Hugh Laurie A BALEK (Tartalom) Apámnak

Hugh Laurie A BALEK (Tartalom) Apámnak Hálával tartozom az író-előadó Stephen Frynak észrevételeiért; Kim Harrisnek és Sarah Williamsnek mindent lehengerlő jó ízlésükért és intelligenciájukért; irodalmi ügynökömnek, Anthony Goffnak, aki nem fukarkodott támogatásával és bátorításával; színházi ügynökömnek, Lorraine Hamiltonnak, amiért nem vette zokon, hogy van egy irodalmi ügynököm is; és feleségemnek Jonak temérdek dologért, amelyeknek a felsorolásával egy ennél is vaskosabb könyvet is meg lehetne tölteni ELSŐ RÉSZ Első fejezet Láttam ma egy embert Ki meghalni nem kívánt; P. S. STEWART Tegyük fel, hogy el kell törnöd egy ember karját. A jobbat vagy a balt, nem számít. A lényeg, hogy el kell törnöd, mert ha nem... nos, ez sem igazán fontos. Legyen elég annyi, hogy ha nem töröd el, akkor nem számíthatsz túl sok jóra. Na mármost, a kérdésem a következő: gyorsan töröd el a kart reccs, hoppá, bocs, várj, segítek, itt ez a rögtönzött sín, vagy elnyújtod az egészet jó nyolcpercnyire, időről időre leheletnyivel növelve a nyomást, egészen addig, míg a fájdalom már lila és zöld és forró és jéghideg, és üvölteni kell, annyira elviselhetetlen? Hát igen. Egyértelmű. A helyes megoldás, az egyetlen megoldás az, ha minél hamarabb letudod az egészet. Kart eltörni, konyakot átnyújtani. Jó állampolgárhoz illően. Nincs más jó válasz. Hacsak. Hacsak, hacsak, hacsak. Mi van akkor, ha a szóban forgó kar tulajdonosát történetesen utálod? De úgy istenigazából. Szívből jövő gyűlölettel. Most fontolóra kellett vennem ezt a lehetőséget is. Amikor azt mondom, most, arra a pillanatra gondolok, amit épp próbálok leírni; a pillanatra, ami egy töredéknyivel, méghozzá igen véres töredéknyivel előzte meg azt a másik pillanatot, amikor a csukló végül eléri a tarkót, és a bal felkarcsont legalább két, de még valószínűbb, hogy több, lötyögve egymáshoz kapcsolódó darabra törik. Az imént említett kar az enyém. Nem valami elvont filozofikus kar. A csont, a bőr, a szőrszálak, a kis fehér sebhely a könyök csúcsán, melyet a Gateshill általános iskola fűtőtestjének sarka okozott mindez hozzám tartozik. És most érkezett el az a pillanat, amikor fontolóra kell vennem annak a lehetőségét, hogy a mögöttem álló férfi, aki a csuklómat szorítva szinte már szexuális vágytól fűtött

odaadással feszíti a karomat felfelé a gerincem mentén, utál engem. De úgy istenigazából. Szívből jövő gyűlölettel. Az örökkévalóságig húzza a dolgot. A neve Rayner volt. Keresztneve ismeretlen. Számomra legalábbis az, és ebből adódóan, azt hiszem, a számodra is. Feltételezem, hogy valakinek, valamikor tudnia kellett a keresztnevét arra a névre keresztelte, azon a néven hívta reggelizni, megtanította neki, hogyan betűzze le, megint csak más valakinek pedig egy bár túlsó végéből kellett kiáltania a nevét, hogy meghívja egy italra, vagy azt búgnia szex közben, vagy beírnia egy rubrikába egy életbiztosítási űrlapon. Tisztában vagyok vele, hogy mindezek a dolgok minden bizonnyal megtörténtek. Csak épp nehezemre esik elképzelni. Becslésem szerint Rayner tíz évvel lehetett idősebb nálam. És ez így önmagában még rendben is lenne. Nincs ezzel a világon semmi gond. Rengeteg olyan emberrel tartok fenn kellemes, baráti, kartel-nem-törő kapcsolatot, aki tíz évvel idősebb nálam. A nálam tíz évvel idősebb emberek zömében tiszteletre méltóak. Rayner azonban emellett nyolc centivel magasabb is volt nálam, huszonöt kilóval nehezebb, és legalább nyolc egységnyi akárhogyan-is-méred-erőszak-egységgel erőszakosabb. Rondább volt, mint egy autóparkoló. Nagy, kopaszra nyírt koponyája ki-be dudorodott, akár egy csavarkulcsokkal teligyömöszölt léggömb; nyomott bunyósorra, ami egészen olyan volt, mintha valaki bal kézzel rajzolta volna fel vagy talán bal lábbal?!, kanyargó, féloldalas folyótorkolatként terült el kérges deszkához hasonlító homloka alatt. Mindenemre mondom, nem akármilyen homlok volt! Téglák, kések, üvegpalackok és érvekkel megalapozott viták a maguk idejében egytől egyig ártalmatlanul pattanhattak vissza erről a súlyos oromzatról, és néhány lagymatag horpadásnál többet nem hagytak hátra a mély, távol ülő pórusok között. Ezek voltak, azt hiszem, a legmélyebb és legtávolabb ülő pórusok, amiket emberi bőrön valaha láttam, olyannyira, hogy hirtelen azon kaptam magam, hogy a Dalbeattie golfpályáján töltött 1976-os hosszú, forró nyár rémlik fel előttem... Az oldalsó kidomborodáshoz érve valószínűnek tűnik, hogy Rayner fülei valamikor a régmúltban le lettek harapva, aztán vissza lettek köpve a feje két oldalára, mivelhogy a bal oldali darab kétségkívül fejjel lefelé csüng, vagy kifordítva, vagy valami efféle, mert az embernek hosszasan kell meresztenie a szemét, míg végül rádöbben, hogy nahát, ez egy fül. És mindezek tetejébe, ha valakinek esetleg ennyiből se állt volna össze a kép, Rayner fekete bőrdzsekit viselt egy fekete garbó fölött. De az embereknek általában gyorsan összeállt a kép. Rayner akár csillogó selyembe is bugyolálhatta volna magát, a fülei mögé pedig orchideákat tűzhetett volna, a megszeppent járókelők így is előbb fizettek volna neki, és csak aztán tűnődtek volna el, hogy egyáltalán tartoztak-e valamivel. Én történetesen nem tartoztam neki semennyi pénzzel. Rayner az emberek azon kivételes csoportjába tartozott, akiknek az égadta világon semmivel se tartoztam, és ha a dolgok valamelyest rózsásabban alakultak volna kettőnk között, javasoltam is volna, hogy ő meg a többiek a csoportból csináltassanak egy különleges nyakkendőt, jelezvén a tagságot. A mintázat állhatna például egymást keresztező sorsvonalakból. De, amint már mondtam, a dolgok nem alakultak közöttünk túl rózsásan. Egy Cliff nevű félkarú harcoktató egyszer azt mondta nekem, hogy a fájdalom olyasvalami, amit saját magunknak okozunk. Mások tehetnek veled egy és mást megüthetnek, megkéselhetnek, megpróbálhatják eltörni a karod, de a fájdalmat te magad hozod létre. Ezért aztán, magyarázta Cliff,

