DR. CSERNUS IMRE A FÁJDALOM ARCAI

DR. CSERNUS IMRE A FÁJDALOM ARCAI

SZEMBENÉZÉS A FÉLELMEINKKEL TISZTELETTEL KÖSZÖNTÖM AZOKAT, akik ma eljöttek, és megtisztelnek a jelenlétükkel. Tudják, én egy kíváncsi ember vagyok, aki már nagyon régen nem elégszik meg a klasszikus magyarázatokkal - pontosabb fogalmazva a klasszikus orvosi magyarázatokkal -, mert úgy láttam, hogy nem igazán működik, ha valaki a szakma hagyományos szabályai szerint áll hozzá a dolgokhoz. így kezdődött az én útkeresésem, amelynek az lett a vége, hogy most itt állhatok önök előtt, és nagyon sokan eljöttek. Nem valószínű, hogy le fogok tudni ülni erre a karosszékre, mert bármennyire is szép, mégis olyan statikus, mozdulatlan. Én viszont, amikor elkezdek beszélni azokról a dolgokról, amelyek foglalkoztatnak engem, akkor mindig pezsegni kezd a vérem, és nem tudok megülni egy helyben. Ráadásul, ha egy kicsit mozgok, akkor önök, ahogy ülnek, mindig kicsit követnek majd a fejükkel, és ettől jobb lesz a vérkeringésük... De félretéve a tréfát: én azt tapasztalom, hogy olyan életet élünk, amelynek során egyre nagyobb a belső békétlenség, és nagyon kevés emberben van meg a béke. A belső béke. Társadalmi kérdésekkel kevesebbet fogok ma foglalkozni, én ugyanis mindig az egyéni nyomorral és küzdelemmel szembesülök, akár akkor, amikor négyszemközt ülök valakivel szemben a klinikán, ahol dolgozom, akár akkor, amikor az ETO-nál vagyok, és a fiatal focistákkal ülök körben, és arról beszélek nekik, hogy ne hagyják magukat felhasználni, és soha ne veszítsék el a hitüket. Hogyha ők szeretnek játszani, akkor ezt tartsák is meg. Belső béke. Sokan sokféleképpen nevezik ezt az állapotot, egyesek harmóniának, testilelki egyensúlynak nevezik, én azt mondanám, hogy béke, megbékélés. Nagyon kevés ember sugározza ezt ki manapság. Egy jó ideje gondolkozom már azon, hogy miért is van ez így. A rohanó világ az oka? A rengeteg kompenzációs inger? A felelősségvállalás hiánya, a tetteink fel nem vállalása? És rájöttem, hogy van bennünk egy személyiségvonás, ami elég komolyan érdekelni kezdett, és erről fogok most egy kicsit beszélni, ez pedig a gyávaság. Körülbelül négy hónappal ezelőtt be volt nekem írva egy Patrik nevű páciens. Kimentem, hogy fogadjam őt, ott ült egy hölgy, kérdem tőle, hol van a Patrik. Aztán megláttam: egy tízéves kisfiú volt, akit az édesanyja hozott el hozzám. És akkor megijedtem. Hiszen én, az úgynevezett felnőttekkel foglalkozom. Mit tudok kezdeni egy gyerekkel? Erre nem tanítottak! Aztán meghallgattam a problémát, ami az volt, hogy ez a tízéves kölyök nem akart semmit sem enni, csak sajtos pogácsát, meg ásványvizet ivott. Már mindenhol jártak, gyermekpszichiáternél, gyermekpszichológusnál, és továbbra is csak sajtos pogácsát evett és ásványvizet ivott. Viszont nagyon jól tanult, imádták a többiek, ő volt a domináns ember az osztályban, tízévesen egy utánpótláscsapatban focizott, és ő lett a csapatkapitány. Én nem tudtam, mit mondhatnék egy kölyöknek, és féltem, hogy valami hülyeséget csinálok. És akkor lementem a gyerekek szintjére, és megpróbáltam neki elmagyarázni, mi az a tisztelet. Ezt most csak azért mesélem, hogy tudják, amikor az ember szembenéz a félelemmel, milyen folyamatokon megy át - én borzasztóan féltem, hogy meg fogom-e találni vele a közös

nyelvet. Szóval elmondtam neki, hogy az édesanyja nagyon szereti őt, és mindig szívvellélekkel főz neki, csinálja neki a rántott husit. Márpedig ha ez így van, akkor erre neki oda kell figyelnie, és hogy szeretheti úgy a mamát, ha nem szereti azt, amit neki csinál. És ült a kölyök, és éreztem, hogy megértett. A mama utólag elmondta, hogy hazafelé meg se szólalt - vidékről jöttek -, csak hallgatott, gubbasztott magában. Amikor aztán hazaértek, a gyerek feltépte a hűtőt, és egyszerre akart mindent enni. Három hét múlva kaptam tőle egy levelet, nagy ákombákom betűkkel. Ezt írta: Kedves doktor úr! Megkóstoltam a tejet. Hánytam. Joghurt, finom. Eper, finom. Rántott husi, finom." Magyarán az ember a mindennapjai során rengeteg olyan helyzettel kerül szembe, amelyben megijedhet. De valódi sikerélményt mindig csak egy új dolog adhat, egy új megmérettetés. Nagy megmérettetésből pedig nagy sikerélmény fakadhat, hiszen ezzel bebizonyíthatom önmagamnak, hogy beletettem mindazt, amit csak tudok. És ez kisugárzást ad. És mégis félünk, félünk az újtól. A gyávaság a legtöbb embernél manapság nagyon sokszor nem a racionális dolgokkal szemben jelentkezik, hanem az érzelmek kimondása terén. Hogy én jó vagy rossz dolgot teszek egy adott helyzetben, azt mindig érzem legbelül. Mindenki érzi. Rengeteg emberrel kapcsolatban meg lehet ezt figyelni, még egy tizenkét éves gyereknél is kiderül, hogy érzi. Mégsem hallgat az érzéseire. Nem mer rájuk hallgatni. Nagyon sok olyan hölggyel is beszéltem, akik nem mertek az érzéseikre hallgatni, pedig ahhoz, hogy megteremtsük a belső békénket, nagyon fontos az érzelmeink fejlesztése. Tudják, sokat lehet okulni abból, ha látnak egy embert, akinek bizonyos megnyilvánulásaiban, helyzeteiben, szófordulataiban magukra ismernek. És nagyon hatékony tud lenni. Én is jobban szeretem, ha kiáll velem valaki, aki - ha kellőképpen kitartó - velem együtt végigállja az előadást. A házasságban vagy kapcsolatban élő nők 80 százaléka már az első hónapban vagy egy héten belül érezte, hogy az a férfi nem az ő férfija. Majd eltelik egy év, öt év, tíz év, húsz év, jönnek a gyerekek, és a nő folyamatosan csak vágyakozik, és azt szeretné, hogy végre benőjön a pasi feje lágya. Majd csak megváltozik, majd csak megváltozik..." Hallottam egy aranyos kínai mondást, amely valahogy úgy hangzik, hogy sokan keresik a fekete macskát a sötét szobában, miközben érzik, hogy a fekete macska nincs is odabenn". Mert mindent meg tudunk magyarázni, és mindent ki tudunk magyarázni. A racionális gondolkodásunkat kora gyerekkorunktól kezdve fejlesztik, fejleszti a társadalom, a környezet, az iskola, az internet stb., tehát mindig mindenre megtaláljuk a magyarázatot, miközben a megoldás végig ott van bennünk. Az elfojtott érzéseink jelentik a megoldást, amelyekre nem hallgatunk. Nem akarunk rájuk hallgatni. Az intelligens emberek egyik legnagyobb csapdája az okoskodás. Amikor a gyorsan jövő, irgalmatlanul erős érzést megpróbálják agyból kimagyarázni. Mert nem merem vállalni az érzéssel járó fájdalmat. Pedig változtatni csak akkor lehet, ha valaki kimondja azt, ami valójában van. Akár akkor is, ha fáj. Majd ezek után jön a kimondott, fájdalmas dolgok elfogadása. Nem pedig egyik fülemen be, a másikon ki. Mert hiába mondom ki, hogy hát, tényleg lusta vagyok, igen, lusta", ha másnap éppúgy megteszem ugyanazt. De ha elfogadtam a kimondott dolgokat, onnantól kezdve lehet mérlegelni. Sokan persze türelmetlenek. Még végig se vitték az egész folyamatot, már megoldást szeretnének. Anélkül, hogy elfogadnák az ezzel járó fájdalmat. Ha nem történik meg a fájdalom átélése, a negatív töltetű élmény átélése, akkor hogyan születhet meg a megoldás?

