SZÁLALÁS ÉS TERMÉSZETKÖZELI ERDÕGAZDÁLKODÁS

SZÁLALÁS ÉS TERMÉSZETKÖZELI ERDÕGAZDÁLKODÁS

E könyv a HM Budapesti Erdõgazdaság Zrt. kezdeményezésére és segítségével, az IUCN és a Pro Silva Hungaria közremûködésével és a FAO támogatásával készült. Budapest, 2006.

SZÁLALÁS ÉS TERMÉSZETKÖZELI ERDÕGAZDÁLKODÁS

A könyv szerzõi: A könyvet szerkesztette: A szakmai lektorálást végezte: A fényképeket készítette: A címlapfényképet készítette: A Felügyelõ Bizottság tagjai: A FAO által megbízott szakértõk: Bodonczi László Dr. Illés Gábor Keresztes György Marghescu Tamás Meggyesfalvi István Sinka Attila Keresztes György Meggyesfalvi István Bruchanik, Rudolf Bodonczi László Dr. Illés Gábor Sinka Attila Sinka Attila Barátossy Gábor Keresztes György Klemencsics András Luzsi József Sasse, Volker Sinka Attila Sódor Márton Varga Béla Wisnovszky Károly Bruchanik, Rudolf Clark, Douglas Gaizutis, Algis Keresztes György Lorbach, Joachim Dr. Pákozdi Ernõ Solti Imre

Bevezetõ A szálalás, azaz a teljes és állandó borítottságot biztosító erdõgazdálkodás igényét a HM Budapesti Erdõgazdaság Zrt. szakemberei már az 1990-es évek közepén megfogalmazták. Akkor felmerült az igénye annak, hogy a védelmi (például honvédelmi) rendeltetésû erdõterületek elsõdleges feladatának teljesítése érdekében a véghasználatok, fõként a tarvágások helyett más erdõkezelési eljárásokat kellene alkalmazni úgy, hogy a gazdálkodás önfenntartó és önfinanszírozó maradjon. A 2002-ben befejezett, az Erdõgazdaság által vezetett, FAOtámogatású vidékfejlesztési projekt egyik végkövetkeztetése az volt, hogy az erdõk folyamatos borítottságot biztosító kezelése jobban kielégítheti az erdõgazdálkodástól, jelenleg a tulajdonos és a társadalom által elvárt védelmi, közjóléti és gazdasági igényeket. A védelmi és közjóléti elvárások különösen erõsek azokban a nagy tömbökben lévõ állami tulajdonú erdõállományok esetében, amelyek õshonos fafajokból állnak. Ezek az erdõterületek a közigényt az átlagosnál jobban képesek kielégíteni. Nem kevésbé fontos kérdés az erdõgazdálkodás eredményességének biztosítása. Az elmúlt idõszakban az erdõgazdálkodással szemben támasztott igények rendkívüli mértékben megnõttek, ezzel szemben az ágazat gazdasági támogatottsága viszont gyakorlatilag megszûnt. Elemi igazság, hogy a nem támogatott veszteséges ágazat önmagát emészti fel és nem képes megfelelni a növekvõ elvárásoknak. A vidékfejlesztési projekt hivatalos megállapítása volt az a lökés, amely ehhez a FAO-projekt kidolgozásához vezetett. A HM Budapesti Erdõgazdaság Zrt. szakembereinek ötlete nyomán és általuk kidolgozott, TCP/HUN 3003 (A) jelû projektet a Magyar Kormány nevében az FVM javasolta támogatásra a FAO-nak. A 2004-ben a FAO és a Magyar Kormány képviselõi által aláírt megállapodás rögzítette, hogy a TCP/HUN 3003 (A) jelû, Support to the design and development of innovative forest management schemes 3

(Innovatív erdõgazdálkodási rendszerek megtervezésének és kialakításának támogatása) címû projekt feladata a természetközeli, folyamatos borítottságot eredményezõ erdõgazdálkodás (az egyszerûség kedvéért a késõbbiekben szálalás ) magyarországi elterjesztésének elõsegítése, amit a FAO támogat. A program egyik eredménye ez a kézikönyv, amely a gyakorló erdészeket hivatott segíteni a szálalással, a szálalásra való áttéréssel kapcsolatban felmerülõ kérdések megválaszolásában. A kézikönyv elkészítésével a FAO az IUCN (World Conservation Union) Európai Irodáját (Regional Office for Europe and Permanent Representation to the European Union ROfE) bízta meg (egy nagyobb feladatcsomag részeként), az IUCN ROfE pedig magyar szakértõket alkalmazott a feladat elvégzésére. A kézikönyv elkészítéséhez nagy segítséget nyújtottak a projekt Felügyelõ Bizottságának tagjai, valamint a Pro Silva Hungaria Egyesület és a HM Budapesti Erdõgazdaság Zrt. szakemberei. A szerzõk a kézikönyv elkészítésénél felhasználták a FAO által megbízott független szakértõk javaslatait és véleményét. Nagy segítséget jelentett a kézikönyv elkészítésében, hogy a Pro Silva Hungaria Egyesület hozzájárult az általa korábban (is) kiadott eredményeinek felhasználásához, ami lehetõvé tette, hogy a szálalás ökológiai vonatkozásaival a szerzõknek nem kellett részletesen foglalkozni. A szálaláshoz szükséges ökológiai és különösen a szemléletbeli ismereteket a Pro Silva-füzet nagyon szemléletesen és közérthetõen leírja, így ezt a kiadványt (amely ezért a projekt keretében és költségvetésébõl újból kiadásra került). 4

Tartalomjegyzék I. Kitekintés: a természetközeli erdõgazdálkodás múltja és jelene a világban..................... 7 II. A természetközeli erdõgazdálkodás hazai elõzményei........................... 12 III. Mit jelent a természetközeli erdõgazdálkodás, mi a szálalás?.............................. 17 IV. Miért van szükség a szálalásra?................ 27 V. Hol, milyen erdõkben, milyen feltételek mellett lehet szálaló erdõgazdálkodást folytatni? Más erdõkben miért nem?..................... 32 VI. Erdõmûvelési alapelvek. A természetközeli erdõgazdálkodás tevékenységei, mit lehet kitermelni, miért, mennyit, milyen gyakran?........ 37 VII. Milyen fatermési eredményekre számíthatunk?..... 46 VIII. Milyen fakitermelési módszereket célszerû alkalmazni a szálalásban?..................... 51 IX. Milyen gazdasági eredményekre számíthatunk?.... 62 X. Milyen eljárásokat kell követnünk az erdészeti hatósággal történõ kapcsolat során?............. 67 XI. Hol, hogyan lehet szert tenni a szálaló erdõgazdálkodás alkalmazásához szükséges ismeretekre?...................... 71 Ajánlott szakirodalom............................. 72 Összegzés..................................... 77 Képek........................................ 79 5

