Csontos László A politika tanulmányozása és a közgazdaságtan

Közgazdasági Szemle, XLIV. évf., 1997. július augusztus (557 568. o.) Csontos László A politika tanulmányozása és a közgazdaságtan Egy olyan kéziratot adunk most közre, amelynek anyagát Csontos László A Közép- Európai Egyetem Politikatudományi Tanszékén adta elõ. Elõadásában a szerzõ igyekezett a politika közgazdasági megközelítésének magyarázó erejét érzékeltetni, nem hallgatva el az ökonómiai elemzés korlátait. A közgazdasági érvelés használata egyfelõl fogalmi és analitikus tisztaságot eredményezhet a diskurzushoz, másfelõl viszont a politikai piacra vonatkozó alapvetõ igazságok érzékeltetésére, bizonyos korlátok kijelölésére, valamint különféle lehetetlenségi tételek kimondására ad alkalmat.* George Stigler egy ismert tanulmányában a közgazdaságtant imperialista tudománynak nevezte, és azzal magyarázta a közgazdaságtan imperialista terjeszkedésével szembeni ellenállást a társadalomtudományok területén, hogy az»idõsebb tudósok«szeretnék megvédeni sajátos humán tõkéjüket. (Stigler [1984] 311. o.) Ez persze, ahogy Stigler maga is elismeri, pusztán egy változata annak a meglehetõsen cinikus schumpeteri felfogásnak, amely szerint egy tudományterület idõs professzorai kihalása révén jut elõbbre. A magam részérõl nem osztom ezt a nézetet. A közgazdaságtan és a politika tanulmányozása közötti kapcsolat elemzését annak hangsúlyozásával kezdeném, hogy az emberi viselkedés közgazdasági megközelítése korlátokba ütközhet. Nevezetesen, bár az emberi döntések racionálisak, nem kizárólag gazdasági megfontolások vezérelhetik õket. Ilyen döntésnek tûnik például a versengõ tudományos elméletek vagy alternatív módszertani programok közötti választás. Erõs a gyanúm, hogy a politikai döntések mögött meghúzódó vezérlõelvek egy része szintén nem gazdasági természetû. A közgazdaságtan kettõs igénnyel lép fel a politika tanulmányozásával kapcsolatban. Egyrészt a politika közgazdasági elemzése magában foglalja a politikai viselkedésrõl alkotott szubsztantív normatív és pozitív elméletek használatát, másrészt meghatározott elméletalkotási stratégiát követel meg. A következõkben elsõsorban a szubsztantív megközelítéseket tekintem át, és csak érintõlegesen foglalkozom a felmerülõ módszertani kérdésekkel. Azzal próbálom bemutatni a közgazdasági megközelítés logikáját és magyarázó erejét, hogy néhány modellt alapos elemzés alá vetek. Nem fogom azonban véka alá rejteni azokat az észrevételeimet, amelyeket egyfelõl a társadalmi döntések elméletének általános elméleti hátterével szemben, másfelõl a játékelmélettel szemben lehet felhozni. * A fordítás Meszerics Tamás munkája, azt Szakadát László ellenõrizte és szerkesztette sajtó alá.

558 Csontos László A politika normatív közgazdaságtani megközelítése a társadalmi döntések elmélete A politika pozitív és normatív közgazdasági elméletei a politikai folyamat természetére vonatkozó alapvetõ feltevéseken nyugszanak. A politikai szereplõkrõl feltételezik, hogy úgy viselkednek a politikai küzdõtéren, mint a gazdasági szereplõk a piacon, vagyis hasznosságot maximalizálnak. A szereplõk preferenciáit nemcsak adottnak és idõben változatlannak tekintik, hanem függetleneknek is a megvalósítható alternatívák halmazától. A politikai folyamat aggregálja az egyének preferenciáit, és a társadalmi vagy közösségi döntések ezen aggregált preferenciák alapján születnek meg. A társadalmi és közösségi döntések elméletének képviselõi szemében a politikai intézmények a piac kudarcai miatt jelennek meg. Közelebbrõl, a közjavakat a piac nem képes társadalmi szempontból optimális mennyiségben elõállítani. A piackudarcok magyarázatának logikája azonos a többszereplõs fogoly dilemma szituáció logikájával. A politikai intézmények ahhoz tudnak segítséget nyújtani, hogy a szereplõk képesek legyenek úrrá lenni a koordinálatlan individuális döntések következményén, amely rosszabb, mint amit koordinált kollektív cselekvés révén érhettek volna el. Ez utóbbi a szereplõk preferenciái szempontjából jobb eredményt nevezhetjük közjónak, s így a politika feladata a közjó elõmozdítása lenne. A társadalmi döntések elmélete a következõ feltevéseken alapul. Elõször, az egyéni politikai szereplõk halmaza adott, és minden szereplõ rögzített preferenciákkal rendelkezik a választási lehetõségek elõre meghatározott halmaza felett. Másodszor, a szóban forgó egyének preferenciáiról feltételezik, hogy azok reflexívek, tranzitívak, teljesek és tisztán ordinálisak (Hylland [1986], Sen [1970]). E feltevések alapján a társadalmi döntések elméletének célja, hogy létrehozza a politikai alternatívák sorba rendezését kollektív vagy társadalmi preferenciák alapján, amelyek 1. reflexívek, tranzitívak és teljesek, csakúgy mint az egyéni preferenciák (ezt a feltételt néha a kollektív racionalitás követelményének nevezik), valamint 2. Pareto-optimálisak abban az értelemben, hogy ha mindenki elõnyben részesíti az egyik alternatívát a másikkal szemben, akkor az elsõnek elõkelõbb helyen kell szerepelnie az alternatívák társadalmi rendezésében is. Ezen túlmenõen a társadalmi rendezésnek 3. függetlennek kell lennie az irreleváns alternatíváktól, azaz a társadalmi választás két lehetõség között kizárólag attól függhet, hogy az egyének hogyan rangsorolják ezeket a lehetõségeket, attól nem, hogy milyen preferenciákkal rendelkeznek más alternatívák felett. Végül 