AZ ÚJRAÉLESZTÉS KEZDETEI MAGYARORSZÁGON* FELKAI TAMÁS.Amnak a korszaknak, melyben úgy tetszett: az emberekből kihalt az egymáson segítés ösztöne, s melyet megfigyelőjéről elnevezve swendseni periódusnak [1] ír le a mentéstörténet, tulajdonképpen az ipari forradalom, a felvilágosodás vetett véget. A segélynyújtás legpregnánsabb formája, az újraélesztés is ekkor kerül igazán a filantrópok és a természetvizsgálók látóterébe. A XVIII. század közepe érdekes képet tár a mentés fejlődéstörténetét vizsgálgatok elé. A kibontakozó ipar és kereskedelem, ezek nyomán pedig az urbanizáció és közlekedés felélénkülése igényt támasztott a segélynyújtás felé, s ennek kielégítése elsősorban gazdasági érdek volt. Figyelembe kell vennünk azonban egyéb tényezőket is. így sok más közt az egyik legelhanyagoltabbat, melyet a mentéstörténet kutatói figyelmen kívül hagytak, az élve eltemettetéstől való félelem tömeghisztériáját. E félelem sok esetben valós alapra épült a járványok és csataterek tömegtemetéseinél, valamint a vidékek közegészségügyi ellátatlansága miatt; de táplálta a valótlan is: a megjelenő és elburjánzó ponyvairodalom. Orvosok és természetvizsgálók is foglalkozni kezdenek a problémával Európa-szerte. Bruhier, aki 1740-ben a tetszhalálról értekezik, kimutatja, hogy az általa vizsgált 181 tetszhalál-esetben 72 alkalommal orvos állapította meg a halál beálltát, mégis magához tért a páciens, még mielőtt felravatalozták volna, 53 már a ravatalon tért magához, 52 eltemetettről csak később állapították meg, hogy élve került a sírba, 4 tetszhalott a boncasztalra került. Nem lehet véletlen, hogy ugyancsak 1740-ben Strasbourgban rendelkezést adnak ki, mely lényegesen enyhíti a vízből mentést és felélesztési kísérleteket akadályozó régebbi előírásokat. Ezek közt olyat is találhatunk, mely előírja: a vízbefúltat csak akkor szabad kihúzni, ha a már értesített hatósági elöljáró és a vélhető rokonság képviselői a helyszínre gyűltek. A párizsi akadémia 1740-ben vízből mentési útmutatót is kiadott abban bízva, hogy jótét lelkek majdcsak kimentik a vízi balesetek áldozatait. Ez hiú reménynek bizonyult. Reaumur is ebben a kritikus évben rándult ki az életmentés területére. Megjelentetett egy tanulmányt [2], melyben tiltakozik a vízből méntettek lábtól fogva való felakasztása ellen. Inkább görgessék meg feneketlen hordóban, javasolja, majd csavarják meleg kendőkbe és itassanak vele pálinkát.,,egyik akadémikusunk", írja a továbbiakban,,,nemrég szemtanúja volt egy vízbe fúlt ember befüstölésének s az eljárás gyors eredményének. (A vízbe fúlt) torkába pipaszárat dugtak, melyen át füstöt fújtak be. " Szembetűnőek a leírás pontatlanságai. Nem hordóban volt szokás görgetni a nem légzőket, hanem hordón. Ez egyik módja annak a sornak, mely az ökörháton való rázatástól a himbaágyig vezet. Mit értett Reaumur torok alatt? Szájüreget, garatűrt, netán tracheát, vagy nyelőcsövet, melybe pipafüstöt fújtak? És tényleg a torkába dugták a pipaszárat a vízből mentettnek? Mert a dohányfüstöt ez időben peranalisan alkalmazták, ennek híján levegőt ajánlottak fújni ugyanoda légzésmegindítás céljából. A felfújt beleket nyomogatni rendelték azzal a céllal, hogy a hasüreg felől mozgathassák meg a tüdőket. A dohányfüstklistirt Isnard dolgozta ki 1759-ben, állítva, hogy a dohányfüst erősen ható szer, mely adjuválja a mechanikus eljárást. E munkájával elnyerte a Besançon Akadémia pályadíját. [3] Kimutatható, hogy a dohányfüstklistir megjelenése a mentéstechnika létrejöttét is jelenti. De ez a korszak a kórboncolás érlelődésének korszaka is. Európa egyetemein már réges-rég * Elhangzott a Weszprémi István Emlékérem átadásának keretében rendezett ülésen 1987. május 21.
