1 A veszteségben rejlő nyereség Emese Díj Tűzmadár irodalmi pályázat 2014. jelige: Barackvirág Szombat volt. Egy átlagos szombat, annak minden egyszerű és úgy hittem, nagyszerűségével. Nikim a barátjánál, a régi lakóhelyünkön töltötte a hétvégét, Attila, az imádott férfi, épp a boltban kereste a bevásárlólistán szereplő dolgokat. Én az ágyban lustiztam, és harmóniában voltam önmagammal. A kezem végigsimított testem valamennyi porcikáján, majd megpihent a mellemen. Mindig is büszke voltam a melleimre. Kamaszkorom óta kitüntetett figyelemmel viseltettem iránta, s mindent megtettem azért, hogy szép és formás maradjon. Azon a reggelen is büszkén simogattam...egy darabig. Aztán észrevettem valamit. Valamit, ami eddig nem mutatkozott a bal mellemben. Kezdetben nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a "valaminek", aztán egyre izgatottabban néztem, hogy a másik mellemben ugyanazt a csomót érzem-e. Nem, ez nem lehet! Az egyikben ott van, de a másikban nincs. A sziréna megszólalt a fejemben. Baj van! Baj van! Újra és újra megtapogattam a csomót, majd ugyanúgy vizsgáltam a másik mellem is. A különbség egyre jobban érezhető volt. Baj van! Baj van! A sziréna csak nem akart elhallgatni. Páni félelem lett úrrá rajtam. Kis idő múlva azért megpróbáltam nyugtatgatni magam. - Nem, ez nem lehet rák, ez valami kis csomó, ami majd elmúlik, felszívódik. Kisvártatva már mosolyogni is tudtam az egészen. Aztán megérkezett Attila. Mosolyogva dugta be a fejét az ajtón. - Anyafej! Már felébredtél? - kérdezte örömmel. - Fel hát! - válaszoltam hetykén. - Gyere, nézd meg mit találtam! Ő jött, és kajánul vigyorgott, mikor a kezét arra a mellemre húztam. - Fogd meg! Érzed? Ahogy tapogatta a mellem, a tekintete egyre inkább elfelhősödött. - Mikor vetted észre? - Apa! Nyugi, majd elmegyek mammográfiára, biztos nincs semmi gond - próbáltam vele együtt magamat is megnyugtatni. Szótlanul ment ki a szobából, és nekilátott kipakolni a cuccokat, amiket a boltból hozott. Utánamentem. Hónapok óta most először volt olyan gondolatom, hogy jó lenne egy cigit elszívni. Nem tettem.
2 A munkahelyen a túlórázási időszak vége felé jártunk, s a karácsony is egyre közeledett. Muszáj még az ünnepek előtt "mell ügyben" megnyugtatnom magam, hogy minden rendben - okoskodtam. Jóleső érzéssel töltött el a gondolat, hogy ezt a karácsonyt a régi lakóhelyünkön, a testvéreméknél töltjük majd, emellett nyugtalanított a kis csomó, amit a bal mellemben felfedeztem. Úgy gondoltam, hogy a lehető leghamarabb akkor tudok mammográfiára eljutni, ha magánorvost keresek. A segítségével talán néhány napon belül bekerülhetek a vizsgálatra, bár biztos nem lesz olcsó eme szívesség kérése. Oké, semmi gond - akkor irány nőgyógyászt keresni! Miután csak néhány éve élek itt a fővárosban, úgy gondoltam, talán a kolléganők tudnak segíteni ebben is. Sikerült egy olyan nőgyógyászt ajánlaniuk, akinek a rendelőjében ultrahang gép is van, így ott, azon nyomban megtudhatom, hogy nincs semmi probléma. (Istenem, mekkorát tévedtem!) Bizakodva mentünk Attilával a vizsgálatra, bár a csomó, az eltelt két hétben, a menzesz után sem akart felszívódni. Mikor beléptem a rendelő ajtaján, már egészen biztos voltam abban, hogy nekem ugyan kutya bajom sincs. Minden félelem nélkül vetettem alá magam a nőgyógyászati, majd az ultrahang vizsgálatnak. A doki arca azonban semmi jót nem mutatott. - Mikor vette észre? - kérdezte, s vizslatóan nézett rám. - Úgy két hete - válaszoltam. Korábban nem volt ott, hisz mindennap mellápoló zselét használtam, biztos hamarabb is feltűnt volna folytattam, akkor már kétségbeesetten. - Ezt mindenképp meg kell nézetni a mammográfián. Elég tömött a duzzanat, szerintem nincs nagy gond, de azért szeretném, ha ezt radiológus is megerősítené tette hozzá, mintegy nyugtatásképpen. Majd telefonszámot cseréltünk, s ígéretet kaptam arra, hogy megpróbál mielőbb bejuttatni a vizsgálatra. Niki születésnapja volt aznap, bár ismét a barátjánál töltötte a hétvégét. Izgatottan érdeklődött a telefonban, hogy mi volt a vizsgálaton. Elővettem a legmegnyugtatóbb hangszínem, s hanyagul vetettem oda: - semmi gond, csak még egy mammográfiás vizsgálatra is el kell mennem. Hallotta, hogy egyáltalán nem aggódom jól sikerült palástolnom a félelmem-, így megnyugodva tette le a mobilt. Attilát azonban nem tudtam úgymond becsapni. Látta rajtam a páni félelmet, bár ügyesen úgy tett, mintha tényleg semmi gond sem lenne, lehetne.