4. a kollektív rendezésnek figyelembe kell vennie és tükröznie kell minden egyes szereplõ preferenciáit a) tekintet nélkül arra, hogy milyenek ezek a preferenciák (ezt a feltételt néha az univerzális értelmezési tartomány feltételének hívják); b) egyenlõ mértékben (ez a feltétel az anonimitás és/vagy a diktatúra hiányának követelménye), valamint olyan módon, hogy c) minden egyes szereplõ preferenciájának meghatározónak kell lennie bizonyos választásilehetõség-párok közötti társadalmi döntésre nézve (liberalizmus), és d) senki sincs arra ösztönözve, hogy valódi preferenciáitól eltérõket valljon be (csalásbiztosság). A társadalmi döntések elméletének lényege nem más, mint lehetetlenségi tételek felsorolása, amelyek közül a leghíresebb Arrow lehetetlenségi tétele. E tétel állítása szerint nem lehetséges olyan kollektív preferenciarendezés (társadalmi jóléti függvény), amely egyszerre kielégítené az elõbb említett valamennyi követelményt vagy azok egy részhalmazát. Ennek a következtetésnek a jelentõsége aligha becsülhetõ túl. Egyszerûen fogalmazva: a társadalmi döntések elméletének axiomatikus megközelítése világosan feltárja, hogy a közjó, közérdek, közösségi célok fogalma gyakran minden tartalmat nélkülöz, abban az értelemben, hogy bármely politikai intézmény törvényhozási eljárás,

A politika tanulmányozása és a közgazdaságtan 559 szavazási szabály vagy bizottsági döntési mechanizmus, ha meg is felel a 2 4. követelményeknek, kollektíve irracionális következményekhez vezethet. 1 A társadalmi döntések elméletének megalapozott kritikája sokféleképpen megfogalmazható. Érvelhetünk úgy, hogy a tényleges politikai folyamat a preferenciák személyközi összehasonlításának elvén nyugszik, amelyet a szavazatkereskedelem vagy szavazatcsere intézménye testesít meg. A másik lehetséges érvelés szerint az emberek preferenciáit nem kell egyenlõ mértékben számításba venni, mivel bizonyos preferenciák alapvetõ jellegük miatt alkalmatlanok arra, hogy racionális kollektív döntéseket alapozzunk rájuk. Ahelyett, hogy továbbmennék a fenti érvelési lehetõségek által kijelölt irányban, inkább megkísérlem bemutatni az axiomatikus megközelítés erejét és szubsztantív jelentõségét egy másik lehetetlenségi következtetés középpontba állításával. Nevezetesen: politikai intézmények nem lehetnek egyszerre diktatúramentesek és csalásbiztosak. Ez a lényege az úgynevezett Gibbard Satterthwaite-tételnek, amely alapjában véve azt állítja, hogy a diktatúramentes politikai intézmények manipulálhatók abban az értelemben, hogy adott következmények halmazán értelmezett adott egyéni preferenciaprofilok mellett mindig létezik legalább egy személy, aki jobban jár, ha a valóstól eltérõ preferenciát nyilvánít ki. A preferenciák torzítása és a stratégiai viselkedés éppen ezért a politikai élet mindennapos velejárója. A következõkben közelebbrõl is megvizsgálom a csalásbiztosság problémáját az úgynevezett keresletfeltáró mechanizmusok összefüggésében. Ennek segítségével mód nyílik annak bemutatására is, hogy a politikai döntések többsége stratégiai természetû. Képzeljünk el egy politikai közösséget, egy hipotetikus sziget lakosságát, amely öt háztartásból áll! Tegyük fel, hogy a közösség azt tervezi, hogy hidat épít a sziget és a szárazföld között! Amint az 1. táblázat fizetési hajlandóság (FH) értékei mutatják, a hidat illetõen a háztartások preferenciái intenzitásukban nagymértékben eltérnek. Vannak háztartások, amelyek határozottan ellenzik a tervet, és vannak olyanok, amelyek még határozottabban támogatják. Hogyan találhatunk olyan kollektív döntési mechanizmust, amely megbízhatóan összesítené a szereplõk preferenciáit? Mivel a híd a közjavak közé sorolható, és így egy fogoly dilemma szituációval állunk szemben, egy módszert biztosan nem választhatunk: nem mondhatjuk az embereknek, hogy fizetési hajlandóságuk arányában kell hozzájárulniuk a költségekhez, mielõtt közvetlenül rákérdeznénk arra, hogy mennyit érne meg számukra a híd felépítése. Ebben az esetben mindenki kísértést érezne arra, hogy potyautasként járjon el, és valós preferenciái alatti értéket adna meg. Az érvelés kedvéért tegyük fel, hogy az 1. táblázat értékei a szereplõk tényleges értékelését tükrözik! Ebben az esetben a preferenciaaggregálás szokásos demokratikus módszere, azaz a többségi elv nyilvánvalóan nem vezetne hatékony eredményhez. A politikai probléma ezek után az, hogy találjunk olyan nem diktatórikus kollektív döntési mechanizmust, amely 1. a szereplõket valós preferenciáik kinyilvánítására késztetné (csalásbiztosság), és 2. hatékony társadalmi eredményhez vezetne. Belátható, hogy bizonyos feltételek mellett, azaz ha hajlandók vagyunk megszegni az univerzális érvényességi kör követelményét azáltal, hogy kizárjuk a pénzben nem szeparábilis preferenciákat, valamint ha koalíciók kötését megtiltjuk a szavazók között, akkor létezik olyan keresletfeltáró mechanizmus, az úgynevezett Clarke-adó, amely megoldja a problémát (Clarke [1971], [1977], Groves Ledyard [1977], Tidemann Tullock [1976], Green Laffont [1980]). A Clarke-adó logikája a következõ. Az adót csak azokra a szavazókra (háztartásokra) 1 Mivel egy elõadáshoz írt háttéranyagról van szó, ezért a fenti két bekezdésben a szerzõ nem törekedett teljes precizitásra, hanem csak a feltevésekbõl következõ állítások gondolati hangulatát igyekezett érzékeltetni. (A szerkesztõ megjegyzése.)

