérségek, régiók, országok versenyképessége tágabb fogalom, mint a gazdaság versenyképessége. A következő szempont-csoportokat vettük figyelembe: A városok szellemi tőkéje ( tudás-bázis ) A városok gazdaságának versenyképessége A városok regionális helyzete A városok helyzete a hálózatokban A városok által nyújtott jövedelmi viszonyok ill. lakókörnyezet A városok infrastruktúrája, általános fejlettsége A városfejlődés dinamikája 5
Elméletileg a városverseny két aspektusa, ti. a verseny feltételei (a tulajdonképpeni versenyképesség) és a verseny eredményei különválasztható s a két megközelítési mód összevetése tanulságos lenne mennyire szoros közöttük a kapcsolat, mennyire általános megfelelésük, feltehetően milyen okokra vezethető vissza megnem-felelésük stb., ill. a típusképzés egyik szempontja lehetne. Ám a városverseny legtöbb eleme maga is hosszabb folyamat eredménye pl. az egy-egy városban dolgozó minősített kutatók száma, ugyanakkor a további versenyeredmények egyik alakítója a minősített kutatók magas száma a versenyképesség fontos összetevője. Így a mutatók nem választhatók szét a két szempont alapján, ilyen aspektusból nem tudtuk a magyar városállományt vizsgálni. Több, a városverseny ill. versenyképesség fogalmával rokon fogalom ill. vizsgálati szempont is létezik a területi tudományokban. A városfejlődés dinamikája szoros kapcsolatban áll a városversennyel, de nem azonosítható vele. A sikeres város általában fejlődik, növekszik (gazdasági bázisa, szellemi tőkéje, a jövedelemszint, a város környezeti állapota stb.). A sikeres városba áramlik a munkaerő, tehát növekszik a lélekszám s így tovább. Megfigyelhető viszont, hogy gyakorta a korábbi versenyben szerény eredményt elért települések növekedése gyorsabb, mint a sikereseké; kedvező dinamikai mutatók esetén is elfoglalhat egy város szerény helyezést a városverseny mezőnyében. Természetesen a fejlettség szintén szoros kapcsolatban áll a városversennyel egy hosszabb ideje sikeres város feltehetően fejlett, de szintén nem szinonim fogalmak; a városverseny feltételei ill. eredményei között vannak olyan momentumok, melyek nem azonosíthatók a fejlettséggel (noha kétségtelen, hogy a városok versenyképességének mutatói közül a legtöbb egyben fejlettségi mutató is). Az innovációs képesség (a területi kutatások gyakori témája) a versenyképesség egyik eleme, tehát nem azonos azzal, a versenyképességnél szűkebb fogalom. Jelen vizsgálatunk főbb tematikai egységei: 1. A versenyképesség fogalma, a versenyképesség szerepe a városhálózat alakulásában. 2. A magyarországi városállomány általános jellemzése. 3. Az egyes szempont-csoportok ld. előbb elemzése, a városok helye a városi versenyképesség sorrendjében a különböző mutatók alapján. 4. Az egyes szempont-csoportok részvétele a versenyképesség meghatározásában (faktor-analízis). 5. Az egyes városok helye a versenyképesség komplex mutatója alapján. 6. A magyarországi nagyvárosok versenyképessége a nemzetközi mezőnyben. Kutatási előzmények A magyar szakirodalomban a városok helyzetét egzakt mutatók alapján első ízben Keleti Károly vizsgálta az első hivatalos népszámlálás adatai alapján. Rangsora a városiasságot, a városok fejlettségét mérte. Egy sor vizsgálat foglalkozott a magyarországi városok hierarchikus tagolódásával (Major Jenő, Kiss István, Tóth József, Beluszky Pál). Elemzésre került az 1990 utáni változásokat is tükröző állapot is (Beluszky P. 1999). A városhierarchia ugyan messzemenően befolyásolja a városok versenyképességét, de nem azonosítható 6
azzal. Rechnitzer János a rendszerváltozás éveiben mérte fel az akkori városállomány innovációs képességét nagyszámú mutató (40 db) s faktoranalízis segítségével. A városokat innovációs képességük alapján 5 csoportba sorolta: aktív és sokoldalú, kommunikáció- és vállalkozás-orientált, adaptációs, szegényes és egyoldalú innováció-hiányos típusba (Rechnitzer J. 1993). (Ld. az 1. ábrát) Nemes-Nagy József mind a városok, mind pedig a kistérségek helyzetét ill. gazdasági egészségét felmérte a piacgazdasági átmenetben (Nemes-Nagy J. 1995 ill. 1996). E vizsgálatok is kiterjedt mutatórendszer alapján, faktoranalízis igénybevételével határoztak meg három faktort, melyek nem elsősorban a fejlettséget, hanem a gazdaság jellegét fejezték ki (a három faktor a munkavállalói tér, a vállalkozási tér és a külföldi tőke terének faktora). Csatári Bálint gyakorlati célú vizsgálataiban a feladat a támogatandó kistérségek körének kijelölése volt a kistérségek fejlettségét határozta meg. Eljárása hasonlatos az e műfajban született vizsgálatok módszeréhez: 6 mutatócsoportban (demográfiai, foglalkozási, munkanélküliségi, gazdasági, infrastrukturális és egyéb speciális mutatók) 32 mutató alapján került sor a komplex mutató meghatározására, oly módon, hogy minden egyes mutatócsoportban a felhasznált mutatók szerint a kistérségeket rangsorba állították, adataik szórása alapján 1-5-ig terjedő értékekkel osztályozták, majd a mutató értékeket összeadták. E pontrendszeres módszer alapján a kistérségek 5 csoportját különítették el: igen fejlett, fejlett, átlagos, fejletlen és igen fejletlen kategóriákra. E módszerrel elvégzett vizsgálat egyszerűen értelmezhető, részekre bontható, kibővíthető, dinamizálható. Kétségtelenül azt a képet nyújtotta az országról, amely többnyire megfelelt a szakemberek várakozásának. Erénye, hogy a fejlettséget igen átfogóan kezeli, nemcsak a gazdaságra szűkítetten, hanem társadalmi folyamatokra is kitérően (Csatári B. 1996). Végül Lados Mihály vizsgálatát említjük, aki a kistérségek növekedésének különbségeit kívánta kimutatni a gazdaság területén, ám nem ad magyarázatot a különbségek okaira (Lados M. 1999). A magyarországi városállomány általános jellemzői Városfejlődés a szocialista korszakban A mai, modern városállomány kialakulásának kezdetei a 19. század derekára nyúlnak vissza. (Ami nem jelenti azt, hogy korábbi korok városfejlődésének eredményei teljesen elenyésztek volna; azok élnek egyes városok szerepkörében, a városszerkezetben, településképben stb.). A 19. század derekán több tényező egybeesése nyomán felgyorsult a polgári társadalom kiépülése, a városfejlődés. (1848: a feudális társadalmi-gazdasági 7