aki miután két teljes hetet töltött Japánban, feljogosítva érezte magát arra, hogy az efféle baromságokat lelkes hallgatóságára zúdítsa, az embernek mindig hatalmában áll megszűntetnie a saját fájdalmát. Cliff három hónappal ezek után egy kocsmai verekedésben lelte halálát egy ötvenöt éves özvegy keze által, úgyhogy azt hiszem, nem lesz már alkalmam felvilágosítani ebben a kérdéskörben. A fájdalom egy esemény. Megtörténik veled, aztán foglalkozol vele, ahogy akkor éppen tudsz. Az egyetlen dolog, ami mellettem szólt, az volt, hogy mindeddig meg se nyikkantam. Megjegyzem, ennek a bátorsághoz vajmi kevés köze volt, egész egyszerűen eddig nem értem rá. Egészen eddig a pillanatig Rayner meg én azzal foglalatoskodtunk, hogy falakba és bútorokba csapódjunk a férfiizzadsággal terhes csend közepette, és csak azért nyögtünk fel nagy néha, hogy a másik tudomására hozzuk, még nem lankad a figyelmünk. De most, amikor öt másodpercnél több nemigen választ el attól, hogy elájuljak, és a csont végre megadja magát most jött el az ideje, hogy bedobjak valami új elemet. Nagy hirtelen csak a hangadás jutott eszembe. Így aztán az orromon át mélyen belélegeztem, kihúztam magam, hogy olyan közel kerüljek az arcához, amennyire csak lehetséges, egy ideig még bent tartottam a levegőt, majd kieresztettem magamból. A japán harcművészek erre csak úgy utalnak, kiai mondhatnád, hogy ez csak egy nagyon erős hang, és nem is tévednél nagyot, annyira hirtelen, megdöbbentő, hű-vazze-mi-volt-ez intenzitású üvöltés, hogy elég csúnyán meg is ijesztettem magam. A hatás Rayneren pont olyan volt, amilyennek ígérik. Önkéntelenül is hátrahőkölt, és a szorítása a karomon a másodperc töredékére meglazult. Hátravetettem a fejem, bele a képébe, olyan erősen, ahogy csak tudtam, és éreztem, ahogy a porc az orrában próbálja felvenni a koponyám formáját, aztán valami selymes, nedves dolog kenődött a fejem tetejére. Ekkor a sarkammal megcéloztam a lágyékát, és futólag még érintve a combja belsejét, belerúgtam nemi szervének tekintélyes méretű batyujába. Mire a másodperc töredéke letelt, Raynert már nem a karom eltörése kötötte le, és én hirtelen tudatára ébredtem annak, hogy csak úgy úszom a verítékben. Lábujjhegyen szökdécselve, mint valami agg bernáthegyi kutya, elhátráltam tőle és fegyver után néztem. A profi-amatőr páros mérkőzésnek ez a tizenöt percnyi egyetlen menete London Belgravia nevű negyedének egy kis, minden eleganciát nélkülöző nappalijában került megrendezésre. A belsőépítész tökéletesen borzalmas munkát végzett, mint minden belsőépítész, minden alkalommal, mindenáron, kivétel nélkül de jelen pillanatban az illető nehéz, elmozdítható dísztárgyak iránti lelkesedése történetesen egybevágott az enyémmel. A kandallópárkányon álló ötvencentis Buddha-szoborra esett a választásom. A még ép kezemmel megmarkoltam, és örömmel tapasztaltam, hogy az apró emberke fülei kifejezetten markolásra termettek, különösen, ha egy egykezű játékosról van szó. Rayner ekkor épp térdeplő helyzetben öklendezett a kínai szőnyegre, nagymértékben javítva annak színén. Választottam egy megfelelő helyet, összeszedtem magam, és alattomos csapást mértem rá a Buddha-szobor talpának sarokrészével, egyenest a bal füle mögötti puha részre. Nehézkes, tompa hang hallatszott, amilyet csak a támadásnak kitett emberi szövet tud kiadni, és Rayner az oldalára puffant. Nem vesződtem azzal, hogy megnézzem, él-e még. Részvétlennek tűnhetek talán, de hát ez van. Letöröltem némi verítéket az arcomról, és kisétáltam a bejárati ajtóhoz. Megpróbáltam fülelni, de ha volt is valami hang a házon belül vagy kint az utcán, azt amúgy se hallottam volna meg, mert a szívem olyan hangosan kalapált, akár egy fúrógép. Na persze az is lehet, hogy odakint valóban dolgozott egy fúrógép. Túlságosan is lekötött az, hogy hatalmas, bőröndnyi levegőfelhőket szívjak magamba ahhoz, hogy ebből bármit is észleljek.

Kinyitottam az ajtót, és azonnal éreztem a bőrömön a hűvös, szemerkélő esőt. Az esőcseppek elkeveredtek az izzadságcseppekkel, felhígították azokat, és felhígították a karomban lévő fájdalmat is. Felhígítottak mindent, én pedig becsuktam a szemem és hagytam, hogy az esőcseppek az arcomat mossák. Ez volt az egyik legjobb dolog, amit valaha átéltem. Mondhatnád erre, hogy ezek szerint elég gyatra kis életem lehet. De ne feledjük, hogy minden nézőpont kérdése. Kilincsre zártam az ajtót magam mögött, leléptem a járdára és rágyújtottam. Fokozatosan és kissé morcosan, de a szívem végül rendbe szedte magát, és rövidesen a légzésem is csatlakozott hozzá. A fájdalom a karomban rettenetes volt, és tudtam, hogy még napokig velem lesz, ha nem hetekig. De legalább a cigizős karom rendben volt. Visszamentem a házba és láttam, hogy Rayner ott van, ahol hagytam, a saját hányadékában fekve. Vagy halott volt, vagy súlyos testi sértést szenvedett, és ezek bármelyike legalább öt évet jelentett. Tízet inkább, ha hozzáadjuk a rossz magaviseletért ráhúzott éveket is. És ez az én szemszögemből nézve nem volt épp kellemes. Az a helyzet, hogy voltam már börtönben. Csak három hetet, és csak vizsgálati fogságban, de amikor az embernek napi két sakkpartit kell lenyomnia egy tőszavakban beszélő West Ham focidrukkerrel, akinek az egyik kezére a HALÁL szó van tetoválva, a másikra pedig az, hogy HALÁL mindezt olyan sakk-készlettel, amiből hiányzik hat gyalog, az összes bástya és két futó, akkor hirtelen azon kapja magát, hogy elkezdi igen nagyra becsülni az élet apró örömeit. Azt például, amikor nem kell börtönben lennie. Ilyen és efféle dolgokon morfondíroztam, és kezdtek felrémleni előttem mindazon trópusi országok képei, ahova valahogy sose jutottam el, amikor ráébredtem, hogy a hang ez a halk, nyikorgó, csoszogó, recsegő hang egészen biztosan nem a szívemből jön. Sem pedig a tüdőmből vagy ziháló testem bármely más részéből. A hang minden kétséget kizáróan kívülről jött. Valaki vagy valami hihetetlenül tehetségtelenül igyekezett hangtalanul lejönni a lépcsőn. Otthagytam a Buddhát a helyén, felkaptam egy éktelen ronda alabástrom asztali öngyújtót, és az ajtó felé indultam, ami különben szintén borzalmasan csúnya volt. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán csúnya ajtót készíteni. Nos, nem egyszerű, az biztos, de hidd csak el, hogy bármelyik menő lakberendező még a reggeli kávéja előtt összedobja. Próbáltam visszatartani a lélegzetemet, de nem ment, így aztán hangosan várakoztam. Valahol felkapcsolódott egy villany, majd kisvártatva lekapcsolódott. Kinyílt egy ajtó, szünet, ott sincs semmi, becsukódott. Egyhelyben áll. Gondolkozik. Arra jut, hogy megnézi a nappalit. Ruhasuhogást, majd halk lépéseket hallottam, aztán hirtelen éreztem, hogy enyhül a szorításom az alabástrom öngyújtón, és szinte megkönnyebbülten dőlök a falnak. Mert még ebben a rémült, sérült állapotomban is kész voltam kockára tenni az életemet azon tényre alapozva, hogy a Fleur de Fleurs Nina Ricci parfüm nem kifejezetten az a verekedős illat. A nő megállt az ajtóban és körbenézett a szobában. A villany nem égett, de a függönyök el voltak húzva, és az utcáról épp elég fény áramlott be. Megvártam, amíg a tekintete összetalálkozik Rayner testével, és csak akkor fogtam be a száját. Végigvettük a Hollywood és az illedelmes társadalom diktálta ilyenkor megszokott összes fordulatot. Ő megpróbált kiabálni és beleharapni a tenyerembe, én pedig kértem, maradjon csendben, mert nem fogom bántani, hacsak nem kiabál. Aztán kiabált, én pedig bántottam. Csak a szokásos, semmi sallang. Egy idő után már a kanapén ült egy pohár itallal, amiről azt hittem konyak, de valójában calvados volt. Én eközben az ajtónál álltam, és igyekeztem a legokosabb és legépelméjűbb arckifejezést ölteni

magamra. Oldalára fordítottam Raynert, precíz stabil oldalfekvésbe, hogy ne fulladjon bele a saját hányásába. Vagy bárki máséba, ha úgy alakulna. A nő fel akart kelni a kanapéról és bíbelődni vele, hogy lássa, jól van-e párnák, nedves ruha, kötések, minden, amitől a bámészkodók általában jobban érzik magukat, de megkértem, hogy maradjon a helyén, mert már hívtam a mentőket, és különben is, az a legjobb, ha most békén hagyjuk. Ekkor alig észrevehetően elkezdett remegni. A két kezén kezdődött, amikkel a poharat markolta, aztán elérte a könyökét, majd a vállát, és minden egyes alkalommal, amikor Raynerre nézett, csak rosszabbodott a helyzet. Na persze a reszketés aligha szokatlan reakció, amikor az ember az éjszaka közepén egy eszméletlenül heverő férfitestet és némi hányás kombinációját fedezi fel a szőnyegén, de nem akartam, hogy még rosszabbul legyen. Miközben rágyújtottam egy cigire az alabástrom öngyújtóval és igen, még a lángja és ronda volt, igyekeztem annyi információt feldolgozni, amennyit csak tudtam, mielőtt a calvados megteszi a kellő hatását, és a nő elkezd kérdezősködni. Három helyen is láthattam az arcát a szobában: egyszer egy ezüstkeretes fényképen a kandallópárkányon Ray Ban napszemüveget viselt és egy síliften himbálózott; másodszor egy hatalmas és borzalmas olajfestményen, aminek a készítője, úgy tűnt, nem nagyon kedvelte a nőt, a kép az ablak mellett lógott; és végül, és meg kell mondjam, a három közül ez volt a legjobb, egy kanapén ülve, tőlem három méterre. Nem lehetett több tizenkilencnél, a válla szögletes volt, hosszú barna haja pedig vidám zuhatagban tűnt el a nyaka mögött. A magas, kerek arccsont ázsiai származásra utalt, de ez a benyomás azonnal szertefoszlott, mihelyst az ember meglátta a szemét, ami szintén kerek volt, hatalmas és élénkzöld. Ha van ennek bármi értelme. Vörös selyem hálóköntös volt rajta, és egy darab elegáns papucs, az orrán díszes aranyhímzéssel. Körbenéztem a szobában, de sehol nem láttam a papucs párját. Lehet, hogy csak egy darabra tellett neki. Megköszörülte a torkát. Ki ez? kérdezte enyhén fátyolos hangon. Azt hiszem, még mielőtt kinyitotta volna a száját, már tudtam, hogy amerikai. Túlságosan is egészségesnek tűnt ahhoz, hogy bármi más lehessen. És honnan szedik ezeket a fogakat? Raynernek hívták mondtam, és mivel úgy éreztem, ez így talán kissé sovány válasznak tűnhet, még gyorsan hozzátettem Nagyon veszélyes ember volt. Veszélyes? Ez láthatóan megrémítette, és nem ok nélkül. Valószínűleg átfutott az agyán, mint ahogy most az enyémen is, hogy ha Rayner veszélyes volt, és én megöltem, akkor ezzel, már csak hierarchiai szempontból is, én is veszélyessé váltam. Veszélyes ismételtem, közben figyeltem, ahogy félrenéz. Úgy tűnt, a remegése valamelyest alábbhagyott, ami jó volt. De az is lehet, hogy szinkronban remegett velem, ezért kevésbé vettem észre. És... mit keres itt? kérdezte végül. Mit akart? Nehéz megmondani. Nekem legalábbis az. Talán pénzt akart, talán ezüstöt... Úgy érti... nem mondta el magának? A hangja hirtelen felerősödött. Szétveri a fickót, és azt se tudja, kicsoda? Hogy mit keresett itt? A megrázkódtatás ellenére úgy tűnt, az agya rendben működik. Azért ütöttem ki, mert meg akart ölni magyaráztam. Én már csak ilyen vagyok. Próbálkoztam hamiskásan vigyorogni, de aztán felfedeztem magam a kandalló feletti tükörben és beláttam, hogy nem nagyon megy.