560 Csontos László vetik ki, akiknek a szavazata vagy értékelése döntõ volt a végeredmény szempontjából. Az adó mértéke egyenlõ a két választási lehetõség közötti különbség dollárértékével, nem számítva a kérdéses szavazó által bejelentett FH-értéket. Ha például az 5. háztartás nem szavazott volna, a tervezett híd dollárértéke leegyszerûsített példánkban 4000 dollárra esett volna vissza, és a híd nem épült volna meg. Az 5. háztartás szavazata tehát nyilvánvalóan döntõ volt. Az erre a szavazóra kirótt Clarke-adó 12 000 dollár lenne, mivel ennyi a különbség a tervezett híd értéke (nem számítva az 5. háztartás értékelését) és a status quo dollár értéke között. Háztartás 1. táblázat FH a híd mellett FH a híd ellen Clarke-adó (dollár) 1. 0 9 000 0 2. 0 6 000 0 3. 0 1 000 0 4. 4 000 0 0 5. 17 000 0 12 000 Összesen 21 000 16 000 0 A Clarke-adó bevezetése arra ösztönzi a szavazókat, hogy õszintén feltárják preferenciáikat. Ha például az 5. háztartás a valós, 16 000 dolláros fizetési hajlandóságnál kisebb összeget vallana be, a Clarke-adó ugyanannyi maradna. Az 5. háztartásnak csak egy módja van arra, hogy elkerülje a Clarke-adót, ha 12 000 dollárnál kisebb értéket jelent be akkor, amikor azt kérdezik tõle, hogy mennyit hajlandó fizetni a hídépítési terv megvalósításáért. Ebben az esetben viszont a status quo fennmarad mind a gazdasági hatékonyság, mind a többségi szabály alapján, és az 5. háztartást 5000 dolláros nettó veszteség éri. Lássuk a veszteseket! Volna-e értelme annak, hogy az 1. háztartás magasabb FHértéket jelentsen be azért, hogy a status quo fennmaradjon? Ha a szóban forgó háztartás a leendõ híd megépítése miatt jelentkezõ veszteségét 15 000 dollár értékben határozná meg, akkor a status quo maradna fenn, de ez egyben azt is jelentené, hogy az 1. háztartásnak 14 000 dollárnyi Clarke-adót kellene fizetnie, ami 5000 dolláros nettó veszteséget eredményezne számára. Összefoglalva: a Clarke-adó esetén, szeparábilis preferenciákat feltételezve, és a kenõpénz használatának a lehetõségét kizárva, nem éri meg senkinek sem, hogy a valóstól eltérõ preferenciákat valljon be. Szigorú és precíz érveléssel kimutatható lenne, hogy az igazmondás domináns stratégia minden háztartás számára, és így egyensúlyistratégia-profil az ilyen játékokban. Az itt vázolt keresletfeltáró mechanizmussal egy potenciális probléma van. Bár a Clarkeadónak nem az a célja, hogy elvonja a nyertesek többletét, vagy hogy kompenzálja a veszteseket, hanem az, hogy társadalmilag hatékony eredmény valósuljon meg, mégis, a döntési mechanizmus hatékonyságát alááshatja maga az a tény, hogy a Clarke-adó bevételeit amennyiben többlet keletkezik a terv költségeihez képest késõbb újraelosztják a közösségben. Mi több, arra sincs biztosíték, hogy ezek az adóbevételek fedezni fogják a terv költségeit. Bizonyítható, hogy nem létezik olyan mechanizmus, amely egyidejûleg biztosítja a költségvetési egyensúlyt és azt, hogy a valós preferenciák feltárása legyen a domináns stratégia. Az itt vázoltak, úgy gondolom, szépen illusztrálják a politika normatív közgazdaságtani megközelítésének mind az erejét, mind a gyengéit. A társadalmi döntések elméletének

A politika tanulmányozása és a közgazdaságtan 561 axiomatikus pillérei hatásos eszközök ahhoz, hogy fogalmi és analitikus tisztaságot eredményezzenek, és hogy olyan következtetéseket vonhassunk le belõlük, amelyek igazságértéke és logikai konzisztenciája könnyen tesztelhetõ. Néhány szubsztantív eredményük azonban nem túl robusztus, bár a Clarke-adót felhasználták már a környezetszennyezés optimális szintjének megállapítására és a környezetszennyezésbõl adódó kárigények felmérésére. Amit a társadalmi döntések elmélete legnagyobb eredményének tekintek, az fõként azon lehetetlenségi tételek csoportja, amelyek megmondják, hogy mit nem tehetünk és mit nem remélhetünk a politika normatív megalapozása során. A pozitív közgazdaságtani megközelítés a közösségi döntések elmélete és a játékelmélet A politika pozitív közgazdaságtani megközelítése, a fõáramba tartozó közgazdasági elméletekkel együtt, a módszertani individualizmus és a racionalitás posztulátumain nyugszik. A politikai cselekvések logikájának közgazdaságtani magyarázata esetében a módszertani individualizmus alapjában nem jelent mást, mint hogy a magyarázat csak akkor tekinthetõ módszertanilag megalapozottnak és megfelelõnek, ha egyes emberek szándékainak, preferenciáinak, céljainak, cselekvéseinek és döntéseinek terminusaiban írható le. A kollektív politikai következmények közgazdasági magyarázata nem teljes, ha valamilyen mechanizmus révén az nem alakít ki kapcsolatot az egyéni gazdasági vagy politikai szereplõk cselekedetei és döntései, valamint a szóban forgó aggregált következmények között. A politikai szereplõkre vonatkozó racionalitási feltevés benne rejlik az általános elméleti keretben. Ebben a keretben a törvényhozás és a kormányzat a modern képviseleti demokrácia két központi politikai intézménye. Ezen intézmények szerkezetét és teljesítményét jórészt a politikai piacok határozzák meg. A politikai piacok a pártok és jelöltek versengésének színtere a választások