berendezkedés felszámolása; 1867: a korlátozott szuverenitás visszanyerése, az ipari forradalom modernizációs hulláma gőzhajózás, vasút, gépi nagyipar stb.). E városfejlődés még meglehetősen egyenetlen volt és a sokoldalú, modern urbanizáció jórészt a fővárosra korlátozódott. Míg 1848 és 1910 között Budapest lélekszáma megötszöröződött (880 ezerre növekedett), addig a többi városé "csak" megduplázódott. 1910-ben az ország lakosságának még mindig csak egyötöde élt a városokban (városi ranggal rendelkező településben). Budapest s a többi város között mély szakadék tátongott. Mindazonáltal a dualizmus kora elindította a Nyugat- Európához való felzárkózást, ám ez a folyamat az első világháborút követően, a Monarchia széthullása, a trianoni határmegvonás nyomán megtorpant, noha bizonyos téren pl. a gyáripar fejlesztése az új határokon belül ösztönzést nyert a városodás. A városi népesség aránya részben az új határoknak "köszönhetően" 1941-re 38,1%-ra nőtt (már a későbbi Nagy-Budapesttel számolva). A városodás folyamata a második világháború után, a "szocializmus" évtizedei alatt felgyorsult. A "fordulat éve" (1848) az ideológia "fordulatát" is jelentette; az uralkodó (új) ideológiából természetesen egy sor olyan alapelv, alapérték következett (a hatalom számára legalábbis), amely a településhálózat alakulását is messzemenően befolyásolta. Ezek közül említjük az egalitárius eszméket, a társadalmi és vagyoni különbségek felszámolásának ígéretét, amiből egyenesen következett a területfejlesztési gyakorlatunk "kulcskérdése", a területi kiegyenlítés, a regionális különbségek mérséklésére való törekvés. A közösségi céloknak az egyéni érdekek fölé emelését, a közösségi életforma felértékelését (az ötvenes-hetvenes évek számos városépítési "normája" ezt a célt szolgálta). A tervezés mindenhatóságába vetett hitet, a társadalmi tulajdonnak a magántulajdon alá helyezését. Ideologikus célokat (is) követett a gazdaságfejlesztés egésze, mindvégig egy nehezen feloldható ellentmondással küzdve. Ez abból fakadt, hogy a maga társadalmi-ideológiai-gazdasági felsőbbrendűségét hirdető politikai rendszer Európa fejletlen régiójában alakult ki, így a hirdetett elvek s a tények naponta szembesültek egymással. Ez a "meg-nem-felelés" a szocialista rendszert legfőbb s majdnem egyetlen legitimációs érvétől fosztotta meg, s belehajszolta egy feszített, erőltetett, minden más szempontot háttérbe szorító gazdaságfejlesztési programba. Ennek eredménye lett az ország gyors iparosodása; a 70-es évekre a foglalkozási szerkezetben többségbe kerültek az ipari keresők. Az iparosítás kezdetben 19. századi mintákat követett, mindenekelőtt az alapanyagtermelésre, energiatermelésre, a klasszikus nehéziparra korlátozódott. Így a meglévő iparvidékekre, ipari központokra az un. "nehézipari tengely" koncentrálódtak a beruházások, itt épültek az un. "szocialista városok" (Komló, Ajka, Várpalota, Oroszlány, Kazincbarcika stb.). Később, a hatvanas években került sor a "vidéki iparosításra", amely már jó néhány város növekedését okozta. A hatalom koncentrálódott, először a fővárosba, majd a megyeszékhelyekre (a hatvanas évek derekán). Ettől kezdve a fejlesztési eszközöket megyékre bontva osztották szét az országos központokban (tervhivatal, pénzügyminisztérium stb.), a további szétosztás részben a megyék feladata volt. Ebben a "továbbosztásban" a megyeszékhelyek kedvező pozícióban voltak; a hetvenes évek, a nyolcvanas évek eleje a megyeszékhelyek viharos növekedésének, hatalmuk gyarapodásának jegyében telt el. A településhálózat fejlesztésének "felülről való", "tervszerű" 8
irányítására jött létre a településtervezés, amely átmeneti háttérbeszorítás után az ötvenes évek végén éledt újjá. Alapdokumentumait, az Országos Településhálózatfejlesztési Koncepciót (OTK) és a Területfejlesztés Irányelveit 1971- ben hagyták jóvá. Az OTK és az Irányelvek stratégiai célja kettős volt: biztosítani kívánták a népgazdaság erőforrásainak hatékony hasznosítását s mérsékelni a népesség életszínvonalában mutatkozó területi különbségeket. Az OTK legfontosabb tervezési "eszköze" a települések osztálybasorolása volt, s ez lehetővé tette, hogy a gazdaság területileg-településileg koncentrált fejlesztésének, az intézményhálózat gazdaságos üzemeltetésének előnyeit hangsúlyozva a központi szerepkörű települések (városok) kiemelt fejlesztése ideológiai-"elméleti" alapot kapjon. Az OTK legalábbis a megvalósulás gyakorlatában városfejlesztési koncepció volt. A városodást követte ill. támogatta nagyszámú település várossá nyilvánítása. A városállomány formálódásának általános feltételei ill. jellemzői 1990 előtt a következők voltak: Annak ellenére, hogy már 1990 előtt is megjelentek "piaci elemek" a településhálózat, így a városállomány fejlődésében (a magánvállalkozások telephelyválasztása, a regionális helyzetből fakadó előnyök, a lakosság vásárlóereje, de ide sorolható a különböző "regionális lobbyk" tevékenysége, a "tervalkuk" eredményei stb. is), a felülről való irányítottság e téren is meghatározó szerepet játszott. A felülről való irányítottság nem feltétlenül állami, kormányzati irányítást ill. beavatkozást jelentett, hanem pl. az állami nagyvállalatok