Margit Sandemo. Vérbosszú. Norvégból fordította Somogyi Gyula

Jéghegyek Népe 11

Margit Sandemo Vérbosszú Norvégból fordította Somogyi Gyula CESAM Publishing Ltd Budapest, 1993

Copyright by Margit Sandemo, 1982 All Rights Reserved Hungarian translation Szöllősi Adrienne, 1993 Hungarian edition CESAM Publishing Ltd., 1993 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős szerkesztő: Nagy Arpád Felelős kiadó: a CESAM Publishing Ltd. ügyvezető igazgatója A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-00-4 HU ISSN 1217-0666 Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Magyar Posta Ára: 240 Ft

Az eddig megjelent kötetek: 1. Varázslat 2. Átkos örökség 3. Örvényben 4. Vágyakozás 5. Halálos bűn 6. Nincs menekülés 7. Kísértetkastély 8. A pribék lánya 9. A magányos lovag 10. Hóvihar 11. Vérbosszú

A "JÉGHEGYEK NÉPE" könyvsorozat második kötete. A sorozat - Margit Sandemo norvég írónő alkotása - Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget... 11 Vérbosszú Boldogtalan szerelme gyilkosságba sodorta Villemo Kalebsdattert. Az áldozat a gazdag és tekintélyes Voller gazda egyetlen fia volt. Az apa bosszúszomja nem ismer korlátokat. Villemot rejtélyes balesetek érik, s ezért távoli rokonához és gyermekkori pajtásához, Dominic Lindhez fordul segítségért. Ám mire a fiú megérkezik, Villemonak nyoma vész

GONOSZ TENGEL régesrégen, több száz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfelettí hatalommal ruházza fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és azután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Senki sem tudja, igaz-e. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról, legkivált családjának nőtagjairól szól.

1. fejezet MIUTÁN HAZATÉRT TOBRÖNNBŐL, Villemo hónapokon át csak bóklászott otthon, és maga volt a testet öltött boldogtalanság. Az önsajnálaton kívül más nem is érdekelte. És Villemo igazán látványosan tudott szenvedni. Niklasnak mindamellett igaza volt, amikor azt állította, hogy a lány rendíthetetlen szerelme a halott Eldar Svartskogen iránt inkább dacból, semmint szívéből fakad. Villemo ezt még önmagának sem vallotta volna be. Azok a rosszindulatú pletykák sem ingatták meg érzelmeiben, melyek halott kedveséről keringtek. Ezek szerint Eldar számos környékbeli gyermeknek volt az apja, sőt állítólag meggyilkolt egy fiatal lányt, aki gyermeket várt tőle. El sem tudta képzelni, hogy mondhatnak ilyet az ő Eldarjáról. Villemo emlékezete csak a kellemes élményeket őrizte meg, a rosszat egész egyszerűen elfelejtette. Azt a néhány alkalmat idézte fel, amikor szerelme valóban gyengéden, nemes lélekhez méltóan viselkedett. Úgy érezte, Eldart igaztalanul sújtja megvetés. Gondolatai újra visszatértek ahhoz a Csodálatos jelenethez, amikor halála előtt a férfi szerelmet vallott neki. Bár Eldar szentként tisztelt nevét sohasem ejtette ki a szülei előtt, Kaleb és Gabriella egyre nehezebben viselte lányuk szenvelgését. Villemo türelmes, lenéző mosollyal járt-kelt a házban, arcáról sugárzott, mennyire biztos abban, hogy környezete képtelen megérteni tragédiáját. Rettenetes volt látni, ahogy félrehajtott fejjel, vágyakozón meredt maga elé, s szemében könny csillogott. Életöröme, bolondozó kedve, amiért oly sokan szerették, mintha örökre odalett volna. Egyébként kedves volt és engedelmes, mint azelőtt soha. Annak a néhány szerencsétlennek a gondozásában pedig, akiket Eldarral együtt mentettek ki Tobrönn sötét pincéjéből, éppenséggel pótolhatatlan volt. Ezek az emberek hálából minden tőlük telhetőt megtettek, hogy munkájukkal elégedettek legyenek Elistrandon, Graastensholmon és a Hársfaligetben. Mattiasnak sok gondot okozott, vajon hogyan lehetne megakadályozni, hogy utódokat nemzzenek egymással. Ám belátta, csak akkor tehetne valamit, ha korlátozná a szabadságukat. Szerencsére azonban semmi olyasmi nem történt, ami aggodalomra adott volna okot. A környékbeliek nem szerették a jövevényeket, de a három birtok biztonságot nyújtott nekik a gyűlölettel és megvetéssel szemben. Amikor a vidéken megtudták a szerencsétlenek történetét, elültek a velük kapcsolatos hiresztelések, miszerint a Jéghegyek Népe gyengeelméjűeket dolgoztat szinte ingyen a birtokain. Végre mindenki nyugalomban élhetett. Múltbeli emlékeikkel viszont gyakran meg kellett küzdeniük szegény embereknek. Ha valamelyiküket lidércnyomás gyötörte vagy eszükbe jutottak a Tobrönn pincéjében kapott ütlegelések, azonnal Villemoért küldtek, aki ismerte szenvedéseiket és megaláztatásaikat, és meg tudta vigasztalni őket. Kaleb mégis nyugtalan volt. Emberei szinte naponta jelentették, hogy furcsa dolgok történnek Elistrand körül. Úgy festett, valaki megfigyelés alatt tartja a birtokot. Ijesztő alakok tűntek el az erdő sűrűjében, ha az ember feléjük közeledett. Mindig mindenkinek ugyanazt a kérdést tették fel: mit csinál a kisasszony, merre jár, hogyhogy soha nem megy el hazulról. Miért éppen Villemo érdekelte őket? Kaleb többször is kérdőre vonta leányát, de az semmit sem értett az egészből. Nem tudhatta, ki volt az a négy ismeretlen, aki végzett Eldar Svartskogennel. Mélységesen meg volt győződve arról, hogy a férfi felkelőként, tisztességes küzdelemben halt meg. Szegény lány nem hallott Woller gazda ádáz elhatározásáról, hogy élve vagy halva kézrekeríti őt. Woller gazda még mindig egyetlen fiát, Monsot siratta, akit szerinte Eldar és Villemo ölt meg. Egyetlen gondolat éltette, a bosszú. Eldart már elintézték... most a lányon a sor. Villemo nem sejthette, miért őrzik figyelő szemek Elistrandot. Gabriella még tréfásan meg is jegyezte, hogy bizonyára titkos csodálói vannak leányának. De bár ne mondott volna semmit. Villemo arca elborult és anyjára