6

I. Kitekintés: a természetközeli erdõgazdálkodás múltja és jelene a világban Az erdõk kezelése, az erdõmûvelési eljárások mindig az erdõvel szembeni elvárásoktól, illetve az erdõhasználati célkitûzésektõl függtek, ezért egy erdõkezelési módszer elemzéséhez célszerû egy rövid áttekintést adni az ember-erdõ kapcsolat történelmi fejlõdésérõl. Az európai emberi civilizációs fejlõdés alatt az erdõ jelentõsége és funkciói is többszörös változáson mentek keresztül. Kezdetben (Krisztus elõtt 8000-ig, korai kõkorszak) az európai embernek alig volt hatása az erdõre. A barlanglakó a faanyagot tüzelésre (fûtés és fõzés) és használati eszközök készítésére használta, az erdõ lakóhelye és táplálkozási forrása (gyûjtögetés és vadászat) volt. A középsõ és fiatal kõkorszakban (Krisztus elõtt 8000-tõl kb. 1800-ig) az ember-erdõ kapcsolat Európában szorosabbá vált. Megjelent a mezõgazdaság, az állattartás és a házépítés. A fémkorszaki átmenet egy hõmérséklet-visszaeséssel és vízszintemelkedéssel járt sok helyen és ezzel megváltozott az erdõ jellege, fafaj-összetétele. A növekvõ lakosság mezõgazdasági területigénye folyamatosan emelkedett. Az erdõ visszaszorítása, az irtási korszak vette kezdetét Európában. Az erdõ funkciója többrétû lett: táplálkozási forrás, faanyagnyerés, települési terület, menedékhely a háborúkban, vallási kultusz helyszíne, õserdõk, mint a határvidékek területe. Ennek ellenére az erdõt a középkor végéig a civilizációs fejlõdés ellenfelének, akadályának tekintették. Emberpusztító háborúkat és járványokat követõen az erdõ viszont mindig újból teret hódított. Az akkori nagyhatalmak (Görögország, a Római birodalom és jóval késõbb Spanyolország, Portugália, Anglia) a tengeri flottájuk faanyag-igényeit csak nagyszabású, visszafordíthatatlan erdõirtásokkal tudták kielégíteni, de említhetnénk a Dalmát tengerpart hegyeinek kopárrá változtatását is. A feudális világban, egészen a francia forradalmat követõ társadalmi átalakulásig az erdõk zöme Európában az arisztokrácia tulaj- 7

donában volt. Sok erdõben tilos volt a fahasználat a vad nyugalmának biztosítása és ezzel a nagybirtokosi vadászat sikeressége érdekében. A bányászat és kohászat fejlõdésével faanyag iránti igény jelentõsen megnõtt, ezzel egyidejûleg sok helyen egyszerû erdõhasználati szabályzatokat vezettek be, amivel egyfajta erdõvédelmet is biztosítottak. A felvilágosodás és gazdasági liberalizmus kezdetben felborította a feudális erdõre vonatkozó kezdetleges szabályzatokat és a tulajdoni reformot követõen elkezdõdött az utolsó, relatív rövid erdõirtási periódus Európában. Kezdetét vette (a többi természettudomány mellett) az erdészet tudományos fejlõdése és vele a tartamos erdõgazdálkodás fogalmának kialakulása. Az iparosodás és a szénbányászat fejlõdése nagy változást okozott a fakeresleti struktúrájában. A szénbányászat bányafaigénye, a szén tüzelõfa-helyettesítési hatása és az ipar rönkigénye csökkentette a tûzifa jelentõségét. A lepusztult erdõket mesterséges erdõsítéssel, sokszor monokultúraként rehabilitálták, az erdõt fagyárnak tekintették. A monokultúrák negatív hatásai csak évtizedekkel késõbb mutatkoztak és a természetközeli erdõgazdálkodás alapgondolatai ekkor alakultak ki (Például: Gayer, K,. 1880, Dengler, A., 1944 és mások). A társadalom egymást követõ folyamatos átalakulásai (pl. agrártársadalomból az ipari társadalomba, majd a szolgáltatási társadalomba) természetesen a társadalomnak az erdõvel szembeni elvárásait is folyamatosan újrafogalmazzák. Az elvárások változása a gazdasági és társadalmi (médiák) nyomáson kívül a jogszabályokon keresztül is nagy hatással van az erdõgazdálkodásra. A multifunkciós erdõgazdálkodás fogalma (ökológiai, ökonómiai, védelmi és szociális funkciók) ekkor keletkezik (pl. Dieterich, V., 1976) és beépül a különbözõ, az erdõt érintõ törvénykezésbe. Az 1996. évi LIV. Az erdõrõl és az erdõ védelmérõl szóló törvény Magyarországon rögzíti az erdõ multifunkciós szerepét és kitûzi az erdõ tartamos fenntartását, mint célt. A multifunkciós erdõfogalom viszont természetesen súrlódásokhoz, konfliktusokhoz vezet a különbözõ, egyes erdõfunkciókat kiemelõ érdekcsoportok között (Nießlein, E., 1980). A világ fejlõdõ országaiban a fejlett világban tapasztalt társadalmi átalakulási folyamatok még csak napjainkban kezdõdtek meg. A trópusi erdõkben a váltógazdálkodás ( shifting cultivation ) 8

a hosszú visszatérési intervallumok következtében egyfajta tartamos erdõgazdálkodásnak volt tekinthetõ. Itt a lakosság növekedésével szoros összefüggésben drámailag csökken az erdõterület és az erdõk kezelése a rövidebb és rövidebb visszatérési intervallumok miatt már sokhelyütt elveszítette a tartamos jellegét. Ez a folyamat az erdõ maradandó degradációjához vezet. 1980. és 1995. között közel 200 millió hektárnyi erdõterület-csökkentés következett be (FAO, 1997) a Földön, fõleg a mezõgazdaság terjeszkedésének következtében. A problémát kisarkítva és leegyszerûsítve azt lehet mondani, hogy a fejlõdõ országokban az erdõ mezõgazdasági és településfejlesztési területtartalékká vált. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az erdõ egyben az iparosítási folyamat erõforrása is (pl. fatermékek-exportjából származó árbevétel, az építkezési tevékenységek faanyagellátása, a növekvõ lakosság tûzifaigénye, stb.). A fejlett szolgáltatási társadalmakban viszont 1980. és 1995. között mintegy 20 millió hektárral növekedett az erdõterület (FAO, 1997). Ezekben a társadalmakban stagnál, vagy csökken a lakosság száma és a mezõgazdasági termelés intenzívebbé válása csökkenti a mezõgazdaság területigényét. Az emberek szabadideje növekszik. Részben az elõzõeknek, valamint az emberek szemléletváltozásának következtében változik az erdõ funkcióinak súlyaránya. Egyre nagyobb jelentõségûvé válnak az erdõ védelmi és szociális funkciói. Mire Európa eljutott eddig, erdõterületeinek 70 %-a tûnt el. Amazónia erdeinek 30 éve 1%-a hiányzott, ma 25 %. Az ember és az erdõ kapcsolatának rövid történelmi bemutatása is bizonyítja, hogy a társadalom fejlõdésével összhangban az emberek erdõvel szemben megfogalmazott igényei és elvárásai változnak. Az erdõk kezelése mindig ezen elvárásoknak, igényeknek próbál eleget tenni. A jelenlegi társadalmi elvárás-rendszernek a szálalás és szálaló vágás erdõkezelési formái felelnek meg leginkább. Ezek kialakulását is már az igények indukálták. A természetszerû erdõgazdálkodás (a szálalás) az emberek igényének kielégítésére alakult ki. A helyi lakósság a lakóhelyéhez közeli õserdõbõl válogatottan vágta ki a faegyedek közül (fafaj, méret, forma) azokat, amelyek célját szolgálták. A kivágott faegyed helyén egy lék keletkezett (régi német kifejezés szerint: Platz és ezért ezt a fajta szálalást Plätzehieb -nek, vagyis lékvágásnak nevezték), 9

