Betegségek, kóros állapotok ábrázolása egyiptomi alkotásokon Pathological alterations on Egyptian sculptures and paintings, Dr, Józsa László jozsalg@freemail.hu Initially submitted October 05. 2012; accepted for publication December 15, 2012 Abstract: The Egyptian civilization was one of the early civilizations and flourished more than 3000 years. This study is interested in figurative works of the Egyptian era in which the artists had seemingly no purpose to illustrate pathological manifestations and their display was merely causal. The author has been carrying out this study without following definite pattern, guided only by chance and curiosity and discovering that artists could sometimes portray to perfection malformations and morbid conditions. On Egyptian fine art products congenital malformations, gibbus, gynecomasthia and others was often seen, while another pathologies (paralysis, congenital dysplasia of coxae, etc.) could rarely detected. Kulcsszavak: Egyiptomi műalkotások, kóros állapotok, veleszületett rendellenességek, koponyatorzítás, gynecomasthia. Keywords: Egyptian sculptures, pathological conditions, congenital malformations, gynecomasthia, cranial distortion A művészeti alkotásokon előforduló kóros állapotok, műtéti beavatkozások felismerése, kórismézése a XIX. század végén, a művészettörténész Polakowsky és a patológus Virchow (1897) munkásságával kezdődött. Pre-inka és inka kerámia szobrocskákon és edényeken kiütéses bőrbetegséget, gümőkóros csigolya-összeroppanást és következményes púposságot, amputált végtagú személyeket és koponyalékelést figyeltek meg. Napjainkra jelentős dr. Józsa László 1
tudományággá terebélyesedett a képzőművészeti emlékek ilyen irányú elemzése. A vizsgálatok többsége nem egy nemzet, vagy művész alkotásait, hanem betegségeket, vagy egy-egy szervrendszer kórképeit kutatja (Grzybowski és mtsa 1995, Jakobovits és mtsa, 2003, Józsa 2006, Velegrakis és mtsai 1993, stb.). A legősibb festményeken, a barlangi és sziklarajzokon (i. e. 20 000-5 000 körül) csonkolódást, alkati anomáliákat, olykor betegségeket örökítettek meg (László 1968, Lhote 1977, Okladnyikov és Martinov 1983, Sahly 1965). Az óegyiptomi betegség-ábrázolások értékelése a kezdetén tart. El-Massi (1962), valamint Fuchs (1966) a trachoma és vakság, Dasen (1988) a törpeség, Salern és mtsa (1999) a vesebajok és hasvízkór, Appelboom és Eigem (1990) a halántéki artéria elzáródással járó sarjadzásos gyulladásának (arteriitis temporalis) és következményeinek megmintázását, Berg és mtsa (2001) a Down-kór előfordulását figyelték meg. A kórképek nagy része (a belszervi bajok, daganatok stb.) nem okoz külsőleg látható eltérést, a csontok és izmok változása azonban könnyen észrevehető. A sok ezer vagy tízezer ránk maradt emlék között előfordul számos olyan, amely a testalkat, a kontúrok eltérését mutatja, de ezekkel eddig nem foglalkoztak. Az egyiptomi festményeken, szobrokon szembetűnő valamennyi kóros ábrázolást lehetetlenség összegezni, vagy akár csak felsorolni is. A műveket és művészi színvonalukat nem értékelve, kizárólag a patológiás állapotok megörökítésére leszünk figyelemmel. Sokat elárulnak a kórképek eredetéről, esetleg egykori gyakoriságáról, a betegek társadalmi helyzetéről. Veleszületett és az élet folyamán keletkező fejlődési rendellenességek A fejlődési rendellenességgel született kisdedek életkilátásai sokkal rosszabbak (a múltban és jelenben egyaránt), mint ép társaiké, még akkor is, ha környezetük nem ellenséges velük szemben. A súlyos testi fogyatékossággal világra jöttek sorsa eleve meg volt pecsételve, a kevésbé károsultak megérhették a felnőtt kort, sőt egy-egy közülük kivívhatta a közösség csodálatát, magas politikai vagy katonai posztot tölthetett be. A vázrendszer anomáliáinak nagy része már a születéskor észlelhető, mások csak a növekedés során alakulnak ki. A rendellenességgel világra jötteket a múlt korok népei eltérően fogadták (Pataricza 2011). Az ókori Egyiptomban nem jelentett társadalmi hátrányt, Mezopotámiában1 és Spártában megölték, Kínában sorsukra hagyták az újszülötteket, a pre-kolumbián dél-amerikai indián kultúrákban viszont külön rétegbe sorolták a fogyatékosokat, de képességeiknek megfelelő munkát kellett végezniük (Warkany 1959). Az ókori Izraelben a testi hibát - lett légyen az bármiféle is - eltűrték, vagy talán természetesnek vették, legfeljebb bizonyos foglalkozásokból (pap) zárták ki a sérülteket (Józsa 1997). A Gáth-béli óriás nemcsak testmagasságáról híresült el, hanem arról is, hogy...kezein és lábain hat-hat ujjai valának, azaz mindenestől huszonnégy, és ez is óriástól származott vala. (2 Sámuel 21, 20 és 1Krónikák 20, 5-8). A számfölötti ujj öröklődik, amint a Biblia állítja, az óriás apa átörökítette fiára is a hatujjúságot. A csont és izomrendszer fejlődési zavarainak többsége domináns, kisebb részük recesszív vagy poligénes öröklődésű. Egyiptom művészeti emlékeinek tárházában valamennyi öröklődési formát képviselő fejlődési zavart feltüntető akad. 1 Mezopotámia népei gondos megfigyelés alapján állították össze a Summa izbu-nak nevezett 24 táblás gyűjteményt, az állati és emberi torzszülöttekről. Az ikrek és torzok világra jöttét az államra, társadalomra nézve rossz előjelnek tartották (Oppenheim 1982). 2 dr. Józsa László