Úgy, hogy a fájdalmat közben nem tompítom nyugtatókkal, sírdogálással. Mert a sírás és sírdogálás nem ugyanaz. A sírdogáló mindig saját magát sajnálja. Hol van ebben a fájdalom? Az igazi fájdalom például, amikor elveszítek valakit. Nincs többé. Egy egoista ilyenkor is önmagát sajnálja. Ha viszont átélem és elfogadom ezt a fájdalmat, mondjuk, valakinek a halálát, akkor, ha véget ért a gyászidő, és magamhoz tértem, okultam a dologból, akkor adott helyzetben szabadon, nyugodtan, oldottan tudok beszélni ezekről az érzésekről. Ennek a folyamatnak lehetnek tanulságai. Például hogy a meghalt szeretteimmel szemben nem tettem meg mindent, és ebből okulva megtegyem mindazokkal, akik még élnek és körülöttem vannak. De hogy tudja ezt egy olyan ember megtenni, aki mindezt elfojtja? Milyen hiteles mintát tudnak mutatni a gyerekeknek? Fel fognak tudni nézni egy görcsös emberre, aki mindezt elfojtja magában, mert fél szembenézni vele? Én folyton azt látom, hogy mi, felnőttek előszeretettel várunk el a gyerekektől olyan dolgokat, amelyeket mi magunk nem vagyunk képesek megtenni. Csak azért, mert én vagyok az anyád". Vagy csak azért, mert én vagyok az apád". Állítólag felnőttek ülnek itt. Racionális szempontból - kisebb-nagyobb eltéréssel, így vagy úgy - mernek önmagukért felelősséget vállalni. De vajon az érzéseikért is mernek felelősséget vállalni? Mind a jóért és mind a rosszért? Visszatérve a belső békére: az külsőbelső egyensúlyt jelent. Hogy legyen egészséges valaki, ha a belső el van fojtva? Nemrégen Kecskeméten jártam, ahol kijött egy tizenhét éves srác, akitől megkérdeztem, hogy szerinte mitől lesz valaki jó pasi. Kiderült, hogy van egy barátnője, akibe már rég nem szerelmes, szakított is vele, de aztán újra összejöttek, de csak a szex kedvéért, miközben érezte, hogy ezzel megalázza a lányt, ahogy önmagát is. Mégis megtette. És akkor ott összeraktuk ott, hogy ez mit jelent. Ez a tízéves Patrik is tudta, hogy így nem szereti igazán az anyját, mert csak önmagára figyel. Arra, amit ő a fejébe vett. Hát mit mutatunk a gyerekeinknek? Nézzenek szét a mostani serdülőknél, hogy mennyire görnyedtek. Félnek. Takaróznak. Ki ezzel, ki azzal. Ki nagyképű, ki introvertált. De ami a tartásukat illeti, szép lassan kezdenek görnyedtté válni. Rengeteg huszonéves lányt látok, aki nem büszke a nőiességének jelképeire. Mondjuk, legyen az a mell. Nem úgy járnak a fiatal lányok az utcákon, hogy kihúzzák magukat, és kiemelik a mellüket. A belső békét csak az érheti el, aki az élete összes szerepében megteszi azt, amit tud. Hogy a nap végén nyugodt legyen a lelke. Mindent megtett. Akár azt is, hogy kimondta a félelmeit. Mert a hangos szóval történő kimondás felelősséggel jár. És itt a megmérettetés. Nem is kicsi. De ez nem nehéz, csak nehéznek akarjuk látni. És tudják, miért? Mert elhittük a szüleinknek, akik ezt mondták. Nehéz az élet, kislányom." Nehogy felemeld a fejed, mert rákoppint- nak!" Legyél mindig óvatos!" Vigyázz, mert az emberek rosszak!" Vigyázz, a pasik mind gonoszak, csak meg akarnak dugni." És így tovább. Egy csomócsomó negatív tartalom. Rettegj. Nehogy ezt csináld, nehogy azt csináld. Ezzel a szülők valójában csak saját félelmeiket verbalizálják, azokat a félelmeket, amelyekkel ők maguk nem mernek szembenézni. Hogy például kimondják, hogy ők egy ilyen férfi mellett élnek. Hogy ők ezt megengedték maguknak, miközben érezték, hogy ez a pasi nem az a pasi. Ne haragudjanak, hogy most a szülő és a gyerek kapcsolatát kezdtem boncolgatni, de irgalmatlanul érdekelni kezdett ez a dolog. Kecskeméten, amikor tizenhat-tizenhét évesekkel beszélgettem ezekről a dolgokról, megkérdezték tőlem, hogy miért foglalkozom ezzel ilyen intenzíven, amire én azt feleltem, hogy azért, mert ti fogjátok az én gyerekeimet tanítani. És nekem nem mindegy, hogy tanárok lesz- nek-e vagy pedagógusok,

akik a gyerekeimet tanítják. Ültek és megértették. Hogy ezzel mit fognak kezdeni, az már egy másik kérdés. Tudják, amikor nekem gyerekem lesz, ezek a tizenhét évesek fognak ott állni előttük, akár pedagógusként. És ha én racionális szempontból azt mutatom, hogy milyen erős vagyok, miközben belül a félelmeim, amelyekkel nem tudok szembenézni, szétzilálnak, akkor az a kölyök, akinek még nem fejlett a racionalitása, a tudása, de fejlett érzelmi világgal rendelkezik, mesékkel, manókkal és tündérekkel, érezni fogja a bennem levő félelmet és rettegést. És a hazugságokat és álszentségeket. És mindent megtesz majd ő is, hogy kibújjon a felelősség alól. Öntudatlanul is. Ugyanakkor lassan beléívódik a gyávaság férge. Ez történik, ha a szülő, a tanár csak mutatja, hogy ő hiteles. Mutatja, hogy erős. Mutatja, hogy ott áll fönn. Körülbelül én is ugyanígy éltem át ezeket a dolgokat a saját családomban. És ez nem szégyen. És attól eltekintve, hogy tudom, hogy a hozzátartozóim bizonyos szempontból félnek, és egy csomó mindenen már nem fognak változni, nagyon szeretem őket. Mert nincs több belőlük. Sokszor tapasztalom, hogy a szülők istenként viselkednek, azt mutatják, hogy szentek és sérthetetlenek, akik soha nem tévednek, és nem hibáznak. Remélem, egyre több az olyan szülő, aki képes a gyermekétől bocsánatot kérni, ha érzi és tudja, hogy hibázott. így a gyerek mielőbb megtapasztalja, hogy a szülő is emberből van. Éppen ezért, ha egy szülő fáradt, álmos, nyűgös vagy rosszkedvű, akkor képesnek kell lennie kimondani, hogy ne haragudjál, kisfiam, most nagyon nehéz napom van, és anya most nagyon fáradt és nyűgös, olyan, mint amilyen te voltál egy héttel ezelőtt, és veled se lehetett akkor beszélni, tehát ha ez most nem fontos, beszéljünk erről holnap". Mert a gyereknek a hitelesség számít, és ha én nem vagyok az, azt meg fogja érezni. Meg fogja érezni, ha nem vagyok ott. De a negatív érzéseimről csak akkor fogok tudni beszélni neki, ha magamban is el tudom fogadni ezeket, mert csak akkor fogok tudni minderről nyugodtan, oldottan beszélni. Nem szégyen, ha valaki fáradt és nyűgös, hiszen a gyerek ezt így is, úgy is megérzi. Akkor meg miért ne mondanám ki. A hitelesség így alakul erővé. Egyébként eljátszhatja, hogy erős, de hiteltelen lesz. Ami a gyerek fejében sokáig nem tudatosul, de ennek megfelelően fog viselkedni. És pontosan akkor fog különböző követelésekkel előállni, amikor a szülő fáradt, nyűgös, és nem figyel rá oda, és akkor a szülő csak rábólint dolgokra, vagy villámgyorsan megvesz valamit, amit a gyereke követelt, csak hogy ne legyen balhé, vagy valaki azt mondja róla, hogy rossz anya vagy apa. Ami valójában csak a megfelelni vágyásáról szól. Hogy jaj, csak nehogy hibázzak. És akkor mi van, ha hibázok? Mindannyian hibázunk, tévedünk. Emberi dolgokról beszélgetünk. Nem vagyunk mindenhatók. A félelmeink kimondása és az azokkal való szembenézés következetesség nélkül nem megy és nem fog menni. Rengeteg embert látok, akik tudják, hogy változtatniuk kellene a dolgaikon, és mégsem teszik meg, és csak pocsékolják el az életüket. Kezet fogok emberekkel. És olyan kevés embernek meleg és száraz a keze. Általában hideg, verejtékes, remeg, és erről folyton eszembe jut, hogy az én kezem is ilyen volt. És ha én meg tudtam csinálni, és abból a görcs kisfiúból, abból az anyámasszony katonájából, aki voltam, meg tudtam ezeket a dolgokat tenni, akkor mindannyian meg tudjuk tenni, önök is meg tudják tenni. Mert egyszerű az út. Megmutatom önöknek az út egyszerűségét. Az út, azoknak, akik rá mernek lépni, nagyjából százezer lépésnyi fájdalmat jelent. Mert szembe kell nézniük azzal, hogy tíz évig vagy húsz évig vagy harminc évig megalkuvók voltak. És folyamatosan igyekeztek megfelelni mindenkinek, miközben a saját szemükben a