3 A hétvége hátralevő részét a mellrákról szóló cikkek, fórumok és egyéb ijesztő hírforrások tanulmányozásával töltöttem a neten, bár még mindig bennem volt: nem, velem ilyen nem történhet. Nem lehetek rákos, minden rendben lesz. Megnyugodva mentem el dolgozni. Rendben. Akkor majd valamikor karácsony után, vagy a jövő év elején meglesz a vizsgálat, addig meg hurrá! itt a karácsony, lehet örülni a rég nem látott családtagoknak. Ezer apró kis emlék ötlött fel bennem drága testvéremmel, gyerekkorunkkal kapcsolatban, s már előre örültem a találkozásnak. A hét végén már ott leszünk, és újra tudunk örülni egymásnak. Nyugodtan, kiegyensúlyozottan végeztem a munkám, s az egész "melltörténet", a félelmeim olyan abszurdnak tűntek. El is hessegettem ügyesen a rossz a gondolatokat. Csak pozitívan! - mondogattam magamban. Aztán megszólalt a telefon. Kedvenc nőgyógyászom örömmel újságolta, hogy sikerült időpontot szereznie...másnapra. Fordult velem egyet a világ, de azért udvariasan megköszöntem a fáradozását. Rendben. Akkor másnap nincs munka, mammo vizsgálat van, de aztán ismét lehet örülni a néhány nap múlva beköszönő ünnepeknek. Niki a téli szünetet ott lent tölti, mi Attilámmal péntek délután indulunk. Semmi nem akadályozhat meg abban, hogy igazán kellemes karácsonyi ünnepek elé nézzünk. A vizsgálat egy másik, tőlünk messze lévő kerületben történt. Kézen fogva lépdeltünk a nagy épület felé, amerre a biztonsági őr irányított minket. Nem beszélgettünk. Gondolataimat a vizsgálat, az eredmény, a kétségbeesés, a bizakodás, majd ismét a kétségbeesés, a "mi van, ha nagy a baj", "á, biztos semmi gáz" és hasonlók töltötték ki. Megérkeztünk. Néhány perc múlva már vetkőztem, s igyekeztem megállapítani, hogy az asszisztensnő mindig ilyen morcos, vagy csak ma nincs jó napja. Engedelmesen tettem egyik mellem a másik után az üveglapra, és megpróbáltam nem felkiáltani, mikor fájdalmat éreztem. Minden egyes részvizsgálat után megköszöntem a nőnek azt, hogy segít - vagyis, hogy végzi a munkáját. Emiatt egy kicsit megenyhülni látszott irányomban, s a vizsgálat végére még egy dicséretet is kaptam abban a témában, hogy milyen erős vagyok, egy hang nélkül tűröm a megpróbáltatásokat. Nem akartam viccelődni - miért, ha üvöltök, úgy jobb lesz az eredmény? Mert akkor úgy üvöltök majd, ahogy csak a torkomon kifér. Csendben, alig hallhatóan csak annyit mondtam - köszönöm. A mell-lapítgatás után egy ágyra kellett félmeztelenül lefeküdnöm, s várnom a doktornőt. Hamarosan meg is érkezett, és egy nagy sóhajjal elkezdte tapogatni a melleim, majd leült az ultrahang vizsgáló gép elé.
