Lackfi János műveiből választani lehet a következők szerint: http://www.lackfi-janos.hu/ oldalon vagy Lackfi János: Milyenek még a magyarok? (részlet) FÜLED BOKÁIG A magyar ember eltöprengett, vajon miből tudható, hogy ő éppen magyar. Abból, hogy vallja, borban az igazság, ezért pár pohár után az asztalt kezdi csapdosni, és kijelenti, hogy mindig neki van igaza. Vallja azt is, hogy sörben a békesség, ezért pár korsó után jóságosan kijelenti, hogy mindenkit szeret, és mindenkinek igaza van. A pálinkában ilyen elvont fogalmak nincsenek, azt inni kell, a többi majd kiderül. Abból, hogy minden külföldinek kész elmagyarázni, nyelve agglutináló, mint a japán, vagyis kicsi darabkákból van összebütykölve az összes szó. A japánokkal egyébként abban is egyetért, hogy minden tisztességes ember először a vezetéknevét adja meg, s csak aztán a keresztnevét. Ez így logikus, nem tudni, miért nem értik a többiek! Abból, hogy titkon büszke szitkozódási kultúrájára, és megszámolta már, hogy nevezetes b betűs szavunk különböző igekötőkkel felszerelve legalább kilencféle értelemmel bír. Abból, hogy végtelen mennyiségben képes disznó vicceket, anyósvicceket, rendőrvicceket és zsidóvicceket mesélni. Abból, hogy a tésztát édességnek tekinti, mákkal, dióval, lekvárral eszi, és ezzel idegrohamba kerget minden becsületes olaszt. Abból, hogy hisz a szent Levesben, melyet az étkezés elején szolgálnak fel, a szent Savanyúságban, melyet a húsételhez szervíroznak, és a sajtról legfeljebb melegszendvics jut eszébe, semmiképp sem egy sajttál. Abból, hogy míg az angol búcsúzás nélkül távozik, a magyar távozás nélkül búcsúzik. Abból, hogy ajtóhoz érve előreengedi a hölgyeket, de bevág eléjük, ha kocsmába lép, hogy vadnyugati lovagiasságból saját testével fogja fel a repülő késeket. Abból, hogy le és felsegíti a hölgyek kabátját akkor is, ha azok nem akarják.
Abból, hogy kötelességszerűen megjegyzi, magyar ember evés közben nem beszél. Mondja mindezt teli szájjal. Abból, hogy mások egészségére kívánja a tüsszentést, pedig egy dán inkább bocsánatot kér miatta. Abból, hogy nem tűri a böfögést, pedig a mongoloknál ez a háziak főztjének kötelező dicsérete. Abból, hogy nyilvánosan orrot fúj, pedig ez Japánban súlyos illetlenség. Abból, hogy rászól arra, aki szívja az orrát, vagy szemrehányóan zsebkendőt nyújt neki, és nem tűri az étellel való szörcsögést sem, pedig ezek Japánban vagy Kínában természetes dolgok. Abból, hogy hegynek hívja a dombokat és tengernek legnagyobb tavát. Abból, hogy kedvenc tejtermékei nevét sehogy sem tudja lefordítani nyugati nyelvekre. Nem, nem fromage blanc, nem is mascarpone, nem is cottage cheese, hanem tejföl. Értik? Meg tejszín meg túró meg Rudi. Abból, hogy az összes nép fiaival ellentétben a jobb kezén hordja jegygyűrűjét, gyémántot pedig a világért nem tetetne bele, mert az flancolás. Abból, hogy ha valami nem sikerül, ötszáz éve ugyanúgy rálegyint, hogy több is veszett Mohácsnál, ha meg valami végzetesen rosszul sikerül, akkor vérben forgó szemmel kiáltja: nekünk Mohács kell! Abból, hogy gyerekként ki kell állnia az esőre, mert attól nagyra nő, répát kell ennie, mert attól fog tudni fütyülni, és spenótot, mert attól lesz erős. Ha csak a vastartalom számít, afelől akár egy lapátot is szopogathatna. Abból, hogy születésnapján meghúzgálják a fülét, és azt kívánják, bárcsak érne bokáig, pedig ez nem lenne se praktikus, sem esztétikus. fog. Abból, hogy tudja, ennek a listának még nem ért a végére, és lehet, hogy soha nem is