elvetették azt a torzult szemléletet, mely a megfulladottban, legyen az vízbe fúlt, akasztott, megzsinegelt, vagy bármi okból tüdőödémás, az Isten átkozottját látta. A felvilágosult elme e téren is a halál okát kereste, annak mechanizmusát kémlelte. Rendkívül érdekes hát számunkra Morgagni műve, a De sedibus et causis morborum per anatomen indagatis libri V. E mű 1761-ben keletkezett [4], s második kötetének 361. oldalán a nagy pathologus Weszprémi István megfigyeléseit közli. Arról tudósít, hogy Weszprémi a vízbefulás okát kutatva a tüdő vízzel való telítődését feltételezte. Ám egy adott esetben a gégét átszúrva a levegő sípoló kiáramlását figyelte meg s észlelhette a boncolás során a tüdőhólyagocskák nagyfokú tágulatát. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a levegő feszítése miatt a vérkeringés akadályozottá vált. Nagyszerű megfigyelése volt ez Weszpréminek. Nekünk kévésünknek akik a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején mentőtiszti tanfolyamot végezhettünk megadatott, hogy láthattunk kísérleti állatot vízbe fojtani s utána rögtön felboncolni. Ugyanazt észlelhettük, amit Weszprémi: a maximálisan felfúvódott tüdőket, a vér pangását. Előttünk állt az emphysema pulmonum acutum auctum drámai képe. Mármost Morgagni is saját szavai szerint fennakad Weszprémi másik közlésén, mely egy, a Themzéből negyedórás késéssel kiemelt tetszhalott újraélesztését ismerteti. Jó óráig alkalmazva az újraélesztési eljárásokat végül is Weszprémi átszúrta a gégét, s ez alkalommal nem figyelhette meg a fentebb leírtakat, ami arra utal, hogy nem fejlődött ki, vagy éppenséggel visszafejlődött a hyperakut emphysema. Ennek oka nem ítélhető meg. Semmi adatunk sincs arra, hogy milyen minőségű vízben volt a kimentett, nem tudjuk milyen eljárásokat alkalmaztak mentése során, s főleg azt nem tudjuk, hogy valóban teljes légzés- és keringésleállás állapotában került-e Weszprémi keze alá. Weszprémi egy órai resuscitatiós kísérlet után megszúrta a gégét" tum denique perforavit és nem észlelte a levegő sípoló kiáramlását. Kótay [5] úgy véli, hogy ultimum refúgiumként tracheotomia történt. Morgagnit olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy Weszprémi inkább diagnosztizált. A tracheotomia ténye nyilvánvaló, mert a továbbiakban Morgagni pontosan megírja:... sőt, azon a nyíláson egy csövet bedugott s a levegőt újra és újra ráfújta, hogy így a felfújt tüdőhólyagocskákkal és más segítségekkel a megakadt vért mozgásba hozza, ami végül szerencsésen bekövetkezett". Weszprémi sikeres resuscitatiója 1756 körül történt. A tracheotomia műtéte ekkor már régen ismert, sőt: Schröck 1714-ben vízbe fúltak mentésére kötelezően írta elő alkalmazását. Nálunk, Magyarországon e műtét ritkán szerepel a korabeli segélynyújtási irodalomban, legalábbis az általam áttekintett anyagban. Nem szerepel az 1769-es Császári Parancsban sem, melyet érdemes szemügyre venni, ugyanis valamennyi régebbi és újabb mentéstörténeti összefoglaló ezzel indítja hazánk segélynyújtásának krónikáját. Mind Weszprémi, mind van Swieten életútja, jelentőségük hazánk egészségügyében jól ismert, mint ahogy ismeretes kettejük barátsága és szakmai kapcsolata is. Erről kevés