Előszó Minden antropológus vágyálma, hogy ősi emberelődeink teljes csontvázát ássa ki. Legtöbbünk számára sajnos ez az álom soha nem válik valóra: a halálozás, a temetkezés körülményei és a fosszilizáció különböző hatásai miatt az őstörténetnek csupán szegényes, töredékes emlékei maradtak ránk. Egyes fogak, csontok, koponyatöredékek: többnyire ezek azok a támpontok, amely elv alapján az ember őstörténetét felépíthetjük. Nem tagadom ezeknek a támpontoknak a jelentőségét, legyenek mégoly elkeserítően hézagosak; nélkülük nem ismernénk őstörténetünk re-gényét. A nyers örömet sem becsülöm le, amely az embert e szerény emlékek láttán elfogja; őseink életéhez tartoztak, akiket a hús és vér számtalan nemzedéke fűz hozzánk. Mégis az a legfőbb jutalom, ha az antropológus teljes csontvázra bukkan. 1969-ben a szerencse ritka kegyében volt részem. A Turkana-tó végtelen hosszú keleti partját felépítő ősi homokkő lerakódásokat szándékoztam felderíteni Kenya északi határában ez volt első önálló támadásom, amit a kövületek világa ellen intéztem. Az a szilárd meggyőződés hajtott, hogy jelentős fosszilis leletekre akadunk arrafelé, mivel egy évvel korábban már átre pültem egy kisebbfajta repülővel a vidék felett, és felismertem, hogy ezek a rétegek feltehetően az ősi élet kincsesbányái jóllehet sokan kétségbe vonták ítéletemet. A terep egyenetlen, az éghajlat könyörtelenül forró és száraz; a táj vad szépsége mégis rabul ejtett. A National Geographic Society támogatásával kis csapatot gyűjtöttem össze köztük volt Meave Epps is, későbbi feleségem a vidék felderítésére. Egyik reggel, néhány nappal érkezésünket követően, Meave és én rövid terepkutatásról tartottunk hazafelé a táborba, s mivel mindkettőnket szomjúság gyötört, és el szerettük volna kerülni a délidő perzselő hőségét, átvágtunk egy kiszáradt folyamágyon. Hirtelen sértetlen, fosszilis koponyát pillantottam meg közvetlenül lábam előtt a narancsszín homokban, szemürege sötéten meredt rám. Összetéveszthetetlenül emberi formája volt. Habár az évek során kiesett emlékezetemből, pontosan mit is mondtam Meave-nek abban a pillanatban, tudom, hogy az öröm és hitetlenkedés szavai tolultak ajkamra a váratlan látványtól. A koponya, melyről azonnal tudtam, hogy az Australopithecus boisei, egy rég kihalt emberféle maradványa, csak nemrég került felszínre azokból a lerakódásokból, amelyek az időszakos folyó medrét alkották. A koponya első ízben került napvilágra, mióta 1,75 millió évvel ezelőtt az elemek eltemették, s egyike volt az eddig meglelt kevés sértetlen koponyáknak. Nem telik bele néhány hét, és vad záporok töltik meg a száraz folyammedret örvénylő árral; ha Meave és én nem bukkanunk rá, a törékeny leletet bizonyára összeroppantotta volna az árad at. Elenyészően csekély volt az esélye annak, hogy pontosan a megfelelő időben érkezzünk a rég eltemetett fosszília megmentésére, mégis ez történt.

A véletlenek további különös egybejátszása folytán felfede zésemre szinte napnyi pontossággal egy évtizeddel azután került sor, hogy anyám, Mary Leakey hasonló koponyát talált a tanzániai Olduvai-szakadékvölgyben. (Noha az a koponya fárasztó őskőkori kirakós játéknak bizonyult; több száz darabból kellett összeállítani.) Szemlátomást örököltem a legendás Leakey-szerencsét", amelyben anyámnak, Marynek és apámnak, Louisnak köztudomásúan része volt. És valóban, a szerencse továbbra sem pártolt el tőlem, a Turkana-tóhoz tett ké sőbbi felderítő útjaim során számtalan emberi fosszíliára bukkantam, köztük a Homonemzetség egyik tagjának legrégebbi ismert, sértetlen koponyájára. Az emberfélék családjának ebből az ágából alakult ki a mai ember, a Homo sapiens. Jóllehet ifjúkoromban megesküdtem rá, hogy semmi szín alatt nem keveredem bele a fosszíliák hajszolásába mert ki akartam kerülni világhíres szüleim árnyékából, a kihívás ellenállhatatlan bűvereje mégis belerántott. Kelet-Afrika ősi, kiszáradt lerakódásainak, melyek őseink maradványait magukba zárják, tagadhatatlanul megvan a maga szépsége, egyúttal azonban könyörtelenek és veszedelmesek is. A fosszíliák és ősi kőeszközök kutatása nyilván nincs romantikus vonások híján, mégis olyan tudomány ez, amelynek alapvető tényeit a labora tórium kényelmétől több száz vagy több ezer kilométernyire kell felfedeznünk. Egy ilyen vállalkozás nagy fizikai igénybevételt kíván összehangolt hadműveleteket, amelyeken emberek élete múlhat. Rájöttem, hogy van tehetségem a szervezéshez, s hogy nem hátrálok meg a testet-lelket megviselő nehézségek elől. A sok felfedezés, amit a Turkana-tó keleti partján tettem, nemcsak olyan szakmába édesgetett, amelytől valaha hevesen ódzkodtam, de hírnevet is szerzett nekem. Ám tovább ra sem teljesült legmerészebb álmom egy teljes csontváz. 1984 nyarának végén azután munkatársaim s az én szemem előtt lassan kezdett alakot ölteni az álom. Szinte lélegzetünket is visszafojtottuk a felfedezés izgalmában, miközben ébredező reményeinket kordában tartotta a tények zordonsága. Ebben az évben határoztuk el először, hogy felderítjük a tó nyugati vi dékét. Augusztus 23-án Kamoja Kimeu, legrégibb munkatársam és barátom ősi koponyatöredékre lelt egy domboldalban, egy időszakos áradások vájta szűk vízmosás közelében. Gondosan végigkutattuk a terepet további koponyadarabok után, és hamarosan többet találtunk, mint amennyit remélni mertünk. A felfedezést követő 5 évi ásás során, ami több mint 7, a terepen töltött hónapra rúgott, csapatunk 1500 tonna üledéket mozgatott meg és vizsgált át tüzetesen. Amit feltártunk, az voltaképpen egy egyed teljes csontváza volt, aki több mint 1,5 millió éve halt meg az ősi tó partján. Ez a lény, akit Turkana- fiúnak kereszteltünk el, alig töltötte be a 9. életévét, amikor elhunyt; halálának oka örök talány marad. Igazán különleges élmény az egyik fosszilis csontot kiásni a másik után: a végtagok, a csigolyák, a bordák, a medence, az állkapocs, a fogak és a koponya töredékei. Lassan kezdett kibontakozni a fiú csontváza, amely 1,6 millió évig darabokra törve nyugodott, s a valaha élt egyed ismét teljes valóságában állt előttünk. Az emberfélék fosszilis leletanyagában ez a legteljesebb csontváz egészen a neandervölgyi emberig, akinek kora mindössze 100 000 év. A lelkesedésen és az izgalmon túl, amit az ilyen leletek mindig kiváltanak, tudtuk, hogy felfedezésünk az őstörténet alig ismert szakaszába enged bepillantást. Mielőtt folytatnám mondandómat, hadd ejtsek néhány szót az antropológiai szakkifejezésekről. A titokzatos terminus technikusok vad kavargását néha csupán

a legbeavatottabb szakemberek értik. Tőlem telhetően igyekszem elkerülni ezeket. Az ember családjának minden egyes faja külön nevet visel, s mi nem kerülhetjük meg ezek használatát. E családot: Hominidaenek (emberféléknek) nevezik, tagjait pedig hominidáknak. Némelyik kollégám ezzel a megjelöléssel csupán a Homo-nemzetség fajait illeti. Embernek" csupán a hozzánk hasonló embereket tekinthetjük, érvelnek. Más szóval, csak azokat a hominidákat mondhatjuk embernek, akik értelmi szintje, erkölcsi érzéke, öntudata és önismerete megegyezik a mienkkel. Magam más véleményen vagyok. Nézetem szerint a felegyenesedett járás kialakulása, ami megkülönböztette a hominidákat a korszak emberszabású majmaitól, sorsdöntő az ember további fejlődése szempontjából. Miután távoli emberszabású majomősünk áttért a két lábon járásra, ez utat nyitott a törzsfejlődés sok más újítása számára is, ami végül a Homo-nemzetség megjelenéséhez vezetett. Ezért azt hiszem, joggal hívha tunk minden hominidafajt embernek". Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden ősi emberfaj ugyanolyan szellemi élményekben részesült, mint napjaink embere. Evolúciónk korai szakaszában az ember" megjelölés kezdetben mindössze felegyenesedve, két lábon járó emberszabású majmot jelent. A következő oldalakon e szóhasználathoz tartom magam, és jelezni fogom, mikor gondolok kizárólag a modern emberre. A Turkana-fiú a Homo erectus-fajhoz tartozott ez a faj kulcsszerepet játszott az ember evolúciójában. Különböző jellegű genetikai és fosszilis bizonyítékok alapján tudjuk, hogy az első emberfaj mintegy 7 millió esztendővel ezelőtt alakult ki. Mikorra a Homo erectus megjelent a színen, úgy 2 millió éve, fejlődésünk már jelentős utat hagyott maga mögött. Egyelőre nem tudjuk, hány emberfaj élt és halt meg a Homo erectus megjelenése előtt: legkevesebb hat ilyen lehetett, vagy talán kétszer ennyi. Azt azonban tudjuk, hogy minden, a Homo erectus előtt élt faj, ha két lábon járt is, sok tekintetben kifejezetten emberszabású majmok jellegeivel rendelkezett. Viszonylag kis agyuk volt, arckoponyájuk előreugrott, s testi jellegeik a kürtő alakú mellkas, a kurta nyak, a derék hiánya is inkább az emberszabású majmokra emlékeztettek, mint az emberre. A Homo erectusnál az agy megnagyobbodott, az arc laposabbá, a test pedig atletikusabbá vált. E faj kialakulása sok olyan jellegzetességet hozott magával, amelyeket önmagunkon is megfigyelhetünk: 2 millió esztendővel ezelőtt tehát az őstörténet szemlátomást jelentős állomásához érkezett. A Homo erectus az első tüzet felhasználó emberfaj; a vadászat első ízben járult hozzá jelentősen létfenntartásához; először futott úgy, mint a modern ember; először készített kőeszközöket elgondolt terv szerint; és elsőként terjedt el Afrikán kívül. Nem tudjuk biztosan, beszélt-e már valamilyen szinten, de több bizonyíték is emellett szól. Amiként azt sem tud j uk, és valószínűleg soha nem is tudjuk meg, eljutott-e ez a faja tudatosság bizonyos fokára, rendelkezett-e emberi öntudattal, de gyanítom, hogy igen. Mondanom sem kell, hogy a nyelv és tudat, a Homo sapiens e két legbecsesebb sajátsága, nem hagyott nyomot evolúciónk leletanyagában. Az antropológus célja, hogy megértse, milyen evolúciós események formálták ezt a majomszerű lényt hozzánk hasonló emberré. Ezeket az eseményeket egyesek nagy drámaként, romantikusan festették le, melynek során a születő emberiség szinte a mesék hősévé magasodott. Az igazság feltehetően jóval prózaibb, a változást inkább az éghajlat és a környezet módo sulása hívhatta életre, mintsem

epikai kalandok sora. Az átalakulás mindezek ellenére sem kevésbé figyelemreméltó. Olyan faj vagyunk, amely kíváncsi a természet világára s a benne elfoglalt helyére. Tudni akarjuk tudnunk kell, honnan jöttünk és merre tartunk. A fosszilis leletek fizikai összekötő kapcsot jelentenek múltunkkal. Kihívásukat elfogadva, az általuk nyújtott támpontok értelmezésével mélyebben bepillanthatunk a természet munkájába s az ember fejlődéstörténetébe. Még tömérdek ősmaradványt kell feltárnunk és elemeznünk ahhoz, hogy egy antropológus felálljon és kijelenthesse, pontosan így és így történt. A kutatók mindazonáltal egyetértenek fejlődésünk főbb vonalai tekintetében. Ennek négy kulcsfontosságú állomását különböztethetjük meg nagy valószínűséggel. Az első magának az emberfélék családjának a kialakulása mintegy 7 millió évvel ezelőtt, melynek során létrejött egy új módon helyét változtató, két lábon (felegyenesedve) járó emberszabású majomszerű faj. A második állomása két lábon járó fajok elterjedése; a biológusok ezt a folyamatot adaptív radiáció nak nevezik. Ötmillió év alatt hét és két millió év között sokféle két lábon járó emberszabású majomfaj alakult ki, s mindegyik egy kissé különböző környezeti feltételekhez alkalmazkodott. A sokasodó emberfélék közt élt egy, három-két millió esztendővel ezelőtt, amelynek számottevően nagyobb agya fejlődött ki. Az agy megnagyobbodása jellemzi a harmadik állomást, ekkor jött létre a Homo-nemzetség, az ember családjának azon ága, amely a Homo erectuson keresztül végül a Homo sapiens kialakulásához vezetett. A negyedik állomása modern ember megjelenése a hozzánk hasonló emberek kialakulása, akik immár teljes fegyverzetben lépnek elénk: nyelvvel, tudattal, művészi képzelettel és technikai újításokkal rendelkeznek. Minderre eddig nem volt példa a természetben. Az imént ismertetett négy kulcsfontosságú esemény szolgál az ember regényének vázául. Mint látni fogják, az őstörténet nyomdokain haladva nem csupán arra kérdezünk rá, mi történt és mikor, hanem a dolgok okára is próbálunk feleletet adni. Szemügyre vesszük a magunk és őseink történetét a törzsfejlődés szemünk előtt kibontakozó forgatókönyvében, pontosan úgy, ahogyan az elefántok vagy a.lovak fejlődésmenetét vizsgálnánk. Nem mintha tagadni akarnám, hogy a Homo sapiens sok tekintetben kivételes helyet foglal el: még legközelebbi evolúciós rokonunktól, a csimpánztól is sok minden elválaszt minket, jóllehet csak az elején járunk a természet biológiai megértésének. Az elmúlt három évtized hatalmas fejlődésnek volt tanúja tudományunk területén, csodálatos leletek kerültek elő, amelyek alapján evolúciónkat újszerű nézőpontból értelmezhetjük. A többi tudományhoz hasonlóan az antropológiában is őszinte és olykor parázs viták támadnak a szakemberek között. Ezek némelykor az adatok kövületek és kőeszközök elégtelenségéből származnak, máskor az értelmezés hiányosságaiból. Az ember fejlődéstörténetének ezért egyelőre sok nyitott kérdése maradt, mint például: hogyan fest pontosan az ember családfája? Mikor alakult ki először tagolt beszéd? Mi váltotta ki az agy hirtelen megnagyobbodását az evolúció folyamán? A következő fejezetek során jelzem majd, hol és mikor merültek fel nézetkülönbségek, néha azt is elmondom, melyik vélemény áll hozzám közelebb. Abban a szerencsében volt részem, hogy több mint két évtizedes antropológiai kutatómunkám során sok kiváló tudóstársammal dolgozhattam együtt, amiért hálát adok a sorsnak. Kettejüknek Kamoja Kimeunak és Alan Walkernak külön is köszönetet szeretnék mondani. Feleségem, Meave csodálatos munkatársnak és barátnak bizonyult, kivált a legnehezebb időkben.

14 1. FEJEZET Az első emberek Az antropológusokat régóta lenyűgözik a Homo sapiens sajátos jellegzetességei, így a nyelvhasználat, a magas fokú technológiai tudás, valamint az erkölcsi ítéletek képessége. Ám az antropológia legjelentősebb felfedezése az utóbbi években annak a felismerése volt, hogy az előbb felsorolt jellegzetességek ellenére is rendkívül közeli rokonságban állunk az afrikai emberszabású majmokkal. Hogyan játszódott le ez a fontos szemléletváltás? E fejezetben kifejtem, miként befolyásolták több mint egy évszázadon keresztül Charles Darwinnak a legkorábbi emberfajok kivételezett voltát hangoztató nézetei az antropológia. tudományát miként derítettek fényt a legújabb kutatások az afrikai emberszabású majmokkal való evolúciós rokonságunkra, ami forradalmian új helyet jelöl ki számunkra a természetben. 1859-ben, A fajok eredete című könyvében Darwin gondosan kerülte, hogy az evolúció következményeit az emberre is kiterjessze. A későbbi kiadásokat a következő óvatos mondattal toldotta meg: Előbb-utóbb fény derül az ember eredetére és fejlõdésére." E rövidke mondatot az 1871-ben kiadott könyvében, Az ember származásában bontotta ki. A változatlanul érzékeny témát boncolgatva lefektette az antropológia elméletének két alapkövét. Az egyik az első emberek kialakulásának helyét érintette (eleinte kevesen hittek neki, pedig igaza volt), míg a másik ennek a fejlődésnek a módjára vagy formájára vonatkozott. Egészen a legutóbbi évekig az általa vázolt kép uralta az antropológiát, ám végül hibásnak bizonyult. Az emberiség bölcsője, mondta Darwin, Afrikában ringott. Okfejtése egyszerű volt: A Föld minden táján ma élő emlősök közeli rokonai ugyanazon táj kihalt fajainak. Ezért valószínű,

15 hogy Afrikát valamikor az orangutánnal * és csimpánzzal közeli rokonságban levő kihalt emberszabású majmok lakták; minthogy pedig ma ez a két faj az ember legközelebbi rokona, valamivel még valószínűbb, hogy korai őseink inkább az afrikai kontinensen éltek, mint bárhol másutt."** Fontos szem előtt tartanunk, hogy amikor Darwin e sorokat írta, még nem találtak emberi fosszíliákat; következtetéseit tehát teljes egészében elméleti megfontolásokra alapozta. Darwin idejében az egyetlen ismert emberi fosszilis leletanyag Európából, a Neandervölgyből származott, ez pedig viszonylag kései mérföldkövét jelenti az ember fejlődésének. Az antropológusokban heves ellenállást váltott ki Darwin felvetése, nem utolsósorban azért, mert a trópusi Afrikára a gyarmatosító gőgjével tekintettek: a sötét kontinens a szemükben nem volt méltó arra, hogy egy olyan nemes lény szülőhazája legyen, mint a Hóino sapiens. ens. Mikor azután a századfordulón további emberi fosszíliákat fedeztek fel Európában és Ázsiában, ez csak még tovább növelte a megvetést az afrikai eredet gondolata iránt. A fenti szemlélet évtizedeken át tartotta magát. Amikor apám 1931-ben közölte tanáraival a cambridge-i egyetemen, hogy Kelet-Afrikában szándékozik kutatni az ember eredetetét, mentorai nagy nyomást gyakoroltak rá, hogy inkább Ázsiára figyeljen. Louis Leakey meggyőződését részben Darwin nézeteire alapozta, de döntésébe kétségkívül belejátszott, hogy maga is Kenyában született és nevelkedett. Nem fogadta meg a cambridge-i tudósok tanácsát, és munkássága sorsdöntő helynek jelölte ki Afrikát az ember korai fejlődéstörténetében. Az antropológusok Afrika-ellenes érzelmeinek hőfoka manapság már különösnek tetszik, tekintettel a legutóbbi években e kontinensen feltárt korai emberi fosszíliák hatalmas számára. E közjáték egyszersmind tanulságos példa arra is, hogy a tudósokat némelykor legalább annyira érzelmeik vezérlik, mint az értelem. Darwin második jelentős következtetése Az ember származásában az volt, *Valójában: gorillával (A szaklektor megi.) ** Charles Darwin: Az ember származása és a nemi kiválasztás, Budapest, Gondolat Kiadó, 1961, 210. old. Fordította Katona Katalin.

16 hogy az ember lényeges megkülönböztető sajátságai a két lábon járás, a technológia és az agy megnagyobbodása összehangoltan alakultak ki. Így írt erről: Ha az ember hasznára van, hogy erősen álla lábán s keze és karja szabad mit a létért való küzdelemben elért sikerei alapján nem is vonhatunk kétségbe, semmi okát nem látom, miért ne lett volna előnyös az ember ősének is, hogy mindinkább egyenes testtartásúvá és kétlábúvá alakuljék. Így nyilván jobban tudott védekezni kővel vagy bunkóval, könnyebben meg tudta támadni a zsákmányát és könnyebben szerezte meg élelmét."* Darwin tehát azzal érvelt, hogy szokatlan helyváltoztatási formánk kifejlődése közvetlenül a kőeszközök előállításához kapcsolódott. Ennél is továbbment, és az imént jellemzett evolúciós változásokat közvetlen összefüggésbe hozta az emberi szemfogak megjelenésével, amelyek szokatlanul kicsinyek az emberszabású majmok tőrként meredező szemfogaihoz képest. Az ember korai hímnemű őseinek... valószínűleg nagyméretű szemfogai voltak írta Az ember származásában, de ahogy fokozatosan elsajátították, hogy követ, bunkót vagy más fegyvert használjanak, amikor ellenségeikkel vagy vetélytársaikkal harcolnak, nyilván egyre kevésbé használták állkapcsukat."** Ezeknek a fegyverforgató, két lábon járó teremtményeknek a körében a társas kapcsolatok megélénkültek, ami az értelem további fejlődését igényelte, érvelt Darwin. És minél értelmesebbé váltak őseink, annál kiműveltebb technológiaitársadalmi viszonyok között éltek, ami maga is az értelem fejlődésének irányába mutatott. A korrelatív változásoknak ez a hipotézise az ember eredetének fölöttébb világos forgatókönyvét kínálta, s kulcsszerepet játszott az antropológia tudományának kifejlődésében. A fenti forgatókönyv értelmében az emberi faj kezdetben is több volt egy két lábon járó emberszabású majomnál: rendelkezett már azoknak a tulajdonságoknak némelyikével, amelyeket a Homo sapiensben is megbecsülünk. A Darwin által vázolt kép oly erőteljesnek és tetszetősnek mutatkozott, hogy az antropológusok igen sokáig meggyőző hipotézisekkel szőhették körül. *Ugyanott, 100. old. ** Ugyanott, 101. old.

17 Csakhogy e forgatókönyv túllépte a tudomány határait: amennyiben az ember evolúciós elkülönülése az emberszabású majmoktól régen és hirtelen játszódott le, ezzel jelentős távolság ékelődik közénk és a természet közé. Azok számára, akik a Homo sapienst az állatvilágtól alapvetően különböző lénynek vallották, ez a nézet vigaszt nyújtott. Ez volt a közkeletű felfogás Darwin tudóstársai körében, ami egészen századunkig tartotta magát. Például a 19. századi angol természettudós, Alfred Russel Wallace aki Darwintól függetlenül a természetes kiválasztódás elméletét is kidolgozta, óvakodott attól, hogy elméletét az emberiség legtöbbre becsült vonásaira is kiterjessze. Túl értelmesnek, kifinomultnak, pallérozottnak tekintette az embert ahhoz, hogy a természetes kiválasztódás puszta terméke legyen. A primitív vadászó-gyűjtögető közösségeknek biológiailag nem volt szüksége az előbbi jellegzetességekre, érvelt, ezért nem a természetes kiválasztódás hívta őket életre. Úgy érezte, természetfeletti erők beavatkozásának köszönhetjük sajátosan emberi vonásainkat. Wallace kétkedése a természetes kiválasztódás egyetemes hatóerejében módfelett felháborította Darwint. A skót őslénykutató, Robert Broom, akinek úttörő felfedezései Dél-Afrikában az 1930-as és 1940-es években hozzájárultak ahhoz, hogy a tudomány Afrikát ismerje el az emberiség bölcső jének, ugyancsak az ember kiváltságos helyzetét hangsúlyozta. Azt vallotta, hogy a Homo sapiens az evolúció végterméke, s hogy minden más a természetben az 'o kényelmének szolgálatára alakult ki. Akárcsak Wallace, Broom is természetfeletti erőkkel magyarázta fajunk eredetét. A Wallace-hoz és Broomhoz hasonló tudósok nézeteit ellentétes erők az értelem és érzelem harca határozta meg. Elfogadták a tényt, hogy a Homo sapiens végső soron a természetből fejlődött ki az evolúció folyamata során, ám az emberiség vallásitermészetfeletti lényegébe vetett hit arra késztette őket, hogy olyan magyarázatokat ötöljenek ki az evolúció számára, amelyek biztosítják az ember kivételezett helyzetét. Az az evolúciós csomag", amellyel Darwin 1871-ben az ember származását jellemezte, ilyen ésszerűnek tetsző magyarázatot kínált. Darwin ugyan nem hivatkozott természetfeletti beavatkozásra,

evolúciós forgatókönyve mégis a kezdetektől megkülönböztetett, az egyszerű emberszabású majmoktól eltérő helyet jelölt ki az ember számára. Darwin nézetei egészen a legutóbbi évtizedig hatottak, s neki köszönhető az a főbenjáró vita is, amely az első emberek megjelenésének ideje körül zajlott. Röviden kitérek erre a közjátékra, mivel tanuiságosan. megvilágítja Darwin evolúciós hipotézisének vonzerejét, egyúttal az antropológiai gondolkodásra gyakorolt befolyásának végét is jelzi. 1961-ben Elwyn Simons, akkor a Yale University munkatársa, nagy érdeklődést kiváltó dolgozatában bejelentette, hogy egy apró, az emberszabású majmokhoz hasonló teremtmény, a Ramapithecus az első ismert hominida-faj. A Ramapithecusnak akkoriban egyetlen fosszilis leletanyagát ismerték: egy felső állcsont töredéket, amelyet a Yale-en dolgozó fiatal kutató, G. Edward Lewis talált Indiában 1932- ben. Simons felismerte, hogy az őrlőfogak (az előzápfogak és zápfogak) emberszerűek, mivel koronájuk inkább lapos, mint hegyes, ami az emberszabású majmok fogazatának jellemzője. A szemfogakat is alacsonyabbnak és tompábbnak találta, mint az emberszabású majmokét. Simons azt állította továbbá, hogy amennyiben a töredékes felső állkapcsot kiegészítenél:, az emberi formájúnak mutatkozna azaz a végek felé enyhén szélesedő ívnek, nem pedig U-alakúnak", mint a mai emberszabású majmok esetében. David Pilbeam antropológus (Cambridge University) tár sult a Yale-en munkálkodó Simonsszal, és együtt írták le a Ramapithecus-állcsont feltételezetten emberi anatómiai jellegzetességeit. Nem érték azonban be az anatómíai jellemzéssel, és egyedül az állcsonttöredékek bizonyító erejére támaszkodva feltételezték, hogy a Ramapithecus két lábon, felegyenesedve járt, vadászott, s bonyolult társas viszonyok között élt. Okfejtésük Darwinéhoz hasonló: az egyik feltételezett hominidajelleg jelenléte az összes többit maga után vonja. Ezért ezt a legelsőnek vélt hominida-fajt kultúrával rendelkező lénynek tekintették inkább a modern ember kezdetleges elődjének, mint kultúra híján levő emberszabású majomnak. A szóban forgó Ramapithecus-fosszília ősi üledékekből került elő; ilyenek voltak azok is, amelyek hasonló felfedezésekkel szolgáltak Ázsiában és Afrikában. 18

Simons és Pilbeam ezért arra következtetett, hogy az első emberek legkevesebb 15 vagy akár 30 millió éve jelentek meg, s ezt a nézetet fogadta el az antropológusok döntő többsége is. Ez a nagyon ősi eredet megnyugtató távolságot iktatott az ember és a természet közé, amit sokan örömmel üdvözöltek. Az 1960-as évek végén a University of California (Berkeley) két kutatója, Alan Wilson és Vincent Sarich homlokegyenest ellenkező következtetést vont le az első emberfaj kialakulásának időpontjáról. Nem fosszíliákkal dolgoztak, hanem az ember és az afrikai emberszabású majmok bizonyos vérfehérjéinek szerkezetét hasonlították össze. Ezek a szerkezeti különbségek kiszámítható ütemben növekednek az időben, a mutációk következtében. Minél régebben vált el az ember az emberszabású majmoktól, annál több mutáció hatása összegződött azóta. Wilson és Sarich kiszámította a mutáció ütemét, és molekuláris óraként használta vérfehérjékre vonatkozó adatait. Eszerint az első emberfaj mindössze 5 millió éve fejlődött ki; ez a felismerés drámaian eltért az uralkodó antropológiai elmélet által megjelölt 30-15 millió évtől. Wilson és Sarich adatai azt is jelezték, hogy az ember, a csimpánz és a gorilla vérfehérjéi egyenlő mértékben különböznek egymástól. Más szóval, valamiféle evolúciós eseménynek betudhatóan 5 millió évvel ezelőtt közös ősünk három irányban fejlődött tovább ez a szétválás nemcsak a modern ember, hanem a mai csimpánz és gorilla kifejlődéséhez is vezetett. A fenti elgondolás ellentétben állt az antropológusok zömének felfogásával. Az általánosan elfogadott vélemény szerint a csimpánz és a gorilla egymás legközelebbi rokonai, míg az ember jókora távolságra helyezkedik el tőlük. Amennyiben a molekuláris adatok értelmezése helytálló, az antropológusoknak bele kell nyugodniuk, hogy jóval közelibb biológiai rokonság áll fenn az ember és az emberszabású majmok között, amint azt a többség tudni véli. Hatalmas vita kerekedett, melynek során az antropológusok és biokémikusok a legerősebb kifejezésekkel illették egymás szakmai eljárásait. Wilson és Sarich következtetéseit többek között azon az alapon bírálták, hogy molekuláris órájuk megbízhatatlan, s így nem adhatja meg az elmúlt evolúciós események pontos keletkezését. 19

Wilson és Sarich a maguk részéről azzal vádolták az antropológusokat, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a töredékes csontokon talált jelentéktelen anatómiai jellegeknek, ezért helytelen következtetésekre jutnak. Jómagam akkoriban az antropológus-társadalom oldalára álltam, hibásnak vélve Wilson és Sarich hipotézisét. A vita több mint egy évtizedig dúlt, miközben egyre több molekuláris bizonyíték halmozódott fel - Wilson és Sarich, valamint tőlük függetlenül dolgozó kutatók munkássága nyomán. Ezeknek az új adatoknak a zöme alátámasztotta Wilson és Sarich eredeti feltevését. 20

E bizonyítékok súlya lassú antropológiai szemléletváltást eredményezett. Végül az 1980-as évek elején sokkal teljesebb Ramapithecus-szerű fosszíliákat találtak: Pilbeam és munkacsoportja Pakisztánban, Peter Andrews, a londoni Natural History Museum munkatársa és kollégái pedig Törökországban, ami lezárta a vitát (lásd 1.1. ábra). Az elsőnek talált Ramapithecus-fosszíliák valóban emberszerűek bizonyos értelemben, de mégsem emberfaj volt ez. Evolúciós kapcsolatok feltételezése ilyen szerfölött töredékes bizonyítékok alapján nehezebb feladat, mint azt a legtöbben gondolnák, melynek során számos csapda leselkedik a vigyázatlanokra. Simons és Pilbeam maga is beleesett ezek egyikébe: az anatómiai hasonlóság ugyanis nem feltétlenül jelent evolúciós rokonságot. A pakisztáni és törökországi teljesebb leletek felületesnek láttatták a feltételezett emberszerű jellegeket. A Ramapithecus állkapcsa V- alakú, nem ívet formál; ez és egyéb jellegzetességek ősi emberszabású majomfajra utaltak (a mai majmok állkapcsa U- alakú). A Ramapithecus élőhelye a fák koronája, akárcsak kései rokonának, az orangutánnak, nem járt két lábon, még kevésbé folytatott kezdetleges vadászó-gyűjtögető életmódot. Még a Ramapithecus hominida-voltát legelkeseredettebben hangoztató antropológusok is elfogadták az új bizonyítékokat, amelyek Wilson és Sarich feltevését igazolták: eszerint a legelső két lábon járó emberszabású majomfaj, az emberfélék családjának alapító tagja, viszonylag nemrég fejlődött ki és nem a múlt ködében. Jóllehet eredeti dolgozatukban Wilson és Sarich 5 millió évben jelölték meg ennek az eseménynek az időpontját, egybehangzó molekuláris bizonyítékok alapján ma ez a keltezés közel 7 millió évre tolódott vissza. Az ember és az emberszabású majmok feltételezett biológiai rokonsága azonban továbbra is érvényben maradt. Ez a rokonság, ha lehet, még közelibb, mint gondolták. Habár némely genetikus szerint a molekuláris adatok változatlanul egyenlő, háromirányú szétágazásra utalnak az ember, a csimpánz és a gorilla között, mások eltérő véleményen vannak. Nézetük szerint az ember és a csimpánz e-más legközelebbi rokona, míg a gorilla nagyobb evolúciós távolságra áll tőlük. 21

22 A Ramapithecus-ügy két szempontból is átformálta az antropológiát. Először is megmutatta, milyen veszélyekkel jár, ha közös anatómiai jegyekből evolúciós rokonságra következtetünk. Másodszor rávilágított, milyen ostobaság a darwini csomaghoz" való szolgai ragaszkodás. Simons és Pilbeam egész életstílust körített a Ramapithecus köré a szemfogak alakja alapján. Ha az egyik hominida-vonás jelen van, vélték, az összes többit maga után vonja. Mikor azután kérdésessé vált a Ramapithecus hominida-volta, az antropológusok a darwini csomag egészét is elvetni készültek. Mielőtt ennek az antropológiai forradalomnak a nyomába erednénk, röviden tekintsük át a hipotéziseket az első hominida-faj kialakulásáról. Érdekes, hogy minden egyes népszerűvé váló új hipotézis a korszak közérzetét is tükrözte. Például Darwin szerint a kőeszközök feltalálása" hívta életre a technológia, a két lábon járás és az agy megnagyobbodásának evolúciós csomagját. E feltevés mindenképpen azt a Darwin korában uralkodó nézetet visszhangozta, miszerint az élet küzdelem, a haladás letéteményesei pedig a kezdeményező készség és a buzgó fáradozás. Ez a viktoriánus erkölcsiség hatotta át a tudományt is, és megszabta az evolúció többek között az emberi evolúció szemléletének módját. Századunk első évtizedeiben, az Edward-kori derűlátás idején azt tartották, hogy az agy és a magasabb rendű gondolatok tesznek minket azzá, amik vagyunk. Az antropológia berkein belül ez a világkép abban a felfogásban csapódott le, amely szerint az ember evolúciójának mozgatórugója kezdetben nem a két lábon járás, hanem az agy megnagyobbodása volt. Az 1940-es években azután, mikor a világ a technika bűvöletében élt, az eszközkészítő ember"- hipotézis vált népszerűvé. E feltevés szerint, amelyet Kenneth Oakley, a londoni Natural History Museum munkatársa fogalmazott meg, a kőeszközök nem fegyverek készítése jelentette evolúciónk fő hajtóerejét. Mikor pedig a világra ráborult a II. világháború árnyéka, az ember és az emberszabású majmok sötétebb megkülönböztető jegyét kezdték el emlegetni az embertársaink elleni erőszakét. Az ember mint gyilkos emberszabású majom gondolata,

23 amely az ausztrál anatómus, Raymond Dart nevéhez fűződik, széles körű támogatásra talált, valószínűleg, mivel magyarázattal (vagy mentséggel) szolgált a háború iszonyatára. Később, az 1960-as években a vadászó-gyűjtögető életformában látták az ember származásának kulcsát. Több kutatócsoport tanulmányozta a technológiailag alacsony színvonalon élő népek mai populációit, kivált Afrikában, köztük is legszámottevőbben a!kung szanokat (akiket helytelenül neveznek busmanoknak). Kialakult a természettel összhangban élő ember képe, aki ha bonyolult módon kiaknázza is a természeti erőforrásokat, tiszteletben tartja a természet erőit. Az emberiségnek ez a látomása egybevágott az ekkor szárba szökkenő környezetvédelemmel, de az antropológusokra amúgy is mély benyomást gyakorolta vadászatból és gyűjtögetésből álló kevert gazdaságnak az összetettsége és anyagi biztonsága. Mindenesetre a vadászatot hangsúlyozták inkább. 1966-ban jelentős antropológiai tanácskozásra került sor Chicagóban A vadászó ember" címmel. A gyűlés alaphangja fölöttébb egyszerű volt: a vadászat tette az embert emberré, jelentették ki. A vadászat többnyire férfi foglalatosság a legtöbb technológiailag alacsony színvonalon álló társadalomban. Nem meglepő hát, hogy a nők növekvő öntudata az 1970-es években megkérdőjelezte ezt a férfiközpontú magyarázatot. A gyűjtögető asszony" alternatív hipotézise szerint minden jelentős fajnál a nőstények és ivadékaik közti kötelék alkotja a társas szerveződés alapját. A nőknek a technológiai újításokban és a gyűjtögetésben (kivált a növényekében) amelynek gyümölcseiben mindenki osztozott tanúsított kezdeményező készsége vezetett el azután az összetett emberi társadalom kialakulásához. Vagy legalábbis ezt tartották. Habár a fenti hipotézisek különböző erőket jelöltek meg az evolúció fő ösztönzőiként, közös vonásuk az a darwini elgondolás, miszerint bizonyos nagyra becsült emberi sajátságok a kezdetektől jelen voltak. Az első hominida-faj ezek szerint rendelkezett már a két lábon járás, technológiai fejlettség és megnagyobbodott agy bizonyos fokával. A hominidák tehát a kezdet kezdetétől kulturális lények voltak, s ilyeténképpen elkülönültek a természet egészétől. A legutóbbi években ébredtünk csak rá, hogy nem így van.