4 A már megszokott - mikor vette észre? - kérdést tette fel, én engedelmesen válaszolgattam a további kérdéseire is. - Volt a családban emlőrákos? - Nem. Emlőrákos nem volt. Agydaganat, tüdő, prosztata és gerincvelő daganat volt. Emlőrák nem. Hitetlenkedve nézett rám, s a biztonság kedvéért még egyszer megkérdezte: - A felmenői között sem? - Nem! Internetes búvárkodásom eredményeképp megszólalt ismét a fejemben a sziréna. Ha ennyire az után kutat a tisztelt doktornő, hogy volt-e a családban mellrákos, akkor valószínű, hogy nálam tényleg baj lehet. Miután nem szeretem a bizonytalanságit, rákérdeztem: - Rákos vagyok? Fejbólintás volt a válasz. Részemről pedig egy iszonyatos fájdalomérzet a lelkemben. Most rajtam volt a sor hitetlenkedés témában. - Biztos, hogy rákos vagyok? Egészen biztos? - kiáltottam sírva, a fájdalomtól összegörnyedve. - Nézze! Biztosat csak a szövettan tud kimutatni. De jó néhány éve végzem a munkám, és én úgy látom, ez egy rákos daganat. Mindenképp műtétre van szükség akár jó, akár rosszindulatú ez az elváltozás. Majd a monitorra mutatott. - Nézze! Bár most ez egy felnagyított kép, de ott van. Rák. Mikor ránéztem a monitorra egy nagy fekete tömött kört láttam. A rákomat. Iszonyatosan éreztem magam, s az egyetlen "fegyvert" a sírást vettem elő. Sírtam, sírtam megállíthatatlanul. A doktornő egy darabig tűrte, majd felállt, és annyit mondott: - Szedje már össze magát! Minek sír? Még akár húsz évig is elélhet. A regulázására dühösen annyit válaszoltam: - Tudja, nem egy könyvet olvastam, nem egy filmet láttam, ahol a páciensnek megmondták, hogy rákos. Megviselt. De azért az életben, a saját életemben azért ez egészen más. Ezek után ott hagyott. Én meg feküdtem, továbbra is félmeztelenül, és megállíthatatlanul sírva. Aztán eszembe jutott Niki. Jézusom! Ez rá is kihatással lehet! A fájdalom szinte már elviselhetetlennek tűnt. Pondrónak, egy korcsnak, egy dögnek éreztem magam.
5 Az önostorozásból ismét a doktornő hangja zökkentett ki. - Még mindig itt fekszik? Öltözzön már fel! Engedelmeskedtem, bár a könnyeimnek továbbra sem tudtam parancsolni. Mikor végre elkészültem, odajött hozzám a doktornő. - 22-ére van időpontunk a tűbiopsziás vizsgálatra. A válaszom megint csak a sírás volt. - Nézze!- mondta. Ha most foglalok Önnek helyet, és nem jön el, akkor egy másik beteg elől veszi el a vizsgálati lehetőséget. Éktelen haragra gerjedtem már magától a feltételezéstől is, hogy kapok egy időpontot, de én mint hülyegyerek egyszerűen nem jövök el. - Eljövök! Ha megbeszéljük, hogy jönnöm kell, akkor eljövök! Majd félénken hozzátettem: - nem kaphatnék még egy kis időt? - Időt? Mire?? Az életre?? Biztosan totál hülyének nézett. Nem tudhatta, hogy én arra gondoltam, hogy netán sikerül kigyógyítanom magam, vagy valahogy, valamilyen módszerrel másnak kigyógyítania engem ebből a szörnyű kórból. Erre kértem időt. Vigasztalásul hozzá tette: - A vizsgálat nem fáj. - Rendben, kérem az időpontot. - válaszoltam. Hagytam, hadd higgye csak azt, hogy az esetleges fájdalom tartott volna vissza a vizsgálattól. Majd elfordult tőlem, és annyit mondott. - Megtehettem volna, hogy a vizsgálat alatt nem mondok semmit, csak a kezébe nyomom az eredményt, azt' menjen isten hírével. - Köszönöm a segítségét! - volt a válaszom. Magamban pedig annyit tettem hozzá: köszönöm a kegyetlen módot, ahogy tudatta velem a tényt. Rákos vagyok, minden bizonnyal. Köszönöm a kegyetlenségét, mert így nem kezdem megint, amit a fülemmel, a nagyothallásommal kapcsolatban tettem. Sikertelenül. Nem tudtam meggyógyítani a fülem, s immár hónapok óta hallókészülékkel élek. A rákot nem magamnak kell meggyógyítanom. - Menjen ki egy kicsit a friss levegőre, az eredményt mindjárt írásban is megkapja utasított. Úgy rohantam ki Attilához, mintha attól tartanék, ha ott bent maradok, talán azon nyomban meg is halok. Sírva borultam Attila nyakába, és üvöltöttem:- Apa! Rákos vagyok! Ő hitetlenkedve nézett rám, a szemében iszonyat tükröződött, majd szorosan magához ölelt. Sírtunk.