újat lehetne mondani. Itt van azonban ez az 1769-ben kiadott Császári Parancs, mentési rendelet, mely óhatatlanul elgondolkoztatja a téma iránt érdeklődőket. A kérdés vizsgálata Amsterdamba vezet vissza bennünket, ahol 1767-ben, tíz évvel Weszprémi hazatérte után, lelkes humanista férfiak létrehívták a Maatschappij tot Redding van Drenkelingent. Ez a társaság a mentést erkölcsi piedesztálra helyezte, de praktikus holland módon pénzre átváltható arany Legpenninggel is jutalmazta. Megszervezte a vízből mentés rendszerét és időközönként nagy példányszámban tette közzé mentési utasításait, a Bekendmakingokat. E szervezési forma igen gyorsan elterjedt nemcsak Németalföldön, hanem a kontinensen is. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a holland van Swietent megragadta a gondolat és alig két évvel a holland alapítás után ő is lépett ez irányban. Hollandiában a mentés jutalmazandó cselekedetté emelkedett. Van Swieten ennél tovább ment:
császári parancs formájában mindenki számára kötelező cselekedetté tette azt. Talán ebben rejlik titka annak, hogy az Osztrák Magyar Birodalomban nem alakulnak a Carda-féle Prágai Mentőház kivételével mentőtársaságok. Az első holland Bekendmaking és a swieteni előírások közt azonban jelentős különbség van az utóbbi javára. Ezen előíráson érezni vélem Weszprémi befolyását, ugyanis mindjárt a bevezetőben leszögezi, hogy,,... minden igyekezetnek arra kell irányulnia, hogy a tüdőkben és az agyban a vér pangása megszűnjön és a rendes keringés helyreálljon". Ez, mint az Morgagni tudósításából kitűnik, Weszprémi felfogását visszhangozza. A második pontban van Swieten a befúvásos lélegeztetés kitartó alkalmazását írja elő. Ugyancsak pozitívan értékelendő, hogy tiltja a lábi felakasztást és a hordóban görgetést. Nem nagy lelkesedéssel, de ajánlja a végbél felfúvását, vagy a dohányfüstklistir alkalmazását; sőt ő maga is tervez ilyet, melynek egy példányát a Mentőmúzeum őrzi. Korunk számára meglepő az indolencia a légzés mielőbbi megindításával, vagy azonnali pótlásával szemben. A hangsúly az azonnaliságon van, melyet számunkra az időfaktor ismerete tesz magától értetődővé. Ebben az időben még a legsürgősebb pótolnivalók közé az elvesztett hőt sorolták. Ez háttérbe szorul a swieteni előírásokban. Bezzeg Boltennél és másoknál [6] nem, náluk a hővesztés mint fő halálok szerepel. A swieteni, Császári Parancs formájában közreadott mentési rendelkezés kötelező jelleggel bírt. Közli tehát Borbélyi Tanításaiban Rácz Sámuel is [7] 1794-ben, de a magisztrátusok számára írt ajánlásaiban inkább Hensler 1770-ben kiadott módszereit javasolja, előírva benne a tracheotomiát is. Érdemes lenne utánanézni, milyen eredménnyel járt hazánkban a mentési parancs. Mindenesetre meg kell állapítanunk, hogy van Swieten igen bölcsen a császári parancs tekintélyére bízta a mentés kötelmét. Még a polgáriasodon, gazdag Hollandiában is anyagi nyomaték kellett az erkölcsi biztatás mellé, hogyan lehetett volna elvárni másképp, mint szigorú parancs útján eme filantróp tevékenységet egy kirabolt, leigázott, meggyötört néptől? Ha fentebb említettem, hogy Európa egyetemein már túlhaladták a megfulladottakhoz kapcsolódó balítéletet, azzal