Ő is móriczos diák volt 107
Az idei évben rendhagyó beszélgetésre került sor az Ő is móriczos diák volt interjú keretében. Az íróként, költőként, illetve műfordítóként tevékenykedő Mezey Katalint s lányát, a szobrászművész Oláh Katalint faggattam a gimnáziumban eltöltött éveikről. A napsugarakkal elárasztott iskolai könyvtárban lezajló beszélgetés során megelevenedtek a múlt nosztalgikus képei, a jelen eseményei, illetve a jövő reményei is. - Emlékeznek az első tanítási napjukra? Milyen érzésekkel, gondolatokkal léptek be a Móricz Zsigmond Gimnázium falai közé? - M.K.: Őszintén szólva én nem teljesen emlékszem, de ha azt mondom, hogy 1957 szeptemberében ültem be az első gimnáziumi osztályba, akkor mindenki gondolhatja, hogy abban az időben nem ez volt a legnagyobb jelentőségű esemény az életemben. Sokkal nagyobb problémát okozott a kérdés, hogy mi lehet még, mi lesz az 56-os forradalom első évfordulóján és utána. - O.K.: Engem meglepetéssel töltött el ez a civil gimnázium, hiszen én sportgimnáziumban kezdtem tanulmányaimat, s így csak a második osztálytól tanultam a Móriczban. Mivel szertornáztam, nagyon kicsi testalkatú voltam, ezért a tanulók többsége azt hitte, hogy rossz helyre jöttem, s el akartak küldeni engem az első osztályba. Később bemutattak, és kiderült, hogy én tényleg másodikos vagyok, ettől kezdve nem adódtak további problémák. - Milyen érzés volt ugyanabba az iskolába járni, mint az édesanyja? - O.K.: Jó érzéssel töltött el, hiszen ott volt édesanyám fényképe a lépcsőfordulóban. - Esetleg voltak azonos tanáraik is? - M.K.: Egy-két tanár még ott dolgozott az iskolában, de valószínűleg nem tanították a lányomat. Ám az igazgatónő egykori osztálytársam és barátnőm volt: Bärlein Zsuzsa. - O.K.: Igen, aztán harmadikban Tihanyi Katalin vette át a helyét. - Mi volt a legkedvesebb tantárgyuk, mely tanárukra emlékeznek vissza a legszívesebben? Ki befolyásolta legnagyobb mértékben jövőjüket? - M.K.: Mivel én már 12 éves korom óta irodalommal akartam foglalkozni, és rendszeresen, ha nem is túl sokat, de nagyon öntudatosan írtam, ezért is legkedvesebb a magyar irodalom tanárom, Lamm Vera néni volt. Az ő véleménye, hatása gimnáziumi tanulmányaim során mindvégig jelentősnek bizonyult. - O.K.: Nekem most négy kedvenc tanárnőm jutott az eszembe, ám ők inkább a szemléletemre hatottak, s nem a továbbtanulásomat befolyásolták. Közülük az első a mindenki által szeretett osztályfőnököm, Szabó Pap Edit tanárnő. Megemlíteném még a biológia tanárnőmet, Kanyó Katalint, illetve a történelem és testnevelés oktatóimat. Mellettük a gyerekeknek lehetett önálló karaktere, szabadabb lelkűek voltak, s ösztönzően hatottak ránk, diákokra. - M.K.: Meghatározó személyiség volt Domokos igazgató úr, az iskola egészét meghatározta az ő jelenléte. Például minden reggel 3/4 8-kor a gimnázium kapujában állt, gyűjtögette a későn érkezőket, így előbb-utóbb mindenki részt vett az irodájában 108
büntetésként megtartott hajnali földrajz órákon. 7 órakor a világtérkép előtt állva mutogatta a különböző országokat, és kérdezte, mondjuk, a fővárosuk, a legmagasabb hegyeik stb. nevét. Így végül egyenként mindenkit megismert a tanulók közül, talán a tanároknál is fontosabb szereplője volt az iskolának. Ugyanakkor a földrajz szakos Leél-Őssy tanár úr által szervezett hétvégi kirándulások is szervesen hozzátartoztak a gimnázium életéhez. - Tanáraik felfigyeltek tehetségükre? - M.K.: Kezdettől szerepet játszottak ebben az iskolai kirándulások, amelyekről többnyire én írtam a beszámolókat. Egyszer az igazgató bácsi elolvasta valamelyiket, megtetszett neki. Attól az időtől kezdve odafigyelt rám. Az 56-ot gyászoló verseimet persze nem mutogattam, nem is mutathattam volna meg senkinek komoly következmények nélkül, kizártak volna minden iskolából. De az igazgató úr alkalmakat keresett arra, hogy bevonja diákjait a gimnázium életébe. Verspályázatot írtak ki, megalakult az önképzőkör, melynek kezdetben - Dorombi Annamária, későbbi móriczos tanárnő mellett - alelnöke, majd elnöke lettem. - O.K.: A szobrászművészet iránt nem, mivel a rajz tantárgyat oktató Nagy Ferenc tanár úr inkább az ábrázoló geometria felé vitte az embereket. Ennek