Az achondroplasia (régebbi nevén chondrodystrophia) egyike a leggyakoribb veleszületett kórképeknek, számos klinikai formája ismert. A betegséget a II. típusú kollagén képződésének molekuláris defektusa idézi elő. A kóros porcképződés miatt a csöves csontok és koponyaalap fejlődése zavart. Rövid, tömzsi végtagok, viszonylag hosszú törzs következtében diszproporcionált törpeség, a kisméretű koponyalap fölé boltosuló agykoponya miatt pedig gnómszerű kinézet keletkezik. A kórképet az ókorban (valószínűleg korábban is) jól ismerték. Egyiptomban az első dinasztia idejéből (i. e. 2890-3150 között), származó csontmaradványokon géntechnológiával bizonyították az achondroplasiát (Pusch és mtsai 2004). A betegség legrégebbi ábrázolásai az Óbirodalomból, az V. és VI. dinasztia korából maradtak ránk. Chnumhotep chondrodystrophiás törpének az V. dinasztia idejéből (i. e. 2500 körül) való szobrocskája valószínűleg a legősibb megjelenítése a csontosodási anomáliának (1. ábra). A VI. dinasztia kezdetén, i. e. 2300 körül keletkezett a Szeneb törpe, családjával szoborcsoport. A férfi achondroplasiás, feje relatíve nagy, törzse hosszú, végtagjai, ujjai rövidek, tömzsik. A megmintázás szerint (2. ábra) a gyermekek nem örökölték apjuk kórképét. Az asszony gyengéden öleli át férjét, ami arra utal, hogy társának, nem pedig megvetendő, csökkent értékű embernek tekintette. Az óegyiptomiak megbecsülték a (gyakorta magas intelligenciájú) chondrodystrophiás személyeket (Dasen 1988, Melzer 1986). Természetesen nem minden chondrodystrophias törpe ért el magas rangot, hivatalt (Győry 2000) Ábrázolásaik között akad olyan is, akit szolgának mutat a dombormű, amint éppen egy állatot vezet. 1. ábra 2. ábra dr. Józsa László 3
Valószínűleg ez a fajta anomália adta a modellt némelyik istenük megformázásához is (Melzer 1986). Bész-nek, a családot és a szülő nőket óvó istenségnek számos szobrát ismerjük, lényegében valamennyin ugyanaz az alkat és testarányok látszanak (3.ábra A és B). 3. ábra Törpe alakban, rövid, görbe lábakkal, ijesztően torz arccal ábrázolták. Úgy hitték, hogy Bész rútsága elriasztja a gonosz szellemeket. Pataeke2 alacsonyabb rangú helyi isten volt, akinek testarányai ugyancsak erre a kórképre utalnak (3. C ábra). A görög és római alkotásokon elvétve szemlélhetjük a kórképet, az ismert mezopotámiai és indiai műveken pedig egyáltalán nem fordul elő. A csípőízületi dysplasia (veleszületett csípőficam) az ásatási leletek tanúsága szerint a neolitikumtól kezdve a leggyakoribb olyan poligénes öröklődésű rendellenesség, amellyel a betegek megérték (a korabeli) átlagos életkort. Hatsepusz királynő (Punt uralkodó asszonya) mészkő-reliefje a XVIII. dinasztia korában, i. e. 1480 körül készült, a Deir-el-Baharai halotti templomban maradt fent. A sztélén könnyen felismerhető a fejedelemasszony veleszületett csípőficama és a csatlakozó gerincferdülés (4. ábra). Ugyanez a kórkép sejthető az V. dinasztia emlékei között, a Sánta pásztor elnevezésű dombormű központi alakján, akinek bal alsó végtagja rövidebb, bal csípője mélyebben helyezkedik el. Az acromegaliát a növekedési hormonnak a csontfejlődés befejeződése után kialakuló túltermelődése hozza létre. A végrészek megnyúlása, elsősorban az állkapocs, fül, és orr alakváltozása szembetűnő a IV. Amenhotep fáraót mintázó, i. e. 1730 körül alkotott reliefen (5. ábra). 2 Győry (2000) Pataikis néven említi és lehetségesnek tartja, hogy mind Bész, mind Pataeke megformálásában szerepe lehetett a diszproporcionált törpéknek. 4 dr. Józsa László
4. ábra 5. ábra A hemiatrophia faciei (az egyik arcfél progrediáló sorvadása) ismeretlen eredetű, a pubertás után kezdődő, ritka fejlődési zavar. Enyhébb változata elvétve kerül felismerésre, a szembetűnő, progresszív forma pedig nagy raritás. Ezért (is) érdemel figyelmet a Fayumban (Észak-Egyiptom) előkerült, az i. sz. első és második évszázadból származó 200 szarkofág színes halotti portréja (Zaloscer 1961). Közöttük egy fiatal nő és egy fiatal férfi képén figyelhető meg, hogy az egyik arcfél kisebb az ellenoldalinál (6. ábra). Nem a festő ecsetje tévedett, mert a szarkofágban megtalált koponyák metrikus elemzése és a háromdimenziós, számítógépes rétegvizsgálatának (3D CT) felvételei bizonyítják, hogy valódi alkati anomáliában szenvedtek (Appenzeller és mtsai 2001). A koponyán nem nehéz észrevenni a szemüregek és járomcsontok méretbeli különbségeit. 6. ábra dr. Józsa László 5