24 A régészeti leletanyag konkrét bizonyítékai Darwin feltevése ellen szólnak. Ha a darwini csomag megállná a helyét, akkor joggal várhatnánk el, hogy a régészeti és fosszilis leletanyagban egyszerre jelenjenek meg a két lábon járás, technológiai fejlettség és megnagyobbodott agy bizonyítékai. Csakhogy nem ez a helyzet. Elég őstörténetünk leletanyagának egyetlen vonatkozására hivatkoznom a fenti hipotézis cáfolatául: a kőeszközökre. A csontoktól eltérően, amelyek csak ritkán fosszilizálódnak, a kőeszközök gyakorlatilag elpusztíthatatlanok. Az őstörténeti leletanyag zömét ezért ezek alkotják, s tanúságtételük alapján próbáljuk meg felvázolnia technológia fejlődését legegyszerűbb kezdeteitől. Ezeknek az eszközöknek legkorábbi példái durván megmunkált szilánkok, kaparók és hasítók, amelyeket kavicsból, néhány szilánk eltávolításával állítottak elő őseink mintegy 2,5 millió évvel ezelőtt tűnnek föl a leletanyagban. Ha a molekuláris biológiai bizonyítékok helytállóak, és az első emberfaj mintegy 7 millió esztendeje jelent meg, akkor csaknem 5 millió év telt el a között az időpont között, mikor elődeink áttértek a két lábon járásra és amikor kőeszközöket kezdtek el készíteni. Bármilyen evolúciós hajtóerő hozta is létre a két lábon járó emberszabású majmot, ennek nincs köze az eszközhasználat és -készítés képességéhez. Mégis sok antropológus hisz abban, hogy a technológia születése 2,5 millió esztendeje igenis egybeesett az agy növekedésének kezdeteivel. A felismerés, hogy az agy növekedése és a technológia megjelenése időben elkülönül az ember eredetétől, arra késztette az antropológusokat, hogy gondolják át korábbi megközelítéseiket. Ennek következményeként a legújabb hipotéziseket inkább biológiai, mint kulturális keretek között fogalmazzák meg. A magam részéről egészséges fejleménynek tartom ezt a szakmában nem utolsósorban azért, mert módot ad az elképzelések ellenőrzésére az ökológia és az állati viselkedés fényében. Ekkor sem tagadjuk, hogy a Homo sapiens számos sajátos jellegzetességgel rendelkezik,

hanem szigorúan biológiai összefüggések között szemléljük ezeknek a jellegzetességeknek a megjelenését. E felismerés birtokában az antropológusnak az a feladata, hogy az ember eredetét ismét a két lábon járás kialakulásának fényében értelmezze. Az evolúciós átalakulás még erre az egyetlen eseményre lecsupaszítva sem volt jelentéktelen, amint azt Owen Lovejoy a Kent State University anatómusa megjegyezte. A két lábon járásra való áttérés egyike az evolúciós biológia legátütőbb anatómiai átalakulásainak írta 1988-ban egy ismeretterjesztő cikkében. Fontos változások tapasztalhatók a csontokban, az izmok lefutásában, valamint a végtagok mozgásában." Elég egy pillantást vetnünk az ember és a csimpánz medencéjére, hogy igazolva lássuk az iménti megállapítást: az emberi medence zömök és dobozszerű, míg a csimpánzé megnyúlt; a végtagok és a törzs felépítése is jelentős eltéréseket mutat (lásd 1.2. ábra). A két lábon járás megjelenése nem csupán a biológiai átalakulás, hanem az alkalmazkodás szempontjából is jelentős. Amint azt az előszóban is kifejtettem, a két lábon való helyváltoztatás kialakulása oly sorsdöntő előrelépést képvisel az alkalmazkodásban, hogy joggal nevezhetünk minden két lábon járó emberszabású majomfajt embernek". Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az első ket lábon járó emberszabású majomfaj rendelkezett a technológiai fejlettség, megnövekedett értelmi képességek bizonyos fokával vagy az emberiség bármi más kulturális ismérvével. Nem rendelkezett még ezekkel! Mindössze azt állítom, hogy a két lábon járásra való áttérés oly mértékben növelte meg az evolúciós lehetőségeket felszabadítva a felső, végtagokat, amelyek egy napon sokrétű tevékenységre lesznek alkalmasak, hogy fontosságát besorolásunkban is rögzíteni illik. Ezek az emberi lények még nem hasonlítottak hozzánk, ám a két lábon járás alkalmazkodási formája nélkül utódaik soha nem válhattak volna hozzánk hasonlóvá. Milyen evolúciós tényezők segítették elő ennek az újszerű helyváltoztatási módnak a kifejlődését egy afrikai emberszabású majomnál? Az ember eredetének közkeletű elképzelése szerint az erdőségeket elhagyó majomszerű lények a nyílt szavannára költöztek ki. Drámai kép, nem vitás, csakhogy teljességgel helytelen, amint arra nemrégiben aharvard és a Yale kutatói Kelet-Afrika számos pontján végzett talajkémiai vizsgálataik nyomán rámutattak. 25

27 Az afrikai szavanna, nagy vándorló csordáival viszonylag későn jelent meg, alig 3 millió esztendeje, jóval azután, hogy az első emberfaj kifejlődött. Ha gondolatban visszatérünk a 15 millió évvel korábbi Afrikához, azt találjuk, hogy kelettől nyugatig összefüggő erdőszőnyeg borította, amely a főemlősök tarka sokaságának adott otthont, köztük sok majom- és emberszabású majomfajnak is. A jelenkori helyzettel ellentétben az emberszabású majomfajok száma jóval meghaladta a majomfajokét. A geológiai erők ugyanakkor heves mozgásban voltak, ami az elkövetkező évmilliók során drámaian átformálta a vidék arculatát és lakói életmódját. A földkéreg széttöredezőben volt a kontinens keleti felszíne alatt. E törésvonal egyenes vonalban húzódott végig a Vörös-tengertől a mai Etiópián, Kenyán, Tanzánián át egészen Mozambikig. Ennek következtében a földfelszín jelentősen megemelkedett Etiópéban és Kenyában, így több mint 2500 m magasságban magasföldek keletkeztek. E nagy kiemelkedések nem csupán a kontinens helyrajzi viszonyait formálták át, de éghajlatát is. Falat vontak a korábban megszakítatlan kelet-nyugati légáramlás útjába, elzárva az eső elől a keletre fekvő területeket, ami megfosztotta az erdőségeket az éltető csapadéktól. Az addig folyamatos erdőtakaró lassan feldarabolódott, s erdőfoltokból, ligetes, cserjés területekből álló mozaikos környezet alakult ki. A nyílt füves térségek viszont még csak szórványosan fordultak elő. Mintegy 12 millió éve a folytatódó kéregmozgások további környezeti változásokat eredményeztek, s hosszú, kanyargós szakadékvölgy alakult ki észak-déli irányban: a Great Rift Valley. Ez kettős biológiai hatással járt: ijesztő kelet-nyugati határt alkotott az állatpopulációk számára, s még sokrétűbben mozaikos ökológiai feltételeket teremtett. Yves Coppens francia antropológus úgy véli, hogy ez a keletnyugati barikád döntő jelentőségű volt az ember és az emberszabású majmok fejlődésének elágazása szempontjából. A körülmények hatására kettévált az ember és az emberszabású majmok közös ősének a populációja írta nemrégiben.

28 E kõzõs ős nyugati leszármazottai csapadékos, erdei környezetben folytatták az élethez való alkalmazkodást, ezekből lettek a mai emberszabású majmok. Ugyanezen közös ős keleti leszármazottai ezzel szemben vadonatúj alkalmazkodási eszköztárat alakítottak ki a nyílt terepviszonyoknak megfelelően, ez az ember leszármazási vonala. "Coppens East Side Story"-nak keresztelte el az általa vázolt forgatókönyvet. A Great Rift Valley mentén található magasföldeken hűvös, erdős fennsíkok húzódnak; meredek hegyoldalak zuhannak alá 1000 m magasságból a forró, száraz alföldekre. A biológusok rájöttek, hogy az effajta mozaikos környezet, amely sokféle életteret kínál, az evolúciós újítások hajtóereje. Egy faj valaha nagy területen elterjedt populációi elszigetelődhetnek, miköz ben a természetes kiválasztódás újfajta erői hatnak rájuk. Ez az evolúciós változás receptje. Néha, a kedvező környezeti feltételek megszűntekora változás a faj kihalásával jár. Egyértelműen ez volt a sorsa az afrikai emberszabású majmok legtöbbjének: mára mindössze három fajuk maradt meg a gorilla, a közönséges és a törpe csimpánz. Míg azonban a legtöbb emberszabású majomfaj megszenvedte a környezet átalakulását, egyiküknél új alkalmazkodási mód jelent meg, ami lehetővé tette, hogy fennmaradjon és virágzásnak induljon. Ez utóbbi az első két lábon járó emberszabású majom. A két lábon járás egyértelműen előnyt jelentett a túlélés szempontjából a változó körülmények között. Az antropológusnak az a feladata, hogy felfedje ennek az előnynek a mibenlétét. Általában kétféle szempontból értékelik a két lábon járásnak az emberi evolúcióban játszott szerepét: az egyik iskola a felső végtagok felszabadulását hangsúlyozza tárgyak hordozására., a másik azt a tényt emeli ki, hogy a két lábon járás a helyváltoztatás energetikailag hatékonyabb formája, miközben a tárgyak hordozásának képességét a felegyenesedett testtartás puszta melléktermékének tekinti. Az előbbi hipotézist Owen Lovejoy fogalmazta meg a Science című folyóiratban 1981-ben megjelent nagy formátumú dolgozatában. A két lábon járás, érvelt, a helyváltoztatás nem hatékony formája, azért kellett kialakulnia, hogy a mellső végtag felszabaduljon.

Miként juttatta ez jobb versenyhelyzetbe a két lábon járó emberszabású majmokat a többivel szemben? Az evolúciós siker végső soron túlélő utódok létrehozásán múlik, és a válasz, vetette fel Lovejoy, a hím emberszabású majmoknak abban a frissen szerzett képességében rejlik, hogy táplálékot gyűjtve a nőstények számára fokozzák azok szaporodási ütemét. Az emberszabású majmok, mutatott rá Lovejoy, lassan szaporodnak, 4 évente hoznak létre egy utódot. Amennyiben az ember nősténye több energiához vagyis táplálékhoz jutott, több sikeres utódnak adhatott életet. Ha a hím több energiához segítette a nőstényt azzal, hogy táplálékot gyűjtött az ő és ivadékai számára, a nőstény ezáltal mind több utódot szülhetett. A hím tevékenységének további biológiai következménye már a társas viszonyokat érinti. Mivel a hím számára darwini értelemben csak az kedvező, ha akkor látja el a nőstényt, amennyiben az bizonyosan utódnak ad életet, Lovejoy felvetette, hogy az első emberfaj egynejűségben élhetett, s a megjelenő elemi család a szaporodás sikerének fokozását szolgálta, imigyen szárnyalva túl a többi emberszabású majmot. Lovejoy további biológiai párhuzammal támasztotta alá érvelését. A legtöbb főemlősfajnál a hímek versengenek egymással minél több nőstény birtoklásáért. Gyakran tettlegességre is sor kerül, s a hímek nagy szemfogaikat fegyverként használják a küzdelemben. A gibbonoknál az a ritka eset fordul elő, hogy a hímek és a nőstények párban élnek, és feltehetően, mert nincs okuk egymással harcolni a hímeknek is kicsik a szemfogaik. A kis szemfogak megjelenése a legkorábbi embereknél a gibbonokéhoz hasonló páros élet jele, érvelt Lovejoy. A hímek. gondoskodásával járó társadalmi-gazdasági kötelékek így az agy megnagyobbodásához vezettek. Lovejoy nagy figyelmet és elismerést keltő hipotézise azért tűnik nagy horderejűnek, mert lényegbevágó biológiai érvekre és nem kulturális meggondolásokra hivatkozik. Megvannak ugyanakkora maga gyenge pontjai. Először is az egynejűség nem elterjedt társadalmi forma a technológiailag alacsony színvonalon álló népek körében. (E társadalmak mindössze 20%-a él így.) A hipotézist azért bírálták tehát, mert a nyugati társadalmak, nem pedig a vadászó-gyűjtögető közösségek sajátságait tekintette hivatkozási alapnak. 29

30 A második, talán komolyabb ellenérv szerint az ismert korai emberfajok hímjei kétszer akkorák, mint a nőstények. Az összes vizsgált főemlősfaj esetében ez a testméretekben megmutatkozó, nemi dimorfizmusnak nevezett különbség a többnejűséggel, vagyis a hímek nőstényekért folytatott versengésével párhuzamosan jelentkezik; az egynejűségben élő fajoknál nem tapasztalni nemi dimorfizmust. Számomra ez a tény is elegendő, hogy egy ígéretes elmélet a süllyesztőbe kerüljön, s a magam részéről más magyarázatot keresek a kis szemfogak meglétére, mint az egynejűség. Lehetőségként kínálkozik, hogy a táplálék megrágása inkább őrlő, mint nyeső mozgásokat igényelt, s a nagy szemfogak hátráltatták ezt a mozgást. Lovejoy hipotézisének ma kevesebb híve akad, mint egy évtizeddel ezelőtt. A két lábon járást magyarázó másik elmélet )jóval meggyőzőbb, részben egyszerűsége miatt. Peter Rodman és Henry McHenry, a University of California (Davis) antropológusai azt állítják, hogy a két lábon járás azért volt előnyös a változó környezeti feltételek mellett, mert a helyváltoztatás hatékonyabb módját kínálta. Az erdők zsugorodásával a táplálékforrások, így például a gyümölcsfák is túlontúl megritkultak a fás életterekben ahhoz, hogy eredményesen kiaknázhatók legyenek a közönséges emberszabású majmok számára. E hipotézis szerint a két lábon járó emberszabású majmol: egyetlen emberi jellegzetessége helyváltoztatásuk módja volt. Kezük, állkapcsuk, fogazatuk majomszerű maradt, lévén hogy étrendjük nem változott, csupán a táplálékszerzés formája. Sok biológus szemében ez a feltevés valószerűtlennek tűnt. A Harvard University kutatói évekkel korábban amúgy is kimutatták, hogy két lábon járni kevésbé hatékony, mint négyen. (Ez nem lehet meglepetés egyetlen kutya- vagy macskatulajdonosnak sem. Mindkét állat sokkal gyorsabb, mint a gazdái.) A Harvard kutatói mindazonáltal a két lábon járó ember és a négy lábon járó ló vagy kutya energiagazdálkodását vetették össze. Rodman és McHenry rámutatott, hogy az embert és a csimpánzt kellett volna összehasonlítaniuk. Ez esetben kiderül, hogy az ember két lábon járása hatékonyabb, mint a csimpánz négylábú mozgása. Az energetikai hatékonyság, vonták le a következtetést a kutatók, tehát elfogadható magyarázat, miért kedvezett a természetes kiválasztódás a két lábon járásnak.

31 Sok egyéb feltevés is megfogalmazódott, milyen tényezők játszhattak közre a két lábon járás kifejlődésében. Felvetődött többek között, hogy a magas fűben könnyebben lehetett így szemmel tartani a ragadozókat, vagy hogy a felegyenesedett testtartás jobban lehűtötte elődünket, mikor napközben táplálék után kutatott. Mind e magyarázatok közül én Rodman és McHenry okfejtését találom a legmeggyőzőbbnek, mivel szilárdan biológiai alapokon nyugszik, s összhangban áll az első emberfaj megjelenésekor uralkodó ökológiai viszonyokkal. Ha ez a hipotézis megállja a helyét, ez egyúttal azt is jelenti, a csontanyagtól függ, felismernénk-e az első emberfaj fosszíliáit. A medence és az alsó végtagcsontok esetében egyértelműen megmutatkozna a helyváltoztatás két lábon járó jellege, amit méltán illethetünk emberi" jelzővel. Ám a koponya, állkapocs, fogak maradványai pontosan ugyanolyannak látszanának, mint az emberszabású majmok megfelelő testrészei. Honnan tudjuk ezek után, két lábon járó vagy közönséges emberszabású majom volt-e egy csont tulajdonosa? Izgalmas kihívás. Ha módunk volna ellátogatni a 7 millió évvel korábbi Afriká ba, hogy megfigyeljük az első emberek viselkedését, ismerősebb kép tárulna a majmok és emberszabású majmok viselkedését tanulmányozó főemlőskutató, mint az emberi viselkedést vizsgáló antropológus szeme elé. Az első emberek valószínűleg nem nagycsaládokból álló nomád hordákban éltek, mint a mai vadászó-gyűjtögető népek, hanem a szavannai páviánok módjára. A mintegy harmincvalahány egyedből álló páviáncsapat összehangoltan kutat át nagy területeket táplálék után, s éjszaka kedvenc hálóhelyére tér meg, sziklákhoz vagy facsoportokhoz. A csapat zömét ivarérett nőstények és ivadékaik és csupán néhány ivarérett jelen. e hím van jelen. A hímek szüntelen lesik az alkalmat a párosodásra, amelyben a domináns egyedek járnak a legnagyobb sikerrel. Az ivaréretlen és alacsony rangú hímek a csapat peremére szorulnak, nemritkán magukban járnak táplálék után. Eszerint az emberi horda egyedei rendelkezhettek ugyan a két lábon járás emberi jellegzetességével, mégis főemlősök módjára viselkedtek.

Ott volt előttük az evolúció 7 millió éve egy bonyolult és mint látni fogjuk, csöppet sem biztonságos evolúcióé. Mert a természetes kiválasztódás a közvetlen körülményeknek és nem a hosszú távú céloknak megfelelően fejti ki hatását. Ha a Homo sapiens ki is alakult a korai emberfélék leszármazottakért, semmi sorsszerű nem volt ebben. 32

33 2. FEJEZET Népes család Számításaim szerint legkevesebb ezer egyed különböző megtartású és különböző emberfajokhoz tartozó fosszilis maradványait tárták fel Dél- és Kelet-Afrika különböző, 4-1 millió éves rétegeiből (a későbbi leletanyag már jóval nagyobb számú). Az Eurázsiában feltárt legidősebb emberi fosszília hozzávetőleg 2 millió esztendős lehet. (Az Újvilág és Ausztrália csak sokkal később népesült be, mintegy 55 000-20 000 évvel ezelőtt.) Ezért joggal állíthatjuk, hogy az őstörténet eseményei jórészt Afrikához kötődtek. Az antropológusoknak két kérdésre kell választ adniuk ezekkel az eseményekkel kapcsolatban. Először is, milyen fajok népesítették be az ember családfáját 7-2 millió évvel ezelőtt, és hogyan éltek? Másodszor, milyen evolúciós kapcsolatban álltak egymással ezek a fajok? Más szóval, hogyan festett a családfa? E kérdés megválaszolásakor antropológus kollégáimnak két gyakorlati kihívással kell szembenézniük. Az első az, amit Darwin a geológiai adatok nagyfokú hiányosságának"* nevezett. A fajok eredetében teljes fejezetet szentelt a leletanyag elkeserítő hézagosságának, ami a fosszilizációt előidéző szeszélyes természeti erők s a csontok későbbi felszínre kerülésének a következménye. Csak ritkán teremtődnek meg a feltételek a csontok gyors eltemetésére és fosszilizációjára. Az ősi lerakodásokat gyakran felszínre hozza az erózió mikor például folyó vág át rajtuk, de hogy az őstörténet mely lapjai nyílnak meg ezen a módon, * Charles Darwin: A fajok eredete természetes kiválasztódás útján vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása, Budapest, Magyar Helikon, 1973, 375. old. Fordította Mikes Lajos.

34 az merőben a véletlen műve, és bizony sok oldal marad elzárva az emberi tekintetek elől. Például Kelet-Afrikában, amely a korai emberi fosszíliák legígéretesebb kincsesbányája, csak kevés fosszíliát tartalmazó 8-4 millió éves réteg található. Pedig ez az őstörténet sorsdöntő időszaka, mivel ekkor ágazott le az emberfélék családja. Még a 4 millió esztendőnél fiatalabb rétegekben is kevesebb fosszíliát találunk, mint szeretnénk. A második kihívás abból a tényből adódik, hogy a felfedezett fosszilis maradványok többsége mindössze aprócska töredék koponyadarab, arccsont, karcsont maradványa meg sok-sok fog. A faj azonosítása ilyen szegényes bizonyítékok alapján nem könnyű feladat, néha éppenséggel lehetetlen is. Az ebből fakadó bizonytalanság tudományos nézeteltérések tömegéhez vezet mind a fajok azonosításakor, mind pedig a rokonsági kapcsolatok megállapításakor. Az antropológiának ez a taxonómiaként és rendszertanként ismert területe egyike legvitatottabb ágainak. Mégsem megyek bele a viták részleteibe, ehelyett a családfa általános sajátságaira összpontosítom figyelmemet. Az emberi fosszilis leletanyagra vonatkozó ismereteink csak lassan gyarapodtak Afrikában. Elsőnek Raymond Dart jelentette be a híres taungi gyermek felfedezését 1924-ben. A lelet egy gyermek nem teljesen ép koponyájából áll az agy és arckoponya részlete, állkapocs és koponyakitöltés, s nevét onnan kapta, hogy a dél-afrikai Taung mészkőbányájából került elő. Habár nem nyílt mód a bánya rétegeinek pontos datálására, a becslések szerint a gyermek hozzávetőleg 2 millió éve élt. Jóllehet a taungi gyermek koponyája sok majomszerű jelleggel rendelkezik, amilyen a kis agy és az előreugró arc, Dart emberi jellegeket is felismerni vélt: az arc kevésbé ugrik előre, mint az emberszabású majmoknál, az őrlőfogak felszíne lapos és a szemfogak kicsik. Kulcsfontosságú volt a bizonyítékok sorában az öreglyuk helyzete a koponyaalapon elhelyezkedő nyílásé, amelyen keresztül a gerincvelő az agyhoz csatlakozik. Az emberszabású majmoknál ez a nyílás viszonylag hátratolódik a koponyaalapon, míg az emberben jóval előrébb kerül. E különbség a felegyenesedett emberi testtartást tükrözi, ahol a fej a gerincoszlop csúcsán foglal helyet,

szemben az emberszabású majmok testtartásával, amely előrehajló. A taungi gyermek öreglyuka a koponyaalap középpontjában található, jelezve, hogy a gyermek a két lábon járó emberszabású majmokhoz tartozott. Habár Dart meg volt győződve arról, hogy a taungi gyermek hominida, csaknem negyedszázadnak kellett eltelnie, mire az antropológusok elődünknek ismerték el ezt a fosszilis egyedet, s nem csupán ősi emberszabású majmot láttak benne. Az Afrikával szembeni előítéletek, vagyis az, hogy csak vonakodva fogadták el a sötét kontinenst az emberi evolúció színhelyeként, s az általános visszatetszés, amelyet az emberszabású majmok és az ember rokonságának gondolata keltett, Dartot és felfedezését hosszú szakmai feledésre ítélte. Mikorra az antropológusok ráébredtek tévedésükre az 1940-es évek végén Dart oldalán már ott munkálkodott Robert Broom. A két férfi tömérdek korai emberi fosszíliát tárt fel Dél-Afrika barlangi lelőhelyein: Sterkfonteinben, Swartkransban, Kromdraaiban és Makapansgatnál. A kor szokásának megfelelően új faj névvel illettek csaknem minden felfedezett fosszíliát, úgyhogy hamarosan jókora állatkertet gyűjtöttek össze az 3-1 millió esztendeje Dél-Afrikában élt emberfajokból. Az 1950-es években az antropológusok elhatározták, hogy rendet tesznek a feltételezett hominida-fajok seregében, s mindössze kettő fajba vonták össze őket. Természetesen mindkettő két lábon járó emberszabású majom volt, s mindketten, a taungi gyermekhez hasonlóan, majomszerű jellegeket mutattak. Döntő különbség köztük az állkapocsban és a fogazatban mutatkozott: ezek mindegyiknél nagyok voltak, ám az egyik teremtmény jóval robusztusabb felépítésű volt a másiknál. A gracilis faj az Australopithecus africanus nevet kapta; így nevezte el Dart a taungi gyermeket 1924-ben, a kifejezés annyit tesz, mint déli emberszabású majom Afrikából. A robusztusabb fajt természetszerűleg az Australopithecus robustus megjelöléssel illették (lásd 2.1. ábra). Fogaik szerkezete alapján nyilvánvaló, hogy mind az africanus, mind a robustus jórészt növényi táplálékon élt. Őrlőfogaik különböztek az emberszabású majmokéitól amelyek a viszonylag lágy gyümölcsöknek és egyéb növényi részeknek megfelelően csúcsosak -, széles őrlőfelületté laposodtak. 35

37 Ha, mint gyanítom, az első emberfajok az emberszabású majmokéhoz hasonló étrenden éltek volna, majomszerű fogazatuk lett volna. Kézenfekvő tehát, hogy 3-2 millió évvel ezelőtt az ember durvább állagú táplálékra tért át, így kemény növényi magvakra és gyümölcsökre. Ez egyúttal nagy bizonyossággal azt is jelzi, hogy az Australopithecusok szárazabb környezetben éltek, mint az emberszabású majmok. A tubustusfaj óriási zápfogai arra utalnak, hogy táplálékuk különösen kemény volt, és erőteljes rágást igényeit; nem akármiért nevezik ezeket a fogakat őrlőfogaknak". Az első korai emberi fosszíliát Kelet-Afrikában Mary Leakey találta 1959 augusztusában, Miután csaknem három évtizedig kutatott az Olduvai-szakadékvölgy rétegeiben, fáradozásait a sors néhány őrlőfog látványával jutalmazta, amel y ek a dél-afrikai robusztus Australopithecus-faj fogazatára emlékeztettek. Az olduvai egyed azonban még robusztusabb volt, mint dél-afrikai rokona. Louis Leakey, aki Mar y oldalán részt vett a hosszadalas feltárásban, Zinjanthropus boiseinek nevezte el a leletet. A fajnév azt jelenti, kelet-afrikai ember", míg a boisei Charles Boise előtti tisztelgés, aki támogatta szüleim munkáját az Olduvaiszakadékvõlgyben és egyebütt. Zinj ezen a néven vált a szóban forgó egyed ismertté korát 1,75 millió évben állapították meg. Első ízben történt, hogy a modern geológiai datálást az antropológiára is kiterjesztették. Zinj neve végül Australopithecus boiseire változott, mert feltételezték, hogy az Australopithecus tubustus kelet-afrikai földrajzi változata. A nevek önmagukban nem különösebben fontosak. Az a fontos, hogy több emberfaj esetében is ugyanazt az alapvető aikal- -nazkodási formát találjuk; azaz a két lábon járás, k i s agy és viszonvlag nagy őrlőfogak együttesét. Ezt láttam azon a koponyán is, amelyet egy kiszáradt folyamágyban találtam első, 1969-es felfedezőutim során a Turkana-tó keleti partján. A csontváz különböző csontjainak méreteiből tudjuk, hogy az Australopithecus-fajok hímjei jóval nagyobbak voltak a nőstényeknél. Magasságuk meghaladta az 1,5 m-t, míg párjuk mindössze 1,2 m magas volt. A hímek csaknem kétszer olyan súlyosak lehettek, mint a nőstények; ilyesfajta különbséget látunk ma némely szavannai páviánfaj esetében. Joggal feltételezhetjük tehát,

hogy az Australopithecusok társadalmi szervezete is hasonlított a páviánokéra, ahol a domináns hímek versengenek a nőstények birtoklásáért, amint arról az előző fejezetben már szóltam. Az őstörténet regénye egy évvel Zinj felfedezése után kuszálódott kissé össze, amikor Jonathan bátyám egy másfajta hominida koponyadarabjára bukkant, ugyancsak az Olduvai-szakadékvölgyben. A koponyacsont viszonylagos vékonysága arra utalt, hogy ez az egyed törékenyebb testfelépítésű, mint bármely ismert Australopithecus-faj. Kisebb őrlőfogai voltak, és ami a legfontosabb, agya csaknem 50%-kal nagyobb volt. Apám arra következtetett, hogy jóllehet az Australopithecusok az ember ősei közé tartoznak, ez az új lelet azt a vonalat képviseli, amely végül a modern ember megjelenéséhez vezetett. Homo habilisnak nevezte el az emberi nemzetségnek ezt az első tagját, ami óriási felzúdulást keltett a szakmában. (Az elnevezést, ami annyit tesz: ügyes ember", Raymond Dart javasolta apámnak, s arra a feltételezésre utal, hogy ez a faj eszközkészítő volt.) A felzúdulásnak többrendbeli ezoterikus meggondolás volt az alapja. Részben azért bolydultak fel a kedélyek, mert hogy a Homo habilis nemzetségnévvel illethesse az új fosszíliát, Louisnak módosítania kellett a nemzetség elfogadott meghatározásán. Addig az angol antropológus, Sir Arthur Keith által javasolt meghatározás uralkodott, melynek értelmében a Homo-nemzetség agykapacitásának el kell érnie vagy meg kell haladnia a 750 cm 3 -t; e számérték közbülső helyet foglal el a modern ember és az emberszabású majmok között, s agyi Rubikonként vált ismertté. Jóllehet az 0lduvai-szakadékvõIgyben újonnan felfedezett fosszília agykapacitása mindössze 650 cm3 volt, Louis a Homonemzetséghez tartozónak ítélte az emberéhez hasonló (azaz kevésbé robusztus) koponyája alapján. Javasolta ezért, hogy csökkentsék az agyi Rubikont 600 cm 3 -re, ami az új olduvai hominidát a Homo-nemzetségbe sorolta volna. Apám taktikája alaposan megemelte a javaslata nyomán kirobbant vita érzelmi hőfokát. Végül az új meghatározást fogadták el. (Később kiderült, hogy a 650 cm 3 kevés a felnőtt Homo habilis átlagos agytérfogatának; a 800 cm 3 jobban megfelel ennek.) A tudományos nevezéktant félretéve a lényeg az, hogy e leletek 38

nyomán kirajzolódó evolúciós kép a korai emberek két alapvető típusát különböztette meg. Az egyik típusnak kis agya volt és nagy őrlőfogai (ide tartoznak a különböző Australopithecus fajok; míg a másik agya megnagyobbodott, és őrlőfogai megkisebbedtek (Homo-nemzetség) (lásd 2.2. ábra). Mindkét típus a két lábon járó emberszabású majmok közé sorolható, jóllehet a Homo evolúciója során egyértelműen valami különös történt. Erről a valamiről bővebben a következő fejezetben ejtek szót. Bárhogy legyen is, az antropológusok meglehetősen egyszerűnek képzelték el az ember családfáját származásának ezen a pontján azaz mintegy 2 millió évvel ezelőtt. A fának két fő ága van: az egyik az Australopithecus-fajoké, amelyek valamennyien kihaltak 1 millió esztendeje, a másik a Homo-nemzetségé, amely végül a hozzánk hasonló emberek kialakulásához vezetett. A fosszilis leletanyagot tanulmányozó biológusok tudják, hogy amikor új faj alakul ki az alkalmazkodás újszerű formájával, ennek következtében gyakran utódfajok sokasága jelentkezik a következő néhány millió évben, 39

amelyek mintegy kísérleteznek az újonnan kialakult alkalmazkodási formával. Ezt a sarjadzást adaptív radiációnak nevezzük. A Cambridge University munkatársa, Robert Foley kiszámította, hogy amennyiben a két lábon járó emberszabású majmok evolúciója az adaptív radiáció szokásos menetét követte, legkevesebb tizenhat faj jött létre azóta, hogy a csoport 7 millió esztendeje kialakult. A családfa az új fajjal kezdődik (ez a szülőforma), amely új ágakat növeszt az időben, majd lombozata a fajok kihalásával egyre gyérül, hogy végül egyetlen ág maradjon életben a Homo sapiens. Miként vág mindez egybe a fosszilis leletanyaggal? A Homo habilis elfogadása után évekig azt hitték, hogy 2 millió esztendeje három Australopithecus-faj és egy Homo-faj élt. Számíthatunk arra, hogy az őstörténet e pontján a családfa sűrűn lakott, ezért négy, egy időben létező faj nem tűnik soknak. S valóban, a legutóbbi időben bebizonyosodott új felfedezések és tudományos szemléletváltás következtében, hogy legalább négy Australopithecus-faj élt ebben az időszakban két vagy akár három Homo-faj tőszomszédságában. Ez a kép még nem teljesen letisztult, ám amennyiben az emberfajok egyéb nagyemlősökhöz hasonló evolúciós sajátságokat mutattak (s történetünk e pontján nincs okunk az ellenkezőjét feltételezni), akkor ez az, amit a biológusok elvárhatnak. A kérdés csupán az, mi történt 2 millió évnél korábban? Hány ága volt akkor a családfának, és melyek voltak ezek? Mint megjegyeztem, 2 millió éven túl rohamosan ritkul a fosszilis leletanyag, majd 4 millió esztendőn túl teljesen megszűnik. A legkorábbi ismert emberi fosszíliák valamennyien Kelet-Afrikából származnak. A Turkana-tó keleti partján magunk hozzávetőleg 4 millió éves kar- és csuklótáji csontokat, állcsonttöredékeket és fogakat találtunk; az amerikai antropológus, Donald Johanson 40

2.3. ábra: Lucy. Ezt a népszerű nevén Lucyként ismert fosszilis leletet Maurice Taieb, Donald Johanson és munkatársai fedezték fel 1974-ben Etiópiában. Lucy nőstény volt, közel 90 cm magas. A fajához tartozó hím egyedek számottevően magasabbak. Lucy több mint 3 millió esztendeje élt. (A Cleveland Museum of Natural History közlése nyomán.)

munkatársaival hasonló korú lábszárcsontot tárt fel Etiópia Awash-tartományában. Soványka eredmény ez, mikor ennek alapján kell felvázolnunk a korai őstörténet képét. Egyetlen kivétele szegényes korszakban az Etiópia Hadartartományából származó gazdag leletanyag, amelynek keltezése 3,9-3 millió év. Az 1970-es évek derekán közös francia amerikai kutatócsoport Maurice Taieb és Donald Johanson vezetésével több száz fosszilis csontot tárt fel, köztük egy kistermetű egyed csontvázának részeit, akit Lucynek neveztek el (lásd 2.3. ábra). Lucy felnőttként halt meg, mindössze 90 cm magas volt, és testfelépítése, hosszú végtagjai rendkívül emlékeztetnek az emberszabású majmokéra. Más, erről a területről előkerült fosszilis egyedek nemcsak arra utalnak, hogy sokuk magasabb volt Lucynél, akár 1,5 m-nél is magyobbra nőttek, hanem hogy bizonyos tekintetben a fogak méretei és alakja, az előreugró arc közelebb álltak az emberszabású majmokhoz, mint a Dél- és Kelet-Afrikában 1 millió éve vagy később élt hominidák. Pontosan erre számíthatunk, amint egyre közeledünk az időben az ember eredetéhez. Mikor először láttam a hadari ősmaradványokat, az volt a benyomásom, hogy 2 vagy több fajt is képviselnek. Elképzelhetőnek tartottam, hogy a fajok 2 millió éve bekövetkezett szétválása hasonló, 1 millió esztendővel korábbi szétválás eredménye, ami az Australopithecus- és Homo-fajokat érintette. A fosszíliák értelmezésekor Taieb és Johanson kezdetben a mi evolúciós elképzeléseinket támogatta. Johanson és Tim White, a University of California (Berkeley) munkatársai azonban tovább vizsgálták a leleteket. A Science 1979 januári számában megjelent dolgozatukban felvetették, hogy a hadari fosszíliák nem egy primitív emberi lény több faját képviselik, hanem csupán egyetlen fajhoz tartoznak, amelyet Johanson Australopithecus afarensisnek nevezett el. A testméretek nagy szórása, amit korábban több faj megléteként értelmeztek, szerintük egyszerű ivari dimorfizmus következménye. Minden később megjelenő hominida-faj ennek az egyetlen fajnak a leszármazottja, jelentették ki. Sok kollégámat meglepte ez a merész állítás, ami évekig húzódó heves vitákat kavart (lásd 2.4. ábra). 42

Jóllehet számos antropológus tette le azóta a voksot Johanson és White sémája mellett, a magam részéről tévesnek vélem, éspedig két okból. Először is a hadari leletanyag méretkülönbségei és anatómiai változékonysága túl nagy ahhoz, hogy egyetlen fajt képviseljen. Sokkal elfogadhatóbb magyarázat, hogy a csontanyag két vagy akár több fajtól származik. 43

44 Yves Coppens, a kadari fosszíliákat feltáró munkacsoport tagja ugyanezen a véleményen van. Másodszor a fenti séma biológiailag értelmetlen. Amennyiben az ember családfája 7 vagy akár csupán 5 millió éve indult fejlődésnek, merőben szokatlan fejlemény volna, hogy 3 millió esztendeje egyetlen fajtól származzon az összes később kialakuló faj. Az adaptív radiációra más jellemző, és hacsak nincs okunk az ellenkezőjét feltételezni, az ember fejlődése is valószínűleg az evolúció szokásos menetét követte. A kérdés csak akkor rendezhető közmegegyezésre, ha további, 3 millió évesnél idősebb fosszíliákat tárnak fel és elemeznek, ami 1994 elején lehetségesnek tűnt. Miután másfél évtizedig politikai okokból erre nem nyílt mód, 1990 óta Johanson és munkatársai három ízben is jártak Hadar-tartomány fosszíllákban gazdag lelőhelyein. Erőfeszítéseiket siker koronázta, ötvenhárom fosszilis maradványt tártak fel, köztük az első teljes ko ponyát. Az új leletek megerősítették a korábban észlelt szabályszerűséget a testméretek szórását, mi több, ezt még nagyobbnak mutatták. Miként értelmezhetjük ezt a tényt? Közel van-e a megoldáshoz a fajok számának problémája? Sajnos nem. Azok, akik a korábban felfedezett fossziliák méreteinek s z ó r á s á t a h í m é s a n ő s t é n y m a g a s s á g k ü l ö n b s é g e k é n t é r t elmezték, az új leletekben is feifogásuk igazolását látták. Azok viszont, így mi is, akik úgy sejtették, a méretek szórása faji és nem fajon belüli különbségre utal, úgy sz i ntén nézeteik megerősítéseként fogadták az új fosszíliákat. A családfa 2 millió évnél idősebb elágazásait továbbra sem tudjuk megrajzolni. Lucy csontvázrészeinek 1974-es felfedezése adott először képet arról, mennyiben alkalmazkodott egy korai hominida testfelépítése a két lábon járáshoz. Az első, 7 millió esztendeje megjelent hominidák mindenképpen két lábon járó emberszabású majmok voltak. Lucy csontvázának feltárása előtt azon ban az antropológusok nem rendelkeztek a két lábon járás kézzelfogható bizonyítékaival egy 2 millió évnél idősebb emberfaj esetében. Lucy medencéje, lábszárának és lábfejének csontjai kulcsfontosságúak e kérdés szempontjából. A medence alakja, továbbá a combcsont és a térd által bezárt szög alapján egyértelmű, hogy Lucy és fajtársai a felegyenesedett járás bizonyos formájához alkalmazkodtak.