6 Kisvártatva kimentünk a kórház parkolójába, és akkor már nem tudtam türtőztetni magam, kértem egy szál cigit. Érdekes volt, mert bár hónapok óta nem szívtam el egyetlen szálat sem, ugyanúgy tudtam cigizni, mint annak előtte. Talán ez egy picit meg is nyugtatott. Némileg lehiggadva mentünk vissza az írásba foglalt halálos ítéletemért. Az úgymond kálváriám kezdetére a fentiek szerinti formában szó szerint emlékszem. Sem több, sem kevesebb nem történt azon a napon, melyről azt mondhatom, az életemet változtatta meg. Bár azon a napon én sokkal inkább hittem a halálban, mint abban, hogy ebből a betegségből kigyógyulok. Nos, a mammográfiás vizsgálat után két nappal a mellbiopsziát is megcsinálták a kórházban, s bár a radiológus orvos kedvesen csak azt mondogatta, hogy nyugalom, ez csak azért kell, hogy tisztábban lássunk, én már akkor pontosan tudtam, hogy valójában mit is fognak majd látni, ha górcső alá veszik a kivett sejtjeimet. Eredményt a karácsonyi ünnepek utánra ígértek Mielőtt leutaztunk volna drága öcsémékhez, megbeszéltük vele és kedves sógornőmmel, hogy sem Nikinek sem pedig az ő csemetéinek nem szólunk arról, hogy mi történt. Arra gondoltam, hogy a karácsony ne azzal teljen, hogy mindenki engem sajnálgat, hogy még a széltől is óvnak, s megvallom, így legalább gyakoroltam azt, hogy milyen is az: erősnek lenni, nem pánikba esni, nem sírni, és persze azért titokban bizakodni. Csodaszép karácsonyunk volt, közös játékkal, együtt tévézéssel, nagy beszélgetésekkel, s azzal a tudattal, hogy ez a ház, ahol a testvéremék laknak, az igaz szeretet háza. Bár esténként, mikor senki nem látott, az emeleti fürdőben sírdogáltam azon, hogy mi van, ha ez volt az utolsó karácsony. Mi van akkor, ha csak kevés időm van hátra, s bármennyire is maradni szeretnék a Földön, kénytelen vagyok odaátra költözni. A félelem szinte megbénított. Emellett, mint egy tudathasadásos állapotban lévő személy, eljátszadoztam azzal a gondolattal is, hogy ha mégis meghalok, hát akkor a néhány évvel korábban elhunyt drága édesapámmal és a már nagyon régen meghalt anyukámmal együtt lehetek, végre ismét megölelhetem őket, megsimogathatom a kezüket, elmondhatom, hogy mennyire szerettem és a mai napig szeretem mindkettejüket. Így utólag két év távlatából azt mondhatom, akkoriban minden bizonnyal az őrület határán álltam.