fájdalmas pillantásokat vetve, fölvonult szobájába. A helyiség közepén ott állt ágya, amelyre egykor azt a nevetséges feliratot akarta festeni, hogy Itt alszik a világ legboldogabb embere. Hogy lehetett ennyire buta? Nem. Dominicnak volt igaza, amikor azt mondta, fesse fel inkább azt, hogy A leghatalmasabb a szeretet. Csakhogy akkor még nem lett volna képes erre. Nyárra Kaleb megelégelte lánya viselkedését. Valahogy ki kell mozditani a házból! - Ide figyelj, Villemo! Sigbritt anyó már nem tud felkelni. Eddig mi vittünk neki minden második nap egy kanna tejet és némi élelmet. Ezentúl a te dolgod, hogy gondoskodj róla. A lány kelletlenül felsóhajtott, majd beleegyezően bólintott. Kénytelen volt beismerni, milyen nagyszerű dolog ismét érezni a nyári nap melegét. Persze ezt a világ minden kincséért sem mutatta volna. Hadd higgyék továbbra is, hogy szenved. Amikor negyedszer tette meg az utat Sigbritt anyó kunyhójához, történt valami. Aznap különösen meleg volt. Villemo lassan, kényelmesen bandukolt hazafelé az erdőn keresztül a bokáig érő fűben. A tejeskanna néha tompán lábának ütődött, bőrét kellemesen csiklandozta a fű. Az ösvény szélén kékes lila mályvák viritottak, beljebb az erdő sötétjében halvány színű harangvirágok bólogattak a fóld felé. Villemo még soha nem érezte magát ennyire magányosnak. Akivel megoszthatta volna az életét, elvesztette. Ott fekszik valahol, egy messzi romerikei tisztáson, a hideg földben. Az ösvény hirtelen leszűkült, csaknem teljesen benőtték a fák. A lány hirtelen megállt. Lódobogást hallott maga mögött. Amint megfordult, megpillantotta a hatalmas ménje hátán feléje vágtató, feketébe öltözött lovast. Szemmel láthatóan esze ágában sem volt visszafogni az iramot. Villemot megbénította a látvány. Miért nem áll meg, gondolta kétségbeesetten, hiszen látja, hogy itt vagyok! Nem tévedett, a lovas valóban jól látta. Kalapját mélyen a fejébe nyomta, arca elé kendőt kötött, csak szeme villant ijesztőn a lány felé. Esze ágában sem volt megállni, sőt, mintha még gyorsabb vágtára ösztökélte volna tétovázó lovát. Villemo végre felébredt kábulatából. Egy ideig az ösvényen szaladt, de az csak nem akart kiszélesedni. Amikor már egészen közelről hallotta a ló ideges horkanását, bevetette magát a sűrű, szúrós fenyvesbe. Arcába ágak csapódtak, karján, lábán tüskék hasították fel a bőrt, a füle vérzett. Hallotta, amint a ló megtorpan az ösvényen. A lovas saját csapdájába esett, a szűk ösvényen nem tudta megfordítani lovát, a sűrűbe pedig nem tudott utánamenni. Villemo pedig szaladt, ahogy a lába bírta. Már fogalma sem volt, merre járhat, szemét csak pár pillanatra merte kinyitni az állandóan arcába csapódó ágak miatt. Lába vérző sebekkel volt tele. A lovas feladta. Villemo zihálva lélegzett. Ha kellett, négykézláb mászott át az útjába kerülő sziklákon. Ha elesett, ismét felállt, az életéért futott. Egyre több világosság szűrődött át a fák ágai között. Az erdő véget ért, és nem messze maga előtt megpillantotta Graastensholm biztonságot ígérő falait. Nem mert hátranézni, hátha megpillantja az ösvényről kivágtató lovast. Am üldözöje eltűnt. Villemo fáradt volt. Ruhája rongyokban lógott róla, testét vérző sebek boritották, haja telis-tele volt apró gallyakkal, elszáradt levekkel. Így érkezett meg Graastensholmra. A fogadószobában megállt egy pillanatra, hogy kicsit rendbehozza magát. Furcsa módon senki sem sietett elébe. Villemo elkeseredett. Azok után, amit átélt, drámai fogadtatásra számított.

A szalonból ideges hangok szűrődtek ki. Úgy tetszett, Graastensholm lakói saját bajukkal vannak elfoglalva. Villemo tétován, egyik lábáról a másikra állt, amikor hirtelen kinyílt a szalon ajtaja, és Irmelin rohant el mellette zokogva, ügyet sem vetve rá, és eltünt a lépcsöfordulóban. Graastensholm békés falai között szokatlan volt a parázs hangulat. Mattias és Hilde természetével nem fért össze a veszekedés. Villemo beóvakodott a szalonba. Csend fogadta. Pillantása Niklasra esett, aki vörös arccal, száját dacosan elhúzva ült székén. Senki nem szólt hozzá. - Bocsánat, ha zavarok... Mattias és Hilde fölkapta a fejét. - No, de Villemo! Hogy nézel ki? Csak nem valami baleset ért? A lány nem akart előhozakodni saját bajával. A teremben ülőket szemlátomást súlyosabb gond nyomasztotta. - Á, semmi az egész! - igyekezett mindenkit megnyugtatni. - Csak lecsúsztarn egy szikláról. De ti miért vagytok ennyire izgatottak? Mi történt? Irmelin szülei egymásra néztek. - Megtudhatod te is, hiszen úgysem marad titokban - mondta zaklatottan az egyébként oly szelíd Mattias. - Niklas megkérte a lányom kezét, és mi kénytelenek voltunk visszautasítani. Villemo megszédült. - Niklas és Irmelin? Össze... össze akarnak házasodni? Én meg... én nem is tudtam semmit... - Nem - fordult felé Niklas tőle szokatlan hevességgel. - Hát persze, hogy semmit nem vettél észre. Hiszen úgy el voltál foglalva magaddal. Egyébként már évek óta vonzódunk egymáshoz, legalább ezt tudhattad volna. - Én... én... - dadogta szerencsétlenül a lány. - Villemonak megvolt a maga baja - szólalt meg Hilde békítőleg. - Tudom, nem is rejtette véka alá - sziszegte Niklas. Unokatestvére elengedte füle mellett a sértést. Be kellett látnia, hogy Niklasnak igaza van. - És miért nem házasodhattok össze? Mattias felsóhajtott. - Az átok miatt. Túl közeli rokonságban állnak egymással. - Szerintem nem - vetette közbe Villemo. - Sajnos, igen - felelte nyugodtan Mattias. - Jól tudom, hogy apám is itt állt egyszer, éppen úgy, mint ma Niklas. Feleségül kérte Sol leányát, Sunnivát. Tengel tombolt harajában, legalábbis nekem így mesélték. Csakhogy az ő esetükben már késő volt, össze kellett házasodniuk. Sunnivának pedig olyan gyermeke született, aki vérében hordta az átkot. A szerencsétlen asszony meg is halt szülés közben. - De ők közelebbi rokonok voltak, mint Niklas és Irmelin.