Emberi beavatkozás a csontok torzítására Az ember értelmes állat ugyan, de egyszersmind nagyon furcsa állat is. Agyvelejének szerkezete őt a legnemesebb tettekre buzdítja, de gyakorlatilag a legostobább cselekedetekre is rákészteti, így például, hogy a kisujját levágja, (..), vagy hogy fejét eltorzítsa, és mindezt azért teszi mert előtte már mások is tették. Ezekkel a szavakkal vezette be a Koponya mesterséges elferdítése című fejezetét Topinard, az 1881-ben magyarul megjelent Az anthropológia kézikönyvé -ben. Az emberi test formálása, alakítása az ősidőkben vette kezdetét és modernebb módszerekkel manapság is tart (Józsa 2011). Legismertebb a koponyadeformálás, amelyet világszerte végeztek. Megváltoztatták a csontok és lágyrészek alakját, méreteit, mit sem törődve azzal, hogy a beavatkozás és visszafordíthatatlan eredménye mennyi szenvedést, betegséget okoz. A torzítások, módosítások gyakorlatára kétféle magyarázat szolgálhat: 1/ Minden kornak megvolt a maga szépség-ideálja, s a társadalom tagjai igyekeztek ahhoz hasonlítani, ha kellett külső beavatkozással idomulni. 2/ Az emberek többsége elégedetlen önmaga képével, sokat megtesz azért, hogy szebbnek, arányosabbnak láthassa magát. Hippokratész, közel két és félezer évvel ezelőtt azt írta, hogy: Túl a Maeotis tengeren él egy nép, a nagyfejűek, akik mihelyt megszületik gyermekük, és fejük még alakítható, formálni kezdik azt, kényszerítik, hogy hosszában nőjjön, kötelékekkel veszik körül és mesterséges eszközöket alkalmaznak, hogy a fej alakját megváltoztassák. Sem Hippokratésznak, sem Hérodotosznak nem adtak hitelt a 19. század derekáig, mindaddig, amíg az ásatások során kezdtek előkerülni a makrokefál koponyák. Időközben kiderült, hogy a koponyatorzítás Ázsia, Afrika, Közép- és Dél-Amerika, valamint a középkori Európa egyes népeinél egyaránt elterjedt, sőt, néhol a 20. századig fennmaradt (Józsa 2011). A Mediterrániumban a hellenisztikus és azt követő századokban nem művelték, de szórvány leletek Európa minden csücskében találtak. A koponya deformálásának számos kóros következménye volt: az orrmelléküregek kifejlődésének elmaradása, az elülső koponyagödör volumenének jelentős csökkenése, a hallócsontok károsodása, a koponyaűri nyomás idült fokozódása, a koponyagödör és gerinc közötti átmenet (clivus) meredekségének megváltozása3 stb. (Józsa és Pap 1992). A torzítottak élettartama jelentősen alacsonyabb, mint a környezetük nem deformált tagjaié. A koponya alakítását csecsemőkorban kezdték, négy alapmódszere ismert, amelyek különböző fejformát eredményeztek. Egyes társadalmakban az uralkodó, vagy az előkelő réteg privilégiuma volt, másokban bármely szülő módosíthatta gyermekének fejformáját, néhol ez csak lányokon, vagy csak fiúgyermekeken történt. A műalkotások arra engednek következtetni, hogy Egyiptomban kötéssel történt a koponya alakítása, ami megegyezett a Hippokratész által (évszázadokkal később) leírtakéval. Elsősorban a XVIII. dinasztia korában volt divat, úgy tűnik a fáraó-család előjoga lehetett. A tell-amarna-i mészkő domborművön (XVIII. dinasztia, i.e. 1350 körül) Ehnaton családját örökítették meg (4. ábra). Mindhárom gyermek koponyája torzított, az egyik kisded fején a kötést is megmintázták. A körkörös leszorítással érték el, hogy a homlok lapos, a nyakszirt tájék hosszabb lett, a hátsó koponyagödör volumene növekedett, együttesen makrokefáliát hoztak létre. A végeredmény kiválóan látszik az amarnai hercegnő mészkő fejszobrán, amely szintén a XVIII. dinasztia korából, i. e. 1350 körülről való (7. ábra). Ugyanebből az 3 A clivus meredekségének változása, az életfontos központokat tartalmazó nyúltagy nyomása miatt hirtelen halálra hajlamosít dr. Józsa László 6
időből származik az Amarnai hercegnők című, festett stukkó (az egyik amarnai palotából), továbbá Nefretiti fejszobra (Tell el-amarna, XVIII. dinasztia) és A sétáló királyi pár (festett mészkő dombormű), valamennyin kifejezett koponyadeformálás ismerhető fel. Ez utóbbi érdekessége, hogy csak az asszony feje torzított, a párjáé nem. A homlokcsont hátsó pereménél gyakran megfigyelhető a kötés okozta besüppedés, s ezt híven ábrázolta a Tutanhamon fejszobrát készítő művész (8. ábra). 7. ábra 8. ábra Csontgümőkór okozta gerincelváltozás Az ókori Egyiptomból számos - a felső háti szakaszon elhelyezkedő - púposságot mutató alkotást ismerünk. Csonttuberkulózis esetén a megbetegedett csigolyák összeroppannak, jellegzetes, (más kórképekben elő nem forduló) hegyes görbület, orvosi nevén malum Potti (gibbus Potti), vagy Pott-féle púp keletkezik. Legősibb ábrázolása a predinasztikus időkben, (i.. e. 3000 körül) készült agyagszobrocskán tűnik fel (9. ábra), de a későbbi korokból is jó néhány hasonló maradt ránk (10. ábra). A 10. ábrán látható férfi betegségének végstádiumában lehetett, csont-bőrré fogyva mintázták meg szobrocskáját. Egy színes stukkón (XVIII. dinasztia kora) egyik szolgának festettek púpot a felső háti gerincszakaszára. Az őskórtani leletek igazolják a művészi alkotásokat, a csontgümőkór nem volt ritka a fáraók országában. dr. Józsa László 7
9. ábra 10.ábra A bénult végtagok ábrázolása Bénult személyeket csak némelykor örökítettek meg mind a szakrális, mind a profán művészetben. Jó részükön nem deríthető ki, hogy ki mi okozta paralízisüket, mindössze a végállapotot láthatjuk. Ritka kivétel a XVIII. dinasztia idején (i. e. 1350 körül) alkotott mészkő dombormű, amelyen egyetlen végtag bénulása rövidülése és lóláb kialakulása, valamint az izomzat nagyfokú sorvadása, figyelhető meg (11. ábra). Megformázása annyira pontos, hogy annak alapján szinte teljes biztonsággal mondható, gyermekparalízis okozta az ismeretlen herceg lábának bénulását. Azt is elárulja a sztélé, hogy gyermekkorában esett át a betegségen, amit a fejlődésben elmaradt alsó végtag bizonyít. dr. Józsa László 8