Lackfi János Hány asszony lakik kedvesemben? Egy, aki a hóesésben kergetőzni nem átall, Egy, aki ezt fejcsóválva nézi egy hólapáttal. Egy, ki ezer apróságon nevet a zöld kölykökkel, Egy, aki csak néz kacéran, hadd forrjon a vérem fel. Egy, aki terheket cipel, arcán ólmos fáradtság, Egy, ki sóvárogva várja, hogy örömre nógassák. Egy, aki a szent keresztet dicséri szent imákkal, Egy, aki hibát lel abban, mi szerintem hibátlan. Egy, ki mindig szorgalmasan leszedi a pókhálót, Egy, ki ledől zsák-fáradtan, álom után sóvárgón. Egy, ki bármi szíre-szóra szalad, ugrik elébem, Egy, aki megbántva könnyez, na, ezt jól elintéztem! Egy, ki magvam ringva hordja, nagy pocakká növeszti, Egy, ki hegytetőn barangol, Istennél megfürödni. Egy, ki szervez, tervez, rendez, kiméri a jövendőt, Egy, ki gyerekké gubózik, kínok tornya ha rádőlt. Egy, ki tudja, cipő-ruhaméretét hét embernek, Egy, ki ebbel kergetőzik, mint egy lökött kisgyermek.
Egy, ki bölcs a vásárlásban, itthon semmi nem fogy ki, Egy, ki elfelejt fogkefét vagy vécépapírt hozni. Egy, ki gyomlálja a kertet, növény sarjad nyomában, Egy, ki deszkalapra pingál, növény indáz a fában. Egy, ki alszik a színházban, álltó helyben majd feldől, Egy, ki a vízben oldódva ringatózik, mint sellő. Egy, ki este félve lépdel, merről tör rá erőszak, Egy, ki szikrázó keményen kergeti el a rosszat. Egy, ki a konyhában zsongít utaztató ízekkel, Egy, ki saját főztjét szidja: sótlan, főtlen, ízetlen. Egy ki nem megy táncba juszt se, kucorog a sarokban, Egy, ki középen riszálja, és a parkett felrobban. Egy, ki százezer méterrel a föld fölé fellibben, Ilyen nincs, nekem mégis van de nehéz ezt elhinnem!
A TÚL TÖKÉLETES LÁNYOK Vannak a túl tökéletes lányok, meg vannak csinálva tetőtől talpig, még ott is, ahol nem gondolná az ember. Múltkor hátrafordul a Móni az előttem lévő padból, na, ilyen is ritkán van, hogy a Móni hátrafordul, radírt akart kérni, és valahogy nem akarózott poénkodnom, hogy gumival akarod, bébi? Merthogy a Móni szeme rögtön megakadt a körmömön, és mondta, te, hát hogy vágod ezt le, miért ilyen laposra, miért nem szép körívesre, és reszelőt miért nem használsz, akkor nem ilyen egyenetlen a vonala, mutatta a sajátját, ami ki is volt lakkozva, meg láttam egész közelről a szempilláit, minden szál egy tüske, egész bogárgyűjteményt lehetett volna rátűzködni. A szemhéja tiszta lepkehímpor, a haját egy orkán se tudná lefütyülni a fejéről. A bokáján aranylánc, épp csak mint egy vastagabb fajta pókháló, a kardigánja meg olyan csöpp, hogy alig ér le a melle aljáig, ruha is meg nem is, és valami arannyal kiszegecselt papucska van a lábán, csattog, amikor jár. Az ilyen kisikált lányok engem hidegen hagynak, nem is emlékszem, adtam-e neki radírt, csak hogy utána ki kellett mennem a vécére vizet inni. KÖVÜLETEK