7 A biopszia eredménye a legnagyobb félelmemet igazolta: rosszindulatú daganat nőtt a bal mellemben. A nőgyógyász orvosom segítségével rekord idő alatt sikerült onkosebészt előkeríteni, s mire felocsúdtam, már az onkoteam előtt álltam félmeztelenül, remegve, rettegve, hogy itt most mit is fognak csinálni velem. A négy orvos által végzett tapintásos vizsgálat után megszületett a döntés: miután az nem derült ki, hogy a hónaljban lévő elváltozás a mellrák áttétje-e, előbb műtét, aztán valószínű sugárterápia következik. Kemoterápiáról mint azt majd látjuk, sajnos csak egyelőre nem volt szó. Nos, a műtét megvolt, kivették a csomót a mellből és a nyirokrendszerből, ám a sugárkezelés előtt - a nyirokcsomók szövettanilag megállapított áttétjére tekintettel -még egy aprócska megpróbáltatáson is túl kellett esnem, a kemoterápián. Szóval nem volt elég, hogy rákos lettem, már áttétet is képezett, s az onkológus doktornő szerint olyan rossz lett a szövettani eredmény, hogy ezt csak drasztikus kemoterápiával lehet majd valamelyest kezelni. Ettől a ponttól kezdve kerültem abba az állapotba, mikor már nem voltam hajlandó aludni. Úgy gondolkodtam, hogy amíg ébren vagyok, addig tudom, hogy még élek, hát minden lehetőséget megragadtam ahhoz, hogy ébren is tartsam magam. Literszám ittam a kávét, szívtam a büdös cigarettát, s közben eszelősen kerestem-kutattam előbb a rákot kiváltó okok, a túlélés esélyei, az orvosi kezelések mikéntje, majd az alternatív gyógymódok után. Élni akartam! Nagyon akartam élni! Meglepően sok olyan tárgyú könyvet, cikket, történetet találtam az interneten, melyek ezzel a betegséggel foglalkoztak. Sok sikertörténetet is olvastam, s olyan filmeket is megnéztem, ahol a főszereplő kigyógyult e súlyos betegségből. Szinte mással sem foglalkoztam, mint azzal, hogy azt kutassam, valóban meg lehet-e gyógyulni még egy áttétes rákból is?? A hitem napról napra erősödött. Aztán eljött az első kemoterápia időpontja. A kezelés alatt próbáltam nem arra gondolni, hogy most épp szétmérgezik a testem, sokkal inkább arra, hogy azok a sejtek is elpusztulnak, melyek megléte nem kívánatos. Nos, a kezelés utáni napokban nálam a szokásos tünetek nem jelentkeztek, nem volt hányingerem, nem hánytam, nem éreztem magam fáradtnak, és úgy egyáltalán, a végén már azon gondolkodtam, hogy nálam talán nem is a kemo folyt, mert tulajdonképp kutya bajom sincs tőle. Azt mondta az onkológus doktornő, hogy igen, van ilyen, ugyan nem gyakori, de előfordul. S ha jól meggondolom, napokon keresztül, már jóval a kemoterápia előtt azt mondogattam magamban, hogy lehet, hogy másra nagyon rossz hatással van a kemo, de nem kötelező, hogy nálam is úgy történjen. Emellett akkor már
8 literszám ittam a paradicsomlevet, a céklalevet és mindent, amiről azt olvastam, hogy jó a szervezetnek. A betegségről szóló írásokból okulva áttértem egy olyan táplálkozásra, mely sokban támogatta a szervezetemet, a korábbi mindent megenni elvvel szemben. A terápia azonban az én hajhagymáimat sem kímélte. A doktornő már előre figyelmeztetett, hogy az első kemoterápia után két héttel hullani kezd majd a hajam. Mivel a kemo mellékhatásai nálam nem mutatkoztak és most arról nem beszélek, hogy a szervezeten belül esetlegesen milyen károkat okozott -, úgy gondoltam, talán a hajhullást is megúszom. Nem így történt. Fésülködés közben egy tincs maradt úgy egészében a kezemben. Aztán még egy. Sírtam. Másnap kénytelen- kelletlen elmentem a már jó előre kiszemelt boltba parókát venni. Szerencsémre sikerült pont olyan fazont találni, mint az eredeti. Parókavásárlás után viszont már eldöntöttem, hogy megkérem Attilát, vágja le kopaszra a hajam, mert én ugyan nem fogom végignézni azt, ahogy spontán