legutolsók voltak. Görcsösen keresték a szeretetet, ami végig ott volt bennük. És fizették a tanulópénzt, a gyáva és makacs emberek tanulópénzét, miközben egyre kevésbé mertek mindezzel szembenézni. Ezzel tehát szembe kell nézni. Ez az út csak látszólag nehéz, látszólag hosszú. Valójában nem hosszú. A százezer lépésből álló út első lépése: egy lépés fájdalma. A második lépés még mindig egy lépés: újra egy lépés fájdalmával állok szembe. A harmadik lépés? Még mindig csak egy lépés. Még mindig csak egy lépés fájdalma. Ebben az egy lépésben hogy lehet benne százezer lépés fájdalma? Nincs benne. És aki azt mondja, hogy fél ettől, fél attól, az valójában csak egyetlenegy lépés fájdalmától fél. Tehát hozza a formáját... Egy lépés. Azt mondják, hogy a hatékony megoldások egyszerűek. Csak annak az elfogadása bonyolult, hogy én mindent meg tudok tenni, mindent. Ha valahol határozott vagyok, akkor máshol is képes vagyok a határozottságra. Egy dolgot szükséges eldönteni: hogy szeretnék-e boldog lenni. Hogy szeretnék-e békében lenni. Mert ha szeretnék, akkor szívvel-lélekkel kell dolgozni, nemcsak a munkámban, de az élet egyéb területein is. Akkor le tudok ülni a párommal vagy a látszatpárommal, és megbeszélni, hogy mit is csinálunk mi egymás mellett. És akkor azt mondhatjuk: tegyünk bele mindent becsülettel, és nézzük meg, hogy tudunk-e egymásra és önmagunkra figyelni vagy sem. Ha ezt nem tudjuk megtenni, mit adunk át a gyerekeinknek? Az a szülő, aki a félelmeivel nem mer szembenézni, végig fogja nézni, hogy a gyereke is ezekkel a problémákkal fog küzdeni, és azt is meg kell tapasztalnia, hogy nem tud a gyerekének segíteni sem. Mivel hiteltelenné vált. És a gyerek azt fogja mondani: anya, apa, nézz magadra, te akarsz nekem mondani valamit?" Miközben az is lehet, hogy a szülő jót mond, csak épp addigra már szépen leépítette a gyerek előtt saját hitelességét, és a gyereke nem fogja meghallgatni. Akik végigmenekülik és végigrettegik az életüket, mert nem akarják megoldani a problémáikat, azok vissza fogják ezt kapni, még súlyosabban. Senki nem fogja megúszni. Mindannyian megkapjuk. Akkor nem jobb kimondani, még ha fáj is? És addig változtatni, amíg a gondolkodás szikrája bennünk van? Mert lehet megkeseredve élni. Kétségtelen. Lehet azt mondani, hogy hát három gyerekem van, hová menjek?". De mennyire igaz az a szólásmondás, bármennyire is sablonosnak és közhelyesnek hangzik, hogy bátraké a szerencse. És miért mondják, hogy a szegény embert még az ág is húzzál Miért van az, hogy aki önmagával kapcsolatban feszült és békétlen, az ugyanilyen embereket fog magához vonzani? Miért van az, hogy aki jól érzi magát a bőrében, azt egyre több olyan ember veszi körül, aki szintén jól érzi magát a bőrében? Nem vették még észre? Én tudom, hogy amíg vak voltam, milyen párkapcsolataim voltak. Aztán lassan kezdett kinyílni a szemem, hogy képes legyek elfogadni a negatív érzéseimet is. És nem mindegy, hogy mennyi időt töltök el ezzel. Mert a mai napig is vannak kudarcaim, csak egyre kevesebb időt töltök el ezekben a kudarcállapotokban. És ilyen embereket vonzok magam köré is. Egészséges egyén soha nem lesz olyasvalakiből, aki nem vállalja az elfojtott érzéseinek megélését, és az ezekből fakadó változtatásokat. Átélni és kimondani. Elfogadni és változtatni. Soha senki nem lesz kiegyensúlyozott és boldog, ha ezt nem képes megtenni. Csak vergődni fog a félelmei csapdájában, haláláig. Székelyföld szívében van egy autista gyerekekkel foglalkozó szervezet, oda jártam ki szupervíziót végezni. Jó kis munka volt rávezetni őket arra, hogyan oldják meg a pszichés feszültségeiket, de legalább annyira élveztem azt is, amikor ott lakó emberekkel, szülőkkel

ültem le beszélgetni. Egyszer arról beszélgettünk, miért fontos, hogy önmagunknak örömet tudjunk okozni, és hogy ők miként okoznak örömet önmaguknak. Mindezt csak azért mesélem most el, mert volt ott egy kislány, akitől megkérdeztem, miből tudja megállapítani, hogy valaki megkeseredett vagy sem. Tizenhét éves volt. Azt válaszolta, hogy a megkeseredett ember úgy néz ki, mintha húszkilós szatyrokat cipelne, görbe a háta, és szinte megállás nélkül a földet bámulja. Aki viszont nem megkeseredett, az egyenesen néz. Tudják, azt gondolom, ma nagyon sok szülő ezt a megkeseredett életet éli. És mi nem tudunk rajta változtatni, hiszen szeretjük őket, és a szeretet szubjektivizál. És bármit is mondunk nekik, az nem lesz egy objektív tanács, ráadásul nem is kérték tőlünk, hogy tanácsokat adjunk nekik. A tanács csak akkor működik, ha kérik. De tudják, ők ezzel is nevelnek. Amikor egy szülő megkeseredve éli le a hátralevő életét, azzal arra tanít, hogy milyen ne legyek én. Vagyis még ilyenkor is betölti a szülői szerepet. És így tudni fogom, mi az, amit sosem szabad elfelejtenem. Ez a felismerés és ennek elfogadása is békét ad az embernek. És így görcs nélkül tudja átölelni az édesanyját. Ami rám is vár ma délután, mert szü- linapja van, és feljön hozzám. És egy jó délutánunk lesz. Az idősödő szüleinkkel egyet tehetünk: elfogadjuk őket. És az elfogadás a rigolyák elfogadását is jelenti. Mert konfrontálódhatok egy merev emberrel, aki soha nem fog megváltozni, de ezáltal azt kockáztatom, hogy ő ezt erőszaknak fogja megélni, hiszen nem kérdezte a véleményemet, és azt fogja mondani: hogy képzeled, hogy anyádról mondasz véleményt, hát ezt érdemlem én?". Ilyenkor az erőszak csak erőszakot fog szülni, és a szülő mindig fel fogja használni a pozícióját, hogy ledorongolja a lázadást. Tehát mi értelme egy vesztes csatába belemenni? Nem sok. Tehát az én fejemmel csak az én életemet élhetem. Az én fejemmel nem élhetem a szüleim életét, a szüleim életét én csak elfogadhatom. Mert máskülönben állandóan konfliktusokba fogok belemenni, és kudarcok hadát fogom átélni. Elfogadni. Ez a legfontosabb. Persze komolyabb, súlyosabb ügyekben, ha például az anyám megpróbál engem manipulálni, akkor a sarkamra állok. És ugyanezt visszafordítanám. Anya, én se kérdeztem, hogy a sapkámat hogy és mikor vegyem fel." Ha az ember szeretne őszintén beszélni, nagyon fontos megteremteni ehhez a megfelelő körülményeket, és mindig tiszteletben kell tartani a másik döntését. A tiszteletben tartás itt azt jelenti, hogy én felkínálom neki azt a lehetőséget, hogy őszintén beszélgessünk, tehát a magam részéről mindent megtettem, nyitottam felé, és türelemmel várom, hogy ő ezt mikor teszi meg. Mikor mondja, hogy jó, beszéljünk, üljünk be egy kávéra vagy hasonló. Tehát mindenképpen felkínálom neki a lehetőséget. Különben megint csak bele fogok csúszni az erőszakosságba. Rólad az a véleményem, hogy..." És nem kínáltam föl a lehetőséget. A szabadság az, hogy dönthetünk. Nemcsak politikai szempontból, hanem emberi, emocionális szempontból is. És mi van, ha felkínálom a lehetőséget, többször is jelzem neki, de ő nem lép semmit? A pszichológiában nincs rossz válasz. A nem válasz is válasz, csak ki kell tudni mondani a következményeket. Egyszóval rajtunk áll vagy bukik, hogy szembenézünk-e a fájdalommal. Higgyék el, elviselhető, és számtalan új lehetőséget nyit meg. Ahogy mondtam, egy lépés van csak. Ez egy keserves, de kihívásokkal teli munka, hölgyek és urak, ami meg fogja szüntetni a szürke hétköznapokat. Mert nincsenek szürke hétköznapok. Mert az aktuális napot mindig azzal a tudattal kezdhetem el, ahogy a tegnapit befejeztem, miközben a holnap még nincs itt. Közben elfogadom a fájdalmat, és tudom értékelni a jót. Ha nem fogadom el

a fájdalmat, nem fogom tudni élvezni a kalács ízét, mert nem tudom mihez viszonyítani. Ha csak kalácsot akarok enni, hazudok. Mert olyan nincs, hogy csak kalács. Mert jöhet akár egy rosszul megkelt cipó. Abból is szükséges enni. És ha én kellőképpen rugalmas vagyok ahhoz, hogy mind a kettőt elfogadjam, akkor el tudom dönteni, hogy mennyi ideig egyem ezt a rosszul megkelt cipót. Egyszerű döntés, semmi más. Vállalni a fájdalmat, hogy tudjak örülni. És ez azzal fog járni, hogy egyszer felkelnek reggel, és amikor kinéznek az ablakon, szabadon fognak lélegezni. Vagy nem. Választás kérdése. Tegnap a kezembe került Márai Sándor Füves könyve. Ma reggel, amikor néztem ki az ablakon, még béke volt az utcákon. Korán keltem, hogy átgondoljam, mit fogok ma mondani. És lapozgattam ezt a könyvet. Most a legutolsó bekezdését szeretném felolvasni önöknek, a címe az, hogy Önmagamról". Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem, és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.