amit a természetes újulat beerdõsített anélkül, hogy az ember erre tudatosan rásegített volna. A fiatal faegyedek és cserjék szolgáltatták a tûzifát. A települések növekvésével egyre nagyobb lett a faanyag iránti igény, így sok helyen kialakult a települések közvetlen szomszédságában a tüzelõfaerdõ-gyûrû, ami többnyire intenzív sarjgazdálkodást eredményezett. Távolabb a településtõl alakult ki a középerdõ-gyûrû, ami építõ- és tüzelõ-faanyagot termelt, valamint a fás legelõk zónája. A településtõl már messze fekvõ õserdõk szélén mindig ûztek egyfajta szálalást. Európában manapság szálaló erdõket még fõleg ott találunk, ahol a szálaláshoz ideális jegenyefenyõ, lucfenyõ és bükk fafajokból álló elegyes erdõk, vagy ahol kisméretû paraszti tulajdonú erdõk vannak (pl. Svájc, Dél-Németország, Ausztria, Szlovénia stb.). A trópusi és szubtrópusi térségben nagyon elterjedt egyfajta szálalás. Fakitermelési koncessziók révén fakitermelési cégek a magas fafaj-számmal rendelkezõ erdõkben csak a legértékesebb és méretes faegyedeket vágják ki és a területet elvileg utána egy megszabott periódusban (rotációs periódus) nem bolygatják, hogy természetes úton regenerálódhasson. Ismerjük pl. az Indonéz szelektív kitermelési szisztémát ( Indonesian Selective System, ISLS), vagy a Fülöp-szigeti szelektív szisztémát ( Philippine Selective Logging System, PSLS) (Lamprecht, H., 1989). A koncessziós szerzõdések megszabják általában a kivágható fafajokat és minimális átmérõket. A trópusi erdõkben történõ szálalást akkor tekinthetjük fenntarthatónak, ha a koncessziós szerzõdõ fél betartja a fafajokkal és átmérõvel kapcsolatos megegyezéseket, korlátozásokat, valamint csak a minimálisan szükséges mértékben kárósítja a termelés és a közelítés/szállítás folyamán a visszamaradó állományt. Jelentõs probléma, hogy az ily módon, a szállítás miatt feltárt erdõterületekbe gyakran a földéhes lakosság behatol, kiírtja a visszahagyott erdõállományokat és mezõgazdasági területet hoz létre. A koncessziókat sokszor nagyszabású, illegális fakitermelések követik. Pápua Új Guineában a szálalóvágás során kivágott faegyedeket helyben, a döntés helyszínén egy kis mobil fûrészüzemmel (u.n. walk-about mill ) feldolgozzák, így kerülve el a hosszú farönkök közelítésébõl adódó károkat. Erdei kisvasút szállítja el a fûrészárut a legközelebbi erdei teherkocsi-nyomhoz. A keletkezet lék 10

helyén 3-4 értékes fafajokból álló magas csemetét ültetnek el, nagy adag mûtrágya-adalékkal (u.n. enrichment planting ). A fûrészpor és egyéb vágáshulladék a keletkezet lék helyén gátolja a cserjeszint gyors kialakulását, így elõnyös helyzetbe hozva az ültetett csemetéket. Többet ápolás céljából sem térnek vissza a lékhez. Napjainkban, Európában is a fenti elvek alapján kezd átalakulni az erdõgazdálkodás. Ennek részben gazdasági okai vannak, de jelentõs a természetvédõ mozgalmak szerepe is ezen a területen. A terjedõ Pro Silva-mozgalom is egyik megnyilvánulása annak a társadalmi igénynek, amely a természetszerû erdõgazdálkodási eljárások elõtérbe kerülését eredményezi. 11

II. A természetközeli erdõgazdálkodás hazai elõzményei Az elmúlt évszázadok erdõgazdálkodási módszereirõl a szálalások vonatkozásában keveset tudunk. Az egyetlen, máig is fennmaradt gyakorlat a magyarországi vendvidéki magánerdõkben folytatott paraszti szálalás. Az itteni erdõk az erdõk 90-es évekbeli privatizációja elõtt is jelentõs részben magántulajdonban voltak. Az 1990-es évek elõtt a hazai magánerdõk mintegy 80-90 %-a itt volt. Az erdõket jórészt a helyi, jobbára szlovén nemzetiségû lakosok birtokolták. Az egyes erdõrészletek, illetve földrészletek mérete ma is igen kicsi, jellemzõen a néhány tized hektáros nagyságtól 1-2 hektárig terjed. A birtokés gazdálkodási viszonyok hasonlóak, mint a szomszédos Ausztriában és Szlovéniában, ahol szintén kis parcellákon, tarvágás-mentesen, természetes folyamatokra alapozottan gazdálkodnak. A rendszerváltozásig sok önálló parasztgazdaság volt, néhány hektár mezõn és erdõn szinte önellátó módon gazdálkodtak. Különlegességként fennmaradt a II. világháborúig általános erdei avargyûjtés is. Az erdõben gyûjtött avart az istállóban almozásra használtak, és ezzel akarva-akaratlanul megváltoztatták a talaj felsõ termõrétegét, elõsegítve az erdeifenyõ természetes felújulását. Az alomgyûjtés, mint speciális erdei mellékhaszonvétel, ezen a területen a természetes fafajösszetétel eltolódását eredményezhette (Pl.: Szodfridt, 1993). A fát a tulajdonosok saját igényeik szerint termelték ki, de a rendszerváltozásig mûködõ községi erdészek a fakitermelési engedélyeket, üzemtervi elõírásokat ellenõrzés alatt tartották. Ez a gyakorlatban egyes területeken évente, másutt ritkábban, 3-4 évente történõ fakitermelést, egyfajta rendszertelen szálalást jelentett. A kitermelt faanyagból a jelentõsebb mennyiségben képzõdött rönköt és más iparifát értékesítették, esetleg saját felhasználásra felfûrészeltették, vagy más módon hasznosították, a tûzifát pedig jellemzõen szintén saját felhasználásra termelték. 12

A Vendvidéken sok csapadék és magas páratartalom mellett, pszeudoglejes talajon fõként elegyetlen- és lombelegyes erdeifenyvesekben, bükkösökben és más, elegyes erdõkben (Genisto nervatae-pinetum, Querco robori-carpinetum) ún. kisparaszti szálaló gazdálkodást folytatnak. Ez azért különleges, mert az általános vélemény az, hogy nagyüzemi körülmények között az erõsen fényigényes erdeifenyõt nem lehet természetes úton felújítani. Jóllehet a hazai oktatásban is ezt tanítják, de az itteni és a határon túli szlovén gyakorlat (és Krutzsch fenyõgazdálkodása) is cáfolni látszik ezt. Vagyis nemcsak, hogy felújítják, de csoportos belenyúlásokkal, különleges szerkezetû erdõket hoznak létre. Ezekre tényleg igaz az a szálalásról szóló állítás, hogy a felújítás/felújulás nem cél, hanem a gazdálkodás szükséges mellékterméke, minthogy a tulajdonosok nem foglalkoznak a felújulással, a fiatalosok ápolásával, mégis kitûnõ újulat keletkezik. Sõt az erdõben lévõ újulati, fiatalos-foltokba elõször általában akkor mennek bele fakitermelés céljából, amikor már karvastagságú az állomány, legalább tûzifának, rõzsének kitermelhetõ faanyaga van. Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy rendkívül megbecsülik a fát, az egyébként 60-70 %-os erdõsültségû községekben hiszen sok esetben még a gallyat, rõzsét is kévébe kötve hazaszállítják. Ez a gazdálkodás nyilván csakis a jó gazda gondosságával valósítható meg, mert aki rövidtávú hasznot szeretne és nem állandó, kis hozamot, másként gazdálkodik. Ilyen kisméretû erdõkben a tarvágás nem lenne hosszú távon fenntartható, mert a véghasználat után saját erdeikbõl évtizedekig nem jutnának fához. Éppen ez a tény lehet a kulcsa a szálaló gazdálkodás fennmaradásának. Természetesen a talaj és a klíma kedvez az erdõk természetes felújulásának, jól újul az erdeifenyõ, a bükk, a kocsánytalan tölgy, a gyertyán, a lucfenyõ, sõt helyenként a vörösfenyõ is. Az itteni különleges termõhely és klíma hazánkban egyedülálló, nem jellemzõ, ennek ellenére az itteni erdõgazdálkodási módszerek elemzése országosan is hasznosítható tanulságokat hordoz. A legfontosabb közülük az, hogy a helyi viszonyokhoz kell adaptálni módszereinket, és hogy a gyakorlat az elméletet néha felülírja. Tanulságos továbbá az is, hogy egy erõsen fényigényes fafaj kis csoportos belenyúlásokkal is jól újulhat. 13