45 Ezek az anatómiai jellegzetességek közelebb állnak az emberhez, mint az emberszabású majmokhoz. Owen Lovejoy szerint, aki először tanulmányozta Lucy csontjait, a faj kétlábú helyváltoztatása szakasztott olyan lehetett, mint ahogyan önök vagy én járunk. Mégsem mindenki osztotta a véleményét. Például két anatómus, Jack Stern és Randall Susman, a State University of New York (Stony Brook) munkatársai 1983-ban megjelent nagy jelentőségű dolgozatukban másként értelmezték Lucy testfelépítését: A jellegek olyan elegyét mutatja - írták -, a m e l y t ö k é l e t e s e n m e g f e l e l e g y a két lábon járást csaknem tökélyre vívő állatfajnak, mely ugyanakkor megőrizte a fákon élést, táplálkozást, alvást vagy menekülést biztosító morfológi ai jellegeket." A perdöntő bizonyítékot: egyike, amelyeket Stern és Susman érvelése alátámasztására felsorakoztatott, Lucy lábfejének szerkezete volt: a csontok ugyanis valamelyest begörbültek, ami az emberszabású majmokra és nem az emberre jellemző-ez a csontfelépítés megkönnyíti a mászást. Lovejoy viszont elvetette e feltevést, mondván, hogy a csontok görbesége mindössze Lucy majomszerű evolúció múltjának csókevénye. A két ellentétes nézetet valló tábor lelkeden vitázott több mint egy évtizedig. Azután 1994 elején új bizonyíték, méghozzá a legváratlanabb forrásból, billentette ki a mérleg nyelvét. Először Johanson és munkatársai számoltak be két 3 millió éves karcsont, egy felkarcsont és egy singcsont felfedezéséről, melyeket az Australopithecus afarensisnek tulajdonítottak. A szóban forgó egyed erőteljes testalkatú lehetett, s ezeknek a karcsontoknak bizonyos jellegei a csimpánzéra emlékeztettek, míg mások különbözők voltak. Leslie Aiello, a University College (London) antropológusa a következőképpen értelmezte a Nature-ben a felfedezést: Az A. afarensis singcsontjának mozaikos morfológiája, az izmokkal masszívan körülvett, robusztus felkarcsonttal együtt eszményi egy olyan lény számára, amely a fákon mászott, de a földön tartózkodva két lábon járt." Ez a leírás, amit magam is jóváhagyok, egyértelműen Susman tábora és nem a Lovejoy-pártiak mellett foglalt állást. Tovább erősítette a fenti elképzelést a komputertomográfia alkalmazása, amelynek segítségével felfedték ezen korai emberek belső fülének szerkezetét.

46 A belső fülben három C-alakú cső, a félkörös ívjáratok találhatók. Kölcsönösen derékszöget zárnak be egymással, miközben két ívjárat függőleges irányú. Ez az apparátus kulcsszerepet játszik a test egyensúlyának fenntartásában. Egy 1994 augusztusában rendezett antropológus-tanácskozáson Fred Spoor, a University of Liverpool munkatársa ismertette a félkörös ívjáratok felépítését az emberben és az emberszabású majmokban. A két függőleges ívjárat az emberben az emberszabású majmokéhoz viszonyítva jelentősen megnagyobbodott, ezt a különbséget Spoor a két lábon járáshoz társuló felegyenesedett testtartás megnövekedett követelményeihez való alkalmazkodásként értékelte. Mi a helyzet ezek után a korai emberfajokkal? Spoor megfigyelései valóban meghökkent őek. A Homo nemzetség valamennyi fajában a belső fül szerkezete hajszálra megegyezik a modern emberével. Ezzel szemben az Australopithecus-nemzetség összes fajában a félkörös ívjáratok az emberszabású majmokéihoz hasonlóak. Vajon azt jelenti ez, hogy az Australopithecusok az emberszabású majmok módjára négy lábon jártak? A medence és az alsó végtagok felépítése ellentmondani látszik ennek a feltevésnek. Amiként anyám 1976-os jelentős felfedezése is, aki az emberére rendkívül emlékeztető láb lenyomatát találta meg egy mintegy 3,75 millió éves vulkaníkus hamurétegben. Mindazonáltal, amennyiben a belső fül szerkezete egyáltalán elárul valamit a testtartás és helyváltoztatás módjáról, arra utal, hogy az Australopithecusok korántsem hasonlítottait önökre vagy rám, ahogy azt Lovejoy azóta is makacsul állítja. Értelmezése alátámasztására láthatóan a kezdetektõl tökéletesen emberivé kívánja formálni a hominidákat; a hasonló antropológiai törekvéseitől már korábban megemlékeztem ebben a fejezetben. A magam részéről könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy ősünk az emberszabású majmok módjára viselkedett, s hogy a fák fontos szerepet játszottak az életében. Két lábon járó emberszabású majmok vagyunk, ezért semmi meglepő nincs abban, ha ez a tény elődeink életformájában is tükröződik

E ponton áttérek a csontokról a kövekre, őseink viselkedésének e legkézenfekvőbb bizonyítékaira. A csimpánzok eszközhasználók; botok segítségével szerzik meg a termeszeket, leveleket használnak szivacs gyanánt, és kővel törik fel a diót. Ám mind ez idáig legalábbis egyetlen vadon élő csimpánznál sem látták, hogy kőeszközt készített volna. Az ember 2,5 millió éve kezdett el éles szélű eszközöket gyártani két kő összeütögetésével. Ezek voltak az őstörténetre annyira jellemző technológiai tevékenység kezdetei. A legkorábbi eszközök apró szilánkok voltak, amelyek úgy készültek, hogy az egyik követ többnyire kovakavicsot a másikhoz ütögették. Ezek a szilánkok hozzávetőleg ujjnyi hosszúak, és meglepően élesek. Egyszerű megjelenésükre rácáfol, hogy a legkülönbözőbb célokra használták őket. Azért tudjuk ezt, mert Lawrence Keeley (University of Illinois) és Nicholas Toth (Indiana University) mikroszkópos elemzésnek vetettek alá egy tucat ilyen, a Turkana-tó keleti partján fekvő 1,5 millió éves táborhelyről származó szilánkot, s a használat jelei után kutattak. Sikerült a kopás különböző formáit kimutatniuk a szilánkokon, amelyek arra utaltak, hogy némelyiket hús feldarabolására vagy favágásra, míg másokat lágy növényi részek, például fű elnyesésére használtak. Ha egy ehhez hasonló régészeti lelőhelyen néhány kőszilánkra bukkanunk, erősen meg kell mozgatnunk a képzeletünket, hogy magunk előtt lássuk a valaha itt zajló élet bonyolultságát, lévén a leletanyag maga igen szűkös: a hús, a fa, a fű rég az enyészeté lett. Képzeljünk el például egy folyóparti táborhelyet, ahol az embercsalád a húst darabolta fel a facsemetékből összetákolt, náddal fedett szélvédő árnyékában, ha ma nem látunk is mást, mint kőszilánkokat. A legkorábbi feltárt kőeszköz-együttesek 2,5 millió évesek; a szilánkokon túl ide tartoznak olyan nagyobb szerszámok, mint a hasítók és kaparók, valamint a különböző marokkövek. Az esetek többségében ezeket az eszközöket is úgy állították elő, hogy szilánkokat pattintottak le a kovakő magkőről. Mary Leakey hosszú éveket töltött az Olduvai-szakadékvölgyben a technológia eme legkorábbi jeleinek tanulmányozásával amelyet a szakadék után oldován iparnak neveztek el, munkássága nyomán jött létre a korai őskőkor afrikai régészete. 47

Miután maga is kísérletezett eszközök előállításával, Nicholas Toth gyanítja, hogy a legkorábbi eszközkészítőknek nem volt határozott elgondolásuk az épp megmunkált szerszámról nem volt tervrajzuk, ha úgy tetszik. Valószínűbb, hogy a különböző formákat a nyersanyag eredeti alakja határozta meg. Az oldován ipar, amely 1,4 millió évvel ezelőtti a technológia egyetlen létező formájának számított elődeik életében alapvetően opportunistának mondható. Érdekes kérdés, milyen megismerő készségeket igényelt ezeknek a szerszámoknak az előállítása. Vajon a legkorábbi eszközkészítők az emberszabású majmokéihoz hasonló értelmi képességeket vettek igénybe, csak megváltozott módon? Vagy magasabb fokú intelligenciára volt szükség? Az eszközkészítők agya mintegy 50%-kaI nagyobb az emberszabású majmokénál, ezért az utóbbi következtetés ösztönös ítéletünk alapján is kézenfekvőnek tűnik. Mindazonáltal Thomas Wynn régész (University of Colorado) és William McGrew főemlőskutató (University of Stirlingon) más véleményen van. Az emberszabású majmok kézügyességét vizsgálták, s 1989-ben megjelent dolgozatukban Az oldován ipar majomszemszögből" így összegezték következtetéseiket: Az oldován ipar eszközeinek megmunkálásához szükséges összes térfogalom fellelhető az emberszabású majmok elméjében. Valójában az imént leírt térbeli készségek valószínűleg minden nagy emberszabású majomfajra jellemzők, s nem csupán az oldován eszközkészítőkre." A magam részéről meglepőnek találom ezt a kijelentést, nem utolsósorban mert tanúja voltam, miként próbáltak egyesek kőkorszaki" eszközöket előállítani két Jó összeütögetésével, kevés sikerrel. A kőszerszámok nem így készültek. Nicholas Toth éveket töltött azzal, hogy tökéletesítse eszközkészítő tudományát, s ismeri a szilánkok pattintgatásának minden csínját-bínját. A hatékony munkálkodáshoz a pattintgatónak megfelelő alakú kődarabot kell választania, amelyet megfelelő szögből ütögethet; s maga az ütögetés is nagy gyakorlatot igényel, hogy az eszközkészítő megfelelő erővel sújtson a megfelelő helyre. Egyértelműnek tűnik, hogy a korai előembereknek ösztönös érzéke volt a kövek megmunkálásának fortélyaihoz" írta Toth 1985-ös dolgozatában: 48

49 Nem kérdés, hogy a legkorábbi eszközkészítők értelmi képességei meghaladták az emberszabású majmokét mondta nekem nemrégiben. Az eszközkészítés jelentős motoros és megismerő készségek jelentős összehangolását kívánja meg." A Georgia állambeli Atlanta Nyelvészeti Kutató Központban jelenleg folyó kísérletsorozat ezt a kérdést vizsgálja. Sue SavageRumbaugh pszichológus egy törpecsimpánz kommunikációs képességeit igyekezett kifejleszteni. Toth nemrégiben társult hozzá, s együtt iparkodtak a Kanti névre hallgató csimpánzt megtanítani szilánkok pattintgatására. Kanti kétségtelen találékonyságról tett tanúbizonyságot az éles szilánkok előállításában, de mind ez ideig nem sikerült elsajátítania a legkorábbi eszközkészítők módszeres szilánkoló technikáját. Gyanítom, ez azt jelenti, hogy Wynn és McGrew következtetése helytelen, s a legelső eszközkészítők megismerő képességei meghaladták az emberszabású majmokéit. Az előbbiek ellenére változatlanul igaz, hogy a legkorábbi eszközök, az oldován ipar termékei egyszerűek és opportunisták voltak. Mintegy 1,4 millió esztendeje új eszkõzegyüttes tűnt föl Afrikában, amelyet a régészek acheuli iparnak neveztek el az északfranciaországi Saint-Acheul lelőhely alapján, ahonnan ezeknek az eszközöltnek későbbi változatai előkerültek. Az őstörténet során először kapunk itt bizonyítékot arról, hogy az eszkõzkészítõk gondolatban eltervezték, mit akarnak előállítani hogy szándékaik szerint munkálták meg az általuk használt nyersanyagot. Az erre utaló szerszám az ún. szakóca, egy könnycsepp alakú kőeszköz, amelynek kidolgozása figyelemreméltó szakértelmet és türelmet igényelt (lásd 2.5. ábra). Tothnak és más kísérletezőknek több hónapjába került, míg szert tettek annyi jártasságra, amellyel olyan minőségű szakócákat voltak képesek előállítani, mint korai elődeink. A szakócák a Homo erectus színre lépése után jelennek meg a régészeti leletanyagban, amely a Homo habilis feltételezett leszármazottja s a Homo sapiens őse. Amint azt a következő fejezetben látni fogjuk, ésszerű következtetésnek tetszik, hogy a szakócákat a Homo erectus egyedei készítették, mivel agyuk a Homo habilishoz képest jelentősen megnagyobbodott.

50 Mikor őseink felfedezték az éles kőszilánkok következetes pattintgatásának fortélyait, ez jelentős áttörést képviselt az evolúcióban. Ezek segítségével az ember hirtelen olyan táplálékforráshoz jutott, amely addig megtagadtatott számára. Még a legszerényebb szilánk is, amint arra Toth több ízben is rámutatott, rendkívül alkalmas szerszám az állati bőr felhasítására (a legvastagabbak kivételével), s így hozzáférhetővé vált az alatta levő hús. Akár vadászok voltak, akár dögevők, az ezeket az egyszerű kőszilánkokat előállító és használó emberek ily módon újfajta energiaforráshoz jutottak állati fehérjéhez.

51 Ez nemcsak étrendjüket tette változatosabbá, hanem megnövelte a sikeres utódok világra hozásának esélyeit is. A szaporodás energiaigényes élettevékenység, aminek biztonságát növelte, hogy hús is gazdagította az étrendet. Régi kérdés persze az antropológusok számára, hogy ki készítette az eszközöket? Amikor kőeszközök jelentek meg a régészeti leletanyagban, már több Australopithecus-faj létezett, s valószínűleg több Homo-faj is. Hogyan dönthetjük el, ki állította elő az eszközöket? Ez rendkívül fogas kérdés. Ha az eszközök minden esetben csak a Homo fosszíliált kísérnék, és soha az Australopithecus-fai, ez arra engedne következtetni, hogy egyedül a Homo-nemzetség készítette a szerszámokat. Csakhogy az őstörténeti leletanyag nem ilyen egyértelmű. Randall Susman egy dél-afrikai lelőhelyen az A. robustus kézcsontjainak felépítéséből arra következtetett, hogy ez a faj elegendő kézügyességgel rendelkezett eszközök előállításához. Természetesen nem áll módunkban megbizonyosodni feltevésének helyességéről. Magam úgy vélem, a legegyszerűbb magyarázatra kell törekednünk. Tudjuk az őstörténeti leletanyagból, hogy 1 millió év óta már csak a Homo-fajok léteztek, s azt is tudjuk, hogy kőeszközöket készítettek. Amíg nincs okunk az ellenkezőjét feltételezni, megfontolt következtetésnek tűnik, hogy az őstörténet hajnalán mindössze a Homo-nemzetség készített eszközöket. Az Australópithecus- és a Homo-fajok egyértelműen sajátos alkalmazkodási formákat mutattak, s feltehető, hogy a Homo-nemzetség húsevése fontos összetevője ennek a különbségnek. Az eszközkészítés fontos eleme lehetett egy húsevő faj készségeinek; a növényevőknek nem volt szüksége ezekre a szerszámokra. Kenya régészeti lelőhelyeit tanulmányozva, s saját eszközkészítő kísérletei nyomán Toth a következő igen jelentős felfede zésre jutott. A legkorábbi eszközkészítők túlnyomó többsége jobbkezes volt, amiként a modern ember is. Habár az emberszabású majmok egyedei szintén vagy jobb-, vagy balkezesek, egyik populációjuk sem részesíti előnyben egyik vagy másik formát; a modern ember egyedülálló ebből a szempontból. Toth felismerése evolúciónk történetének egyik jelentős mozzanatát tárja fel: hozzávetőleg 2 millió éve a Homonemzetség agya egyre emberibbé vált, olyanná, amilyennek magunkat ismerjük.

52 3. FEJEZET Különböző emberfélék A legutóbbi időkben folytatott lenyűgöző és izgalmas kutatások lehetővé tették, hogy a fosszíliák segítségével olyan képet kapjunk őseink életéről, amilyenre néhány érvvel ezelőtt még senki sem gondolt. Mára lehetővé vált például, hogy tűrhető pontossággal megbecsüljük, mikor választották el egy adott emberfaj egyedeit, mikor váltak ezek ivaréretté, mik voltak az életkilátásaik, és így tovább. Ezen ismeretek fényében ráéb redtünk, hogy a Homo-nemzetség megjelenése óta több kü lönböző fajt képviselt. Az Australopithecus- és a Homo-fajok közti különbségek felfedezése alapvetően átformálta őstörté netünk képét. A Homo-nemzetség színre lépéséig minden két lábon járó emberszabású majom kis aggyal, nagyi őrlőfogakkal és előreugró arccal rendelkezett, s életmódja megegyezett az emberszabású majmokéval. Egyedei elsősorban növényi táplálékon éltek, s társas viszonyaik valószínűleg a mai szavannai páviánokéira emlékeztettek. Ezeknek a fajoknak az Australopithecusok egyedüli emberi jellege járásuk módja volt. Valamivel korábban, mint 2,5 millió éve egyel őre nem tudjuk pontosan mikor kialakult az első megnagyobbodott agyú emberfaj. A fogazat is megváltozott, amit valószínűleg az étrend megváltozása hús fogyasztása a növényi táplálékon kívül - idézett elő. A Homo-nemzetség legkorábbi formáinak ez a két jellegzetessége az agy megnagyobbodás és a fogazat átalakulása - már az elsőnek feltárt Homo habilis fosszíliákban is megfigyelhetó volt. Talán mert minket, mai embereket elkápráztatnak az elme képességei, az antropológusok az agynak arra az ugrásszerű megnagyobbodására fordították figyelmüket mintegy

450 cm 3 -ről több mint 600 cm 3 -re-, amely a Homo habilis kialakulását kísérte. Ez kétségkívül fontos része az őstörténetnek új irányt szabó evolúciós alkalmazkodásnak, mégis csupáncsak egyik összetevője. Őseink életjelenségeinek kutatása újabban arra enged következtetni, hogy sok egyéb változás is lejátszódott, ami mind jobban eltávolította őket az emberszabású majmoktól, és az emberhez kõzelítette. Az ember fejlődésének egyik legjelentősebb vonatkozása, hogy az újszülöttek magatehetetlenül jönnek a világra, s a gyermekkor meghosszabbodik. Mi több, amint azt minden szülő tudja, serdülőkorban a növekedés robbanásszerűen felgyorsul, s a serdülő ijesztő ütemben nyúlik egyre magasabbra. Az ember egyedülálló ebből a szemponthól: a legtöbb emlősfaj, köztük az emberszabású majmok újszülöttje is, szinte közvetlenül a születés után növekedésnek indul, ami egészen a felnőttkorig eltart. A serdülő mintegy magasságának 25%-ával nő meg a serdülőkori növekedési lökés következtében; ezzel szemben a csimpánzok egyenletes növekedési görbéjük szerint mindössze 14%- kal növelik meg testmagasságukat az ivarérettség eléréséig. Bariy Bogin, a University of Michigan biológusa érdekesen értelmezi a növekedési görbékben mutatkozó különbségeket. A növekedés üteme kisebb az emberben, mint az emberszabású majmokban, ugyanakkor az agyak növekedése többé-kevésbé megegyezik. Következésképpen az embergyermekek kisebbek, mint akkor lennének, ha a majmok növekedési ütemét követnék. Ez azzal az előnnyel jár, veti fel Bogin, hogy az embergyerekjóval több időt fordíthat tanulásra, amire szüksége is van, ha elakarja sajátítania kultúra bonyolult szabályait. A növekvő gyemekek többet tanulnak a felnőttektől, ha testméretük jelentősen különbözik, mert így tanárdiák kapcsolat közöttük. Amennyiben a gyermekek az emberszabású majmok növekedési görbéje szerint nőnének, a tanár-diák kapcsolat helyett testitesti versengésre kerülne sor köztük és a felnőttek között. Amikor a tanulási időszak befejeződik a test behozza lemaradását a serdülőkori robbanásszerű nõvekedés során. Az embert nemcsak a túlélési technikák elsajátítása teszi sajátosan emberré, hanem a szokásoké, erkölcsi szabályrendszereké, a rokonsági és társas viszonyokat előíró törvényeké is azaz a kultúráé. Az olyan társadalmi környezet, amely gondoskodik a magatehetetlen kisgyermekekről és az idősebb gyermekek neveléséről, sokkal inkább jellemző az emberre, mint az emberszabású majmokra. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kultúra az ember alkalmazkodási módja, amit a gyermekkor és az érés folyamatainak az állatvilágban szokatlan formája tesz lehetővé. 53

Az emberi újszülöttek magatehetetlensége inkább biológiai szükségszerűség. Túl korán jönnek világra, ami nagyobb agyuk és az emberi medence szűk méreteinek a következménye. A biológusok újabban kezdik felismerni, hogy az agy nagysága nem csupán az értelmi képességeket befolyásolja, de kihatással van az egyedfejlődést szabályozó tényezők egész sorára, amilyen az elválasztás, az ivarérettség elérése, a terhesség időtartama és az életkor. A megnagyobbodott agyú fajoknál ezek a tényezők mind kitolódnak: a kisgyermekeket később választják el, mint a kis aggyal rendelkező fajok esetében, az egyed később lesz ivarérett, a terhesség időtartama és az életkor is meghosszabbodik. Ha összevetjük a Homo sapiensi a többi főemlőssel, egyszerű számítások útján arra következtethetünk, hogy egy átlagosan 1350 cm 3 -es agytérfogattal rendelkező egyedben a terhesség idejének 21 hónapnak kellene lennie, nem pedig 9, mint valójában. Az emberi újszülöttnek tehát világra jöttekor egy év lemaradást kell behoznia, ezért olyan magatehetetlen. Miért van mindez? Miért tette ki a természet az emberi újszülötteket a korai születés veszélyeinek? Magyarázattal az agy mérete szolgál. Egy újszülött emberszabású majom átlagosan 200 cm 3 -es agya hozzávetőleg fele a felnőttekének. Az agy megkétszereződésére a korai életszakaszban, gyors ütemben kerül sor. Ezzel szemben az emberi új szülött agya egyharmada a felnőttének, s ugyancsak rövidesen, gyors ütemben megháromszorozódik. Az ember abban emlékeztet az emberszabású majmokra, hogy az agy korán eléri a felnőttre jellemző nagyságot; ezért ha ehhez az agy méretének megduplázódására volna szükség, az emberi újszülöttek agya 675 cm 3 -es lenne. Mint minden asszony jól tudja, az átlagos agytérfogatú újszülöttek világra hozatala is épp elég nehéz, néha még az életet is fenyegeti. S valóban a medencenyílás is megnövekedett az ember evolúciója során, hogy alkalmazkodjék az agy megnagyobbodásához. Ám e növekedésnek megvoltak a maga határai -amelyeket a hatékony kétlábú helyzetváltoztatás követelményei vontak meg. E határt az ember akkor érte el, mikor az újszülött agytérfogata jelenlegi értékéhez 385cm 3 érkezett. 54

56 Evolúciós szempontból azt mondhatjuk, hogy elméletben az ember kezdetben az emberszabású majmok növekedési mintáját követte, amíg a felnőtt agytérfogata el nem érte a 770 cm3_t. Ezen a számértéken túl az agy nagysága már nem csupán megkétszereződött a születéstől, hanem ennél nagyobb arányban növekedett, s így alakult ki az újszülöttek magatehetetlensége, akik túl korán" jöttek világra. A Homo habilis, amelynél a felnőtt agytérfogat hozzávetőleg 800 cm 3, láthatóan a határvonalon állt az emberszabású majmok és az ember növekedési mintája között, míg a korai Homo erectus agytérfogata, amely mintegy 900 cm 3, jelentősen az emberi fejlődés irányába tolta el a fajt (lásd 3.1. ábra). Ne feledjük, mindez csupán elméleti okoskodás", s hallgatólagosan feltételezi, hogy a Homo erectus szülőcsatornájának mérete megegyezett a modern emberével. A Turkana-fiú medencéjének méretei alapján tisztább képet alkothatunk a Homo erectus viszonyairól. Ezt a korai Homo erectus csontvázat munkatársaimmal az 1980-as évek közepén ástuk ki a Turkana-tó nyugati partvonala közelében. Az embernél a férfiak és a nők medencenyílásánái, a mérete megegyezik. Ezért a Turkana-fiú medencenyílásáriak megmérésével megbecsülhettük anyja szülőcsatornájának nagyságát. Barátom és munkatársam, Alan Walker, a Johns Hopkins University anatómusa a kiásott csontokból összeállította a fiú medencéjét (lásd 3.2. ábra). A medencenyílást megmérve azt találta, hogy kisebb a Homo sapiensénél. Kiszámította továbbá, hogy a Homo erectus újszülöttek agytérfogata hozzávetőleg 275 cm 3 lehetett, ami számottevően kisebb, minta mai emberi újszülötteké. A mérésekből levonható következtetéselv egyértelműek. A Homo erectus újszülöttek a felnőtt agytérfogatának egyharmadával és a modern emberhez hasonlóan magatehetetlenül jöttek világra. Ebből arra következethetünk hogy a kisgyermekek odaadó gondozása, ami napjaink társadalmi berendezkedését jellemzi, már a korai Homo erectusban fejlődésnek indulhatott, mintegy 1,7 millió esztendeje.

3.2. ábra: A Turkanu-fiú,. Ennek a 9 éves Homo erectusnak rekonstruált csontvázán jól látható, mennyire emberszerű e faj testfelépítése. Oldalán Alan Walkert látjuk, aki a csontváz feltárásának munkálatait irányította. (A. Walker/Kenyai Nemzeti Múzeum közlése nyomán.)

Sajnos nem végezhetünk hasonló számításokat a Homo habilis, az erectus közvetlen előde esetében, mivel ehhez előbb találnunk kellene egy habilis-medencét. Amennyiben a habilisújszülöttek erectus-nagyságú aggyal jöttek volna világra, ők is túl korán" születtek volna, mégsem annyira, mint az erectus; ők is, magatehetetlenek lettek volna születéskor, de nem olyan sokáig, s maguk is az emberihez hasonló társadalmi berendezkedést igényeltek volna, ha kevésbé is. Úgy tűnik tehát, hogy a Homo-nemzetség a kezdet kezdetétől az ember irányába fejlődött. Hasonlóképpen, mivel az Australopitheciis-fajok agytérfogata az emberszabású majmokéhoz állt közel, az emberszabású majmok fejlődési mintáját kellett követniük életük korai szakaszában. A csecsemőkori magatehetetlenség időbeli meghosszabbodása melynek során a gyermek a szülő odaadó figyelmét igényelte már a Horno-nemzetség korai képviselőire is jellemző volt: ennyit sikerült megállapítanunk. De mi a helyzet a gyermekkor későbbi szakaszával? Mikor hosszabbodott ez meg, lehetővé téve gyakorlati és kulturális jártasságok elsajátítását a serdülőkori növekedési lökést követően? A gyermekkor meghosszabbodásának az az ára, hogy a modern emberben az emberszabású majmokhoz viszonyítva lelassul a testi növekedés. A emberi egyedfejlődésnek ezért több mérföldköve van, például a fogzás, ami később köszönt be, mint az emberszabású majmoknál. Így az első állandó zápfog a 6 éves gyermeknél bukkan elő; míg az emberszabású majmoknál ez 3 évesen következik be. Az ember második zápfoga 11-12 éves korában bújik ki; az emberszabású majmoké 7 évesen. Az ember harmadik zápfoga 18-20 éves korban jelentkezik, és 9 éves korban az emberszabású majmoknál. Hogy megtudjuk, mikor hosszabbodott meg a gyermekkor evolúciónk során, a fosszilis állkapcsok vizsgálatával el kellett döntenünk, mikor bújtak ki az első zápfogak. Például a Turkana-fiú pont akkor halt meg, mikor a második zápfoga kezdett megmutatkozni. Amennyiben a Homo erectus a 58

gyermekkori fejlődés lassúbb, emberi mintáját követte, ez azt jelenti, hogy a fiú körülbelül 9 évesen hunyt el. Ha viszont faja az emberszabású majmokéhoz hasonló növekedési görbét mutatott, 7 éves lehetett. Alan Mann (University of Pennsylvania) az 1970-es évek elején a fosszilis emberi fogak beható vizsgálatából arra következtetett, hogy minden Australopithecus- és Homo-faj a lelassult gyermekkori fejlődés emberi mintájához igazodott. Munkássága rendkívül nagy befolyást gyakorolt az antropológiára, mivel alátámasztotta a hagyományos vélekedést, miszerint minden hominida-fal, az Australopithecusokat is beleértve a modern ember egyedfejlődését mutatja. S valóban, mikor megtaláltuk a Turkana-fiú állkapcsát, és megláttam a második előbuk kanó zápfogat, magam is 11 évesre becsültem a fiú korát, mert ennyi idősnek kellett lennie, ha a Homo sapiensre hasonlított volna. A taungi gyermekről, aki az Australopithecus africanusfalhoz tartozott, ugyancsak azt feltételezték, hogy 7 évesen halt meg, mert ekkor bújt elő az első zápfoga. Az 1980-as évek végén azután e becsléseket több kutató vizsgálatai is halomra döntötték. Holly Smith, a University of Michigan antropológusa az agytérfogat és az első zápfog előbukkanásának összehasonlításából következtetett az emberi fosszíliák egyedfejlődésére. Összegyűjtötte az ember és az emberszabású majmok megfelelő adatait, majd összevetette ezeket az emberi fosszíliákkal. Három egyedfejlődési mintát különített el: a modern ember szintjét, ahol az első zápfog 6 évesen bújik ki és az élettartam 66 év; az emberszabású majmok szintjét, ahol az első zápfog valamivel 3 éves kor után tör elő és az élettartam 40 év; valamint egy köztes fejlődési fokozatot. A késői Homo erectus azaz a mintegy 800 000 esztendőnél fiatalabb leletek csoportja az emberi szinthez igazodott, ilyen volt többek közt a neandervölgyi ember is. Valamennyi Australopithecus-faj viszont az emberszabású majmok szintjén állt. A korai Homo erectus, például a Turkana-fiú, a köztes fejlődési fokozatot képviselte. A fiú első zápfoga valamivel 4 és fél éves kora után bújhatott elő; s ha nem halt volna olyan korai halált, körülbelül 52 éves élettartamra számíthatott volna. Smith vizsgálatai rámutattak, hogy az Australopithecusok növekedési mintája más volt, mint a modern emberé, s az em- 59

60 berszabású majmokéra emlékeztetett. A továbbiakban kimutatta, hogy a korai Homo erectus köztes fokozatot képviselt a modern ember és az emberszabású majmok növekedése közõtt. Ennek alapján ma úgy tartjuk, hogy a Turkana-fiú hozzávetőleg 9 és nem 11 éves korában halt meg, amint azt eredeti leg feltételeztem. Mivel a fenti következtetések ellentmondtak egy egész antropológus-nemzetség becsléseinek, heves vitákat kavartak. Fennállt persze a lehet ősége, hogy Smith tévedett valahol. Ilyen körülmények között mindig jól jönnek a megerősítő vizsgálatok, s a segítség ez esetben nem is késett. Christopher Dean és Tim Bromage, az idő tájt mindketten a londoni Unive rsity College munkatársai, kidolgoztak egy módszert a fogak korának közvetlen meghatározására. Ahogyan az évgyűrűk is felhasználhatók a fa korának tisztázására, a fogakon mikroszkóposan észlelhető vonalak is jelzik a fog korát. Ez a számítási mód korántsem olyan egyszerű, amilyennek látszik - nem utolsósorban a vonalak bizonytalan lefutása miatt. Mindazon á l t a l D e a n é s B r o m a g e e l ő s z ö r e g y, a t a u n g i g y e r m e k k e l a z o n o s f o g f e j l ő d é s t m utató Australopithecus-állkapcson próbálták ki módszerüket. Azt találták, hogy a szóban forgó egyed valamivel 3 éves kora után halt meg, épp első zápfoga klbukkanásakor - ami pontosan megfelel az emberszabású majmok növekedési gõrbéjének. Mikor Dean és Bromage egy sor fosszilis emberi fogat is átvizsgált, Smithhez hasonlóan három szintet találtak: a modern emberét, az emberszabású majmokét és egy köztes fejlődési fokozatot. Az australopithecusok ismét pontosan az emberszabású majmok szintjén álltak a kései Homo erectus ès a neandervölgyi ember a modern ember szintjén míg a korai Homo erectus a kettő között foglalt helyet. Ez ismét magasra szította a vita lángját, kivált azon vitáztak, az ember vagy az emberszabású majmok mintájára növekedtek-e az Australopithecusok. A vitának az vetett véget, hogy Glenn Conroy antropológus és Michael Vannier klinikus, a St. Louis-i Washington University munkatársai az antropológiai laboratóriumokban is alkal mazni kezdték az orvosi csúcstechnológiát. A három dimenziós komputertomográfia segítségével bekukkantottak a taungi gyer mek

megkövesedett állkapcsába, s lényegében megerősítették Dean és Bromage következtetéseit. A taungi gyermek 3 éves kora körül halt meg, az emberszabású majmok növekedési görbéje szerint tehát már ifjúnak számított. Hogy az egyedfejlődési tényezők és a fogfejlődés vizsgálatával biológiai következtetéseket vonhatunk le a fosszíliákból, óriási jelentőségű tény az antropológia számára, mert lehetővé teszi, hogy képletesen szólva hússal borítsuk be a csontokat. Például kimondhatjuk, hegy a Turkana-fiút valamivel 4. születésnapja előtt választották el, és amennyiben tovább él, körülbelül 14 évesen válik ivaréretté. Anyja valószínűleg 13 évesen szülte első gyermekét, 9 hónapos terhesség után; s ezután 3-4 évente esett újra teherbe. A fenti egyedfejlődési minták arról tájékoztatnak bennünket, hogy amikor a korai Homo erectus megjelent, ez az emberős mára modern emberi biológia útjára lépett, s egyre jobban eltávolodott az emberszabású majmoktól, miközben az Australopithecusok az utóbbiak szintjén maradtak. A korai Homo-formák evolúciója a modern ember növekedési és fejlődési mintájának irányában meghatározott társas keretek között zajlott. Minden főemlős társasan él, de közülük is a modern ember fejlesztette a legnagyobb tökélyre a társas együttélést. Az a biológiai változás, amelyre a fogak alapján következ-tettiink a korai Homo-formák képviselőjében, elárulja, hogy e faj társas kapcsolatai mind szorosabbá váltak, ami előmozdította a kultúra kialakulását. Úgy tűnik, a társas viszonyok egész rendszere jelentősen átalakult. Honnan tudjuk mindezt? A hímek és a nőstények testméretének összehasonlításából, valamint abból, amit a hasonló különbségekről tudunk a mai főemlósfajok, így a pávián és a csimpánz esetében. A szavannai páviánoknál a hímek kétszer akkorák, mint a nőstények. A főemlőskutatók ma úgy gondolják, hogy ez a méretbeli különbség azoknál az állatoknál alakul ki, amelyeknél az ivarérett hímeknek keményen meg kell küzdeniük egymással a párosodási alkalmakért. Mint a legtöbb főemlősfajban, ivarérettségük elérése után a hím páviánok is elhagyják a csapatot amelyben születtek. 61

62 Másik, gyakran szomszédos csapathoz csatlakoznak, s ettől fogva versengenek azokkal a hímekkel, amelyeknek kialakult helyük van a csapatban. A hímek vándorlásának e szokása következtében a legtöbb majomcsapat hímjei nem állnak rokonságban egymással. Ezért nincs darwini (vagyis genetikai) okuk az együttműködésre. A csimpánzoknál ezzel szemben, nem teljesen ismert okokból, a hímek a szülőcsapatban maradnak, és a nőstények vándorolnak el. Következésképpen egy csimpánzcsapat hímjeinek darwini értelemben már van miért együttműködnie a nőstények birtoklásáért, hiszen fivérekként génkészletük fele megegyezik. Ezért összefognak a többi csimpánzcsapat elleni védelemre vagy az alkalmi vadászportyák során, mikor többnyire egy szerencsétlen majmot kerítenek be valamelyik fán. A versengésnek ez a viszonylagos hiánya és a fokozott együttműködés a hímek nőstényekhez viszonyított testméreteiben is tükröződik: mindössze 15-20%-kal nagyobbak csak náluk. Az Australopithecus testméretei a páviánok mintáját követi. Logikus következtetésnek tűnik ezért, hogy az Australopithecus-fajok társas élete hasonlított ahhoz, amit a mai páviánoknál tapasztalunk. Mikor módunk nyílt összehasonlítani a hímek és nőstényelv testméreteit a korai Homo-formák esetében, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy jelentős változás következett be: a hímek csupán 20%-kal bizonyultak nagyobbnak a nőstényeknél, szakasztott ahogyan a csimpánzoknál láttuk. Amint arra két cambridge-i antropológus, Robert Foley és Phyllis Lee rámutatott, ez a testméretekben rnegmutatkozó különbség a Homo-nemzetség megjelenése idején a társas szerveződés változásait is jelzi. A korai Homo-hímek nagy valószínűséggel a szülőcsapatban maradtak fivéreik és féltestvéreik társaságában, s a nőstények álltak be másik csapatba. A rokoni kapcsolatok, mint hangsúlyoztam, erősítik a hímek közötti együttműködést. Nem tudjuk, mi váltotta ki a társas szerveződés fenti átalakulását, de a hímek közti fokozott együttműködés több okból is jelentős előnyökkel járhatott. Egyes antropológusok véleménye szerint különösen fontossá vált a szomszédos Homo-hordákkal szembeni védekezés. A változást talán az előbbieknél is inkább a gazdasági szükségszerűség is siettette. Több bizonyíték szól a Homo-nemzetség étrendjének módosulása mellett,

melynek során a hús fontos energia- és táplálékforrássá vált. A korai Homo-formák fogazatának változása húsevésre utal, amiként a kőeszköziparok létrejötte is. Azontúl az agy megnagyobbodása ami a Homo-csomag részét alkotja egyenesen megkövetelte, hogy a nemzetség gazdag energiaforrást biztosító táplálékon éljen. Mint minden biológus tudja, az agy anyagcsere-igényes szerv. A modern embernél például a testsúlynak mindössze 2%-át teszi ki, mégis az energiaháztartás 20%-át emészti fel. A főemlősölt rendelkeznek a legnagyobb aggyal az emlősölt körében, s az embernél ez rendkívüli mértékben tovább nőtt: az emberi agy háromszor nag y obb, mint a hasonló súlyú emberszabású majmoké. Robert Martin antropológus, a zürichi Antropológiai Intézet munkatársa kimutatta, hogy az agynak ez a megnagyobbodása csupán az energiatartalékok megnövekedésével párhuzamosan következhetett be: a korai Homo-formák étrendje, vélekedik, nem csupán kiegyensúlyozott, hanem tápértékekben gazdag is volt. A hús fehérjékből és zsírokból álló koncentrált kalóriaforrást jelent. A korai Homo-formák csak azon az áron fejleszthettek az Australopithecusokénál nagyobb agyat, ha étrendjük zömét hús alkotta. A fenti okokból a magam részéről feltételezem, hogy az egyik legfőbb alkalmazkodási forma a korai Homo-nemzetség evolúciós csomagjában a tetemes húsfogyasztás volt. Hogy azután a korai Homo-formák élő prédára vadásztak-e vagy csupán dögevéssel elégítették ki hússzükségletüket, esetleg mindkettőt űzték, erősen vitatott kérdés az antropológiában, amint arról a következő fejezetben még szót ejtek. Mégsem kételkedem abban, hogy a hús fontos szerepet játszott őseink mindennapjaiban. Azontúl az új létfenntartási stratégia, amely a növényi táplálékokon kívül a húst is számításba vette, feltehetően a társas szerveződés és együttműködés fejlett formáit követelte meg. Minden biológus tudja, hogy amikor alapvet ő változás következik be egy faj létfenntartási mintájában, ezt többnyire egyéb változások kísérik. A leggyakoribb ilyen másodlagos változások a faj anatómiai viszonyait érintik az új étrendhez való alkalmazkodás során. Láttuk, hogy a korai Homoformák fogazata és állkapcsának felépítése különbözik az Australopithecusokétól, feltehetően a hústartalmú étrendhez való alkalmazkodásnak betudhatóan. 63

Az antropológusok legújabban úgy vélik, a fogazatban mutatkozó különbségeken túl a korai Homo abban is különbözött az Australopithecusoktól, hogy fizikailag jóval aktívabb lény lehetett. Két, egymástól független kutatássorozat is arra a következtetésre jutott, hogy a korai Homo-formák egyedei jó futók voltak, s az első ilyen emberfajt képviselik. Néhány éve Peter Schmid antropológusnak, a zürichi Robert Martin munkatársának lehetősége nyílt Lucy csontvázának tanulmányozására. A fosszilis csontokról készült üveggyapotöntvények segítségével megkísérelte Lucy testének rekonstruálását, remélve, hogy alapvetően emberi jellegű lesz. Ugyancsak megdöbbentette az eredmény: Lucy mellkasa kúp alakúnak bizonyult, akár egy emberszabású majomé, s nem hordó formájúnak, ami az ember sajátja. Válla, törzse és dereka szintén erősen az emberszabású majmokéra emlékeztetett. Egy Párizsban tartott jelentősebb nemzetközi tanácskozáson Schmid felvázolta az eredményeiből levonható, rendkívül fontos következtetéseket. Az Australopithecus afarensis jelentette ki, mellkasa nem lett volna képes úgy megemelkedni, ahogyan mi zihálunk futás közben. A has pocakos volt, e lénynek még nem volt dereka, és ez a kettő együtt korlátozta a törzs hajlékonyságát, ami feltétlenül szükséges a futáshoz." A Homo-nemzetség jól futott, az Australopithecusok viszont nem tudtak futni. Leslie Aiello szolgált ezek után további bizonyítékokkal a testsúlyra és a testmagasságra vonatkozó kutatásai nyomán őseink fürgeségéről. Megmérte a modern ember és az emberszabású majmok testsúlyát és testmagassá g át, majd az eredményeket összevetette az emberi fosszíliákból nyert hasonló adatokkal. A ma élő emberszabású majmok erőteljes testfelépítésűek, kétszer olyan testesek, mint egy ugyanolyan magasságú ember. A fosszilis adatok ugyancsak tiszta képet mutattak erről mostanában egyre többet hallunk. Eszerint az Austiralopithecusok testfelépítése az emberszabású majmokéra emlékeztetett, míg minden Homo-faj emberszerű volt. Mind Aiello eredményei, mind Schmid vizsgálatai egybehangzanak Fred Spoor megfigyeléseivel 64

65 Australopithecus- és Homo-nemzetségek belső fülének szerkezetében megmutatkozó eltérésekről; eszerint a két lábon járásra való fokozott áttérés a testfelépítés átalakulását eredményezte. Már az előző fejezetben céloztam arra, hogy az agy megnagyobbodásán túl egyéb jelentős változások is lejátszódtak a Homo-nemzetség evolúciója során. Mostanára világosan látjuk, miben is állnak ezek a változások: az Australopithecusok két lábon jártak, fürgeségült mégis mérsékelt volt; a Homo-fajok ezzel szemben atléták voltak. Korábban kifejtettem, hogy a két lábon járás kezdetben a megváltozott környezetben hatékonyabb helyváltoztatási formaként alakult ki, ami lehetővé tette az így járó emberszabású majmok számára, hogy fennmaradjanak a hagyományos emberszabásúaknak alkalmatlan élettérben. A két lábon járó emberszabású majmolt nagyobb területet kalandozhattak be, mikor a nyílt ligetes térségek változatos táplálékféleségei után kutattak. A Homo-nemzetség kialakulásával a helyváltoztatás új formája jött létre, ami szintén a két lábon járáson alapult ugyan, de megnövekedett fürgeség és tevékenyebb életmód kisérte. A modern emberek ruganyos testtartása lehetőséget nyújt a tartós helyváltoztató mozgásra, és elősegíti a hatékony hőleadást, ez pedig fontos egy olyan nyílt, meleg térségekben tevékenykedő állat számára, amilyen a korai Homo-nemzetség volt. A nagy távolságokat bejáró kétlábú lény döntő változást jelentett a hominidák alkalmazkodásában. Ez a változás mindenképpen bizonyos mérvű aktív vadászatot feltételezett, amelyről a következő fejezetben fogok szólni. Az aktívabb állatok hőleadó képessége különösen fontos az agy életfolyamatai szempontjából; erre Dean Falk, a State University of New York (Albany) munkatársa mutatott rá. Az 1980-as években folytatott anatómiai Mutatásai során kimutatta, hogy a Homonemzetség agyi elvezető véredényei a hűlést hatékonyabban szolgálják, mint az Australopithecusokéinál. Falk radiátor"- hipotézise újabb érv a Homo-fajok kiterjedt alkalmazkodásának alátámasztására.