megkopaszodom. Kopasz lettem. Kedvesem látta, hogy ez mennyire megviselt, így megdöbbenésemre felajánlotta, hogy ha úgy könnyebb, hát Ő is lenyírja a sajátját, aztán akkor már ketten leszünk kopaszok. A bejárati ajtóra pedig kiírjuk, hogy Kopasz-tanya, belépés csak saját felelősségre. Természetesen nem fogadtam el eme nemes gesztust, de jólesett, hogy ennyire átérzi a problémám. Sokak szerint a haj kinő, nem kell ezen úgy aggódni. Igen. Kinő. Ám azért azok a nők, akik ezt átélték, bizonyítottan megszenvedték az élményt. Attilám egy kicsit fel akart vidítani azzal is, hogy a hét végén elvitt Visegrádra. Hamarosan visszafele robogtunk, mivel nem bírtam elviselni a tudatot, hogy itt most mindenki tudja, hogy rákos voltam, s hogy a kemoterápia miatt viselek parókát. (Hozzáteszem, még egészen közelről sem lehetett látni, hogy az a hajrengeteg nem a sajátom, de akkoriban ezt én máshogy gondoltam. ) Aztán teltek múltak a napok, hetek, s a kopaszságom egyre kevésbé zavart. Olyan is előfordult, hogy paróka, kendő vagy turbán nélkül mentem le a boltba, s már nem jelentett gondot az, hogy esetleg tudják, beteg voltam. Ez vagyok, ilyen lettem, az életemért hajjal vagy haj nélkül, sőt, addigra már szempilla és szemöldök nélkül, de megküzdök! S itt kell megemlítenem azt a nagyon fontos tényt, hogy örülhetek, hogy csak a csomót kellett kivenniük, nem pedig mastectomiát végrehajtaniuk. Az ugyanis sokkal lesújtóbb lett volna, mint holmi hajkorona elvesztése. A hajam elkezdett nőni, a kemoterápiának vége lett, s már csak a sugárkezelés volt hátra. Nos, a kemonál csak akkor kerültem rossz állapotba, ha a kezelés előtt a szobatársnőmmel úgymond tanulmányútra mentünk az onkológiai osztályon. Rengeteg halálos beteget láttunk, szívszakasztó volt, ahogy próbáltak kapaszkodni az életbe.
9 S az sem volt jó élmény, mikor néhányan már csak a fémdobozban hagyhatták el az osztályt. Ezek a dolgok nagyon-nagyon megviseltek. Csakúgy, mint az, amikor a doktornőre várakozván szóba elegyedtem egy bácsival, akinél nem tudták folytatni a terápiát, a rossz májértékei miatt. Az arcán temérdek pattanás volt az előző kemo mellékhatása-, de a szemében bizakodást láttam, mikor közölték vele, hogy most hazamehet, egy hét múlva talán lesz annyira jó az eredménye, hogy folytathassák a kezelést. Vidáman integetett felém, hogy akkor majd legközelebb folytatjuk a beszélgetést. A bácsit azóta sem láttam, de a mai napig megkönnyezem, ha azon gondolkodom, hogy a pattanásos bácsi vajon él-e még? A szívfájdító, lélekromboló dolgok a sugárkezelés időtartama alatt csak fokozódtak. Mi, akik a kezelésre vártunk, mindnyájan tudtuk, hogy akik ott ülnek, vagy kezükben az ominózus kartonlappal megjelennek, már látták a poklot. Egyszer egy édesanyára lettem figyelmes. Azt gondoltam, talán a fekvőbeteg részlegre igyekszik, magával húzva négy év körüli kislányát. Aztán megláttam a kezében a kártyát. Nem. Ez a fiatal nő nem látogatóba jött. Ugyanolyan daganatos beteg, mint mi ott mindannyian. S csak reménykedni tudtam abban, hogy a rákot leküzdve fel bírja nevelni lánykáját. Ugyanígy sokkoló hatással volt rám a 24 éves negyedelt mellű fiatal lány, aki akár a sajátom is lehetett volna, vagy a 27 éves agydaganatos fiú is. Bízom abban, hogy hozzám hasonlóan Ők is sikeresen meg tudtak küzdeni a kórral. A kórházi osztályokról tolókocsival letolt betegekről nem beszélek. Néhányan már szinte öntudatlanul ültek a kocsiban, s inkább hasonlítottak a biológia órán mutatott csontvázra, mint érző, lélegző, hús-vér emberre. Sok esetben sírva mentem haza a kezelésről, és nem győztem bizonygatni magamnak, hogy nekem nem kell feltétlenül így járnom, s ők is meggyógyulhatnak még. A kezelések alatt nem dolgoztam, de