által vezényelt iparosítást, telephelypolitikát, településfinanszírozást és intézményfenntartást. Így az ipari üzemek többnyire nem a fokozatosan felhalmozódó helyi tőke bevonásával vagy a kisiparból kinőve jelentek meg egy-egy városban, hanem egyetlen "központi" döntés eredményeként, egyik napról a másikra megváltoztatva a települések funkcióit, pozícióit. Egyes "funkciók" letelepítése többnyire nem számolt a település "előzményeivel", adottságaival; nem folytatta a "szerves fejlődést", a tulajdonlás révén nem hozott létre szoros kapcsolatot a vállalat s a település (ill. lakói) között, nem gyarapította a helyi tőkét, gyakran nem szervesült a telephelyet adó falu vagy város gazdaságával-társadalmával. Így egy-egy üzem, iparág csődje, felszámolása, termelésének visszaesése ismét drasztikusan változtathatta meg egy-egy település helyzetét, főleg természetesen a monofunkciós települések, a kisvárosok, községek helyzetét. A helyi adottságok, erőforrások, elképzelések, a helyi társadalom milyensége háttérbe szorult a városfejlődés folyamatában, ill. csak áttételesen érvényesült (pl. egyes városok érdekérvényesítési képességén keresztül). Ehhez járult a helyi (tanácsi) bevételek jelentéktelen aránya, szerepe, a közigazgatási besorolás (megye- vagy járási székhely, város vagy község) fontossága a települések helyzetének alakításában. A "felülről való irányítottság" is hozzájárult a városállomány homogenizálódásához, a "modellszerű" elemek terjedéséhez s a koncentrált fejlődéshez. A homogenizálódás és a koncentráció egyébként is a nyolcvanas évek végéig a településfejlődés folyamatának általános tendenciája. A homogenizálódást támogatta a társadalom és gazdaság irányításának, ellátásának, az ezt szolgáló intézményhálózatnak a monopolizált helyzete, a központosított intézményeknek országosan egységes, modellszerű elosztása, funkciója stb. A pénzintézeti tevékenységet évtizedeken át a Magyar Nemzeti Bank és az OTP látta el, egységes hierarchiába foglalva, azonos hatáskörökkel, tevékenységekkel. Ilyen 9
körülmények között pl. "regionális pénzügyi központ" kialakulása elképzelhetetlen volt. Hasonló elvek szerint működött az egészségügytől (itt "normatívák" alapján határoztak az egészségügyi intézmények telepítéséről s ugyancsak elképzelhetetlen volt pl. több száz fogorvost eltartó "fogász-városok" kialakulása) kezdve a tudományos ismeretterjesztésen, a múzeumi szervezeteken át a helyi sajtóig az államosított, "intézményesített társadalom" szinte minden szegmense. Az állami keretekbe szorított tevékenységek ugyanakkor koncentrációt eredményeztek, az ügyvédi munkaközösségekbe kényszerült ügyvédi tevékenységtől a megyei sütőipari vállalatok keretében dolgozó pékekig. A mezővárosok erőteljes iparosítása, az iparvárosok városi intézményeinek fejlesztése azt eredményezte, hogy kevés sajátos profilú város maradt a magyarországi városállományban. "Szabványosított" volt a városokban kialakított intézményhálózat is, függetlenül a tényleges igényektől. A társadalomépítés-irányítás szocialistának nevezett modelljét átható koncentrációs hajlamok és törekvések egybeestek a magyarországi urbanizációs folyamatok adott szakaszával az un. I. urbanizációs ciklus együttjáró koncentrációs folyamatokkal. Ezeket a tendenciákat támogatta a településhálózat-tervezés s a településfejlesztés gyakorlata is. Ám az urbanizálódás a városfejlődés, városodás a településfejlesztő beruházások szélsőséges koncentrálása ellenére, a gazdaság extenzív növekedése ellenére sem követte a városok ipari szerepkörének bővülését. A városok egy részének! látványos, gyors növekedése, a nagy volumenű, ugyancsak a városokba koncentrált lakásépítés ellenére az ország "alulurbanizált" állapotban maradt legalább is, ha a városi ipar s a központi funkciók volumenéhez mérjük azt. Az "alulurbanizáltság" következménye lett a tömeges ingázás. Az ország keresőinek kereken egyötöde, a községek lakosságának viszont bő kétötöde ingázóvá vált. Növelte az ingázók számát, hogy a városok közelébe igyekvő, de a városban állami lakáshoz nem jutó családok a városkörnyéki falvakba települtek át (az olcsóbb építkezési lehetőségek, a mellékjövedelmek könnyebb megszerezhetősége, a rusztikusabb életforma csábításának-kényszerének engedve) s így megmaradtak az ingázók táborában. E folyamatoknak a településhálózatra gyakorolt hatása sokrétű volt; az ingázás elterjedése majd az egész országot egyetlen hatalmas lakóövezetté formálta, ám "valódi" agglomerálódás csak néhány helyen, elsősorban Budapest környékén lépett fel. A szocialista korszak korábbi szakaszában ötvenes-hatvanas évek a települések közötti, mindenekelőtt a falvak közötti különbségeket első renden a foglalkozási átrétegződés előrehaladása, az ingázás mértéke, az esetleg a községekbe települt bányászkodás vagy ipar mértéke alakította ki. A nagyarányú ingázás kiszolgáltatottakká tette a lakóövezetet, agglomerálódó térségeket a munkahely-központjukkal szemben (ennek következményei a kitermelőipart, nehézipart sújtó válság nyomán igen súlyosak). A "relatív" koncentráció egyben hierarchizálódást jelentett. A megyeszékhelyek hatalmi központokká válása, a megyeszékhelyeken, valamint a nyolcvanas évek első feléig a járási székhelyeken felszaporodó intézmények, a falusi térségekben lezajló "körzetesítési" folyamat, a települési autonómia hiánya, a településhálózat-fejlesztés ösztönzése nyomán a fővárostól az un. társközségekig a "nem-tanácsi-székhelyekig" tagolt, a lakosság mindennapi életét, életkörülményeit, esélyeit stb. messzemenően befolyásoló hierarchikus láncolat 10