Hogy a Homo-nemzetség evolúciója során sikeresen alkalmazkodott, aligha szorul magyarázatra: mi vagyunk ennek élő bizonyítékai. De miért nem élnek mellettünk más két lábon járó emberszabásúak? Két millió esztendeje a Homo-nemzetség több Australopithecusfajjal élt együtt Kelet- és Dél-Afrikában. Egymillió évvel később azonban már tökéletes elszigeteltségben találjuk a Homót; időközben ugyanis kihaltak a különböző Australopithecusok. (Hajlamosak vagyunk arra, hogy a kihalásban a kudarc jelét lássuk mintha bizony a szóban forgó fajok nem feleltek volna meg a természet kihívásainak. Valójában a kihalás minden faj végső sorsa: a valaha létezett fajok több mint 99,9%-a kihalt már az idők folyamán ebben a balszerencsén kívül valószínűleg a géneknek is része volt.) Mit tudunk mondani az Australopithecusok sorsáról? Gyakran megkérdeznek, mit gondolok, vajon a húsevővé vált Homo nem vette-e fel étrendjébe az Australopithecus rokonságát, kihalásba taszítva őket. Nem kétlem, hogy időről időre a Homo-nemzetség képviselői meg-megöltek egy-egy Australopithecust, ahogyan antilopot és egyéb állatokat is elejtettek, ha módjukban állt. Ám az Australopithecusok kihalásának oka feltehetően jóval prózaibb. Tudjuk, hogy a Homo erectus rendkívül sikeres faj volt, hiszen ez volt az első ember, amelyik Afrikán kívül is elterjedt. Ezért valószínű, hogy a korai Homo-formák népessége gyors ütemben gyarapodott, s így fenyegető versenytárssá váltak az Australopithecusok számára a létfontosságú energiaforrásért, a hústáplálékért folytatott küzdelemben. Azontúl 2-1 millió éve a talajszinten élő majmok a páviánok ugyancsak szerfölött sikeressé váltak, s feltehetően betársultak az előbbi versengésbe. Az Australopithecusok nagy valószínűséggel nem tudtak ellenállni az őket két oldalról szorongató versenytársak a Homo és a páviánok nyomásának. 66

67 4. FEJEZET Az ember, a nemes vadász? Több bizonyíték szól amellett, hogy a korai Homók testfelépítése a hús előteremtésének aktív, azaz vadászó, zsákmányszerző módját tükrözi. Érdemes elgondolkodni azon a tényen, hogy a létfenntartás vadászó-gyűjtögető formája egészen a legutóbbi időkig fennmaradt, őseink mindössze 10 000 esztendeje hagytak fel a táplálék előteremtésének ezzel az egyszerű módjával, és tértek át a földművelésre. Fontos kérdés az antropológusok számára: mikor jelent meg a létfenntartásnak ez a hamisítatlanul emberi változata? Vajon kezdettől fogva jelen volt-e a Homo-nemzetség életében, amint azt az előzőekben felvetettem? Vagy az alkalmazkodás új keletű formája, amelyre csupán a modern ember színre lépésekor, idestova 100 000 éve került sor? E kérdések megválaszolásához támpontok után kell kutatnunk a fosszilis és régészeti leletanyagban, a vadászó-gyűjtögető életmód áruló jeleit keresve. Látni fogjuk e fejezet során, hogy a legutóbbi években e téren újabb elméletek születtek, az önmagunkról és elődeinkről kialakított kép változásait tükrözve. Mielőtt sorra vennénk az idevágó őstörténeti bizonyítékokat, segítségünkre volna, ha a mai vadászó-gyűjtögető népek ismeretében magunk elé képzelnénk zsákmányszerző őseink mindennapjait. A hús megszerzése vadászat során, valamint növények gyűjtése kizárólag az embert jellemző módszeres létfenntartási stratégia. Egyszersmind látványosan sikeres stratégia is, ennek köszönhetjük, hogy az emberiség, az Antarktisz kivételével, a földgolyó minden zugát benépesítette. Ennek során a legkülönbözőbb vidékeken vetette meg a lábát, a gőzölgő esóerdõktõi a sivatagokig, a termékeny partvidékektől a szinte teljesen

terméketlen magasföldekig. E különböző vidékek más és más étrendet biztosítottak őseink számára. Északnyugat- Amerika bennszülött indiánjai például elképesztő mennyiségű lazacot fogtak, míg a Kalahári kungjai fehérjeszükségletük zömét mongongo-dióból fedezték. Az étrend és a környezeti viszonyok különbségei ellenére mégis igen sok közös vonása van a vadászó-gyűjtögető életmódnak. Az emberek kis, mozgékony, mintegy huszonöt főt számláló hordákban éltek felnőtt férfiak és nők, valamint gyermekeik kis csapatában. Ezek a hordák kapcsolatba léptek egymással, s a közös szokások és nyelv által összekötött társadalmi-politikai szerveződést alkottak. A hordáknak ez a tipikusan hozzávetőleg ötszáz főből álló laza hálózata az eg y nyelvjárást beszélő törzs. A hordák ideiglenes szálláshelyelven éltek, innen indultak napról napra a táplálék felkutatására. Az antropológusok által tanulmányozott, máig fennmaradó vadászó-gyűjtögető társadalmakban a munkamegosztás világosan elkülönülő formája van érvényben: a férfiak dolga a vadászat, míg a nőké növényi táplálék gyűjtése. A táborhely szoros társas kapcsolatok s a táplálék megosztásának színhelye. Hús esetében az osztozkodás bonyolult szertartások kíséretében zajlik, melyeket szigorú társadalmi szabályok írnak elő. A mai fejlett nyugati társadalmak szemében ijesztő vállalkozásnak tűnhet, hogy e népek a természeti erőforrások kiaknázásával, az elképzelhető legegyszerűbb technológia mellett tengetik életüket. Valójában a létfenntartás rendkívül hatékony módjával állunk szemben; a táplálék után járók gyakran három-négy óra alatt összegyűjthetik aznapi élelmüket. Az 1960-70-es években a Harvardon antropológusok egy csoportja a kungok körében végzett beható vizsgálatai során legalábbis erre a következtésre jutott. E nép szülőföldjénél, a botswanai Kalahári-sivatagnál szélsőségesebb vidék talán nem is létezik a világon. Az itt élő vadászó-gyűjtögető csoportok oly szoros összhangban élnek környezetükkel, amit a nyugati ember felfogni se képes. Ezért azt is tudják, hogyan aknázzák ki az elpuhult városlakók szemében szegényesnek tetsző erőforrásokat. Életmódjuk ereje abban rejlik, hogy a növényi és állati erőforrások kiaknázása a kölcsönös függést és 68

69 együttműködést elősegítő társadalmi berendezkedés keretei között zajlik. Az az elképzelés, hogy a vadászat fontos szerepet játszik az ember evolúciójában, hosszú múltra tekint vissza az antropológiai gondolkodásban. Egészen Darwinig követhetjük nyomon, aki Az ember származásában felvetette, hogy az ősember nem csupán a ragadozók elleni védekezésként használt kõfelgyvereket, hanem a zsákmány elejtésére is. A vadászfegyverek előállítása tette az embert emberré, érvelt Dai-,,vin. A képet, amelyet őseinkről alkotott magában, szemlátomást erőteljesen befolyásolták a Beagle ötéves kutatóexpedíciója során szerzett tapasztalatai. Lássuk, mit ír találkozásáról a tűzföldi indiánokkal: Amikor partra értünk, a társaság kissé nyugtalannal: látszott, de azért tovább kiáltoztak és élénken gesztikuláltak. Kétségtelenül ez volt a legfurább és legérdekesebb látvány, amit életemben láttam. Nem hittem volna, hogy ilyen széles a szakadék a civilizált és a vad ember között... Egyetlen ruházatuk egy, a gyapjával kifelé fordított guanoko-bőrből készült köpeny. Ezt vállukra vetve hordják, testük különben nagyrészt fedetlen. Bőrük piszkos, rézvörös színű... Magatartásuk félénk volt, arckifejezésük bizalmatlan, meglepett és ijedt." 1 A meggyőződés, hogy a vadászat központi jelentőségű evolúciónk szempontjából, valamint a technológiailag kezdetleges körülmények között továbbélő népek életmódjának rávetítése őseink világára, mélyen beivódott az antropológiai gondolkodásba. Timothy Perper biológus és Carmel Schrire antropológus mindketten a Rutgers University munkatársai mélyenszántó esszéjükben így foglaljál: össze tömören a kérdést: A vadászó modell... feltételezi, hogy a vadászat és a húsevés váltotta ki az ember evolúcióját, s tette az embert a mai teremtménnyé." E modell értelmében a zsákmányszerző tevékenység háromféle módon is megszabja őseink életét, magyarázza Perper és Schrire,,befolyásolja a korai ember lélektani reakcióit, társas és területükkel kapcsolatos viselkedését". A dél-afrikai antropológusnak, John Robinsonnak a témában írt 1963-as, 1 Charles Darwin: Egy természettudós utazásai, Akadémia Kiadó Bibliotéka Kiadó, Budapest, 1957, 191. old. Fordította Fülöp Zsigmond.

70 immár klasszikusnak számító dolgozata híven tükrözi, mekkora jelentőséget tulajdonít a tudomány a vadászatnak az őstörténetben: A húsevés beiktatása az étrendbe nézetem szerint óriási jelentőségű evolúciós változás, amely a fejlődés hatalmas új területeire nyitott kaput. Úgy vélem, e változás evolúciós jelentősége az emlősök pontosabban a négylábúak megjelenésével állítható egy sorba. Az értelem és kultúra megjelenése új elemmel gazdagította az evolúció képét, amelynek más állatokban legjobb esetben is csak halvány visszfényét találjuk." Feltételezett vadászó őrökségünk úgyszólván mitikus jelentőségre tett szert, egyenrangúvá vált Ádám és Éva eredeti bűnéhez, akiknek azért kellett elhagyniuk a Paradicsomot, mert ettek a tiltott gyümölcsből. A vadászó modell szerint az ember azért evett húst, hogy fennmaradjon a szavanna zordon körülményei között. E stratégia azután azzá a lénnyé formálta, akinek elkövetkező történetét erőszak, hódítás, vérontás árnyékolta be" véli Perper és Schrire. Erről írt Raymond Dart is az 1950-es években, és nála is népszerűbben, Robert Ardrey. Az emberiség nem Ázsiában és nem ártatlanságban fogant": ezek híres könyvének, az 1971 -ben megjelent African Genesisnek (Afrikában teremtett) a nyitómondatai. Mint kiderült, e kép fölöttébb erősen rögzült mind a nagyközönség, mind a szakma gondolkodásában. Mint látni fogjuk, annyira, hogy számottevően befolyásolta a régészeti leletanyag értelmezésének módját. Az 1966-ban Chicagóban A vadászó ember" címen rendezett tanácskozás mérföldkőnek számított az antropológiai gondolkodásban, s sorsdöntő módon megszabta, miként vélekedik e szakma a vadászatnak evolúciónkban játszott szerepéről. A tanácskozás több szempontból is jelentős felismerésekre vezetett, így nem utolsósorban leszögezte, hogy a legtöbb vadászó-gyűjtögető társadalom számára a növényi táplálék gyűjtése biztosította a fő kalóriaforrást. Akárcsak Darwin egy évszázaddal korábban, ez a tanácskozás is egyenlőségjelet tett a mai vadászó-gyűjtõgetõ népek és legkorábbi elődeink viselkedési mintái kőzött. A húsevés látszólagos bizonyítéltei az őstörténeti leletanyagban kőeszközök és állati csontok felhalmozódása ezért egyértelműnek tetsző következtetésekre sarkallta a tudóstársadalmat. Így írt erről barátom és kollégám, Glynn Isaac, a

71 Harvard antropológusa: Miután egészen a pleisztocénig nyomon követhető a kó- és csonthulladékok látszólag megszakítatlan sora, természetesnek tűnt, hogy az eszközök és állati maradványok felhalmozódását a régészet»fosszilis tanyahelyként«értelmezze." Más szóval, őseink életét a mai vadászó-gyűjtögető népek módjára, csak ennél is kezdetlegesebben képzelték el. Isaac táplálékmegosztás elmélete amelyet 1978-ban tett közzé egy nagyobb terjedelmű cikkében a Scientific Americanben fontos előrelépést jelentett az antropológiai gondolkodásban. Ebben a hangsúlyt a vadászatról, mint az emberi viselkedést önmagában meghatározó erőről a táplálék együttes megszerzésére és megosztására helyezte. A táplálék megosztása feltehetően előremozdította a nyelv, a társadalmi viszonosság és az értelem fejlődését" jelentette ki 1982-ben, a Darwin halálának századik évfordulój ára rendezett tanácskozáson. Öt viselkedési minta különíti el az embert emberszabású majom rokonainktól, írta 1978-as dolgozatában: (1) a két lábon való helyváltoztatás, (2) a beszéd, (3) a táplálék rendszeres, módszeres megosztása a társas érintkezés keretei között, (4) a tanyahelyek, (5) nagy zsákmányállatok elejtése. Ezek az ismérvek természetesen a modern emberi viselkedést jellemzik. Isaac szerint 2 millió évvel ezelőtt következtek be az alapvető változások a hominidák társas és gazdasági viszonyaiban". Őseink csírájában már vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak, kis, mozgékony hordákban éltek, amelyek ideiglenes táborhelyeken ütötték fel tanyájukat. Innen jártak ki a férfiak vadászni, a nők pedig növényi táplálékot gyűjteni. A társas élet központja a táborhely volt, itt osztoztak meg a táplálékon. A hús az étrendjük fontos részét alkotta, és erre a vadászat és dögevés során egyaránt szert tehertelt" mondta nekem Isaac 1984-ben, egy évvel tragikusan korai halála előtt. Hogy a kettő közül melyikhez folyamodtak, nehéz volna eldöntenünk a régészeti lelőheiyeken rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján." Isaac nézetei nagy hatással voltak a régészeti leletanyag értelmezésének módjára. Valahányszor kőeszközöket fedeztek fel fosszilis állati csontok kíséretében, rögvest ősi tanyahelynek" gyanították, jóllehet talán nem volt egyéb a vadászó-gyűjtögető hordák néhány napos tevékenységének szegényes hulladékánál.

72 Isaac érvelése elfogadhatónak tűnt, s magam is ezt írtam az 1981-ben kiadott, The Making of Mankind (Az emberiség születése) című könyvemben: A táplálékmegosztás elmélete előkelő helyen áll azoknak a magyarázatoknak a sorában, amelyek arra próbálnak fényt deríteni, mi indította el a korai embert a modern emberré válás útján." Úgy tűnt, ez a hipotézis egybevág mindazzal, ahogyan a fosszilis és régészeti leletanyagot szemléltem, és szilárd biológiai alapelveket követett. Richard Potts, a Smithsonian Institute munkatársa ugyanezen a véleményen volt. 1988-ban megjelent, Early Hominid Activities at Olduvai (A korai hominidák az Olduvai-szakadékvölgyben) című könyvében nagyon figyelemreméltó elméletnek" nevezte Isaac hipotézisét. Véleményéhez a következő megjegyzéseket fűzte: A tanyahely és táplálékmegosztás elmélete az emberi viselkedés és társas élet több, az antropológus számára fontos vonását felölelte így a kölcsönösségi kapcsolatokat, a cserét, a rokonsági viszonyokat, a létfenntartást, a munkamegosztást és a nyelvet. A vadászógyűjtögető életmód feltehető bizonyítékai, az állati csontok és kőeszközök alapján a régészek magától értetődőnek vélték a továbbiakat." Úgy tetszett, sikerült teljes képet kialakítaniuk ezeknek az időknek a mindennapjairól. Az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején ez a szemlélet azután kezdett megváltozni részben Isaac, részben Lewis Binford régész, akkoriban a University of New Mexico munkatársa hatására. Mindketten felismerték, hogy az őstörténeti leletanyag általánosan elfogadott értelmezése nem kellő mértékben bizonyított feltevéseken alapul. Egymástól függetlenül kezdték különválasztani a leletanyagból valóban levonható következtetéseket a puszta feltevésektől. Egészen az alapoknál kezdték, megkérdőjelezték a kőés csontanyag együttes előfordulásának jelentőségét. Vajon ez a térbeli egybeesés valóban húsfeldolgozásra utal, amint azt korábban feltételezték? És amennyiben az utóbbi bebizonyosodna, azt jelentené-e ez, hogy húsfeldolgozást folytató elődeink a mai vadászó-gyűjtögető népek módjára éltek? Isaackal gyakran beszélgettünk az életmód különböző hipotéziseiről, miközben barátom forgatókönyveket talált ki, amelyek egy helyre juttatnák a csontokat és köveket,

anélkül azonban, hogy közük volna a vadászó-gyűjtögető életformához. Például egy korai embercsoport esetleg egy fa árnyékában hűsölt, és kövek megmunkálásával foglalatoskodott, de nem tetemek feldolgozása céljából esetleg botok faragására pattintottak szilánkokat, amelyeket azután gumók kiásására használtak. Később, ahogy a csoport továbbvonult, talán egy leopárd mászott föl erre a fára, magával vonszolva zsákmányát, amint azt a leopárdok gyakran megteszik. A tetem lassanként elrohadt, s a szanaszét heverő csontok elkeveredtek az eszközkészítők által otthagyott kövekkel. Miként dönthetné el a lelőhelyet 1,5 millió esztendővel később kiásó régész, hogy az iménti forgatókönyv szerint zajlottak-e az események, vagy a korábban előnyben részesített magyarázat szerint, azaz nomád vadászok és gyűjtögetők dolgozták fel a húst? Ösztönöm azt súgta, hogy a korai emberek valóban folytattak valamiféle vadászó és gyűjtögető tevékenységet, de beláttam, joggal aggódik Isaac a bizonyítékok valós értelmezése miatt. Lewis Binford Isaacnál is csípősebben támadta az általánosan elfogadott felfogást. 1981-ben megjelent, Bones: Ancient Men and Modern Myths (Csontok: korai emberek és modern mítoszok) című könyvében úgy fogalmazott, hogy a kőeszköz és csont együttes előfordulását ősi táborhelyek maradványaiként értelmező régészek meséket" költenek hominida múltunkról. Binford, aki maga keveset dolgozott korai régészeti lelőhelyeken, elsősorban a neandervölgyi ember csontjainak tanulmányozásából merítette elképzeléseit, aki mintegy 135 000-34 000 éve élt Eurázsiában. Az a meggyőződésem, hogy ezeknek, a hozzánk időben viszonylag közel lévő őseinknek a gyűjtögetése és a vadászata nagy mértékben különbözött a modern Homo sapiens hasonló tevékenységétől" írta egy 1985-ben megjelent összefoglaló tanulmányában. Ha ez valóban így volt, akkor a ma elfogadott elképzelés a korai hominidákról nagyon valószínűtlennek tűnik." Binford szerint a rendszeres vadászat bármilyen formája csak a modern ember kialakulásával jelenik meg 45 000-35 000 évvel ezelőtt. Egyetlen korai régészeti lelőhely sem tekinthető ősi táborhelynek 73

-hangsúlyozta Binford. Ezeket a következtetéseit az Olduvaiszakadékvölgy nevezetes lelőhelyein talált, és mások által feldolgozott csontok adatainak elemzéséből vonta le. Nem emberek, hanem más ragadozók ejtették itt el zsákmányukat, jelentette ki. Amint a ragadozók, például az oroszlán és a hiéna továbbálltak, hominidák jöttek a helyükre a maradványok eltakarítására. A legfontosabb vagy sok esetben az egyetlen felhasználható, megehető rész a csontvelő volt írta. Semmi sem bizonyítja, hogy a hominidák táborukba hurcolták volna a megszerzett táplálékot, s ott fogyasztották el... Hasonlóképpen teljességgel megalapozatlan a táplálék megosztásának gondolata." Binford tehát homlokegyenest más képet ad 2 millió esztendeje élt őseinkről, mint korábban más tudósok. Elődeink életét felesleges romantikusan szemlélni írta, mert táplálékuk jelentős részét a ragadozók által leterített patások tetemének otthagyott maradványaiból szerezték be." Eszerint őseink kevésbé emberszerű lények voltak, nem csupán életmódjukat, hanem viselkedésük más elemeit tekintve is. A nyelv, erkölcs és tudatosság még hiányzott az életükből.,így jött létre fajunk nem fokozatos fejlődés eredményeként, hanem robbanásszerűen, viszonylag rövid alatt" vonta le Binford a következtetést. És pontosan ez jelentette a vita filozófiai magvát. Amennyiben a korai Homoformák az emberhez hasonló életmódot folytattak, akkor bele kell nyugodnunk, hogy az emberiség lényegi tulajdonságai fokozatos fejlődés eredményeként alakultak ki ami visszavezet minket a régmúltba. Ha viszont a valódi emberi viselkedés rövid idő leforgása alatt és csak nemrégiben jelent meg, akkor ragyogó elszigeteltségnek örvendünk, elszakadtunk a ködös múlttól és a természet egészétől. Jóllehet Isaac osztozott Binfordnak az aggodalmában, hogy a korábban feltárt leletanyagba túl sokat magyaráztak bele, a maga részéről másként iparkodott ezt orvosolni. Míg Binford javarészt mások adataival dolgozott, Isaac elhatározta, hogy kiás egy régészeti lelőhelyet, és friss szemmel néz a feltárt bizonyítékokra. A táplálékmegosztás elméletének felvázolá sakor ugyan nem tett határozott különbséget vadászat és dögevés között, most viszont, a régészeti leletanyag felülvizsgálatakor igen. 74

Vadász volt-e ősünk vagy dögevő? Ez volt a vita sarkpontja. Elméletben a vadászat másként hagyta rajta bélyegét a régészeti lelőhelyeken, mint a dögevés. Például, mikor a vadász biztonságba helyezte zsákmányát, választhatott, az egész tetemet hurcolja-e be a táborba vagy csak egyes részeit. A dögevő ezzel szemben csak ahhoz fért hozzá, amit az elejtett prédából talált; ezért csupán korlátozott választási lehetősége volt, mely testrészeket viszi magával a táborhelyre. A hominid vadász táborában így a csontok sokkal szélesebb választéka található néha az egész csontváz, mint a hominid dögevőében. Mindazonáltal sok minden összezavarhatja ezt a tiszta képet. Amint azt Potts megjegyezte: Amennyiben dögevő talál rá egy természetes okokból nemrégiben elhullott állat tetemére, akkor minden testrész szabad préda a számára, ezért az így létrejött csontminta pontosan úgy fest majd, mint a vadászat eredménye. Ha pedig a dögevőnek sikerül elég hamar elkergetnie a ragadozót zsákmánya mellől, megint csak a vadászatot idéző mintához jutunk. Mit tehet ilyenkor a régész?" Richard Klein chicagói antropológus, aki sok csontlelőhely anyagát elemezte Dél-Afrikában és Európában, lehetetlennek tartja, hogy különbséget tegyünk a létfenntartásnak e kétféle formája között: A csontok számtalan módon kerülhettek a lelőhelyre, és számtalan dolog történhetett velük, ezért soha nem fogjuk tudni eldönteni, hogy vadászok avagy dögevők voltak-e a hominidák." Isaac az 50-es számú lelőhely feltárásánál akarta kipróbálni az elméletét: ez a lelőhely Észak-Kenyában van, a Turkana-tótól jó 20 kilométernyire keletre, a Karari-szakadék közelében. Az 1977-ben kezdődött hároméves kutatómunka során, a régészekből és geológusokból álló munkacsapat egy ősi kultúrszintet tárt fel egy egykori folyócska homokos partján Ásójuk nyomán 1405 kőszerszám és 2100 kisebb-nagyobb csonttöredék került napvilágra mindezt időszakos folyó árasztotta el az esős évszak elején úgy 1,5 millió esztendeje. Mára a vidék kiszáradt, a sivár, erózió koptatta vidéken csak imitt-amott nő néhány cserje és bozót. Isaac és munkacsoportja az 1,5 millió évvel korábbi történéseket szerette volna felderíteni, amelyek egymás mellé vetették a kőszerszámokat és a tömérdek állatcsontot. 75

Korábban Binford többször is felvetette, hogy a csont- és kőmaradványok sokszor a víz munkája nyomán kerülnek egymás szomszédságába. Vagyis egy gyors folyású folyó csont- és kődarabokat sodorhat magával, majd valami alacsony energiájú helyen lerakhatja őket, például ahol a folyó kiszélesedik vagy egy kanyar belső íve mentén. Ez esetben a csont- és kőmaradványok felhalmozódása ugyanott pusztán a véletlen és nem hominida-tevéken y ség műve. A régészeti lelőhely" nem egyéb egyfajta vízi lerakodóhelynél. Az 50-es számú lelőhelynél azonban valószínűtlennek tetszett ez a magyarázat, mivel az ősi kultúrszint a folyó partján állt és nem a medrében, és mivel geológiai jelek arra engedtek következtetni, hogy a lelőhelyet igen finoman temette be az üledék. Mindazonáltal a puszta feltevésen túl be kellett bizonyítania csont- és kőmaradványok közvetlen kapcsolatát. A bizonyítás a lehető legváratlanabb for mában érkezett; ez egyúttal korunk régészeti felfedezéseinek egyik mérföldköve is. Amikor egy állatot feldarabolnak vagy húsát akár fém, akár kő késsel lefejtik, a mészáros időről időre óhatatlanul belevág a csontba, hosszú bevágásokat vagy vágásnyomokat hagyva maga után. Feldaraboláskor ezek a vágásnyomok az ízületek körül találhatók, míg a hús lefejtésekor másutt is feltűnnek a csontokon. Mikor Henry Bunn, a University of W i sconsin régésze megvizsgált néhány csonttöredéket az 50-es lelőhelyről, ilyen bevágásokra lett figyelmes. Mikroszkópos keresztmetszetük V-alakúnak mutatkozott. Vajon egy zsákmányszerző hominida 1,5 millió éve ejtett vágásnyomai voltak ezek? Mai csontokkal és kőszilánkokkal végzett kísérletek megerősítették a fenti feltevést, bebizonyítván, hogy a korai lelőhelyen talált csontok és kövek oksági viszonyban állnak egymással. A hominidák vitték őket oda, s étkezésükhöz dolgozták fel őket. Ez a felfedezés először igazolt viselkedéstani kapcsolatot egy korai régészeti lelőhely kő- és csontanyaga között. Egy pillanatra fellebbent a fátyol az őskori lelőhelyek rejtélyéről. Gyakran fordul elő a tudományban, hogy jelentős felfedezésekre egyszerre, egymástól függetlenül kerül sor. Ez volt a helyzet a vágásnyomokkal is. Richard Potts és a John Hopkins régésze, Pat Shipman a Turkana-tó és az Olduvaiszakadék-völgy lelőhelyein ugyancsak vágásnyomokra bukkant. 76

Vizsgálati módszerük némiképpen különbözött Bunnétól, de a válasz ugyanaz volt: a közel 2 millió éve élt horninidák a tetemek feldarabolására és hús lefejtésére használtak kőszilánkokat (lásd 4.1. ábra). Így visszatekintve meglepő, miért nem fedezték fel korábban is e vágásnyomokat, hiszen a Potts és Shipman által vizsgált csontokat rengeteg ember látta. Egy pillanatnyi tõprengés is elég annak elfogadására, hogy amennyiben ez a régészeti elmélet helyes, más fosszilis csontokon is ott kell lennie a húsfeldolgozás jeleinek. Korábban azért nem nézte meg őket senki tüzetesebben, mert eleve feltételezték a választ. Most, hogy e kimondatlan feltevéseket megkérdőjelezték, elérkezett az idő a csontok átvizsgálására.

Az 50-es lelőhely további bizonyítékokkal is szolgált, hogy a hominidák kőeszközökkel munkálkodtak a csontokon hétköznapjaik során. A lelőhelyen a hosszúcsontok némelyikét darabokra törve találták. Korai ősünk egy üllőül szolgáló kőre helyezte őket, majd több csapással feltörte a csontokat, hogy hozzáférjen a belsejükben lévő csontvelőhöz. E forgatókönyvet egyfajta őskőkori kirakós játék elemeinek összeállításából sikerült rekonstruálni; a csontdarabkákat egymás mellé helyezve építették fel az egész csontot. A törésminták elemzése jellegzetes ütésnyomokról árulkodott. A kalapácsként használt kőeszközzel darabokra zúzott csontok részeinek egybeillesztése a csontvelővel táplálkozó korai emberek képét vetíti elénk" írták Isaac és munkatársai a felfedezéseikről beszámoló dolgozatban. A vágásnyomokról a következőket mondták: Ha az ember kifejezett vágásnyomokat lát egy izületi csontvégen, amelyeket láthatóan éles peremű kőszerszám ejtett az antilopláb feldarabolásakor, aligha gondolhat másra, mint a hús szétdarabolására." Ennek az 1,5 millió esztend ővel korábbi hominidatevékenységnek a képei még élesebben rajzolódnak ki a kőmaradványok üzenete nyomán. Mikor a követ megmunkáló ősember szilánkokat pattingatott egy kavicsról, e darabkák szűk körzetben hullottak le körülötte. Pontosan ezt találta Ellen Kroll, a University of Wisconsin régésze is az 50-es lelőhelyen: a kő megmunkálása eszerint a lelőhely egyik végére korlátozódott. A csontdarabkák zsiráfok, vízilovak, és tehénantilop nagyságú antilopfélék maradványai meg zebraszerű állatoké ugyanezen a helyen tömörültek. Csak találgathatunk, miért a lelőlely északi végében végezte a korai ember ezeket a dolgokat, lehet, hogy egy árnyékos fa volt itt" írták Isaac és munkatársai. Még figyelemreméltóbb, hogy akárcsak a feltört hosszúcsontokból, a kőszilánkok némelyikéből is sikerült összeállítaniuk az eredeti kovakő kavicsot. A 2. fejezetben említettem, hogy Nicholas Toth és Lawrence Keeley több kőszilánkot is mikroszkópos elemzésnek vetettek alá, melynek során hús trancsírozásának, fa farigcsálásának és lágy növényi részek elnyesésének nyomaira bukkantak. E szilánkok az 50-es lelőhelyről származtak, és az elemzés eredménye csak tovább gazdagítja a képet, amelyet az elődeink 1,5 millió évvel ezelőtti sokrétű tevékenységről alkottunk. 78

Az 50-es lelőhelyen valaha zajló tevékenység során a hominidák állati tetemrészeket hurcolhattak ide, amelyeket azután az itt készített kőeszközökkel széttrancsíroztak. Hogy sikerült kimutatni a csont- és kőanyag szándékos elszállítását egy központi táplálék-feldolgozó helyre, jelentős előrelépés volt a régészetben az 1970-es évek végének elméleti zűrzavara után. De vajon elárulják-e a fenti bizonyítékok, hogy vadászok vagy dögevők voltak-e az 50-es lelőhely Homo erectus hominidái? Isaac és munkatársai a következő választ adták erre a kérdésre: A csontfelhalmozódás jellemzői inkább dögevő, mint aktív vadászó tevékenységről tanúskodnak. Ez lehetett a hús megszerzésének elsődleges formája." Amennyiben egész tetemeket találtak volna a lelőhelyen, ez vadászatra utalt volna, bár amint jeleztem, a csontfelhalmozódások értelmezésénél hibalehetőségekkel számolnunk kell. Egyéb bizonyítékok mindazonáltal amellett szólnak, hogy a korai Homo-formák dögevéssel tettek szert hústáplálékra. Shipman megvizsgálta például az állatcsontokon ejtett vágásnyomokat, és két dolgot figyelt meg. Először is, mintegy felük vallott feldarabolásra; másodszor, sokukat olyan csontokon találta, amelyeken maradt némi hús. Azontúl jó részük ragadozó-fogak nyomaival kereszteződött, jelezve, hogy a hominidák előtt ragadozók ettek a tetemekből. Mindez, vonta le Shipman a következtetést, beszédes bizonyíték a dögevés mellett". Amit ezek a csontok elárulnak, jegyezte meg a kutatónő, szokatlan és csöppet sem hízelgő". Bizony nem annak a nemes vadásznak a képe ez, amelyet a hagyományos elmélet vázolt fel előttünk. Magam is azt vártam, hogy kiderüljön, a korai Homoformák elsősorban dögevéssel tettek szert húsra. Hogy Shipman megfigyelését idézzem: A húsevők akkor folyamodnak dögevéshez, amikor módjuk nyílik rá, és akkor vadásznak, amikor nem tehetnek mást". Ugyanakkor úgy vélem, hogy a régészetben az elképzelések mostani forradalmi megváltozása amint az gyakran megtörténik a tudományban kissé túllőtt a célon: szinte teljesen elvetik azt, hogy a korai Homo-formák vadásztak volna. A magam részéről sokatmondónak tartom, hogy Shipman sok csontot talált, amelyen maradt még valami más is. 79

80 Miből állt ez? Inakból és bőrből. Ezekkel az anyagokkal kiváló csapdákat lehetett készíteni meglehetősen nagytestű állatok elejtésére. Nagyon meglepne, ha a korai Homo erectus nem ismerte volna a vadászatnak ezt a formáját. A Homonemzetség emberszerű testfelépítése egybevág a vadászó életmódhoz való alkalmazkodással. Isaac örömmel fogadta az 50-es lelőhely sugallta eredményeket, amelyek megerősítették ugyan, hogy a hominidák csontokat és köveket szállítottak egy bizonyos helyre, de nem szóltak szükségképpen amellett, hogy ezt a helyszínt tanyahelyként használták volna. Be kell ismernem, hogy feltevéseim, amelyekkel a korai hominidák viselkedését kíséreltem meg leírni, túl emberszerűnek láttatták ezeket a lényeket" írta Isaac 1983-ban. Ezért a táplálékmegosztás elméletét" az élelem központi helyével" cserélte fel. Gyanítom, hogy óvatosabb volt a kelleténél. Nem mondhatom tehát, hogy a 50-es lelőhelyen végzett kutatások a Homo erectus vadászó-gyűjtögető életmódját igazolták, melynek során egyik ideiglenes tanyahelyről az élelem felhalmozásának és megosztásának színhelyéről a másikra vonult volna. Hogy mennyire jellemezhette az 50-es Lelőhelyet az a társadalmi-gazdasági környezet, amelyet Isaac vázolt fel táplálékmegosztása elméletében, nyitott kérdés marad. De véleményem szerint arra mindenképpen elegendő a bizonyítékunk, hogy a korai Homo-formákat ne a csimpánz fejlettsége fokát alig meghaladó társas viszonyok, megismerő készségek és technológiai fejlettség közepette képzeljük el. Nem azt mondom ezzel, hogy ezek a teremtmények kicsiben már vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak, abban azonban biztos vagyok, hogy ekkoriban már kialakulóban volt egy kezdetleges, mégis emberszerű vadászó-gyűjtögető életforma. Habár soha nem tudjuk meg bizonyosan, milyen volt a mindennapi élet a Homo erectus színre lépésekor, az 50-es lelőhely gazdag régészeti bizonyítékai birtokában s képzeletünkre támaszkodva megkísérelhetünk újraalkotna egy ilyen 1,5 millió évvel korábbi jelenetet:

81 Egy időszakos folyó folydogál szelíden keresztül egy tágas árterületen, az óriási tó keleti partja mentén. Magas akácig-fák szegélyezik a folyócska kanyarulatait, áhított menedéket adva a trópusi nap perzselő sugarai elől. A folyamágy az év legnagyobb részében szárazon marad, most azonban az északra fekvő hegyekből lezúduló esővíz lassan feltölti a folyó medrét és azon keresztül a tóba árad. Néhány hete maga az árterület is lobog a színek kavalkádjától, a virágba borult növények sárga és bíbor foltokban virítanak a narancsszín földön, s az alacsony akácia-cserjék dagadó fehér felhőknek tűnnek. Megérkezett az esős évszak. Itt, a folyó kanyarulatában kis embercsoportot látunk, öt feln őtt nőt és kisebb-nagyobb gyermekek raját. Atlétikus testfelépítésűek, erősek. Hangosan csevegnek, tereferélnek vagy az aznapi terveket beszélik meg. Korábban, napkelte előtt, a csoportba tartozó négy felnőtt férfi elment húst keresni. A nők dolga a növények gyűjtése, ami ezt mindenki érti megélhetésük alapja. A férfiak vadásznak, a nők gyűjtögetnek: ez a rendszer remekül bevált csoportunk esetében már hosszú idő óta. Most három nő készül távozni, a vállukon átvetett állati bőrdarabot leszámítva ruhátlanok. A bőr kettős szerepet tölt be: a csecsemőket viszik benne, később pedig az élelem is ide kerül. A nők rövid, éles husángokat vesznek magukhoz, amelyeket egyikük készített korábban, éles kőszilánkokkal faragva meg a vaskos gallyakat. Ásóbotok ezek, a nők a segítségükkel ássák ki a mélyen eltemetett, lédús gumókat, a legtöbb nagytestű állat számára hozzáférhetetlen táplálékot. A nők végül elindulnak, libasorban, ahogy szokták, a tavat övező völgyteknő távoli hegyei felé. Tudják, olyan ösvényen járnak, amely növényi magvak és gumók gazdag tárházát kínálja számukra. A gyümölcsre még várniuk kell, az majd csak később érik be, amikor az esőzés bevégezte a természet munkáját. A folyóparton maradt két nő csöndesen pihen a magas akácig alatt a puha homokon, s három gyerkőc virgonckodását vigyázzák. Mivel ahhoz már túl nagyok, hogy az anyjuk magával hurcolja őket, ahhoz azonban még túl fiatalok, hogy vadásszanak vagy gyűjtögessenek, azt teszik, amit a világon minden gyerek: utánzó játékokat játszanak, olyan játékokat, amelyek előrevetítik felnőtt életüket. Ma reggel egyikőjük az antilop, ágakból készített magának agancsot, míg a másik kettő a zsákmányt becserkésző vadász.

