KOROM VALLÁSA (1957 59) Az ablakomból épp csak észrevettem, s bár csak két napja, hogy nem láttam őket, a két toprongyos, szürke ismeretlent, a hófehér napfényben tévelygőket, mégis elfog, mint egy kisfiút, a sírás: mi lesz, ha nem lesz tartozásom, s főleg ha majd az ezredéves végső hörgést az örökkévalóság emészti fel? Két lázas nap! S a külvilág immár valóban elviselhetetlen, október langy felhői frissítették fel kissé, s oly modern, hogy az már érthetetlen: ott van bennük, kiket párban csábít a járda az utca végén s az ifjúság hajnalán: nem érthetem meg ezt sosem, hiába. Megy két toprongyos, szürke ismeretlen, s brillantinnal formált lucskos hajzatuk szilárd fazont ad bátyjuk szekrényében lapult, onnan lopták, nadrágjuk szövete az ostiai napban az ezredéves városi fénytől kopott meg úgy, 52
és fakó lett a széltől; rendet vágott a tincsek közt a fésű remeklése, szép választékot és szőkés hullámot. Egy bérpalota sarkánál vettem észre őket, sudáran jöttek, bár a kaptatón lankadva, s elillantak, nem látszott porcikányi sem már belőlük egy másik bérpalotánál. A lét olyan, mintha sose létezett volna. A nap s az égi szín, az édességes ármány visszatér megint, s a visszatérő dús fellegektől kormos lesz a lég, és mindez úgy fest, mintha múltba lépő létemből itt térne vissza egy óra: a bolognai, casarsai rejtélyes reggelek (fájdalmasak, tökéletesek, mint a rózsa) tűnnek föl itt, a fénykiáradásban épp, egy kisfiú reményvesztett szemében, ki csak az önpusztítás művészetéhez ért: az éjsötét kárpitban ott a szűzfehér. Én nem vétkeztem még sosem: tiszta vagyok, mint egy öreg faszent, de még korábban sem vétkeztem, füstbe omolt a szex reménytelen adománya, jó vagyok, akár egy sültbolond. 53
A múltam jutott nekem végzetül, semmi más, csak ez az üresség, a vigasztalan... s reménykeltő. Követem a párkányra hajolva, hogy azok ketten milyen könnyen mennek a nap fényében, s olyan vagyok, mint a gyermek, aki nemcsak azért bőg, amije nem volt soha, hanem azért is, amije sose lesz... E sírásban a világ csak illatok sora, más semmi: ibolyák, mezők, melyeket anyám ismer, s melyeken virult a kikelet... Illat, mely, hogy átváltozzon, megremeg itt, hol édes a sírás, hogy maga legyen a kifejezés anyaga, a hangnem... az őrült és igaz anyanyelv jól ismert szava, melyet születésemkor kaptam, s létemben azóta mozdulatlan. A megszállottság elveszett, az már szagos ábránddá változott, és elnyúlik napjaiban a fénynek, mely hatalmas és néma, akár ha oly erőtlenül lobban lángra az azúr, hogy szinte már fehér; s belealvad a szétszórt zsivajgásba 54
a természetes pangás képtelen csendje; az ebédek, a munkák illatával a bokrok kósza sóhaja vegyül egybe, beletemetve az első dombok még árnyasabb vagy még inkább napsütötte dalaiba elcsigázott mozdulatok, mintha más korból volna mind, s most boldogok ebben, mely új szerelmet akar. Kölyökkorom óta e fuvalmakról álmodtam (frissek már és egyben naplangyítottak), az erdők, a kelta tölgyek töredékeiről a cserjés és a leveletlen szederbokrok közt, a pírban, mintha felébresztené őket a napos ősz és a vakon magukra hagyott északi folyamok öblei, a zuzmók szaga szinte szúr, friss és meztelen, akár Húsvétkor az ibolyák... Akkor még féktelen volt a hús. És a nap színében rejlő édes íz, kevéske édességet csempészett még abba a fájdalomba is. Pólyált, nyers és egyenes ifjúsága barbár családoknak, akik készek emigrálni az erdők alázatába 55