alakult ki. Ez befolyásolta, irányította a migrációt, a népesedési folyamatokat, a helyi társadalmak rétegződését, az ellátottsági színvonalat és így tovább. A társadalmi-foglalkozási hierarchiában való előrelépés igénye előbb-utóbb szükségessé tette a településhierarchiában való "előrelépést" is (migráció). A területi differenciák elsősorban a településhierarchia mentén alakultak ki, s csak másodsorban az egyes régiók között. A foglalkozási szerkezet, a települések ipari-agrár-lakó-funkcióiban mutatkozó különbségek mérséklődése, a mélyreható különbségekkel járó hierarchizálódás következménye volt, hogy a települések típusainak megállapításakor a hierarchikus szempontok kerültek előtérbe. Ilyen szempontú volt az Országos Településhálózatfejlesztési Koncepció kategóriarendszere, ha a tervezett állapotot vette is figyelembe. A városfejlődést legalábbis deklaráltan a településhálózat-tervezés irányította; 1971 óta az OTK. A reálfolyamatokra gyakorolt hatását különbözőképpen ítélik meg. Mindenesetre "ideológiai" hátteret adott ahhoz, hogy a településfejlesztés szélsőségesen "városorientált" legyen Magyarországon (hosszú időn keresztül a városoknak juttatva a településfejlesztési eszközök 90-92%-át). Az OTK hozzájárult ha nem is hozta létre, mint sokan vélik a hierarchikus tagolódás túlzott szerepének kialakulásához, a városhálózat "modell-szerűségéhez". 11
A városállomány 1990 utáni átalakulásának általános feltételei A városállományt 1990 után ért új hatások részben a szocialista érában létrejött struktúra lebomlásából, válságából fakadtak, részben pedig a piacgazdaság kialakulásából. A szocialista gazdaság válsága, a termelés visszaesése már 1990 előtt jelentkezett, s ezt a folyamatot 1990 felgyorsította (a piacgazdaság követelményeinek gazdaságosság, hatékonyság, piacképesség stb. jelentkezése, a KGST-piac összeomlása stb.). A politikai-társadalmi változások kezdetben különösen 1990-1996 között erős gazdasági recesszió közepette zajlottak, majd a 96 után meginduló gazdasági növekedés sem a régi gazdasági szerkezetet rehabilitálta. 1989 után csökkent a bruttó hazai termék értéke, ennél is nagyobb mértékben az iparban, különösen az építőiparban előállított érték. 1988 és 1993 között az ipari keresők száma kb. 540 ezer fővel (az 1988. évi érték 38%-ával), az összes foglalkoztatott száma 1,1 millióval csökkent. Az 1980. évi értékekhez viszonyítva 70-72%-ra estek vissza a beruházások is, hosszabbtávú, tartós recessziót jelezve. A termelés visszaesése a közfelfogással ellentétben nemcsak a bányászatra (1993-ban az 1985-ös termelés 57,6%-át adta) és a kohászatra-fémfeldolgozásra (1993-ban az 1985-ös termelés 53,3%-a) terjedt ki, hanem a korábban főleg KGST-piacra termelő ruházati iparra (a termelés 45,2%-ra esett vissza 1985-höz képest), élelmiszeriparra (az export-értékesítés a korábbi [1985] 73,9%-a) is. A termelés visszaesése egy sor bánya- s ipari üzem bezárására vezetett, főleg Borsod-Abaúj-Zemplén megyében (szénbányák bezárása, az ózdi kohászat felszámolása), Nógrád megyében, Komárom-Esztergom megyében. Mindezek következtében kiterjedt válságövezetek alakultak ki, melyek nemcsak a bányászés ipari jellegű településeket foglalják magukban, hanem ingázási övezeteiket is. Nagy, összefüggő válságzónák alakultak ki Északkelet-Magyarországon, az Ózd- Miskolc tengely mentén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Nógrádban, a Dunántúli-középhegység több bányászati körzetében. A termelés "látványos" visszaesése ugrásszerűen megnövelte a munkanélküliek számát a városokban is. Néhány várostól eltekintve olymértékben csökkent az ipari-bányászati keresők száma, hogy az alapvetően megváltoztatta a városok funkcionális szerkezetét, településhálózati helyzetét, típusát, lakóinak életformáját stb. Tipikus példája e folyamatnak Ózd, a kapitalista majd szocialista iparosítás jellegzetes terméke, ahol az ipari munkahelyek száma 18 ezerről 3 és félezerre csökkent, az 1000 lakosra jutó iparban dolgozók száma 89, oly alacsony, hogy ez a 40 ezer lakosú népességtömörülés ma már nem iparváros (de még nem valami más); lakóinak száma másfél évtized alatt közel 10 ezer fővel csökkent. Oroszlányban, Komlón harmadára, Várpalotán, Martfűn kevesebb, mint felére esett vissza az ipar lakosságszámhoz mért súlya (1. táblázat). De nemcsak a kifejezetten ipari funkciójú városokban mérséklődött a gyáripar súlya, hanem a vegyes funkciójú városokban is; pl. Tatabánya ipari szerepköre ma már lélekszámához képest szerény, előtérbe kerültek igazgatási, szolgáltató, oktatási, kereskedelmi stb. funkciói. Az a tény, hogy 15 év alatt (1982-1997) a városokban az ezer lakosra 12
jutó ipari keresők száma 200-ról 70-re esett vissza, s a csökkenés aránya meglehetősen eltérő volt, újra-differenciálta a városállományt. 1. táblázat. Néhány város ipari szerepkörének változása, 1982-1997 Városok Az ipari keresők száma, Az ipari keresők száma 1000 főre, 1982 Az ipari keresők száma, Az ipari keresők száma 1000 főre, 1997 1982 1997 1. Ózd 17 782 367 3 698 89 2. Oroszlány 7 792 369 2 458 118 3. Komló 10 394 337 3 094 111 4. Várpalota 11 425 399 4 409 167 5. Martfű 5 159 749 2 584 350 6. Kazincbarcika 12 961 333 6 328 184 7. Sopron 13 986 254 5 256 98 8. Nyírbátor 3 211 232 1 245 94 9. Balassagyarmat 9 409 314 5 532 185 10. Hódmezővásárhely 11 129 205 5 277 107 11. Ajka 10 956 358 6 951 212 12. Tatabánya 18 959 245 5 360 74 13. Miskolc 50 552 239 16 502 93 14. Nagykanizsa 15 200 278 8 405 160 Forrás: A KSH Területi Statisztikai Évkönyv 1982 és 1998 adatai A városok ipari munkahelyeinek csökkenése s az ország általános demográfiai helyzete eredményezi, hogy merőben új s városok esetében szokatlan! népesedési folyamatok jelentkeztek városainknál. Városhálózatunk formálódása ugyanis csökkenő népességű országban zajlik (1998-ban közel 44 ezer fővel csökkent az ország lakossága, s ez a tendencia a népesség-előrebecslések szerint a 21. század első harmadában sem változik meg alapvetően (a kedvezőbb becslések szerint is csak 8,5-8,6 millió lesz az ország népessége 2040-ben). 