Később a három gyerek közül a legidősebb, egy lány, ráveszi az egyik nőt, hogy újra mutassa meg neki, hogyan kell kőeszközöket pattintani. Az asszony türelmesen összeütöget két kovakavicsot gyors, éles ütésekkel. Lepattan egy tökéletes szilánk. A lányka, aki leste minden mozdulatát, most nagy figyelemmel próbálja utánozni, de nem jár sikerrel. A nő ekkor megfogja a kislány kezét, és lassan a kívánt mozdulatokba kormányozza. Éles szilánkok pattintgatása nehezebb, mint amilyennek látszik, ezt főként mutogatással, nem szavakkal tanítják. A lányka megint megpróbálja, most kicsit ügyesebben. Éles szilánk pattan le a kavicsról amire a kislány örömkiáltásban tör ki. Felkapja a szilánkot, megmutatja a mosolygó nőnek, majd a pajtásaihoz fut, hogy nekik is eldicsekedjen. Együtt folytatják a játékot, csak már felnőtt szerszámmal felfegyverkezve. Találnak egy botot, amit kihegyez a pattintgató-tanonc. A gyerekek most vadászcsoportot alkotnak, harcsa után kutatnak, hogy ledöfjék a dárdával. Alkonyatkor ismét megélénkül a folyóparti táborhely élete. A három nő visszajött, a vállukon átvetett állatbőr élelemtől duzzad. Hoztak madártojást, három kis gyíkot, és váratlan csemege mézet. A nők elégedettek a napjukkal, s most azt találgatják, vajon mivel térnek haza a férfiak. Sokszor megesik bizony, hogy a vadászok üres kézzel térnek haza. Húst nem könnyű szerezni. Mikor azonban a szerencse megjutalmazza erőfeszítéseiket, a jutalom jókora lehet, és meg is becsülik őket érte. Hamarosan közeledő hangok árulkodnak arról, hogy megérkeztek a férfiak. S a hangjukban remegő izgalomból ítélve sikerrel is jártak. A nap zömében kisebbfajta antilopcsordát iparkodtak bekeríteni, mert észrevették, hogy az egyik állat biceg. Mindegyre lemaradozott a csordától, és csak a legnagyobb erőfeszítéssel sikerült beérnie társait. A férfiak felismerték a lehetőséget, hogy most elejthetnek egy nagyobb állatot. A szegényes eszközökkel ellátott vadászok amelyeket a természet vagy ők készítettek furfangra szorulnak. Beleolvadva a környezetbe észrevétlen is tudnak lopózni, s azt is tudják, mikor csapjanak le. Ezek legfélelmetesebb fegyvereik. Végül, mikor elérkezett az alkalmas pillanat, a három férfi néma közmegegyezéssel lesállásba helyezkedett. Egyikőjük elhajított egy kődarabot. Erősen, pontosan célzott, s a kő talált. A másik kettő a zsákmányhoz futott, hogy lefogja. A rövid, hegyes végű husáng 82

83 gyors döfése nyomán vérpatak buggyant elő az állat nyaki verőerén, s az rövid küzdelem után kimúlt. Fáradtan, vértől, verejtéktől csatakosan a három férfi örömujjongásban tört ki. Egy közeli kovakavics rejtekhelyről nyersanyagot vettek elő, hogy elkészítsék az állat feldolgozásához szükséges eszközöket. Elég volt párszor keményen összeütögetni a kavicsokat, hogy lepattanjanak a megfelelő szilánkok, amelyekkel felvághatják az állat vastag irháját, s megkezdhetik az ízületek szétvágását: vörös hús villant a csont fehérén. Az izmok és inak gyorsan engedtek a szakavatott mészárosmunkának, és a férfiak két combbal megrakodva indulhattak a táborba. Nevetve idézik fel a nap eseményeit és a vadászatban játszott szerepüket. Tudták, víg fogadtatásban lesz részük. A hús elfogyasztása aznap este csaknem szertartásszerűen zajlik. A vadászcsapatot vezető férfi szeleteli föl a húst, és körbenyújtja a többieknek, előbb a nőknek, azután a többi férfinak. A nők kis darabokat adnak a részükből a gyerekeknek, akik játékbói csereberélni kezdik egymás közt a kis darabkákat. A férfiak húsdarabokat ajándékoznak a párjuknak, akik másikat adnak cserébe. A húsevés több puszta létfenntartásnál; ez forrasztja egybe a csoportot. Most, hogy elült a sikeres vadászat diadalmámora, a férfiak és a nők ráérősen elmesélik egymásnak, mi történt velük a külön töltött nap során. Valamennyien tudják, hogy hamarosan el kell hagyniuk ezt a kellemes táborhelyet, mert a távoli hegyekben mind hevesebbé váló esőzések felduzzasztják majd a folyócskát, s az kilép medréből. Ebben a pillanatban azonban elégedettek. Három nap múltán a csoport elhagyja a tábort, s útnak indul, hogy meghúzódjon a magasföld biztonságában. A táborhelyen szerteszét hevernek tünékeny ielenlétük áruló nyomai. Lepattintgatott kovakő kavicsok és faragott husángok halmai, a feldolgozott irha tanúskodnak ügyes kezükről, technológiai j ártasságukról. Feltört állati csontok, egy harcsa feje, tojáshéjak és gumómaradványok mesélnek étrend j ük változatosságáról. Mindörökre elenyészett azonban, ami valaha a tábor lelkét alkotta, a szoros és örömteli társasélet. A feledésé már a húsevés szertartása is és a napi élménybeszámolók. Rövidesen az üres, néma tábort gyengéden elborítja az ár, a medréből kilépő folyó az elhagyott dolgokat paskolja. Finom üledék rakódik kis csoportunk ötnapi életének hulladékára,

lezárva egy rövid fejezetet. Végül minden az enyészeté lesz a csont és a kő kivételével, s a megmaradt igen-igen szegényes bizonyítékok alapján kell újra összeállítanunk a történetet. Sokan talán úgy vélik, túl emberire formáltam a Homo erectus képét. Magam más véleményen vagyok. Vadászógyűjtögető életmódot képzeltem el, s nyelvet is tulajdonítok ezeknek az embereknek. Szerintem mindkettőt joggal, jóllehet mindkettő valószínűleg kezdetleges változata lehetett annak, amit a modern embernél megismertünk. Bárhogy legyen is, a régészeti bizonyítékok vitán felül arról árulkodnak, hogy ezek a teremtmények fejlettebben éltek a többi nagy főemlősnél, nem utolsósorban azért, mert technológia alkalmazásával fértek hozzá az olyan táplálékhoz, mint a hús és a föld alatti gumók. Az őstörténet e fokán elődeink emberivé váltak annyira, hogy azon nal rokonunknak éreznénk őket.

85 5. FEJEZET A modern ember eredete Az ember evolúciójának négy legjelentősebb eseménye közül, amelyeket az előszóban körvonalaztam magának az emberfélék családjának megjelenése hozzávetőleg 7 millió évvel ezelőtt; a két lábon láró emberszabású majmok ezt követő adaptív radiációja"; az agy megnagyobbodása (amely a Homo-nemzetség fellépésével vette kezdetét) úgy 2,5 millió esztendeje; végül a modern ember megjelenése s ez a negyedik esemény, a hozzánk hasonló emberek színre lépése jelenleg heves antropológiai viták tárgya. Homlokegyenest ellenkező hipotéziseket vitatnak szenvedélyesen, és alig telik el hónap, hogy ne tartanának újabb tanácskozást, vagy ne jelenne meg könyvek özöne, tudományos dolgozatok tömkelege, miközben a bennük foglalt nézetek gyakran szöges ellentétben állnak egymással. A hozzánk hasonló embereken" én a modern Homo sapiensi értem vagyis a technológia és újítások iránti hajlammal megáldott, művészi kifejezőkészséggel és önismerettel, erkölcsi érzékkel rendelkező embereket. A civilizáció csak néhány ezer éve alakult ki: mind bonyolultabb és bonyolultabb társadalmi szerkezetek jöttek létre, a különálló falvak népessége törzsszövetségre lépett, a törzsszövetségelv helyébe a városállamok, a városállamok helyébe pedig a nemzetállamok. A bonyolultság eme szemlátomást feltartóztathatatlan növekedése a kulturális fejlődésnek és nem biológiai véletleneknek köszönhető. Amiként az egy évszázada élt emberek is biológialap megegyeztek velünk, ha világuk híján volt is az elektronikus technológiának, úgy a 7000 évvel korábbi falvak lakói sem különböztek tőlünk másban, mint a civilizációs infrastruktúra hiányában.

Amennyiben még messzebbre tekintünk vissza a történelemben, az írás megjelenésén túl, hozzávetőleg 6000 esztendeje, továbbra is megtaláljuk, a modern ember tevékeny elméjének nyomait. Körülbelül 10 000 éve a vadászógyűjtögető nomád hordák a világ legkülönbözőbb pontjain egymástól függetlenül többféle mezőgazdasági technikát találtak fel. Ez ugyancsak a kulturális vagy technológiai fejlődés, nem pedig a biológiai evolúció következménye. E társadalmigazdasági átalakulásnál is korábban a jégkorszaki Európa és Afrika barlangi festménveit és rajzait, faragásait leljük, amelyek a mienkhez hasonló szellemi világot idéznek. Ennél is régebben úgy 35 000 éve azonban már kihunynak a modern emberi elme jelzőtüzei. Ezen túl már sehol sem akadunk a régészeti leletanyagban hozzánk hasonló szellemi képességekkel rendelkező ember tevékenységének nyomaira. Az antropológusok sokáig azt hitték, hogy a m űvészi kifejezés és míves kézművesség hirtelen megjelenése körülbelül 35 000 esztendeje a modern ember színre lépésének csalhatatlan bizonyítéka. Kenneth Oakley angol antropológus az elsők között vetette föl 1951-ben, hogy a modern emberi viselkedés eme kivirágzása a mai értelemben vett nyelv megjelenésével társult. Valóban elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy emberfaj a teljesen mai jellegű nyelv birtokában ne viselkedne teljesen mai ember módjára. Ezért a nyelv kialakulását általában a mai ember születésének tetőpontjaként értelmezik. Mikor lépett színre a modern ember? És hogyan játszódott ez le, fokozatosan, hosszú időn keresztül vagy viharos gyorsasággal, a közelmúltban? Ezek a kérdések alkotják a jelenlegi vita magvát. A sors iróniája, hogy az emberi evolúció összes korszaka közül az elmúlt néhány százezer év messze a leggazdagabb fosszilis bizonyítékokban. Sértetlen koponyák és vázcsontok tetemes gyűjteményén túl mintegy húsz, viszonylag teljes csontvázat is feltártak ebből az időszakból. Olyan valaki szemében, amilyen magam is vagyok, aki az őstörténet korábbi fejezeteivel foglalkozik, ahol a fosszilis leletanyag még gyér, ez mesés gazdagságnak tetszik. Antropológus kollégáim ennek ellenére sem jutnak közös nevezőre az evolúciós események sorrendjét illetően. 86

Mi több, a legelsőnek feltárt emberi fosszília, a neandervölgyi ember maradványai (valamennyiünk kedvenc karikatúrafigurája ő, a barlangi ember), jutott fontos szerephez a vitában. Azóta, hogy 1856-ban felfedezték a neandervölgyi ember első fosszíliáit, szünet nélkül vitatják ezeknek az embereknek a sorsát. Vajon közvetlen elődeink voltak, vagy a fejlődés zsákutcáját képviselték, s kihaltak mintegy 30 000 esztendeje? Ezt a kérdést csaknem másfél évsz á zada tették fel, s a mai napig nem sikerült rá feleletet adnunk, legalábbis olyat, ami mindenkit kielégítene. Mielőtt belemerülnénk a modern ember eredetéről szóló vita finomabb részleteibe, vázoljuk fel nagy vonalakban a legfontosabb kérdéseket. A történet a Homo-nemzetség klfejlódésével veszi kezdetét, 2 millió évvel ezelőtt, és a Homo sapiens megjelenésével végződik. Minderről kétféle bizonyíték áll régóta rendelkezésünkre: az egyik az anatómiai változásokkal, míg a másik az emberi agy és kéz által létrehozott technológiai és egyéb termékekkel foglalkozik. Ha e bizonyítékok megállják a helyüket, a kétféle bizonyítéknak az ember fejlődéstörténetének ugyanazt a regényét kellene elmondania; ugyanazokra a változásokra kellene rámutatnia az időben. A hagyományos bizonyítékok évtizedeken át ezek feldolgozása jelentette az antropológia tudományát mellé legújabban egy harmadik is felsorakozott: a molekuláris genetika adatai. A genetikai bizonyítékok elméletben magukba zárják az emberi evolúció történetét. Ennek a történetnek újra csak egyeznie kellene az anatómia és a kőeszközök tanulmányozásából nyert ismeretekkel. Sajnos azonban a háromféle bizonyíték nincs összhangban egymással. Vannak ugyan érintkezési pontok közöttük, tökéletes egyezésről azonban szó sincs. A nehézségek, amelyekkel az antropológusnak a bizonyítékok eme bősége közepette is szembe kell néznie, beszédes példái annak, milyen rendkívül nehéz néha a fejlődéstörténet nyomon követése. A Turkana-fiú csontvázának felfedezése mégis kitűnő képet ad a korai, mintegy 1,6 millió éve élt ember testfelépítéséről. Ennek alapján látjuk, hogy a korai Homo erectus-egyedek magasak voltak (a Turkana-fiú magassága hozzávetőleg 1,8 m lett volna, 87

ha megéri a felnőttkort), atletikusak és igen izmosak. Még a legerősebb mai profi birkózó is gyenge legénynek bizonyult volna az átlagos Homo erectushoz képest. Jóllehet a korai Homo erectus agya nagyobb volt, mint Australopithecus-elődeié, a modern emberénél még mindenképpen kisebb volt körülbelül 900 cm 3, míg a ma élő Homo-egyedeké átlagosan 1350 cm3. A Homo erectus agykoponyája hosszú és alacsony, homloka csapott, koponyacsontjai vastagok; a felső állcsont valamelyest előreugrik, s a szem fölött ott a kiemelkedő homlokeresz. Ez az alapvető anatómiai jelleg mintegy félmillió évvel ezelőttig fennmaradt, habár ez idő alatt az agytérfogat 1100 cm 3 -re növekedett. Ekkorára a Homo erectus-populációk kivándoroltak Afrikából, és Ázsia, valamint Európa nagy területeit népesítették be. (Ha egyértelműen azonosított Homo erectus fosszíliát nem is találtak Európában, e faj jelenlétéről árulkodó techno lógia jeleit igen). A 34 000 évnél későbbi időszakból talált fosszilis emberi maradványok egytől egyig a fej lett, modern Homo sapiens ens alakkörébe tartoznak. A test kevésbé zömök és izmos, az arckoponya egyenesebb, a koponya magasabb, a koponyacsontok vékonyabbak. A szemöldökív nem emelkedik ki, és az agy (többnyire) nagyobb. Látjuk tehát, hogy a modern emberhez vezető fejlődés félmillió és 34 000 év között zajlott le. Az Afrikában és Eurázsiában e korszakból talált fosszilis és régészeti leletanyag alapján arra következtethetünk, hogy az ember evolúciója valóban aktív volt, bár számunkra olykor ellentmondásos. A neandervölgyi ember körülbelül 150 000 34 000 éve élt, s a Nyugat-Európától Közel-Keletig és azontúl Ázsiába nyúló területeket népesítette be. A minket foglalkoztató időszakból messze a legbőségesebb fosszilis leletanyagot szolgáltatta. Nem kérdés, hogy az ember evolúciója az Óvilág sok populációján végiggyűrűzött ennek a félmillió évtől 34 000-ig tartó időszaknak a során. A neandervölgyieken kívül találunk még ebből a korból egyes fosszíliákat többnyire koponyákat vagy koponyatöredékeket, néha egyéb csontvázrészeket is olyan romantikusan hangzó elnevezésekkel, mint a Görögországból származó petralonai ember, a Délnyugat-Franciaországból való aragói ember, a németországi steinheimi ember, a zambiai Broken Hill-i ember, és így tovább. 88

89 Az egyedi leletek különbségeik ellenére két dologban közösek: fejlettebbek a Homo erectusnál például nagyobb az agyuk, ugyanakkor vaskos koponyacsontjaikkal, robusztus testfelépítésükkel nem érik el a Homo sapiens ens fejlettségi fokát (lásd 5.1 ábra). Az ebből az időből származó maradványok anatómiai változékonysága folytán az antropológusok együttesen az archaikus Homo sapiens" címkével jelölték ezeket a fosszíliákat. A leleteknek ez a színes egyvelege azzal a kihívással szembesít minket, hogy olyan evolúciós modellt alkossunk, amely leírj a modern emberi testfelépítés és viselkedés kialakulását. Az utóbbi években kétféle ilyen modell is született. Az első, amelyet a többközpontú evolúció hipotéziseként ismerünk, az egész Óvilágot felölelő folyamatként értelmezi a modern emberek megjelenését, eszerint a Homo sapiens mindenütt kialakult, ahol csak a Homo erectus megtelepült. A neandervölgyiek is e három földrészt átfogó fejlődés részét alkotják. Testfelépítésük átmenetet képvisel a Homo erectus, valamint a modern Homo sapiens között Európában, a Közel-Keleten és Nyugat-Ázsiában. Az itt élő mai óvilági populációknak tehát a neandervölgyiek a közvetlen elődei. Milford Wolpoff, a University of Michigan antropológusa úgy véli, hogy a Homo sapiens felé vezető egyetemes fejlődés hajtóereje éppen az az új kulturális környezet lehetett, amelyet elődeink teremtettek. A kultúra újdonságnak számított ekkor a természet világában, és hatékony, egységesítő befolyásként járulhatott hozzá a természetes kiválasztódás erőihez. Christopher Wills, a University of California (Santa Cruz) biológusa egyenesen az evolúció ütemének gyorsulásáról beszél. Így ír erről 1993-ban megjelent, Die Runaway Brain (A nekilódult agy) című könyvében: Az agyunk növekedését felgyorsító erő újfajta ösztönzőkkel rendelkezett a nyelvvel, jelekkel és kollektív emlékezettel mindez a kultúra részét alkotja. Amiként kultúránk is összetetten fejlődött, úgy agyunk is, ami még összetettebbé tette a kultúrát. A nagy, okos agy bonyolultabb kultúrát eredményezett, ami visszahatva még nagyobb és okosabb agyakhoz vezetett." Egy ilyen öngerjesztő pozitív visszakapcsolás nagy populációkban gyorsabban terjeszthette el a genetikai változásokat.

91 Hosszú időn keresztül rokonszenveztem a többközpontú evolúció hipotézisével, és egyszer a következő hasonlattal éltem a megvilágítására. Ha az ember vesz egy marék kavicsot, és egy tóba hajítja, minden egyes kavics tovagyűrűző fodrokat vet a vízen, amelyek előbb-utóbb találkoznak az utánuk következő, más kavicsok által mozgásba hozott fodrokkal. Legyen a tó az Óvilág, benne a kiinduló sapiens populációjával. A vízfelszínnek azok a pontjai, ahol a kavicsok becsapódnak, átalakulási pontok a Homo sapiens felé, míg a fodrok a Homo sapiens vándorlását érzékeltetik. Hasonlatomat ugyan a vita számos résztvevője emlegette, ma mégis úgy vélem, tévedtem. Óvatosságra serkentenek többek között az Izrael több barlangjában feltárt jelentős fosszilis maradványok. Több mint hat évtizede folynak e lelőhelyeken szórványos ásatások, melyek során egyes barlangokban neandervölgyi fosszíliákat találtak, másokban a modern ember maradványait. A mai napig tisztának is tűnt a kép, s a többközpontú evolúció hipotézisét látszott alátámasztani. Az összes neandervölgyi lelet amelyek Kebarra, Tabún és Amúd barlangjaiból kerültek elő viszonylag idős, mintegy 60 000 éves. Valamennyi modern embertől származó lelet amelyek Szkhul és Kafzeh barlangjaiból származnak fiatalabbak, körülbelül 50 000-40 000 évesek. A fenti adatok egyfajta evolúciós átalakulásra engedtek következtetnie vidéken, melynek során a neandervölgyi populációk átalakultak volna a modern emberré. És valóban ez a fosszília-sorozat jelentette a többközpontú evolúció hipotézisének legszilárdabb pillérét. Csakhogy az 1980-as évek végén összekuszálódott a korábban rendezettnek és egyértelműnek tetsző sorozat. Angol és franciakutatók új kormeghatározó módszereket alkalmaztak az ún. elektron spin rezonanciát és a termolumineszcenciát ezeknek a fosszíliáknak némelyikén; mindkét módszer bizonyos radioaktív izotópok bomlásán alapul, e folyamat egyfajta atomóraként működik a kőzetek ásványaiban. A kutatók kimutatták, hogy a Szkhulból és Kafzehből származó emberi fosszíliák mintegy 40 000 évvel idősebbek a neandervölgyiek zöménél. Amennyiben ezek az eredmények helytállóak, a neandervölgyiek nem lehetnek a modern ember ősei, amiként azt a

többközpontú evolúció modellje megköveteli. Mi másra gondolhatunk akkor? Az alternatív modell nem az egész Óvilágot felölelő fejlődés termékének látja a modern embert; megjelenése, állítja, egyet len földrajzi ponthoz kötött (lásd 5.2. ábra). A modern Homo sapiens hordái innen vándorolhattak ki, és teriedtek el az óvilág többi részében, miközben felváltották az ott élő premodern populációkat. Ezt a modellt számos néven emlegetik, így például Noé bárkája"- vagy Édenkert"- hipotézisnek. Legújabban az Afrikai kiindulás" megjelölés vált népszerűvé, és Afrika Szahara alatti területeiről gondolják, hogy itt alakulhattak ki legnagyobb valószínűséggel az első modern emberek. Több antropológus is e nézet szószólója, közülük is a leglelkesebb Christopher Síringer, a londoni Natural History Museum munkatársa. A két modell jobban nem is különbözhetne egymástól: a többközpontú evolúció modellje feltételezi, hogy a modern Homo sapiens felé vezető fejlődés az Óvilág egészében egyszerre zajlott, miközben a populációk alig vándoroltak és sehol sem váltották fel egymást. Ezzel szemben az Afrikai kiindulás"-modell csak egyetlen ponthoz köti a Homo sapiens kialakulását, amelyet az egész Óvilágot felölelő kiterjedt populáció-vándorlás kellett kövessen, miközben az új embertípus felváltotta a már létező premodern populációkat. Azontúl, az első modell értelmében a modern földrajzi változatok (az emberfajták") mély genetikai gyökerekkel rendelkeznek, hiszen lényegében 2 millió éve elszigetelődtek; a második modell szerint viszont,zeknek a populációknak felületesek a genetikai gyökerei, mivel valamennyien egyetlen, nemrég kialakult afrikai populációból származnak. A két modell abban is rendkívül eltér, milyen előrejelzésekkel él a fosszilis leletanyagról. A többközpontú evolúció modellje szerint a modern földrajzi változatokon észlelt anatómiai jellegek ugyanezen vidék fosszíliáiban is meg kell jelenjenek, mintegy 2 millió évig visszamenőleg, amikor a Homo erectus először terjedt el Afrikán kívül. Az Afrikai kiindulás"-modell nem feltételez ilyen helyi folytonosságot-, a modern populációk, jelenti ki, ha egyáltalán felismerhető bármi rajtuk, afrikai jellegekkel kell rendelkezzenek. 92

Milford Wolpoff, a többközpontú evolúció hipotézisének leglelkesebb szószólója a Tudományos Haladásért Amerikai Egyesülete 1990-es közgyűlésén kijelentette, hogy az anatómiai folytonosság egyértelműen bebizonyosodott". Eszak-Ázsiában például olyan jellegek, mint az arc alakja, a pofacsontok elren- dezése, valamint a lapátszerű metszőfogak 750 000 esztendős fosszíliákon is felfedezhetők. Ígya híres pekingi ember negyedmillió éves maradványain éppúgy, mint a mai kínai populációknál. Stringer ezt nem is tagadja, megjegyzi azonban, hogy a fenti jellegek nem korlátozódnak Eszak-Àzsiára, ezért nem tekinthetjük őket a területi folytonosság bizonyítékainak. 93

94 Wolpoff és munkatársai hasonlót állítanak Délkelet-Ázsia és Ausztrália esetében. ram, amint arra Stringer rámutat, a feltételezett folytonossági sor mindössze három időszakból 1,8 millió, 100 000 és 30 000 évvel ezelőttről származó fosszíliákon alapul. A bizonyítékoknak ez a szegényessége, mondja Stringer, fölöttébb valószínűtlenné teszi Wolpoffék feltevését. Az imént idézett példák megvilágítják, milyen problémák kal néznek szembe az antropológusok. Nem csupán a fontos anatómiai jellegek jelentőségében nem értenek egyet; a fosszilis leletanyag a neandervölgyiektől eltekintve is jóval soványabb, amint azt az antropológusok legtöbbje szeretné (és a nem-antropológusok zöme hiszi). Amíg ezeket az akadályokat le nem küzdjük, nem juthatunk egyetértésre a nagyobb horderejű kérdésekben. Mindennek ellenére megkísérelhetjük, hogy más nézőpontból is megvizsgáljuk az ősember fosszilis csontokból kirajzolódó anatómiáját. A neandervölgyiek zömök egyedeknek tűnnek, rövid végtagokkal. Ez a termet megfelelő fizikai alkalmazkodást biztosította hideg éghajlati feltételekhez, amelyek elterjedésük ideje alatt uralkodtak. Az első modern emberel: testfelépítése ug y anezen a helyen ezzel szemben igen különbözött a neandervölgyiekétől. Ezek az emberek magasak és vékonycsontúak voltak, hosszú végtagokkal. Az alacsony termet inkább a trópusi vagy mérsékelt övi klímához illik, nem a jégkorszaki Európa jeges sztyeppéihez. A rejtvény megoldódna, amennyiben az első modern európaiak Afrikából kivándorolt ősemberek leszármazottai volnának, s nem Európában alakultak volna ki. A fenti megfigyelés ezért megerősíteni látszik az Afrikai kiindulás"-modellt. A fosszilis leletanyag másik közvetlen tapasztalati ténye is alátámasztja e hipotézist. Amennyiben a többközpontú evolúció feltevése volna a helyes, akkor a modern ember korai képviselői többé-kevésbé egyidejűleg jelentek volna meg a Óvilágban. Mégsem ezt látjuk. A modern ember legkorábbi ismert fosszíliái feltehetőleg Dél-Afrikából valók. Azért teszem hozzá, hogy feltehetőleg", mert csupán töredékes állkapocsrészekről

van szó, amelyeknek még a kora is bizonytalan. Például a Border Cave-ből és a Klasies River Mouth Cave-ből származó fosszíliák, mindkettő Dél-Afrikából, feltételezett kora valamivel több mint 100 000 év. E maradványokra az Afrikai kiindulás"-hipotézis hívei hivatkoznak előszeretettel feltevésük igazolására. Ugyanakkor a modern embernek a Kafzeh és Szkhul barlangokból származó fosszíliái szintén közel 100 000 évesek. Lehetséges ezért, hogy a modern ember először Észak-Afrikában vagy a Közel-Keleten jelent meg, és innen vándorolt ki. A legtöbb antropológus mégis inkább a Szaharától délre fekvő területeket tekinti a modern ember szülőhazájának az erre utaló bizonyítékok túlsúlya miatt (lásd 5.3. ábra).a modern ember hasonló korú fosszíliáit sehol máshol nem lelték meg Ázsiában vagy Európában. Amennyiben ez az evolúció sajátságait tükrözi, és nem egyszerűen a sajnálatosan hézagos fosszilis leletanyagból fakadó átmeneti probléma, akkor az Afrikai kiindulás"-hipotézis elfogadhatónak tűnik. A populáció-genetikusok többsége is a fenti hipotézist támogatja mint a biológiailag legmeggyőzőbbet. Ezek a kutatók egy faj genetikai arculatát és ennek időbeli változásait tanulmányozzák. Ha egy faj populációi földrajzi kapcsolatban maradnak egymással, a mutációk folytán fellépő genetikai változások az egész térségben tovaterjedhetnek a kereszteződések révén. Mindennek következtében megváltozik a faj genetikai arculata, ha maga a faj egésze genetikailag egységes marad is. Más a helyzet, amennyiben egy faj populációi földrajzilag elszigetelődnek egymástól, talán mert egy, folyó lefolyása változott meg, vagy sivatag keletkezett. Ekkor az egyik populációban fellépő genetikai változások nem kerülnek át más populációkba. Az elszigetelt populációk ezért genetikailag tartósan külõnbõznek majd egymástól, s a végén esetleg különböző alfajokká vagy akár fajokká válnak. A populáció-genetikusok matematikai modellek segítségével számítják ki a különböző nagyságú populációkat érintő genetikai változások ütemét, s ififeltevésekkel élhetnek az ősidők történéseiről. A legtöbb populációgenetikus, köztük a Stanfordon dolgozó Luigi Luca Cavalli-Sforza, valamint Shahin Rouhani, a londoni University College munkatársa, akik sokszor hallatták véleményüket a Homo sapiens kialakulásával kapcsolatos vitában, kételyeiket fejezték ki a többközpontú evolúcoó modelljével szemben.ez a modell jelentős génáramlást feltételez a nagy populációk között, mutatnak rá, biztosítva a köztük lévő genetikai kapcsolatot, miközben az evolúciós változások modern emberré formálják az ősemberelvet. Azontúl, amennyiben a jávai ember fosszíliáinak új, 1994 elején bejelentett kormeghatározás helytálló, akkor a Homo erectus csaknem 2 millió esztendeje vándorolt ki Afrikából. Következésképpen a génáramlásnak nemcsak nagy földrajzi területeken kellett fennmaradnia a többközpontú evolúció modellje értelmében, hanem igen-igen hosszú időtartamon keresztül is. Ez pedig, vonja le a tanulságot a legtöbb populációgenetikus, egyszerűen elképzelhetetlen. 95

97 Mivel a premodern populációk Európát, Ázsiát és Afrikát egyaránt benépesítették, valószínűbb, hogy földrajzi változataik jöttek létre (amint azt az archaikus sapiens esetében látjuk), mint egységes embertípus. Hagyjuk egy időre a fosszíliákat, és foglalkozzunk az emberi viselkedéssel, amit kézzelfogható termékeivel, az eszközökkel és a művészi alkotásokkal tudunk értelmezni. Ne feledjük azonban, hogy az emberi viselkedés zöme a technológiailag fejletlen embercsoportokban a régészet számára láthatatlan. Például a sámán vezetésével zajló beavatási szertartás résztvevői mítoszokat mesélnek, énekelnek, táncolnak, kidíszítik a testüket e tevékenységek egyike sem tükröződik a régészeti leletanyagban. Ezért amikor kőeszközökre, faragott vagy festett tárgyakra bukkanunk, szüntelenül figyelmeztetnünk kell magunkat, hogy ezek csupán a legparányibb ablakot nyitják meg az ősember világára. Amit mi szeretnénk megtalálnia régészeti leletanyagban, azok a modern ember szellemi tevékenységének a jelei. És persze szeretnénk, ha e jelek valamennyire eligazítanának bennünket az egymással versengő hipotézisek útvesztőjében. Például, ha a szóban forgó jel többé-kevésbé egyidejűleg jelent meg az egész óvilágban, akkor elmondhatjuk, hogy a többközpontú evolúció"- hipotézis írja le a leghihetőbben a modern ember kialakulását. Ha viszont ez a jel először elszigetelt területen bukkant fel, s csak fokozatosan terjedt el a világ más pontjain,ez az alternatív modellt látszik igazolni. És mondanom sem kell, reménykedünk abban, hogy a régészeti jelek egybevágnak a fosszilis leletanyag útmutatásaival. A 2. fejezetben láttuk, hogy a legkorábbi régészeti leletek nagyjából abból az időből valók, amikor a Homo-nemzetség megjelent, vagyis mintegy 2,5 millió évvel ezelőttről. Azt is láttuk, hogy a kőeszköz típusok fokozódó kimunkáltsága 1,4 millió esztendeje, amelyet az oldován ipartól az acheuliig tartó fejlődés jellemez, közvetlenül a Homo erectus színre lépése után jelentkezett. Igen szoros tehát a biológia és a viselkedés közötti kapcsolat: az egyszerű eszközöket a legkorábbi Homo készítette,

s a kimunkáltság ugrásszerű növekedése a Homo erectus kialakulásával párhuzamos. Ugyanennel a kapcsolatnak lehetünk tanúi az archaikus sapiens megjelenésekor, több mint félmillió esztendeje. Egymillió évet is meghaladó viszonylagos veszteglés után a Homo erectus egyszerű szakócaipara bonyolultabb technológiának adott helyet, amely nagy szilánkeszközöket állított elő. És amíg az acheuli iparnál nagyjából egy tucat szerszám különböztethető meg, az új iparoknál már vagy hatvan. Az archaikus sapiens testfelépítésének biológiai újszerűségét, a neandervölgyi embert is beleértve, egyértelműen a technológiai jártasság színvonalának megnövekedése kísérte. Amint azonban az új technológia meghonosodott, alig változott a továbbiakban. Az új korszakot megállapodottság jellemezte, és nem az újítások. Mikor azután mégis beindultak a változások, ezek szemkápráztatóak voltak oly szemkápráztatóak, hogy vigyáznunk kell, elvakulttá ne tegyenek bennünket a mögöttük meghúzódó valósággal szemben. Mintegy 35 000 éve Európában az ember tökéletes kivitelű eszközöket kezdett el készíteni finoman pattintott pengékből. Először alkalmazta a csontot és az agancsot az eszközkészítés nyersanyagaként. Az ember szerszámosládája" mostanára több mint százféle szerszámmal bővült, köztük olyanokkal, amelyek durván megmunkált ruhadarabok kialakítására vagy karcok, kisplasztikák készítésére szolgáltak. Az eszközök első ízben váltak műtárgyakká: az agancsból készült lándzsahajítókat például élethű állatfaragványokkal díszítették. Gyöngysorok és csüngők bukkannak fel a fosszilis leletanyag mellett, a díszítésnek újfajta gyakorlatáról tanúskodva. És ami mind közül a leginkább magával ragadja a ma emberét a barlangok mélyén meghúzódó falfestmények olyan szellemi világról regélnek, amelyet készségesen ismerünk el sajátunknak. A korábbi időszakokkal ellentétben, amelyekben a megállapodottság uralkodott, most az újítás válik a kultúra lényegévé. A változásokat immár évezredek és nem százezer évek mérik. Ez a felső őskőkori forradalom" a modern ember szellemi tevékenységének összetéveszthetetlen bizonyítéka. Mint mondottam, a felső őskőkori forradalom régészeti jelei elvakulttá tehetnek minket a valósággal szemben. Ez alatt azt értem, 98

hogy történeti okoltból a Nyugat-Európában feltárt régészeti leletanyag sokkal gazdagabb, mint az Afrikában talált. Minden e korból származó afrikai régészeti lelőhelyre körülbe lül kétszáz ugyanilyen jut Nyugat- Európában. Ez az egyenlőtlenség a tudományos feltárások mértékének eltéréseit tükrözi a két kontinens között, s nem érinti az őstörténet valóságát. A felső őskőkori forradalmat sokáig annak jeleként értelmezték, hogy a modern ember végső megjelenése Európához köthető. Végső soron a régészei jelzések és a fosszilis leletanyag etanyag pont- ról pontra egyeznek. mindkettő drámai változásokra utal úgy 35 000 esztendeje. A modern ember ekkor jelent meg Európában, és modern viselkedése azonmód része is lett a régészeti leletanyagnak. Legalábbis így hitték. Újabban másként gondolják. Nyugat-Európát mostanában egyfajta állóvíznek képzelik, és azt tartják, hogy az őskőkori Európa képet átformáló átalakulás kelett ől nyugatig söpört végig e kontinensen. Körülbelül 50 000 esztendeje kezdődött el az a folyamat Kelet-Európában, amelynek következményeképpen a neandervölgyi populaciók, eltűntek, és a modern ember került a helyükre. Ez a folyamat hozzávetőleg 33000 éve feje ződött be Európa nyugati részén. A modern ember és a mo dern emberi viselkedés együttes felbukkanása Nyugat- Európában új populáció befolyását tükrözi, a modern Homo Sapiensét. A felső őskőkori forradalom Európában népességrobbanásként és nem evolúciós változásokban jelentkezett. Ha valóban modern emberek bevándorlása vette kezdetét 50 000 éve Nyugat-Európába, honnan jöttek ezek? A fosszilis leletei: alapján minden valószín űség szerint Afrikából vagy talán a Kõzel-Keletrõl. A régészeti leletanyag minden szegényessége ellenére is mindez a modern emberi viselkedés afrikai eredetére utal. A keskeny pengével jellemzett iparok 100 000 év-vel ezelőtt kezdtek feltűnni ezen a kontinensen. Ami, emlékezzünk csak vissza, egybeesett a modern emberi testfelépítés első jelentkezésével, és a biológia, valamint viselkedés közti kapcsolat harmadik példájaként idézhetném. Csakhogy ez a kapcsolat a jelen esetben mer ő ábrándnak bizonyul, a véletlen játékának. Azért mondom ezt, mert a Közel-Keleten, ahol mind a fosszilis, mind pedig a régészeti leletanyag jól megmaradt, 99

100 az elénk rajzolódó kép egyértelmű, mégis meglepő. Az új kormeghatározó módszerek tanúsága szerint a neandervölgyi és a modern ember lényegében 60 000 éven keresztül egymás szomszédságában élt ezen a vidéken. (1989-ben a tabúni neandervölgyiről például kiderült, hogy legalább 100 000 esztendős, s így a Kafzehből és Szkhulból származó modern emberek kortársa.) Ez idő alatt az egyetlen itt feltárt eszközipara neandervölgyi emberrel kapcsolatos. Ezt az ipart moustiérinek nevezzük Le Moustiére franciaországi barlang nyomán, ahol először fedezték fel. A tény, hogy a testfelépítésükben modern embert idéző populációk a moustiéri ipar eszközeit készítették a felső őskőkorra annyira jellemző ötletgazdag eszközegyüttesek helyett, azt jelzi, hogy csupán megjelenésükben voltak modernek, nem a viselkedésükben. Itt megtörni látszik az anatómia és viselkedés közötti kapcsolat. A legkorábbi modern emberi viselkedésre utaló régészeti jelek gyengék és szórványosak; a leletanyag feltáratlansága is oka lehet ennek. Habár a pengealapú iparok először Afrikában jelentek meg, mégsem mutathatunk ellentmondást nem tűrően erre a kontinensre, mondván: Itt jelent meg először az emberi viselkedés", hogy azután nyomon kövessük szétsugárzását Eurázsiába. A harmadik bizonyítékfajta, a molekuláris genetika tanúságtétele szolgáltatja a legkevésbé egyértelmű adatokat a modern ember eredetéről. Ezek az adatok egyúttal a legvitatottabbak is. Az 1980-as években új modell született a modern ember eredetének magyarázatára. Ez a mitokondriális Éva"-hipotézis meggyőzően és alapjaiban igazolta az Afrikai kiindulás"-modellt. Az utóbbi hipotézis legtöbb híve lehetségesnek tartja, hogy miközben a modern ember kivándorolt Afrikából az Óvilág többi részébe, kereszteződött az ott már megtelepedett premodern populációkkal. Ez bizonyosfajta genetikai folytonosságot teremtett volna az ősi és a modern populációk között. A mitokondriális Éva"-modell azonban elveti a fenti feltevést. E modell értelmében, amikor a modern populációk kivándoroltak Afrikából, és számuk is megsokasodott, teljes egészében felváltották az ottani premodern populációkat. Kereszteződésre a korábban és az újonnan bevándorló populációk között csak elenyésző mértékben kerülhetett sor, már ha sor került egyáltalán.