Maga már csak ilyen ismételte, és a hangjában nem volt semmi kedvesség. És ki maga? Na mármost. Ezen a ponton roppant óvatosnak kellett lennem. Ha nem vigyázok, a dolgok hirtelen még annál is sokkal rosszabbra fordulhatnak, mint amilyenek eddig voltak. Próbáltam meglepett arcot vágni, és talán egy kicsit sértődöttet is. Ezek szerint nem ismersz meg? Nem. Hm. Érdekes. Fincham. James Fincham. Felé nyújtottam a kezem. Nem fogadta el, így aztán a mozdulatból egy lezser legyintés lett. Ez csak egy név tiltakozott. Ebből nem derül ki, ki maga. Az apád egyik barátja vagyok. Ezen eltöprengett egy darabig. Üzleti partner? Olyasmi. Olyasmi. Bólintott. Maga James Fincham, az apám üzleti partnere vagy valami olyasmi, és az imént megölt egy embert a házunkban. Félrebillentett fejjel néztem rá, és az arckifejezésemmel próbáltam közölni, hogy hát igen, némelykor a világ átkozottul bitang tud lenni. Újra megvillantotta a fogait. Ennyi lenne? Ez az önéletrajza? Újra magamra öltöttem a hamiskás mosolyt, ugyanolyan katasztrofális eredménnyel. Várjunk csak szólalt meg. Raynerre nézett, majd hirtelen kicsit kihúzta magát ültében, mintha felötlött volna benne egy gondolat. Nem is hívott senkit, igaz? Most, hogy így jobban belegondolok, mindent egybevéve, inkább közelebb lehetett a huszonnégyhez. Úgy érted... hebegtem. Úgy értem mondta, hogy nincs úton semmiféle mentő. Jesszusom! Letette a poharát a szőnyegre a lába mellé, felállt és a telefonhoz lépett. Nézd kezdtem, mielőtt bármi butaságot tennél... Elindultam felé, de a mód, ahogyan megpördült, azt sugallta, talán mégis jobb lesz, ha nem mozdulok. Nem állt szándékomban az elkövetkező hetekben egy telefonkagyló maradványait szedegetni ki az arcomból. Maga csak maradjon ott, Mr. James Fincham sziszegte felém. Nincs ebben semmi butaság. Kihívom a mentőket és kihívom a rendőrséget. Nemzetközileg elfogadott eljárás. Kijön néhány ember nagy fegyverekkel, és elviszik magát. Egyáltalán semmi butaság nincs benne! Oké mondtam, bevallom, nem voltam teljesen őszinte. Felém fordult, a szeme egészen összeszűkült. Ha tudod, mire gondolok... Vízszintesen szűkült össze, nem pedig függőlegesen. Azt hiszem, ilyenkor azt kéne inkább mondani, hogy összekicsinyítette a szemét, de ezt nem mondja soha senki. Szóval, a szeme egészen összeszűkült. Mi a fenét ért azon, hogy nem teljesen őszinte? Összesen két dolgot mondott nekem. Úgy érti, az egyik hazugság volt? Ezzel megfogott, ez tagadhatatlan. Bajban voltam. Viszont eddig csak az első számjegyet ütötte be a telefonba. A nevem Fincham mondtam, és valóban ismerem az apádat. Igen? Akkor azt is tudja, hogy milyen cigarettát szív?

Dunhillt. Soha életében még csak rá se gyújtott. A húszas éveinek végén járhatott, azt hiszem. Legrosszabb esetben harminc lehetett. Mély lélegzetet vettem, miközben ő benyomta a segélyhívószám második számjegyét is. Jó, jó, nem ismerem az apádat. De próbálok segíteni. Értem. Azért jött, hogy megjavítsa a zuhanyzót. A harmadik, utolsó számjegy. Most kell előrukkolni az adu ásszal. Valaki meg akarja ölni böktem ki. Apró kattanást hallottam és azt, hogy valaki valahol megkérdezi, melyik szolgáltatást kérjük. A lány lassan felém fordult, a kagylót eltartotta az arcától. Mit mondott? Valaki meg akarja ölni az apádat ismételtem. Nem tudom kicsoda, és nem tudom, miért. De próbálom megakadályozni. Ez lennék én, ezért vagyok itt. Hosszan és keményen nézett rám. Valahol egy óra ketyegett. Rondán. Ennek az embernek Raynerre mutattam volt valami köze hozzá. Láttam rajta, hogy azt gondolja, ez így igazságtalan, hiszen Rayner aligha volt abban a helyzetben, hogy ellentmondhasson nekem; ezért egy kicsit finomabbra vettem a hangnemet, közben aggodalmasan tekintgettem körbe, mintha én is éppoly zavarodott és nyugtalan lennék, mint ő. Azt nem mondhatom, hogy azért jött ide, hogy öljön mondtam, mert nem volt rá lehetőségünk, hogy hosszasan elbeszélgessünk. De kizárni sem lehet. Szakadatlan bámult rám. A telefonközpontos hellózott a vonal másik végén, és közben valószínűleg próbálta lenyomozni a hívást. A lány várt. Hogy mire, azt nem tudnám megmondani. A mentőket kérem szólalt meg végül, közben le nem vette rólam a tekintetét, majd kissé elfordulva megadta a címet. Bólintott és lassan, nagyon lassan visszatette a kagylót a helyére, majd felém fordult. Egyike volt ez azon csendeknek, amiknek már a legelején tudja az ember, hogy sokáig fognak tartani, úgyhogy kiráztam még egy szál cigarettát, és odanyújtottam neki a dobozt. Elindult felém, aztán megállt. Alacsonyabb volt, mint amekkorának a szoba túlsó felében tűnt. Újra elmosolyodtam, ő kivett egy cigarettát a dobozból, de nem gyújtott rá. Csak lassan játszadozott vele, aztán rám emelt egy szürke szempárt. Azt mondom, egy szempárt. Na persze az ő szemére gondolok. Nem nyúlt be egy fiókba és vette ki onnan valaki másnak a szemét, hogy aztán rám emelhesse. A saját hatalmas, halványszürke szemével nézett rám. Az a fajta szempár volt, amitől egy felnőtt férfi zagyvaságokat kezd beszélni. Szedd össze magad, az istenért! Maga egy hazudozó vádolt. Nem volt mérges. Nem volt rémült. Tényszerűen közölte. Maga egy hazudozó. Nos, igen ismertem el, általánosságban nézve az vagyok. De ebben a bizonyos pillanatban történetesen igazat mondok. Továbbra is az arcomat bámulta, úgy, ahogy néha én magam is teszem borotválkozás után, de úgy tűnt, neki sincs a tarsolyában több válasz, mint nekem. Aztán egyet pislogott, és ez a pislogás valahogy megváltoztatta a dolgokat. Valami el lett eresztve, vagy le lett kapcsolva, de legalábbis lejjebb lett tekerve egy kicsit. Kezdtem elengedni magam. Miért akarná bárki is megölni az apámat? A hangja halkabb lett. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs feleltem. Azt is csak most tudtam meg, hogy nem dohányzik. A lány tovább erősködött, mintha nem is hallott volna az imént.