ÚT A FELNŐTT PÁRKAPCSOLATOK FELÉ SZERETETTEL KÖSZÖNTÖM ÖNÖKET. Ahogy szétnézek a hallgatóságon, látom, hogy vannak fiatalabbak, idősebbek, kíváncsiak. Ilyenkor, amikor egy új helyszínen vagyok, mindig érdekel, hogy ki miért jött el, ki mit szeretne kérdezni akár. Szeretném kihangsúlyozni, hogy én valójában csak ajánlatokat közvetítek. És mint az ajánlatoknak általában, ezeket is elfogadhatják vagy elvethetik, ahogy önöknek tetszik. De onnantól kezdve az már az önök felelőssége. Tudják, ahogy negyvennégy éves leszek nemsokára, és tizennyolcadik éve dolgozom orvosként, már nem szeretnék olyanokat mondani, hogy mindenkinek kötelessége ezt vagy azt megcsinálni saját magával kapcsolatban, vagy átgondolni ezt vagy azt a dolgot. Az udvariasság szabálya szerint az elhangzottak soha nem vonatkoznak a közönségre, de tudniuk kell, hogy önök között is lesznek olyanok, akik nem fogják elérni, amit szeretnének. Ez a nagy számok törvénye. Lesznek olyanok, akik boldogok lesznek, de lesznek olyanok, akik boldogtalanul fognak meghalni. Ez az egy tény. De borzasztóan fontos felismerni, hogy ha valakinek odaadom a mikrofont, akkor ő eldöntheti, hogy szeretne-e válaszolni vagy sem. Ha azt mondja, hogy nem, nem fogom feszegetni a dolgot, de valami miatt önök eljöttek ma este. Nemrégiben egy előadáson három pasit is megkérdeztem, miért jöttek el, de egy szót sem sikerült kipréselniük magukból. Nos, vajon ők minek nevezhetők? Férfinak vagy sem? Na, urak? Minek? Ezen a téren a hölgyek átveszik az irányítást! Ma Marosvásárhelyről jöttem ide, és ott is éppen arról beszéltem - lehet, hogy ez az uraknak nem fog tetszeni hogy nőuralom van, és ezt a pasik észre sem veszik! Hogy a pasik, amikor azt hiszik, hogy ők a teremtés koronái, nagyon tévednek! Csak tetszelegnek ebben a szerepben! Na, urak, észrevették már? Ön észrevette? Hogyne... Én bizony azt látom, hogy a férfiak csak erősnek látszanak, de nem azok. Persze valahol el kell kezdeni. Nagy izomzat, adott helyzetben erős hang, karakánság. De vajon mitől fordul mindez az ellenkezőjébe, ha egy adott érzésről kell beszélni? Érzésekről. Mi történik ilyenkor egy pasiban? Miért félnek a férfiak kimondani az érzéseiket? Azt hiszik, hogy attól gyengébbek lesznek? Hogy nem lesznek majd igazi férfiak? Hogy a férfi attól férfi, ami ott lóg a lába között? Hát sok pasi valóban ezt hiszi. Pedig nem így van. Azt inkább hívjuk hímneműnek. Az még nem férfi. Úgy próbáljuk kialakítani férfiasságunkat, nőiességünket, párkapcsolatainkat, hogy fogalmunk sincs alapvető érzelmi törvényszerűségekről. Csakhogy a törvény nem ismerete sajnos - akár tetszik, akár nem - senkit nem mentesít a felelősség alól. Feltennék önöknek egy kérdést, és nagyon gyors választ kérek, kézfelemeléssel. Mindannyiukra vonatkozik. A kérdés így hangzik: ki tud békével arra gondolni, hogy az édesanyja meg fog halni? Ühüm. Szórványos... Pár százalék. Azért fontos megmérettetnem önöket, hogy tudjam: az itt ülők felnőttek-e vagy sem. A felnőttségnek van egy pár kritériuma, hölgyek és urak. Én pedig zűrös dolgokról fogok itt beszélni, és ahogy az itt élőkkel beszélgetve látom, itt, Erdélyben is eléggé merevek az emberek, tele

vannak görcscsel, feszültséggel, és ha bizonyos dolgokat megpendítek, akkor az könnyen megbotránkozást kelthet. De én nem szeretnék senkit sem megbántani. Ott is van az egyik könyvem hátlapján: akinek nem inge, ne vegye magára. Azért tettem fel ezt a kérdést, mert mostanában jöttem rá, hogy a felnőttség egyik kritériuma, ami férfiakra és nőkre egyaránt vonatkozik, a szülőkről való leválás. Ezt én is sejtettem, és amikor tizennyolc éves lettem, akkor kezdtem el gondolkodni ezen a kérdésen, hogy ez mit is jelent valójában. Akkor persze még sok mindent nem tudtam, és nagyon komoly önbizalomhiányom volt pasiként. Legfőképpen azt nem tudtam, hogy mit is jelent megtartani egy párkapcsolatot. Be kell vallanom, hogy erről fogalmam sem volt. Emlékszem a félelmeimre: miről fogok majd beszélgetni egy csajjal? Szóval, iszonyú sok minden kavargott bennem akkoriban. És azt sem tudtam, hogy a gyakorlatban mit jelent leválni a szülőkről. Úgy két hónapja sikerült három nagyon fontos dolgot megfogalmaznom. Az egyiket már említettem, így hangzik: elfogadom-e, hogy a szüleim meg fognak halni. A második, hogy adott helyzetben, amikor tudom és érzem, hogy igazam van, merek-e következetesen nemet mondani mind az apámnak, mind az anyámnak, és ezt be is merem-e tartani napról napra. Vagy akár igent mondani. De mindenképpen megvívni a harcomat velük, ha a helyzet úgy hozza. Amikor kisfiú voltam, iszonyúan felnéztem az apámra, ő volt számomra az első hiteles férfi. Aztán, emlékszem, egyszer kiskölyökként megfogalmaztam, hogy hé, hát az apám milyen bizonytalan!". Akkor még nem tudtam, hogy az azt jelenti: az apám férfiként bizonyos helyzetekben gyáva. A következő iszonyú fontos lépés: ha ránézek az apámra és az anyámra, akkor könyörtelenül ki merem mondani az emberi személyiségvonásaikat, jót, rosszat egyaránt. A szülők pedig azt nem merik megfogalmazni sokszor, hogy a gyereküknek is vannak negatív tulajdonságaik, például hogy igen, a gyerekem képes kihasználni engem". Hát hogyne volna képes! Hiszen a gyerekem is ember, jóból, rosszból összegyúrva. Ha valaki gyereket vállal, az legyen hiteles önmaga szemében férfiként, nőként, emberként, egyébként csak a gyerekei lelkét fogja gyilkolni. Egy alkalommal, amikor Győrben voltam, kijött a színpadra egy 51 éves pasi, aki elmondta nekem, hogy amikor a lánya 13 éves volt, a feleségével együtt leültek vele, és, elmondtak a lányuknak mindent, amit a szexualitásról tudnia kell, minden részletre kiterjedően, női és férfi szemszögből nézve egyaránt. Több részletben, többször. Mert ezt nem lehet egyszerre. Ugyanis nemcsak a nemi szervekről esett szó, hanem a szexuális szokásokról, a konfliktuskezelésről, a szerelemről, az érzésekről és azok esetleges visszautasításáról, no meg mindennek a kezeléséről, és azokról a pasikról is, akik csak ki akarják használni - vagyis mindent elmondtak, amit ilyenkor el lehet mondani, mindent. Mindent. Ketten együtt. Majd - mesélte tovább - öt évvel később a 18 éves lányuk kézen fogta őket, leült velük beszélgetni, és elmondta, hogy találkozott egy fiúval, akibe szerelmes lett, elmesélte, milyen volt vele az első együttlét, az első szerelmeskedés. És akkor ez a férfi hangosan azt mondta nekem a színpadon: doktor úr, én olyan büszke voltam a lányomra, hogy megbízik bennem, és ezt nekem is elmondja, nem csak az anyjának!". Tudják, hogy a lányoknak milyen fontos, hogy a férfi szemszögéből nézve is megkapják a szexualitásra vonatkozó megfelelő információkat, és ezt ötvözni tudják a megfelelő érzelmi töltettel? Az érzelmileg zárkózott pasi soha nem fog merni leülni beszélni a lányával a szexualitásról. Soha. Pedig ez egy olyan