nem állítottam, hogy a köznépre is vonatkozna az. Ismeretes, hogy a felszabadító savojánus hadsereg és a nyomukba tóduló idegen bevándorlók a magyar lakosságot olyan körülmények közé kényszerítették, melyek nemcsak az emberiesség erényét ölték ki az egyszerű emberekből, hanem tápot adtak a legsötétebb babonáknak is. Történelmünk reális ismeretében nem is csodálkozhatunk azon, hogy a Felső-Tisza-tájon még a XX. század első negyedében is élt az a hit, hogy a folyót, tavat nem szabad megfosztani áldozatától a vízbe fúlótól, hogy kiadja kincseit halásznak, csíkásznak, pákásznak. Egyébként ismeretes az is, hogy Frigyes császár 1775-ben Berlinben kelt rendeletével testi fenyítéssel rendeli sújtani azokat, akik becstelennek tartva a megfulladottakat a mentést elmellőzik, vagy éppenséggel akadályozzák. Hazánkban ilyen rendelkezésre nem került sor. A XVIII. század végén jelenik meg a magyar nyelvű segélynyújtási szakirodalom is. Ennek reprezentánsa Schosulan Mihály János bécsi professzor könyvének, a,,falusi Emberek számára írt Oktatás ' '-nak magyar fordítása 1786-ból. Jellemző a könyvek és ismeretek ez időbeni terjedésére, hogy Rácz fentebb említett könyvének harmadik kiadásában megvalósíttatni kívánja azt a hivatalos rendelkezést, melynek értelmében ki kell adni Schosulan könyvét magyar nyelven. Az is jellemző, hogy itthon is ismeretesek voltak Hufeland munkái, köztük például a tetszholtak elektromos árammal való felélesztési kísérleteiről szólók, de sem ekkor, sem később nemigen emlékeznek meg róla. Úgy lehet ennek tudható be a halálokok teljes félreértelmezése, még az olyan jó nevű és az utókor által tisztelt orvosnál is, mint Stipsics Ferdinánd. Egy 1788-ból származó jelentésében azt írja, hogy az öngyilkos akasztott felélesztési kísérletei azért voltak sikertelenek, mert az tette elköveté-
se előtt sok bort ivott, ami szélhűdést okozott; másrészt a kétszeresen nyak köré csavart kötél megsértette a nyakereket. így a felélesztés nem sikerült, dacára annak, hogy az áldozat másfél óráig függött a kötélen. [8] Ahová a könyvek eljutottak, ott megfigyelhető a magyar mentési szakirodalom megjelenése is. Legkiválóbb példa erre Széchényi Ferenc könyvtára. Minden bizonnyal ide is eljutottak Hollandiából, az elektrifikálás bölcsőjéből [9] azok, melyek az elektromos készülékekről, s azok orvosi alkalmazásáról szóltak. Gyaníthatóan ezekből meríthetett Kiss József udvari orvos is eddigelé alig méltatott elsősegélynyújtási munkájához. Az 1796-ban kiadott Ege'sséget tárgyazó Katechizmus az újraélesztési eljárásokról írva behívásos és kézi mesterséges lélegeztetési módszert ismertet, mely utóbbi feltűnően hasonlít ahhoz, amit majd Howard publikál 63 év múltán. Kiss a lélegeztetést elektrifikációval egészítteti ki, és csaknem két évszázad távlatából ez úgy tűnik, mintha a mai, kardiomanipulációval kombinált CPR kerülne ott ismertetésre. Elgondolkozhatunk azon is, hogy ez a korszerű ismeretekkel rendelkező, ügyes tollú orvos milyen hatással volt a fiatalabb Széchenyi-generációkra, mert az nem lehet véletlen, hogy generációkon keresztül találkozunk a Széchenyiek nevével ott, ahol mentésről, tűzoltásról szó esik. Kiss József nevét említve azt is