vagy a víz belepte tájon át, ők vigasztalták ágyacskám és az utam magányosságát. A történelem, az Egyház, a család közelsége nem más, mint az illatos és meztelen napfényből egy kevéske, mely egy elhagyatott szőlőskertre bámul, s hevít a málló bokrok közt néhány szénaszálat is, egy házat, mely belekábul a harangok szavába... A régi fiataloknak, akik ma is élnek, ha szíveik el is voltak telve tavasszal a legszebb években, közösek voltak álmaik a szexről és a képeik, melyeket a mindenkori vers ódon lapjairól ittak fel, mely kötetről kötetre, a legfőbb újdonság néma lázába vetve Shakespeare, Tommaseo, Carducci... minden idegszálam megreszkettette. Üvölteni akartam, és néma lettem; a vallásom egy illat volt. És most itt van újra, ismeretlen 56
és ugyanolyan, ugyanaz a világi illat, nyirkos és sugárzó: és én, beleveszve a mindig sikeres és hiábavaló cselekvésbe, én, az alázatos és nagyszerű, itt vagyok, hogy feloldjam ezernyi képecskében az érintetlen érzékelést... Zsengének tűntem újra, akár egy kölyök, kit titokzatos lelkesedés fűt, vad, mint amilyen egykor voltam, és a nélkülöző könnyek itatták át a lapot, ahogy ráláttam a lángoló napocskában arra a kettőre igen, a fiúkra akik elvesznek gyorsan, boldogan a gazdag külvárosban, a tenger derűs egével telt teraszok, hajnali erkélyek, aranyozott pártafalak alatt az immár esteli napfényben... Visszatér az életem értelme, ahogy eddig mindig, egy vakabb rossz, még ha csodálatos módon édességgel telik is meg. Mert egy kölyök azt gondolja, sosem lesz az övé, amije eddig sem volt. És a reménytelenség tengerében őrjöng a testekről szőtt álma, s azt hiszi, azzal kell fizetnie, hogy esztelenül jóságos... 57
Így, ha két napnyi láz elég, mert az élet, úgy látszik, elveszett, és egészben tér vissza a világ (semmi se részegít meg jobban, mint a bánat) és a világban ott leszek én is, a szeptemberi hatalmas és néma napban, haldokolva, képtelenül egy istenveledre... És mégis, Egyház, hozzád jöttem. Pascalt és a görög népdalokat tartottam szorongatva a kezemben, mintha a misztikus paraszt, a nyugodt és süket, akkor, negyvenhárom nyarán, ott, a települések, a szőlőtövek és a Tagliamento kövecses árterei közt, maga lenne a föld és az ég közepe; és ott, ahol a gégét, a szívet és a hasat szétmarcangolták a horgonyzóhelyekre vezető hosszú ösvényen, ott éltem meg a legszebb emberi idő óráit, ifjúságom teljes napját, szerelmekben, melyek édessége még most is sírásra késztet... Szétszórt könyvek, néhány azúrkék virág és a fű, a cirok közti lágy fű között Krisztusnak adtam minden ártatlanságomat és a véremet. 58
A madarak a finom porban énekeltek, bonyolult cselszövésbe bonyolódva, mely bizonytalan, fülsiketítő; a létezésnek prédái ők, nyomorúságos szenvedélyek a szedrek, a bodzák alacsony csúcsai között: és én, akárcsak ők, elhagyott helyek rejtekén, melyek a jámbornak s elesettnek vannak fenntartva, ott vártam, hogy leszálljon az este, melyet körös-körül éreztek a tűz némult illatai, a víg nyomoré, mely az Angelust zengi, fátyollal fedve egy új, paraszt misztérium által egy ősi, elnyűtt misztériumban. Röpke szenvedély volt. Szolgák voltak azok az apák, azok a fiúk, éretlennek tartottam őket, mert a vallásból éltek a casarsai estéken: szigorú vidámságuk egy olyan férfi szürkesége volt, aki még ha keveset is, de valamit birtokolt; az én kamaszszerelmemben az egyház századokra halott volt, csak a földek, régi, fájó illatában eleven. Új álmokkal söpört el az Ellenállás: a Krisztusban Egyesült Tartományok álma és annak édes tüzű csalogánya... 59