A sulipadban az a jó, hogy mindig máshova ültetik az embert, és mindenhol végig lehet tapogatni a padnak az alját, tele van ragasztva rágómaradékokkal, mintha vakoknak írott újság lenne, bár tudnám olvasni ezt az ábécét. Anyuék nem adnak rágóra, mert az csupa műanyag, és gumicukorra meg savanyúcukorra sem, mert az is csupa műanyag, most akkor egyek fát, vasat vagy követ, mert az valódi? Úgyhogy ha már a pénzemet elköltöttem könyvre vagy rágóra vagy cukorra, kunyerálok mindenkitől, vagy éppen leszedem a pad aljáról a vakoknak otthagyott írást, kell egy kis idő, míg az ember szájában a kemény kődarabok felpuhulnak, és megint rágószerűek lesznek. Néha borsózik a hátam, ha belegondolok, ki mindenkinek a nyála került már így a számba, baktériumok meg mindenek, amik egy atomtámadást is túlélnének, mondja anya, a család orvos-szakértője. Hogyne élnének át néhány hetet egy kővé vált rágó hátán, lehet, még nyaralásnak is tekintik, vígan napoznak a rágóhegy tetején fejjel lefelé, mint az ausztrálok. Aztán végignézem az osztályt nyál-szempontból, van, akiét szívesen megkóstolnám, hogy milyen ízű, van akiét sosem.
FÖLDRÉSZEK Az Évinéni technikát tanít, de hát egy Évinéni nekem ne tanítson technikát, fordítva fogja a fogót, a lemezvágót, a kalapácsot, még akkor is, ha nem. Az Évinéni vádlija egészen kidudorodik, jó nagy darab az Évinéni, de nem olyan hengerformájú, annál sokkalta változatosabb. Az Évinéni arca olyan, mint valami feszes, fehér tészta, de mikor haragszik ránk, földrész formájú pirosság üt ki a pofacsontja körül, leginkább Afrika vagy Dél-Amerika, meg akkor is, ha örül, de ez ritkább, mert eléggé kicsináljuk. Nem nagyon fogadunk szót neki, de hát egy Évinéni technikából ne dumáljon, még akkor se, ha domborzatból jó, az arcán meg pláne földrészek virítanak. Évinéni múltkor a Rétre vitt ki minket, ami önmagában nem hülyeség, de hát egy Évinéni nekem ne jófejkedjen. Évinénivel ott volt a gyereke, egészen kicsi gyerek, ez onnan látszott, hogy nagyon szaporán kellett szednie a kicsi lábát, míg mi kényelmesen haladtunk, az Évinéni nyilván nem tudta hová tenni a gyerekét. Kézen fogva vezette, én meg egy kicsit mindig összeakasztottam hátulról a gyerek bokáját, elbotlott mindannyiszor, csodálkozva nézett hátra és bömbölt, de nem tudta, ki az, mert akkor már máshová néztem, és csak befelé röhögtem. Évinéni sem értette a dolgot, rángatta a kisgyereke kezét, és csillogott a barna szeme, meg jöttek a földrészek az arcán,
én meg magamban röhögve lefelé néztem, a kisgyerek pipaszár lábát néztem meg az Évinéni fagyigombóchoz hasonló vádliját, és éreztem, hogy nekem is földrészek terjednek szét az arcomon, Ázsia vagy Ausztrália. ÍZIRÁJDER Nagyapám udvarán körben letámasztva a motorok, Riga meg MZ meg Pannónia, nagyapám állandóan szereli őket, azt mondja, jó kis gépek ezek, és néha megy is rajtuk egy kört, a kipufogója olyankor iszonyúan füstöl, de aztán lerobbannak, és kezdheti újra a szerelést. Nagyanyám legyint, hogy addig is elvan az öreg, PAPA, GYÖJJÉL ENNI, ordítja Nagymama, mert Nagyapám kalapál vagy süket vagy kalapál és