És mondja csak, Mr. Fincham faggatott tovább, hogy jött rá erre az egészre? Ez rázós kérdés volt. Igazán rázós kérdés. Rázós kérdés a négyzeten. Mert felajánlottak egy munkát mondtam. Abbahagyta a lélegzést. Úgy értem, konkrétan abbahagyta a lélegzést. És nem is nagyon tűnt úgy, mintha tervezné, hogy valaha újrakezdi. Folytattam a mondókámat és próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Valaki felajánlott egy rakás pénzt, hogy öljem meg az apádat mondtam, mire ő hitetlenül meredt rám. De nem fogadtam el. Ezt nem kellett volna hozzátennem. Tényleg nem. Newton társalgással kapcsolatos harmadik törvénye, ha létezne, kimondaná, hogy minden állítás feltételez egy ugyanolyan, ellentétes állítást. Azzal, hogy kimondtam, nem fogadtam el az ajánlatot, felvetettem annak a lehetőséget, hogy akár el is fogadhattam volna. És igazán nem akartam, hogy ez a lehetőség ott lebegjen a szobában ebben a pillanatban. De ekkor a lány újra elkezdett lélegezni, szóval az is lehet, hogy nem vette észre. Miért? Mit miért? A bal szemében volt egy parányi zöld csík, ami a pupillájától északkeleti irányba haladt. Ott álltam, a szemét néztem, és közben próbáltam nem nézni, mert hatalmas bajban voltam. Több szempontból is. Miért nem fogadta el? Mert... kezdtem, de elhallgattam, mert biztosra kellett mennem. Igen? Mert nem ölök embereket. Nem mondott semmit, próbálta feldolgozni a hallottakat, elismételte magában néhányszor. Aztán Rayner mozdulatlanul heverő testére nézett. Megmondtam törtem meg a csendet. Ő kezdte. Vagy háromszáz évig fürkészte az arcomat, majd, miközben még mindig a cigarettával babrált, igen lassan visszasétált a kanapéhoz, mélyen a gondolataiba merülve. Őszintén szólva folytattam, közben próbáltam megértetni magam és a helyzetet, kedves ember vagyok. Támogatok segélyszervezeteket, újrahasznosítom az újságokat, meg minden. A lány ekkor Rayner mellé ért és megállt. Na és mikor történt mindez? Hát... épp most dadogtam, mint egy idióta. Egy pillanatra lehunyta a szemét. Úgy értem, mikor kérték fel? Óh, az? mondtam. Tíz nappal ezelőtt. Hol? Amszterdamban. Az Hollandiában van, igaz? Megkönnyebbülést éreztem. Ettől az utolsó kérdésétől rögtön sokkal jobban kezdtem érezni magam. Jólesik az embernek, mikor néha a fiatalság felnéz rá. Nem kell állandóan ezt csinálniuk, de időről időre jólesik. Így van erősítettem meg. És ki volt az, aki felkérte? Soha nem láttam, se előtte, se utána. Lehajolt a poharáért, kortyolt egyet a calvadosból, és az ízétől grimasz ült ki az arcára.

És ezt higgyem is el? Nos... Tudja, igazán segíthetne nekem mondta, és a hangja megint kezdett felerősödni. Rayner felé biccentett. Itt van ez a fickó, aki, azt hiszem, nem fogja megerősíteni a maga kis sztoriját, és nekem hinnem kéne magának, de miért is? Csak mert jóképű? Nem tudtam uralkodni magamon. Uralkodnom kellett volna magamon, igen, tudom, de egyszerűen nem ment. Miért is ne? szellemeskedtem, és igyekeztem a legelbűvölőbb mosolyomat felvillantani. Én elhinnék neked bármit, amit mondasz. Hatalmas hibát vétettem. Óriásit. Ez volt a legostobább, legnevetségesebb megjegyzés, amit a nevetséges megjegyzésektől amúgy is hemzsegő életem során valaha elkövettem. Felém fordult, és ezúttal igazán mérgesen szólt hozzám. Ezt a jópofizást azonnal befejezheti! Én csak... próbáltam megvédeni magam, de aztán végül örültem, hogy szinte azonnal félbeszakított, mert őszintén szólva fogalmam sem volt, mit hozhattam volna fel magam mellett. Mondom fejezze be! Van itt egy fickó, aki haldoklik. Bűnbánóan bólintottam, majd mindketten fejet hajtottunk Rayner előtt, mintha tiszteletünket fejeznénk ki. A lány ezután, mintha csak hirtelen becsukta volna a zsoltároskönyvét, egészen megváltozott. A válla ellazult, és felém nyújtotta a poharát. A nevem Sarah mondta. Nézzen körül, talál-e nekem valahol kólát. Végül felhívta a rendőrséget is. Akkor érkeztek meg, amikor a mentősök épp felnyalábolták Raynert, aki ekkor még mindig lélegzett, és felpakolták egy összecsukható hordágyra. A rendőrök hümmögtek és hammogtak, levettek pár dolgot a kandallópárkányról, aztán benéztek alá, és lerítt róluk, hogy legszívesebben valahol egészen máshol lennének. A rendőrök, általánosságban véve, nem szeretik az új eseteket. Nem azért, mert lusták, hanem mert, mint mindenki más, ők is jelentést és összefüggéseket akarnak találni abban a nagy boldogtalan összevisszaságban, amiben dolgoznak. Ha, miközben épp valami tinédzsert akarnak elkapni, aki dísztárcsákat fújt meg, kihívják őket egy tömeggyilkosság helyszínére, nem tudják visszafogni magukat, és muszáj benézniük a heverő alá, leellenőrizni, hogy vannak-e ott dísztárcsák. Találni akarnak valamit, ami összefügg azzal, amit addig láttak, valamit, amitől némi értelmet nyer a káosz. Hogy aztán azt mondhassák maguknak, az egyik dolog azért történt, mert a másik dolog megtörtént. Amikor nem találnak ilyesmit amikor nem látnak mást, mint egy újabb halom munkát, dolgokat, amikről jelentéseket kell írniuk, amiket iktatniuk kell, amik aztán elkeverednek és valamikor később újra előkerülnek valakinek az alsó fiókjából, csak hogy ismét eltűnhessenek, és végül nem tudnak egyetlen nevet sem felmutatni az ügyben, nos, az efféle dolgok kissé a kedvüket szegik. A mi kis történetünk különösen elszontyolította őket. Sarah és én jó előre begyakoroltunk egy szerintünk hihető mesét, és ezt háromszor is előadtuk egyre magasabb rangú rendőröknek, legvégül egy felháborítóan fiatal nyomozónak, aki azt mondta, Brocknak hívják. Brock a kanapén ült, hébe-hóba szemügyre vette a körmeit, és fiatal fejével végigbólogatta a rettenthetetlen James Fincham történetét, aki a család egyik barátjaként az egyik első emeleti vendégszobában szállt meg. Hangokat hallott, leosont a földszintre, hogy kiderítse, mi okozza a zajt, csúnya, fekete bőrdzsekis, fekete garbós férfi, akit nem, azelőtt sohasem látott, verekedés, elesés, óh, istenem, beverte a fejét. Sarah Woolf, született 1964. augusztus 29., verekedés zaját hallotta, lejött, látta az egészet. Inni valamit, nyomozó úr? Teát? Üdítőt?

Na igen, a jómódú környezet is elég sokat segített. Ha ugyanezzel a mesével London egyik munkásnegyedében hozakodtunk volna elő egy albérleti lakásban, semmi idő alatt egy furgon padlóján találtuk volna magunkat és fiatal, izmos, rövidre nyírt hajú férfiaktól az iránt érdeklődtünk volna, hogy esetleg egy pillanatra le tudnának-e szállni a fejünkről, amíg kényelmesen el nem helyezkedünk. De a lomboktól zöldellő, stukkódíszítéses Belgravia negyedben a rendőrök sokkal hajlamosabbak hinni az embernek. Azt hiszem, ez be is van építve a rezsibe. Miközben a vallomásainkat írtuk alá, megkértek bennünket, hogy ne tegyünk semmi ostobaságot, például lehetőleg ne hagyjuk el az országot anélkül, hogy erről jó előre értesítenénk a kerületi rendőrkapitányságot, és arra bátorítottak, hogy úgy egyébként is minden helyzetben igyekezzünk betartani a törvényt. Két órával azután, hogy megpróbálta eltörni a karomat, minden, ami hátramaradt Raynerből, keresztneve ismeretlen, a szaga volt. Kiengedtem magam a házból, és minden újabb lépésnél éreztem, ahogy a fájdalom ismét átveszi a központi helyet. Rágyújtottam egy cigarettára és a sarokig füstöltem, ahol befordultam balra egy macskaköves sikátorba, ahol régebben lovakat tartottak. Rettentő gazdagnak kellene lennie annak a lónak, aki manapság itt szeretne tanyázni, ez nyilvánvaló, de a sikátor istállójellege még mindig átitatta a helyet, és éppen ezért éreztem úgy, hogy itt kell kikötnöm a bicajomat. Egy vödör zabbal és némi szénával a hátsó kereke alatt. A bicaj ott volt, ahol hagytam, ami elég semmitmondó megjegyzésnek tűnhet, pedig mostanában már nem az. Ha az ember otthagyja a masináját egy sötét helyen több mint egy órára, még akkor is, ha le van lakatolva és riasztó is van rajta, és aztán amikor visszatér, még mindig ott találja, hát az a bringások között eseményszámba megy. Különösen akkor, ha a kérdéses bicikli egy Kawasaki ZZR 1100-as motorbicikli. Egy percig sem tagadom, hogy a japcsik csúnyán semmibe vették a lesszabályt Pearl Harbornál, és az is biztos, hogy nem nagyon rúgnak labdába, amikor egy halat kell feltálalni az asztalnál de, mindenemre mondom, a motorbicajokról tudnak egy és mást. Fordítsd csak el a gázkart ütközésig bármelyik sebességben ezen a masinán, és az átpréseli a szemgolyóidat a koponyád hátulján! Oké, oké, lehet, hogy ez nem éppen az az érzés, amit a legtöbb ember keres, amikor felmerül a személyszállítás kérdése, de mivel én ezt a motort egy backgammon-partin nyertem, méghozzá úgy, hogy szédületes mázlival úgy tudtam kimenni, hogy először csak 4-1-es párokat dobtam, aztán háromszor egymás után dupla hatost, meglehetősen kedveltem. Fekete volt és nagy, és még egy átlagos motorosnak is lehetővé tette, hogy ellátogasson más galaxisokba. Beindítottam a motort, épp elég hangosan bőgetve ahhoz, hogy jó néhány belgraviai pénzembert felriasszak legédesebb álmából, és elindultam Notting Hill felé. Vissza kellett fognom magam az eső miatt, így aztán bőségesen volt időm elmerengeni az éjszaka történteken. Amit különösen nem tudtam kiűzni a fejemből, miközben a csúszós, sárgán megvilágított utcákon szlalomozgattam a motoromon, az volt, amikor Sarah megkért, hogy fejezzem be a jópofáskodást. És az ok, amiért megkért, hogy fejezzem be, az volt, hogy volt egy haldokló a szobában. Newton társalgási törvénye, gondoltam magamban. Ebből az következett, ugyanis, hogy nyugodtan folytathattam volna a mellébeszélést, ha a szobában nincs haldokló. És ez felvidított. Kezdtem azt gondolni, hogy ha nem tudom úgy irányítani a dolgok alakulását, hogy egy szép napon a lány és én együtt lehessünk egy olyan szobában, amiben nincsenek haldoklók, hát ne legyen a nevem James Fincham. Mint ahogyan, persze, nem is az.