Az általános szakmai közvélekedés, fõként az állami erdõgazdálkodók szerint ezek az erdõk erõsen túlhasználtak, készlethiányosak, inkább rossz példaként, mint követendõként szolgálnak. A tények azonban mást is mutatnak. Az egyes erdõrészletek között nagy különbség lehet. A faállomány-szerkezet, élõfakészlet és fafajösszetétel alapján is igen különbözõ képet mutatnak ezek az erdõk, de az átlag-adatokból is kaphatunk elgondolkodtató információkat. Az itt alkalmazott szálaló üzemmóddal szemben fatömeg-tartamosság szempontjából gyakran hangoztatott ellenérv ( rablógazdálkodás, kizsigerelés ) az esetek nagy részében nem feltétlenül igaz. Az erdõállomány-adattár szerint a vendvidéki községek magánerdeinek átlagnövedéke magasabb, mint az állami erdõké (5,8 m 3 /ha/év az 5,2 m 3 /ha/évvel szemben). Hasonlóképpen magasabb a folyónövedék is (7,4 m 3 /ha, ill. 6,4 m 3 /ha), a magánerdõkben ez az érték az országos átlagnak (7,1 m 3 /ha az 1991. I. 1-i állapot szerint) is fölötte van. Az átlag-fakészlet valóban a magánerdõkben kisebb (267 m 3 /hektár a 314 m 3 /hektárral szemben), de ez részben biztosan az állami erdõk korosztályszerkezetének tudható be és a jövõben feltehetõen változni fog. Ezek az összehasonlítások nem bizonyítják, hogy a szálalásos erdõgazdálkodással egyértelmûen jobb eredményt érhetünk el, mint a vágásos gazdálkodási módszerekkel, de arra mindenképpen alkalmasak, hogy a legfõbb vádakat, a rablógazdálkodást és kizsigerelést megkérdõjelezhessük. Ahhoz, hogy mindenki számára elfogadható módon összevethessük a vágásos és szálalásos erdõgazdálkodás eredményeit tudományos összehasonlításra van szükség. Tehát ugyanolyan (elegyarányra vonatkoztatott) területû, ugyanolyan termõhelyen álló, a (vizsgálat tárgyát képezõ) fõfafajokat ugyanolyan elegyarányban tartalmazó (átlagos) méret és kor-paraméterekkel jellemezhetõ erdõk adatait kell összevetni, amelyek esetében dokumentálható, hogy a különbségeket kizárólag az eltérõ erdõgazdálkodási módszerek eredményezik. A szálaló erdõnek nincs (a szokásos értelemben vett) kora, de a kor kérdését át lehet hidalni azzal, hogy a vágásfordulók átlagában vett használati lehetõségeket hasonlítjuk össze. 14

Az alkalmazott gyakorlatról fontos elmondani, hogy általában szakképzettség nélküli tulajdonosok végzik a saját erdeikben a jelölést és a fakitermelési munkát is. Ezen erdõgazdálkodási formának itt sok évszázados hagyománya van, gyakorlata rendszerint kipróbált, jól kiforrott. Élõszóban hagyományozódik (részletes leírás mindeddig nem született róla), ma sem egységes, de erdészeti szakmai szempontból nagyrészt elfogadható (Tímár, 2002). A közelítést általában kisméretû, nem speciálisan erdészeti, hanem gyakran univerzális mezõgazdasági traktorral (korábban fogattal) végzik. A legnagyobb erõgép a Zetor Chrystal, de inkább kisebb gépek a jellemzõek. A közelítési károk mértéke alacsony, ezt a jól regenerálódó erdõ igen gyorsan benövi. A kár különösen a szárazabb, dombtetõi, kavicsos talajú területeken jelentéktelen. Összefoglalva az állapítható meg, hogy hazánkban az õrségivendvidéki erdeifenyveseket leszámítva eddig fõleg bükkösökben és kisebb részben gyertyános-kocsánytalan tölgyesekben, illetve kocsánytalan tölgyesekben folytak ilyen munkák. A szárazabb termõhelyeken, fényigényesebb fafajok esetén pl. cseres-tölgyesekben kevesebb tapasztalat áll rendelkezésre. Több kísérlet, próbálkozás is történt Magyarországon az elmúlt évszázadban a természetközeli erdõgazdálkodás meghonosítására: A soproni Roth-féle szálalásokat amelyeket Roth Gyula még a II. világháború elõtt kezdett el hosszú évtizedekig nem kezelték. A Nyugat-magyarországi Egyetem és a Tanulmányi Erdõgazdaság Zrt. szakemberei felújították a szálalási kísérleteket, így a tudományos igényû és az erdészeti gyakorlat számára is használható eredmények várhatóan a közeljövõben megszületnek. A szentgyörgyvölgyi szálalóerdõ egykor valóban szálaló erdõ volt (zömében erdeifenyves), de az elmúlt 40-50 évben nagyrészt megszûnt a szálaló állományszerkezet. Az 1970-es, 80-as években már folyt néhány alig említett kísérlet a szálalóvágás, illetve szálalás terén a Pilisben (Erdõanya), de (akkor még) jelentõsebb visszhang, vagy nagyobb eredmény nélkül. 15

A 80-as években a középhegységekben nagy területen végbement tölgypusztulás nyomán kialakult kis lékekben, csoportokban helyenként szép újulást lehetett tapasztalni. Ezen csoportokból indult el helyenként (fõleg a kocsánytalan tölgyesekben) a csoportos szemléletû gazdálkodás. Az erdõk (egy részének) magánkézbe kerülése óta több kis erdõbirtokon próbálnak hasonlóan gazdálkodni az országban. Állami erdõgazdálkodásban fõként a Pilisi parkerdõ Zrt. Pilisszentkereszti Erdészetének és az Ipolyerdõ Zrt. Királyréti Erdészetének gazdálkodását kell kiemelni. Ezen erdészetek területének nagy részén az üzemterv már szálalóvágásos gazdálkodást ír elõ és ez alapján folytatják az erdõgazdálkodást. 16