11. ábra Belszervi bajok ábrázolása A gynecomasthia (női emlőjűség) olykor hormonbetegség4, a férfiak nőies külsőt nyernek, emlőik megnövekednek, elérhetik a női mellek nagyságát. Az esetek többsége azért alakul ki, mert a máj idült betegsége5 miatt nem tudja közömbösíteni (a férfi szervezetben is mindig termelődő) női hormonokat. Tutanhamon számtalan szobra és más ábrázolása közül jó néhányon felismerhető a nőies testalkat, a gynecomasthia, a lógó has (12. ábra). A fáraó hormonzavarát, (egyéb kórképeit) más eljárásokkal bizonyították, a művészi alkotások pedig híven tükrözik azt. A XIX. dinasztia uralkodása alatt, Thébában készült faszobrocskán a házaspár férfi tagjának legalább ugyanakkora emlői vannak, mint az asszonynak (13. ábra). 4 A férfi szervezet elégtelen hím nemi hormon termelése és/vagy fokozott női hormon produkció miatt keletkezik. 5 A májzsugorodásban szenvedők több mint felén alakul ki a női emlőjűség. 9 dr. Józsa László
A hasvízkór (ascites) nem önálló betegség, hanem többféle kór tünete, velejárója lehet. Csatlakozhat májzsugorodáshoz, vesebajhoz, szívelégtelenséghez, hasüregi szervek daganatához stb. A XVIII. dinasztia korában készült sztéle egyik alakján hasvízkórra jellemző feszes, domború has, kétoldali gynecomasthia, valamint a lábszárak mérsékelt vizenyője figyelhető meg (14. ábra). A tüneteket egybevetve nagy valószínűséggel mondható, hogy a férfi májzsugorodásban szenvedett, annak következtében alakult ki a hasvízkór, a nőies emlők és a vizenyő. 12. ábra 13. ábra 14. ábra Összegzés A régmúlt korok betegségeinek felderítése többféle módon történhet. A múmiák, csontváz leletek vizsgálata adja a legmegbízhatóbb eredményeket, ám jó néhány olyan kórképet tartunk számon, amelyek emberi maradványokon nem, vagy csak elvétve kórismézhetők. A vakság, az egyiptomi szembetegség (trachoma), kancsalság és más elváltozás, falképeken ismerhetők fel, de múmiákon és csontvázakon nem (el-massai 1962). A képzőművészeti alkotásokat sokan (így magam is) az őskórtani kutatások másodlagos forrásának tekintik, elemzésük segítséget nyújthat a megbetegedések időbeli jelentkezésének, előfordulásának megállapításában. Nem elhanyagolható előnye, hogy felvilágosíthat a beteg és környezete viszonyáról, társadalmi megítéléséről, elfogadottságáról, a rokkantak beilleszkedéséről. A szobrokról, domborművekről, festményekről kikövetkeztethető diagnózisok gyakorta megbízhatóbbak, mint az írásos emlékekben olvasható kórrajzok. A fentebb említett bajok számbavétele néhány tanulsággal szolgált. Kevés figyelmet fordítottak korábban az egyiptomiak koponyadeformálási szokásaira. A jelentős számú alkotás közül kizárólag a XVIII. dinasztia idején készülteken ismerhető fel a torzítás és annak módszere. Valószínűsíthető, hogy a fej formálásának joga a fáraó-család, (vagy legalábbis az uralkodó réteg) privilégiuma volt. A csontgümőkór a predinasztikus időktől fogva gyötörte a lakosságot, olykor súlyos testi leromlást eredményezett. A gyermekparalízises bénulás első megörökítése Egyiptomból való (az emberi maradványokon megállapított végtagsorvadás évszázadokkal későbbi), a sztéléből kiderül, hogy miként igyekezett mozgásképessé válni a fogyatékos. Ez az egyetlen ábrázolás azt sugallja, hogy a gyermekparalízis nem lehetett gyakori, nem öltött járványos méreteket Óegyiptomban. Feltűnően nagy számú alkotáson figyelhető meg a férfiak hormonzavara következtében kialakult női emlőjűség (gynecomasthia). Erre a múmiák vizsgálata adja meg a magyarázatot, ugyanis Óegyiptomban gyakori volt a bilharziázis, valamint a parazita-fertőzés okozta idült májgyulladás. dr. Józsa László 10
Összeállításom korántsem teljes, de szándékom szerint felkeltheti az érdeklődést az ilyen irányú kutatások iránt. Ehhez kívánok segítséget nyújtani a táblázatban felsoroltakkal. Irodalom APPELBOOM, T., VAN EIGEM, A.: How ancient is temporal arteritis? Journal of Rheumatology. 17, (1990), 929-931. APPENZELLER, O., STEVENS, J.M., KRUSZINSKY, R., WALKER, S.. Neurology in ancient faces. Neurology, Neurosurgery, Psychiatry. 70, (2001), 524-529. BERG, J.M., KOROSSY, M.: Down syndrome before Down: a retrospect. American Journal of Medical Genetics. 102, (2001), 205-211. DASEN, V.: Dwarfism in Egypt and classical antiquity: Iconography and medical history. Medical History. 32, (1988), 253-276. FUCHS, J. Blinde Sänger und Harfner im alten Ägypten. Abbottempo. 4, (1966), 26-30. GRZYBOWSKI, S., ALLEN, A.E.: History and importance of scrofula. Lancet. 346, (1995), 1472-1474. GYŐRY, H.: Providing protection to a new-born on the day of birth. Extra- and intrauterine complications and abnormalities in ancient Egypt. Orvostörténeti Közlemények. 45, (2000), 103-119. JAKOBOVITS, Á., JAKOBOVITS, A.: A kóros emlő ábrázolása a művészetben. Orvosi Hetilap. 144, (2003), 1499-1502. JÓZSA, L., RENNER, A.: A manus cornuta az ókori és középkori képzőművészeti alkotásokon. Magyar Traumatológia, Orthopaedia. 33, (1990), 129-132. JÓZSA L, PAP I: Pathological alterations on artifically distorted skulls. Annals. Hist.-Nat. Mus. Natn. Hung. 84, 189-194 (1992). JÓZSA, L.: Orvoslás a Bibliában. Móra Kiadó, Budapest, 1997. JÓZSA, L.: Mozgásszervi betegségek ábrázolása a bizánci műalkotásokon. Osteologiai Közlemények. 