során. Ezen piacok szereplõi két kategóriába sorolhatók. A kínálati oldalt választott politikusok (parlamenti képviselõk, parlamenti mandátummal rendelkezõ kormányzati tisztségviselõk), valamint kinevezett bürokraták (a különbözõ minisztériumok hivatásos tisztviselõi, igazgatási adminisztrátorok és parlamenti mandátum nélküli kormányzati tisztségviselõk) alkotják. A politikai piac keresleti oldalát egyéni választók és érdekcsoportjaik, lobbyszervezeteik képviselik. A politikai piacok keresleti és kínálati oldalai szorosan kapcsolódnak a gazdaság különbözõ fogyasztói és termelõi csoportjaihoz. Azt az elméletet, amely a politikai piacokat vizsgálja a közgazdaságtan (fõként a mikroökonómia és a pénzügypolitika) elemzési apparátusával, közösségi döntések elméletének hívják. A közösségi döntések elméletének egyik alapvetõ feltételezése szerint a politikai szereplõk racionálisan, önérdeküket követõ és hasznosságmaximalizáló döntéshozókként viselkednek. A szavazók és érdekcsoportjaik olyan törvénykezésre és politikára támasztanak keresletet, amelyek egyéni és kollektív céljaiknak kedveznek, és azokat a politikusokat jutalmazzák szavazataikkal, akik ilyen törvényeket és politikákat biztosítanak számukra. Ez vagy garantálja a szóban forgó csoportok részére bizonyos közjavak nyújtását, vagy jólét- és jövedelemtranszfereket tesznek lehetõvé a szavazók különbözõ csoportjai között. A politikai piac kínálati oldalán lévõ politikusok és bürokraták viselkedésének magyarázatát egymástól élesen eltérõ elvekre alapozhatjuk. Követhetik jó tündérek módjára a Pareto-elvet: csak akkor nyújtanak közjavakat és hajtanak végre jövedelemátcsoportosítást, ha döntésük következtében legalább egy személy vagy csoport jobb helyzetbe kerül, és senki sem jut rosszabb helyzetbe. A közösségi döntések elmélete ezzel szemben

562 Csontos László azzal a feltételezéssel él, hogy a politikusok újraválasztási esélyeiket, a bürokraták pedig a rendelkezésükre álló költségvetést igyekszenek maximalizálni. Ha semmi mással nem törõdnek, akkor a hatékonyság növekedése csak tevékenységük nem szándékolt mellékkövetkezménye lehet. Mivel a modern képviseleti demokráciák a többségi elvre és a politikai pártok szabad versengésére épülnek, az újraválasztáshoz szükséges számú szavazat biztosítása tetemes kampánykiadást igényel. Ennek következtében a politikusok és a bürokraták többnyire olyan közjavak szolgáltatását és olyan redisztribúciós programokat támogatnak, amelyek nem feltétlenül hatékonyak gazdasági szempontból, de szavazatokat és nagy összegû kampány-hozzájárulásokat eredményeznek. A gazdasági szereplõk önkéntes cselekvésein alapuló piacok vagy egyáltalán nem szolgáltatnak közjavakat, vagy csak szuboptimális mennyiségben. Mivel a törvényhozás és a kormányzat az állam rendõri erejének felhasználása révén adókat vethet ki az állampolgárokra és szankcióval sújthatja azokat, akik potyautasként fogyasztják a közjavakat, a választók elkerülhetik a költséges piackudarcokat, és ekképpen racionálisan járnak el, ha a politikusok és bürokraták szolgáltatásaira hagyatkoznak a közjavak elõállítása esetében. A jólét- és jövedelemtranszferek újraosztják a gazdasági erõforrásokat a szavazói csoportok között. A politikusok az alkusz szerepét játsszák a redisztribúció összetett folyamatában. Fõ funkciójuk a jövedelem- és jóléttranszferekkel együtt járó információs, tranzakciós és szervezési költségek csökkentése (McCormick Tollison [1981]). A jövedelemés jóléttranszferek által érintett szavazóknak a következõ információs és szervezési problémákat kell megoldaniuk. Elõször fel kell mérniük a javasolt törvények és politikai szabályozók hatását saját jólétükre és jövedelmükre, majd meg kell találniuk és meg kell szervezniük mindazokat az egyéneket, akiket hasonlóképpen érintene a tervezett törvényhozási aktus. A politikai piac által közvetített jövedelem- és jóléttranszferek egy csoportjában a kormányzat vagy monopóliumjogokat biztosít bizonyos választói csoportoknak (alkalmazottak vagy termelõk csoportjainak), vagy segít a birtokon belüli csoportoknak megvédeni monopolisztikus helyzetüket a lehetséges riválisok támadásaival szemben. A monopóliumok tartós jelenlétébõl az következik, hogy a monopolisztikus szervezetek gazdasági járadékra tesznek szert az általuk termelt javak és szolgáltatások fogyasztói rovására. A továbbiakban szeretném közelebbrõl megvizsgálni a politika redisztributív szerepét egy egyszerû játékelméleti modell segítségével. Tegyük fel az érvelés kedvéért, hogy a termelési lehetõségek Pareto-optimális határának elérése nem ütközik akadályba! Ennek ellenére, ha a status quo nem hatékony, a társadalom megmaradhat ebben a helyzetben, egyszerûen azért, mert a status quóhoz képest Pareto-javulást eredményezõ pontok különbözõ mértékû elõnyökhöz juttatják a politikai szereplõk különbözõ csoportjait, akik következésképpen akadályozzák egymás erõfeszítéseit abban, hogy közelebb jussanak a Pareto-határhoz. Hadd kezdjem a kooperatív játékelmélet egyik tételével! (Ordeshook [1986], [1992], Moulin [1995], Shapley Shubik [1969].) Kérem, ne riassza meg az olvasót a tétel nyelvezete! Ha követik az eszmefuttatást, a terminológia is világossá válik majd az érvelés során! Tétel: Minden esszenciális, szuperadditív, karakterisztikus függvény formájában felírt állandó összegû játék magja üres. Az emberek által játszott játékok sokféleképpen osztályozhatók. Az egyik leghasznosabb különbségtétel a kooperatív és nem kooperatív játékok szétválasztása. Amíg a nem kooperatív játékokban a játékosok nem tudnak kikényszeríthetõ megegyezést kötni, addig a kooperatív játékokban erre képesek. Másrészrõl egy játék állandó összegû, ha a különbözõ stratégiakombinációkhoz tartozó nyeremények összege állandó nagyságú, és