Egyetlen valóban emberien mutatkozó szenvedély se látszott az Egyház szavaiban és tetteiben. Sőt, jaj annak, aki nem tud újra visszatérni hozzá! S nem engedi át neki minden ártatlanságát, mely úgy hullámzik benne, mint a túlságosan remegő szerelem tengere. Jaj, akinél az életöröm szolga, s a fájdalom törvényét szolgálja! Jaj annak, aki életfájdalmával egy kétes ügynek szenteli magát, s nem őrizheti meg csöpp, maradék hitét, hogy megnyugvást hintsen a világba! Jaj annak, aki azt hiszi, hogy a szív indulatának felelnie kell az értelem indulatára! Jaj annak, aki nem tud szegény lenni, ha lelkében méricskéli az önzés mély lapályait vagy kigúnyolt őrületeit a jámborságnak! Jaj annak, aki azt hiszi, hogy az örök eredet története inkább a ragyogás, mint a hit miatt megszakad, akárcsak az álom napragyogása, és nem tudja, hogy örököse 60
az egyháznak, mely minden század teremtője, és védi a létrehozott javakat, a rettentő, állati szürkeséget, mely legyőzi az emberben a fényt s a sötétséget! Jaj annak, aki nem tudja, hogy kispolgári a keresztény hit, minden előjog, minden haszon, minden szolgaság jelében, hogy a bűn nem más, mint a mindennapi sértett bizonyosság bűnténye; amit gyűlölünk a félelem és a sivárság okán; hogy az Egyház az Állam elembertelenedett szíve.
Tartalom I GAZDAGSÁG (1955 59) I. Piero freskói Arezzóban * Utazás az élet zsongásában * Itália mezei gyomra * Életnosztalgia... 11 II. Három megszállottság: tanúskodni, szeretni, pénzt keresni * A nyomorúság emlékei * A tudás gazdagsága * A gondolkodás privilégiuma... 16 III. Róma újbóli költői felbukkanása... 23 IV. Római este * Caracalla termái felé * A szex vigasz a nyomorúságban! * Fényűzésre vágyakozom * Az éjszaka diadala... 25 V. Az este a San Michelében folytatódik * A római lumpenproletariátus gazdagságra vágyik * A Róma, nyílt város újabb vetítése... 33 VI. Érzelmi nevelés * Az ellenállás és annak fénye * Könnyek... 38 EGY FIÚHOZ (1956 57)... 44 KOROM VALLÁSA (1957 59)... 52 FÜGGELÉK A KOROM VALLÁSÁHOZ : FÉNY (1959)... 79
II MEGALÁZVA ÉS MEGSÉRTVE (1958) EPIGRAMMÁK... 85 I. A katolikus kritikusokhoz... 85 II. Gerolához... 85 III. Egynéhány radikálishoz... 86 IV. A herceghez... 86 V. Önmagamhoz... 87 VI. J. D-hez... 87 VII. Egy meg nem született fiúhoz... 87 VIII. Barberi Squarottihoz... 88 IX. Cadoresihez... 88 X. Az Officina szerkesztőihez... 88 XI. Franciaországhoz... 89 XII. Egy pápához... 90 ÚJ EPIGRAMMÁK (1958 59)... 92 I. Hruscsovhoz... 92 II. A vörös lobogóhoz... 92 III. A kortárs irodalmárokhoz... 92 IV. Bertoluccihoz... 93 V. Costanzóhoz... 94 VI. Titta Rosához... 94 VII. Luzihoz... 94 VIII. Chiaramontéhoz... 94 IX. Orvieto harangjaihoz... 95 X. Ismét Gerolához... 95 XI. G. L. Rondihoz... 96 XII. Barberini herceghez... 96 XIII. Egy vadásztársaság előkelőihez... 96 XIV. Bompianihoz... 96
XV. Nemzetemhez... 97 XVI. Egy lélekhez... 97 A REALIZMUS HALÁLA (1960)... 99 III FARAGATLAN KÖLTÉSZET (1960 áprilisa) Stilisztikai viszony... 107 A naphoz... 111 Töredék a halálhoz... 115 A düh... 118 Lila akác... 122 JEGYZETEK... 129 A POLITIKAI ÉRZÉKISÉG FILOZÓFUSA (A fordító megjegyzései)... 131