14, (2006), 1-10. JÓZSA L.: Az emberi test mesterséges módosítása (deformálása). I. A koponyatorzítás Orvosi Hetilap, 152, (2011) 1213-1217. LÁSZLÓ, GY: Az ősember művészete. Corvina Kiadó, Budapest, 1968. LHOTE, H.: Sziklafestmények a Szaharában. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977. el-massi, A.: Das Trachom. CIBA Symposium. 10, (1962), 219-224. MELZER, R.: Ptah, the darf good of ancient Egypt. Adler Museum Bull. 12, 1-3, (1986). OKLADNYIKOV, A.P., MARTINOV, A.I.: Szibériai sziklarajzok. Corvina Kiadó, Budapest, 1983. OPPENHEIM, A. L.: Az ókori Mezopotámia. Gondolat Kiadó. Budapest, 1982. PATARICZA D.: Teratogén tényezők és hatásaik az ókori világban. Kaleidoscope 2, (2011) 19-30. POLAKOWSKY, G., VIRCHOW, R.: Discussion über präkolumbischen Aussatz und verstümmelte Tonfiguren. Verh. Berl. Ges. Anthrop. Ethnol. Urgeschichte. Berlin. 1897. (612-643. oldal). SAHLY, A.: Geheimnis der Höhlen: Verstümmelte Hände. Abbottempo. 3, (1965), 24-28. SALEM, M.E., EKNOYAN, G.: The kidney in ancient Egyptian medicine: Where does it stand? American Journal of Nephrology. 19, (1999), 140-147. TOPINARD P: Az anthropologia kézi könyve. Természettudományi Kiadó. Budapest. 1881. dr. Józsa László 11
VELEGRAKIS, G., SKOULAKIS, C., BIZAKIS, J., SEGAS, J., HELIDONIS, E.: Otorhinolaryngological diseases in the Minoan era. J. Laryngology & Otology. 107, (1993) 879-892. WARKANY J., Congenital malformations in the past. J. Chronic Diseases. 10, (1959) 84-94 ZALOSCER, H.: Die Mumienbildnisse des Fayum. CIBA Symposium. 9, (1961) 191-194. dr. Józsa László 12
A babona, mint gyulladás Superstition as inflammation Lindner Gyula Initially submitted October 05. 2012; accepted for publication December 15, 2012 Abstract: Plutarch s work On superstition deals with the ignorance regarding the gods, which is divided into two streams: atheism and superstition. According to Plutarch the latter one is an inflammation of the soul depriving it of rational thinking and giving rise to the view, that gods are envious, mischievous, and inconstant beings. By means of psychology and antropological research, ancient superstition can be compared to the symptoms of the obsessive-compulsive disorder. Kulcsszavak: Plutarchos, De superstitione, babona, Theophrastos, obszesszív-kompulzív zavar, gyulladás Keywords: Plutarch, De superstitione, superstition, Theophrast, obsessive-compulsive disorder (OCD), inflammation A Kr.u. 1-2. században élt Plutarchos írásai az antikvitás tudásanyagának igazi tárházát adják. Talán nincs még egy olyan ókori szerző, akinek ennyi írása maradt volna az utókorra, nem beszélve arról, hogy a chairóneiai születésű, később Apollón papjaként tevékenykedő életrajzíró-filozófus érdeklődési körét tekintve is párját ritkította. Legyen szó vallásról, oktatásról, gyermeknevelésről, az állatok természetéről, az égitestek mozgásáról, vagy a vegetarianizmusról, Plutarchos mindenben határozottan állást foglalt, nem ritkán támadva a népszerű epikureus, vagy éppen sztoikus tanokat. Egyik igen korai műve a Moralia (tehát morálfilozófiai értekezéseinek) részeként napvilágot látott De superstitione, amelyben az istenhit eltorzult formáit tárgyalja. Plutarchos szerint az istenek igazi természetét érintő tudatlanság kétféle lehet: egyik oldalon az istentelen gondolat áll, a maga hideg, racionális álláspontjával, miszerint istenek és felsőbbrendű, segítő hatalmak nincsenek, ezért a bennük való hit is ostoba, nevetséges dolog. A másik oldalon viszont meglepő módon azt a babonás viselkedést látjuk, amely éppen hogy az istenek iránt érzett tisztelet, alázat túlzó formáját képviseli. A babonás személyisége az ateistáéhoz Lindner Gyula 13
hasonlóan torz, hiszen szenvedélyes, csapongó, olykor féktelen magatartása, amely túlzott istenfélelemből és fanatizmusból fakad, megalázó helyzetek sorába hozza. A babonás ember tudathasadásos helyzetét mi sem világítja meg jobban, minthogy fél az istenektől, mégis fohászkodik hozzájuk, retteg az isteni büntetéstől, mégis elmegy ünnepeikre, hogy ott kényszeredett pontossággal vegyen részt az áldozatokban. Ókori forrásaink közül, a teljesség igénye nélkül két olyan írást érdemes megemlíteni, amelyek a babona kérdését behatóan tárgyalják. Akár Theophrastos Jellemrajzok c. művét, akár Plutarchos említett írását vesszük alapul, azt látjuk, hogy a babonás ember viselkedésében egy csöppet sem különbözik attól az embertől, aki kényszeres, olykor mániákus cselekedeteivel képes szűkebb-tágabb környezetét az őrületbe kergetni. Theophrastosnál a babonás ember forrásvízzel permetezi testét, a szentélyből kilépve borostyánágat vesz a szájába, ha menyét keresztezi útját, képtelen továbbhaladni, ha rémálmok gyötrik, álomfejtőkhöz, jövendőmondókhoz fordul, ha pedig őrültre vagy epilepsziásra esik a tekintete, szent borzalommal köp ruháinak redői közé. 1 Plutarchos leírása a babonás ember viselkedéséről már korántsem ennyire humoros. Szerinte ugyanis a babona a lehető legkilátástalanabb helyzetbe hozza az embert. Hiszen nem fél a tengertől írja Plutarchos - aki nem hajózik, sem a háborútól az, aki nem vesz részt csatában, sőt a szegénynek vagy az egyszerű közembernek sem kell tartania attól, hogy valaki följelenti. Aki viszont fél az istenektől, mindentől fél, hiszen nincs olyan menedék, ahol az isteni büntetés elől elbújhatna, sem tengeren, sem szárazföldön, sem a föld bármely szegletében. Az ókori babona természetével foglalkozó kutatások során néhány éve jelent meg az a gondolat, hogy a pszichológia által vizsgált mentális betegség, az obszesszív-kompulzív zavar (OCD) tüneteit, jellemzőit a babonás ember viselkedésére alkalmazzák. Ezt a vallási rítusok hatásmechanizmusát vizsgálva az antropológia már évtizedekkel ezelőtt elvégezte. 