segítséget lelkiekben, anyaiakban, barátoktól, kollégáktól rengeteget kaptam. Nem múlt el nap, hogy valaki fel ne hívott volna, e-mailt ne írt volna, érdeklődvén a hogylétem felől. Többen meglátogattak, s bár soha nem kértem, gyakran kaptam úgymond céklahozzájárulást, ami néhány ezer forint többletként jelent meg a számlámon. A testvérem nem egyszer megtette, hogy azért utazott három órát vonattal hozzám, három órát haza, hogy két órára együtt lehessen velem. Lelki és anyagi támogatását, közvetlen családja igaz szeretetét soha nem fogom tudni meghálálni. Drága lánykám szalagavatóján a műtét akkori időpontja miatt ugyan jelen lenni nem tudtam, de a ballagásán büszke anyaként néztem, ahogy átveszi a bizonyítványát. Tisztelem Őt azért (is), amiért olyan hősiesen vette az akadályokat onnantól kezdve, hogy a műtét előtti hetekben elmondtam Neki
10 a történéseket. Nem köntörfalazva, minden lehetőséget a halált is - felvázolva. Szerelemmel említem meg Attilám, aki látta a korai időszakban a tépelődéseimet, átérezte félelmeimet, és bár nem mutatta, tudom, hogy iszonyú félelemben élt, amíg azt nem érezte, hogy hajlandó vagyok felvenni a harcot akár minden egyes daganatsejt ellen. Köszönet a több száz liter préselt léért, a lelki támogatásért, és azért, hogy a legnehezebb időszakban is mellettem állt. Az elmúlt két évben rengeteg kontroll vizsgálaton kellett részt vennem, ahol mindig találkoztam sorstársakkal. Ezekből a találkozásokból mostanra már igaz barátságok jöttek létre, ott segítjük egymást, ahol tudjuk. Tisztában vagyunk azzal, mit jelent az - a már közhelynek számító, ám annál találóbb fogalommal szólva - a halál árnyékában lenni. Ezért aztán minden nap örülünk az életnek, pusztán annak, hogy felébredtünk, hogy fel bírunk kelni az ágyból, el tudjuk látni magunkat, dolgozhatunk, és ami a legfontosabb: szeretet adhatunk. A betegséggel egy esélyt is kaptunk. Azt a lehetőséget, hogy a minden bizonnyal helytelen út helyett - melyre a betegség figyelmeztetett - a helyeset válasszuk. A lehetőséget, hogy jobban odafigyeljünk magunkra, a testünk üzeneteire, s a lelket és a testünket egyformán ápoljuk. Én személy szerint, az onkológus doktornő utasításait rendre betartom, havonta mellvizsgálatot végzek, eljárok az időszerű kontroll vizsgálatokra. A hosszú éveken át tartó pöfékelés után a cigarettát örökre letettem, kevés húst, de nagyon sok zöldséget és gyümölcsöt eszem, már egészen megszoktam a különféle gyógyteák ízét, megtanultam relaxálni, s nem múlik el nap, hogy ne mozgassam át az egész testem. Már nem akarok mindenáron megfelelni mások elvárásainak, (sokkal inkább a magammal szemben támasztott követelményeknek), egyre kevésbé foglalkoztat, hogy mások mit gondolnak rólam. Mindemellett megpróbálok mindenkit beleértve magamat is pont olyannak elfogadni, amilyen. Szeretem az embereket, lehet, hogy pont azért, amilyenek, lehet, hogy pont annak ellenére. S való igaz, néha pocsolyába lépek, de mindig megvigasztal az a tudat, hogy a Nap mindig süt, ha máshol nem is, hát a felhők mögött. Nincs olyan gödör, melyből ne lehetne kimászni. S végül: attól való félelmemben, hogy a kemoterápia talán az agysejtjeimre akár romboló hatással is lehetett, egy éve gőzerővel kezdtem angolul tanulni, ez év szeptemberétől pedig így, 46 évesen bemerészkedtem az egyik rangos egyetem jogász szakára.
11 S bár a betegség diagnosztizálása óta még csak bár én úgy mondom már két év telt el, s orvosi szempontból öt év után sem gyógyultnak, csak tünetmentesnek neveznek majd, hiszem, hogy a rákot egyszer s mindenkorra magam mögött hagytam. és ha a környezetemben valakit megtámad a gyilkos kór, az első dolgom az lesz, hogy megsúgjam: csak nyugalom, a rák legyőzhető!