megmérettetés, amelyből kiderülhet, hogy az illető ember tényleg erős, vagy csak annak mondja magát. Van egy ismerősöm, aki nemrégiben ébredt rá, hogy a szülei megállás nélkül hazudnak egymásnak, hazudnak maguknak. Az édesanyja azt mondta neki: Tudod, fiam, gyáva vagyok elválni, mert hát itt van a vagyon meg a ház. Most, hogy ennyit güriztem ezért, menjek egy másik helyre? Nem." Akkor megkérdeztem ettől az ismerősömtől: ha az édesanyja ilyen, akkor hogyan tud rá bátor anyaként felnézni? És elmondtam neki, hogy azt gondolom, érzelmi szempontból az ő édesanyja már nem él. Halott. Mert nem tud rá felnézni, nem lehet rá felnézni Nem mer döntést hozni. Gyáva döntést hozni. Ezt hívják vegetálásnak, ez a társfüggőség, hölgyek és urak. Lehet így is élni, de én ezt nem tartom életnek. Egyetlenegy életünk van. Ezt bármire használhatjuk. Tudják, én a saját szüleimmel kapcsolatban is csontig hatolóan merek őszinte lenni magamhoz. Mert önmagam szemében így tudok hiteles lenni. így tudok hinni magamban, így tudok férfi lenni. És itt jön a következő fontos szempont. A fájdalom. Hogy maradhat valaki önmaga szemében férfi és nő, ha a fejlődés során jelentkező fájdalmat nem akarja elfogadni? Mert a fejlődés fájdalommal jár. Fájdalommal jár kimondani az anyámról, hogy nem őszinte a szeretete. Hiszen mennyire lehet őszinte egy olyan nőnek a szeretete, aki önző, aki nem valósította meg az álmait, aki a gyerekeire támaszkodik, és nem akarja elengedni, sőt kisajátítja őket, úgy kell ugrálni, ahogy ő akarja, miközben azt mondja, hogy mennyi mindent tett értünk, mennyit tűrt az apánk miatt? Ez őszinte szeretet? Hát nem az! Ezt hívják birtokló, önző szeretetnek, ha ezt lehet egyáltalán szeretetnek hívni! Tudják, az anyám nagyon vallásos. Belemenekült a vallásba. Ott térdepel a mai napig. És onnan szívja az energiát, csak hogy ne kelljen döntenie. Látom, nap mint nap elmegy a templomba imádkozni, meggyónja a bűneit. Például, hogy folyton megalázza magát... Mert gyáva dönteni, gyáva beleugrani. A gyóntató atyának ezt régen rengetegszer elmondta, és a gyóntató atya azt mondta, hogy a vallás és a hit nem azt mondja, hogy alázkodjon meg valaki egy a kapcsolatban. Vagyis az atya ugyanazt mondta, mint én. Tudják, én egyszer tettem egy esküt, hogy pap leszek. Akkor tettem ezt az esküt, amikor meghalt a nagyapám. A nagyapám pap szeretett volna lenni, és soha nem lett az. Én pedig annyira szerettem őt, hogy igyekeztem megfelelni neki - ez a gyávaságból fakadó megfelelni vágyás mindig a szeretetéhségből fakad. Én nagyon szerettem a nagyapámat, és tettem egy esküt, amikor eltemették. Aztán három év múlva leült velem egy atya és azt mondta, hogy az esküt tiszta szívből szükséges tenni, hitből, akkor, amikor valakinek nyitott a szeme. Én pedig rájöttem, hogy ezt az esküt nem tiszta szívből tettem, hanem a megfelelni vágyásból. Visszatérve a fájdalomra: az igazi nagy lehetőség, hölgyek és urak, ha elfogadom a fejlődéssel együtt járó fájdalmat, vagyis például azt, hogy adott esetben ki merem mondani a szüléimről, hogy milyenek valójában, és el is fogadom mindezt. Ez már egy kicsit zűrösebb meló, sőt nagyon zűrös meló, de utána bekövetkezhet egy olyan lehetőség, amellyel megszerezhetem azt a kisugárzást, ami a hallatlan önbizalomból származik. Ezt mindig csak úgy lehet elérni, ha tudatosan egy olyan megmérettetésbe vágok bele, amitől félek. Mert amitől félek, az ismeretlen. Csak azt tudom, hogy nagyon jó is lehet belőle és nagyon fájdalmas is. De egyik sem riaszt vissza. Bele merek ugrani. Hiszen nem az a lényeg, hogy nagyon jó vagy nagyon rossz lesz, hanem az a lényeg, hogy a végén el tudjak számolni önmagammal.

Hogy ma a mai napon, mindent megtettem, ami rajtam múlott. Ezt hívják úgy: mertem élni. Nagyon egyszerű észrevenni, hogy a másik ember hogyan viseltetik a félelmeivel szemben. Azt tapasztalom, hogy a félelem, érdekes módon, az ember kezét hideggé és verejtékessé teszi. Sokan ezt a rossz vérkeringésre fogják. Pedig egy kézfogásból kiderül: hideg, verejtékes kéz - megoldatlan félelmek az emberben. Nézzük csak meg itt az első sort! Kezet fogunk. Hú, de erőtlen a keze, kisasszony! Eddig három, négy, öt, hat, meleg kéz, erős kéz - a pasiknak könnyebb, nekik sokszor jobb a vérkeringésük, de a testtartás és az összkép akkor is mindig megmutatja, milyenek valójában... Tehát, hölgyek, urak, nem hiszik el, hogy a szülőkről való leválása milyen fontos. Ezért mindig tegyék fel maguknak a kérdést: hogy vannak az apjukkal és az anyukkal. A pasik például két esetben keresnek maguknak pótmamát a nőkben. Ha az anyjuk borzasztóan erőszakos és nagyon domináns, vagy ha nem kapták meg tőle a megfelelő érzelmi töltetet, például alkoholista volt vagy korán meghalt, és ezt valaki nem rendezte le magában. Lerendezni meg úgy lehet, ha tud és mer is beszélni erről fájdalmak nélkül: Igen, tudom, hogy az anyámmal ez és ez történt". Igen, tudom, hogy az anyám erőszakos, tudom, hogy rám telepszik, de én mégis tudok neki következetesen nemet mondani" És akkor a hölgyek nem kerülnek olyan szituációba, hogy megérezzék, milyen a pótmama szerepe. Ismerik, nem? Önök is voltak már pótmamák, igaz? Ha nem is sokáig. És amikor egy nő pótmamát játszik, sűrűn meg szokta kívánni a férjét? Vagy lassan elmúlik a szexualitás? No, kisfiúk, hogy tetszik? Hogy egy párkapcsolatban egy pótmama és egy pótkisfiú vesz-e részt, azt úgy szoktam felmérni, hogy felteszem kérdést, milyen a szexualitásuk. Válasz: jó, nagyon jó. Mondom, oké. Ki kezdeményez inkább? Hát én - mondja a pasi. A hölgy nem? Hát, nem annyira. És - mondom - tudja, hogy miért nem? Hát azért, mert ha nincs mellettem férfi, azt gyakran be akarom majd vonszolni az ágyba? Hát nem. De ha jön a kisfiú, akkor hagyni fogom magam? Hát, igen. Ezzel megint nagyon sok mindent megtudhatnak a pasik... Férfi és nő. Nézzék, én mind a két nemhez hozzáteszem a méltóságot, a méltóság meglétét. Mindkét nemnek meg kell őriznie a méltóságát önmaga szemében. De én abban hiszek, hogy a méltóságot mindig csak egy adott napra lehet megszerezni, és ez a nap a mai nap. Mindenki a saját életében el tudja dönteni, hogy az élet különböző helyzeteiben a félelmek erősebbek voltak-e nála, el tudja dönteni, hogy beletette-e az életébe mindent, amit tudott. Ezt is nagyon egyszerű lemérni. Azok az emberek, akik forgolódva alszanak, azért alszanak forgolódva, mert ilyenkor folyton azon kattog az agyuk, hogy miért nem tették meg, miért nem mondták ki, miért hagyták magukat. Lelkiismeret- furdalásuk van az adott napot illetően. Aki szívvel-lélekkel megtesz mindent, az leteszi a fejét, és alszik. Nincs lelkiismeret-furdalás, nincs bűntudat. Remélem, hogy sokan ismerik ezt az állapotot. Milyen jó érzés! Én általában így szoktam elaludni. Nem azért, mert amit én csinálok, az általában jó. Hanem azért, mert nem hagyom, hogy a félelmeim legyűrjenek. A félelmekkel nap mint nap szembe kell néznünk. Urak, hölgyek, hogy én milyen vagyok belülről: ez beszél. Nőként és férfiként milyen vagyok. Csak az a helyzet, hogy nagyon sokan nem tudják dekódolni ezeket az üzeneteket. Vegyünk például egy ilyen krízishelyzetet: első randevú. Mit fog szólni a másik? Van egy hölgy, akivel nagyon intenzív a kapcsolatom, már az elejétől kezdve. Fotókon gyönyörű volt, és az első találkozásunk előtt azt mondtam neki, hogy kisasszony, én szeretném ezt megnézni élőben is, hogy éppúgy sugárzik-e, mint a fotókon. Azt mondta,