regisztrálnunk kell, hogy a magyar mentéstörténet nála találja az első bizonyítékot arra, hogy hazánkban is istentelen cselekedetnek tartotta a néphit a vízbe fúltak, akasztottak élesztési kísérletét. Negyedszázad múltán, 1820-ban német nyelven Pesten, majd a következő évben Rozsnyón magyarul adja ki Kováts Mihály,,A hirtelen halál veszedelmében való segedelem" című munkáját. A szerző alaposan ismerhette az idevágó külföldi szakirodalmat, mert egyebek közt említést tesz a Görczy-féle kettős lélegeztetőeszközről is. Most már csak másfél évtizednek kell eltelnie, hogy megjelenjen az eddigieket elemzőén összefoglaló, fiziológiai és patológiai okadatolásókon nyugvó resuscitatiós munka, a,,tetszhóltak Felélesztésökróí szóló Tanítás ''. Flór Ferenc ezen fiatalkori, 1835-ben kiadott könyve mai napig érvényes megállapításokat tartalmaz és megfigyeléseivel messze megelőzi korát. Leírja az agyi és a szomatikus halált, elsőrendű fontosságot tulajdonít a légutak átjárhatóvá tételének és a légzés pótlásának azonnali megkezdését sürgeti. Felismeri a tömegoktatás és a mentés szervezetté tételének szükségességét. Könyve tárháza az irodalmi hivatkozásoknak, mely kincsesbányát jelent a mentéstechnika kutatóinak. Ezen munka zárja le a magyar újraélesztési gyakorlat kezdeti szakaszát. Újabb két évtized után pedig Balassa János közli először az Orvosi Hetilapban, majd külföldön az első, sikeres, tartós eredményű helyszíni recuscitatiót, mely már nem kétes eredetű és eredményű vízi halál, hanem a mindennapi orvosi gyakorlat egyik tudást és lélekjelenlétet próbáló esete volt. TAMÁS FELKAI M. D. C. Sc. M. Head Physician Director of the Museum of the Hungarian National Emergency and Ambulance Service Géza Kresz" H 1055 Budapest, Marko u. 22. ZUSAMMENFASSUNG In der Mitte des 18. Jahrhunderts wendete sich in Europa die Aufmerksamkeit der Ärzte auf die Frage der Scheintoten und deren Wiederbelebung. Morgagni erwähnt Weszprémis erfolgreiche Resuszitation. Es ist anzunehmen, dass Weszprémis Erfahrungen von diesem Sinne, auch in der Rettungs-Anordnung von Maria Theresia (1769) dessen Verfasser van Swieten war zur Geltung kamen. Die Anschauung und die Kenntnis der Ärzte wurden durch Ferenc Flórs Buch, welches im Jahre 1835 erschien, und die Technik der Wiederbele-
bung mit physiologischen und pathologischen Motivierungen eingehend erörterte, bedeutend beeinflusst. In den ungarischen und deutschen Fachzeitschriften gibt 1858 János Balassa seine erfolgreiche Resuszitation vom dauerhaften Ergebnis, ausführlich bekannt. IRODALOM 1. Swendsen, Fr.: Nödhjaelp. Köbenhavn, 1929. 2. Goiter, R. A. jr.: De oudste mideelen tot het opwekken der levengeesten. Amsterdam, 1937. 3. Booy, Th. de: Grepen uit twee Geschiedenis van de Maatschappij tot Redding van Drenkelingen. Amsterdam, 1967. 4. Morgagni: De sedibus et causis morborum per anatomen indigatis libri V. Lutetiae, 1761. 5. Kótay Pál: Az ifjú Weszprémi. O.E. 121. 16. sz. 961-264. 6. Mentők Lapja. Bp. 1926. 7. sz. 133. 7. Rácz Sámuel: Borbélyi Tanítások. I II. Pest, 1794. 8. Mentők Lapja. Bp. 1906. 7. sz. 101. 9. Gorter, R. A. jr. : Therapie en reanimatie door statische elektriciteit. Het. Reddingwezen 40. Amsterdam, 1951.