- Nos, ami a családi szálakat illeti, ők harmadunokatestvérek voltak, Niklas és Irmelin pedig negyedfokon azok. Ráadásul Taraldot és Sunnivát jobban veszélyeztette az átok, hiszen Tengel unokájáról és Sol leányáról volt szó. Ennek ellenére nem merünk kacérkodni a sorssal, Villemo! - De hiszen ez igazságtalanság! - kiáltotta Villemo. - Amikor úgy illenek egymáshoz! - Tarald és Sunniva is szép pár volt, mégis minden rosszul sült el. Nem, nem egyezhetünk bele, bárrnenynyire kedveljük is. Hogy milyen vak volt! Észre kellett volna vennie! Már akkor, amikor megkérte Niklast, hogy próbálják ki, milyen érzés csókolózni. Már akkor rá kellett volna jönnie, hogy a fiú szíve Irmeliné! Csak nem féltékeny? Ó, nem. Egyáltalán nem! Soha nem volt Niklasba szerelmes. Az igaz, hogy unokatestvére szédítően jóképű, de soha nem táplált iránta hevesebb érzéseket. Inkább afféle testvérnek, gyermekkori pajtásának tekintette. - Biztos vagyok benne, fiam, hogy a szüleid egyetértenek majd döntésünkkel - fordult Mattias Niklashoz, akinek arcára fagyon a keserűség. - De azért még egyszer megvitatjuk velük az egészet. - Felmehetek Irmelinhez? A lány szülei tétováztak. - Azt hiszem, megengedhetjük. De... ne veszítsd el a fejed! A fiú összeszorította az ajkát és bólintott, majd távozott a szobából. Mattias megdörzsölte a szemét. Megviseltnek látszott, akárcsak a felesége. - És most te vagy soron, Villemo - mondta csendesen. - Meglehetősen rossz állapotban vagy. Tehetek érted valamit? - Nem, köszönöm. Nem olyan vészes a helyzet. Majd én elintézem otthon. De... azért jó lenne, ha kicsit rendbehozhatnám magam. Nem szeretném, ha anya így látna... - Megértelek - mondta neki Hilde. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, de hangján érződött a bensejében dúló nyugtalanság. - Gyere velem. ETTŐL A NAPTÓL FOGVA Villemo hirtelen megváltozott. Gyakran üldögélt mélyen elgondolkodva. Ha hozzáértek, vagy ha az étkezésekhez hivták, megrezzent, mint aki mély álomból ébred. Villemo önvízsgálatot tartott. Néhány héttel később elhatározta, hogy levelet ír Dominicnak. Kedves barátom! Bizonyára meglep, hogy levelet kapsz tőlem, hiszen még soha nem írtam neked. Tudod, egyszerűen tanácstalan vagyok és nincs kivel megbeszélni a gondjaimat. Az utóbbi időben annyi minden történt velem, hogy már nem érzek magamban mást, csak ürességet, a valóság megszűnt létezni körülöttem. Félek és értetlenül állok szemben az eseményekkel. A szüleimhez nem merek fordulni. Már eddig is épp elég gondot, bajt zúditottam rájuk. Emlékszel? Mi négyen mindig összetartottunk. És különösen Te, Niklas meg én. A három macskaszemű! Bár sokat ugrattál, mégis jól éreztem magam köztetek. Mostanra mindez megszűnt. Niklas és Irmelin össze akarnak

házasodni, de nem engedik meg nekik. Mindenki az átoktól tart. Gondolhatod, mennyire elkeseredettek. Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy velem foglalkozzanak. Bizonyára hallottad, hogy Lene is férjhez megy Örjan Stegéhez. Nyáron mindannyian hivatalosak vagyunk az esküvőre. Azt mondják, Tristan megváltozott az utóbbi időben, így neki nem mertem írni. Te vagy az egyedüli, akihez fordulhatok. Éppen ezért kérlek, hogy most kivételesen ne csinálj bolondot belőlem és az érzéseimből. Olyan ez, mintha csak most ébrednék fel valami hosszú álom után. Most döbbenek rá, milyen szörnyen viselkedtem! Egyfolytában magamat sajnáltam, pedig nem is volt rá igazán okom. Ezt csak most látom be, amikor egy teljesen megmagyarázhatatlan dologgal kerültem szembe. Néhány héttel ezelőtt megtámadtak, Dominic. Egy fekete ruhás lovas az erdőben. El akart tiporni a lovával. Nem értem, miért, hisz soha nem láttam azelőtt. Sikerült ugyan megmenekülnöm, de annyira megrémisztett, hogy képtelen vagyok feldolgozni. És van még néhány furcsaság. Valaki hónapok óta figyeli a birtokot és az embereinket kérdezgeti rólam! Lassan már a saját árnyékomtól is megijedek, a birtokon kívülre nem merészkedem. Ha mégis rákényszerülök, úgy messze elkerülöm az erdőn át vezető rövidebb utat! Tulajdonképpen nem tudom, mitől félek. Talán a haláltól? Éppen én, akinek nincs miért élnie, aki nem méltó arra, hogy szeressék? Jaj, Dominic! Mennyire nehéz magányosnak lenni! Úgy értem, lélekben magányosnak. Talán beteljesedhetett volna a sorsom, amikor a vérszomjas lovassal találkoztam. De így nem szeretnék meghalni! Hogy a lovával a földbe tiporjon! Nem, ez csúf és megalázó lenne! Azt sem tudom elképzelni, hogy öngyilkos legyek. Azt hiszem, ezzel több fájdalmat okoznék környezetemnek, mint ha továbbra is elszigetelten élek közöttük. Tudod, azon a napon, amikor E. meghalt (Villemo nem merte leírni a Dominicnak szánt levélben a férfi teljes nevét), történt valami különös. Niklas, Te és én mindig csodálkoztunk a szemünk színén. Én soha nem értettem, hogy miért reszesültem ebben az adományban. Hiszen ti ketten különös képességekkel rendelkeztek, én viszont nem. Amikor E. a halálán volt, arra kért, hogy kövessem az árnyak birodalmába. Nagy kísértés volt ez a számomra, hiszen úgy éreztem, hogy az ő halálával az én életem is értelmét vesztette. És akkor valami erős érzés keritett hatalmába. Annyira erős, hogy szinte már fájt. Hirtelen rádöbbentem, hogy Niklasnak, Neked és nekem élnünk kell, hogy kijelöltek bennünket egy feladatra, amely annyira szörnyű, hogy a lélegzetem is elállt tőle. Hogy pontosan miről van szó, nem tudom, csak abban voltam biztos, hogy E. -nek is valami köze volt hozzá. Neked is voltak már hasonló megérzéseid? Neked, aki belelátsz az emberek gondolataiba? Azt hiszem, ezért félek ennyire tőled, ezért van köztünk ez az elmondhatadan feszültség, mely csipkelődő szócsatákban keres feloldást. Mindig azt képzelem, hogy ismered a gondolataimat és ettől nevetségesnek, gyerekesnek érzem magam. Tényleg ennyire leheteden alak lennék, Dominic? Magamon kívül másra nem is tudok gondolni? Azt hiszem, nincs így. Vérzik a szívem Irmelinért és Niklasért. Sokat sírtam miattuk. Együttérzek velük, megértem a szenvedéseiket. Mégis elégedetlen vagyok az életemmel. Anya és apa borzasztó kedvesek velem. Elmondhatadanul türelmesek. Én pedig mindig türelmeden voltam. Azt szeretném, ha mindig valamilyen élményben lenne részem. Most volt is néhány, de miért volt mindegyik kétségbeejtő? Úristen, hiszen eddig csak magamtól írtam! És milyen elkeseredettre sikerült ez a levél! Sajnos ebben az állapotban jobbat nem is várhattam magamtól. Kérlek, Dominic drága, válaszolj nekem. Írj arról, hogyan élsz és hogy vannak a szeretteid! Megkönnyebbülnék, ha hallanék rólad! Odaadó barátod: Villemo Amikor lepecsételni készült a levelet, egy pillanatra megállt. Kedve lett volna még valamit beleírni: Nem szívesen ha1lanék holmi barátnőkről és házassági tervekről.