ellenére jó hangulatban és érdekesen teltek az órái. Ráadásul én kezdetben biológusnak készültem, a szobrászat még meg sem fordult a fejemben. Második osztályban szerveztem egy csapatot egy biológiai versenyre, s a sikerben kételkedve elneveztem Jesszum Pepinek. A csapat később elért eredményeikor nevetve és kicsit a név miatt szégyenkezve hallgattuk az iskolarádió bemondásait: Továbbjutott Jesszum Pepi!, Második helyezett lett Jesszum Pepi. A magyar tanárnőm, Szabó Pap Edit figyelt tanítványai egyéni gondolkodásmódjára, s ő fedezte fel a bennem rejlő művészi alkatot is. Érettségi után meg is írta nekem, hogy belőlem valószínűleg nem lesz reál-beállítottságú, precíz tudósember. - Ezek szerint a gimnázium évei alatt nem is alkotott? - O.K.: Nem, mivel a sport, a 10 éven keresztül folytatott szertornázás miatt nagy lemaradásban voltam tanulmányaimmal. Azokban az időkben kezdtem el olvasni, megismerkedtem Dosztojevszkij és Bulgakov műveivel. A rajzot szerettem, mindig is érdekelt a művészet, ám az otthoni festésen és az iskolai faliújságok készítésén kívül sok ideig nem mertem belevágni a komolyabb alkotásba. - Milyen érzésekkel gondolnak vissza az iskolai táborozásokra, rendezvényekre? Mely kedves élményüket tudnák felidézni? - M.K.: A negyedik nyarán, már érettségi után tartott balatonmáriafürdői táborozás különösen emlékezetes számomra. Nagy esőkben sátoroztunk a parton, és minden éjjel három főből álló tábori őrséget kellett adnunk. A Balaton partján eltöltött egyik őrségem során írtam meg a Tópart hajnalban című versemet, amely mai napig szerepel a köteteimben. 109
Az iskolában működő önképzőkörbe a kortárs irodalom jeles alakjait is meghívtuk. A meghívottak között volt Czine Mihály, aki egy egész délután Móricz Zsigmondról beszélgetett velünk. Negyedikben Csukás István, Kalász Márton és Demény Ottó költők voltak a vendégeink. Lamm Vera néni felhívta a figyelmünket az Egyetemi Színpadon megrendezésre kerülő irodalmi estekre (Latinovits Zoltán, Ady Endre, Nagy László, Juhász Ferenc, Pilinszky János, Szabó Lőrinc estjeire/emlékestjeire). Az első irodalmi ismeretségeimet már itt, az iskolában megszereztem az önképzőkör révén. - O.K.: Én nem számítottam nagy táborozónak, ezért most csak két emlékezetes eseményt tudok felidézni. Az egyik az őriszentpéteri osztálykirándulás volt, a másik pedig egy szlovákiai sítábor Szabó Pap Edit és a francia szakos Dávid Anna szervezésében. A nagy címerezős barátnőmmel, Koncz Ágnessel csak a tájat mentünk el megnézni, sílécet nem vittünk. A derékig érő hóban elmerülve sétáltunk, s felmásztunk a közeli hegy tetejére. A nulladik órában tartott tornaórákra későn kelőként is élvezettel jártam be. Én állítottam fel a korlátot, a gerendát, és hajnali edzést tartottam kettesben a tanárnővel, majd a késve érkező osztálytársakkal. - Érte valami negatív élmény Önöket a gimnáziumban eltöltött időszak alatt? - M.K.: Engem elsőben, félévkor csaknem kirúgtak az iskolából, mivel diákdelegációt szerveztem azért, hogy ne cseréljék le az angol tanárunkat. Az igazgatóhelyettes néni fogadott minket, s hamar kiderült, hogy nem nézik jó szemmel a lázadozást. Az osztályfőnököm, Csányiné nagyon komolyan vette az esetet. A kicsapatástól édesanyám mentett meg azzal, hogy azt kérte, ha kirúgnak, indokolják meg írásban a döntésüket. Erre nem volt senki hajlandó, inkább napirendre tértek az ügy fölött, mondván, vegyük tudomásul, nem szólhatunk bele, hogy marad-e egy tanárunk, vagy más jön helyette. Ez, azt hiszem, ma is így van. Azt hiszem, ennek volt a következménye az is, hogy nem akartak elvinni az iskola által szervezett NDK-s kirándulásra 58 tavaszán. Végül megint édesanyám volt az, aki segített, indoklást kért, hogy miért hagytak ki az utazó csapatból, amire aztán én is kimehettem. Mindezek ellenére nagyon nagy élményekkel gazdagodtam az utazás során, Drezdában és Szász- Svájcban töltöttünk két emlékezetes hetet. A kezdeti zűrök után felfigyeltek rám mint irodalmárra, és a későbbiekben már nem panaszkodhattam. Megnyertem az iskolai verspályázatot, majd negyedikben az országos tanulmányi versenyt is, ennek eredményeként felvételi nélkül mehettem a bölcsészkarra, így az érettségi már sétakocsikázásnak számított. - O.K.: Nekem az általános iskola rossz, túlzottan eminens légköre után a Móricz Zsigmond Gimnázium meglepetésszerűen jónak tűnt. Majdnem úgy éreztem magam, mint otthon, csak a kezdeti szorgalmatlanságom miatt szorongattak meg tanáraim. Azonban az érettségi illúziórombolóan hatott rám. Utolsó évben két nagyon szeretett tanárom hagyta el az 110