1990 után az ország valamennyi régiójában, megyéjében természetes fogyás tapasztalható. A városok népessége azonban gyorsabban csökkent 1990 után, mint az országé: 1998-ban már csak az 1990. évi népesség 95,7%-a tartózkodott a városokban; következésképp városaink vándorlási veszteséget szenvednek, pl. egyetlen évben, 1998-ban több, mint 17 ezer főnyit. Egyes városok népessége látványosan csökken; Budapest 1990 óta lakosságának 8,8%-át (!) vesztette el, közel 180 ezer főt! Hasonlóan látványos Miskolc népességvesztése (1990 óta 11,6%), Várpalotáé (20,9%!) stb. A budapesti agglomeráció városainak népessége viszont az urbanizáció újabb ciklusát jelezve továbbra is erőteljesen növekszik (Szentendre 14,9, Szigetszentmiklós 13,7, Érd 15,6%). Részben a régi struktúrák lebontásának következtében változtak meg a városfejlődés regionális keretei. E folyamat még nem zárult le, így az ország térszerkezete kiforratlan, az elmúlt években gyors ütemben változott. Ezzel (is) magyarázható, hogy az ország makroszerkezetéről eltérő vélekedések alakultak ki a szakemberek körében is. 13
A legáltalánosabb vélekedés szerint a Duna vonala jelent markáns határt a megújuló, kedvező helyzetű, csekély munkanélküliséggel sújtott, a "Nyugathoz" közelfekvő Dunántúl és a válság által leginkább érintett Alföld és Észak- Magyarország között. Elterjedt nézet az ország háromosztatú modellje; a Nyugat és Kelet elkülönülése mellett hangsúlyozzák a főváros és a "vidék" éles elkülönülését, Budapest kiemelkedő jelentőségét a gazdaság "új" elemeinek befogadásában. Az empirikus vizsgálatok az előbbieknél tagoltabb térszerkezetet tártak fel. A térszerkezet átalakulásának főbb elemei a következők: Korábban a településhierarchia mentén erős differenciálódás alakult ki, mind a társadalom összetételében, demográfiai jellemzőiben, mind a helyi munkaerőpiacon, az életkörülmények, az alapfokú ellátás stb. terén. Így a térszerkezetet a mozaikosság jellemezte. Ma ezen állapot inverziója figyelhető meg: a kedvező vagy kedvezőtlen jelenségek térségi, regionális szinten jelentkeznek (megváltozó földrajzi fekvés, válságtérségek kialakulása stb.), a régiók között kialakuló differenciák lesznek a meghatározóak, ugyanakkor a települések közötti differenciák mérséklődtek. A térszerkezet mozaikossága halványul, a regionális hovatartozás egyre szigorúbban határozza meg a települések lehetőségeit. Változóban van a térségek, települések közötti különbségeket kialakító tényezők fontossági sorrendje. Míg korábban a településhierarchiában elfoglalt helyzet, az ehhez szorosan kötődő infrastrukturális ellátottság, intézményi ellátottság volt a legfontosabb differenciáló tényező, s a teljes foglalkoztatottság keretei között a munkaerőpiaci helyzet kihatásai enyhébbek voltak, ma elsősorban a jövedelemszerzés lehetőségei határozzák meg egy-egy térség helyzetét (vállalkozások esélyei, munka-erőpiaci helyzet, a befektetők helyzetértékelése stb.). A gyorsütemű változások következtében sokféle lebomló és most alakulószerveződő térszerkezeti elem "él" egymás mellett; pl. a tradicionálisan hátrányos helyzetű térségek, "újabb" válságtérségek, ahol a bányászat, kohászati és fémipar, hadiipar került válságba ("rozsdaövezetek"). Ezen térségekhez csatlakoznak a nagykiterjedésű olykor megyényi volt ingázási övezetek, ahol a munkanélküliség szélsőséges értékeket érhet el, a viharos gyorsasággal átértékelődő térségek (pl. az osztrák és szlovén határövezet, mely a "holt" határ idején forgalmi árnyékban fekvő, kedvezőtlen agráradottságú zóna volt, mára viszont kifejezetten előnyös helyzetű területté vált, az osztrák piac közelsége, az ausztriai munkaalkalmak, a bevásárló-turizmus, a megélénkült idegenforgalom következtében stb.). A gazdaság, a szolgáltatások "új" elemei az átalakulás kezdeti szakaszában néhány térségben, településben, "hídfőállás-szerűen" jelennek meg. Ez, legalábbis átmenetileg, fokozza az egyes térségek, települések közötti ("színvonalbeli") különbségeket. Máig elsősorban Budapest és agglomerációja, néhány régióközpont (Miskolc kivételével), s a nyugati határszél, a Bécs-Sopron 14
vagy Mosonmagyaróvár Győr Budapest tengely környéke dinamizálódott egyértelműen. Így a térszerkezetben kitüntetett szerepet nyertek a pólusok. Az ország nemzetközi környezetében végbemenő gyors változások igen rövid időn belül éreztették hatásukat a magyar régiók helyzetében. A határok "felnyitása", a politikai-gazdasági kapcsolatok irányának megváltozása az ország nyugati térségeit értékelte fel a keleti országrészekkel szemben. Hasonló hatással járt a "keleti" piacok összezsugorodása. Már a fejlettségi mutatók megyénkénti alakulásából is a Dunántúl-Alföld kettősségnél tagoltabb térszerkezet rajzolódik ki. Budapest kiemelkedően kedvező helyzete egyértelmű, szinte minden szempontból messze a vidék fölé emelkedik (kivételt jelent pl. a migráció vagy az idegenforgalom néhány mutatója). A gazdaság teljesítményét összegző GDP-érték Budapest után várható módon Győr- Moson-Sopron és Vas, valamint Fejér megyében, tehát nyugaton a legmagasabb, de Somogyban alacsonyabb, mint a legtöbb alföldi megyében s Veszprém és Baranya gazdasági teljesítménye is szerény, Csongrádé pedig Zala megyééhez hasonló (2. ábra). A külföldi tőke melyről szokás azt mondani, hogy megáll a Dunánál kiemelkedő mértékben csak Budapesten, Pest és Győr-Moson-Sopron megyében van jelen s több dunántúli megyében az 1 lakosra jutó értéke alacsonyabb az országos, sőt az