Mégsem tette meg. Nem avatkozhat bele Dominic magánéletébe. Önzés lenne részéről, ha elvárná Dominictól, hogy megőrizze függetlenségét. Augusztusban Villemo megelégelte a szomorkodást és a tétlenséget. Elhatározta, hogy felkeresi Eldar szüleit. Végülis joguk van megtudni, mi történt fiúkkal élete utolsó napjaiban. Rémülten látta, mennyire megfogyatkozott a Svartskogen major lakóinak száma. A szülők még éltek, Eldar kisebb testvérei is, de a többiek nem voltak sehol. Amikor megkérdezte, mi történt velük, azt a feleletet kapta, hogy valamennyiüket baleset érte, vagy az erdőben, vagy ha bementek a fővárosba. Villemonak olyan érzése támadt, hogy a két öreg titkol valamit. Egyébként nem fogadták valami szívesen, bár nem is várt tőlük mást. Megkínálták ugyan lepénnyel és tejszínnel, de Villemo tudta, hogy pusztán az illendőség kedvéért. - Már régóta... el akartam jönni... - dadogta Villemo. - Beszélni akartam magukkal... - Nem is tudtam róla, hogy beszélnivalónk lenne egymással - dünnyögte az asszony. - Eldarról van szó - bökte ki Villemo lelkes elszántsággal. - Talán tudják, hogy vele voltam élete utolsó néhány hónapjában. Az öreg krákogott. Úgy tűnt, nem érdekli különösebben őket a lány meséje. - Eldar nemes lélek volt - folytatta elérzékenyülten Villemo. - Minden okuk megvan rá, hogy büszkék legyenek a fiukra. - Igen - mondta szárazon az asszony. A kisebb gyerekek távolabb ültek egy padon és onnan figyelték a lányt. Eldarnak az a fivére, akivel még a Hársfaligetben váltott néhány szót, nem élt már.christianiában érte utól a vég, egy sikátor mélyén. - Eldar - folytatta hajthatatlanul Villemo - a felkelők bizalmas emberei közé tartozott. Tisztességes harcban halt meg, életét áldozta hazájáért. Villemo szónoklatát kínos csend követte. - És mi keresnivalója volt ott? - reccsent bele az öreg hangja a csendbe. - Nem lett volna jobb, ha a gazdaságot irányitja? Most már úgyis mindegy. Olyan kicsire zsugorodott a föld, hogy nem érdemes vele mit kezdeni. - Igen, én is észrevettem - mondta együttérzőn a lány. - És Gudrun? Vele mi történt? Ismét csend ereszkedett a szobára. Az asszony, aki éppen tésztát dagasztott, idegesen az asztalhoz csapkodta a nyúlós masszát. - Gudrun meghalt - felelte kurtán. - Ez nem lehet igaz! Hogyan? Az öreg keserűen felnevetett. - Hát a betegséget ő szedte össze magának. - Ne essék több szó erről a szégyenről! - csattant fel az asszony. Villemonak nehezen csúszott le a torkán a falat. Sajnálta ezeket az embereket, akiktől annyi mindent elvett az élet.

- Eldar nagyszerű ember volt - próbálkozott újra. - Sok jó tulajdonsága volt. Össze akartunk házasodni. A két öreg szinte megmerevedett. Az asszony tért hamarabb magához. - Ne beszéljen bolondságokat a kisasszony! - De amikor így lett volna. - Talán illetlenkedett magával a fiam, kisasszony? - Nem. Eldar lovagias volt az utolsó pillanatig. Villemo nyilván megfeledkezett arról az estéről, amit a szerencsétlen gyengeelméjűekkel együtt a menedékházban töltöttek. Az öreg felemelkedett. - Nem lett volna szabad romlásba taszítania a fiamat. Először a felkelés, aztán meg elbolondította, hogy még arról is elfeledkezett, hol a helye - mondta. Hangja tompán kongott, igyekezett elfojtani megrendültségét. - Hogy én? - kérdezte Villemo. Elképedt a feltételezéstől. - Hiszen nekem semmi közöm nem volt a felkeléshez. Ő már réges-rég közéjük tartozott. Az pedig, hogy elbolondítottam volna, nos... az egyszerűen így alakult... Nagyon szerettük egymást. Ezért érzem úgy, hogy egy kicsit én is maguk közé tartozom. Ha bármit tehetek az érdekükben, kérem szóljanak! - Nem, köszönjük - felelte a házigazda. - Történt, ami történt. Azt azonban megmondhatná nekünk, hogy az urak miért nem védik meg bérlőiket, ha úgy hozza a szükség? - Nos - tünődött Villemo - az egyetlen dolog, amivel a balesetek ellen védekezni lehet, a nagyobb gondosság és a körültekintés. - Még hogy nagyobb gondosság! - csattant fel az öreg gúnyos hangja. - Hát ilyet se mondott még nekem senki. De jobb, ha nem is mond! Jó napot! - tette még hozzá dühösen, és becsapta maga után az ajtót. Villemo megérezte, hogy örökre elveszítette ezeknek az embereknek a becsülését. Nem fiúk kedvesét, valamiféle rokont láttak benne, hanem azt a lányt, aki szerelembe esett egy nála alacsonyabb származású férfival. Ezek után semmi sem kötelezte őket arra, hogy tiszteljék Villemot. Az őrgrófnő lányának ezek után nem maradt más választása, minthogy köszönetet mondjon a szíves vendéglátásért, majd elégedetlenül hazabotorkáljon. Hirtelen megtorpant az ösvényen. Az utolsó pillanatban vette észre, hogy egy kötelet feszítettek keresztbe az úton. A kötelet egy meghajlított fához kötötték. Olyan erővel feszítette a fát, hogy az azonnal visszacsapódott, amint Villemo kioldozta a csomót. - Micsoda elővigyázatlanság- mormogta elképedve. - Már az út közepén is csapdákat állítanak az állatoknak? Ha ebbe valaki belelép, nem ússza meg sérülések nélkül! Mit sem sejtve folytatta útját hazafelé. Az egyik erdei tisztásról remek kilátás nyílt Graastensholmra és környékére. Szívében hirtelen üresség támadt. Már megint mi van velem? Újra arról a férfiról álmodozom, aki sohasem lett az enyém. Miért van arra szükségem, hogy még mindig életben tartsam magamban ezt az érzést?

Talán azért, mert nincs más, akit szerethetnék. Igen, ez a szomorú igazság. Pedig milyen jó lenne, ha gondolhatnék valakire... Hát Eldar...? A férfi emléke észrevétlenül egyre halványabbá vált benne. Helyette valaki más... Nem, nem szabad erre gondolnia! Elindult lefelé. Beszélnie kellene Irmelinnel. Hiszen van mondanivalójuk egymás számára, és már olyan rég nem látták egymást. Némi tétovázás után Graastensholm régi, biztonságot nyújtó falai felé vette az irányt. 2. fejezet IRMELIN SZÓRAKOZOTTAN, majdhogynem közönyösen fogadta látogatóját. - Á, te vagy az, Villemo? Az utóbbi időben mintha eltűntél volna. A templomban sem voltál vasárnap. Villemo rendszerint nyomós okot talált arra, hogy ne kelljen résztvennie a vasárnapi istentiszteleteken. - Gyere, menjünk fel a szobámba - javasolta Irmelin. - Éppen most vittem fel magamnak egy pár szelet kalácsot. Muszáj vigasztalódnom valamivel. Irmelin szobája sokkal világosabb, berendezése nőiesebb volt, mint Villemoé. Kényelmesen letelepedtek az ablak mellé. - Mégis mi szél fújt erre, Villemo? - kérdezte unokatestvére csodálkozó tekintettel. - Csak beszélgetni akartam veled. Azt hiszem, mindkettőnknek elég sok baja volt az utóbbi időben. Irmelin felsóhajtott. - Számomra már többé nincs értelme az életnek. - Hidd el, én is hasonlóan érzek. Igaz ez? Nem motoszkál-e máris a fejemben egy gondolat, amely a jövőre utal? Még akkor is, ha nem szivesen veszek róla tudomást? - Hasonlóan érzek, legalábbis ami a szerelmet illeti - helyesbitett Villemo. - Tudod, néha kedvem lenne véget vetni az egésznek. - Ezt nem teheted - ellenkezett hevesen Villemo. - Nekem is eszembe jutott, amikor Eldar meghalt, de rájöttem, hogy nem okozhatunk ekkora szomorúságot a szüleinknek. - Tulajdonképpen engem is ez tart vissza. Egy ideig hallgattak. - Ó, Irmelin - törte meg Villemo elfogódott hangja a csöndet. - Azt hiszem, nálam jobban senki nem értheti meg a kételyeidet! - Néha már azt gondolom, hogy úgy kellett volna tennünk, ahogy Tarald és Sunniva. Akkor muszáj volna összeházasodnunk.