III. Mit jelent a természetközeli erdõgazdálkodás, mi a szálalás? A természetközeli erdõgazdálkodás fogalmát már több helyen, több alkalommal is meghatározták, de a rövid definíciók nem tudják pontosan visszaadni a tartalmát, a fogalom jelentését. Ez egy minden részletében nehezen definiálható, inkább körülírható fogalom, lévén elsõsorban személetmód, amit az erdõhöz való alázatos közelítés, a gazdálkodás során a minél kisebb beavatkozás, a természet erõinek a magunk hasznára fordítása jellemez. Ezért a definíció helyett az árnyaltabb körülhatároláshoz hosszabb leírások születtek. A természetközeli erdõgazdálkodás egyrészt önállóan is értelmezhetõ, mint a természetes folyamatokra alapozott gazdálkodás, másrészt, mint az 1960-as évektõl általánossá váló nagyüzemi, mesterséges erdõfelújításra és ennek kiszolgálására az iparszerû szaporítóanyag-elõállításra alapozott, sematikussá vált, vágásos gazdálkodás ellenpólusa fogható fel. Jó példa erre a természetközeli erdõnevelés aranyszabályként ismert korán, gyakran, mérsékelten és a racionalizált, sematikus erdõgazdálkodásban homogenizáló szemléletû késõbb, ritkán, erõsen ellentétpár. A természetközeli erdõgazdálkodás fogalmának csak akkor van értelme, ha van nem természetközeli erdõgazdálkodás is. Ilyen definíció nincs ugyan, de az ültetvényszerû és sematikus gazdálkodást, mint ellenpólust ennek tekinthetjük. Ilyen ellenpólus lehetne az intenzív erdõgazdálkodás is, de ez elég tág és többféleképpen értelmezhetõ fogalom (ez esetben intenzív alatt a tarvágásra és csemetetermesztésre alapozott, sematikus, nem õshonos és gyors növekedésû fafajokra [is] építõ gazdálkodást értjük). A természetközeli erdõgazdálkodás fogalma különbözõ szerzõknél különbözõképpen alakult a szakma történelme során: Roth Gyula az alapvetõ forrásmunkának tekinthetõ Erdõmûveléstan II. címû könyvében még nem említi a természetközeli, ter- 17

mészetszerû fogalmakat, de akkor még egészen más erdészeti mûszavakat használtak (pl. a gyérítést áterdõlésnek hívták), másrészt az akkori erdõgazdálkodásban olyan mértékben volt uralkodó a természetközeliség (természetes felújítás, szálalás), hogy nem nagyon volt értelme ezt külön említeni (Roth, 1935). Májer Antal nem részletezi a természetközeli erdõgazdálkodást, csupán röviden utal rá jegyzete összefoglalójában és ott természetszerû erdõkrõl beszél. Viszont nagy jelentõséget tulajdonít a szálalásnak, mint erdõkezelési módnak (Májer, 1982). Az MTA Erdészeti Albizottságának állásfoglalása alapján a természetközeli erdõgazdálkodás alapelvei szerint törekedni kell a természetes és természetszerû erdõk létrehozására. Javaslatuk szerint a természetközeli jelzõt a gazdálkodás módjára tartsuk fenn, azaz a természetközeli erdõgazdálkodás a természetes folyamatokat optimálisan kihasználó, a tartamosság és a biológiai sokféleség érdekeit figyelembe vevõ gazdálkodás módot jelentse (Mátyás, 1998). Hermann Krutzsch a természetszerû erdõgazdálkodásra nem definíciót ad, hanem négy vezérelvet határoz meg, amelyek a következõk (Krutzsch, 1999): - Az erdõgazdálkodás célja az adott termõhelynek megfelelõ nagy értékû fának tartamos, magas szintû megtermesztése, a nemzetgazdasági, népi- és táji kulturális jelentõségének megõrzése mellett. - Ez a cél csak természetszerû gazdasági erdõkben érhetõ el. Ez a kis- közepes- vagy nagycsoportos szerkezetû, vegyeskorú, elegyes erdõ, amely termõhelyálló fafajokból és fajtákból áll és amelynek élõfakészlete kiváló minõségû és optimális nagyságú. - A gazdasági célok a mai gazdasági erdõben (különösen a vágássorozatokon felépülõ, elegyetlen korosztályos erdõben) 18

nem érhetõk el teljes mértékben. A cél ezért egy természetszerû gazdasági erdõ felépítése és fenntartása természetszerû gazdálkodás útján. Ez felöleli mindazokat a rendszabályokat, amelyek a cél eléréséhez szükségesek. - Mielõtt hozzáfognánk a természetszerû erdõgazdálkodáshoz, biztosítani kell hozzá a feltételeket. Koloszár József természetvédelmi szakmérnököknek írt jegyzetében a természetszerû erdõgazdálkodás jellegzetességeit a következõben foglalja össze (Koloszár, 2000): - a termõhelyi viszonyoknak megfelelõ, a természetes erdõtársulás fafajösszetételével közel azonos elegyes erdõk kialakítása, - ahol lehet, szálaló üzemmód bevezetése, - a vágásos üzemmódban kezelt erdõkben, a hosszú idõtartamú, magról történõ természetes felújítás alkalmazása, - erdõtelepítésben és mesterséges felújításokban a magvetés elõtérbe helyezése, illetve nagy csemeteszámmal való erdõsítés, - erdõneveléskor a természetes szelekció folyamatának fokozottabb figyelembe vétele, gyakori, mérsékelt beavatkozások, kíméletes fahasználati eljárásokkal, - az erdõ létét és egészségi állapotát lényegesen nem veszélyeztetõ vadállomány kialakítása, fenntartása, - a termõhelyi viszonyokat durván megváltoztató emberi tevékenység megakadályozása. Solymos Rezsõnek a természetközeli erdõgazdálkodásról írt könyvében leírt fogalom-meghatározás a következõ jellemzõket sorolja fel (Solymos, 2000): 19

- a termõhelynek megfelelõ fafajmegválasztás, amelynek folyamán mindenkor az õshonos fafajoké az elsõbbség, - magról való természetes felújítás alkalmazása mindenütt, ahol lehetõség van rá, - fafajgazdag elegyes, lehetõleg többszintû és vegyeskorú faállományok létesítése és fenntartása, - ökológiai stabilitás fenntartását szolgáló faállomány-szerkezet kialakítása, - az erdõk biológiai, faji és genetikai sokféleségének megõrzése és lehetõség szerinti gazdagítása. Csépányi a természetközeli erdõgazdálkodást a természetes felújítás továbbfejlesztéseként fogalmazza meg. Sódor Márton és Temesi Géza a Pro Silva Hungaria kiadványára hivatkozva, azt kiegészítve a természetközeli erdõgazdálkodás következõ céljait fogalmazzák meg (Sódor-Temesi. 2001): - az erdei életközösségek életképességének megõrzése, javítása, - a biológiai sokféleség megõrzése, - védelem, - faanyag és egyéb termékek elõállítása, termelése, - közjóléti és egyéb kulturális igények kiszolgálása, - társadalmi tudatformálás: oktatás-kutatás-nevelés. 20