alföldi átlagnál (Tolnában pl. 2,65 milliárd forint 10 000 lakosra, az országos átlag 23,72 md Ft, az alföldi átlag 7,5 md Ft, Somogyban ez az érték 6,23 md Ft). Csongrád megye értéke viszont felülmúlja a Közép-Dunántúli régióét (3. ábra). A munkanélküliség szempontjából az északi, északkeleti megyék helyzete a legkedvezőtlenebb Nógrádé, Borsod-Abaúj-Zempléné, Szabolcs-Szatmár-Beregé, de a Dél-Dunántúl értékei az Alföld középső régiójának értékeivel egyeznek meg (4. ábra). A gazdasági-társadalmi fejlettség komplex mutatója alapján (melyet 20 mutató alapján számítottunk) ugyan a Nógrád-Szolnok-Békés megye nyugati határától keletre eső terület egyértelműen hátrányos helyzetű, de kedvezőtlen helyzetű területek a Dunántúlon is találhatók (Somogy, Tolna megyék), Csongrád pedig a Közép-Dunántúlhoz hasonló értékekkel rendelkezik (5. ábra). A kistérségi vizsgálatok árnyalják a megyei szintű adatok által kirajzolt képet, de nem cáfolják azt. A Dunántúl kedvezőbb helyzete a kistérségi vizsgálatok szerint egyértelműbb. A legkedvezőbb helyzetben lévő kistérségek szinte kizárólag a Dunántúlon és a budapesti agglomerációban fordulnak elő, de ott is a Budapest- Székesfehérvár-Balaton-Zalaegerszeg vonaltól északra tömörülnek. Ugyanakkor Északkelet-Magyarország, a Rétság-Hatvan-Kunszentmárton-Sarkad vonaltól keletre eső terület zöme kistérségi szinten is a legkedvezőtlenebbek közé tartozik az országban. 15
Összegezve: az ország fejlettségi szint szerinti zónái a következők: 1. Északnyugat-Magyarország és a budapesti agglomeráció régiója; vázát 3 dinamikus zóna alkotja: - Budapest és agglomerációja - Balaton környéke - Bécs-Budapest "tengely". 2. Északkelet-Magyarország; Nógrádtól Szolnok megyén keresztül Békés megye északi feléig húzódik az ország válságsújtotta, hátrányos helyzetű nagyrégiója; magában foglalja Észak-Magyarországot, mely terület hosszú időn keresztül a gazdaságpolitika kedvezményezettje volt, az egykori "energetikai-ipari tengely" részeként. A gazdaságtalanná váló bányászat, a korszerűtlen, rugalmatlan kohászati- és fémipar, a feleslegessé váló hadiipar általános válsága elsősorban ezt a vidéket sújtotta. Az üzemek bezárása, a termelés drasztikus visszaesése nemcsak a munkanélküliséget emelte megyei szinteken 20% köré kistérségi szinten akár 50% közelébe!, hanem a "monokultúrás" gazdasági-társadalmi élet minden szegmensét válságos helyzetbe hozta (pl. a régió oktatási intézményei is jórészt a nehézipar szakemberigényét kívánták kielégíteni). Felerősödtek a tradicionálisan hátrányos helyzetű területek problémái (nagyarányú munkanélküliség, az agrárágazat válsága stb.). A térség városai sem mutatnak különösebb dinamikát. Az Észak-Alföld súlyos helyzetét több tényező alakította ki: a nagykiterjedésű tradicionális hátrányos helyzetű területek fennmaradása, a kedvezőtlenné váló földrajzi fekvés, a korábban főleg a KGST-piacokra termelő könnyű- és élelmiszeriparát sújtó kereslethiány, a távolabbi iparvidékek munkaerővonzásának csökkenése, az agrárágazat válsága stb. 3. Dél-Magyarország (a Nagykanizsa-Dunaújváros-Békéscsaba vonaltól délre eső országrész) kiegyenlítetlen fejlettségű terület, a Dél-Dunántúlon kiterjedt tradicionálisan elmaradt kistérségekkel (aprófalvas területek, határmenti zónák), vontatott "modernizációval". A városok regionális helyzete természetszerűleg messzemenően meghatározza modernizációjuk, fejlődésük lehetőségét, a városversenyben való résztvételük sikerességét. A városhálózat helyzetét természetesen a társadalom és a gazdaság új struktúrájának alakulása is befolyásolta. 1990 után fokozatosan kialakultak a piacgazdálkodás politikai, jogi, tulajdonosi feltételei. A települések, köztük a városok is kiléptek a települések "piacára". Ha nem is szűnt meg teljesen nem is szűnhetett meg! a településfejlődés lehetőségeinek "központi" befolyásolása (az önkormányzati fejlesztésiműködtetési eszközök igen magas hányada a központi költségvetésen keresztül jut el a településekhez, a saját bevételek aránya néhány speciális helyzetű településtől eltekintve csekély stb.), számos változás növelte a városok önrendelkezésének lehetőségeit (az önkormányzat vagyonhoz-jutása, az önkormányzati vagyonból származó bevételek, az önkormányzati jelleg erősödése, a privatizáció stb.). A gazdaság, de egyes városi intézmények telephelyválasztása is a piaci verseny szabályai szerint zajlik, abba az állam (a kormányzat, a közigazgatás, a területfejlesztés szervei stb.) legfeljebb közvetett 16
eszközökkel szólhat bele. A városok adottságai (földrajzi, forgalmi helyzetük, a környezet állapota, az infrastrukturális ellátottság, a munkaerőpiaci helyzet, a vásárlóerő, a lakosság igényei, a városvezetés "nívója" stb.) határozták meg a gazdaság és részben az intézményhálózat mozgását. A gazdasági beruházásokhoz a korábbi gyakorlatban közvetlenül "csatlakoztak" az infrastrukturális fejlesztések, az állami lakásépítés stb. Ez a szoros kapcsolat mára megszűnt, noha a "gazdaság" természetesen hozzájárul a foglalkoztatáshoz, a lakosság jövedelmeihez, a városok adóbevételeihez. Ám ezen kapcsolat lazulása korlátozza a területfejlesztés eszköztárát is. (Az iparfejlesztés és településfejlesztés korábbi szoros kapcsolata a múlté.) A piaci viszonyokat figyelembevevő gazdaság "mozgása", telephelyválasztása új egyenlőtlenségek kialakulásához vezethet. A gazdaságfejlesztésnek ma nincs "szociálpolitikai" indítéka. Máris megindult a gazdaság regionális átrendeződése. A kedvezőbb adottságú térségek Budapest, a főváros környéke, az Északnyugat- Dunántúl, a Balaton környezete stb. tömörítik a gazdasági szervezetek többségét. Átalakulóban van az ország regionális szerkezete. Az 1990. évi önkormányzati törvény