A politika tanulmányozása és a közgazdaságtan 563 változó összegû, ha a különbözõ stratégiakombinációkhoz különbözõ nyereményösszegek tartoznak. Nyilvánvaló módon az állandó összegû játékok csakúgy, mint ikertestvéreik a zéróösszegû játékok, a tisztán konfliktusos játékok csoportjába tartoznak. Ugyanakkor a változó összegû játékokban szerepe van mind a konfliktusnak, mind az együttmûködésnek. Az alábbiakban az állandó összegû kooperatív játékokkal foglalkozunk. A sokszereplõs kooperatív játékok egyik megkülönböztetõ jegye, hogy a játékosok úgy határozhatnak, hogy koordinálják döntéseiket és koalíciókat hoznak létre. Tegyük fel, hogy az adott játék n-szereplõs! A szereplõk halmazát (N) valódi diszjunkt részhalmazokra bonthatjuk, és a (C 1, C 2,...) részhalmazokat elnevezhetjük koalícióknak. Ha minden részhalmaznak csak egy eleme van, akkor olyan (C) koalícióstruktúrával van dolgunk, amelyben a játékosok másokat figyelmen kívül hagyva hozzák meg döntéseiket. Azt a koalíciót, amely magában foglalja a játékosok teljes halmazát, nagykoalíciónak nevezzük. Az egyszerûség kedvéért most is zárjuk ki azt, hogy a preferenciák pénzben nem szeparábilisak, más szóval csak olyan játékokat veszünk figyelembe, ahol a hasznosságok tökéletesen oszthatóak és transzferábilisak a játékosok között! Ebben az esetben egy állandó összegû kooperatív játék C koalícióstruktúrájának megjelenítése v(c) karakterisztikus függvény formájában nem más, mint azon hasznossági értékek összessége, amelyek az egyes koalíciókon belül, a játékosok megegyezése által kölcsönösen elfogadott hasznosságmaximáló stratégiák révén elérhetõ maximális nyereményeket reprezentálják, feltéve, hogy minden más koalíció tagjai hasonlóképpen cselekszenek. Precízebben, a karakterisztikus függvény azt mondja meg nekünk, hogy a C i koalíció, amennyiben megalakul, bármely olyan lehetséges nyereményelosztást biztosíthat magának, amelyben a nyeremények összege nem nagyobb, mint v(c i ). Mivel a játék állandó összegû, a következõ összefüggések állnak fenn: v(c i ) + v(n C i ) = k, (1) ahol k nemnegatív konstans. Az (N C i ) koalíciót nevezik C i komplementer koalíciójának is. A szuperadditivitás pusztán annyit jelent, hogy v(c i + C j ) ³ v(c i ) + v(c j ) (2) bármely két diszjunkt koalícióra, a játék pedig esszenciális, ha szigorú egyenlõtlenség érvényesül legalább két diszjunkt koalícióra nézve. Hétköznapi értelemben a szuperadditivitás az jelenti, hogy a koalícióalakítás végsõ soron erõforrásokat eredményez a játékosok számára, és esszenciális játékokban legalább egy koalíció létrehozása értelmes döntés az egyes egyének szempontjából. Ha elõre akarjuk jelezni egy többszereplõs kooperatív játék megoldását, akkor az individuálisan racionális következményekre kell koncentrálnunk. Egy nyereményvektor (a karakterisztikus függvény egyik értéke) akkor lehet individuálisan racionális, ha egyetlen játékos sem tud jobb eredményt elérni a koalíció elhagyásával, vagy egymagában. Természetesen minden játékos megvétózhat minden olyan kimenetelt, amely számára nem racionális. Ha veszünk két nyereményvektort, u-t, w-t és egy C i koalíciót, akkor azt mondhatjuk, hogy u akkor dominálja w-t C i révén, ha C i tagjai közös cselekvésének köszönhetõen biztosítani tudja u-t, és u i > w i minden i Î C i, azaz, C i minden tagja számára. Végül a karakterisztikus függvény formában felírt játék magja azon lehetséges nyereményvektorok halmaza, amelyeket egyetlen más lehetséges koalícióban elérhetõ nyereményvektor sem dominál. Más szóval: a mag elemei azok a lehetséges nyereményvektorok, amelyeket az adott koalíciók biztosítani tudnak. Ez pedig egyensúlyi pontot jelent, hiszen egyet-

564 Csontos László len koalíció sem tud jobb nyereményt nyújtani minden tagjának, ha egyoldalúan eltér az ehhez a következményhez tartozó stratégiától. Formálisan: az x nyereményvektor akkor és csak akkor van magban, ha xi v( Ci) minden C i -re, (3) i C i azaz akkor és csak akkor, ha x Pareto-optimális minden koalícióra nézve. A fogalmi tisztázás után most már világosan láthatjuk, hogy a kérdéses elméleti állítás lényegében csak egy újabb lehetetlenségi tétel, amely szerint azok a feltevések, hogy a politikai játék legyen állandó összegû, szuperadditív és esszenciális, valamint az a követelmény, hogy a játéknak legyen magja, szükségszerûen inkonzisztensek egymással. Hogy bemutassuk a politika tanulmányozását érintõ ezen tétel tartalmi jelentõségét, nézzük a következõ egyszerû játékot! Tegyük fel, hogy