Egy fontos gondolatot ki kell emelni az elõzõ meghatározásokhoz (is) kapcsolódva. A hagyományos növénytársulástan (cönológia) elemzései során hajlamos volt az erdõt statikus állapotában (változatlannak feltételezve, az emberi hatásokat és a belsõ dinamikát elhanyagolva) vizsgálni és értékelni. Az erdészeti kutatások fõleg az erdõk közelmúltbeli, vagy régmúlt történetével, korábbi gazdálkodások lehetséges, vagy bizonyított hatásaival (erdõirtás, sarjaztatás és más felújítási módok, legeltetés) foglalkoztak. Valójában az erdészeti gyakorlatban több esetben is fontos volt a változás, változtatás, de ezek a tevékenységek legtöbbször drasztikusságuk, vagy gyorsaságuk miatt a természetes folyamatokat nem tudták vagy nem akarták figyelembe venni. Így például a sarjerdõk, a rontott erdõk átalakítása legtöbbször tarvágás után, mesterséges felújítással történt. Valójában csak XX. század végén jutottunk el oda, hogy az erdõt történeti összefüggéseiben (Gyöngyössy, 1996, 2000) és a ma is zajló erdõdinamikai folyamatok elemzésével, dinamikusan értelmezzük (Standovár, 1996 és Czájlik, 1996). Bár korábban is foglalkoztak az erdei szukcesszióval, az egyes szukcessziós fázisokkal, de ennek a gyakorlatban kevés szerepét látták. A ma látott erdõ nem statikus, állandó objektum, hanem folyton változó társulás. Nem tudjuk pontosan, hogy az erdõgazdálkodási beavatkozások nélkül milyen lett volna, és hová fejlõdne (például nem tudjuk, hogy egy bükkös mennyire volna elegyes, vagy egy gyertyános tölgyes milyenné válna gazdálkodás nélkül). Ez azért fontos, mert ha nem is ismerjük a folyamatot, attól azért még mûködik és valamilyen irányban halad. Alapvetõ tehát ismerni az erdõ folyamatait, változásait, hiszen a természetközeli gazdálkodás ezekre a folyamatokra épít és arra, hogy minél kisebb mértékben kelljen velük ellentétesen beavatkozni, azokat leállítani, megváltoztatni. Hazánkban kevés természetes erdõ van. Ezek gazdaságilag jelentéktelenek, ezért elemzésükkel a gyakorlat, de még az oktatás, kutatás sem foglalkozott eléggé. Az erdõ természetességét közvetett úton úgy vizsgálhatjuk, hogy összehasonlítjuk a természetes erdõk, vagyis alapvetõen az õserdõk jellemzõivel, és ezt értékeljük (Bartha, 2001). 21

Ebbõl a szempontból tekintve a természetközeli erdõgazdálkodás nem más, mint olyan gazdálkodás, mely az erdõk kezelését úgy végzi, hogy az erdõtermészetességi jellemzõkre tekintettel van és olyan erdõk létrehozására törekszik, amelyeknek gazdasági céljai elérésével egyidejûleg természetessége folyton növekszik, és lehetõleg nem végez olyan tevékenységet, ami a természetességet csökkenti. A természetközeli erdõgazdálkodás részletei nem könnyen írhatók le, mivel ez inkább szemlélet, nem konkrét eljárás, amely alapvetõ jellemzõit megtartva a következõképpen értelmezhetõ: Az erdõ valamennyi funkcióját egyaránt fontosnak tartja, tehát a jóléti-szociális és védelmi funkciót is a gazdaságival legalább egyenrangúként kezeli. A természetes erdõfejlõdés, szukcesszió folyamatait felhasználva, kifejezetten azokra építve, nem azok ellen tevékenykedik, emiatt idegenek tõle a totális megoldások, a sematikus eljárások és a fölösleges, vagy túlzott mesterséges energia- és anyagbevitel. Vagyis megpróbál legteljesebb módon az általános erdõdinamikai folyamatokra (felújulás, lékesedés, humusz-felhalmozódás, holt fák létének hatása) építeni és ezzel együtt a helyi adottságokhoz (termõhelyi különbségek, faállományszerkezeti és - összetételi változatosság, mozaikosság stb.) igazodni. Alapvetõen az õshonos (természetszerû és származék-) erdõkben folytatható. (Egyetlen esetben mégis lehet nem õshonos fafajú erdõkben is, ha nem is természetközeli gazdálkodást folytatni, de legalább törekedni a természetközeli gazdálkodásra: amikor a munka a nem õshonos fafajokból álló állomány õshonossá való átalakítására irányul. A szálalás végeredményben olyan erdõgazdálkodási üzemmód, amely leginkább kielégíti a természetközeli erdõgazdálkodás ismérveit. 22

A szálalásra az elmúlt évszázad folyamán nagyon sok meghatározás született. A szálalás jellemzõinek megfogalmazásával kaphatunk megfelelõ meghatározást a szálalás fogalmára: A szálalás (németül Plentern, angolul selection cutting ) a faállománynak évrõl évre megismétlõdõ, állandóan folyó, szálanként történõ kitermelése úgy, hogy az egész faállomány szerkezetében lényeges változás ne álljon elõ. Olyan erdõkezelési mód, ahol mindig teljes borítottságot ad az erdõállomány, ezért mindig többkorú (teljes kor-spektrumú), általában sok fafajú, csoportos szerkezetû, vagy szálanként elegyedõ. A klasszikus szálalás során összekapcsolódik a vágás, a felújítás és a nevelés (Májer, A., 1994). A szálaló erdõben többnyire minden korosztály jelen van. A szálaló erdõ vertikálisan tagolt egy felsõ és egy középsõ koronaszintre, valamint egy cserjeszintre. A felújulás egyes vágásérett, vagy kitermelendõ fák ( szálak ) helyén többnyire természetes módon történik. A szálalás nem terület-, hanem faegyed-centrikus üzemmód. Az õserdõ, vagy a természetes erdõ dinamikájának fejlõdési fázisai egy területen egymás mellett megtalálhatók a szálaló erdõben azzal a különbséggel, hogy az õserdei faanyag-bomlási fázist megelõzi az ember a hasznosítással. A szálaló erdõ örökerdõnek minõsíthetõ, azaz a szálaló erdõ területét mindig erdõ borítja. Az egyik német erdészeti klasszikus azt írta, hogy a szálalás egy fajta rablóvágás ( Plenterschlag ist ein Plünderschlag ), mert kifosztja az erdõt a legjobb és legértékesebb faegyedek kitermelésével. Nyilván ma újra meg kell határozni a hasznosítás céljait. Ha az adott erdõ gyenge termõhelyen áll, akkor lehetséges, hogy nem célszerû nagy vágásterületeket létrehozni, mert azokat a bevételhez képest csak nagy anyagi ráfordítással, vagy akár csak veszteséggel lehet felújítani. Itt csak a vágásérett, aránylag értékes szálak hasznosíthatók, a keletkezet lékek biológiai automatizáció során természetesen, többnyire emberi beavatkozás, vagyis gazdasági ráfordítás nélkül újulnak fel. Ezt a megközelítést Low-input forest management -nek, vagyis alacsony (anyagi) ráfordításos erdõkezelésnek lehet nevezni. Abban az esetben, ha a szálalást olyan erdõállományban végezzük, ahol szálanként értékes faegyedek (például lemezipari rönköt adó fák) találhatók, a területegységre vonatkozó 23