- Hát soha nem voltatok együtt? - kérdezte Villemo szégyenlősen, miközben jókora szelet süteményt vett le a tányérról. Végre fellélegezhetett, hisz beszélgetésük sokkal izgalmasabb irányba terelődött. - Megbolondultál? - fordult felé döbbenten Irmelin, majd alig láthatóan elmosolyodott. - Ami azt illeti, egyszer már elég közel jártunk hozzá. - Eldar is szerette volna - vallotta be hősiesen Villemo. - De én keményen ellenálltam. Most már örülök neki, hogy igy történt. - De bizonyára megcsókolt - suttogta Irmelin. Villemo döbbenten fedezte fel, hogy egyszerűen nem emlékszik rá. Nem értette, hogyan felejthet el az ember ilyesmit? - Azt hiszem - felelte bizonytalanul. - Hallanod kellett volna, amit halála előtt mondott nekem. Olyan szép, olyan mennyei volt az egész! Irmelint most valahogy nem érdekelték az efféle emelkedett témák. - És mondd csak, nem éreztél valami egészen furcsát, amikor közel volt hozzád? - Úgy érted, amikor meghalt? - Nem, dehogy! Ha átölelt! Villemo lelki szemei előtt megjelent egy arc, egy tréfásan csillogó borostyán sárga szempár, fekete szempillák és sűrű, fekete haj... - Hogy mit is kérdeztél? Hát, amikor... Már megint ez az arc... Szörnyű, hogy arra sem emlékszik, mit érzett Eldar karjaiban. Hisz olyan rég történt! Miért nem tűnik már el ez az arc? Nekem Eldarra kell emlékeznem! - Hát, nem állithatom, hogy bármi furcsát is éreztem, de sejtem, mire gondolsz. Egyszer valóban történt valami furcsa, amikor egészen közel ültünk egymáshoz, és... - Miért nem fejezed be? Nem, nem. Azt már mégsem vallhatja be, hogy ha arra a bizonyos férfira gondol, aki korántsem Eldar, remegni kezd a térde. - Nem, semmi különöset nem akartam mondani. És te, te éreztél valamit? Irmelin a távolba révedt. - Amikor Niklas átölelt és az arcunk összeért, és a teste szorosan az enyémhez tapadt... - Mi történt akkor, folytasd! - Akkor úgy éreztem, ha Niklas tovább merészkedett volna, képtelen lettem volna ellenállni. Villemo elszomorodott. Milyen kár, hogy neki nem volt része hasonló élményben. - Szóval közel jártatok hozzá, hogy... - Igen. Egyszer már majdnem... de erről nem mondhatok többet. Szent emlékként őrzöm.

- Megértelek. Mi nem jutottunk ilyen messzire. Tudod, ő olyan más volt... Villemo észrevette, hogy Irmelin elhúzza a száját. Unokatestvére sohasem szívelte Eldart. Villemo megdöbbent, hogy ezt most már nem érzi sértőnek. Pedig korábban mindig rosszul esett neki, ha valaki nemtetszését fejezte ki Eldarral kapcsolatban. Haldoklik benne a szerelem? Hát csupán ennyi kitartás lenne benne? - Írtam Dominicnak - igyekezett más irányba terelni a beszélgetést. - Eldarról? - Dehogy! - Mégis, miről írtál neki? Hiszen állandóan veszekedtetek egymással. Villemo kapva kapott a kérdésen. - Éppen ezért írtam neki. Szerettem volna véget vetni az örökös marakodásnak, csipkelődésnek. De eddig még nem kaptam választ - vallotta be elkeseredve. - Lehet, hogy nem is fogsz. Dominic a saját életét éli. Talán azóta már meg is házasodott. Ami nem lenne csoda, hiszen mindig Ís vonzó volt. Irmelin nem tudhatta, hogy szavaival tüskéket döf Villemo szívébe. Dominic - nős? Ó, az a magasságos... - Erről egész biztosan hallottunk volna - vetette ellen Villemo félénken. - Egyáltalán nem olyan biztos - folytatta kegyetlenül Irmelin. - Magad is tudod, mennyi időbe telik, mire elér hozzánk a hír. Újabb tüske, ám egyben némi vigasz is. Ha ilyen lassan járnak a levelek, akkor még van esélye arra, hogy választ kapjon Dominietól. Irmelin elgondolkozva meredt maga elé. - Niklas, Dominic és te. Én valahogy mindig kívül estem a köreiteken. Úgy szerettem volna, ha én is macskaszemmel születek, mint ti! Akkor igazán közétek tartozhattam volna. De én csak egyszerű halandó voltam és vagyok. Villemonak ez még soha nem jutott eszébe. Egyszerre büszkeség töltötte el, hogy egyike a kiválasztottaknak. - Jó lenne tudni, mi az oka mindennek. Niklas egyfolytában ezen töri a fejét. Szerinte a családi átokkal van összefüggésben. - Igaza lehet, de mi nem tartozunk az átokkal sújtottak közé... - Ezt nem is állítottam. Niklas úgy véli... - Hogy? - Nem, ezt nem mondhatom meg. Villemo megragadta a másik lány kezét.

- Jogom van megtudni nekem is. Hiszen én is éppoly bizonytalan vagyok magamban, mint ő. Irmelin vágyakozva píllantott a süteményestál felé, amely üresen állt a kisasztalon. Vendége a beszélgetés izgalmában fölfalta az összes kalácsot. - Niklas úgy véli, Tarjei és Kolgrim tudott valamit. - Ami velünk van kapcsolatban? Hiszen már régóta halottak mind a ketten. - Nem. Az átokról tudhattak meg valamit. - De hát azt eddig is tudtuk, hogy a nyomára bukkantak valaminek. - Igen, de Niklas is utánanézett a dolognak. Szerinte találtak valamit a padláson. Itt Graastensholmon. Mit szólnál hozzá, ha mi is felmennénk? - A padlásra? - Miért rémültél meg ennyire? Csak nem félsz a sötéttől? Villemo természetesen félt, csak éppen semmi kedve nem volt bevallani. - Rendben van, gyerünk! A padlásra vezető homályos lépcsőfeljáró nem volt túl bizalomgerjesztő. Gyerekkorában soha nem engedték, hogy felmenjen. Talán ezért volt számára még most is ennyire riasztó. A graastensholmi padlás egyébként is misztikus, kellemetlen, boszorkányos helyként élt a családi emlékezetben. Most, hogy ilyen bizalmas viszonyba került Irmelinnel, felötlött benne, hogy elmondja neki azt a bizonyos csókolózást Niklasszal. Hiszen csak játszottak, ki akarták próbálni, milyen. Semmi mélyebb érzés nem kötötte őket egymáshoz. Villemo mégsem mondta el, félt, hogy unokanővére a szívére venné a dolgot, az pedig nem használna egyiküknek sem. Irmelin megnyomta a kilincset. A padlásajtó nyikorogva tárult fel előttük. Eleinte alig láttak valamit, hisz csak néhány keskeny nyíláson át szürődött be némi fény. - Hú, micsoda hely! - kiáltott fel önkéntelenül Villemo. - Itt aztán bőven találhatnak rejtekhelyet maguknak a kísértetek. Barátnője gyakorlatiasabbnak bizonyult. - Mindenesetre elég poros. Gyerünk, lássünk munkához! Remélhetőleg nem mászkálnak fekete macskák a tartógerendákon, tűnődött Villemo. És csontvázak sem hevernek a régi ruhák alatt. Az is lehet, hogy a bútorok éjszakánként változtatják a helyüket, alóluk pedig szörnyűséges lények másznak elő, majd eltűnnek az első beszűrődő fénysugárra. - Irmelin, szerintem nem kellene... - Villemo! Nem hittem volna rólad, hogy ennyire félős vagy! Nincs itt semmi más, csak a Meiden család egykori használati tárgyai. - Hát, talán valóban igazad van, hogy nincs mit félni néhány ütött-kopott bútortói, kifakult ruhától. - Ugye megmondtam! Szerinted hol kezdjük a kutatást? Mi lenne, ha megosztanánk egymás között a feladatot?