elfogadásával változtak a városfejlődés közigazgatási feltételei. Csökkentek az eltérő jogállásból fakadó előnyök és hátrányok. Az önkormányzati törvény nem tesz érdemi különbséget városok és községek között, csakúgy, mint a települések finanszírozási gyakorlata. Ez a tény "liberalizálta" a várossá-nyilvánítási gyakorlatot is; ennek eredményeként ma már egy sor városi jogú település nem rendelkezik városi funkciókkal (Máriapócs, Ibrány, Nagyhalász, Pécel, Nyíradony, Téglás, Elek, Fertőd, Felsőzsolca, Izsák, Polgárdi, Herend, Göd stb.) A városok száma 2000-ben 240 körül alakul, egyértelmű városi funkciókkal viszont 185-190 településünk rendelkezik. Merőben új helyzetet teremtett a nagy hagyományú és hatalmú megyék szerepének drasztikus csökkentése. A megyék megszűntek hatalmi, pénzelosztó, területfejlesztési, közigazgatási egységként funkcionálni. Ugyanakkor az intézményszervezés ma is szinte kizárólag a megyék területi egységeit veszi figyelembe, nemegyszer indokolatlanul; megyei keretekbe szerveződik pl. a múzeumügy, a levéltári hálózat, az idegenforgalom hivatalos szférája, a közegészségügy, az igazságszolgáltatás, a könyvtárhálózat, a munkaügy, a statisztikai adatszolgáltatás stb. Így a megyeszékhelyek ma is kiemelkedő szerepet töltenek be a társadalmi élet szervezésében, a településhierarchiában, noha ez a szerep ma már jobban "megkérdőjelezhető" a vetélytársak által, mint korábban. A megyék szerepe tovább csökkent azáltal, hogy a megyeszékhelyek s néhány nagyváros, mint Sopron, Nagykanizsa, Dunaújváros, Hódmezővásárhely, Baja un. megyei jogú város, nem tartozik a megyék területéhez ill. hatáskörébe; de még a nem megyei jogú városok fejlődésébe is kevésbé szólhat bele a megyeszékhely, mint korábban, s így néhány hagyományos konfliktusforrás feloldódhat (Salgótarján Balassagyarmat, Békéscsaba Gyula, Zalaegerszeg Nagykanizsa, Veszprém Pápa stb.). Ez is a "szabadversenyes" városfejlődés lehetőségeit növeli. Az önkormányzati törvény megszüntette a járásokat ill. a helyükbe lépett városkörnyékeket. A "járási szint" kiiktatása a kisvárosi állományt fontos 17
"fejlesztési tényezőjétől", térszervező szerepétől fosztotta meg, annak ellenére, hogy számos városi intézmény ma is "regionális" hatáskörrel bír (bíróságok, ügyészségek, földhivatalok, rendőr- és tűzoltó-parancsnokság, tisztiorvosi szolgálat, munkaügyi központok kirendeltségei stb.). Az önkormányzatok önkéntes társulásai szerényebb szerepet játszanak a vártnál, az un. KSH-kistérségek igazgatási legitimálására viszont történtek lépések. Új "hierarchizáló elem lehet viszont a közigazgatási régiók s központjaik megjelenése a magyar közigazgatási területi beosztásban. Míg a tanácsrendszerben a központi finanszírozás ill. a megyék szubjektív megítélés alapján határozták meg az egy-egy tanácsnak juttatott pénzeszközöket, addig ma az önkormányzatok normatív központi ellátásban részesülnek. (1986- ban már bevezették a normatív pénzelosztás egyes elemeit; a megyék ily alapon részesültek a központi költségvetés juttatásaiból, a megyék viszont önállóan döntöttek a "továbbosztás" elveiről.) A költségvetési juttatásokat részben az egy főre juttatott fejkvóták, részben meghatározott feladatok kvótái (óvodai férőhelyek, iskolai tanulók száma, szociális ellátásban részesülők száma stb.) alapján kapják az önkormányzatok, függetlenül jogállásuktól (város vagy község). Helyi adók kivetésére van lehetőségük az önkormányzatoknak, a központi adóztatás magas arányai miatt azonban a helyi adók kivetítésének lehetősége csekély. Így az önkormányzatok összes bevételeinek kétharmada a központi költségvetésből származik. Az "egyszintűvé" tett igazgatási-önkormányzati rendszer, a települések "egyenlősége" (a finanszírozási rendszerben, a települések jogaiban), a korábbi hatalmi központok (megyék, tanácsi székhelyek) kiiktatása korlátozta a "külső" hierarchikus elemek szerepét a településhálózat alakításában, teret adott a piaci elemek hatásainak. Az önállóságon és egyenlőségen alapuló településközi integráció (társulások) ma még kialakulatlan; a spontán szerveződő kistérségek konfliktusba kerültek az 1996-ban jóváhagyott területfejlesztési törvény kistérségszervezési elképzeléseivel. Így a kistérségek ma még? nem jelentenek városfejlesztő tényezőt. Növelte a városfejlődés "szabadságát", hogy a rendszerváltozás során érvényüket vesztették a korábbi terület- és településfejlesztési programok s a tervezés, mint gazdaságirányítási eszköz, majd teljesen eltűnt a magyar gazdaságpolitikából. 1990 és 1996 között ad hoc döntések alapján a hátrányos helyzetű területek (aprófalvak, határmenti térségek) és a válságtérségek "jelentős munkanélküliséggel sújtott térségek" részesültek központi támogatásban. E célra hozták létre a Területfejlesztési Alapot. Azonban az Alap sem mennyiségében, sem célrendszerében, sem elosztási rendszerében nem tudott megfelelni a területfejlesztés új kihívásainak. Az 1996-ban jóváhagyott területfejlesztési és -rendezési törvény, valamint a Területfejlesztési Koncepció, úgy tűnik, kevés befolyást gyakorol a területi folyamatokra. Azokat többnyire improvizált s inkább propaganda-célzatú kezdeményezések kívánják alakítani, illetve nem is nagyon kerülnek az országvezetés látókörébe. Az ország városodottsága Egyes városoknak (megyeszékhelyek, ipari központok, a fővárosi agglomeráció városai) gyors népességnövekedése ill. a nagyszámú várossá-nyilvánítás nyomán 18