jó. Ráér ma este? - kérdeztem. Azt mondta, igen. Mondom, az a helyzet, hogy edzésről jövök, csuromvizes leszek, gond-e. Azt mondja: nem. Tehát nem kikenve, kifenve, parfümösen, felöltözve, hanem edzésből, jöttem, és csuromvizesen, kapucniban, és később azt mondta, hogy neki az tetszett, hogy mertem neki megmutatni magamból az életet. Hogy ilyen is vagyok. Hogy nem játszottam az arcomat. És ez imponált neki. Ha megjátssza magát az ember, előbb-utóbb elbukik. És még egy nagyon fontos szempont. Kimondani azt, amit érzek, őszintén, nem mindig lehet. A munka és a hétköznapok terén például nem ajánlom. Megfontolandó. Manapság a munkahelyi vezetők jelentős része mentálisan nem alkalmas arra, hogy főnök legyen. Sértődékenyek, nagyképűek, önzők, hisztisek, nem fogadják el a kritikát, vagyis alacsony érzelmi intelligenciával rendelkeznek, és ha valaki beléjük mászik, akkor hiúsági kérdést csinálnak a dologból, és ezt meg fogják bosszulni a beosztotton. Ezt számtalanszor láttam már. Adott helyzetben persze ki kell állni az igazunkért, és ha addig belefektettünk egy csomó energiát és következetes munkát, akkor talán van esélyünk arra, hogy megvívjuk az igazunkat. De ahhoz éberség kell, hogy ezt az alkalmat észrevegyük. Önmagammal és a párkapcsolatommal kapcsolatban azonban én nem hazudok. Ott nem. Egyszerűen nem. Ott mindent megteszek, hogy őszinte legyek önmagamhoz és a másik emberhez. Például, hogy tudom tisztelni őt nőként. Mert ő tud nőként élni hittel, lélekkel, és nem szégyelli, hogy adott helyzetben a negatív oldaláról is őszintén beszél, méghozzá akár előttem is, és utána mer ezen következetesen változtatni, és mindezt átültetni a gyakorlatba. Tehát: félelmek és a fájdalom elfogadása. Ha ez bekövetkezik egy adott nap, a nap végén az illető azt mondhatja magának, magáról, hogy nőből vagyok, vagy férfiból vagyok. Hogy a gyávaságnál maradjunk: egy adott helyzetben egyszerű felmérni, hogy bátor vagyok vagy gyáva egy párkapcsolatban - ha még van. Leül az egyik a másikkal szemben: Te, szívem, miben nem tudsz rám felnézni?" Akár férfiként, akár nőként. És akkor jól megfogni a karfát, az egót visszanyomni, nem hiúsági kérdést csinálni abból, amit hallani fogok, hanem végighallgatni a másikat. Hát így lehet felmérni, hogy valójában bátrak-e. így lehet fejest ugrani az ismeretlen fájdalomba. Mert nagyon fog fájni. Hogy ez nekem ne fájjon nagyon, én rendszeresen leülök a párommal, időről időre, van-e olyan dolog, amivel én ártok neki, vagy amivel kapcsolatban ő nem tud rám felnézni, hogy csírájában elfojtsam azt a dolgot, miközben hihetetlenül figyelek rá. Például a múltkor borzasztóan jólesett neki, hogy amikor megcsókoltam, észrevettem, hogy az ajka a szokásosnál egy harmadával vagy felével vékonyabb. Kérdem: Aggaszt valami téged? Feszült vagy valami miatt?" Igen - mondta -, feszült vagyok, és aggódom - de ezt honnan vetted észre?" Mondom, onnan, hogy az ajka vékonyabb volt egy picivel, mint egyébként. És azt mondta, hogy hihetetlen, hogy én mire nem figyelek. De én tudom, hogy a belső feszültség mindig kihatással van a testre. Hát így próbálom én napról napra élni az életemet, akár egyedül, akár párkapcsolatban. Tudják, én igyekszem nagyon egyszerűen megfogalmazni bizonyos folyamatokat, de olyanokat tudok csak hangosan kimondani, amelyekről hiszem, hogy tudom őket használni is. És tudom, hogy milyen jó érzés, amikor este mosom a fogam, belenézek a tükörbe, és tudom, hogy milyen jó napom volt. Hogy meghaltam a mai napban. Hogy amikor hazaértek, és átölelem az asszonyt, akkor abba halok bele. Rengeteg ember el sem hiszi, hogy az élet milyen törékeny. Éppen ezért én nagyon régóta úgy élek, hogy szívvellélekkel beleteszek mindent, amit tudok. Nekem ez nagyon fontos, én nem tudok

máshogy élni. A tudatosság, a koncentráció és a rugalmasság segít abban, hogy nagyon oda tudjak figyelni arra a pillanatra, amit éppen csinálok. Higgyék el, ez a kétórányi koncentrálás, amit egy ilyen előadás jelent, amikor próbálok humort is belecsempészni, elég fárasztó tud lenni, és két óra elteltével úgy érzem, az agyam zsibbadni kezd. És ilyenkor érkezik el az a pillanat, amikor elköszönök önöktől. Tudom, hogy rengeteg emberben rengeteg kérdés felmerül még, de ez nem is baj. De ha mindenki szépen lassan feltenné ezeket a kérdéseket, akkor itt ülnénk jó sokáig, én meg eléggé elfáradnék. Ez csak ízelítő, semmi más. Rövid ízelítő. A gyakorlatba mindezt átvinni, az már egy más kérdés. Az már egy teljesen másik sztori. Arról nem is beszélve, hogy adott konfliktus felismerése, hogy én mikor teszem ezt meg azt, az még egy külön meló. Mit tudok még kívánni önöknek itt a végén? Csak azt, hogy fontolják meg a dolgot. Ha úgy döntenek, hogy elfogadják a fájdalmat, akkor talán azt is megértik, hogy irgalmatlan munkával, energiával és nagyon sok könnyel fog járni mindez. De ha elkezdik következetesen felgöngyölíteni a múltjukat és a jelenüket, akkor olyasmit fognak tudni elérni, amit én mosolygós szabadságnak hívok. Köszönöm. Legyen szép napjuk.

AZ INTIMITÁS KIALAKULÁSÁNAK FELTÉTELEI ÉS AKADÁLYAI A PÁRKAPCSOLATBAN MA DÉLELŐTT TALÁLKOZTAM EGY ÚJSÁGÍRÓVAL, és elmeséltem neki, hogy este az intimitás megvalósulásának tényezőiről fogok előadást tartani. Oké, értem - mondta -, de valójában mi az, hogy intimitás?" - kérdezte. Egy pillanatra sarokba szorított. Az intimitást a legtöbben előszeretettel keverik a szexualitással, miközben a kettő nem ugyanazt jelenti. A pasik az intimitás szóról rögtön különböző pozitúrákra asszociálnak. Én is gyakran használom ezt a szót - de tényleg, mit is jelent pontosan? Lázasan pörögtek a kerekek az agyamban, aztán vettem egy nagy levegőt, és egy mondatban sikerült megfogalmaznom. Az intimitás tulajdonképpen egy adott emberben meglévő belső béke kisugárzása verbális és nonverbális eszközökkel. Ha pedig társas intimitásról beszélünk, akkor két, belső békével rendelkező ember meghitt, bensőséges kapcsolatáról van szó. Belső béke nélkül nincs intimitás. Intimitásra csak az képes, aki önmagával is bensőséges kapcsolatban van. A belső béke megszerzése pedig azt jelenti, hogy mosolygós emberré válok, és szeretem önmagam - mert ha erre képes vagyok, akkor ezt mások felé is sugározni fogom, és ugyanezt kapom majd vissza tőlük is. Azt hihetnénk, hogy ez egy okos embernek könnyebben megy, de furcsa módon a fejlett intelligenciájú emberek - különösen a férfiak - erősen hajlamosak a túlbonyolításra. Megállás nélkül agyainak, és a legkreatívabb módokon próbálják megmagyarázni maguknak, hogy mit miért nem tesznek. A társas intimitáshoz tehát elengedhetetlen, hogy képes legyek szeretni és megbecsülni saját magamat is. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha legyőzöm a félelmeimet. Vagyis adott esetben képes leszek azt mondani: az a helyzet, drágám - már az is fontos része az intimitásnak, hogy a másikat becézem, kedvesen, bensőségesen szólítom meg! hogy én nagyon félek téged megérinteni". Vagyis az intimitás gyakorlásával megpróbálok úrrá lenni a bennem lévő félelmeken. Kimondom, hogy félek téged megérinteni. Ha pedig a másik megkérdezi, miért félek, őszintén válaszolok: azért félek, mert visszautasíthatsz". El tudják képzelni, hogy egy ember mennyit nő a saját szemében, ha ezt a két mondatot ki meri mondani? És az a tapasztalatom, hogy ilyenkor a másik ember sem megvetéssel reagál, hanem éppen ellenkezőleg: nagyon fogja tisztelni a partnerét! A férfiak nem is tudják, hogy ha ezt meg mernék tenni - persze, csak akkor, ha őszintén, és nem manipulatív céllal teszik mindezt -, milyen hatalmas presztízst nyernének a partnerük szemében. Mert a másik azt látná, hogy ez egy olyan bátor férfi, aki még ezt is ki meri mondani! Az intimitás megélésének tehát két gyakori akadálya van: a magas intelligencia és a mindannyiunkban ott rejlő gyávaság. Képzeljék el, az emberek zöme nem mer manapság mosolyogni! Pedig ez az egyik nyilvánvaló jele annak, hogy szeretem magam. Ha bármilyen téren fejlődni szeretnénk, elengedhetetlen a csontig hatoló őszinteség önmagunkhoz. Miközben azt is tudnunk kell, hogy bizonyos kérdések és felismerések borzasztóan fognak fájni. Azok az emberek képesek igazán intim viszonyba kerülni egymással - és saját magukkal is -, akik fejlett önismerettel rendelkeznek, vagyis tudják: ők a világon elképzelhető összes emberi tulajdonsággal rendelkeznek. Jóval és rosszal egyaránt. Persze fontos megfogalmazni a jó és a rossz között húzódó határt is. Rossznak én azt nevezem, amikor egy adott cselekvéssorozattal, viselkedéssel, hozzáállással ártani