Második fejezet Sokáig a hajnali órákban feküdtem ágyba. MARCEL PROUST Miután visszaértem a lakásomba, végigcsináltam a szokásos rutinomat az üzenetrögzítővel. Volt rajta két semmitmondó sípszó, egy téves szám, egy hívás egy barátomtól, ami már az első mondat közben megszakadt, ezt pedig három olyan ember hívása követte, akikről nem is akartam tudni, és akiket most mégis vissza kellett hívnom. Istenem, hogy mennyire utálom ezt a gépet! Leültem az íróasztalom elé és átnéztem a napi postámat. Néhány számlát egyenesen a szemetesbe dobtam, és csak ezután jutott eszembe, hogy hiszen a szemetest valamikor korábban kivittem a konyhába ettől aztán ideges lettem, a posta maradékát begyömöszöltem a fiókba és lemondtam arról a tervemről, hogy a rutinfeladatok elvégzésétől fog helyreállni a fejemben minden. Túl késő volt már ahhoz, hogy hangos zenét tegyek fel, és más egyéb szórakozást nem találtam a lakásban, csak a whiskyt. Így aztán felkaptam egy poharat és egy üveg The Famous Grouse-t, töltöttem magamnak néhány ujjnyival, aztán visszamentem a konyhába. Felöntöttem annyi vízzel, hogy a méltán híres skót whiskyből rémlik-valami whisky lett, majd leültem az asztalhoz a kézi diktafonommal, mert valaki egyszer azt mondta nekem, hogy ha hangosan kimondom a gondolataimat, az segít tisztábbá tenni a dolgokat. Megkérdeztem tőle, hogy működik-e ez a módszer a piszkos gatyáimmal is? Azt felelte, nem, de működik mindennel, ami csak a lelkemet nyomja. Betettem a masinába egy szalagot, aztán lenyomtam a felvétel gombot. Szereplők kezdtem, Alexander Woolf, Sarah Woolf apja, egy csinos György-korabeli ház tulajdonosa a Lyall utcában a Belgravia negyedben; vak és rosszindulatú belsőépítészek munkaadója, és a Gaine Parker elnöke és vezérigazgatója. Ismeretlen fehér férfi, amerikai vagy kanadai, ötven körüli. Rayner. Hatalmas, erőszakos, jelenleg kórházi kezelés alatt. Thomas Lang, harminchat, D lakás, Westbourne köz 42, azelőtt Skót Gárdista, leszerelés kitüntetéssel, kapitányi rangban. Az eddig ismert tények a következők. Nem tudom, miért beszélek így, ha diktafon van a kezemben, de ez van. Ismeretlen férfi megkísérli T. Langet felbérelni azon célból, hogy elkövessen egy gyilkosságot A. Woolf ellen. Lang elutasítja az ajánlatot, azzal érvelvén, hogy ő egy jóravaló ember. Akinek elvei vannak. Rendes. Úriember. Számba vettem egy korty whiskyt, a diktafonra néztem és azon tűnődtem, vajon lejátszom-e valaha ezt a monológot valakinek. Egy könyvelő azt mondta nekem, ésszerű beruházás diktafont vennem, mert leírhatom az adómból. De mivel adót egyáltalán nem fizettem, diktafonra egyáltalán nem volt szükségem, a könyvelőben pedig még annyira se bíztam meg, hogy leköpjem, úgy tekintettem erre a masinára, mint a kevésbé ésszerű beruházásaim egyikére. Hejhó! Lang elmegy Woolf házába, azzal a feltett szándékkal, hogy figyelmezteti egy esetleges merényletkísérletre. Woolf nincs otthon. Lang úgy dönt, feszegeti egy kicsit a kérdést. Itt rövid szünetet tartottam, amiből hosszú szünet lett, így aztán kortyolgattam még egy kis whiskyt és félretettem a diktafont, míg végiggondolom a dolgokat. A kérdés feszegetése részemről egy rövid mi a szókapcsolatban merült ki és még azt is alig tudtam kiejteni a számon, Rayner máris széket ragadott és fejbevágott vele. Ezenkívül nem tettem

mást, mint hogy félholtra vertem egy embert, távoztam és azt kívántam, méghozzá teljes szívemből, hogy bár a másik felét is holtra vertem volna. És az ilyesmit az ember nem szívesen mondja magnóra, hacsak nem biztos a dolgában. Mint ahogyan én, megdöbbentő módon, egyáltalán nem voltam az. Mindamellett tulajdonképpen épp eleget tudtam már, hogy felismerjem Raynert, még mielőtt tudtam volna a nevét. Azt azért nem mondanám, hogy követett, de nagyon jó az arcmemóriám ami kárpótol azért, hogy a nevekben viszont szánalmas vagyok, és Rayner arcát nem kifejezetten nehéz megjegyezni. Heathrow repülőtér, egy kocsma a King's Roadon és a metrólejáró a Leicester Squareen. Épp elégséges reklámnak bizonyult, még egy magamfajta idiótának is. Volt is egy olyan érzésem, hogy fogunk mi még találkozni, így hát jó előre felkészültem arra a szomorú napra. Ellátogattam a Blitz Electronics üzletébe a Tottenham Court Roadon, ahol megszabadultam két font nyolcvan pennytől cserébe egy harminc centi hosszú nagyátmérőjű elektromos kábelért. Hajlékony, nehéz, és amikor banditákat és útonállókat kell helyben hagyni, akkor többet tud, mint bármely külön erre a célra gyártott gumibot. Csak egyetlen olyan eset van, amikor nem lehet fegyverként használni. Akkor, amikor az ember ottfelejti a konyhaszekrényében, méghozzá kibontatlanul. Ebben az esetben rendkívüli módon veszít a hatékonyságából. Ami az ismeretlen fehér férfit illeti, aki felajánlotta a gyilkolásos munkát, nos, semmi reményt nem tápláltam az iránt, hogy valaha még megtalálom. Két héttel ezelőtt Amszterdamban jártam, ahová egy manchesteri bukmékert kísértem el, aki minden erejével próbálta elhitetni magával, hogy erőszakos ellenségei vannak. Engem is azért bérelt fel, hogy ezzel is igazolja a fantazmagóriáját. Így aztán tartottam neki a kocsik ajtaját, épületeket ellenőriztem le orvlövészek után kutatva, miközben tudtam, hogy nincsenek ott. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő negyvennyolc órát töltöttem vele éjszakai bárokban és néztem, ahogyan minden irányban szórja a pénzt, az én irányomat leszámítva, persze. Amikor végre kellőképpen elfáradt, akkor meg a szállodai szobámban találtam magam, ahol pornófilmek nézegetésével próbáltam agyonütni az időt. Aztán megszólalt a telefon egy kiváltképp remek rész közben, még most is emlékszem, és egy férfihang lehívott a bárba egy italra. Megbizonyosodtam róla, hogy a bukméker jól be van takarva a finom, puha prostijával egyetemben, aztán leoldalogtam abban bízva, hogy megspórolhatok magamnak vagy negyven fontot, amit valami régi katonai haverből szándékoztam kierőszakolni néhány pohár jófajta italra. De aztán kiderült, hogy a hang a telefonban egy alacsony, kövér emberkéhez tartozott egy drága öltönyben, akit határozottan nem ismertem. És nem is igazán szerettem volna megismerni, egészen addig, amíg be nem nyúlt a kabátzsebébe és elő nem húzott egy köteg bankjegyet, ami legalább olyan vastag volt, mint én magam. Amerikai bankjegyek voltak. Elcserélhetőek árukra vagy szolgáltatásokra, szó szerint több tízezer üzletben világszerte. Elém tolt egy százdolláros bankót az asztalon át, és ettől az ezt követő öt másodpercben igazán a szívembe zártam a kis fickót, de aztán, csaknem ugyanilyen hirtelen, a nagy szeretet el is illant. Leadta a háttéranyagot egy Woolf nevű emberről hol él, mit csinál, miért csinálja, mennyiért csinálja, aztán még hozzátette, hogy az asztalon heverő százdollárosnak van ezer kispajtása, és mind átkerülnének az én tulajdonomba, ha Woolf életét diszkréten kioltanám. Meg kellett várnom, amíg a bár felénk eső vége ki nem ürül, ami, jól tudtam, nem tarthat sokáig. Amennyit kértek a szeszes italokért, azt hiszem, csak néhány tucat ember volt az egész világon, aki megengedhette magának, hogy ott maradjon még egy pohárra. Amikor a bár kiürült, odahajoltam a kövér emberhez az asztal fölött, és tartottam neki egy kis beszédet. Unalmas beszéd volt, de ő ennek ellenére figyelmesen hallgatott, mivel az asztal alatt átnyúlva megragadtam a heréit. Elmondtam neki, milyen ember vagyok én, milyen hibát követett el ő,