A mitokondriális Éva"-modell két laboratórium munkájá nak eredménye Douglas Wallace és munkatársai dolgoztak rajta az Emory University, továbbá Allan Wilson és munkatár sai (University of California, Berkeley); a sejten belüli apró sejtszervecskék DNS-állományát vizsgálták. Amikor az anyai petesejt és az apai hímivarsejt összeolvad, a szület ő embrió sejtjei egyedül a petesejt mitokondriumait tartalmazzák. Ezért a mitokondriális DNS kizárólag anyai ágon öröklődik. Technikai okokból a mitokondriális DNS különösen alkalmas arra, hogy az evolúció folyamatát az egymást követő nemzedékek során végigkísérve kimutassuk. És mivel ez a DNS anyai ágon öröklődik, végül egyetlen ősanyához jutunk. Az elemzések tanúsága szerint a modern ember genetikai őse egy Afrikában körülbelül 150 000 éve élt nő volt. (Tartsuk persze szem előtt, hogy ez az egyetlen nőstény egy hozzávetőlegesen 10 000 fős populációhoz tartozott; tehát nem magányos Éva volt a maga Ádámjával.) Az elemzések nemcsak a modern ember afrikai eredetét igazolták, de semmiféle bizonyítékkal nem szolgáltak a premodern populációkkal való kereszteződésről. A mitokondriális DNS minden eddig vizsgált, mai emberi populációból származó mintája figyelemreméltó hasonlóságokat mutat, ami közös, új keletű eredetre utal. Amennyiben a modern és az archaikus sapiens genetikailag keveredett volna, az emberek egy részének mitokondriális DNS-e erősen eltérne az átlagtól, tanúsítva az ősi eredetet. Eddig több mint 4000 embert vizsgáltak meg a világ minden tájáról, és nyomát sem lelték ennek az ősi típusú mitokondriális DNS-nek. A modern populációkból származó valamennyi vizsgált mitokondriális DNS-típus új keletűnek tűnik. Ez arra enged következtetni, hogy az újonnan jöttek teljes egészében felváltották az ősi populációkat e fol y amat 150 000 éve kezdődött Afrikában, majd az elkövetkező 100 000 év során tovaterjedt Eurázsiára. Mikor Alan Wilson és munkacsoportja 1987 januárjában a Natureben közzétette eredményeit, merész következtetéseik megdöbbenést keltettek az antropológusokban, és felcsigázták a nagyközönség érdeklődését. 101

Wilson és munkatársai kijelentették, hogy az eredményeik szerint a Homo sapiens átalakulása az ősi formákból a modernbe Afrikában játszódott le mintegy 140 000-100 000 esztendeje, és minden ma élő ember ennek az afrikai populációnak a leszármazottja." (A későbbi vizsgálatok valamivel korábbi időpontot eredményeztek.) D o u g l a s W a l l a ce é s m u n katársai m i n d e n b e n i g a zoltá k a b e rkeley-i csoport következtetéseit. Milford Wolpoff viszont továbbra is makacsul ragaszkodott a többközpontú evolúció"-hipotézishez, kijelentvén, hogy a mitokondriális DNS vizsgálatok hibásak. Wilson és munkatár sai azonban egyre újabb adatokkal álltak elő, mig végül kijelentettèk, hogy statisztikailag megtámadhattatlanok. Újabban viszont kiderült, hogy mégis vannak statisztikai problémák az elemzéseikben, és a következtetéseiket is egyre kevésbé fogadják el. Mindazonáltal továbbra is sok mole kuláris biológus hisz abban, hogy a mitokondriális DNS adatai kellőképpen alátámasztják az Afrikai kiindulás"- hipotézist. Jegyezzük meg továbbá, hogy az újabb kutatások szerint a hagyományosabb, a sejtmag örökítőanyagának vizsgálatán alapuló genetikai bizonyítékok is ugyanazt az evolúciós folyamatot látszanak igazolni, mint a mitokondriális DNS adatok. Azoknak, akik amellett kardoskodnak, hogy a modern populációk teljesen vagx akár részlegesen felváltották a premoderneket, a következő kényelmetlen kérdéssel kell szembenézniük: hogyan került sor erre a cserére? Milford Wolpoff szerint ezt csak erőszakos úton képzelhetjük el. Az öldöklésnek e formája ismerős a 19. századból, amikor az amerikai indiánokat és az ausztrál őslakosokat tizedelték meg. Sor kerülhetett hasonlóra az őskorban is, habár ez idáig egy fia bizonyíték nem szól mellette. A bizonyítékok hiányában más lehetséges magyarázatokat is keresnünk kell az erőszakon kívül. Amennyiben ilyeneket nem találunk, akkor ez az előbb vázolt hipotézist erősíti, még ha bizonyítani nem is sikerült. Ezra Zubrow a State University of New York (Buffalo) antropológusa ilyen alternatív modellt állított fel. Számítógépen modellezte az egymással kapcsolatba lépő populációkat, amelyek közül az egyik versenyképesebb volt a másiknál. 102

103 E szimulációk futtatásával el tudja dönteni, mennyivel több előnnyel kell a fejlettebb populációnak rendelkeznie ahhoz, hogy gyors ütemben felválthassa az előzőt. A válasz korántsem az, amit várnánk: eszerint már 2%-os előny elegendő a kevésbé fejlett populáció kiküszöbölésére egy évezred leforgása alatt. Nem nehéz megértenünk, miként semmisítheti meg egyik populáció a másikat katonai felsőbbrendűsége birtokában. Azt azonban jóval nehezebb elfogadnunk, miként vezethet valamely aprócska előny mondjuk a táplálékforrások jobb kiaknázása viszonylag rövid idő alatt egy másik populáció kipusztításához. És ha a modern emberek valóban valamicskét előnyösebb helyzetben voltak, mint a neandervõlgyiek, hogyan magyarázzuk akkor e két populáció 60 000 éves szomszédságát a Közel-Keleten? Az egyik kínálkozó magyarázat az, hogy a modern emberi viselkedés csak később alakult ki, mint az anatómiai jellegek. Másik, sokak által kedvelt magyarázat, hogy ez az együttélés inkább csak látszólagos. Meglehet, a különböző populációk felváltva népesítették be a vidéket, az éghajlati változásoknak megfelelően. A hidegebb időkben a modern ember délre húzódott, míg a neandervölgyiek a Közel-Keletre szorultak; melegebb időkben a fordítottja történt. Mivel a barlangi rétegek a pontos datálásra kevésbé alkalmasak, az adott területen való ilyetén osztozás" szomszédságnak tűnhet. Érdemes megemlítenünk, hogy amikor viszont tudomásunk van a neandervölgyi és a modern ember szomszédságáról Nyugat-Európában, 35 000 ezelőtt, akkor ez nem tartott tovább néhány évezrednél, ami egybevág Zubrow modelljével. Persze Zubrow eredményei sem bizonyítják be cáfolhatatlanul, hogy a modern ember demográfiai versengés keretében váltotta fel a premodern populációkat, amikor találkoztak. Arra azonban mindenképpen rárnutatnak, hogy az erőszak nem az egyedül lehetséges magyarázat e csere mikéntjére. Végül is mil y en eredményre jutottunk? Arra, hogy a modern ember eredetének kérdése változatlanul megoldásra vár, a felhalmozott hatalmas adattömeg ellenére is. Magam úgy érzem,

hogy nem a,;többközpontú evolúció"-hipotézise a helyes magyarázat. Gyanítom, hogy a modern Homo sapiens elszigetelt evolúciós esemény eredményeként jelent meg valahol Afrikában; ugyanakkor azt is gyanítom, hogy amikor ezeknek az első modern embereknek a leszármazottai elterjedtek Eurázsiában, elkeveredtek az ott élő populációkkal. Hogy a genetikai bizonyítékok jelen értelmezésük szerint miért nem tükrözik ezt, nem tudom. Talán a bizonyítékok jelenlegi olvasata helytelen. De az is meglehet, hogy a végén a mitokondriális Éva"-hipotézis bizonyul helyesnek. Ez a bizonytalanság nagy valószínűséggel megoldódik, ha elül a vita zaja, és újabb bizonyítékokat találnak az egyik vagy a másik hipotézis alátámasztására. 104

105 6. FEJEZET A művészet nyelve Senki sem vitatja, hogy az elmúlt 30 000 esztendő során faragott, festett vagy kőbe, agyagba formált állat- és emberábrázolások az őstörténet legjelentősebb emlékei közé tartoznak. Ekkorra már kialakult a modern ember, és benépesítette az Óvilág nagy részét, az Újvilágot viszont valószínűleg még nem. Ahol csak ember élt Afrikában, Ázsiában, Európában és Ausztráliában művészi alkotásokban mutatta be saját világát. Az ábrázolásnak ez a kényszere szemlátomást ellenállhatatlan volt, amiként maguk az alkotások is ellenállhatatlanul elevenek. Egyúttal azonban titokzatosak is. Egyik legemlékezetesebb élményem, ami antropológusként ért, a délnyugat-franciaországi festményekkel díszített barlangok egyikének meglátogatása volt 1980-ban. Filmsorozatot készítettem a BBC-televízió számára, így olyat láthattam, amit csak kevesek, a híres lascaux-i barlangot is beleértve Les Eyzies városa közelében, a Dordogne-folyó völgyében. Lascaux-t, a jégkorszaki Európa legbőkezőbben díszített barlangját, 1963 óta tartják zárva a nagyközönség elől, hogy megvédjék a barlangfestmények épségét; jelenleg napi öt látogatót engednek be. Szerencsére nemrég készült el a barlangfestmények mesteri másolata, így a festmények mégis megtekinthetők az érdeklődők számára. 1980-as látogatásom a valódi Lascaux-ba felidézte a három és fél évtizeddel korábbi emléket, mikor szüleim és Henri Breuil, Franciaország leghíresebb őstörténésze társaságában jártam itt. A bikák, lovak, szarvasok láttán most is földbe gyökerezve álltam, akárcsak gyerekkoromban, s most is, mint akkor, az ábrázolások szinte kavarogni, szökellni látszottak a szemem előtt.

Tuc d'audoubert barlangja Franciaország Ariège megyéjében ugyanolyan látványos, mint Lascaux, ez a barlang is lenyűgöző és páratlan a maga nemében. A három díszített barlang egyike ez Robert Bégouên gróf birtokán. A kinti ragyogó napsütésből szűk, kanyargó folyosó vezet több kilométeren keresztül a barlang szuroksötét mélyébe. A gróf zseblámpája táncoló árnyékokat vet a falakra, mikor megvilágítja őket a számunkra, s a barlang agyagpadozata narancsvörösen izzik. Végül kis kerek teremhez érkezünk az eg y ik folyosó végén, és a gróf a helyzet megkívánta drámaisággal irányítja lámpája fényét az alacsony mennyezetű terem közepére. Két agyagból mesterien megmintázott bölényszobor áll ott, a sziklafalnak támaszkodva. Természetesen láttam már fényképfelvételeken ezeket az agyagfigurákat, a valóság mégis váratlanul ért. A mintegy egyhatodra kicsin y ített állatfigurák tökéletesen megformáltak, mozdulatlanságukban is telve vannak lendülettel; szinte megelevenedni látszanak. Lélegzetelállító a művészek mesterségbeli tudása, akik 15 000 esztendeje agyagba formálták ezeket a figurákat, kivált ha eszünkbe idézzük, milyen körülmények között dolgoztak. Egyszerű lámpákkal világítottak, amelyekben a Iángot állati zsiradék táplálta, s a szomszédos teremből hordták át az agyagot, majd ujjukkal és talán valamilyen lapos szerszámmal alakították ki az állatok idomait. A szemeket, orrlikakat, szájakat és a sörényt hegyes bottal vagy csonttal formázták. Miután elkészültek, gondosan eltakarították a törmelékeket, mindössze néhány kolbász-forma agyagdarab maradt a helyszínen. Régebben falloszoknak vagy szarvaknak vélték őket, ma azonban úgy gondolják, mintadarabok lehettek; rajtuk próbálták ki az őskori szobrászok az agyag képlékenységét. Hogy miért és milyen körülmények között álmodta agyagba az ősember a bölén y eket, nem tudjuk. A másik kettő közelében a barlang padozatára elnagyoltan harmadik figurát is karcoltak, és van ezenkívül még egy kicsi szobrocska is, ugyancsak agyagból. Leginkább azonban az alakok körüli saroklenyomatok, valószínűleg gyermekekéi, gondolkoztatják el az őstörténészt. Talán játszadoztak ezek a gyerekek a munkálkodó művészek körül? Ha igen, miért nem lelj ül: sehol a művészek lábnyomait? Netalán valamilyen szertartás során készültek a saroklenyomatok, a felső őskőkori mitológia részeként, amelynek a bölényfigurák allzották a leglényegét? 106

amelynek a bölényfigurák alkották a leglényegét? Nem tudjuk, és talá n soh a n em is tu dj uk me g. Ami nt azt a délafrikai régész, David Lewis-Williams mondja az őskori művészetről: A jelentés mindig kultúrához kötött." Lewis-Williams (University of Witwatersrand) olyan szempontból tanulmányozta a Kalahári-sivatag kungjait, hogy miként világítja meg kultúrájuk az őskori művészet, ezen belül is a jégkorszaki Európa müvészetének jelentését. Felismerte, hogy a művészi kifeje z és talányos szála valamely társadalom bonyolult kulturális szöveténck. A miltologla, zene és tánc szintén e szövedék, része, ahol minden egyes szál hozzáteszi a maga jelentését az egészhez, ha önmagukban szükségképpen híján vannak is a teljességének. Még ha szemtanúi lehettünk volna is a fels ő őskőkori élet egy szeletének, amelyben a barlangfestmények szerepet játszottak, vajon megértettük volna ebből az egész jelentését? Aligha. Gondoljunk csak a modern vallások legendáira, amelyek ismerete nélkülözhetetlen e vallások titokzatos jelképeinek megértéséhez. E jelképek értelmüket vesztik a kultúrkörön kívül, amelyhez tartoznak. Gondoljuk el, milyen mély jelentőséggel bír egy keresztény számára a kezében pásztorbotot tartó férfi alakja, a lábánál heverő báránnyal. Es képzeljük el, mennyire híján lehet ugyanez a kép bármi jelentésnek annak szemében, aki nem ismeri a keresztény legendákat. Nem a reménytelenségemnek adok itt hangot, csak óvatosságra intek. A ma ismert őskori alkotások csupán töredékei az ősi történetnek, és bármennyire vágyunk is megérteni jelenté süket, bölcsen tesszük, ha elfogadjuk megértésünk határait. Azontúl a Nyugat, valószínűleg elkerülhetetlenül, erősen rész rehajló az őskori művészet megítélésében. Ennek egyik következményeként lehetőleg figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy az őskori művészet ugyanolyan és néha még nagyobb múltra tekint vissza Kelet- és Dél-Afrikában. E részrehajlás további jele, hogy nyugati szemmel néztek erre a művészetre: mintha csak a múzeumok falain függő képek, műtárgyak felett ítélkeznének. A nagy francia őstörténész, André Leroi-Gourhan úgy is beszélt a jégkorszak alkotásairól, mint a nyugati művészet előfutárairól". 107

108 Pedig szó sincs erről, mivel a jégkorszak végén, 10 000 esztendeje, mindenestől eltűntek a figurális festmények és a karcok, hogy sematikus ábrázolás és geometrikus minták foglalják el a helyüket. A művészi látásmód sok olyan elemét, ami a lascaux-i mesterek munkáit jellemezte, így a perspektíva és a mozgás érzékeltetését, a nyugati művészetnek újra fel kellett találnia a reneszánsz idején. Mielőtt megvizsgálnánk azoknak a törekvéseknek eg y ikét-másikát, amelyek a felső őskőkor életét az ősi alkotások tükrében próbálják megérteni, vázoljuk fel fő vonalakban a jégkorszaki művészet történetét. A kérdéses időszak 35 000 éve kezdődött, és valamikor 10 000 éve ért véget, akkor, amikor maga a jégkorszak is lezárult. Emlékezzünk vissza, ez az időszak volt a szemtanúja Nyugat- Európában a bonyolult iparok első megjelenésének, amelyek gyors ütemben fejlődtek, mintha csak a divatot követték volna. A felső őskőkori technológia minden új változatát külön névvel illetik; ugyane keretek a jégkorszaki művészet változásainak nyomon követésére is alkalmasak. A felső őskőkor lényegében az aurignaci kultúrával vagy iparral kezdődött amely csak mintegy 4000 évig tartott (34 000-30 000 között). Jóllehet ebből az időből nem maradtak fent barlangfestmények, a művészek előszeretettel fűztek föl kis elefántcsont gyöngysorokat, feltehetően ruhadísz gyanánt. Kitűnő ember- és állatfigurákat is készítettek, többnyire elefántcsont faragványokat. Például fél tucat mamut és ló elefántcsont figurát tártak fel a németországi Vogelherd lelőhelyen. Az egyik lovacska olyan mesteri darab, amilyenből sokat találunk a felső őskőkor művészetében. Mint korábban említettem, a zene minden bizonnyal fontos szerephez jutott ezeknek az embereknek az életében, amit a délnyugat-franciaországi Abri Blanchard-ból előkerült kis csontfurulya is bizonyít. A gravetti kultúra emberei 30 000-től 22 000 évig készítettek először agyagfigurákat, embert és állatot egyaránt. A felső őskőkornak ebből az időszakából alig maradtak ránk barlangfestmények, kézábrázolásokat azonban találtak némely barlangban. Ezeket talán úgy hozták létre, hogy körberajzolták a barlang falához nyomott kezet.

109 a barlang falához nyomott kezet. (E gyakorlat enyhén hátborzongató példájára leltek a francia Pireneusokban, Gargas lelőhelyen, ahol több mint kétszáz ilyen kézábrázolást számoltak meg, s csaknem mindnek hiányzott egy vagy több ujjperce.) A gravetti újítások közül leghíresebbek a női figurák, amelyeknek arcát és alsó lábszárát többnyire kidolgozatlanul hagyták. Ezekről az agyagból, elefántcsontból vagy mészkőből készült, Európa-szerte elterjedt ún. Vénusz-szobrocskákról feltételezték, hogy az egész kontinensre kiterjedő női termékenységkultuszra utalnak. Az újabb és kritikusabb vizsgálatok azonban nagyfokú eltéréseket mutattak ki e nőalakok formájában, s ma már csak kevés tudós tart ki a termékenységkultusz gondolata mellett. A barlangfestészet, ami leginkább felkelti a figyelmet, a felső őskőkor solutréi időszakában 22 000-től 18 000 évig vette kezdetét. De a művészi kifejezés egyéb formái jelentősebbek a barlangfestményeknél. Például a nagy, hatásos domborművek, amelyeket gyakran a telephelyeken találunk, szemlátomást fontosak voltak a solutréi kultúra embere számára. Csodálatos példája látható ennek Roc de Sers lelőhelyen, Franciaország Charente megyéjében, ahol nagy ló, bölény, rénszarvas, hegyikecske figurákat meg egy emberi alakot véstek egy sziklaeresz falába; a figurák némelyike 15 cm-nyire is kiugrik a domborművön. A felső őskőkor utolsó időszakát a 18 000-től 11 000 évig tartó magdaléni kultúrát a barlangok mélyére rejtett festmények jellemzik: az összes barlangfestmény 80%-a ebből az időből származik. Ekkor festették ki Lascaux-t és Altamirát. Az utóbbi ugyanolyan látványos barlang Észak-Spanyolország Cantabria megyéjében, mint Lascaux. A magdaléni emberek tehetséges szobrászok is voltak, azontúl kő-, csont- és elefántcsontkarcokat készítettek a kidíszített tárgyak némelyikét gyakorlati célokra használták, így a lándzsahajítókat, míg mások gyakorlati haszna nem olyan nyilvánvaló, például a,kommandó pálcáké". Jóllehet gyakran hallani, hogy az emberábrázolás ritkaságnak számított a jégkorszaki művészetben, a magdaléni kultúrában nem ez a helyzet. Magdaléna művészek több mint száz emberi fejet karcoltak La Marche barlangjának falára Délnyugat-Franciaországban, mindegyik olyan élethű, hogy portré benyomását kelti.

Altamira látványos festett mennyezete talán mindörökre felfedezetlen marad, ha Maria, Don Marcellino de Sautuola, a barlangot magába foglaló birtok tulajdonosának kislánya meg nem találja. 1879-ben apa és lánya a barlangban kutattak, amelye t egy évtizede fedeztek fel. Ma r i a b e l é p e t t e g y a l a c s o n y t e r embe amit de Sautuola már korábban átvizsgált. Az üregben futkározott és játszadozott" emlékezett vissza később Maria. -Hirtelen formákra és alakokra lett figyelmes a mennyezeten. Nézd papa, bikák!, kiáltotta. S az olajlámpa pislákoló fényében meglátta, amit emberi szem nem látott 17000 éve: két tucat, kört formaló bölény rajzát, amelyekhez oldalt két ló, egy farkas, három vadkan és három nõstény szarvas csatlako zott. Vörös, sárga, fekete színekben pompáztak, és az egész festmény olyan frissnek tűnt, mintha csak most száradt volna meg rajta a festék. Maria édesapja, lelkes amatőr régész, meglepetten látta azt, ami eddig elkerülte a figyelmét, de most a lányáét nem, és felismerte a felfedezés jelentőségét is. Sajnosa kor őstörténészei nem: a festmények olyan élénkek és élettéliek voltak, hogy jelenkori művész keze nyomát látták bennük. Túl tökéletesnek, túl élethűnek tűntek, túl művészinek ahhoz, hogy primitív lények munkái legyenek, vélekedtek, és inkább valamelyik kor társ vándorművész alkotásának vélték. Ekkortájt az őskori művészet több darabját kis méretű karcolt és faragott csontokat és agancsokat is felfedezték, s ennek nyomán elfogadták az őskori művészet létét. A festményeket mégsem ismerték el őskorinak. A sors iróniája, hogy közvetlenül az altamirai festmények felfedezése előtt talált karcokat a Chabot barlang falán egy tanár, Léopold Chiron Délnyugat-Franciaországban. Ezeket a karcokat mindazonáltal nehéz volt megfejteni. Az őstörténészet: nem is fogadták el őket a felső őskőkori barlangi művészet bizonyítékaként. Amint azt Paul Bahn angol régész megfogalmazta: A chabot-i rajzok túl jellegtelenek ahhoz, hogy hatással legyenek ránk, az altamirai festmények viszont túl pompásak ahhoz, hogy higgyünk nekik. 110

Sautuola halálakor, 1888-ban az Altamiránál talált festmények őskori voltát még nem fogadták el. Azonban a hasonló jóllehet kevésbé feltűnő újabb leletek előkerülése, főként Franciaországban, hozta meg azután végül Altamira őskori voltának elismerését. Közülük is a legjelentősebb a la Mouthe barlang volt Franciaországban, a Dordogne völgyében. Az 1895-ben kezdődő és a századfordulóig folytatódó ásatások a barlangi művészet olyan alkotásait tárták fel, mint eg y, a barlang falába karcolt bölényt és több falfestményt. Néhán y ilyen alkotást felső őskőkori rétegek borítottak, ami ősi eredetüket bizonyította. Megtalálták továbbá a barlangban az első őskőkori, homokkőből faragott lámpát, ennek fényénél dolgoztak valaha a barlangi művészek. Lassan kezdett megváltoznia szakma véleménye, s hamarosan hitelesnek fogadták el a felső őskőkori barlangi festményeket. E folyamat legnevezetesebb mérföldköve Émile Carthailac, a festmények egyik legelszántabb ostorozójának dolgozata, amely 1902-ben jelent meg Mea Culpa d'un Sceptique que (Egy megrögzött kételkedő megtérése) címen. Nincs többé miért kételkednünk Altamirában" írta. Habár Carthailac dolgozata klasszikus példája a hibáját elismerő tudós nagyvonalú gesztusának, hangneme bizony meglehetősen kelletlen, a korábbi kételyeket védelmező. A jégkorszaki festményeket eleinte egyszerű falfirkának, graffitinek, játéknak vélték: unatkozó vadászok rajzolgatásának" írja Bahn. Ez az értelmezés szerinte a korabeli francia művészetszemléletből fakad: A művészetet továbbra is az utolsó néhány évszázad fényében látták, portréival, tájképeivel, történelmi tablóival. Ez a művészet egyszerűen csak»müvészet«volt, nem volt más célja, mint a gyönyörködtetés és a tetszetősség." Ekkoriban néhán y befolyásos francia őstörténész élesen szembehelyezkedett a vallással, és már csak ezért sem szívesen tulajdonítottak vallásos világképet a felső őskőkor emberének. Ez a korai értelmezés érthetőnek tűnik, annál is inkább, mert az első feltárt művészeti alkotások kis méretű tárgyak valóban egyszerűnek látszottak. A barlangi festmények felfedezése azután változtatott a helyzeten. Ezek a festmények nem a való életet tükrözték, 111

amiként a falakat és a mennyezetet borító állatok számaránya sem; rajtuk kívül talányos alkotásokra is bukkantak, geometrikus jelekre, az ábrázolás minden látható szándéka nélkül. John Halverson (University of California, Santa Cruz) újabban felvetette, hogy az őstörténészeknek vissza kellene térniük az öncélú művészetet" feltételező értelmezéshez. Nem várhatjuk el, hogy az emberi tudat teljes fegyverzetben lépjen elénk az ember fejlődése során, érvel, s mivel a jégkorszaki ember megismerő képességei még kezdetlegesek voltak, az őskori művészet első alkotásai is minden bizonnyal egyszerűek voltak. Az altamirai barlangfestmények valóban leegyszerűsítettnek hatnak: a lovak, bölények és egyéb állatok magányosan vagy csoportokban tűnnek fel rajtuk, de csak a legritkább esetben természethű környezetben. A képek pontosak, de nincsenek megfelelő keretbe ágyazva. Ez arra utal, mondja Halverson, hogy a jégkorszaki művészek egyszerűen környezetük töredékeit festették vagy karcolták a falra, s mindennek semmiféle mitológiai jelentést nem tulajdonítottak. A magam részéről nem fogadom el ezt az érvelést. Elég a jégkorszaki művészet néhány alkotását felidéznünk, hogy megértsük, mélyebben művésziek, hogysem a magára eszmélő modern ember első akadozó próbálkozásait lássuk bennük. Például Bégouên gróf egy másik barlangjában (Trois Fréres) egy emberi/állati szörny képét találjuk, amelyet Varázslóként emlegetnek. A lény hátsó lábain áll, arca elfordul, hogy lenézzen ránk a falról. Fején jókora agancspárt visel, s úgy tetszik, különböző állatok, illetve ember testrészeiből áll. Ez bizony nem egyszerű kép, nem a megismerő tükrözés hiányáról" tanúskodik, ahogy azt Halverson szerette volna elhitetni velünk. Amiként az első lény sem szokványos ábrázolás a lascaux-i Bikák Termében. Ez az Egyszarvúként ismert teremtmény lehet, hogy állatnak álcázott ember, de az is lehet, hogy szörny. A hasonló rajzok sokasága meggyőzően tanúskodik a megismerő tükrözés bőséges meglétéről. Fontosabb ugyanakkor, hogy ezek az alkotások bonyolultabbak, amint azt Halverson tudni véli. Szóltam már arról, hogy a festmények és karcok távolról sem a jégkorszak világának természethű ábrázolásai. 112

113 Sehol egy tájkép közöttük. És ezeknek az embereknek a telephelyein talált állati maradványokból ítélve az állatfigurák még csak a mindennapi étrendet sem tükrözik. A felső őskőkori festők lovakról és bölényekről álmodoztak, miközben a gyomruk rénszarvas- és hófajdhússal telt meg. A tény, hogy bizonyos állatok többször tűnnek fel a barlangok falán, mint a korabeli környezetben, nyilván fontos körülmény: ezek az állatok láthatóan különleges jelentőséggel bírtak az őket megfestő őskőkori emberek szemében. Az első jelentősebb hipotézis a felső őskőkori festmények születésének magyarázatára a vadászmágia feltételezése volt. A századfordulón az antropológusok megismerkedtek az ausztrál bennszülöttek festményeivel, amelyek mágikus-totemisztikus szertartásaik részeként a vadászzsákmány gyarapítását célozták. 1903-ban Salomon Reinach vallástörténész felvetette, hogy a felső őskőkori művészet is hasonló célokat szolgált, mivel mindkét esetben bizonyos állatfajok jóval nagyobb számban jelentek meg a festményeken, amint azt a természeti környezet indokolta. A felső őskőkori emberek tehát talán ugyanúgy a totemisztikus és zsákmányállatok megszaporítását kívánták elérni festményeikkel, mint az ausztrál bennszülöttek. Henri Breuil rokonszenvezett Reinach elképzeléseivel, s hosszú pályafutása során tovább is fejlesztette ezeket. Csaknem hatvan éven keresztül vette számba, térképezte fel és másolta az európai barlangfestményeket. Kidolgozta a felső őskőkori művészet időrendjét is. Munkássága során mindvégig vadászmágiaként értelmezte ezt a művészetet, amiként a régészek zöme is. Ez a hipotézis azt a kézenfekvő problémát veti fel, hogy amint említettem az ábrázolt állatalakok igen gyakran nem a felső őskőkori művészek étrendjét tükrözik. Claude Lévi- Strauss francia antropológus mondta egyszer, hogy a Kalahári-sivatag kungjai és az ausztrál bennszülöttek művészetében bizonyos állatokat nem azért festettek le gyakrabban, mert jó volt megenni őket", hanem mert jó volt rájuk gondolni". Breuil 1961-ben bekövetkező halálakor eljött az ideje, hogy új nézőpontból vessék fel a kérdést.

Ez André Leroi-Gourhan munkásságához fűződik, aki ugyanolyan nagy alakjává vált a francia őstörténetnek, mint Breuil volt. Leroi-Gourhan valamilyen rendezőelvet keresett az őskőkori barlangfestészet állatfiguráinak kavargásában, nem külön festményeket tanulmányozott, amiként azt Breuil tette. Hosszas vizsgálódás után ismétlődő motívumokat figyelt meg, s azt, hogy bizonyos állatok a barlangok meghatározott pontjait foglalják el". A szarvasok például gyakran tűntek fel a bejáratnál, a nagy termekben azonban alig fordultak elő. Itt inkább lovak, bölények és bikák népesítették be a falakat. A ragadozókat többnyire a barlangrendszer mélyén festette meg az ősember. Azontúl bizonyos állatok a férfi, míg mások a női princípiumot képviselik, jelentette ki Leroi-Gourhan. A lovak a férfi, míg a bölények a női lényeget testesítik meg; a szarvasbika és a kőszáli kecske ugyancsak a férfi mivoltot; a mamut és a bika viszont női jellegűek. Leroi-Gourhan szemében a festményekben megmutatkozó rend a felső őskőkori társadalom rendjét tükrözte: nevezetesen a nők és férfiak közti munkamegosztást. Egy másik francia régész, Annette Laming-Emperaire a női-férfi kettősség hasonló elméletét dolgozta ki. A két tudós mindazonáltal gyakran nem értett egyet abban, mely motívumok képviselik a férfi és melyek a női princípiumot. Ez a nézeteltérés azután hozzájárult az elmélet összeomlásához. Az elképzelés, mely szerint maguk a barlangok visznek rendezőelvet a művészi kifejezésbe, újabban újraéledt, ha a lehető legszokatlanabb formában is. Iégor Reznikoff és Michel Dauvois francia régészek részletes vizsgálatokat folytattak három kidíszített barlangban, Délnyugat-Franciaország Ariége megyéjében. A szokástól eltérően nem kőeszközöket, karcokat vagy újabb festményeket kerestek. Énekeltek. Pontosabban, miközben lassan végigmentek a barlangokon, időről időre megálltak, hogy felmérjék minden egyes barlangrészlet rezonanciáját. Három oktávos hangközökkel elkészítették az egyes barlangok rezonanciatérképét. Felfedezték, hogy a legjobb rezonanciájú pontok rejtenek magukban legnagyobb valószínűséggel festményt vagy karcot. 1988 végén megjelent beszámolójukban ecsetelték a barlangi rezonancia meglepő hatását; ez az élmény 114

minden bizonnyal csak felerősödött a kezdetleges jégkorszaki lámpák pislogó fényénél. Nem kíván túl élénk fantáziát, hogy magunk elé képzeljük a barlangfestmények előtt éneklő felső őskőkori embereket. A festmények szokatlansága s a tény, hogy gyakran mélyen, a barlangok legnehezebben hozzáférhető pontjain rejteznek, nagy valószínűséggel szertartásokra utal. Ha valaki megáll egy jégkorszaki alkotás előtt, amint magam is megálltam a Le Tuc d'audoubert barlang bölényével szemben, ősi dallamok kelnek életre elméjében, talán dobok, furulyák és sípok kíséretében. Reznikoff és Dauvois érdekfeszítő felfedezésének újszerűsége abban áll, hogy Chris Scarre, a University of Cambridge régészének szavait idézve felhívta a figyelmet a zene és ének lehetséges jelentőségére korai őseink életében." Leroi-Gourhan 1986-ban bekövetkező halálakor akárcsak Breuil elhunytakor az őstörténészek ismét készen álltak addigi értelmezéseik átgondolására. Manapság a kutatók sokféle elképzelést táplálnak, de mindegyikben közös a kulturális összefüggések hangsúlyozása, s óvatosabban vonatkoztatják a mai világ eszméit a felső őskőkor társadalmára. Csaknem bizonyos, hogy legalábbis a jégkorszaki művészet néhány eleme híven tükrözi a felső őskőkori emberek világképét. Erre még rátérek később. De gyakorlatibb vonatkozásai is lehettek társadalmi-gazdasági szerveződéseiknek. Margaret Conkey, a University of California (Berkeley) antropológusa felvetette például, hogy Altamira esetleg őszi gyülekezőhely volt, ahol több százan gyűlhettek össze a környező vidékről. Ilyenkor bőven akadt szarvas és kacsakagyló, s feltehetően ez volt az oka a hordák gyülekezésének. Ám amint azt jól tudjuk a mai vadászó-gyűjtögető népek életéből, az ilyen összejövetelek látszólagos gazdasági okaik ellenére inkább a társadalmigazdasági szövetségek megerősítését célozták. Robert Laden angol antropológus úgy véli, hogy ilyen szövetségek nyomaira bukkant Észak-Spanyolország barlangi lelőhelyein. A fő lelőhelyeket, amilyen Altamira is, gyakorta övezik kisebb lelőhelyek 16 km-nyi körzetben, mintha valóban politikai vagy társadalmi szövetségek központjai volnának. Egy ilyen mintegy 32 km-nyi átmérőjű kör jelenthette azt az eszményi távolságot, amelyből a szövetségeket könnyű volt ápolni. 115

116 A francia barlangi lelőhelyeken nem észleltek hasonló szabályszerűséget. Talán az Altamira mennyezetére festett bölények és egyéb állatalakok e központ befolyását jelenítik meg valamil y en módon. A mennyezeten csaknem két tucat, változatos színekkel festett bölény látható, amelyek elsősorban a perem környékén helyezkednek el. Ez, veti fel Margaret Conkey talán a lelőhelyen összegyűlt csoportokat jelképezi. Lényeges kõrülmény, hogy az Altamirában talált karcolt tárgyak is sok helyi díszít őelem meglétére utalnak. E kor emberei különböző motívumokkal díszítették a használati tárgyakat Észak-Spanyolországban. Ilyenek az ék, félhold alakú formák vagy a koncentrikus ívek, és így tovább. Mintegy tizenötféle motívumot sikerült azonosítani, mindegyik földrajzilag körülhatárolt, ami helyi stílusokra vagy a hordák saját jelrendszerére utal. Altamirában sok helyi stílus található együtt, ezért gondolnak a régészek valamiféle társadalmipolitikai gyülekezőhelyre. Lascaux-ban eleddig nem leltek hasonló bizonyítékokat. Mégis könnyebben elképzelhető, hogy egy lelőhely széles körzetben jelentős szerepet játszotta vidék lakóinak életében, mint hogy a festményeket elszigetelt festői: lelkesedése hozta volna létre. Talán Lascaux befolyását valamely, fontos vallási esemén y nek köszönhette, esetleg valamelyik istenség székhelye volt a felső őskőkor kozmoszában. Hasonló a helyzet például az ausztrál bennszülöttek bizonyos találkozóhelyei esetében, amelyeknek a környezete sivár. Mint már szó volt róla, a jégkorszaki festmények kõrnyezetükbói kiragadott állatalakokat ábrázolnak, és pedig olyan arányban, ami nem a való viszonyokat tükrözi. Ez önmagában is elárul valamit ennek a művészetnek a talán y os mivoltáról. A figurális festmén y eken túl még ennél is talányosabb alkotásokkal találkozunk: geometrikus minták vagy jelek, hogy őket nevezik sorával. Ezek a pontok, rácsok, élvek, ívek, cikcakkok, koncentrikus ívek, négyzetek a felső őskőkori művészet legmeghökkentőbb példái. Többségüket az éppen uralkodó hipotézissel magyarázták, így a vadászmágiával vagy a férfi/női princípium kettősségével.