1999-ben az ország lakosságának 63,5%-a 6 millió 410 ezer fő élt városi rangú településekben; Magyarország Európához mérten közepesen városodott ország (a pontos összehasonlítást a városok statisztikai számbavételének különbözősége nehezíti). A városok száma az 1980-as évek közepe óta rohamosan emelkedik; 1984-ben 109, 2000-ben 237 városi rangú települése volt az országnak (2. táblázat) 2. táblázat. A városok számának változása, 1945-2000 Év A városok száma 1945* 52 1960 63 1970 76 1982 96 1984 109 1988 125 1990 166 1993 184 1995 194 1998 118 1999 (júl. 1.) 206 2000 (jan.1.) 222 2000 (dec.31.) 237 *Emellett városi joggal rendelkezett 1945-ben több, később Nagy-Budapestbe olvasztott település Egészen a nyolcvanas évek végéig több városi szerepkörű településünk volt, mint ahány városi ranggal rendelkezett. A nyolcvanas évek derekán kezdett csökkenni a városi rang értéke ill. előnyei (pl. erősen visszaesett a városokban is az állami lakásépítés, megszűnt az ipartelepítés, a tanácsi pénzeszközök elosztásába un. normatív elemeket is beépítettek, ami mérsékelte a finanszírozási különbségeket a városok és községek között), ezzel egyidőben megnőtt a várossá-nyilvánítások száma; 1989-ben pl. 41 település vált várossá. Így a kilencvenes évek elején a városi rangú és funkciójú települések köre nagyjából megfelelt egymásnak; 1995-ben 194 városi jogú települést tartottak nyilván, egy valamivel későbbi vizsgálat kb. 190 települést minősített funkcionális szempontból városnak. Mivel a várossányilvánítások az utóbbi években is folytatódtak, ma már jó néhány városi ranggal igen, de városi szerepkörökkel nem vagy alig rendelkező településünk van (Ibrány, Nagyhalász, Máriapócs, Nagymaros, Zalakaros, Téglás, Izsák, Polgárdi, Boly, Sellye, Szendrő stb.). Az 1990. évi önkormányzati törvény, elkerülni akarván a várossá-nyilvánítások körül korábban tapasztalt anomáliákat a lakosságszám mesterséges felduzzasztása, községek városhoz-csatolásának erőltetése, a vidék rovására végrehajtott kampányszerű fejlesztések stb. szélesre tárta a várossá-nyilvánítások előtt a kaput. Az érvényben lévő önkormányzati törvény a várossá-nyilvánítás feltételeiről egyetlen mondattal rendelkezik: A nagyközség a várossá-nyilvánítását kezdeményezheti, ha a városi cím használatát fejlettsége, térségi szerepe indokolja. Napjainkban a rangon-presztízsen kívül a városi cím különösebb előnyökkel nem jár. 19
Ha nem a városi rangú, hanem a városi szerepkörű településeket vesszük számba, jóval kevesebb az új város. A szocialista érában néhány iparváros Ajka, Várpalota, Kazincbarcika, Komló, Oroszlány, Dunaújváros stb. vált funkcionális értelemben is várossá, az utóbbi 2 évtizedben a budapesti agglomeráció néhány nagy népességtömörülése érte el a kisvárosi szintet Dunakeszi, Budaörs, Érd, Szigetszentmiklós s a nagyobb üdülőtelepülésekbe Siófok, Balatonfüred stb. telepedtek városi intézmények. Pusztán a településhálózatban elfoglalt pozíció, a központi szerepkör iránti igény új várost alig hozott létre; csak a Hernád-völgyi (tehát abaúji) aprófalvas terület központjává fejlesztett Encs jelenti a kivételt, valamint a Kerka-menti városhiányos térségében felnőtt (fejlesztett) Lenti. Annál több kisváros városi szerepköre került veszélybe a hatvanas-hetvenes években, amikor városi fejlődésük legfőbb forrását, járási-székhely szerepüket megszüntették, s egyéb "városfejlesztő" funkciókhoz nem jutottak. E kisvárosok listája meglehetősen hosszú, Vasvártól Csengerig, Csurgótól Abaújszántóig, Battonyától Csepregig több tucat hanyatló "központi hely", egykori járási központ volt az országban. A nyolcvanas évek második felétől bizonyos rehabilitációra került sor körükben, a legtöbbjük városi rangot szerzett. Kiterjedtebb városhiányos térségek ma már nem találhatók hazánkban, legfeljebb Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi sávja (a Sárospatak-Encs-Edelény-Putnok vonaltól északra), a volt Bihar megye a mai megyehatár két oldalán (itt Komádi tölthetne be városi funkciókat) tekinthető városhiányosnak. Némiképp más megállapításokra juthatunk, ha figyelembevesszük a városok hierarchia-szintjét, a városi szerepkör "kiérleltségét" is. Példaként említjük, hogy Szatmár és Bereg területe városhiányosnak ugyan nem tekinthető Mátészalka, Fehérgyamat és Vásárosnamény városi szerepköre alapján vitathatatlan kisváros, Csenger is ellát némi városi szerepet, de az egykori "csonka" megyében egyetlen középváros sincs; Mátészalka közelíti meg e szintet s településhálózati helyzetét tekintve alkalmas is lenne a középvárosi feladatokra. Hasonló a helyzet Zemplénben, ahol Sátoraljaújhely "hanyatlása" feltűnő, s kevés a középváros a Dél-Dunántúlon is. A magyarországi városhierarchia A városoknak a településhálózatban betöltött szerepére legközvetlenebbül a településhierarchiában elfoglalt pozíció utal. A települések körén belül kimutatható hierarchikus tagolódás, a városok hierarchikus szintje a városi alapfunkciók mennyiségétől és sokféleségétől függ; a városi alapfunkciók közé pedig a tágan értelmezett szolgáltatási ágak tehát pl. az oktatás, a kulturális intézmények, az egészségügy, a kereskedelem, az igazgatás és igazságszolgáltatás, a pénz- és biztosításügy stb. nem mindennapos igényeket kielégítő intézményei ill. tevékenysége sorolódik. Tehát pl. a háziorvosi szolgáltatás nem, de a szakrendelőintézetek, kórházak, gondozóintézetek, az egészségügy irányítása stb. városi funkciókat töltenek be, csakúgy, mint a közép- és felsőfokú oktatás, szemben az elemi iskolákkal. A városhierarchia kimutatására mintegy 170 intézmény meglétét vagy hiányát vettük figyelembe. Ennek alapján ma Magyarországon mintegy 190 település bizonyult funkciói alapján városnak. Ezen településcsoporton belül ha szintbe soroltuk a városokat: főváros regionális központok megyeközpontok középvárosok kisvárosok városias jellegű települések ( alig-városok ). A városok száma szintenként a 3. táblázat adatai szerint alakult (ld. még a 6. ábrát). 20