Villemo nem repesett az ötlettől. Úgy vélte, jobb, ha együtt keresgélnek. - Attól tartok, hogy egy elrongyolódott fűző, vagy az a bajuszkencés csupor ott nem fedi fel előttünk a Jéghegyek Népének titkát. Te találtál valami érdekeset? - Egy korsót, no és néhány szalmából font betlehemi figurát. Azaz semmi különöset. Folytassuk ott, szemben. Amikor már majdnem átértek a padlás másik sarkába, Villemo hirtelen megragadta Irmelin karját. - Az az érzésem, hogy nem vagyunk egyedül. - Miket fecsegsz itt össze? - nevetett fel Irmelin és már indult is volna tovább. - Nem, ne menj! Valakí nem akarja, hogy továbbmenjünk. Irmelin megdöbbenve látta, hogy unokahúga arca elszürkül a félelemtől. - Mi történt, Villemo? - kérdezte, de a lány válasz helyett kézenfogta és visszavezette a padlás közepére. - Érdekes, itt már nem érzem, hogy taszítana valami. Ezen a részen nyugodtan mozoghatunk. Még egyszer visszanéztek. A sarokban egy asztal és egy kendővel leteritett karosszék vonala rajzolódott ki. - Hú, jó lenne, ha mégsem lennének kísértetek Graastensholmon - vacogta Irmelin. - Mi volt ez az egész? - Azt hiszem, nem kísértetek járnak körülöttünk - mondta tétován Villemo. - Csak egy erő. Éppen olyan, mint a vihar, a tűz vagy a szerelem, ugye érted. Nem volt rosszindulatú, Irmelin. Csak védelmezett minket, figyelmeztetett valami veszélyre. Akaratlanul is suttogni kezdtek. - Most már csak azt nem értem, hogy Kolgrim és Tarjei miért mozoghatott teljesen szabadon az egész padláson. Ők nem érezték az ellenállást? - Én sem értem. Talán éppen az ő behatolásuk keltette ismét életre az addig szunnyadó erőt. De az is lehet, hogy nem mi vagyunk a megfelelő személyek. Vagyis nem a mi feladatunk, hogy megtaláljuk a titkot. - Kolgrim és Tarjei sem lehetett az, hiszen akkor nem kellett volna meghalniuk. - Talán éppen az életünket védte az erő? - Azt hiszem, inkább a te életedről van szó, Villemo. Mondd csak, biztos vagy benne, hogy az az erő nem volt rosszindulatú velünk szemben? A lány felidézte magában az érzést. De addigra messze kerültek attól a helytől, ahol először felfigyelt rá, visszamenni pedig nem volt kedve. - Fogahnam sincs róla. Az volt a benyomásom, hogy egy bizonyos személyből sugárzik felénk. - Kicsit hátborzongatóan hangzik! Csak nem azt akarod mondani, hogy... - Nem, nem róla van szó. Még a nevét sem ejtem ki szivesen. Menjünk már el innen! Egy perccel sem bírok tovább ittmaradni! Elindultak az ajtó felé. Fellélegeztek, miután becsukták maguk mögött. Villemo végre biztonságban érezte magát.

- A családban csak egyvalaki kísért. És nem gonoszságot sugárzott felénk. Határozott volt ugyan, de jóindulatú. - Solra gondolsz? - kérdezte Irmelin halkan, amikor lefelé mentek a lépcsőn. - Igen. És tudod, hogy ő soha nem ölt alakot. Csak a segítségére van annak, aki rászorul. - Igazad lehet. Szerinted elmondjam anyának vagy apának, hogy mit éltünk át? - Most még ne. Azt hiszem, bárki minden bántódás nélkül fölmehet a padlásra. A mi esetünk más. Mi valami veszélyes dolog után kutattunk. - A Jéghegyek Népének titkos átka, igen. Ha Kolgrimnek és Tarjeinek nem sikerült megtalálni, miért sikerült volna éppen nekünk? Irmelin titokban szemügyre vette barátnőjét. Biztos volt benne, hogy Villemo meglepetéseket rejteget még számukra. Ő maga sincs tisztában azzal, miféle képességek lakoznak benne. Amikor ismét az ablakná! ültek, Irmelin bátortalanul megkérdezte: - Villemo... mondd, valóban olyan szörnyű dolog lenne, ha engednék... - Nem értem - nézett rá unokahúga elképedve. - Tudod, amiről az előbb beszéltünk! Azok az érzések és vágyak... Szegény lánynak fogalma sem volt róla, mit feleljen. Ez már meghaladta a képességeit. Hiszen őt senkihez nem fűzte olyan erős kötelék, mint Irmelint Niklashoz. És mivel Eldar meghalt, nem is igen reménykedett ilyesmiben. - Drága Irmelin! - sóhajtott fel együttérzőn. - Nem tudom, mit feleljek. Csak azt tudom, hogy mélységesen megértelek. Barátnője nem bírta tovább türtőztetni magát, zokogva Villemo vállára borult. BEKÖSZÖNTÖTT AZ OKTÓBER. Éppen egy éve történt, hogy Villemo megismerte Eldar Svartskogent és halálosan beleszeretett. Azóta is szívós makacssággal őrizte magában ezt az érzést, bár néha már maga is értelmetlennek érezte. Dominictól még nem érkezett válasz. Villemo tanácstalannak és magányosnak érezte magát. Niklas teljesen magába zárkózott, képtelenség volt akár egy szót is váltani vele. Irmelint Dániába küldték, Gabrielshusbe, a nagyanyjához. Távollététől azt remélték, hogy a két fiatal szívében kioltja a lángot. Villemo elkeseredetten sétált a hidegben. A tavalyi október mintha szebb lett volna. Most mindent köd borít, egészen a fák csúcsáig. A mezőket sártengerré változtatták az őszi esők. Villemo akaratlanul is a temető felé vette útját. Zavartságában azt remélte, hogy erőt meríthet az ősök kőzelségéből. Családjában előtte már sokan kővették ezt az ősi rítust, mely talán pogány volt, de megnyugvást hozott a léleknek. Előszőr a legrégebbi sírt kereste fel, azoknak a nyughelyét, akiket soha nem ismert. - Jó Tengel - olvasta a sírfeliratot - és Silje Angrimsdatter...