és hogy mit törölhet ki a pénzével. Ezek után pedig búcsút vettünk egymástól. Ennyi volt. Ennyi volt minden, amit tudtam, és fájt a karom. Lefeküdtem. Elég sok mindenről álmodtam, amivel nem is akarnálak most zavarba hozni, de a végén azt képzeltem, hogy ki kell porszívózni a szőnyegemet. Egyre csak porszívóztam és porszívóztam, de bármi okozta is a foltot a szőnyegen, nem akart kijönni. Aztán ráébredtem, hogy már nem alszom, és a folt a szőnyegen valójában napfény, mert valaki elhúzta a függönyöket. Szempillantás alatt összerántottam magam. Összekuporodtam, a testem megfeszült, felvettem a gyere-csak-és-próbálkozz testtartásomat, markomban az elektromos kábellel, szívemben készen a véres gyilkolásra. De ekkor rá kellett jönnöm, hogy ezt is csak álmodtam, és hogy a valóságban fekszem az ágyban, és egy nagy, szőrös kezet bámulok az arcomhoz egészen közel. Aztán a kéz eltűnt, és ott maradt egy gőzölgő bögre, valamint egy ismerős forrázat illata, ami a PG Tips márkanév alatt került kereskedelmi forgalomba. Talán ez alatt a szempillantás alatt láttam be azt is, hogy azok a behatolók, akik el akarják nyisszantani az ember torkát, nem teszik fel a teavizet és nem húzzák el a függönyt. Hány óra? Harmincöt perccel múlott el nyolc óra. Itt az idő egy kis finom cornflakeshez, Mr. Bond. Feltápászkodtam az ágyban és ránéztem Solomonra. Pont olyan alacsony és vidám volt, mint mindig, és ugyanaz a rettenetes esőkabát volt rajta, amit még a Sunday Express végén lévő hirdetésekből választott. Feltételezem, egy lopást jöttél kivizsgálni morogtam, és addig dörzsöltem a szemem, amíg kis fehér fényes pontokat nem kezdtem látni. És miféle lopás lenne az, uram? Solomon mindenkit uramnak szólított, leszámítva a feletteseit. Az ajtócsengőm ellopása világosítottam fel. Amennyiben a magad szarkasztikus stílusában a jelen helyiségbe való csendes behatolásomra utalsz, akkor engedd meg, kérlek, hogy emlékeztesselek rá, hogy én a fekete harcművészet gyakorlója vagyok. És a gyakorlóknak, azon okból, hogy kiérdemeljék eme elnevezést, gyakorolniuk kell. Most pedig légy jó fiú, és kapj magadra valami göncöt. Késésben vagyunk. Eltűnt a konyhában, és hallottam, ahogy a tizennegyedik századbeli kétszersültkészítőm kattogni és búgni kezd. Kikecmeregtem az ágyból, elfintorodtam a fájdalomtól, mikor ránehezedtem a bal karomra, felkaptam egy inget, egy nadrágot, és a villanyborotvámmal kivonultam a konyhába. Solomon már megterített a konyhaasztalon és kitett némi kétszersültet egy olyan tartóra, aminek a létezéséről addig nem is tudtam. Elképzelhető, hogy hozta magával, de nem túl valószínű. Még egy kis teát, plébános úr? Honnan késünk? kérdeztem. Egy találkozóról, gazduram, egy találkozóról. Nos, van nyakkendőd? Nagy barna szeme reménytelin csillogott rám. Van, kettő is nyugtattam meg. Az egyik a Garrick Club nyakkendője, aminek nem is vagyok a tagja, a másik pedig a vécé víztartályát erősíti a falhoz. Leültem az asztalhoz és láttam, hogy még egy üveg Keiller's Dundee narancslekvárt is talált valahol. Soha nem jöttem rá, hogy csinálja ezeket a dolgokat, de Solomon beletúrhatott akár egy szemetesbe is, és ha éppen arra volt szükség, hát egy autót is elő tudott húzni belőle. Ilyen embert érdemes

magunkkal vinni egy sivatagi útra. És talán épp egy ilyen útra indultunk. Szóval, gazduram, mi fedezi manapság a számláidat? Félfenékkel az asztalon pihent és nézte, ahogyan eszem. Azt reméltem, te. A narancslekvár nagyon finom volt, és szerettem volna hosszasan élvezni, de láttam Solomonon, hogy alig várja, hogy induljunk végre. Az órájára pillantott, majd eltűnt a hálószobámban, ahol hallottam, hogy végigtúrja a ruhásszekrényemet, igyekezve találni egy zakót. Az ágy alatt kiáltottam be neki. Felvettem a diktafont az asztalról. Még mindig benne volt a szalag. Miközben benyakaltam a teát, Solomon visszatért, kezében egy duplasoros zakóval, amiről hiányzott két gomb. Úgy tartotta a kezében, akár egy inas. A helyemen maradtam. Ó, gazduram mondta, ne légy már ilyen körülményes! Addig ne, míg véget nem ér az aratás, és az öszvérek meg nem pihennek. Mondd meg, hová megyünk! Végig az utcán egy nagy fényes autóban. Imádni fogod! És ha jó leszel, hazafelé kaphatsz fagylaltot. Lassan talpra kecmeregtem, aztán magamra kaptam a zakót. David szólítottam. Még mindig jelen, gazduram. Mi történik? Csücsörített a szájával és kissé elkomolyodott: Hogy lehet ilyen kérdéseket feltenni? Nem hagytam magam. Bajban vagyok? kérdeztem. Az arca még komolyabb lett, aztán felnézett rám nyugodt, állhatatos szemmel. Úgy néz ki. Úgy néz ki? Van egy harminccentis nehéz kábel abban a fiókban. A fiatal úrfi választott fegyverneme. Na és? Apró, udvarias mosolyt lövellt felém. Ez valakinek bajt jelent. Ugyan már, David! mondtam. Már hónapok óta megvan. Össze akartam drótozni két dolgot, amik nagyon közel vannak egymáshoz. Na igen. A számla kétnapos. Még mindig benne van a zacskóban. Egymásra néztünk. Sajnálom, gazduram törte meg a csendet. Fekete harcművészet. Menjünk! Az autó egy Rover volt, ami azt jelentette, hivatalos az ügy. Senki nem vezet ilyen idióta sznob autót a fa és a bőr képtelen egyvelegével, amik a belső tér minden egyes összeillesztésénél és résénél rosszul vannak beragasztva, hacsak nem muszáj mindenképpen. És csak a kormánynak, meg persze a Rover vezetőségének muszáj. Nem akartam Solomont beszélgetéssel megzavarni vezetés közben, mert igen feszült volt a kapcsolata az autókkal, és még azt se szívelte, ha az ember bekapcsolta a rádiót. Vezetéshez való kesztyűt viselt, vezetéshez való sapkát, vezetéshez való szemüveget és vezetéshezvaló arckifejezést. És kanyarodás közben egy pillanatra ki nem engedte volna a kormányt a kezei közül, éppen úgy, ahogyan bárki más se, egészen négy másodperccel azutánig, hogy letette a vezetői vizsgát. De miközben elhajtottunk a Horseguards Parade mellett, többé-kevésbé negyven kilométer per órás sebességgel, azt gondoltam,