iskolát, s a helyükre érkező tanárok új, más követelményeinek nehéz volt megfelelni. Azonban ezt az egyetlen negatív élményt tudnám megemlíteni, a gimnáziumban eltöltött három évem nagyon remek volt. - A gimnázium után hogyan jött a váltás, hogyan terelődött a szobrászat irányába? - O.K.: Az egy hosszú út volt, a tanulmányimban való lemaradásom miatt a biológus szakra nem vettek fel, ezért az érettségi után visszamentem tornázni a Vasasba. Először másodosztályban, majd első osztályban, végül még egy barátságos nemzetközi versenyen is elindultam. 23 éves koromig tornáztam még, közben felvettek a kertészeti egyetemre, de ez nem igazán érdekelt, ezért 3 hónap után otthagytam, és helyette egy óvatos lépést téve a művészet felé, a kerámiaipari szakmát tanultam, és rajz szakkörbe jártam, rajzoltam, mintáztam. Ott szerettem bele a szobrászatba, és akkor döntöttem! Befejeztem a szertornát, végleg letettem biológusi terveimről, és Somogyi Tamás szobrász-tanárom bíztatására belevágtam rejtett képzőművészeti vágyaim megvalósításába. Ajánlata alapján jelentkeztem a pécsi tudományegyetem szobrász szakára, ahova rögtön be is kerültem, itt tanultam három évig, majd átjöttem Budapestre, és ott diplomáztam. - Mely szakmai elismerésükre a legbüszkébbek? - M.K.: Számomra az 1985-ben Weöres Sándor által átadott Füst Milán-díj a legkedvesebb. Már akkor is tudtam, hogy ennél nagyobb megtiszteltetés nem érhet az életben. A József Attila-díj is megtisztelő volt, és még a 2007-ben átvett Prima-díjat említeném: sose gondoltam volna, hogy egyszer én is a jutalmazottak között leszek. - O.K.: Rám legnagyobb hatással a kezdeti sikerek voltak. Portréim készítése közben kapott pozitív visszajelzésekre mai napig büszkén gondolok vissza. Konkrét elismeréseim közül a legjelentősebbek a Kő Pál által indított éremkurzuson nyert első díjam, illetve a Valaki című szobromra kapott támogatások, ösztöndíjak, majd a szobor felállítása Zsámbékon. - Milyen terveik vannak a jövővel kapcsolatban? - M.K.: Életben maradni. - O.K.: Kitartani, mivel nem bíztat minket olyan nagyon az élet. Sok a szobrász, sok a művész, kevés az igényes gondolkodású ember. Állandó harc az élet, kompromisszumot kell kötni, hiszen jobbat nem tud kitalálni az ember. - Utolsó kérdésként: Mit üzennének nekünk, mai móriczos diákoknak? - O.K: Keressétek azt, ami érdekel titeket, ne feltétlenül azt, amiből meg fogtok tudni élni. Mindig keressetek valami értelmes elfoglaltságot, amivel szerettek bíbelődni, azon tanuljátok meg, hogyan kell dolgozni, kitartani, küzdeni. - M.K.: Ne forduljatok el a hagyományoktól, a múlttól, hiszen csak úgy alkothatunk újat, ha közben folytatunk is: továbbvisszük mindazt az értéket, amit a korábbi nemzedékek ránk hagytak. Az újdonságban akkor van erő, ha a mélyben gyökerezik, ha nem szakít meg egy eleven folyamatot: ismeri és tisztelettel tekint az elődök munkáira. Köszönöm szépen a beszélgetést, és további sikereket kívánok! A riportot Hajdú Eszter készítette. 111
Mezey Katalin: Tópart hajnalban Szárnyát puhán összecsukva a sötét vízre rázuhan, fekete rongydarab, a vadkacsa, halkan csobban az éjszaka a tó fölött. A nádas tükörtócsáin fogait próbálja, vásik a szél, nagy hangon fúj, fúj reggelig, a lombot pergeti, pedig már nélküle is zöldbe öltözik a nád. Hegyek mögül a fény halvány, szép szála lassan körbefut az ég nagy orsaján, hogy bontsa szét színét a táj. Arany János Borostyánkőbe dermedett bogár előmos-e egyszer a tengerár? Sorsodat akkor ki is fejti meg? Ki fejti meg lényedet, lényeged? Elmennék. Boldogabb és jobb hazát keresnék, új nyelven, új dallal kergetném a szerencsét, ha volna, amit mondhatnék magamról, amit helyettem nem ez a föld gondol, amit, ha százszor megszöknék is innen, nem kellene vérembe oltva vinnem. Nagy Judit 112