Silje. Mindenki csak tisztelettel beszélt az asszonyról, Villemo ükanyjáról. - Milyen kár, hogy nem ismerhettelek benneteket - suttogta a lány... - Vajon az én sírom fölött mit fognak mondani az emberek? Kicsoda? Villemo? Jaj, az a liba, akinek soha semmi nem sikerült az életben? Csak bajt és nyomorúságot hozott mindenkire. Szűzen halt meg, hát ezt sem tudtátok? Az egyetlen férfi, akit szeretett, meghalt, utána meg már nem bírt férjhezmenni. Nem akarta továbbvinni az átkos örőkséget. Már megint ez az önsajnálat! Észre sem vette, hogy már Sol sírjánál áll. Sol Angelica, a legendás hírű boszorkány, akit mindenki szeretett! - Még csak egy elfogadható boszorkány sem lett belőlem! Bátortalanul, de azért szenvelgésén nevetve sietett ki a temetőből. A rítusnak vége, talán összegyűjtött annyi erőt, hogy továbbvonszolja magát ebben az életben. Az erdő felé vette útját, de előbb még elhaladt Graastensholm és a Hársfaliget mellett. Furcsán érezte magát. Szomorú volt és dühösen gondolt arra, hogy képtelen rendezni a gondolatait. Szétfolyt körülötte minden, beszélni sem akart senkivel. A folyó állta útját. Ritkán járt errefelé. A folyó jó darabig az erdőn át haladt, kikerülve a falut. Hírtelen felerősödtek mögötte az erdő hangjai, ágak reccsenése, vízcseppek kopogása. Esik az eső? Nem, csak az esővíz csepeg a levelekről. Hallotta az apró állatok motozását, amint ide-oda szaladgálnak, vackukat rendezgetik, amit szétdúlt a vihar. Némelyik ág, nem bírva a nehéz vízcseppek súlyát, hangos reccsenéssel roppant össze. Ismét a folyót nézte. Közel lehetek a Martha-szurdokhoz. Igen, éppen szemben állok vele. Akaratlanul is elindult lefelé, a folyó mentén. Már járt erre néhány évvel ezelőtt, hogy Martha a szurdokba vetette volna magát. Azóta mindig megborzongott, ha erre a helyre gondolt. A folyót már alig látta az elébe tornyosuló szikláktól és fáktól. Eszébe nem jutna, hogy a meredek part szélére merészkedjen. Ott, ahol a folyó hangos dübőrgéssel zúdul le a szikláról, ott van a Martha-szurdok. Már majdnem fölötte áll. Vajon milyen mély lehet? Az erdőből keskeny ösvény vezetett idáig. És ekkor... Észrevett valamit. Apró fakereszt emelkedett ki lába előtt a földből, elébe valaki virágot ültetett. Villemonak elszorult a torka. Vajon ki jár ilyen hüségesen erre a helyre? Már nem nagyon emlékezett Marthára. Kedves, csendes lány volt. Idősebb, mint az akkor tizenegy éves Villemo, már-már felnőtt. Tekintete szégyenlős volt, a ruhája szegényes. Az ilyen lányok mindig könnyen áldozatul esnek a tapasztalt csábítónak. Gyengédségre és szeretetre vágynak, és nincs bátorságuk nemet mondani. A támadás váratlanul érte. Először fel sem fogta, mi történik vele, csak annyit érzett, hogy valaki erősen a szakadék felé taszítja. Nem menekülhetett. Már csak saját halálsikolyát hallotta, majd meglátta az alatta tátongó, egyre közeledő mélységet. Úgy járok, mint Martha, villant át az agyán. Szörnyű lehetett neki is.

3. fejezet MARTHA HALÁLA ÓTA néhány csenevész fának sikerült gyökeret vernie a meredek sziklafalon. A vékonytörzsű nyírfák és feketefenyők merészen hajoltak a szakadék fölé. Villemo az egyik nyírfán akadt fenn, egy fűvel borított kiszögellés fölött. Kétségbeesetten ragadta meg a gyenge ágakat, és elszántan beléjük kapaszkodott. A fa meghajolt a hirtelen ránehezedő súly alatt, de bírta a próbatételt. Villemo elborzadt, amikor megpillantotta a mélyben zúgó, habzó, hullámzó vizet. A szeme káprázott a látványtól, karja zsibbadtan kapaszkodott a fába. Szinte megbénult a félelemtől. Lábával átkulcsolta a fa törzsét, és óvatosan kitapogatta a peremet, ahonnan a fa kinőtt. A szikla szürke palarétegekböl állt. Ahogy jobban szemügyre vette, a nyír valójában egy keskeny lyukból nőtt ki, akárcsak a mellette álló fenyő. Ha egy kicsit hátrébb tudna csúszní, és aztán felfelé... Hogyan lehetne... Szemét végígjáratta a fa törzsén, előbb felfelé, aztán lefelé. Istenem, segíts, hogy ne bolonduljak meg a félelemtől! Egyik kezét lassan, óvatosan arrébb csúsztatta, majd a másikkal is utánafogott. A fa inogni kezdett alatta. Villemo tudta, ha nem vigyáz és elveszti az egyensúlyát, talán nem zuhan le azonnal, csak éppen a szakadék fölött fog himbálózni, két kezével a vékony fatörzsbe kapaszkodva, amig el nem törik. Vagy ameddig bírja teste ránehezedő súlyát. Vajon kinek jut majd eszébe, hogy itt keresse? Valószinűleg senkinek. Hiszen csak úgy elindult otthonról, nem tudják, merre járhat. Végtelenül lassan folytatta a munkát. Sikerült annyira hátracsúsznia, hogy behajlíthatta a lábát. Karját megpróbálta ellazítani egy kicsít, majd lábával óvatosan megérintette a szikla peremét. A kiszögellés annyira keskeny volt, hogy képtelenség volt ráállni. Mindenesetre annyit elért, hogy a fa nem hajlott már meg olyan nagyon. Ám amikor ismét megpróbálta arrébb csúsztatni a kezét, a fa akkorát reccsent, hogy Villemo megbénult az ijedségtől. Hosszú percekig moccani sem mert. A vízesés robaj a ott dobolt a fülében, míntha soha nem hallott volna más hangot, csak ezt a rémes dübörgést. A vízből felszálló párától átnedvesedett a ruhája, vagy talán izzad? Nem tudta eldönteni. Szíve hevesen dobogott. Mindig emlékezni fog erre a keserű kalandra. Hogyhogy mindig? Csak nem abban a hitben ringatja magát, hogy valaha kiszabadul innen? Még ha sikerülne is bejutnia abba a barlangszerű lyukba, akkor is hogy jutna onnan feljebb? Villemo csak most döbbent rá, milyen reménytelen helyzetben van. Kétségbeesve kiabálni kezdett, pedig tudta, hogy segélykiáltásait senki sem hallja meg ezen a félreeső helyen. Talán csak egyvalaki. De az úgysem segitene rajta. Sőt, visszajönne, hogy befejezze félig sikerült munkáját. Nem lenne nehéz dolga, egy hosszú bottal meg kellene bökdösnie a fát, vagy letaszítania Villemot. Már egy órája függött a fán. Persze számára nem léteztek órák, csak hosszú, végtelenségbe nyúló percek. A szikla tetejéről zaj hallatszott. Már annyira hozzászokott a vizesés morajához, hogy bármilyen idegen hangot