David Lewls-Williams újabban új és érdekes értelmezéssel szolgált: e geometrikus formák a sámánisztikus művészet beszédes jelei hallucinációs képek, mondotta. Lewls-Williams évtizedekig tanulmányozta a dél-afrikai kungok m űvészetét. Ennek java része jó 10 000 éves, de egyik-másik alkotás a jelenkorból származik. Lewis-Williams lassan ráéb redt, hogy a kung művészet képei korántsem a mindennapok együgyű ábrázolásai, amint azt a nyugati antropológusok régóta feltételezték. 'Transzba esett sámánok művei ezek, s motívumaik a szellemvilággal való kapcsolatot jelenítik meg; azt ábrázolják, amit a sámán hallucinációja során látott. Lewis-Williams és munkatársa, Thomas Dowson egyszer kikérdezett egy Transkei Tsolo tartományában élő idős asszonyt, aki sámán lánya volt, s beszámolt néhány mára eltűnt sámánisztikus szertartásról. A sámánok különböző módszerekkel esnek transzba, többek között drogokkal vagy szaporább légzéssel, mondta az asszony. Bárhogy érik is el, a révült állapotot minden esetben ritmikus éneklés, tánc vagy női csoportok tapsa kíséri. A transz mélyülésekor a sámán remegni kezd, s végtagjait rezegteti. A szellemvilág felkeresésekor gyakran meghal", kétrét görnyed, mintha roppant fájdalmak kínoznák. A tehénantilop varázs erővel rend-elkezik a kung mitológiában, és a sámán úgy viszi át ezt az életerőt valakibe, hogy az állat n y akából vett vért dörzsöli e személy nyakán ejtett sebbe. Gyakran megesik, hogy ké sőbb a sámán ug y anezzel a vérrel festi le a szellemvilággal való haiiucinaciós kapcsolatát. Ezek a képek önmagukban,festésük körülményeidtől függetlenül is varázshatalmúak, és az öreg-asszony elmondass szerint e varázserőre ú gy lehet szert tenni, ha valaki rájuk helyezi a kezei. A tehénantilop a leggyakrabban szereplő állat a kung festményeken, és varázsereje sokféle formában jelentkezik. Lewis-Williams felvetette,, nem képviselhetett-e hasonló varázserőt a ló és a bölény a felső őskőkor- emberei számára akik, ha szellemi e n e rgiára volt szükségük, e zeket a é rintették meg vagy ezekhez könyörögtek. A kérdes eldöntésére azonban bizonyíték okra volt szükség, a felső őskőkori művészet sámánisztikus jellegéről. A bizonyítékot a geometriku s, jelek szolgáltatták. A Lewis-W illiams által áttanulmányozott lélektani szakirodalom szerint a hallucinációnak három stádiuma létezik, 117

118 mindegyik mélyebb és bonyolultabb az előzőnél. Első stádiumában geometrikus formákat lát a hallucináló, rácsozatot, cikcakkot, pontokat, spirálist, íveket. Ezek a képek össze-vissza hat alapforma vibrálnak, izzanak, higanyszerűen mozgékonyak és elemi erejűek. Entoptikus ( látáson belüli") képeknek nevezik őket, mert az agy elemi idegi apparátusa hozza őket létre. Mivel az emberi idegrendszer termékei, bárki, aki megváltozott tudatállapotba jut, kulturális hátterétől függetlenül érzékeli e képeket" mutatott rá Lewis-Williams 1986-ban a Current Anthropologyban megjelent cikkében. A transz második stádiumába került hallucináló valódi tárgyaknak kezdi hinni a képeket. Az ívek hajlatait talán hullámzó hegyvidéknek képzeli, az ékeket fegyvereknek, és így tovább. A látottak itt már az egyéni kulturális tapasztalatok és életút függvényei. A kung sámánok gyakran képzelik lépesméznek az ívek sorát, mivel szerintük a méhek természetfeletti erővel rendelkeznek, amit a sámán transzállapotában szív magába. A hallucináció második stádiumából a harmadikba való átmenetet gyakran kíséri az az érzés, mintha a sámán örvényen vagy forgó alagúton kelne át; ekkor a képek egész tűzijátékában köznapiakban vagy különlegesekben gyönyörködhet. E stádium egyik fontos képe az emberi/állati szörny vagy ún. therianthropus (lásd 6.1. ábra). A sámánisztikus kung művészetben gyakorta találkozunk ilyen lényekkel, de a felső őskőkori művészetnek is meghökkentő elemei. A hallucináció első stádiumának entoptikus képei a kung művészetben is fellelhetők, és e művészet sámánisztikus eredetének tárgyi bizonyítéltei. Ugyanilyen motívumokat a felső őskőkori művészetben is találunk, néha az állatfigurákra rárajzolva, néha elszigetelten. Ezek és a titokzatos therianthropusok jelenléte határozottan arra utal, hogy legalábbis a felső őskőkori művészet egy része sámánisztikus jellegű. A therianthropusokat korábban figyelembe se vették, primitív szellemiség termékeinek tartották, amelyek nem vonták meg a határokat ember és állat között", hogy John Halversen szavait idézzem. Ha viszont e lények a transz-állapot képei, akkor ugyanolyan valóságosak voltak a felső őskőkori festő számára, mint a lovak vagy a bölények.

Ha a művészetre gondolunk, akkor azt képzeljük, hogy a festmény valamilyen felületre készül, legyen az vászon vagy fal. A sámánisztikus művészet azonban nem ilyen. A sámánok gyakran úgy észlelik, mintha hallucinációik a szikla felszínéről tűnnének elő: Azt tartják, hogy ezeket a képeket a szellemek ültették el a sziklába, s megfestésükkor nem tesznek mást, mint megérintik és láthatóvá teszik a már létező képeket magyarázza Lewis-Williams. A művészi ábrázolás első példái ezért nem az ábrázoló művészet körébe tartoznak abban az értelemben, 119

ahogyan ma ezt a fogalmat használjuk, hanem egy másik világ rögzített belső képei." Maga a szikla felszíne, mondja a kutató, közvetítő közeg a valóság és a szellemvilág között mintegy átjáró gyanánt szolgál közöttük. Jóval több tehát, mint a képek puszta hordozója; lényeges alkotóelemük, amiként az előttük valaha zajló szertartásnak is. Lewis-Williams hipotézise nagy figyelmet keltett, s szükségképpen némi kételyt is ébresztett. Jelentősége, hogy ennek nyomán friss szemmel nézzük a művészetet. A sámánisztikus művészet mind elméle tében, mind gyakorlatában annyira különbözik a nyugati művészettől, hogy ismeretében a felső őskőkori művészetet is másként látjuk. Michel Lorblanchet francia régész ugyancsak a fels ő őskőkori művészet új szerű szemléletével ismertet meg bennünket. Éveken át foglalkozott kísérleti régészettel, s a barlangfestmények másolásával iparkodott rájönni a jégkorszaki művészek fogásaira, átélni élményeiket. Legnagyobb szabású vállalkozása a Franciaország Lot megyéjében található Péche Merle barlang lovainak lefestése volt. Ez a két ló háttal áll egymásnak, faruk kissé átfedi egymást, s mintegy 120 cm magasak. Testüket fekete és vörös pöttyök borítják, körülöttük kézkörvonalak sokasága. Mivel a sziklafelszín, amelyre e képeket festették, érdes, a művész szemlátomást valamiféle csövön át fújta a festéket a falra, és nem ecsettel vitte fel. Lorblanchet hasonló sziklafelszínre akadt az egyik szomszédos barlangban, és elhatározta hogy a fújó-technika, alkalmazásával újrafesti a lovakat. Napi hét órán át dolgoztam egy álló héten keresztül, nem csináltam mást, csak fújtam és fújtam mesélte a Discover újságírójának. Nagyon kimerítő volt, kivált a barlangban rekedt szénmonoxid miatt. De ha az ember így fest, az egészen különleges élmény. Az az érzése támad, mintha úgy lehelné a sziklára a képeket mintha a lelkét, lénye legmélyét lehelné a sziklafelszínre." Ez nem hangzik túl tudományosan, de talán egy ilyen nehezen megragadható, illékony szellemi célpont rendhagyóbb módszereket kíván. Lorblanchet a múltban, korábbi másolataival már bizonyította ötletességét. Jelenlegi kísérlete is mindenképpen figyelemre méltó. Ha a jégkorszaki festmények valóban a felső 120

őskőkori mitológia részét alkották, akkor a festők valóban lelküket lehelték a falra, bárhogyan is vitték fel a festéket. Talán soha nem tudjuk meg, mit forgatott fejében a Tuc d'audoubert barlang szobrásza, mikor a bölényt mintázta, mit a lascaux-i festő, mikor az Egyszarvút rajzolta, se más jégkorszaki művész a maga alkotó tevékenysége során. Abban azonban bizonyosak lehetünk, hogy e tevékenység mélységesen fontos lehetett a művészeknek és népüknek, amelyik hosszú nemzedékeken át csodálta műveiket. A művészet nyelve nagy erővel szól azokhoz, akik értik, és megzavarja azokat, akik nem. Annyit mindenesetre tudunk, hogy e művészet a modern ember tevékeny szellemének lenyomata, amely úgy gombolyította a jelképek és absztrakciók szálait, ahogyan csupán a Homo sapiens képes. Ha nem is lehetünk biztosak abban, miként jött létre a modern ember, azt mindenképpen tudjuk, hogy megjelenése olyasfajta szellemi világ születését hozta magával, amelynek valamennyien részesei vagyunk.

122 7. FEJEZET A nyelv művészete Nem vitás, hogy a tagolt nyelv mai formájának kialakulása fordulópont az őstörténetben. Talán éppen ez volt a fordulópont. A nyelvvel felfegyverkezve az ember új világot teremtett a természetben: az önismeret világát, egy olyan világot, amit a magunk képére formálunk s megosztunk másokkal, a kultúra" világát. A nyelv vált életterünkké, a kultúra lett a niche, amit benépesítettünk. Ékesszólóan ecseteli ezt Derrick Bickerton, a University of Hawaii nyelvésze Language and Species és faj) című könyvében: Csupán a nyelv törhetett ki a közvetlen tapasztalat börtönéből, amelyben minden teremtmény raboskodik, az idő és tér végtelen szabadságát nyitva meg előttünk." Az antropológusok csak két dolgot tudnak biztosan a nyelvvel kapcsolatban, az egyiket közvetlenül, a másikat közvetetlen. Először is a tagolt nyelv határozottan megkülönbözteti a Homo sapiensi minden más élőlénytől. Az emberen kívül az élővilág egyetlen faja sem rendelkezik bonyolult tagolt nyelvvel, a közlés és az önismeret eszközével. Másodszor a Homo sapiens agya háromszorosa legközelebbi evolúciós rokonaink, a nagy afrikai emberszabású majmok agyának. E két megfigyelés között nyilvánvalóan van összefüggés, ám ennek a természetét hevesen vitatják. A sors iróniája, hogy jóllehet a filozófusok régóta töprengenek a nyelv sajátságain, erre vonatkozó tudásunk zöme az elmúlt három évtizedben halmozódott föl. Nagy vonalakban két nézet alakult ki a nyelv eredetéről és fejlődéséről. Az első kizárólag az ember sajátjának tartja, megnagyobbodott agyunk melléktermékének. E felfogás szerint a nyelv hirtelen és viszonylag nem régen jött létre, amint az ember átlépte a megismerés bizonyos küszöbét.

A másik vélemény szerint a tagolt nyelv a megismerő képességeket melyek ha magukba foglalták is a közlést, nem korlátozódtak szigorúan erre csiszoló természetes kiválasztódás folyománya még nem emberi elődeinkben. E szerint az ún. folytonossági modell szerint a nyelv fokozatosan fejlődött ki az őstörténet során, s fejlődése a Homo-nemzetség megjelenésével vette kezdetét. Az első modell Noam Chomsky, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) nyelvésze nevéhez fűződik, aki óriási hatással volt az antropológiai gondolkodásra. Hívei, azaz a nyelvészek zöme szerint nem sok értelme van nyelvi készségek után kutatni a korai emberek között, még kevésbé majomrokonainknál. Erősen helytelenítették azoknak a kutatóknak a próbálkozásait, akik a jelképes közlés valamilyen formájára iparkodtak megtanítani az emberszabású majmokat, többnyire számítógép vagy önkényesen kiválasztott lexigrammák segítségével.' Könyvem egyik vezérmotívuma a filozófiai választóvonal azok között, akik kivételes, a természettől elkülönült lénynek vélik az embert, és azok között, akik elfogadják az élővilággal való szoros kapcsolatunkat. Sehol sem jelentkezik ez a nézetkülönbség olyan szenvedélyesen, mint éppen a nyelv természetéről és keletkezéséről folytatott vitában. A nyelvészek vitriolos megvetése a majomnyelv kutatóival szemben ezt a megosztottságot tükrözi. Így ír Kathleen Gibson, a University of Texas pszichológusa az emberi nyelv kivételes voltának párthíveir ől: Habár állításaiban és gondolatmenetében [ez a szemlélet] szigorúan tudományos, szorosan illeszkedik a régi nyugati filozófiai hagyományba, amely legalábbis a Genezisig és Platón, valamint Arisztotelész írásaiig nyúlik vissza, s amely szerint az emberi gondolkodás és viselkedés minőségileg különbözik az állatokétól." E szemléletmód következménye, hogy az antropológiai irodalom régóta bővelkedik a kizárólagosan emberinek tulajdonított viselkedés taglalásában, amilyen az eszközkészítés, jelek használata, a tükörkép felismerése, és, természetesen, a nyelv. Az 1960-as évek óta azonban lassan leomlik a kivételezettség e fala, mivel felfedezték, hogy az emberszabású majmok is tudnak eszközt készíteni és használni, jeleket alkalmaznak, 123

124 s önálló egyedként felismerik magukat a tükörben. Mindössze a tagolt nyelv birodalma maradt sértetlen, ezért mondhatni a nyelvészek az ember kivételességének utolsó védelmezői. És meg kell hagyni, komolyan veszik a feladatukat. A nyelv az őstörténet folyamán alakult ki ki tudja, hogyan, és milyen átmeneti fejlődési görbét követve s eközben átalakított minket, egyedként és fajként egyaránt. A nyelv minden szellemi képességünk közül legmélyebben szorult a tudat küszöbe alá, a legkevésbé hozzáférhető az ész számára vélekedik Bickerton. Nem tudunk olyan időről, amikor megvoltunk nélküle, még kevésbé tudjuk, hogyan tettünk szert rá. Mikor az első gondolat megfogamzott agyunkban, a nyelv már ott volt." Egyénként a nyelv létezésünk feltétele, elképzelni sem tudjuk a világot nélküle. Fajként a kultúra megteremtésével átformálja kapcsolatainkat. A nyelv és a kultúra egyszerre egyesít és oszt meg minket. A világ ötezer létező nyelve közös erőfeszítéseink eredménye, ha az ötezerféle kultúra, amit életre hívtak, elkülönül is egymástól. Ann y ira a minket alakító kultúra termékei vagyunk, hogy gyakran fel sem ismerjük, az a kezünk nyomán keletkezett, csak ha gyökeresen különböző kultúrával szembesülünk. A nyelv valóban szakadékot teremt a Homo sapiens és a természet között. A tagolt hangok vagy fonémák képzésének képessége csak kicsivel fejlettebb, mint az emberszabású majmoknál: nekünk ötven fonémánk van, az emberszabású majmoknak egy tucat. Ugyanakkor lehetőségünk e hangok válto gatására gyakorlatilag végtelen. Elrendezésük, újrarendezésük hozzávetõleg százezer szós szókészlettel ajándékoz meg egy átiagos emberi lényt, s ezek a szavak is végtelen számú mondatta fűzhetők. Következésképpen a Homo sapiens olyan gyors, részletes közlésre, gondolatgazdagságra képes, ami egyedülálló a természetben. Az a feladatunk, hogy magyarázatot találjunk a n y elv keletkezésére. Chomsky szerint a természetes kiválasztódás hozta létre a fejlődés véletleneként; olyan képesség ez, amely a megismerés bizonyos küszöbének átlépésén túl okvetlenül feltűnik. Chomsky így beszél erről: Jelenleg fogalmunk sincs arról, miiyen természeti törvények lépnek életbe, mikor 10 1 0 idegsejt zsúfolódik össze

egy kosárlabda méretű szervbe, hozzászámítva azokat a sajátos körülményeket, amelyek az emberi evolúció folyamán működtek." Steven Pinkerhez, a MIT nyelvészéhez hasonlóan a magam részéről tévesnek tartom ezt a nézetet. Pinker tömören úgy fogalmaz, hogy Chomskv nézeteinek megvannak a maga hátulütői". Az agy nagy valószínűséggel a nyelv fejlődése következtében nagyobbodott meg, és nem fordítva. Pinker szerint az agy mikroáramkõreinek pontos kapcsolási módja tette lehetővé a nyelv kialakulását, nem szabad szemmel látható méretei, alakja vagy az idegsejtek csomagolá sa." Az 1994-ben megjelent, The Language Instinct (A nyelvi ösztön) című könyvében Pinker a tagolt nyelv genetikai alapjait kutatja, amel y ek a természetes kiválasztódás folyamán fejlődtek ki. A bizonyítékok, melyeket felsorakoztatott, túl számosak ahhoz, hogy most a részletekbe bocsátkozzunk, de mindenképpen elismerést érdemelnek. Az a kérdés tehát: milyen szelekciós nyomás kedvezett a tagolt nyeiv klalalaulásának? Feltehetően e képesség először nem jelentkezett teljes virágjában, ezért azt kellene kiderítenünk, milyen előnyökkel járhatott egy kevésbé fejlett nyelv őseink számára? A legkézenfekvőbb válasz, hogy a közlés hatékony formáját kínálta. E képesség mindenképpen kedvezhetett őse inknek a vadászó-gyűjtögető életmód első kezdetleges próbálkozásai során, ami a létfenntartásnak az emberszabású majmokénál jóval nagyobb kihívást jelentő formája. Életük bonyolódásával azután a társadalmi-gazdasági együttműködés igénye is novekedett. Ilyen körülményei: között egyre értékesebbé vált a hatékony közlés, s a természetes kiválasztódás jelentősen megnövelte a nyelvi készségeket. Következésképpen bővült az ősi majomhangok készlete, amelyek valószínűleg a mai emberszabású majmok zihálásához, huhogásához és mormogásához hasonlítottak, és kiejtésük módja is tagoltabbá vált. A nye lv mai formája a vadászó-gyűjtögető életmód követelmé nyeinek megfelelően fejlődött ki. Legalábbis így tűnik, de más magyarázatok is léteznek a nyelv fejlődésére. A vadászó-gyűjtögető életmód fejlődésével a technológia is mind fejlettebbé vált, az ember egyre finomabban megmunkált, kidolgozottabb eszközöket készített. Ezt az evolúciós átalakulást, 125

amely a Homo-nemzetség első fajának színre lépésével kezdődött több mint 2 millió évvel ezelőtt s a modern em ber megjelenésével érte el tetőfokát az utolsó 200 000 esztendő során, az agy megháromszorozódása kísérte. A legkorábbi Australopithecusok agytérfogata mindössze 400 cm 3, míg a mai ember átlagos agytérfogata 1350 cm 3. Az antropológusok sokáig ok-okozati kapcsolatot feltételeztek a technológiai fejlődés és az agy növekedése között: szerintük az előbbi volt az utóbbi hajtóereje. Emlékezzünk vissza, e gondolat a darwini evolúciós csomagba is beletartozott, amint arról az 1. fejezetben szóltam. Később hasonló nézeteknek adott hangot Kenneth Oakley is 1949-ben megjelent klasszikus tanulmányában, amely a Man the Toolmaker (Az eszközkészítő ember) címet viselte. Az előző fejezetben már megemlítettem, elsőnek Oakley vetette fel, hogy a modern ember megjelenését a nyelvi fejlettség ma ismert színvonala, tökélye" tette lehetővé: más szóval, a modern nyelv formálta a modern embert. Manapság mégis egy másik evolúciós magyarázat vált nép szerűvé az emberi tudat kialakulásának megvilágítására ez a magyarázat az eszközkészítő ember helyett az embert mint társas állatot állítja előtérbe. Amennyiben a nyelv a társas kapcsolatok eszközeként fejlődött ki, akkor a tény, hogy megkönnyítette a közlést a vadászó-gyűjtögető életmód során, csupán másodlagos előnynek tekinthető, és nem a fejlődés kiváltó okának. Ralph Holloway, a Columbia University neurológusa ennek az 1960-as években lábra kapott szemléletnek jelentős élharcosa. Magam úgy vélem, hogy a nyelv a társas viselkedés megismerő mátrixából fejlődött ki, amely inkább együttműködő, mintsem agresszív jellegű volt, s a nemek közötti munkamegosztáson, valamint a viselkedésminták nemi megoszlásán alapult írta egy évtizede. Ez a szükségszerű alkalmazkodási, evolúciós stratégia lehetővé tette a gyermekkori függőség és nemi érés meghosszabbodását, s a késleltetett nemi érés az agy nagyobb növekedését, új viselkedésminták elsajátítását tette lehetővé." Figyeljék meg, mennyire egybevág ez a gondolatmenet a hominidák egyedfejlődésével, amit a 3. fejezetben ismertettem. Holloway úttörő nézetei azóta számos mezben jelentkeztek, 126

127 s a társas intelligencia"-hipotéziseként váltak ismertté. Robin Dunbar, a londoni University College f őemlőskutatója nemrégiben a következőképpen fogalmazta újra ezeket a nézeteket: " A hagyományos vélekedés szerint a főemlősök nagy agyuk segítségével tájékozódnak a világban, s folytatnak problémamegoldó tevékenységet mindennapi táplálékuk felkutatásakor. Az alternatív elmélet azt tartja, hogy a bonyolult társas viszonyok, melyek között a főemlősök találják magukat, jelentették az agy megnagyobbodásának mozgatórugóját." A társas kapcsolatok összehangolásának létfontosságú eleme a főemlősök körében a kurkászás, amely szoros testi közelséget és finom visszajelzéseket biztosít az egyedek között. Csak bizonyos nagyságú csoportokban hatásos azonban, egy határon túl a társasélet kerekeinek másfajta olajozására van szükség. Az őstörténet során, fejtegeti Dunbar, mind jobban megnagyobbodtak az embercsoportok, ami megfelelő szelekciós nyomást jelentett hatékonyabb társas kurkászás kifejlesztésére. A nyelv két érdekes sajátsággal is rendelkezik a kurkászáshoz képest magyarázza. Egyszerre több emberhez is beszélhetünk, de beszélhetünk útközben, evés közben vagy a földeken dolgozva." Következésképpen, veti fel Dunbar, kialakulta nyelv, ami lehetővé tette, hogy nagyobb számú egyed csatlakozzon a közösséghez." E forgatókönyv alapján a nyelv voltaképpen hangos ápolás", s Dunbar szerint csak a Homo sapiens megjelenésekor jött létre". Minden rokonszenvem a társas intelligencia"-hipotéziséé, mégis, amint arra még rámutatok, nem hinném, hogy a nyelv későn alakult volna ki az őstörténet során. A nyelv kialakulásának időpontja a vita egyik legsarkalatosabb kérdése. Vajon korán jõtt létre, fokozatos fejlődés eredményeként? Vagy csak nemrégiben, hirtelen átmenettel keletkezett? Emlékezzünk vissza e kérdések filozófiai felhangjaira, hiszen azzal függnek össze, mennyire tartjuk magunkat kivételes lényeknek. Manapság sok antropológus a nyelv új keletű, rohamos keletkezése mellett teszi le a voksot elsősorban a felső őskőkori forradalom viharos viselkedésváltásai nyomán. Randall White,

a New York University régésze az egy évtizeddel ezel őtt megjelent nagy feltűnést kiváltó dolgozatában kijelentette, hogy az emberi tevékenység 100 000 esztendőnél korábbi bizonyítékai a mai értelemben vett nyelv teljes hiányáról tanúskodnak". Ha anatómiailag ki is alakult ekkorára a modern ember, ismeri el White, a nyelvet még nem találta fel" kulturális összefüggésben. Szerinte ez jóval későbbi fejlemény: 35 000 éve ezek a populációk... már a ma ismert formában váltak a nyelv és a kultúra uraivá." White a régészeti bizonyítékok hétféle típusát sorakoztatja fel, amelyek, véleménye szerint, a nyelvi készségek drámai megnövekedésére utalnak a felső őskőkorban. Az első ilyen a halottak szándékos eltemetése, amely csaknem bizonyosan a neandervölgyi ember idejében kezdődött, de csak a felső őskőkorban teljesedett ki a sírmellékletek megjelenésével. Másodszor, a művészi kifejezés, az őskori képzőművészet és a test díszítése ugyancsak a felső őskőkorban jelent meg. Harmadszor, a felső őskőkorban hirtelen felgyorsult a technológiai újítások és a kulturális változások üteme. Negyedszer, első ízben alakultak ki területi különbségek a kultúrában ami a társadalmi tagozódás kifejeződése és terméke. Ötõdszõr, ebben az időszakban szaporodtak meg a nagy távolságokat felölelő kapcsolatok bizonyítékai idegenből származó tárgyak cseréje formájában. Hatodszor, a telephelyek is jelentősen megnagyobbodtak; a tervezés és együttműködés ilyen fokán már feltehetően szükség volt a nyelvre. Hetedszer, a technológia fejlődésével az ember immáron nem kizárólag kőből készítette szerszámait, hanem csontból, agancsból és agyagból is. A fizikai környezet ilyen bonyolult átalakítása elképzelhetetlen nyelv nélkül. White és más antropológusok, köztük Lewis Binford és Richard Klein úgy vélik, hogy a sok elsőként jelentkező" emberi tevékenységnek ezt a halmazát okvetlenül bonyolult, teljesen kifejlett tagolt nyelvnek kellett kísérnie. Binford, amint azt egy korábbi fejezetben megjegyeztem, a tervezésnek semmi jelét nem látja a premodern emberek körében, és kevés hajlandóságot a jövő előrejelzésére, valamint megszervezésére. A nagy előrelépést a nyelv jelentette a nyelv, kiválta jelek alkotása tette lehetővé az elvont gondolkodást érvel. Semmilyen más közeget nem tudok elképzelni, 128

129 amely ezt a gyors változást közvetítette volna, mint egy alapvetően jól működő, biológiailag megalapozott közlési formát." Klein, lényegi összhangban az előbbi gondolattal, a dél-afrikai régészeti lelőhelyeken a vadászathoz szükséges jártasságok ugrásszerű, viszonylag új keletű fejlődésének bizonyítékát találta. Mindez, jelenti ki, a modern emberi tudat, s ezen belül is a nyelv keletkezésének következménye. Jóllehet a nézet, miszerint a nyelv viszonylag gyors fejlődése egybeesett a modern ember megjelenésével, nagy népszerűségnek örvend, mégsem hatja át teljesen az antropológiai gondolko d ást. Dean Falk, akinek az emberi agy fejlődésére vonatkozó kutatásairól már a 3. fejezetben beszámoltam, kiáll a nyelv korai kifejlődését hangoztató nézetek mellett. Szeretném tudni, ugyan mit műveltek a hominidák öngerjesztően növekvő agyukkal, ha nem a nyelvhasználatot finomították" írta nemrégiben. Terrence Deacon, a Massachussets állambeli Belmont városi kórházának neurológusa hasonló nézeteket vall, de mai és nem fosszilis agyak vizsgálata alapján: A nyelvi készségek kifejlődésére hosszú időre legalább 2 millió évre volt szükség. E munkát a természetes kiválasztódás végezte el, és az agy-nyelv kölcsönhatás szabályozta" írta 1989-ben, a Human Evolution című folyóiratban. Deacon az emberszabású majmok és az ember idegpályáinak kapcsolatait összevetve rámutatott, hogy az agy szerkezete és kapcsolatai, amelyek leginkább módosultak- az emberi agy fejlődése során, a tagolt nyelv által támasztott rendkívüli követelményeket tükrözik. A szavak nem fosszilizálódnak hogyan zárhatják hát le az antropológusok ezt a vitát? A közvetett bizonyítékot: a tárgyak, amelyeket őseink készítettek és testfelépítésük megváltozása, másként regélnek fejlődéstörténetünkről. Elsőnek az anatómiai bizonyítékokat vesszük sorra, többek között az agy és a hangképző-apparátus felépítését. Azután szemügyre vesszük a technológiai fejlődés és művészi kifejezés tanújeleit -az emberi viselkedés ezen összetevői fennmaradtak a régészeti leletanyagban.

Láttuk, hogy az emberi agy megnagyobbodása több mint 2 millió éve kezdődött a Homo-nemzetség megjelenésével, és azóta kitartóan folytatódott. Félmillió éve a Homo erectus átlagos agytérfogata 1100 cm 3 volt, ami már közel álla mai átlaghoz. A kezdeti 50%-os megugrás után ennyivel nagyobbodott meg az agy az AustralopithecusoktóI a Homo-formákig további hirtelen megnagyobbodás már nem következett be az emberi agy fejlődése során. Jóllehet a pszichológusok vitatják az agytérfogat nagyságának döntő jelentőségét, az agy megháromszorozódása az őstörténet folyamán mindenképpen a megismerő képességek megnövekedését tükrözi. Amennyiben az agytérfogat a nyelvi készségekkel is összefügg, akkor az agy megnagyobbodása az elmúlt 2 millió év során elődeink nyelvi kifejezőkészségének fokozatos fejlődésére utal. Terrence Deacon összehasonlító vizsgálatai az emberszabású majmok és az ember agyának felépítéséről szintén ezt látszanak alátámasztani. Harry Jerison kiváló neurobiológus, a University of California (Los Angeles) munkatársa, a nyelvet az emberi agy fejlődése fő motorjának tartja, elejtve a feltevést, hogy a kézügyesség módosulása biztosította volna az agy megnag y obbodásához vezető evolúciós nyomást, amint azt az eszközkészítő ember"-hipotézise hangoztatta. Nem érzem kielégítő magyarázatnak, nem utolsósorban, mert az eszközkészítéshez már igen kevés agyszövet is elegendő jelentette ki egy 1991-ben, az American Museum of Natural History rendezésében megtartott nagy érdeklődést kiváltó előadása során. Az egyszerű, értelmes közléshez viszont jelentős mennyiségű agyszövetre van szükség. Az agyban a nyelvvel kapcsolatos központok felépítése jóval bonyolultabb, mint valaha gondolták. Az emberi agy különböző pontjain sok, a nyelvvel összefüggő területet találunk. Ha e központokat őseinknél is sikerülne felismernünk, ez eldönthetné a nyelv kérdését. Sajnos a kihalt emberi alakok agyának felépítéséről mindössze a felületi viszonyok alapján tájékozódhatunk; a fosszilis agyak nem nyújtanak támpontot az agy belső szerkezetéről. Van viszont az agynak egy része, amely bizonyos mértékig mind a nyelvhez, mind pedig az eszközhasználathoz kötődik, és látható az agy felszínén. Ez a Broca-mező, ami (a legtöbb embernél) kidudorodik a bal halánték közelében. 130

Ha sikerülne bizonyítékot találnunk a Broca-mez ő létezésére a fosszilis emberi agyakban, ez a nyelvi készségek jóllehet bizonytalan jele volna. Másik ilyen áruló jel a jobb és bal agyféltekék nagysága közötti különbség a modern emberben. Az emberek többségénél a bal agyfélteke nagyobb, mint a jobb ami részben abból adódik, hogy ide zsúfolódtak a nyelvvel összefüggő agyi struktúrák. Ehhez az aszimmetriához kapcsolódik továbbá az emberre jellemző jobbkezesség. Az emberek 90%-a jobbkezes; a jobbkezesség és a nyelvi készségek ezért valószínűleg a nagyobb jobboldali agyféltekével függenek össze. Ralph Holloway megvizsgálta az 1470-es koponya alakját. A Homo habilisnak ezt a jellemző példányát a Turkana-tótól keletre találtuk 1972-ben, s korát hozzávetőleg 2 millió évesre becsültük (lásd 2.2. ábra). Holloway nem csupán a Broca-mező lenyomatát mutatta ki a koponya belső felületén, de enyhe asszimetriát is az agy két féltekéje között. Ez annak a jele, hogy a Homo habilis szótára gazdagabb lehetett a mai csimpánzok zihálás-huhogás-mozgás repertoárjánál. Holloway a Human Neurobiologyben megjelent dolgozatában megjegyezte, hogy ha lehetetlen is pontosan kimutatni a nyelv keletkezésének módját és idejét, valószínű, hogy kezdetei messze az őslénytani múltba nyúlnak vissza". Jóllehet szerinte ez a fejlődés az australopithecusokkal vette kezdetét, a magam részéről nem értek vele egyet. Könyvem minden, a hominidák fejlődésére vonatkozó fejtegetése jelentős változásra utal alkalmazkodásukban a Homo-nemzetség megjelenésekor. Ezért gyanítom, hogy csupán a Homo habilis kialakulásával jött létre a tagolt nyelv valamilyen formája. Bickertonhoz hasonlóan úgy vélem, hogy egyfajta tartalmában és formájában még egyszerű ősnyelv volt ez, mégis fejlettebb közlésrendszert jelentett az emberszabású majmokénál és az Australopithecusokénál. Nicholas Toth rendkívül körültekintő és ötletes eszközkészítő kísérletei, amelyet a 2. fejezetben említettem, ugyancsak alátámasztani látszottak, hogy az agyféltekék aszimmetriája már jelen volt a korai embernél. Toth kőeszközeik lemásolásával kimutatta, hogy az oldován ipar mesterei túlnyomórészt jobbkezesek voltak, s ezért bal agyféltekéjük valamivel nagyobb volt, 131

mint a jobb. Az agyféltekék polarizálódására már a legkorábbi eszközkészítőknél sor került, amint azt eszközkészítő viselkedésük bizonyítja jegyezte meg Toth. Ez feltehetőleg a nyelvi készségek megjelenéséről is tanúskodik." A magam részéről a fosszilis agyak bizonyítékai alapján elhiszem, hogy a nyelv a Homo-nemzetség színre lépésével indult fejlődésnek. Legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy e bizonyítékok sorában semmi sem szól a nyelv korai megjelenése ellen. Mi a helyzet azonban a hangképző- apparátussal: a gégével, garattal, nyelvvel és az ajkakkal? Ez képviseli az anatómiai adatok másik jelentős forrását (lásd 7.1. ábra). Az ember a hangok széles skáláját képes előállítani, mivel a gégéje lent helyezkedik el a torokban, miáltal sajátos hangkamra, a garat alakul ki a hangszalagok fölött. Jeffrey Laitman (Mount Sinai Hospital Medical School, New York), Philip Lieberman (Brown University), valamint Edmund Crelin (Yale University) ötletgazdag vizsgálatai kimutatták, hogy a megnagyobbodott garatüreg a tökéletesen tagolt beszéd kulcsa. E kutatók behatóan tanulmányozták a hangképzőapparátus felépítését élőlényekben és emberi fosszíliákban, ami igen eltér egymástól. Az összes emlősben az ember kivételével a gége magasan helyezkedik el a torokban; ez teszi lehetővé, hogy az állat ivás közben is lélegzetet vegyen. Viszont a kis garatüreg korlátozza a kiadható hangok terjedelmét. Ezért a legtöbb emlős a hangok milyenségét a szájüreg és az ajkak segítségével befolyásolja. Nálunk embereknél az alacsonyan elhelyezkedő garat a kiadható hangok nagyobb terjedelmét teszi lehetővé, viszont mi nem tudunk egyszerre lélegezni és inni, mert ilyenkor cigányútra megy az ital. Az emberi újszülöttek akárcsak az emlősök kicsinyei úgy jönnek világra, hogy a gége náluk is a torok felső részén foglal helyet, ezért ők is tudnak egyszerre lélegezni és inni, amire szükségük is van szopáskor. Körülbelül 18 hónap után a gége megkezdi alászállását a torokban, s a gyermek 14 esz-tendős korára kerül a végleges helyére. A kutatók rájöttek, hogy amennyiben meg tudnák határoznia gége helyzetét az ősi emberfajok torkában, ebből következtetni tudnának a hangképzés és a nyelv fejlettségére e fajok sorában. Ez nagy kihívást jelentett, 132

mivel a hangképző-apparátus puhább szövetekből épül föl porcból és izmokból, amelyek nem fosszilizálódnak. Az ősi koponyákon mindazonáltal találunk egy fontos támpontot. Nem más ez, mint a koponyaalap alakja. Ennek lapossága alapvető emlős-jellegvonás. Emberben ezzel szemben a koponyaalap észrevehetően íveltté válik. Alakja ezért a fosszilis hominidáknál fokmérője lehet a tagolt hangképzés képességének. Az emberi fosszíliákat átvizsgálva Laitman felfedezte, hogy az Australopithecusok koponyaalapja lényegében lapos. Ebben, 133

mint oly sok más biológiai jellegükben, tehát az emberszabású majmokkal mutattak rokonságot, s hozzájuk hasonlóan hangképzésük is behatárolt lehetett. Feltehetően nem tudták még kiejteni az emberi beszédre egyetemesen jellemző hangok némelyikét. Legkorábban az úgy 400 000-300 000 évvel ezelőtti fosszilis leletanyagban találunk olyan koponyaalapot, az ún. archaikus Homo sapiens-formáknál, amelyeknél a koponyaalap elülső része harangalakú bemélyedést mutat" vonta le Laitman a következtetést. Azt jelenti ez, hogy archaikus. az archa i kus sapiensfajok, amelyek az anatómiailag modern ember kialakulása előtt jelentek meg, teljesen kifejlett nyelv birtokosai voltak? Erősen valószínűtlennek látszik. A koponyaalap változása mára legkorábbi ismert Homo erectus maradványon is észlelhető, a mintegy 2 millió éves, Észak- Kenyából származó 3733-ason. Az előbbi elemzés értelmében ez a Homo erectus egyed ki tudott ejteni bizon y os magánhangzókat, például az ú-t, az á-t, az é-t. Laitman kiszámította, hogy a korai Homo erectusban a gége helyzete egy mai 6 éves gyermekének felelt meg. A Homo habílisrói balszerencsénkre semmit sem tudunk, mivel eddig egyetlen felfedezett habilis-koponyának sem volt sértetlen a koponyaalapja. Magam amondó vagyok, hogy amennyiben memt aláljuk a legkorábbi Horno-formák sértetlen koponyáját, valószínűleg megtaláljuk rajta a koponyaalap görbületének kezdeményét. A tagolt nyelv kezdetleges formája mindenképpen a Homo-nemzetség színre lépéséhez kapcsolódik. A fenti fejlődési soron belül egy ellentmondás tűnik szemünkbe. Ha a koponyaalapot tekintjük mércének, a neandervölgyi ember bizonyára szegényesebb kifejezőkészséggel rendelkezett, mint egyéb ősi, néhány százezer évvel korábban élt sapiens-formák. A koponyaalap görbülete a neandervölgyi emberben még a Homo erectusénál is kevésbé kifejezett. Vajon ez visszafejlődés jele? A neandervölgyi ember kevésbé fejlett talán, mint elődei? (Néhány antropológus valóban felvetette, hogy a neandervölgyi ember kihalása alacsonyabb rendű beszédkészségének tudható be.) Egy effajta visszalépés az evolúcióban több mint valószínűtlen; gyakorlatilag nincs is példa hasonlóra a természetben. Valószínűbb, hogy a válasz a neandervölgyi ember arc- és agykoponyájának felépítésében rejlik. 134