n ember él egy völgyben, és mindegyikük egy zacskó szemetet termel minden nap! Nincs lehetõség arra, hogy a völgybõl a szemetet kivigyék. Tegyük fel, továbbá, hogy a közösség lakói csak úgy tudnak megszabadulni a szeméttõl, ha azt mások kertjébe öntik át! Legyen k annak a hasznossága (pontosabban szólva negatív hasznossága), hogy valakinek k zacskónyi szemetet öntenek a kertjébe! Az egyszemélyes koalíció azzal a kockázattal jár, hogy a közösség összes többi tagja összefog az adott személy ellen, és az összes szemetet az õ kertjébe öntik. Mivel bármelyik egyszemélyes koalícó valaki más kertjébe öntheti a szemetet, ezért v(i) = (n 1). Ha egy k személyes C i koalíció alakul, akkor a szemetüket a koalícióhoz nem tartozók kertjébe önthetik, de nem tudnak védelmet biztosítani a komplementer koalíció akciói ellen, tehát v(c i ) = (n k). A nagykoalíció, azaz az összes játékost tartalmazó koalíció nem tud megszabadulni az n zacskónyi szeméttõl, amely mindennap termelõdik a közösségben, tehát v(n) = n. Mi több, v(c i ) + v(n C i ) = (n k) (n (n k) = n, amely mutatja, hogy a játék állandó összegû. Vegyük észre azt is, hogy a szemetes játék ebben a formájában tiszta redisztribúciós játék! Az egyetlen különbség a standard politikai redisztribúciós játék és a szemetes játék között, hogy pozitívan értékelt dolgok mint jólét vagy jövedelem helyett a völgy lakói közrosszat osztanak újra. Tegyük fel, hogy ennek a játéknak van magja! Tegyük fel például, hogy az x = (x 1, x 2,...,x n ) nyereményvektor a fenti tételnek ellentmondva a magban van! Nézzük az összes olyan koalíciót n darab van belõlük, amelyben csak egy embert zárnak ki, úgy, hogy az elsõ koalíció az 1. játékost zárja ki, a második a 2. játékost, és így tovább! A v(c i ) értéke minden ilyen koalícióra 1 lesz, mivel egy n 1 tagú koalíció nem tudja megakadályozni, hogy a kizárt játékos ne öntse a szemetét a koalíció kertjébe. Tehát, ha x a magban van, akkor a (3)-ból a következõket kapjuk: x 2 +x 3 +... + x n ³ 1 x 1 +x 3 +... + x n ³ 1.. (4). x 1 + x 2 + x 3 +... + x n 1 ³ 1. Mivel n ilyen egyenletünk van (minden játékost csak egyszer zárunk ki), az egyenleteket összeadva a következõt kapjuk: n ( n 1) x n. (5) i= 1 i

A politika tanulmányozása és a közgazdaságtan 565 Viszont a v(n) definíciójából és abból a ténybõl, hogy a szemétnek a völgyben kell maradnia, az következik, hogy: n xi = v( N) = n. (6) i= 1 Az (5) és a (6) kombinációja a következõ összefüggést adja: (n 1)( n) ³ n, (7) vagy, némi átrendezés után azt, hogy n 2. (8) Következésképpen, ha a közösségnek több mint két tagja van, ellentmondásra jutunk, és a magnak üresnek kell lennie. Ha a politika feladata tényleg az, hogy elõmozdítsa a közösség javát akár közjavak biztosítása, azaz a piackudarcok korrekciója által, akár értékes (szûkösen rendelkezésre álló) erõforrások újraelosztása révén, akkor nehéz lenne eltúlozni a fenti eredmény jelentõségét mind a politika elmélete, mind gyakorlata szempontjából. Az a tény, hogy a tiszta redisztributív játékok magja üres, azt jelenti, hogy ilyen játékok lejátszása során a politikai folyamatok alapvetõ instabilitásával kell számolnunk. A fenti következtetés megvilágításához képzeljünk el egy háromtagú közösséget, amelyben az {1,2} koalíció alakul meg! Tegyük fel, hogy a koalíció tagjai megegyeznek abban, hogy egyenlõen osztják fel a kizárt játékostól származó szemetet, azaz tegyük fel, hogy a nyereményvektor ( 0,5, 0,5, 2)! A 3. játékos azonban felajánlhatja a 2. játékosnak, hogy öntsenek két zacskó szemetet az 1. játékos kertjébe, õ maga pedig gondoskodik az 1. játékostól származó szemétrõl. A 3. játékos tehát a {2,3} koalíciót ajánlja fel, ( 2, 0, 1) nyereményvektorral. Mivel mindkét játékos elõnyben részesíti az új koalíció nyereményvektorát az eredeti javaslattal szemben, ezért a második koalíciós ajánlat dominálja az elsõt. De az 1. játékos természetesen felajánlhatja a ( 0,5, 2, 0,5) felosztást a 3. játékosnak, és így tovább, amíg csak a ciklus befejezõdik. Valójában, ha a játéknak nincsen magja, a játékosok az ajánlatok és viszontajánlatok soha véget nem érõ körforgásába kerülhetnek. Ezt értem a redisztributív játékok alapvetõ instabilitásán. Bár a redisztributív játékok üres magjára vonatkozó eredmények tisztán negatívnak tûnnek, lehetnek fontos tartalmi kérdések, amelyek megvilágítására és magyarázatára rendkívül alkalmas ez a tétel. Az ellenzéki pártok, különösen a választások közeledtével hajlamosak a politikát tisztán redisztributív játéknak ábrázolni, mert mindig lehet találni egy olyan koalíciót a választói csoportok között, amely jobban járhat egy új redisztribúciós mintával. Így az ellenzéki pártok számára a legvonzóbb platform az, ha a hatalmon lévõ pártot úgy ábrázolják, mint agyontámogatott kisebbségi elitcsoportok védelmezõjét, akik arra esküdtek össze, hogy megakadályozzák a többségnek kedvezõ redisztribúciós minta érvényesülését. A másik oldalon a hatalmon lévõ pártok szeretik a politika nem redisztributív, dinamikus funkcióját hangsúlyozni, valamint azt a tényt, hogy hatalmon maradásuk nélkülözhetetlen lehet a támogatóik számára kedvezõ redisztribúciós minta védelméhez. Az a tendencia, hogy a politika szereplõi többnyire kerülik az ún. minimális gyõztes koalíciók alakítását, vagyis az a tendencia, hogy látszólag túl nagy koalíciókat alkotnak, szükségtelenül nagy számú támogatónak juttatandó speciális elõnyök árán, szintén visszavezethetõ a politikusok azon vágyára, hogy csökkentsék egy esetleg vesztes koalíció megalakításának kockázatát. Az ilyen koalíciók inkluzívitása szolgáltatja a politikai folyamat számára a nagyon hiányzó stabilitást. Általánosságban úgy vélem, hogy egyes redisztribúciós minták vonzó normatív, azaz igazságossághoz vagy méltányossághoz kapcsolódó, kockázatcsökken-