megkockáztatom. Feltételezem, nincs rá semmi esély, hogy megtudjam, mi az, amit állítólagosan tettem. Solomon a fogát szívta, még keményebben szorította a kormányt és dühödten koncentrált, miközben bevettünk egy különösen embert próbáló nagy, széles, teljességgel üres útszakaszt. Miután leellenőrizte a sebességünket, a fordulatszámot, az üzemanyagot, az olajnyomást, a hőmérsékletet, az időt, a biztonsági övét, természetesen kétszer, úgy döntött, talán megengedheti magának, hogy válaszra nyissa a száját. Azt kellett volna tenned mondta összeszorított fogain keresztül, hogy továbbra is jó és nemes maradsz, gazduram. Amilyen mindig is voltál. Beálltunk a Védelmi Minisztérium mögötti udvarra. Na és nem így tettem? érdeklődtem. Bingó! Parkolóhely. Meghaltunk és a mennybe jutottunk. Habár ki volt függesztve egy hatalmas biztonsági figyelmeztetés, miszerint minden a Védelmi Minisztériumhoz tartozó létesítmény narancssárga riadós készültségben áll, az ajtóban álló őrök minden hacacáré nélkül átengedtek minket, épphogy csak vetettek ránk egy futó pillantást. A brit biztonsági őrök, megfigyeléseim szerint, mindig ezt csinálják; hacsak történetesen nem abban az épületben dolgozol, amit őriznek, mert ebben az esetben mindent átvizsgálnak, kezdve az ember fogtöméseivel, egészen a nadrágja felhajtójáig, hogy minden kétséget kizáróan megbizonyosodhassanak afelől, hogy ugyanazzal az emberrel van dolguk, mint aki negyed órával korábban kiugrott venni egy szendvicset. Ha azonban egy idegen arccal találják magukat szemben, azt minden kertelés nélkül beengedik, mert őszintén szólva, meglehetősen kínos lenne egy ilyen embert kitenni bármiféle kellemetlenségnek. Ha azt akarod, hogy egy hely megfelelőképpen biztosítva legyen, vegyél fel németeket. Solomonnal felcaplattunk háromemeletnyi lépcsőn, végigtrappoltunk vagy fél tucat folyosón, kétszer lifteztünk, és eközben ő többször is bejelentkeztetett engem az út bizonyos állomásain, míg végül meg nem érkeztünk egy sötétzöld ajtóhoz, amin a C188-as felirat állt. Solomon kopogtatott, mire egy női hang először azt mondta, pillanat, majd azt, hogy rendben. Odabent egy méternyire volt a szemközti fal. És a fal meg az ajtó között, ezen a hihetetlenül parányi helyen, egy lány ült egy íróasztalnál citromsárga blúzban, az asztalon szövegszerkesztővel, cserepes virággal, egy ceruzával teli bögrével, valami szőrös kacattal és kötegnyi narancssárga papírral. Felfoghatatlan volt, hogy bárki vagy bármi hogyan tudhat egy ekkora helyen működni. Olyan volt, mintha váratlanul felfedeznél egy egész vidracsaládot az egyik cipődben. Már ha valaha történt veled ilyesmi. Várja magukat mondta, és mindkét karját aggodalmaskodóan kinyújtva az asztal fölött tartotta abbeli félelmében, hogy elmozdítunk valamit. Köszönjük, kisasszony mondta Solomon, és átpréselte magát az asztal melletti szűk helyen. Agorafóbia? tréfálkoztam, miközben követtem Solomont, és ha lett volna rá elegendő hely, azonnal meg is rúgom magam, mert szegény lány naponta valószínűleg ötvenszer hallhatja ugyanezt az elmés megjegyzést. Solomon bekopogott a belső ajtón, aztán besétáltunk. Minden négyzetmétert, amit a titkárnőtől elraboltak, ebbe az irodába tettek bele. Itt magas volt a mennyezet, kétoldalt hatalmas ablakok voltak kormányzati hálófüggönyökkel, a két ablak között meg egy akkora íróasztal, mint egy squashpálya. Az asztal mögött egy kopaszodó férfi ült,

és összpontosításba merülve lehajtotta a fejét. Solomon a perzsaszőnyeg középső rózsája felé tartott, én pedig közvetlenül a bal válla mellett álltam meg. Mr. O'Neal mondta Solomon, itt van Lang. Vártunk. O'Neal, feltéve, hogy ez az igazi neve volt, amiben erősen kételkedtem, úgy nézett ki, mint mindenki, aki hatalmas íróasztal mögött ül. Az emberek azt mondják, hogy a kutyatulajdonosok elkezdenek hasonlítani a kutyájukra, de én mindig azt gondoltam, hogy ugyanez igaz, ha nem még igazabb az íróasztal-tulajdonosokra és az íróasztalukra. Ez az asztal óriási, lapos felületű volt, nagy lapos fülekkel és rengeteg hasznos gémkapocstároló hellyel. Még a férfi sima, mindenféle szerzetet nélkülöző arca is egybevágott a vakítóra fényezett asztallappal. Drága ingujjban volt, zakónak nyoma sem volt semerre. Azt hittem, fél tízben maradtunk közölte O'Neal anélkül, hogy vetett volna akár ránk, akár az órájára egyetlen pillantást. A hang teljességgel hiteltelen volt. Előkelő közönyösséget igyekezett mímelni, és épphogy csak egy mérfölddel lőtt mellé. Hangja feszült volt és éles, és más körülmények között sajnáltam is volna Mr. O'Nealt. Feltéve, hogy ez az igazi neve volt, amiben erősen kételkedtem. De ezt már mondtam. Attól tartok, igen nagy volt a forgalom szabadkozott Solomon. Olyan gyorsan jöttünk, amennyire csak tudtunk. Solomon kinézett az ablakon, ezzel mintegy jelezvén, hogy részéről befejezettnek tekinti az ügyet. O'Neal megbámulta őt, majd rám nézett, aztán visszatért a Most Éppen Valami Roppant Fontos Dolgot Olvasok című nagyjelenetéhez. Most, hogy Solomon épségben leszállított engem, és nem keverhettem többé bajba, úgy döntöttem, ideje kiállnom magamért. Jó reggelt, Mr. O'Neal kezdtem, de olyan hangosan, hogy egészen hülyén hangzott. A hangom a túlsó falról visszhangzott. Sajnálattal látom, hogy ez nem a legmegfelelőbb időpont önnek. Valójában nekem se túl jó. Tudja mit? Szólok a titkárnőmnek, hogy egyeztessen egy új időpontot az ön titkárnőjével. Sőt. Ebédeljenek együtt a titkárnőink. Legyen végre igazság a földön! O'Neal csikorgatta a fogait egy ideig, majd olyan tekintettel nézett rám, amit minden bizonnyal áthatónak gondolt. Miután kellőképpen túljátszottá ezt is, letette a papírjait, a kezeit pedig az asztal két szélére fektette. Aztán az asztalról levéve, az ölébe tette őket. Aztán rám lett ideges, amiért láttam, ahogy végigjátssza ezt a kínos sorozatot. Mr. Lang mondta ridegen, tudja maga, hol van? Láthatóan előre begyakorolt módon csücsörített a szájával. Úgy van, Mr. O'Neal, tudom. A C188-as szobában vagyok. Maga a Védelmi Minisztériumban van. Mmm. És micsoda szép helyen! Esetleg nem akadna néhány szék? Haragosan meredt rám, majd odabiccentett Solomonnak, aki odament az ajtóhoz és egy 19- századi utánzatfélét vonszolt a szőnyeg közepére. Egy tapodtat se mozdultam. Foglaljon helyet, kérem, Mr. Lang. Köszönöm, inkább állnék vágtam vissza. Ez láthatóan betalált. Régebben mindig ilyesmiket csináltunk az iskolában a földrajztanárunkkal. Két félév után el is ment, hogy pap legyen a Nyugati-szigeteken. Elmondaná, kérem, hogy mit tud Alexander Woolfról? kérdezte O'Neal, majd könyökével az

asztalon támaszkodva előrehajolt, és én megpillantottam egy felcsillanó aranyórát. Túlságosan aranyszínű volt ahhoz, hogy valódi arany legyen. Melyikről? Elkomorult. Hogy érti azt, hogy melyikről? Hány Alexander Woolfot ismer? Némán mozgattam a számat, magamban számolva. Ötöt böktem ki végül. Ingerülten felsóhajtott. Annak az Alexander Woolfnak, akire az imént utaltam, volt... van egy háza a Lyall utcában, Belgraviában magyarázta a szarkasztikus okoskodásnak abban az egyedi hangnemében, amit előbbutóbb minden íróasztal mögé szorult angol elsajátít. Lyall utca. Hát persze! Hitetlenül ráztam a fejem. Akkor hatot. O'Neal Solomon felé lövellt egy pillantást, de onnan nem kapott segítséget. Visszafordult felém, arcán hátborzongató mosollyal. Magától szeretném megtudni, Mr, Lang, mit tud róla? Van egy háza a Lyall utcában, Belgraviában mondtam ártatlanul. Ez segít? Ekkor O'Neal más stratégiát választott. Mély lélegzetet vett és lassan kifújta a levegőt, amivel azt próbálta jelezni, hogy tömzsi teste alatt egy jól olajozott gyilkológép lapul, és hogy a legkisebb kiváltó ok is elég, hogy egy pillanat alatt az asztal túlsó felén teremjen és félholtra verjen. Elég szánalmas produkció volt. Benyúlt egy fiókba és kivett belőle egy barnás színű aktát, majd mérgesen lapozgatni kezdte. Hol volt tegnap este tíz harminckor? Az Elefántcsontparton szörföztem vágtam rá, szinte még azelőtt, hogy befejezte volna a kérdést. Komoly kérdést tettem fel magának, Mr. Lang mondta O'Neal. Azt tanácsolom, méghozzá nyomatékosan, hogy adjon komoly választ! Én pedig azt mondom, semmi köze hozzá. Semmi közöm... kezdte. A maga dolga a védelem. Hirtelen kiabálni kezdtem, úgy igazából kiabálni, és a szemem sarkából láttam, hogy Solomon felém fordul és figyel. És aminek a védelméért megfizetik magát, az nem más, mint az én ahhoz való jogom, hogy azt csináljak, amit akarok, anélkül, hogy egy csomó kibaszott kérdésre kelljen válaszolnom! Ekkor visszakapcsoltam normálisba. Még valami? Nem válaszolt, így aztán sarkon fordultam és elindultam az ajtó felé. Viszlát, David vetettem oda Solomonnak. Solomon sem szólt egy szót sem. Már az ajtó kilincsén volt a kezem, amikor O'Neal megszólalt. Lang, szeretném, ha tudná, hogy hatalmamban áll letartóztatni magát abban a percben, hogy kilép az épületből. Visszafordultam és ránéztem. És mégis miért? Hirtelen kezdett nem tetszetni a dolog. Nem tetszett a dolog, mert most először, mióta betettem a lábam az irodájába, O'Neal nyugodtnak tűnt. Gyilkosságra való összeesküvésért. A szoba nagyon csendes volt. Összeesküvésért?! kérdeztem vissza. Biztos tudod, milyen az, amikor magával ránt a dolgok folyása. Normál esetben a szavakat az agy