anyagi ráfordítás megnõhet (többször kevesebb faanyagért kell felvonulni gépekkel, munkaerõvel), viszont a területre és a kitermelt faanyag mennyiségére vonatkozó bevétel és ezzel a haszon is magasabb lehet a vágásos, területcentrikus üzemmódokban kezelt erdõkhöz hasonlítva. A szálaló üzemmódban kezelt erdõkben nem keletkezik vágásterület, ez különbözteti meg a szálalást a szálaló vágásoktól (németül Plenterhieb, vagy Plenterhau, angolul selective cutting ). A szálaló vágás, vagy régi néven szálaló vágásos felújítóvágás, vagy egyszerûen szálaló felújítóvágás, olyan felújítóvágásos fakitermelési és erdõfelújítási módszer, amelynek végzése során az egész vágásterületen 30-60 év alatt termelik ki az idõs faállományt úgy, hogy a helyén természetes úton fiatalost biztosítanak. Tehát van vágásterület, de annak felújítási idõszaka igen hosszú; több mint 30 év és megközelíti az állomány vágáskorának felét (Májer, A., 1994). Az eljárás nem zárja ki, hogy egyes idõs, tulajdonképpen vágásérett faegyedeket és facsoportokat hagyásfaként, vagy hagyásfa-csoportokként megmaradjanak a fiatalos közepette a biológiai sokféleség megõrzése, illetve növelése érdekében. Lényeges a szálalás és (az esetleg évtizedekig elhúzódó) természetes felújítás közötti különbség megértése. A természetes felújítás esetén a központi kérdés a felújulás. Ennek érdekében dolgoznak, az újulat létrejötte, megmaradása alapvetõ cél. Ha van újulat (teljes területen, vagy csoportokban), akkor a megmaradásának biztosítása a fõ feladat, ezért további bontásokat végeznek, mintegy az újulat irányítja, hajtja a további munkákat. Ez azonban sok esetben túlzottan gyors ütemet jelent, a természetes folyamatokat meghaladó erõltetett sebességet, de az felújítás logikája szerint ez helyes is. Ha megjelent egy jó újulat, szinte kényszerként éli meg a gazdálkodó, hogy bontani, majd végvágni kell, mert különben az újulat fény hiányában elhal, vagy elsorvad. Ez a legfõbb különbség a felújítás és a szálalás között tehát: a felújítás során az erdõgazdálkodó kényszert érez, míg a szálalásnál nem és nem is szabad, hogy érezzen. A kényszer egyébként annál nagyobb, minél fényigényesebb egy fafaj és annál kisebb minél árnyéktûrõbb, de a helyi szokásoknak, kialakult gya- 24

korlatnak is nagy szerepe van ebben. A nagyon elnyújtott szálalóvágásnál már alig érezhetõ ez a kényszer, de végsõ soron megfigyelhetõ. Az idealizált szálalásnál (kialakult szálaló erdõben, de nem az átmeneti helyzetben) semmilyen kényszerítõ hatása nincs az újulatnak, tehát a munkák, belenyúlások ütemét, a tempót nem az adódó újulat diktálja. Az alapvetõ logika az, hogy egyenként, vagy kis csoportokban lehet kitermelni a kijelölt fá(ka)t, és az ott keletkezõ csoportban melléktermékként mindenképpen megjelenik az újulat, tehát az erdõgazdálkodónak az újulattal nem kell foglalkozni. Ha nem vágtunk elég nagy léket az erdõben, akkor azt benövik a koronák, ha elég nagyot vágtunk, akkor megjelenik az optimális újulat, ha túl nagyot vágunk, akkor esetleg az elegyfafajok, pionír fafajok újulata jelenik meg. A szélsõséges esteket leszámítva, mindhárom könnyen kezelhetõ: az elsõnél nincs teendõ, illetve késõbb lehetõség van egy további belevágásra, a másodiknál és harmadiknál sincs. Természetesen csak akkor, ha nem gyakran, vagy nem túl nagy területen fordul elõ, de azt már nem is szálalásnak hívják. Elegyfafajokra is szükség van az erdõben. Az elegyfafajok újulati foltjának védelmében esélye van a fõfafajoknak is megjelenni, ami a késõbbiekben akár uralkodóvá is válhat azon a területen. Amennyiben az erdõben 1-2 túlbontott folt keletkezik, attól az egész erdõ még nem feltétlenül romlik le, hiszen a többi csoport feltehetõen optimális lesz, vagy lehet. A belenyúlásokat inkább óvatosan kell végezni, mintsem túl erõsen. A szálalás vezérelve a türelem. Összefoglalva a fenti megállapításokat, a természetközeli és a szálaló erdõgazdálkodás, illetve a nem természetközeli erõgazdálkodás közötti különbségeket a következõ módón fogalmazhatjuk meg: Képzeljünk el egy 100 egység hosszú tengelyt, amelynek a kezdõ, 0 -pontját jelenti a teljesen mesterséges erdõgazdálkodás (intenzíven kezelt, adventív fafajokból létrehozott faültetvény) és a végpontját az õserdõ. Ebben az esetben a különbözõ erdõkezelési eljárások a skála különbözõ helyein helyezkednek el (a természetközeliségüket tekintve). Rajzban ábrázolva a következõ oldalon: 25

Meghatározás kérdése, hogy mit nevezünk természetközeli erdõgazdálkodásnak. Annak tekintjük-e a természetes újulattal gazdálkodó fokozatos felújító vágásokat, vagy csak azt az erdõgazdálkodást, amikor az erdõ mindenkorú, így kortalan és nincs vágásterület? A késõbbiekben a szálalóvágásokat és a szálalás különbözõ fajtáit értjük a természetközeli erdõgazdálkodás fogalma alatt. A szálalás és a természetközeli erdõgazdálkodás kifejezések használata a késõbbiek során így pontosan meghatározott. A szálalás fogalmának megértéséhez szükséges jellemzõket a Pro Silva Egyesület által meghatározott alapelvek és szempontok a jelen kor igényének megfelelõ módon fogalmazzák meg. 26

IV. Miért van szükség a szálalásra? Az utolsó évtizedekben Magyarországon lezajlott társadalmi és gazdasági változások az erdõk és az erdõgazdálkodás szerepét jelentõsen átértékelték. Az erdõk hármas funkciója (gazdasági védelmi és közjóléti) már a hetvenes évek óta szerepelt a köztudatban, de a gyakorlati erdõgazdálkodásban a gazdasági funkció mögött a védelmi és fõleg a közjóléti funkció néhány kivételtõl eltekintve háttérbe szorult. Az utóbbi néhány évben megváltozott a helyzet. A társadalom igénye és az emberek érdeklõdése az erdõ nem gazdasági funkcióinak felerõsödését eredményezte. Ebben szerepe lehetett az erdei üdülés, kikapcsolódás iránti megnövekedett igénynek, valamint a korábbi környezetkárosítások napfényre kerülésének is. Összhang van a szakemberek és az erdõvel hivatásszerûen nem foglalkozók között abban a tekintetben, hogy a vidéknek és az országnak elemi érdeke az ökoturizmus fejlesztése és ez csak a természetközeli erdõgazdálkodás segítségével lehetséges. Egy térség lakóinak boldogulása szempontjából ennek sokkal nagyobb lehet a jelentõsége, mint a hagyományos erdõgazdálkodás elõnyeinek. Nyíltan megfogalmazódott az igény: olyan erdõgazdálkodást kell folytatni ahol lehet hogy ne keletkezzen vágásterület, hogy megmaradjon az erdõterületek állandó fával való borítottsága. A közvéleményt sokkal jobban érdekli az erdõterületek állandó borítottságának megmaradása (van-e üres vágásterület), mint az hogy történik-e fakitermelés az erdõben. A másik társadalmi igény, a védelem a korábbinál markánsabban került elõtérbe. A környezetvédelmi és természetvédelmi szemléletmód világszerte tapasztalható terjedése, a társadalom környezettudatosságának növekedése hazánkat is elérte és minden területen érezteti hatását. Egyre több ember figyel érzékenyen az erdõk állapotának változására, a természeti értékek, tájkép védelmét egyre többen tartják fontosnak. Ez a figyelem mára politikai tényezõvé vált, 27