566 Csontos László tõ vagy dinamikus, növekedést elõsegítõ jellegzetességeinek mérlegelése stabilitást kölcsönözhet a politikai folyamatoknak még mag nélküli redisztribúciós játékok esetében is. A szavazó paradoxona A politika és a közgazdaságtan kapcsolatának elemzése végén szeretnék rámutatni arra, amit a politika közgazdaságtani megközelítésében az egyik legfontosabb korlátnak tartok. Ezt a szavazó paradoxona logikájának rövid áttekintésével kívánom illusztrálni (Barry [1978], Mueller [1989], Morrow [1994], Kalt Zupan [1984]). A racionális szavazó hipotézise értelmében, amelyet a politika közgazdaságtani elméletének hívei javasolnak, a hivatalért versengõ jelöltek közötti választás során a szavazók egyszerûen összehasonlítják az egyes jelöltek gyõzelmébõl származó várható hasznosságaikat, és arra a jelöltre szavaznak akinek a gyõzelme számukra a legnagyobb hasznosságot ígéri. Feltéve, hogy csak két jelölt indul, K 1 és K 2, és R reprezentatív szavazó K 1 -et részesíti elõnyben, a szavazó hasznát K 1 gyõzelme esetén jelölhetjük B-vel. Ha K 2 nyer, R hasznossága 0. A szavazat leadásának költsége van, jelöljük ezeket a költségeket C o -val. Legyen p(k i gyõz R K i -re szavaz) annak a valószínûsége, hogy K i gyõz, miközben R rá szavaz, és értelmezzük ennek megfelelõen a p(k i gyõz R K j -re szavaz) és p(k i gyõz R tartózkodik) formulákat! Mivel egy jelöltre leadott szavazat növeli annak gyõzelmi esélyét, ezért: p(k i gyõz R K i -re szavaz) > p(k i gyõz R tartózkodik) > > p(k i gyõz R K j -re szavaz) (9) Az R által választható három cselekedet várható hasznossága a következõ: u(r K 1 -re szavaz) = p(k 1 gyõz R K 1 -re szavaz)b + p(k 2 gyõz R K 1 -re szavaz)0 C o, u(r K 2 -re szavaz) = p(k 1 gyõz R K 2 -re szavaz)b + p(k 2 gyõz R K 2 -re szavaz)0 C o, u(r tartózkodik) = p(k 1 gyõz R tartózkodik)b + p(k 2 gyõz R tartózkodik)0 C o. Mivel p(k 1 gyõz R K 1 -re szavaz) > p(k 1 gyõz R K 2 -re szavaz) és B > 0, u(r K 1 - re szavaz) mindig nagyobb mint u(r K 2 -re szavaz). Következésképpen a reprezentatív szavazó akkor fog szavazni, ha u(r K 1 -re szavaz) > u(r tartózkodik), azaz ha [p(k 1 gyõz R K 1 -re szavaz) p(k 1 gyõz R tartózkodik)]b > C o. A különbség a két valószínûség között nem más, mint a reprezentatív szavazó szavazatának marginális hatása K 1 választási gyõzelmének esélyére, vagy más szavakkal, annak a valószínûsége, hogy R fogja leadni a döntõ szavazatot a választáson. Ennek a valószínûségnek a számszerû értéke a választáson részt vevõ szavazók számától függ, és népszavazásokon vagy országos választásokon szinte megfoghatatlanul csekély. Nagysága nagyjából megfelel az 1/[2(választáson részt vevõk száma)] formulával kalkulálható értéknek. Bár B meglehetõsen nagy lehet a választók jelentõs csoportjai számára, egy szavazat marginális hatásának zérushoz közeli értéke mellett a szavazás költsége, bármilyen kicsi is, nagy valószínûséggel meghaladja a várható hasznot. Tehát miért megy el bárki is szavazni? Bár modern demokráciákban a részvételi arány meglehetõsen alacsony, még így is sokkal magasabb, mint a politika közgazdaságtani modelljeinek elõrejelzése szerint várnánk. Ez a szavazási paradoxon lényege. A közgazdászok általában és ezen belül is a döntéselmélettel foglalkozók különbözõ megoldásokat javasolnak a paradoxonra. A megoldások egyik részében elfogadják, hogy a politikai viselkedés nem teljes egészében instrumentális, hanem saját értéket is képviselhet, amelybõl hasznosság vezethetõ le, függetlenül a politikai cselekvés sikerétõl. A szavazási aktusból magából származó hasz-

A politika tanulmányozása és a közgazdaságtan 567 nosságot, amely származhat például az egyén állampolgári kötelezettségének teljesítésébõl, a szavazásról szóló irodalom általában egy D tényezõ bevezetésével vonja be az elemzésbe (D > 0). Így a szavazáson való részvétel feltétele a következõképpen módosul: [p(k 1 gyõz R K 1 -re szavaz) p(k 1 gyõz R tartózkodik)]b + D > C o. Az egyetlen probléma ezzel a megoldással az, hogy bár ügyesen eltünteti a paradoxont, nem mond semmit a D terminus bevezetésének empirikus következményeirõl. Közelebbrõl, nem mondja meg, hogy milyen részvételi arány lenne konzisztens ezzel a magyarázattal, mivel akik szavaznak, azokra nézve a [p(k 1 gyõz R K 1 -re szavaz) p(k 1 gyõz R tartózkodik)]b + D > C o kell hogy igaz legyen, míg a nem szavazókra az ellenkezõje. Mivel mind C o, mind D közvetlenül megfigyelhetetlen, egyáltalán nem világos, hogyan tudnánk megkülönböztetni