a száj felé küldi, és valahol útközben az ember rászán egy pillanatot arra, hogy leellenőrizze őket, csak hogy lássa, tényleg azok lettek megrendelve, meg hogy szépen be is vannak csomagolva, hogy aztán bebugyolálva a szájpadlás felé tessékelje őket, majd ki a friss levegőre. De amikor az embert magával rántja a dolgok folyása, a dolog ellenőrzési része gyakran kiesik. O'Neal három szót ejtett ki a száján: gyilkosságra való összeesküvésért. A helyes szó, amit hitetlenkedő hangnemben el kellett volna ismételnem, a gyilkosság lett volna; a lakosság egy apró és pszichiátriailag zavarodott része a való szócska mellett tette volna le a voksát, de az egyetlen szó a háromból, amit semmiképpen nem kellett volna elismételnem, az az összeesküvés volt. Természetesen ha újra lezajlott volna közöttünk a beszélgetés, másképpen csináltam volna a dolgokat. De nem zajlott le. Solomon engem bámult, O'Neal pedig Solomont. Én egy verbális szemeteslapáttal és söprűvel foglalatoskodtam. Mi a pokolról beszél? Tényleg nincs semmi jobb dolga? Ha arról a bizonyos tegnap esti ügyletről beszél, akkor tudnia kell, feltéve, hogy elolvasta a vallomásomat, hogy azelőtt soha életemben nem láttam azt a férfit, hogy egy törvényellenes támadás ellen védtem magam, és hogy a küzdelem során ő... beverte a fejét. Hirtelen tudatára ébredtem, milyen szerencsétlen kifejezés is ez. A rendőrség folytattam azt állította, hogy teljesen elégedettek és... Elhallgattam. O'Neal hátradőlt a székében, két kezét összekulcsolta a feje mögött. Mindkét hónalja alatt tízpennys nagyságú izzadságfolt mutatkozott. Nos, természetes, hogy elégedettek voltak, nem igaz? kérdezte, és rettentően magabiztosnak tűnt. Várt, hátha mondok valamit, de hirtelen semmi értelmes nem jutott az eszembe, így hát hagytam, hadd folytassa. Mivel ők akkor még nem tudták azt, amit mi már tudunk. Felsóhajtottam. Ó, istenem, annyira magával ragad ez a beszélgetés, hogy menten elered az orrom vére! Mi az, amit most már tudnak, ami olyan kibaszottul fontos, hogy ide kellett rángatniuk ebben a, valljuk be, nevetséges időpontban. Iderángatni? kérdezte és felvonta a szemöldökét. Solomon felé fordult. Maga iderángatta Mr. Langet? O'Neal hirtelen átváltott affektálóba és szellemeskedőbe, és ez émelyítő látvány volt. Solomont minden bizonnyal pont ugyanúgy elborzasztotta a dolog, mert nem válaszolt. Az életem elapad ebben a szobában mondtam ingerülten. Rátérne végre-valahára a lényegre? Ám legyen mondta O'Neal. Most már tudjuk, de a rendőrség akkor még nem tudta, hogy egy héttel ezelőtt magának volt egy találkozója egy McCluskey nevezetű kanadai fegyverkereskedővel. McCluskey felajánlott magának százezer dollárt, amennyiben... kivégzi Woolfot. Most már tudjuk, hogy elment Woolf londoni lakására, és hogy ott szembetalálta magát egy Rayner nevű férfival úgy is mint Wyatt, úgy is mint Miller, aki Woolf törvényes alkalmazásában állt testőri beosztásban. Tudjuk, hogy Rayner súlyos sérüléseket szenvedett ennek a konfrontációnak az eredményeképpen. A gyomrom ekkor, azt hiszem, golflabda méretűvé és sűrűségűvé zsugorodott. A hátamon amatőr módon végigfutott egy izzadság-csepp. O'Nealnek volt még további mondandója is: Tudjuk, hogy a rendőrségnek előadott története ellenére tegnap éjjel nem egy, hanem két

segélyhívást adtak le a házból; az elsőben csak a mentőket hívták, és csak a másodikban a rendőrséget. A hívások között tizenöt perc telt el. Tudjuk, hogy a rendőrségnek álnevet adott meg, amelynek okait egyelőre még vizsgáljuk. És végül és ekkor úgy nézett fel rám, mint valami csapnivaló bűvész egy nyúllal teli kalappal a kezében, tudjuk, hogy huszonkilencezer-négyszáz fontnak megfelelő összegű amerikai dollárt utaltak át a Swiss Cottage-nál lévő bankszámlájára négy nappal ezelőtt. Ezzel becsukta az aktát és elmosolyodott. Kezdetnek ennyi elég? O'Neal irodájának a közepén ültem a széken. Solomon elment csinálni egy kis kávét nekem és egy kamillateát saját magának. A világ kezdett valamelyest lelassulni. Nézze kezdtem a védőbeszédembe, tökéletesen nyilvánvaló, hogy valamilyen okból be akarnak mártani. Kérem, magyarázza el nekem, Mr. Lang mondta O'Neal, hogy ez a következtetés mitől olyan nyilvánvaló. Már megint ez a hülye affektálás. Mély lélegzetet vettem. Nos, először is el kell mondanom, hogy semmit se tudok arról a pénzről. Bárki átutalhatta a világ bármelyik bankjából. Elég egyszerű dolog. O'Neal hatalmas hűhót csapva eltávolította a Parker tolla tetejét, és leírt pár dolgot egy jegyzettömbre. Aztán meg ott van Woolf lánya folytattam. Ő látta a verekedést. Kezeskedett értem tegnap a rendőröknek. Őt miért nem hozatták be ide? Kinyílt az ajtó, és behátrált rajta Solomon, három csészét egyensúlyozva a kezében. Valahol útközben megszabadult a barna esőkabátjától, és most egy ugyanolyan színű cipzáras kardigánban feszített. O'Nealt ez láthatóan idegesítette, és még én is beláttam, hogy ez az öltözék valóban nem áll összhangban a szoba általános színvonalával. Biztosíthatom, hogy szándékunkban áll Woolf kisasszonyt meginterjúvolni egy megfelelő pillanatban mondta O'Neal, és óvatosan belekortyolt a kávéjába. Mindazonáltal, jelen részleg elsőszámú problémája nem más, mint maga. Mr. Lang, magát felkérték egy merénylet végrehajtására. A beleegyezésével vagy anélkül, de egy bizonyos összeget átutaltak a bankszámlájára. Megjelenik a célpont házában, és kis híján megöli a testőrét. És aztán... Na várjunk csak! vágtam közbe. Várjunk csak egy kibaszott pillanatig! Mi ez az egész testőr história? Woolf otthon se volt! O'Neal idegtépő nyugalommal nézett vissza rám. Úgy értem folytattam, mégis hogyan őriz egy testőr egy olyan testet, ami nem is tartózkodik ugyanabban az épületben? Telefonon? Ez lenne a digitális testőrködés? Maga átkutatta a házat, nem igaz, Lang? kérdezte O'Neal. Odament a házba és átkutatta, mert Alexander Woolfot kereste. Az ajkai körül ügyetlen kis mosoly rángatózott. A lánya mondta, hogy nincs otthon mondtam, és rém ideges voltam O'Neal mosolyától. És különben is, bekaphatja! Erre kissé összerándult. Mindamellett szólalt meg végül, jelen körülmények között, a maga felbukkanása a házban megéri nekünk a magára fordított időt és energiát. Még mindig nem értettem. Miért? kérdeztem. Miért maguk foglalkoznak az üggyel? Miért nem a rendőrség? Mi olyan különleges Woolfban? O'Nealről Solomonra néztem. És ha már itt tartunk, mi olyan különleges bennem?