kezdek magamnak, miközben ezt érzem és tudom is. Mivel pedig nem önálló szigetek vagyunk, hanem folyamatos interaktivitásban élünk, ezzel másnak is elkezdünk ártani. A határok mindig itt húzódnak. Tudják, nagyon sokan lázadoznak a keretek ellen, ám ezek nélkül valójában nem lennénk képesek funkcionálni. Ahogy a testünknek is megvannak a maga határai, úgy az életünknek is. Az is limitálva van. Éppen ezért nagyon nem mindegy, hogy a nekünk kiszabott időt hogyan használjuk fel. És éppen ezért fontos tudni, hogy vannak dolgok, amelyeket lehetetlen megszüntetni magunkban. Bizonyos dolgokért mindennap meg kell dolgoznunk. Amikor mindezt elmondtam az egyik előadásomon, egy úr így fakadt ki: A gyávaságot nem lehet véglegesen megszüntetni? Valahogyan biztosan meg lehet!" Tegnapelőtt evett?" - kérdeztem tőle. Igen, ettem." És tegnap?" - folytattam. Tegnap is." Egy hete?" Akkor is." Uram, mit szólna ön ahhoz, ha azt mondanám, hogy az elkövetkező időkre alaposan lakjon jól, mert ezek után már soha nem eszik?" Ez hülyeség, ezt nem lehet megcsinálni!" Igaza van, kedves uram, valóban nem lehet. Csakhogy a gyávaság megszüntetésével is ugyanez a helyzet. Hiába győztem le magamban tegnapig, ha ma nem teszem meg, akkor árthatok magamnak és a másiknak is." Vagyis nap mint nap, megállás nélkül dolgoznunk kell ezzel - és ugyanez a helyzet az intimitással is. Hiába simogattuk meg a másikat tegnap, ha ma nem törődünk egymással, akkor bizony előbb-utóbb ki fog szikkadni a kapcsolatunk. Aki tele van félelemmel, feszültséggel, megoldatlan belső problémákkal, az a benne rejlő feldolgozatlan traumákat, és mindazt, amivel nem mer konfrontálódni, beviszi a kapcsolatába is. Meghitt kapcsolat kialakítására csak két, önmagával békében élő ember lehet képes. Ezt jelenti a mosoly. Önmagamra mosolyogni számomra azt jelenti, hogy ha most meghalok, jó szájízzel halok meg, mert kiteljesedett életet éltem. Ez az igazi mosoly! Ami csak akkor jön szívből, ha a félelmeimmel vívott csatában én győzök. Mert az őszinte mosolyt megszüntetik a megoldatlan félelmek. Az már csak hab a tortán, hogy aki fél, az valójában a meghittségét, a kiteljesedett, békés, bensőséges kapcsolatot sem önmagával, sem az aktuális partnerével nem fogja merni megélni. Szándékosan nem úgy fogalmaztam, hogy tudni, mert elvben minden ember képes lenne erre. Csak a legtöbben attól félnek, hogy ha kimutatják, amit éreznek, akkor sérülni fognak. Ha az ember túlságosan is elnéző önmagával szemben, akkor adott folyamatokat nem képes megfogalmazni húsbavágóan őszintén, hanem elsiklik fölöttük. Á, ez nem olyan nagy gáz, meg az se olyan nagy gáz, sőt voltaképpen minden jó úgy, ahogy van." Miközben ül a langyosban. Ehhez még hozzáadódik a nyugati civilizáció rettegése a fájdalomtól és az elmúlástól, aminek következményeképpen bizonyos dolgokról egyszerűen nem vagyunk hajlandóak tudomást venni. Belénk verik a hazugságokat és az álszentséget. Biztosan ismerik például azt a mondást, hogy halottról jót vagy semmit". Ez nem egy kollektív felszólítás arra, hogy hazudjunk arról, aki elment? Vagyis hogy attól a pillanattól kezdve, hogy elhunyt, ne merjük kimondani, hogy a másik is emberből volt, tele jóval és rosszal. És elfelejtjük, hogy tanulni a negatív dolgokból lehet. Persze az őszinteség néha nagyon tud fájni - de a fájdalom a fejlődés velejárója. A verbális kommunikációval elkezdhetjük gyakorolni az intimitást, az önmagunkkal való bensőséges viszony kialakítását, méghozzá úgy, hogy egy adott érzést hangosan kimondunk magunknak vagy a partnerünknek. Amikor egy adott folyamatot hangosan kimondanak, akár önmaguknak, akár másoknak, abban a pillanatban már nem lehet ártani önöknek. A másik egy ideje már úgyis látja, vagy legalábbis érzi azt, amit önök

kimondták, és azzal, hogy ezt nyíltan fel is vállalják, legfeljebb a tiszteletét vívhatják ki. És nem fognak sérülni! Sokan ugyanis azt mondják: azért nem teszem ezt meg, mert sérülni fogok". Tudják, van egy remek játék az intimitás gyakorlására, főleg céges tréningeken szoktuk alkalmazni. Bizalmi játék. Az történik, hogy a hölgyek és urak fölállnak egy magas emelvényre, és onnan hátrazuhannak a mélybe, akár csukott szemmel. A társak meg odalent várják, és elkapják őket. Ilyenkor kristálytisztán kiderül, ki mennyire mer kockáztatni, vagyis megbízni a másikban. A belső béke eléréséhez sok lépést meg kell tennünk, mert egyébként nem jönnek a sikerélmények. Önbizalmat csakis úgy lehet szerezni, ha tudatosan ugrom bele azokba a megmérettetésekbe, amelyektől félek, és amelyek még újat jelentenek számomra, legyen szó akár emocionális, akár racionális konfliktusról. Én magam nagyon sokáig küszködtem, amíg megtanultam elfogadni és átölelni saját magamat. Átölelni magamat" számomra azt jelenti, hogy megbecsülni magamat. Aztán rájöttem, hogy az erő valójában akkor keletkezik, amikor önmagamnak nyugodtan, őszintén ki merem mondani, hogy adott helyzetben a mai napig képes vagyok a gyávaságra, az erőszakosságra - bármilyen negatív dologra. Ám mivel éber vagyok, ezeket a folyamatokat idejében leállítom. A másik fontos dolog, ami az intimitás kialakulását elősegíti, a türelem. Amikor két ember találkozik egymással, és szeretnének kialakítani egy boldog kapcsolatot, sokszor azért van kudarcra ítélve a dolog, mert a személyiségszerkezetük ingatag lábakon áll, emocionális szempontból nem felnőttek, és ezért belecsúsznak a társfüggőség csapdájába. Rengeteg ember szeretne intim, bensőséges kapcsolatot kialakítani, miközben érzelmi szempontból nem mernek felelősséget vállalni. Márpedig azok az emberek, akik nem merik vállalni a felelősséget az érzelmeik terén, alkalmatlanok az intimitás megélésére. Sajnos. Vagy nem sajnos? Ez ugyanis törvényszerűség. Ha félek, ha magamat sem merem megsimogatni, akkor hogyan merném a másikat? Hogyan merném őt átölelni, hogyan merném kimondani neki akár azt is, ami fáj? Sehogy! Tudják, ez egy összefüggő folyamatrendszer: aki az alapoknál megbukik, annak nem jár a felépítmény többi eleme sem. A türelem azt jelenti, hogy tiszteletben tartom egy adott folyamat kialakulási, érési idejét, miközben tudom azt is, hogy fontos különbséget tenni az elpocsékolt idő és a tanulópénz között. Mi az elpocsékolt idő? Ha tudom, és nem teszem. Ha felismerem, hogy valamivel ártok magamnak, mégsem változtatok. Ha már öt éve rájöttem arra, hogy gyáva vagyok kimutatni az érzéseimet, de nem teszek semmi mást, csak marcangolom önmagam, hogy mi lett volna, ha ezt vagy azt meg mertem volna tenni. A tanulópénz ezzel szemben szükségszerű. Az nem elpocsékolt idő! A tanulópénz az az idő, amikor vakon előrehaladva azt hisszük, hogy jó úton járunk, mert vannak kezdeti sikereink - hiszen vak tyúk is talál szemet. Az idő múlásával azonban a sikerélmények csökkennek, a kudarcok halmozódnak, majd egyszer sok-sok év után hangosan kimondhatjuk: Mekkora hülye vagyok!!!" Csak ezután, a következmények megélése után kezdődhet az elpocsékolt idő vagy épp a mosolygós élet. Mondhatnánk persze, hogy ez mindenkinek a magánügye, csak sajnos, ha valakinek már gyerekei is vannak, számolnia kell vele, hogy ők eléggé súlyosan sérülni fognak. Látják például, hogy van apjuk, de nem érzik őt, mert az gyáva kimutatni, ami legbelül van. Ők meg hiába vágyakoznak utána. Tudják, eszembe jut egy 65 éves pasi, aki valamelyik előadásomon felállt, és azt mondta: Három éve döbbentem rá arra, hogy sokat dolgozva anyagilag rengeteget adtam a gyerekeimnek, de közben érzelmileg nem