a két csoportot mielõtt végbemenne a szavazás. A megoldások egy másik csoportja az ideológiai tényezõk szerepét hangsúlyozza a szavazási döntésben. Az ideológia megmutatkozhat közvetlenül, a szereplõk preferenciafüggvényének altruista motivációjában, vagy közvetetten, jelzési mechanizmus formájában, amikor a politikai döntéshez szükséges információ költséges és szûkösen áll rendelkezésre. A szavazási döntés kapcsolódhat az ideológia mindkét megjelenési formájához. Elõször, maga a részvétel a szavazáson azt az élményt nyújthatja az egyénnek, hogy egyrészt hozzájárult mások helyzetének javításához, másrészt, hogy helyesen járt el. Az ilyen altruista preferenciákat is tekinthetjük racionálisnak, és ezekre is érvényes a költség haszon elemzés, csakúgy mint bármely más cselekvésre. Másodszor, az ideológia segíthet a racionálisan tájékozatlan egyéneknek abban, hogy csökkentsék az információs költségeket. Egy olyan világban, ahol a politikai döntések hatása bizonytalan, és ahol az ellenõrzési költségek pozitívak (azaz van lehetõség a lazsálásra ), a választók olyan jelölteket részesítenek elõnyben, akik a választónak megfelelõ ideológiát képviselik. (Kalt Zupan [1984] 283 287. o.) Nézetem szerint a javasolt megoldások egyike sem veszi tekintetbe a politikai cselekvés sajátos természetét. Az elsõ megközelítés bizonyos politikai cselekvési formák immanens értékét hangsúlyozza, a második pedig megpróbálja beilleszteni az ideológiai irányultságú politikai cselekvést a gazdasági cselekvések szélesebb keretébe. Szemben ezekkel a széles körben elfogadott nézetekkel, én inkább a következõ két egyszerû érvet tartom meggyõzõnek. Elõször: a politikai cselekvés különbözni látszik a magánfogyasztók és termelõk piaci viselkedésétõl. Amellett is érvelhetünk, hogy a politikai cselekvés természeténél fogva publikus, abban az alapvetõ értelemben, hogy nemcsak egyéni nyereményeken alapul, hanem a világ lehetséges jövõbeli állapotaira értelmezett preferenciákon, amelyek magukban foglalhatják mások nyereményeit, valamint szabályokra és intézményekre vonatkozó preferenciákon, amelyek garantálhatják ezeket a nyereményeket. Bizonyos politikai cselekvések, beleértve azt a döntést, hogy a választó elmegy szavazni, lehetnek egyszerûen nyilvános önkifejezési formák, amelyek egyetlen szerepe az, hogy nyilvánosan kifejezésre juttathassák a kérdéses preferenciákat. Másodszor: nagyon valószínûnek tûnik, hogy van a költségeknek és hasznoknak olyan küszöbértéke, amely alatt a gazdasági kalkulációra egyszerûen nem kerül sor. (Barry [1978] 40 46. o.) Ha a költségek tekintetében ez a küszöbérték relatíve alacsony, akkor ez nem okozhat igazán nagy problémát. Valamivel magasabb költségek esetén, de még a küszöbérték alatt valamiféle inercia figyelembevétele fontos lehet olyan jelenségek magyarázatakor, amikor alacsony költséggel és alacsony haszonnal járó döntésekre keressük a választ.

568 A politika tanulmányozása és a közgazdaságtan Hivatkozások BARRY, B. [1978]: Sociologists, Economists and Democracy. University of Chicago Press, Chicago London. CLARKE, E. H. [1971]: Multipart pricing of public goods. Public Choice, 1971. õsz, 17 33. o. CLARKE, E. H. [1971]: Some aspects of the demand revealing process. Public Choice, 1977. tavasz, 37 49. o. ELSTER, J. [1986]: The market and the forum. Megjelent az Elster Hylland [1986] kötetben. 103 132. o. ELSTER, J. HYLLAND, A. (szerk.) [1986]: Foundations of Social Choice Theory. Cambridge University Press, Cambridge. GREEN, J. LAFFONT, J.-J. [1980]: Incentives in Public Decision-Making. North-Holland, Amsterdam. GROVES, T. LEDYARD, J. [1977]: Optimal allocation of public goods: a solution to the free rider problem. Econometrica, 1977. május, 783 809. o. HYLLAND, A. [1986] The purpose and significance of social choice theory. Megjelent: Elster Hylland [1986] kötetben. 45 73. o. KALT, J. P. ZUPAN, M. A. [1984]: Capture and Ideology in the Economic Theory of Politics. American Economic Review, 1984. június, 279 300. o. MCCORMICK, R. M. TOLLISON, R. D. [1981]: Politicians, Legislation and the Economy. Martinus Nijhoff Publishing, Boston. MORROW, J. D. [1994]: Game Theory for Political Scientists. Princeton University Press, Princeton. MOULIN, H. [1995]: Cooperative Microeconomics. Princeton University Press, Princeton. MUELLER, D. C. [1989]: Public Choice II. Cambridge University Press, Cambridge. ORDESHOOK, P. C. [1986]: Game Theory and Political Theory. Cambridge University Press, Cambridge New York. ORDESHOOK, P. C. [1992]: A Political Theory Primer. Routledge, New York London. SEN, A. [1970]: Collective Choice and Social Welfare. Holden-Day Inc., San Francisco. SHAPLEY, L. S. SHUBIK, M. [1969]: On the core of an economic system with externalities. American Economic Review, szeptember, 678 684. o. STIGLER, G. [1984]: Economics the imperial science. Scandinavian Journal of Economics (86) 3, 301 313. o. TIDEMANN, T. TULLOCK, G. [1976]: A new and superior process for making social choices. Journal of Political Economy, december, 1145 1159. o. TULLOCK, G. [1981]: Why so much stability? Public Choice, (37) 2, 189 202. o.