2 A babonás embert éppen a cselekedetei során megmutatkozó kényszer és megszállottság helyezi a társadalom perifériájára, ez teszi helyzetét megalázóvá és a hagyományos vallásosság számára elfogadhatatlanná. A babonás ember félelmeinek, rögeszméinek béklyójából képtelen megszabadulni, hiszen mentális kielégülést kizárólag a rituális tisztálkodástól, a zsákruha felöltésétől és az állandó önostorozástól nyer. 1 Theophrastos: Jellemrajzok 16. Steiger Kornél fordítása 2 A fő különbség, amely a rítusok során megjelenő kényszeres cselekvések és a babonás ember obszessziója között megmutatkozik, a társadalmi legitimációban rejlik. Míg az előbbit a közösség hagyja jóvá, és közösen gyakorolják, addig az utóbbi viselkedésforma nevetség, esetleg szánalom tárgyát képezheti, és a tradicionális vallásosság részéről elutasításra talál. Ahogy egyébként az OCD-s betegek is kulturális jelentéstartalom nélkül hajtják végre kényszeres cselekedeteiket. Lindner Gyula 14
A kényszerbeteg és a babonás ember viselkedése között lényeges hasonlóságokat fedezhetünk föl, ha figyelembe vesszük azokat a cselekvési- és magatartásformákat, amelyeket mind Theophrastos, mind Plutarchos említ. Ezek a következők: állandó tisztálkodás, ill. a ház rituális megtisztítása, bizonyos dolgok érintésétől és betegségektől való félelem, haj levágása, ruha megszaggatása, egyes szavak különleges erővel való fölruházása, félelem a változástól, félelem a pontatlanságtól az élet legtöbb területén (ez Plutarchosnál leginkább az áldozatokban való szigorú pontosságot jelenti). Ahogy a kényszerbetegben félelmet kelt, ha bizonyos cselekvéseket nem hajt végre, úgy a babonás ember is állandó rettegésben él, ha valamit elmulaszt, akár a polis ünnepein vesz részt, akár otthonában tartózkodik. A babonás ember viselkedésének értelmezésére azonban ez csak az egyik út, hogy cselekedeteinek pszichológiai okait magyarázzuk. A plutarchosi szöveg ugyanis további adalékkal szolgálhat az ókori babona természetét illetően. Plutarchos úgy vélte, hogy a babonás viselkedés, mint túlzó, szenvedélyekkel teli tévképzet a lélek gyulladásos állapotát okozza. 3 A különféle lelki bajok akkor válnak igazán nyomasztóvá írja Plutarchos -, ha azokhoz érzelem is kapcsolódik. A babonát ezért tekinti súlyos lelki betegségnek, amely féktelen szenvedélyt ébreszt az emberben, és a kényszeres cselekedetek, a rögeszméken alapuló viselkedés és az állandó rettegés révén eltéríti az embert az istenfélelem helyes útjáról. 4 A babonás ember ugyanis azt képzeli az istenekről, hogy minden nehézség, minden csapás tőlük származik, hiszen állhatatlan, szeszélyes, önző és kegyetlen lények. Így nem csoda, hogy uralmukra is zsarnokságként tekint. 5 Plutarchos a babonának jelentős pszichológiai erőt tulajdonított, amely képes lehet az egyént akár öngyilkosságba is kergetni. Az idős Midas király vagy Aristodémos, a messéniaiak uralkodója önkezével vetett véget életének, mivel nyomasztó álmaik, látomásaik, ill. közvetlen környezetükben végbemenő változások olyan zaklatott állapotot idéztek elő, hogy a kialakult helyzetből nem láttak más kiutat. Természetesen Plutarchos nem az álmok 3 De superstitione 164 f πᾶν γὰρ πάθος ἔοικε ἀπάτη φλεγµαίνουσα εἶναι καὶ καθάπερ αἱ µετὰ τραύµατος ἐκβολαὶ τῶν ἄρθρων, οὕτως αἱ µετὰ πάθους διαστροφαὶ τῆς ψυχῆς χαλεπώτεραι. Nyilvánvaló, hogy minden szenvedély a lélek lángoló tévedése is egyben, és amiként az ízületek kificamodása, ha az sérülést okoz, úgy a lélek elkorcsosulása is súlyosabb, ha az szenvedéllyel jár együtt. Hasonló gondolat a De latenter vivendo 1128 d-ben is megfogalmazást nyer. 4 Vö.: De superstitione 171 f 5 De superstitione 166 d Aki viszont úgy retteg az istenek uralmától, mint egy nyomasztó és könyörtelen zsarnokságtól, hova költözhet, hova menekülhet, milyen vidéket vagy tengert találhat, ahol nincs jelen az isten? Lindner Gyula 15