mutattam feléjük semmit. Ott volt bennem egy csomó szeretet és gyöngédség az irányukban, de nem mertem kimutatni. Vagyis összességében nem teljesítettem, amit vállaltam, ezért mindhárom felnőtt fiammal leültem, és bocsánatot kértem tőlük. Azóta pedig mindent megteszek, hogy az érzéseimet kimondjam, és meg is mutassam, hogy mennyire szeretem őket." Látják, itt kezdődik a tisztelet! A gyerekek megbocsátottak neki. Mert az apjuk őszintén vállalta a hibáit. Mert amikor bocsánatot kért tőlük, vagyis kimondta, amit érzett, akkor vállalta a felelősséget a benne rejlő negatív folyamatokért is. Felajánlotta, hogy a fiai dönthessenek: elfogadják a bocsánatkérését vagy sem. Ettől kezdve ez az ő dolguk. Az intimitás kapcsán azt is tudni kell, hogy a lelki folyamatok mindig testi szinten is megmutatkoznak. Ma hallottam a tágabb ismeretségi körömben két hasonló esetről - mindkét férfit vastagbélrákkal műtötték nemrégen. Az egyik pasi érzelmileg különösen zárkózott, és az intimitást kizárólag az alkotóművészetben éli ki. Az alkotásaiban melegség, harmónia van - én magam is láttam a csodálatos munkáit. De emberként hidegség veszi körül, mert adott helyzetben sosem meri megmutatni, hogy mit érez, és mennyire vágyna az intimitásra, a közelségre, a meghittségre. A másik férfi megállás nélkül korbácsolja önmagát, és evéssel kompenzál - ő is a műtőasztalon kötött ki pár hete. Tehát lehet feszegetni a húrokat, a testünknek azonban vannak gyenge pontjai, bizonyos genetikai kódok, amelyeket beizzíthatunk. Galénosz, a római orvos már az ókorban megfigyelte, hogy a mosolytalan embereknél sokkal gyakoribb a rák előfordulása, mint a mosolygósoknál. A külső és a belső világ tehát elválaszthatatlan egymástól, egyik tükre a másiknak. Ebből a szempontból pedig teljesen mindegy, hogy ki mit mond, mert amikor este fogat mos, úgyis önmagával kell szembenéznie a tükörben, akkor pedig nem mutatnia kell, hogy hiteles, hanem érezni fogja - illetve nem fogja érezni. Én most csak ajánlatokat teszek, önöknek semmit sem kell csinálniuk - lehetőségeik vannak. Tudják, a legtöbb ember azzal szorítja sarokba magát, hogy problémái vannak. Holott nem problémáink vannak, hanem lehetőségeink a döntésre! Sajnos a félelmeinkkel, a belső démonainkkal elengedhetetlenül meg kell vívnunk a saját harcunkat. Ezt a győzelmet elérni mindig csak egy napig lehet - de nem kell! A kell", a muszáj" érzése csak görcsössé tesz bennünket. Az használja előszeretettel ezeket a szavakat, aki a lelke mélyén borzasztóan szeretne megfelelni másoknak. Persze tiszteletben tartom azt is, aki azt mondja, hogy kell, mert ő az én tanítómesterem, aki megmutatja, hogyan ne csináljam. Mert én már jó ideje nem így csinálom. Amikor este hazamegyek, lehetőségem van rámosolyogni valakire, lehetőségem van átölelni, magamhoz szorítani valakit, és kimondani neki: De hiányoztál! Olyan jó látni téged! Milyen napod volt?" Aztán leülni beszélgetni, és közben megfogni egymás kezét. Elalvás előtt pedig átölelni, és megsimogatni a haját. Ugyanakkor, ha valami nem tetszik, azt is el merem mondani, mert tudom, hogy az élet rövid és törékeny. Erre egyesek sajnos csak akkor döbbennek rá, amikor kitolják őket a műtőből egy vastagbélrákműtét után. Mit jelent az, hogy napról napra meg kell vívni a harcainkat? Azt, hogy tudom és elfogadom, hogy az adott negatív tulajdonság ott lesz bennem nap mint nap, de ha megfelelő éberséggel rendelkezem, képes leszek felismerni azokat a szituációkat, amelyek azt előhívják belőlem - és nem hagyom, hogy így történjen! Mert tudom, hogy ha engedek neki, azzal ártani fogok magamnak és a másiknak is. És hiába győzöm le magamban a démonokat a mai napon, holnap, amikor felébredek, éppúgy tudni fogom, hogy képes

vagyok jóra is meg rosszra is. Képes vagyok építeni és gyilkolni magamat. Képes vagyok kimutatni az érzéseimet, vagy hagyni, hogy a másik megint anélkül menjen el otthonról, hogy megsimogattam volna, vagy elmondtam volna neki azt, hogy mennyire szeretem. Vagyis felismerem, hogy valójában mindig dönthetek az érzéseim kimutatásáról, tegyem azt akár verbális, akár nonverbális eszközökkel, például csókkal, öleléssel, simogatással. De csak az adott pillanatban, az adott pillanatra vonatkozóan dönthetek! Nem dönthetek arról, hogy holnap mit fogok csinálni. Elképzeléseim persze lehetnek, de valójában mindig a konkrét szituáció fogja megmutatni az erőmet. Mivel szenvedélybetegekkel is dolgozom, látom, hogy a legszélsőségesebb esetekben is lehetséges a változás. Mindig van esély a változásra. Tudják, ha én valamire három százalék esélyt látok, abba is belevágok, és amíg van rá egyezred százalék esély, addig csinálom! Persze csak olyan emberek fognak tudni igazán változni, akik leásnak a gyökerekig. A rehabilitációs intézetekben valójában az érzelmi intelligencia fejlesztése történik hosszú, kitartó és következetes munkával, mert az ülepedés fázisa legalább olyan fontos, mint a megértésé és az elfogadásé. A páciens figyelmét ilyenkor mindig felhívjuk arra, hogy hiába látszanak rajta a javulás, a fejlődés jelei, valójában bármikor visszaeshet, és ugyanúgy cselekedhet, mint korábban. Ennek esélyét csakis az éberséggel lehet jelentősen csökkenteni. Ha mindezekkel a dolgokkal racionális és emocionális szempontból is el tudok számolni önmagammal, akkor mosolygós, harmonikus személy leszek - egy napig, amíg éber vagyok. Utána, akár tetszik, akár nem, újra kell kezdenem az egészet, mert hiába ettem tegnap, attól ma még ismét éhes leszek. És ehhez a legelső, elengedhetetlen lépés az őszinteség. Az intimitást kizárólag őszinteséggel lehet megélni és kimutatni. Annak az embernek, aki hazudik magának, esélye sem lehet rá.

A TÁRSFÜGGŐSÉG MAGÁNYA SZERETNÉM ÖNÖKKEL MEGOSZTANI egy érdekes meglátásomat, nevezetesen azt, hogy az életkor előrehaladtával az emberek egyre kevésbé mernek változtatni. Úgy látom, harmincöt év felett a merész vállalkozók száma jelentősen csökken, negyvenöt felett pedig szinte elfogynak. Nem akarok senkit sem megbántani, hiszen ahogy a szólásmondás is tartja: akinek nem inge, ne vegye magára, de a negyvenen felülieknek irgalmatlan nagy erőre lenne szükségük ahhoz, hogy változtatni kezdjenek, ezért ezt valószínűleg nem is fogják megtenni. Mint ahogy azok nagy többsége sem fog semmit sem tenni, akik az előadások után távoznak innen. Hazamennek szépen a poklukba. Valakitől azt hallottam, hogy az előadás-sorozaton részt vevők 90%- ának nincs párkapcsolata, vagy ha van, az nem kiegyensúlyozott. Ne vicceljen velem, mondtam neki, egy boldog ember mit keresne itt?! Aki boldog, az valahol éppen jól érzi magát valakivel! Néhány hónapja gondolkodtam el azon, hogy beszélgetőtársaim nagy része pontosan tudja, hogyan lehetne kitörni a saját poklából, hogyan lehetne megváltoztatni az életét, és mégse teszi meg. Ez valójában a társfüggőség magánya. Van egy erősnek látszó valaki, aki mellé odacsatlakozik egy gyengének látszó. Valójában azonban egyformák. A gyengének látszó aztán szívni kezdi az erősnek látszó energiáját. Ilyenkor érdekes folyamatok indulnak be. Az erősnek látszó lassan elveszti az energiáját, és elbillen, míg a gyengének látszó megszívja magát. Akkor már ő lesz egyenes. Aki korábban erősnek látszott, gyengévé válik, elkezdi tehát szívni a másik vérét. Aztán megint fordítva. Nagyon egyszerűen megfogalmazva ez az emberi játszmák alapja. Két bizonytalan ember között lejátszódó koreográfia. Akik valójában nem hisznek, nem bíznak önmagukban, ezáltal nem is tisztelik saját magukat, mégis folyamatosan arra vágyakoznak, hogy a másik, a többség, a szüleik stb. tiszteljék őket, pedig ez nem jár nekik. A valódi tiszteletet ezek az emberek soha nem fogják kivívni, ha úgy maradnak, ahogy most vannak. Mindez abból adódik, ha valaki nem meri vállalni a felelősséget egy benne lezajló fontos felismerésért vagy érzésért, majd azt hangosan kimondani. A múltkor baráti körben ültem egy vendéglátóhelyen, nagyon jól éreztem magam. Egyszer csak valaki megfogta hátulról a vállamat, aztán kéretlenül leült velem szembe. Részeg volt. Én ismerlek téged!" - mondta nekem harsányan. Ingerült lettem. Azért mesélem el ezt önöknek, hogy tudják: ha a belső béke nem ötvöződik egy állandóan jelen lévő éberséggel, akkor szintén el fognak bukni. Annak ellenére, hogy éppen jól érzik magukat. Éberség nélkül el fognak bukni. Egyszóval rögtön elindult a játszma: Én ismerlek téged, földiek vagyunk, igyunk egyet! Igaz, hogy kicsit már be vagyok rúgva, de igyunk egyet!" Aki rendelkezik a belső nyugalommal, az nagyon sok mindenre képes. Az adott helyzetben arra is képes, hogy borzasztó gyorsasággal tudja használni azt az irgalmatlan erőt, ami ott feszül benne. De az ilyen váratlan helyzetekben az emberek általában megijednek. Például az agressziótól, a terrortól. Az emberek sokszor még attól is megijednek, ha a másik megkérdezi, hogy szívem, szeretsz engem?", ezért csak hallgatnak, hümmögnek. Én viszont úgy érzem, nem áll olyan sok idő egy ember rendelkezésére, hogy ilyesmire pazarolja.