hazánkban ugyanúgy, mint Európában. A jogalkotásban is egyre nagyobb mértékben veszik figyelembe a környezet- és természetvédelmi szempontokat. Az erdõ alapvetõ tájképalkotó tényezõ, ezért az erdõgazdálkodásnak tájképvédelmi többletfelelõssége is van. Különösen igaz ez települések, utak közvetlen közelében. Az erdõ védelmi funkcióinak jelentõsége felértékelõdött. Különösen igaz ez az erdõ környezet- és természetvédelemben betöltött szerepére. Ezt a folyamatot segítette, hogy a rendszerváltozást követõen, az Európai Unióhoz történõ csatlakozás során, számos, a környezet és természet védelmét követelõ civil szervezõdés jött létre, amelyek elvárásaikat nagyon markánsan fogalmazzák meg és igyekeznek minden eszközzel érvényesíteni. Annak ellenére, hogy a megfogalmazott igények esetenként túlzóak, vagy tévesek, végeredményben feltétlenül környezetünk és a természet védelmét szolgálják. A társadalom szemléletmódjának változása természetesen hat az erdõgazdálkodásban résztvevõ szereplõkre (jogalkotók, tulajdonosok, erdészeti irányítás és hatóság, erdõgazdálkodók) és folyamatosan kikényszeríti az erdõgazdálkodás változását, fejlõdését. E társadalmi igényeket tartósan elhárítani nem lehet (nem is célszerû), elébük kell menni és a társadalmi nyomásnak engedve, annak megfelelõ új prioritásokat kell megfogalmazni. Az erdõgazdálkodás részére a társadalmi elvárásoknak megfelelõen új célokat és módszereket kell adni. Magyarországon általánosan elfogadottnak tekinthetõ a közjóléti és védelmi célok elsõdlegessége a legtöbb természetszerû erdõben, de a legtöbb állományban emellett fatermesztés is folytatható. Az erdésztársadalom belsõ reformtörekvései is elõtérbe kerültek az utóbbi egy-két évtizedben. Erdészek, erdõgazdálkodók, erdõtulajdonosok az elmúlt 40-50 év szocialista nagyüzemi erdõgazdálkodásának nyilvánvaló hátrányait (nagy tarvágások, nem õshonos fafajok túlzott elterjesztése) felismerve új utakat kerestek. Jól látható ez az erdõtörvényben is, ahol például rögzítik, hogy lehetõleg õshonos fafajokkal kell az erdõfelújításokat elvégezni és a véghasználati területek nagyságát is maximalizálják. A nemzetközi erdészeti trendek közt is megfigyelhetõ egy jelentõs, tudományosan megalapozott áramlat, amely a természetes fo- 28

lyamatokra szándékozik alapozni az erdõgazdálkodást, ugyanakkor a nyereségrõl sem kívánt lemondani (például a Pro Silva-mozgalom). A korábbi évtizedek monokultúra-szerûen ültetett, nem õshonos fafajú erdeiben tapasztalható nagy mértékû erdõkárok ugyancsak az elegyes, õshonos erdõk kialakítására, fenntartására ösztönöznek. A globális felmelegedés is az õshonos, természetszerû erdõgazdálkodásra irányítja a figyelmet. Az õshonos klimax-társulások a klímaváltozás miatt sérülhetnek, sõt akár végérvényesen el is tünhetnek, de az õshonos természetszerû erdõknek (általánosan elfogadott vélemény szerint) nagyobb az alkalmazkodó, önszabályozó, és felújulóképessége, mint az egyéb erdõtársulásoknak. Ennek oka a faji és fajon belüli sokféleségük (például koránfakadó, fagytûrõbb, szárazságtûrõbb fajok és egyedek). A jelenleg prognosztizált klímaváltozás az egyes humid klímazónák visszahúzódását és a szárazabb (például erdõssztyepp) klímazóna növekedését jelzik (Mátyás, 2006), ez azonban nem jelenti az õshonos erdõk kipusztulását, csupán a változás nem túl gyors lefolyását feltételezve átcsoportosulását, vagyis például a bükkös állományok egy része vélhetõen gyertyános-tölgyessé alakulhat. Az állományok átalakulása azonban még csak feltételezés. Minden esetre nyilvánvaló, hogy a folyamatos erdõborítás klímastabilizáló hatása a legerõsebb. Az egyre szélsõségesebb idõjárás következtében fellépõ szélsõséges vízjárás megelõzése is különösen a vízgyûjtõk meredekebb területein a folyamatos erdõborítást biztosító, természetközeli erdõgazdálkodást követeli. A szakemberek és a laikusok globálisan is egyre nagyobb jelentõséget tulajdonítanak az inváziós növények (a fafajok közül az akácon kívül például az amerikai kõris, zöld juhar, kései meggy) által okozott károknak, a nem õshonos fajok terjedésének/elterjesztésének az õshonosak rovására. Az erdészek is a saját bõrükön érzik a fenti gondokat, mivel a közjóléti igények nagyon gyakran összecsengenek a szintén közérdeket megtestesítõ védelmi (természetvédelmi, talajvédelmi, vagy éppen honvédelmi) érdekekkel. Nyilvánvalóvá vált, hogy az erdõgazdálkodás az új céljaihoz és az elveihez új módszerek is kellenek. 29

Fontos leszögezni, hogy nemcsak az erdõnevelés szakterületére, de az erdõgazdálkodás más ágazataira, valamint a kiegészítõ tevékenységeinek teljes skálájára is igaz az elõzõ megállapítás. Az elmúlt években már sok kísérlet történt a természetszerû erdõgazdálkodási eljárások meghatározására, annak megfogalmazására, hogy a mai magyarországi viszonyok között hol, hogyan lehet természetszerû erdõgazdálkodást folytatni. Születtek eredmények, ismertek a szakmai közönség körében a régen alkalmazott szálaló erdõgazdálkodás, a készletgondozó erdõkezelés, valamint a Pro Silva elvek alkalmazásával elindított erdõnevelési kísérletek eredményei, de a gyakorlatban egyik elv, eljárás, módszer sem tudott (még) meghonosodni. A szálalás nem csak egy olyan erdõgazdálkodási forma, amely az ökológiai szempontok figyelemmel kísérése mellett nyereséges erdõgazdálkodást tesz lehetõvé, hanem ideális eszköz a ma még jelentõs számban elõforduló természetszerû erdõ fenntartható kezelésére, sõt állapotának javítására és így a legjobb elv a Natura- 2000-területek fenntartására. A kérdés erdõmûvelési-erdõnevelési oldala részben már ismert. Tudásunk néhány erdõtípusra korlátozódik, ezért szükséges bõvíteni ismereteinket ezen a téren. Különös tekintettel arra, hogy Magyarországon a faállományok nagyobbik fele a jelenlegi hivatalos álláspont szerint természetes módon nem újítható fel. (Elvileg minden, csiraképes magot termõ faállomány alkalmas lehet természetes újulásra.) Teljes körûen nem ismerjük, hogy a különféle fafajokból álló, többkorú állományokban milyen természetes újulási folyamatok játszódnak le, milyen irányban változtatják ezek az állományok összetételét, életfolyamatait. Elképzelésünk van arról, hogy ezekben az állományokban hogyan, mennyi és milyen faanyagot lehet kitermelni az állomány fennmaradásának és természetes mûködésének veszélyeztetése nélkül, de jelenleg ezt tudományos alapossággal bizonyítani még nem tudjuk. Fontos kérdés az így kezelt állományokban alkalmazott fakitermelési technológia kiválasztása. Nem javasolt a nagy gépek használata, hiszen a fakitermelési munka után fennmaradó faegyedek minden korosztályt és méretcsoportot képviselnek, megmaradásuk a biztosítéka az állomány fennmaradásának. A kíméletes fakiter- 30