jelentőségébe vetett hit ellen foglal állást, hanem azon babonás nézetekkel szemben, amelyek az efféle álmoknak, előjeleknek, látomásoknak túlzott jelentőséget tulajdonítanak. 6 A lélek gyulladt állapota éppen attól fosztja meg az embert, ami a legcsodálatosabb dolog lenne életében, az istenség igazi természetének, jóságának, kiválóságának, bölcsességének a fölismerése. A babonás ember azonban nemcsak az istenekről alkotott véleményében jár tévúton, hanem valóságérzékelését is teljesen elveszti. Plutarchos a különféle mágikus gyógymódokat, tisztító szertartásokat, javasasszonyok által végzett ráolvasásosokat is a babonaság körébe utalja. A babonás éppen a gyógyítás ezen fajtáit részesíti előnyben, a hagyományos orvoslás számára nem kielégítő, az orvost pedig erőszakkal utasítja ki házából. 7 Plutarchos a babonás viselkedés megnyilvánulását látja abban, ha valaki a tudományosság talaján álló orvoslás helyett ilyen és ehhez hasonló praktikákhoz folyamodik. Ebben a hippokratési korpuszba tartozó De morbo sancto gondolatmenetével fedezhetünk fel rokonságot. Az 5. század utolsó harmadában keletkezett írás szerzője amellett érvel, hogy a mágusok, sarlatánok és különféle szemfényvesztők a babonával takaróztak, csak azért, hogy saját hozzá nem értésüket és tudatlanságukat palástolják az epilepszia gyógyítása során. 8 Plutarchos Sókratés daimónja c. művében igen szemléletesen fogalmaz a lélek természetéről: Ezzel szemben az emberi lélek, melyet a benne levő ezernyi impulzus rugalmas, sodrott kötélként feszít meg, valamennyi gépnél sokkalta jobban irányítható, s ha valaki az értelem erejével hat rá, tüstént lendületet kap, hogy a felfogott gondolatnak megfelelően mozogjon. ( ) Hiszen a csontok, az izmok és a hús vízzel telítettek, s az ezekből összeálló súlyos tömeg nyugalomban van és ernyedt. Mihelyt viszont a lelket a gondolkodáson keresztül valamiféle hatás éri, azonnal elmozdul a megfelelő irányban ( ) és mintegy szárnyat kapva siet a megvalósítás felé. 9 Az egészséges, tehát az értelem irányításával működő lélek így viselkedik Plutarchos szerint. Azonban, ha az ember egy szenvedély (πάθος) hálójába kerül, és az értelmes rész háttérbe szorul, az a lélekben olyan lüktető gyulladást (σφυγµός) okozhat, amely az egyént a legsúlyosabb véleményre, az isteni kegyetlenség és szeszély téves gondolatára vezeti. Ezért állítja Plutarchos, hogy a babonaság minden félelem közül a leghitványabb és 6 Plutarchos maga állítja, hogy egy álom hatására hagyott föl a tojás fogyasztásával. Ld. Quaestiones convivales 635 e. 7 Vö.: De superstitione 168 c 8 De morbo sancto 2. 9 De genio Socratis 588 f 589 b. W. Salgó Ágnes fordítása Lindner Gyula 16
legkilátástalanabb helyzetbe hozza az embert, a legjobb tehát, ha e viselkedés minden formáját következetesen elutasítjuk. Irodalom BOWDEN, H.: Before superstition and after: Theophrastus and Plutarch on deisidaimonia. Past&Present. 2008. suppl. 3. 56-71. BRENK, F. E: In mist apparelled. Religious themes in Plutarch s Moralia and lives. Leiden 1977. DIGGLE, J.: Theophrastus. Characters. Cambridge, 2004. DULANEY, S. FISKE, A. P.: Cultural rituals and obsessive-compulsive-disorder: is there a common psychological mechanism? Ethos, 22, (1994) 243-283. MARTIN, D. B.: Inventing superstition. From the hippocratics to the christians. Oxford, 2004. TITCHENER, F. B.: Is Plutarch s Nicias devout, superstitious, or both? In.: The unity of Plutarch s work. Moralia themes in the Lives. Features of the Lives in the Moralia (ed. Nikolaidis, A.G.) New York, 200 Lindner Gyula 17
A Pax Corporis, a fogorvos szemével The Pax Corporis through the eyes of the dentist Prof. Dr, Matekovts György georg.matekovits@freemail.hu Initially submitted October 05. 2012; accepted for publication December 15, 2012 Abstract: Kulcsszó: Pápai Paris Ferenc, fogászattörténet, fogbetegségek, kezelések Keywords: Pápai Paris Ferenc, history of dentistry, dental diseases, treatments Matekovits György A Pax Corporis, a fogorvos szemével The Pax Corporis through the eyes of the dentist Szellemi javaink négy évszázados erdélyi örökségéből szeretném kiemelni az egyik könyvet, és annak általános fogorvosi vonatkozásait bemutatni: egy művelődés- és orvostörténeti szempontból felbecsülhetetlen értékű relikviát. Nem véletlen, hogy 2009-ben figyeltünk jobban egyetemes és magyar elméleti jussunkra. Pápai Páriz Ferenc polihisztor a szó nemes értelmében egy igazi uomo universale 1649. május 10-én most 390 esztendeje született Désen, és 1716. szeptember 10-én halt meg Nagyenyeden. Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisa az első, nyomtatásban megjelent magyar nyelvű orvosi könyvünk, amelyet 1690-ben Kolozsvárott adtak ki. A könyv fontosságára, időszerűségére és szakmai sikerére jellemző, hogy az első kiadást követő nyolcvan esztendőben további hét újranyomást ért meg, amelyből az első négy még a szerző életében került ki a nyomdából. Prof. Dr, Matekovts György 18
Salamon Henrik orvostörténész szerint (1942) Pápai Páriz Ferenc nem volt orvos, de jeles könyve, a Pax Corporis a test békéje az orvostudományi irodalomban is biztosit neki tisztes helyet. Huszár György (1986) helyesbít ezen a képen, és egyetemi végzettségű orvosként emlegeti. In illo tempore azokban a történelmi időkben amikor a Pax Corporis íródott, Erdély valóságos csatatér volt, miközben Európában virágzott az értéket, a szépet teremtő posztreneszánsz és a barokk. 1649-ben teljesedett be az angol forradalom győzelme, eltörölték a monarchia intézményét. 1661-ben XIV. Lajos kormányozta a franciákat, 1715-ben bekövetkezett haláláig. A Napkirály fejedelmi teljhatalma alatt épült a Louvre és a versaillesi kastély. 1725-ig I. (Nagy) Péter, az intelligens cár uralkodott az oroszok atyjaként. 