süket. Múltkor Nagyapám eljött a mi Jawánkért, amit már nagyon régen nem használunk, ott állt a pincében, jó kis gép ez, fiam, fel is pattant rá, hogy így viszi haza, mi meg kocsival mentünk utána, de utolérni sose sikerült, nem fogott a fékje, és nagyapám nagy dudatülkölés mellett ijedten átvágtatott minden piroson, és minden kereszteződésen de az egyik pirosnál egy profi motoros állt az autók mellett a Kawasakijával, Nagyapám pedig megjelent mögötte, és ráordított, hogy TAKARODSZ, AZ ANYÁD HÉTSZÁZÁT! vagy ilyesmit, és a kawasakis belenézett a visszapillantóba, meglátta csontsovány nagyapámat,
amint az öklével hadonászik, üvölt és ősz haja lobog a menetszélben, és úgy beletépett a pirosba, hogy hirtelen egész kicsire zsugorodott, talán azóta sem állt meg. A SAJTÓÉRZÉKENY PÁPA-PARADIGMA Lehet-e egy pápa olyan ember, mint a többi? És hogyan legyen olyan? Hiszen ott a nagy pucc meg a felhajtás egyetlen fehér ruhás emberke miatt, templomőrök, pápamobil, svájci gárda, nyári rezidencia, helikopterek, műgyűjtemény, az egész hóbelevanc, plusz a padlótól plafonig telifestett Sixtusi kápolna Michelangelo pucér Krisztusával, akire fürdőgatyót húzatott egy korábbi őszentsége. Csak a villanyszámla mekkora összegre rúghat, és a jól fekvő, központi ingatlanok Rómában, az átlagember bezzeg tudná mire költeni a lóvét, limuzin, jacht, pezsgő, szivar meg szuper macák, igaz, jobb ha hallgat, mert az asszonynak nagy a szája, ki győzi azt ideggel... Na de a frászkarikát se érdekelné a pápa, ha rágózna, szotyit köpködne az utcán, susogóban járna, dobozból inná a sört a diszkóban, rappelne egy tehetségkutatóban, a Szent Péter téren csövezne egy lakókocsiban, két spangli közt végiggördeszkázna az oszlopcsarnokon, a lóvét meg szétosztotta volna a röntgenkapunál sorban álló turisták között? Erre jön egy másféle pápa, tele vannak vele a lapok, mert nagycsütörtökön börtöntöltelékek lábát mossa, széket ad a hosszú órák óta őrködő svájci gárdista alá, és elbeszélget vele, csak úgy, spontán beül a személyzeti misére kertészek meg konyhás nénik közé, magához engedi a gyerekeket, de nem csak egy-egy kamukép vagy futó áldás erejéig, a szoknyájához bújnak és a trónján ücsörögnek, személyesen felveszi a telefont egy csóringer vidéki plébánosnak, és mikor az illető egy kifogástalan állapotú, öreg, fehér, Renault 4-essel akarja megajándékozni, először rákérdez, nem marad-e akkor autó nélkül a plébi, majd köszönettel elfogadja az adományt, és másnap már sofőr nélkül, az ódon járgányon közlekedik. Rajong a fociért, meghívja kedvenc argentin csapatát, a San Lorenzót. Megcsókolja a bőrbeteget, akitől mind undorodnánk. Pápamobilján elviszi egy körre a down-szindrómás fiatalembert. Hitre bátorítja a melegeket és elváltakat. Telefonon