képes volt kiszűrni a dübörgésböl. Csak nem jött vissza az a szörnyű ember? Sokáig nem hallott semmit, majd megszólalt egy hang. - Martha? - hallotta a kiáltást a lány. - Nem, nem Martha az! Én vagyok, Villemo! - kiáltotta vissza kétségbeesetten. - Segitsetek rajtam, kérlek! Már nem bírom sokáig! Egy ideig ismét csend következett. - Uram, Jézus! Kisasszony! Tartson ki, amíg segítséget hozok! Semmit sem látott a félelmetes sziklafalon és az alatta zúgó vízen kivül. Már a fejét sem merte a hang irányába fordítani. Nem látott mást, csak az iszonyatos mélységet. Már rágóta várakozott, legalábbis számára hoszszúnak tűnt az idő. Minden porcikája remegett a kimerültségtől. Amikor már azt hitte, hogy lázas képzelete találta ki az egészet, ismét hangokat hallott. Egy férfi és egy női hangot. - Kisasszony! Villemo kisasszony! Hall minket? - Igen - nyöszörögte lentről. - Hoztam egy kötelet - kiabálta a férfi. Hozzákötözöm egy fához, és lemegyek magáért. - Legyen óvatos - hangzott lentről. - Majd a feleségem vigyáz itt fent! A férfi beszéde, hanghordozása arról tanúskodott, hogy egyszerű ember lehet. Villemo fülének mégis zene volt minden szava. Mintha megbéklyózták volna az időt. Hallotta, hogy azok ketten éppen megvitatnak valamit. Görcsölt a lába, de már nem is emlékezett rá, mióta. Hihetetlennek tűnt, hogy más is történt vele valaha, nemcsak az, hogy egy fán csüng egy szakadék fölött. A nyírfagallyak húsába hasítottak. A sziklafalról apró paladarabok váltak le. A férfi feléje közeledett. Istenem, könyörgött Villemo, segíts neki! Nem bírnám elviselni, ha miattam esne le! Egy ember halála már így is a lelkemen szárad. Nem is fogom soha elfelejteni. Istenem, tudom, hogy elhanyagoltalak. Bizonyára gyávaságnak tartod, hogy most fordulok hozzák, amikor fogytán az erőm. Kérlek, bocsásd meg nekem! És kérlek, segíts ennek az embernek, hogy életben maradjon! És kérlek, ha nem esik nehezedre, engedd meg, hogy lássam még a földet, a füvet, az erdőt és az eget! Hogy még egyszer viszontlássam szeretteimet! A szüleim et, akiket annyira szeretek! Nem szeretnék újabb fájdalmat okozni nekik! Engedd meg, hogy mások hasznára lehessek a földön! Istenem, öértük kérlek, segíts rajtam! Valami hirtelen az arcához csapódott. Először azt hitte, hogy egy apró rágcsáló, de a kötél vége volt. Vastag volt ugyan, de meglátszott rajta, hogy nem tegnap került ki a kötélverő műhelyéböl. Uramisten! - gondolta Villemo. Kibír ez míndkettőnket? Még mielőtt bármit is kérdezhetett volna, a férfi elkiáltotta magát.

- Ne mozduljon! Várjon nyugodtan! Látta, hogy a férfi a keskeny sziklaperemen veti meg a lábát. Aztán kiabált valamit felfelé, amit Villemo nem értett meg. - Legyen óvatos - figyelmeztette megmentőjét. - Nehogy leessen! Én magam is elég bizonytalanul állok, úgyhogy... - Látom - mondta remegve a férfi. Villemot meglepte a férfi bátorsága. - Most pedig körbetekerem magán a kötelet... Ugyan hogy képzeli? - csodálkozott Villemo. Hiszen nem ér el, én pedig egyáltalán nem tudok neki segíteni. Némi tépelődés után a férfi is belátta ennek lehetetlenségét. - Talán a bokámhoz erősíthetné a kötelet - javasolta a lány. A férfi gondolkodott. - De akkor fejjel lefelé kell felhúznom. - Nem számít. Már hozzászoktam, hogy félig-meddig ilyen helyzetben függjek. Elég erős a kötél? - Igen. Azért remélem, hogy nem csúszik majd ki a bokája a hurokból! - Akkor majd megpróbálok repülni. A férfinak tetszett, hogy a lánynak még ilyen helyzetben is van kedve tréfálkozni. Egy ideig még tétovázott. - Kisasszony, azt hiszem, nincs más választásunk. Mondhatok még valamit? - Igen! - Ez a nyírfa már megtett mindent, amit elvárhatunk tőle. Csak egy mozdulat és... - Igen, tudom. Azért szeretem ezt a fát. - Meg tudom érteni. Miközben beszélgettek, bár inkább kiabáltak, hisz különben nem hallották volna egymást az alattuk dübörgő víz miatt, a férfi a lány bokájára hurkolta a kötelet. - Sajnos csak egy kötelünk volt - mondta. - Engem pedig már végképp nem bírna el ez a csenevész fa, úgyhogy egyszerre kell felmennünk. Ezzel a kötéllel, képedt el a lány. - Kibírja? - kérdezte hangosan. - Majd imádkozunk Istenhez, kisasszony - mondta komolyan a férfi. - És a felesége? Csak nem ő fogja felhúzni? - Elküldtem, hogy hozzon ide néhány szomszédot. - Ezek szerint senki nincs odafenn? - Még nincs. De hamarosan megjönnek. Villemo felsóhajtott. Legalább már nem annyira kilátástalan a helyzete, mínt röviddel ezelőtt. Ez a molyrágta kötél

úgy-ahogy a killvilághoz kapcsolja, és társasága is van. - Magával mi lesz? Nem láttam, hogy magára erősítette volna a kötelet! - A karom alatt van, ne aggódjon értem a kisasszony. - Köszönöm, hogya segítségemre sietett! El sem tudja képzelni, mennyire örülök annak, hogy itt van! - Szívesen teszem - mondta az zavartan. Egy ideig csendben voltak. - Ugye... maga Martha apja? - Igen. Villemo erre már nem tudott mit mondani. A férfin látszott, hogy szeretne megkérdezni valamit. - A kisasszony... önszántából ugrott a szakadékba? - Nem, uramisten, hogy mondhat ilyet! - Értem. Bizonyára örült volna, ha Villemo bővebb magyarázatot ad a történtekre, de ekkor hirtelen kiáltásokat hallottak a szikla felől. - Megjöttek - mondta megkönnyebbülten. A hangokból ítélve többen lehettek és szerencsére kötelet is hoztak magukkal, amit nem késlekedtek leereszteni. Villemo is megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egyre kevésbé tudta tartani magát. Idegei végleg felmondták a szolgálatot. Egész teste remegett a türelmetlenségtől, amíg arra várt, hogy Martha apja a másik kötelet is magukhoz erősítse. A nyír vékony ágai ismét húsába vájtak. Villemo biztos volt benne, hogy örökre nyomot hagynak bőrén. Örökre? Még nem volt fenn. Kinyitotta a szemét, de a mélység még mindig ott tátongott alatta. Végigfutott a hátán a hideg. Legszívesebben sikított volna félelmében és kimerültségében. Ismét becsukta a szemét. Újabb hangok és vezényszavak. Odafenn elkészültek. Megkezdődött a kellemetlen út felfelé. Villemo az utolsó pillanatig a fába kapaszkodott. Csendben köszönetet mondott neki, és miközben őt felfelé húzták, ő felfelé húzta a fát, hogy az ismét visszanyerje eredeti formáját. Martha apja jó erősen fogta a derekát, nehogy a lány bokáját túlságosan megterheljék. Még így is azt hitte, hogy kiszakad a lába. Ide-oda himbálóztak a sziklafal előtt. Villemo sejtette, hogy a lábáról lecsúszott a szoknya. A férfi arca a térdéhez tapadt, a férfi lába viszont az ő arca előtt himbálózott. Mindegy, a fő az, hogy fölfelé tartanak! Csak a kötél bírja.