1700 és 1790 között épült a schönbrunni kastély, Goldoni megírta ma is közkedvelt vígjátékait, Tiepolo, Guardi és Canaletto vászonra álmodta a velencei művészet remekeit, Vivaldi, Scarlatti és Pergolesi halhatatlan zeneműveket szerzett. 1699-ben a karlócai békével véget ért a Szent Liga és az oszmánok háborúja, Magyarország Temesvár és vidéke kivételével felszabadult, Ausztria nagyhatalommá vált. 1703 és 1711 között a Habsburg-teljhatalom ellen indított, II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc sorsa eldőlt a trencséni vereséggel. Moldva és Havasalföld, mivel az orosz török háborúban a muszkák oldalán állt, 1711-ben az elkövetkező 110 évre Fanarióta uralom alá került. Pápai Páriz Ferenc apja, Páriz Imre, Pápáról került a Királyhágón túlra protestáns papnak, így bővült a vezetékneve szülővárosáról Pápai Páriz Imrére. Fia, Apáczai Csere Jánoshoz hasonlóan, a négy szél fújta Erdélynek szülötte, aki a három részre szakított, két pogány közt vérző Magyarországon, középkori körülmények közepette megpróbálta a magyar művelődést és ezen belül az orvoslás színvonalát európai rangra emelni. Hányatott, menekülésekkel terhelt gyermekkorában Gyulafehérváron és Nagyenyeden volt kollégista. Kiváló tanulmányi eredményei felbátorították, 23 évesen, 1672. tavaszán elbúcsúzott az alma matertől, és mint annyi jófejű, kiváló képességű és szorgalmas, lelkes kortársa, ő is európai vándordiáknak indult. Példaképének Szenczi Molnár Albertet tartotta, aki előtte 82 évvel, 16 évesen vágott neki a világnak. A maga szerény anyagi erejére, pártfogói ajánlólevelekre, tehetősebb ismerősei tallérjaira, valamint ösztöndíjra számítva és támaszkodva, útjának első állomása Boroszló volt. Majd a német nyelvvel birkózva, vándorlása Drezdán, Lipcsén, Marburgon, Heidelbergen át vezetett Bázelig, ahol az orvosi kar hallgatójaként 1674. október 20-án orvossá avatták. Egy ideig a bázeli egyetemen Erasmus-ösztöndíjas tanársegédként tevékenykedett. Felvették a bázeli orvosok rendjébe, ez akkor a külföldiek számára nagy megtiszteltetésnek számított. Mint megannyi erdélyi vándordiák, tanulmányai végeztével ő is hazajött, családot alapított, majd 1678. szeptember 20-án tanszéket, később rektori címet kapott a nagyenyedi Bethlen Prof. Dr, Matekovts György 19
Kollégiumban, ahol a görög nyelv és az erkölcstan egyetemi tanára lett. A fejedelmi pár, Apafi Mihály és Bornemissza Anna, valamint Teleki Mihály kancellár pártfogoltjaként az udvari orvosi tisztséget is betöltötte. Tudni kell, hogy a XVII. században a magyar orvosi irodalom komoly lemaradással küzdött. Olyan művek képviselték, mint Frankovith soproni tudós borbélynak Hasznos könyve, amelynek szerzője szinte hivalkodott azzal, hogy nem tud deákul, és mindenféle betegség ellen egy általános gyógyszert ajánlott, amelyet maga főzött 123-féle fűből és olajokból. Pápai Páriz Ferenc 1690-ben megjelent Pax Corporisa az orvosi irodalom térén is úttörő szerepre vállalkozott. És ha Európa dúskált az értékteremtő eseményekben in illo tempore a fogászatra erősen rátelepedett a sötét középkor. A fogkivonást és a fogfüstölést, mint kezelési eljárást ismerték a borbélyok és a kovácsok kiváltságaként. 1685-ben jelent meg az első angol nyelvű fogászati könyv Charles Allen tollából, 1699-ben a Francia Királyi Sebészi Akadémia tagjává választotta Pierre Fauchardot, akit később a fogászat atyjaként emlegetett az utókor. Pápai Páriz szellemi és közéleti tekintély, ismert gyakorló orvos volt már, amikor 1680-ban a Pax Animae, azaz a Lélek békésségéről és az elme gyönyörűségéről való trakta, majd 1690- ben a Pax Corporis, azaz Az emberi test nyavalyáinak okairól, fészkeiről, s azoknak orvoslásának módjáról való trakta című műve megjelent nyomtatásban. A munkák megírásához mint ő maga mondja forrásai voltak: tanárainak előadásai, a régiek tudós írásai és saját tapasztalata, amelyet sok beteg gyógykezelésével szerzett. A Pax Corporis tette igazán közismertté. Ha igaznak ismerjük el Cs. Szabó László véleményét (1982), miszerint a reneszánsz átrakodó állomás a teológiai és világi gondolkodás között, úgy a Pax Corporis joggal nevezhető a középkori dogmatikus medicina és a tapasztalati klinikum közötti átmenet klasszikus példatárának. A kötet megnyitója, egyfajta bevezetője, az ún. Elöljáró beszéd, amelyet, a Természet titkait tanuló olvasó -nak címzett a szerző. Itt elmondja, mi az egészség, mi a betegség és a fájdalom. Az egészség - szerinte - a test és a lélek olyan állapota, amelyben az ember mindegyiket akadály nélkül használhatja. A betegség a test és a lélek összhangjának megháborítása. A fájdalom is az elme munkája, nem egyéb, mint a test sérelmének az elmében érzett szomorúsága. In illo tempore azokban az időkben óvatos, de nyílt előrelépés, amikor a könyv bevezetőjében azt állítja, hogy: aki csudatétel által való orvosoltatást vár akkor, amikor keze között vagy keze ügyében vagyon a rendes és szabados eszköz, vétkezik az Istentől mutatott bölcs rend ellen, mintegy megszabadítja az orvostudományt a teológia béklyóitól. Elítéli azt a felfogást, hogy a beteg egyedül Istenre bízza a gyógyítást, mert tulajdonítani kell a jó orvosnak sokat: lehet bízni tudományához, hűségéhez, jámborságához. Prof. Dr, Matekovts György 20