felhívja a megerőszakolt nőt. Kiszökik éjszaka, hogy ételt vigyen a hajléktalanoknak. Jótékony célra elárverezi a Harley Davidsonját, ami dupla menőség, egyrészt mert ezek szerint volt neki, másrészt mert ettől fogva egy keményfiú a pápa mociján viríthat. Megölelgeti az ateista uruguayi elnököt, és arcon puszilja nagy ellenlábasát, az argentin miniszterelnöknőt. Elítéli a szíriai háborút, szót emel az esőerdőkért, menekültek befogadására buzdít, szelfizget a tömegben, pedig a biztonság őrei ilyenkor egész biztosan milliméteresre nyírt hajukat tépik. Cikázik, minden áldott nap van egy új ötlete, mindenkinél előrébb jár egy lépéssel. És ha mindez csupán marketingfogás, kérdezik a szkeptikusok, hiszen minden rendhagyó akcióról fotók, cikkek járják be a világot, annyi talán az egész, hogy a Vatikán végre észre tért, és gerillamarketinggel akarja feljavítani az emberektől elidegenedett egyház pedofil-ügyek miatt megtépázott imidzsét? Bizony, ha megkaparjuk látványos kijelentéseit, mögöttük a szokásos katkó tanítást találjuk, se többet, se kevesebbet, a melegek keressék csak Istent, aki őket is szereti, de ettől még sem a melegházasságot, sem a szexualitást nem szentesíti őszentsége, és ugyanígy semmi elmozdulás a házasság felbonthatatlansága terén vagy a cölibátust, női papságot és egyebeket illetően, amit ádázul számon kérne minden rendes szabadelvű azon az egyházon, melytől amúgy nem győz elhatárolódni. Nem tudhatjuk, a kamerák látószögén kívül mennyi hasonló cseles és vagány kalandra képes még a pápa, Jézusról is az áll az Evangéliumban, hogy ha minden tettét, mondását, gyógyítását feljegyeznék, a világ minden könyve kevés lenne hozzá. Igen ám, mondják a roppant éberek, de azzal, hogy Ferenc kopott cipőjében fogadta a megválasztása utáni gratulációkat, és nem vette fel az ilyenkor előírásos bíbor sarut, mintegy kilépett Jézus vérének megszentelő köréből. A szimbolikus aranykereszt helyett viselt vaskereszt is az uralkodói, földi helytartónak járó hatalom elutasítását jelzi. És ahol Isten embere nem veszi át az uralmat, ott támad a Sátán, jaj nekünk, jaj az Anyaszentegyháznak, ha egy ilyen reflektorfényben fürdő bulvárceleb szítja a melegek és elváltak önérzetét, és úgy bátorítja a migránsokat, hogy nem is ismeri valójában a helyzetet! Ferenc pápa, miközben körberajongják, a radikálisoknak túl kevés, a konzervatívaknak túl sok, mindig csak a gond van vele, mindig eleven, nem lehet
beskatulyázni, pedig annyi pompás skatulyánk van előre gyártva papírból, fából, bélelve, béleletlen, illő lenne már belepasszolni valamelyikbe. Emlékeztet nagyon Valakire, akit folyton szemrehányásokkal nyaggattak, anyád és rokonaid itt várnak rád, te meg papolsz, Uram, szólj a testvéremre, segítsen a házimunkában, Uram, add, hogy mi ülhessünk majd az égben jobbodon és balodon, Uram, az nem lehet, hogy téged keresztre feszítsenek, gondolkodj már, Uram, ki viseli ezt a kemény beszédet, Uram, mi ez a langyos beszéd, keményítenél már be, Uram, nem kéne rohadó síroknak nevezni a hatalmasokat, Uram, nem kéne meghunyászkodni előttük, szedd már elő a kardot, és csapj oda nekik, Uram, nem vonulhatsz be szamárcsikón, amikor ott a Limuzuin, Uram, nem hozhatsz kardot és tüzet, mikor puha kenyeret várunk, és nem szaporíthatsz kenyeret csak úgy, mert rontod a pékek üzletét, Uram, úgy szeretnénk megmondani neked, milyen legyél, és ehelyett caplathatunk a nyomodban, ámulva, háborogva, zavartan, és közben hogy lángol a szívünk, elképesztő, hogy lángol!