135 Láthatóan a hideg éghajlathoz alkalmazkodva, a neandervölgyi ember arckoponyája középtájon rendkívüli mértékben előredomborodik, ami nagy orrjáratokat eredményez. Ezek jobban felmelegítik a jeges levegőt, és kilégzés során is lecsapódhat a levegő nedvességtartalma. Ez az anatómiai elrendeződés valószínűleg anélkül befolyásolta a koponyaalap alakját, hogy jelentősen lecsökkentette volna a faj beszédkészségét. Az antropológusok egyelőre vitatkoznak a kérdésen. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy az anatómiai bizonyítékok a nyelv korai kialakulása mellett szólnak, amit a nyelvi készségek fokozatos fejlődése követett. Az eszköziparok, valamint a művészi kifejezés régészeti leletei ugyanakkor másfajta történetről regélnek. Ha, mint mondottam, a nyelv nem is fosszilizálódik, az emberi kéz termékei elméletben bepillantást adhatnak a nyelv állapotába. Amikor művészi kifejezésről beszélünk, mint tettük az előző fejezetben, nem tudunk elvonatkoztatni a modern ember szellemi tevékenységétől, ami megfelelő fejlettségű nyelvet feltételez. Elárulnak-e valamit is a kőeszközök az eszközkészítők nyelvi készségeiről? Ezzel a kérdéssel nézett szembe Glynn Isaac is, mikor 1976-ban felkérték, hogy tartson előadást a New York-i Tudományos Akadémián a nyelv keletkezéséről és természetéről. Isaac áttekintette a kőeszköz-iparok bonyolult rendszerét a 2 millió évvel korábbi kezdetektől egészen a 35 000 éve lezajlott felső őskőkori forradalomig. Nem annyira a kövek megmunkálásának módja érdekelte, mint hogy mennyire rendelte alá az eszközkészítő valamely tudatos szándéknak a szerszámát. Az effajta elgondolásnak az anyagra erőltetése csak emberi képesség, s olyan viselkedésforma, amely tökéletesen kidolgozott tagolt nyelvet feltételez. Nyelv nélkül lehetetlen volna az anyagot az emberi elképzeléseknek megfelelően alakítani. A régészeti leletanyag tanúsága szerint ez azonban csak lassan valósult meg az evolúciónk folyamán, oly lassan, akár a gleccserek mozgása. Láttuk a 2. fejezetben, hogy az oldován eszközök amelyek kora 2,5-1,4 millió év formája nem csak a készítőjétől, hanem a nyersanyagtól is függ. Az eszközkészítőket szemlátomást az érdekelte,

hogy éles szilánkokhoz jussanak, a forma nem számított. Az ún. magkövek, amilyenek a kaparók, hasítók és marokkövek, e folyamat melléktermékei. Még az acheuli eszközegyüttesek szerszámai is, amelyek az oldován ipar nyomdokain jártak, s mintegy 250000 évvel ezelőttig készítették őket, csak elenyésző mértékben tanúskodnak valamiféle szándékról. Ha a könnycsepp alakú szakóca már valamiféle előzetes terv szerint készülhetett is, az e típusú eszközök darabjainak zöme sok szempontból még az oldován iparra emlékeztet; továbbá az acheuli eszközkészletet mindössze egy tucat eszközfajta alkotta. 250 000 évtől kezdődően azután az ősi sapiens-formák, köztük a neandervölgyi ember is, előmunkált szilánkokból készítettek maguknak eszközöket, és ezek a moustiérit is beleértve, vagy hatvan azonosítható szerszámtípust foglaltak magukban. Csakhogy e típusok ezt követően több mint 200 000 éven át változatlanok maradtak ez a technológiai állóvíz korántsem a kifejlett emberi szellem munkálkodásáról árulkodik. Csak a felső őskőkori kultúrák színre lépése után, azaz 35 000 esztendeje, lépett fel jelentős változás és az ember elképzeléseinek döntő hatása az eszközkészítésre. Nemcsak új és kimunkáltabb eszköztípusul: jöttek létre, de a felső őskőkori együtteseket jellemző eszköztípusok változásának üteme már évezredekben és nem százezer években mérhető. Isaac szerint e technológiai sokarcúságot és fejlődést valamiféle tagolt nyelv fokozatos kialakulása kellett kísérje. A felső őskőkori forradalom, véli, e fejlődés jelentős határköve. A régészek zöme egyetért a fenti magyarázattal, ha abban el is térnek a vélemények, hogy a korai eszközkészítők milyen fejlettségű tagolt nyelvet beszéltek már ha beszéltek egyáltalán. Nicholas Tothtal ellentétben Thomas Wynn, a Colorado University munkatársa, azt tartja, hogy az oldován ipar nagy általánosságban inkább az emberszabású majmokra és nem az emberre volt jellemző. Ebbe a képbe sehogyan sem illik a nyelv" jegyezte meg a Man című folyóiratban 1989-ben társszerzőként írott cikkében. Ezeknek az egyszerű eszközöknek az előállítása nem igényelt fejlett megismerő képességet, érvelt, és ezért semmiképpen sem tekinthető emberinek. Wynn ugyan- 136

akkor elismerte, hogy az acheuli szakócák készítésében már van valami emberi: Az ehhez hasonló szerszámok arra engednek következtetni, hogy a kő megmunkálója gondot fordított a végtermék alakjára, s e szándékban felfedezhetjük a Homo erectus tudatának pisla fényét." Wynn az acheuli ipar szellemi követelményei alapján tartja a Homo erectus megismerő képességét a mai hétéves gyermek színvonalán állónak. A hétéves gyermekek számottevő nyelvi kifejezőkészséggel rendelkeznek, a dolgok megnevezését és a nyelvtant is beleértve, s közel állnak ahhoz, hogy mutogatás és taglejtések nélkül is beszélni tudjanak. Érdekes, hogy Je f f r y L a i t m a n i s e g y h a t é v e s gyermekéhez hasonlította a Homo erectus nyelvi készségeit, csak ő a koponyaalap formája alapján jutott e véleményre. Milyen következtetéseket vonhatunk le ezekből a 7.2. ábrán bemutatott bizonyítékokból? Amennviben a régészeti leletanyagnak csupán technológiai összetevőivel törődnénk, akkor úgy képzelhetnénk el a nyelv fejlődését, mint ami korán elkezdődõtt, lassan haladt előre az őstörténet nagyobb részén, míg végül a közelmúltban robbanásszerű fejlődésnek indult. Az eszközegyüttesek és az anatómiai bizonyítékok legalábbis erről vallanak. A művészi kifejezés régészeti leletanyaga azonban mást mond. A sziklaereszek es barlangok festményei, karcai hirtelen jelennek meg a leletanyagban, úgy 35 000 évvel ezelőtt. A korábbi művészeti tevékenység bizonyítékai így az okkerrudacskák vagy a csonttárgyakra vésett ívek a legjobb esetben is ritkán fordulnak elő, a legrosszabban pedig kétesek. Amennyiben a művészi kifejezés a tagolt nyelv egyedüli megbízható fokmérője amint azt Iain Davidson ausztrál régész hangoztatja, akkor a nyelv nemcsak hogy nemrégiben nyerte el mai kifejlett formáját, hanem nemrégiben is keletkezett. A valamire emlékeztető képek alkotása csak azokban a közösségekben jelenhetett meg az őstörténet folyamán, amelyeknek közös jelentésrendszereik voltak" jelentette ki Davidson egy William Noble-lal, egyetemi kollégájával közösen írt dolgozatában. A közös jelentésrendszereket" természetesen a nyelv tolmácsolja. Davidson és Noble úgy vélik, hogy a művészi kifejezés az a közeg, amelynek közvetítésével a dolgokat megnevező nyelv létrejött, és nem a nyelv tette lehetővé a művészet kialakulását. A művészi tevákenység mindenképpen korábbi a beszédnél, vagy legalábbis párhuzamosan alakultak ki. 137

Az első művészi alkotások megjelenése a régészeti leletanyagban ezért a dolgokat megnevező tagolt nyelv első jelentkezéséről is tudósít. Az emberi nyelv fejlődésének időhatáraira és természetére vonatkozó nézetek, mint látjuk, homlokegyenest ellentmondanak egymásnak ami arra utal, hogy a bizonyítékokat, vagy egy részüket, helytelenül értelmeztük. Bármi álljon is ennek hátterében, újabban más nézőpontból kezdik megközelíteni a nyelv keletkezésének rendkívül összetett problémáját. Egy jelentős tanácskozás, melyet a Wenner-Gren Alapítvány az Antropológiai Kutatásokért rendezett 1990 márciusában, évekre megadta az elkövetkező viták alaphangját. Az Eszközök, nyelv és megismerés az emberi evolúcióban" címet viselő tanácskozás összefüggéseket keresett az őstörténet ezen fontos elemei között. Kathleen Gibson, a szervezők egyike, a következőképpen foglalta össze a tanácskozás álláspontját: Mivel az emberi társas intelligencia, az eszközhasználat és a nyelv mind az agytérfogat mennyiségi mutatóitól és az ehhez társuló információ-feldolgozó képességtől függnek, egyikük sem pattanhatott elő teljes fegyverzetben, mint Panasz Athéné Zeusz fejéből. Az agytérfogathoz hasonlóan ezeknek a szellemi képességeknek is fokozatosan kellett kifejlődniük. Továbbá, mivel ezek a képességek kölcsönösen befolyásolják egymást, egyikük sem érhette el elszigetelten a bonyolultság mai formáját." E kölcsönhatások kibogozása nagy kihívása szakma számára. Mint mondottam, több forog itt kockán, mint az evolúciónk puszta nyomon követése. A vita önmagunk és a természetben elfoglalt helyünk értékelését érinti. Azok, akik az ember kivételezettségéhez ragaszkodnak, örömmel üdvözlik a nyelv hirtelen, új keletű keletkezésére utaló bizonyítékokat. Azokat pedig, akik semmi kivetnivalót nem látnak abban, hogy az ember a természet része, nem lepi meg ennek az alapvetően emberi képességnek a korai, kezdetekhez kötött lassú kifejlődése. Felteszem, hogy ha a természet szeszélye folytán ma is léteznének még a Homo erectus és a Homo habilis populációi, a beszéd képességének különböző fokozatait észlelnénk a körükben. Saját őseink hidalnák át így a köztünk és a természet között tátongó szakadékot. 139

140 8. FEJEZET A tudat eredete Három jelentős forradalom tagolja az élet történetét a Földön. Az első maga az élet keletkezése, valamikor 3,5 milliárd évvel ezelőtt. A mikroorganizmusok hatalmas erőt képviseltek egy olyan világban, amelyet korábban csak a kémia és fizika törvényei szabályoztak. A második forradalom a soksejtű szervezetek keletkezéséhez kötődik, mintegy félmilliárd esztendővel ezelőtt. Az élet bonyolulttá vált, amint a növények és állatok számtalan formája, kicsi és nagy élőlények kialakultak, és kölcsönhatásba léptek egymással a termékeny ökoszisztémákban. Az emberi tudat megjelenése az utolsó 2,5 millió év során volt a harmadik forradalmi esemény. Az élet tudatára ébredt önmagának, s saját képére kezdte átformálni a természetet. Mi a tudat? Pontosabban mire való? Mi a szerepe? Az ehhez hasonló kérdések talán különösnek tűnnek, lévén hogy valamennyiünk a tudat vagy öntudat segítségével szerez benyomásokat az életről. Olyan hatalmas erő ez az életünkben, hogy a lét elképzelhetetlen a tükröző tudatnak nevezett szubjektív észlelés hiányában. Igen, szubjektíven iszonyú ereje van, a tárgyszerű vizsgálódás elől azonban elillan. A tudat fogas kérdés elé állítja a tudósokat, amelyet egyesek megfejthetetlennek tartanak. Az öntudat élménye ragyogó fényt vet mindenre, amit gondolunk és teszünk; mégsincs mód rá, hogy tárgyilagosan megítéljük, vajon egy embertársunk ugyanezt az élményt éli-e át, és fordítva. A tudósok és filozófusok évszázados küzdelmet folytatnak, hogy megragadják ennek a higanymozgékonyságú jelenségnek a lényegét. A fogalmi meghatározások, amelyek saját elmeálla potunk felmérésére összpontosítanak, lehetnek akármilyen tár gyilagosak, mégsincs közük önmagunk, önnön valóságunk érzékeléshez.

141 A tudat az önérzékelés forrása ami néha személyes élmény, néha másokkal is megosztjuk. A tudat arra is alkalmas, hogy képzeletünkkel túllépjünk a hétköznapok föld hözragadt valóságán; azontúl elvont rendszerekkel gazdagítja a sokszínű valóságot. Három évszázaddal ezelőtt Descartes birkózott az önmagunkon belül születő önérzékelés forrásának nyugtalanító problémájával. A filozófusok általában a tudat test kérdésköreként emlegetik ezt a kettősséget. Mély víz az, amelyben, úgy tűnik nekem, nem érünk feneket"* írta Descartes. A maga részéről úgy oldotta fel a tudat és a test viszonyát, hogy egymástól teljesen elszigetelt valóságoknak látta őket, egységes egészet alkotó dualizmusnak. Descartes rendszere úgy tekintett az énre, mint egyfajta testetlen kísértetre, amelyik úgy birtokolja és irányítja a testet, amiként mi birtokolunk és irányítunk egy autót" jegyzi meg a Tufts University filozófusa, Daniel Dennett új, Consciousness Explained (Énfoga-lom) című könyvében. Descartes egyúttal az ember kizárólagos előjogának tekintette a tudatot, s az összes többi állatot puszta automatának tartotta. Az elmúlt fél évszázad során hasonló szemlélet uralta a biológiát és a pszichológiát. Ez a behaviorizmusként ismert irányzat úgy vélte, hogy az állatok mindössze reflexszerűen válaszolnak világuk eseményeire, és képtelenek az elemző gondolkodásra. Állati tudat pedig nem létezik, jelentették ki a behavioristák, vagy ha igen, tudományosan nem vagyunk képesek megközelíteni, ezért jobb, ha nem is veszünk róla tudomást. Ez a szemlélet az utóbbi időben változni látszik, amiért leginkább Donald Griffint, a Harvard University behaviorista biológusát illeti köszönet, aki két évtizede hadakozik az állatvilág elismertetéséért. Három könyvet jelentetett meg a témában, a legutolsót Animal Minds (Állati értelem) címmel 1992- ben. A pszichológusok és etológusok csaknem megkövültek az állati tudat gondolatára" írja. Ez, vélekedik, a behaviorizmus * Descartes: Az igazság kutatása a természetes világosság által, in: Válogatott filozófiai művek, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980, 225. old. Fordította Szemere Samu.

tartós hatásának következménye, amely lidércnyomásként nehezedik a tudományra. A tudomány más területein a nem száz százalékig pontos bizon y ítékokat is el kell fogadnunk jelenti ki Griffin. Ilyenek a történeti tudományok vagy gondoljunk a kozmológiára vagy a geológiára. És Darwin sem tudta pontról pontra bebizonyítani a biológiai evolúció igazságát' Az ember fejlődését magyarázni próbáló antropológusok végül szembekerülnek az emberi tudat kialakulásának kérdésével, ami pedig inkább a biológusokra tartozna. Azt is meg kell kérdeznünk, miként alakult ki ez a jelenség az emberi agyban: vajon egyszerre szökkent szárba a Homo sapiens agyában, anélkül hogy bármiféle előzménye lett volna az élővilágban, amint azt a behavioristák hangoztatják? Megkérdezhetjük továbbá: mikor érte el a tudat az őstörténet során ma ismert fejlettségi szintjét. Vajon korán alakult ki, hogy egyre ragyogóbbá váljon az őstörténet folyamán? Megkérdezhetjük még: milyen előnyükkel járt az elme ezen tulajdonsága őseinkre nézve? Talán észrevették, hogy az iménti kérdések párhuzamosak a nyelv fejlődésének problémáival. Ami korántsem véletlen, mivel a nyelv és a tükröző öntudat kétségkívül szorosan összefüggő jelenségek. Mikor megpróbáljuk megválaszolni e kérdéseket, nem kerülhetjük meg annak problémáját sem, mi célt szolgál" a tudat. Dennett szavaival élve: Van - e bármi, amit egy tudattal rendelkező lény meg tud tenni, tudattal nem bíró (de okosan összeszerelt) szimulációja azonban nem?" Richard Dawkins, az Oxford University zoológusa elismeri, hogy maga sem tudja a feleletet. A szervezetek azon igényéről beszél, hogy szükségük van a jövő előrejelzésére. Az agynak ez a képessége a számítógépes szimulációkkal rokonítható. Ez a folyamat, véli Dawkins, nem törvényszerűen tudatos. Mégis a szimuláció képességének fejlődése szemlátomást a szubjektív tudatban éri el tetőpontját" jegyzi meg. Hogy miért van így, az a modern biológia legmélyebb rejtélye. Talán a tudat akkor jelenik meg, amikor az agy szimulációja a világról annyira kiteljesedik, hogy magát a modellt is magában kell foglalja" szögezi le Dawkins. Természetesen mindig megvan a lehetősége, hogy mindez semmiféle célt" nem szolgál, s pusztán a nagy agyak tevékenységének mellékterméke. A magam részéről szívesebben 142

143 szemlélem a kérdést evolúciós szemszögből, amely vallja, hogy egy ilyen erőteljes szellemi sajátság feltétlenül túlélési előnyt kellett jelentsen, s ezért nem lehet más, mint a természetes kiválasztódás eredménye. Ha semmiféle ilyen előnyt nem tudunk kimutatni, akkor megeshet, hogy az alternatív feleletet a tudatnak nincs köze az alkalmazkodáshoz vagyunk kénytelenek elfogadni. Harry Jerison neurobiológus behatóan tanulmányozta az agyfejlődés sajátságait, egészen azóta, hogy az élet kilépett a szárazföldre. E változások időbeli alakulása meglehetősen szembetűnő: a jelentős új állatrendszertani egységek (vagy alegységek) megjelenését többnyire az agy viszonylagos nagyságának ugrásszerű megnövekedése kísérte: ezt a folyamatot enkefalizációnak nevezzük. Például az első ősi emlősök kialakulásakor, mintegy 230 millió évvel ezelőtt, agyuk 4-5-szőröse volt, mint az átlagos hüllőagy. Az agy hasonló ugrásszerű fejlődése játszódott le a mai emlősök színre lépésekor, 50 millió esztendeje. Az emlősök osztályához viszonyítva a főemlősök rendje rendelkezik a legnagyobb aggyal, agyuk kétszerese az átlagos emlősagynak. A főemlősök rendjén belül az emberszabású majmoknak van a legnagyobb agyuk; ez is hozzávetőleg kétszerese a főemlősök átlagos agytérfogatának. Az ember agya pedig háromszorosa az átlagos emberszabású majom agyának. Ha egy pillanatra eltekintünk az embertől, kijelenthetjük, hogy az agy fokozatos növekedése az evolúció folyamán mind nagyobb biológiai felsőbbrendűség jeleként értelmezhető: a nagyobb agy okosabb élőlényt jelent. Abszolút értelemben ez igaz is lehet: mégis tanácsos az evolúciós nézőponthoz tartanunk magunkat. Könnyűszerrel azt gondolhatnánk az emlősökről, hogy valamiként okosabbak és felsőbbrendűek a hüllőknél, jobban ki tudják aknáznia rendelkezésükre álló erőforrásokat. Ám a biológusok rájöttek, hogy nem így van. Amennyiben az emlősök magasabb rendűen aknáznák ki a niche-eket, akkor ennek is sokrétűbb formáit és így a nemzetségek nagyobb számát várhatnánk. Ennek ellenére az emlős-nemzetségek száma az osztály újabb keletű történetében nagyjából megegyezik a

dinoszaurusz-nemek egy korábbi földtörténeti kor rendkívül sikeres hüllőinek számával. Azontúl az emlősök által kiaknázható ökológiai niche-ek száma ugyancsak hozzávetőleg egyezik a dinoszaurusz-niche-ekével. Mi haszna akkor a nagyobb agynak? Az evolúció egyik hajtóereje a fajok állandó versengése, melynek során az egyik faj átmeneti el őnyre tesz szert valamely evolúciós újítás révén, hogy ezt legyőzze egy ellen-újítás, és így tovább. Az eredmény a képességek tökéletesedése; a fajok egyre gyorsabban futnak, jobban látnak, hatásosabban verik vissza a támadásokat, okosabbak mindeközben azonban egyetlen előny sem tartós. Hogy katonai zsargonban fogalmazzunk, olyan ez, mint a fegyverkezési verseny: a fegyverek mindkét oldalon egyre tökéletesebbé válnak, és számuk is megnő, de egyik fél sem tesz szert végleges előnyökre. A tudósok az evolúció hasonló jelenségének leírására vették kölcsön e megjelölést (a fegyverkezési verseny"-t) a biológia számára. A nagyobb agyak kifejlesztése e fegyverkezési verseny következményének tekinthető. A nagyobb agyakkal ugyanakkor valami minőségileg külön-böző jelenik meg. Mi ez a valam i? Jerison szerint az agy hatá-rozza meg, hogy a szóban forgó faja valóság mely szeletét látja. A világ egyéni szemlélete lényegét tekintve önnön alkotásunk, személyes tapasztalataink folyománya. Hasonlóképpen, a világ, amit fajként érzékelünk, a birtokunkban lévő érzékszervek függvénye. Minden kutyatulajdonos tudja, hogy a szagélmények egész világa létezik, amely csupán a kutyák számára nyílik meg, az ember elől el van zárva. A pillangók képesek az ultraibolya fény érzékelésére; mi nem. A fejünkön belül létező világot ezért legyünk Homo sapiens, kutya vagy pillangó a külvilágból a belső világba áramló információ minősége, továbbá ennek a belső világnak információ-feldolgozó képessége határozza meg. A valóság a külvilág" és az, amit belül" érzékelünk tehát eltér egymástól. Amint az agy egyre nagyobbá vált az evolúció során, egyre több érzékszerv információját tudta egyre tökéletesebben feldolgozni, s a bemenő adatokat is mind szorosabb egységbe foglalta. Az elmében felépülő modellek ezért egyre közelebb hozták a 144

145 külvilág és a belsővilág valóságát, ha, mint említettem, valamekkora információs törés elkerülhetetlen is a kettő között. Büszkék lehetünk önismeretünkre, ám csak annak lehetünk tudatában, amit agyunk észlelni képes a világból. Habár a nyelvet sokan a közlés eszközének tartják, Jerison szerint szellemi valóságunk kiegyengetésének eszköze is. Amiként a látás, szaglás és hallás érzékszervei különleges jelentőségre tettek szert bizonyos állatcsoportok számára szellemi világuk megalkotásakor, úgy a nyelv is kulcsfontosságú az ember életében. Tetemes filozófiai és pszichológiai szakirodalom foglalkozik a kérdéssel, vajon a gondolat függ-e a nyelvtől vagy a nyelv a gondolattól. Nem vitás, hogy az emberi megismerő tevékenység java része, mondhatni túlnyomó többsége, a nyelv vagy akár a tudat részvétele nélkül zaj lik. Bármely fizikai tevékenység, mondjuk a teniszezés, jobbára gépies odafigyelést igényel azaz a játékosok nem foglalják szavakba, nem közvetítik", mit szándékoznak tenni a következő pillanatban. Vagy gondoljunk arra az esetre, amikor mással foglalkozunk, s eközben merül fel egy probléma megoldása. Egyik-másik pszichológus szemében a tagolt nyelv ezért a lényegibb megismerő folyamatok puszta utóképe. A nyelv mindazonáltal oly módon ad alakot a gondolatnak, amelyre egy néma agya nem volna képes, úgyhogy ebből a szempontból igazat kell adnunk Jerisonnak. A hominida agyfejlődés legszembeszökőbb vonása, amint azt már megjegyeztem, az agy megháromszorozódása. De nemcsak nagysága változott, egész szerkezete is átalakult. Az emberszabású majmok és az ember agya ugyanazon elv szerint épül föl: mindkettejük agya bal és jobb agyféltekére különül el, amelyek négy különálló lebenyre oszlanak. Ezek a homloklebeny, a fali és halántéklebeny, valamint a nyakszirti lebeny. Az emberszabású majmokban a nyakszirti lebenyek nagyobbak, mint a homloklebenyek; emberben ennek a fordítottja igaz, azaz a homloklebenyek megnagyobodtak és a nyakszirti lebenyek megkisebbedtek. Ez a szerkezeti eltérés feltehetően befolyással lehetett az emberszabású majmokétól különböző emberi tudat létrejöttére. Ha tudnánk, az őstörténet mely pontján került sor

146 a fent jellemzett alaki átalakulásra, támpontot adhatna az emberi tudat létrejöttéhez. Szerencsére az agy külső felszíne otthagyja lenyomatát a koponya belső felületén. Ha egy fosszilis koponya belső felszínéről latex-öntvényt készítünk, képet alkothatunk magunknak az ősi agy formájáról. Az effajta vizsgálatok drámai képet tártak elénk. Dean Falk egy sor Dél- és Kelet-Afrikából származó fosszilis koponyát vizsgált ezzel a módszerrel. Az Australopithecusok agyának felépítése lényegében az emberszabású majmokhoz áll közel jelentette ki, a homlok- és nyakszirti lebenyek egymáshoz viszonyított nagyságára utalva. Az emberi agyszerkezet viszont már a legkorábbi Homo-fajban is jelen van." Láttuk már, hogy a hominidák jellegei sok vonatkozásban változtak az első Homo-faj kialakulásával, így például a testmagasság és az egyedfejlődési minták e változások véleményem szerint az új alkalmazkodási niche-re, a vadászó-gyűjtögető életformára való átállást tükrözték. Az agy szerkezetének és nagyságának változásai e ponton ezért egybevágnak az előbbi adatokkal, és biológiailag értelmezhetők. Az már nehezebben ítélhető meg, mennyire alakult ki a fejlődése szakaszában az emberi tudat. Hogy e kérdéssel érdemben foglalkozhassunk, előbb legközelebbi rokonaink, az emberszabású majmok agyát kell szemügyre vennünk. A főemlősök velejéig társas lények. Elég néhány órát eltöltenünk egy majomcsapat közelségében, hogy megértsük, mekkora jelentősége van a társas kapcsolatoknak a csapat tagjaira. A kialakult szövetségeket mindegyre újabb próbának vetik alá, s míg ezeket megerősítik, újak után kutatnak. A barátot segíteni kell, az ellenséggel szembeszállni, miközben a hímek éberen lesik a párosodási alkalmakat. Dorothy Cheney és Robert Seyfarth f őemlőskutatók, a University of Pennsylvania munkatársai, éveket töltöttek több cerkófmajom-csapat életének megfigyelésével és dokumentálásával a kenyai Amboseli Nemzeti Parkban. Az alkalmi megfigyelő szemében a hirtelen tevékenységi rohamok, amelyek nemritkán agresszívek, egyfajta társas káosznak tűnnek.

147 Az egyedek ismeretében, tudva, kinek milyen a kapcsolata a többiekkel, feltérképezve a szövetségek és versengések szerkezetét, Cheney és Seyfarth viszont kiismeri magát ebben a látszólagos zűrzavarban. A következőképpen írnak le egy tipikus találkozást: Az egyik nőstény, Newton, rátámad egy másikra, Tychóra, mert ugyanazért a gyümölcsért versengenek. Miközben Tycho odébbáll, Newton nővére, Charing Cross is odafut, hogy részt vegyen a veszekedésben. Időközben Wormwood Scrubs, Newton másik nővére, odafut Tycho nővéréhez, Holbornhoz, aki 18 m távolságban eszeget, és fejbe vágja." Ami két egyed közötti összezördülésként kezdődik, hamarosan kiterjed a barátokra és rokonokra, és újabb, a korábbihoz hasonló ágresszió-rohamok befolyásolják lefolyását. A majmoknak nemcsak hogy ki kell számítaniuk társaik viselkedését, hanem fel is kell mérniük egymás kapcsolatait magyarázza Cheney és Seyfarth. Ezzel a sok, korántsem véletlenszerű felfordulással szembesülő majomnak hasznára van, ha tudja, ki áll felette és alatta a rangsorban; azt is tudnia kell, ki szövetkezett kivel, és mire számíthat, ki segíti majd ellenfelét. " A társas szövetségek állandó ellenőrzésének szellemi szükséglete egy, a főemlőskutatásban ismert paradoxon kulcsa, fejtegeti Nicholas Humphrey, a Cambridge University pszichológusa. A paradoxon a következő: A laboratóriumok művi körülményei között többször kimutatták, hogy az emberszabású majmok lenyűgöző kreatív okoskodásra képesek magyarázza Humphrey, mégis ezek a szellemi teljesítmények egyszerűen nem állíthatók párhuzambá ugyanezen állatok természetes élőhelyen tanúsított viselkedésével. Még nem hallottam csimpánzról, amelyik a terepen... következtetőképessége teljes bevetésével oldott volna meg valami biológiailag jelentős gyakorlati problémát." Ugyanez áll az emberre is, véli Humphrey. Tegyük föl például, hogy valaha úgy figyelték volna Einsteint, ahogyan egy főemlőskutató figyeli a csimpánzokat, messzelátón keresztül. Csak a legritkább esetben észlelték volna a nagy ember lángelméjének felvillanásait. Nem használta volna a [lángeszét], mert nem lett volna erre szüksége a hétköznapok gyakorlati valóságában." Vagy a természetes kiválasztódás bánt tékozlóan a főemlősökkel

s köztük az emberrel, mikor okosabbá tette őket, mint amire szükségük van, vagy mindennapi életük szellemileg megerőltetőbb, mint ahogyan a külső szemlélő észleli. Humphrey az utóbbi lehetőségre szavaz: a főemlős élet társas kapcsolatainak rendszere, vallja, nagy szellemi kihívást jelent. A kreatív intellektus elsődleges szerepe, vélekedik a társadalom összetartása". A főemlőskutatók mára tudják, hogy egy főemlőscsapaton belül a szövetségek hálózata rendkívül összetett. Egy ilyen hálózat bonyolult szövevényének kiismerése nem könnyű feladat, márpedig az egyedeknek ki kell állniuk ezt a próbát, ha boldogulni akarnak. Ám e feladatot elmondhatatlanul tovább nehezíti a szövetségek állandó váltogatása, melynek során az egyedek folyvást befolyásuk növelésére törekednek. Miközben a maguk és rokonaik érdekeit érvényesítik, az egyedeknek sokszor a létező szövetségek felbontása és újak kötése tűnik előnyösebbnek, esetleg éppen a korábbi vetélytársakkal. A csapat tagjai ezért szüntelenül változó szövetségek rendszerében élnek, és e folyton változó társasjátékhoz, amelyet Humphrey társas sakknak nevezett el, éles elmére van szükség. A társas sakk résztvevőinek rátermettebbnek kell lenniük, mint az ősi társasjáték játékosainak, mert nemcsak a figurák.változtatják azonosságukat a lóból futó, a parasztból bástya lesz, és így tovább, hanem gyakran válik a korábbi szövetségesből is ellenség. A társas sakk résztvevőinek állandóan résen kell lenniük, lesniük, mi hajt számukra hasznot, és elkerülniük a váratlan buktatókat. Vajon hogyan felelnek meg ennek a feladatnak? Az egyedek azzal a kihívással szembesülnek a főemlős-társadalmakban, hogy ki kell számítaniuk a többiek viselkedését. Ennek egyik módja, ha agyukban elraktározzák társaik minden lehetséges lépését és saját helyes válaszaikat. Ilyen felépítéssel jutott nagymesteri fokozathoz a nagy hatású számítógépes sakkprogram, a Deep Thought (Mély Gondolat). A számítógépek ugyanakkor mérhetetlenül gyorsabban pergetik végig egy adott körülménysor összes lehetséges változatát, mint az élő agyak. Más módszerre van tehát szükség. Ha például az egyedek saját viselkedésük ellenőrzésére is képesek, s nem számítógéphez hasonló automataként reagálnak, 148

149 akkor ez csodálatos éleslátással ruházza fel őket, hogy mi a teendő adott helyzetben. Ebből azután kikövetkeztethetik, hogyan viselkednének társaik hasonló körülmények között. Ez a mérlegelőképesség, amit Humphrey belső szem"-nek nevez, nem más, mint a tudat, amely számottevő evolúciós előnyökkel jár mindazon egyedek számára, akik birtokában vannak. És ha egyszer a tudat kialakult, a további lépések megállíthatatlanok lettek. A kevésbé jó értelmi képességekkel megáldott egyedeknek ez hátrányt jelentett, hasonlóképpen, a valamelyest okosabbak viszont jelentős előnyökhöz jutottak. Ezzel egyfajta fegyverkezési verseny vette kezdetét, felerősítve e folyamatot, élesítve az értelmet és az öntudatot. Amint a belső szem" egyre éberebbé vált, kérlelhetetlenül kialakult az önérzékelés, a tükröző tudat, azaz a belső én".* A fenti hipotézis, a társas intelligencia feltevésének részeként, nagy figyelmet és elismerést keltett. A főemlős-tanulmányokat összegző, 1986-ban a Science-ben megjelent cikkében Cheney, Seyfarth és Barbara Smuts az intelligencia jelentőségét a társas viszonylatokban a technológia követelményeihez való alkalmazkodás fontosságához hasonlította. Robin Dunbar pedig megvizsgálta az agykéreg az agy gondolkodó állománya" mennyiségét a különböző főemlősfajokban. A nagy csoportokban élő és ezért bonyolultabb társas sakkot játszó fajoknál kiterjedtebbnek találta az agykérget. Ez egybevág a»társas intelligencia«hipotézissel" vonta le a következtetést. Kétféle bizonyíték játszott szerepet az állati viselkedés megértésének forradalmában. Ez a forradalom tönkrezúzta a behaviorista dogmát, miszerint az állatoknak nincs tudata. Az egyik úttörő jelentőségű kísérletsorozat az öntudat vagyis az én felismerésének kimutatását célozta az állatvilágban. A második a taktikai rászedés jeleit kutatta a természetes élőhelyükön megfigyelt főemlősök körében. A tudatosság személyes élmény, s ezért elkeserítően kívül esik a kísérleti pszichológia szokásos vizsgálódási körén. Ez lehet *Lefordíthatatlan szójáték: inner eye" belső szem"; inner I" belső én". (A ford. meg).)

150 többek között az oka, miért rettentett meg oly sok kutatót a lehetőség, hogy az állatok is rendelkeznek tudattal vagy tudatossággal. Az 1960-as évek végén ennek ellenére Gordon Gallup, a State University of New York (Albany) pszichológusa, sajátos kísérletet tervezett az önérzékelés vizsgálatára: a tükörpróbát. Ha egy állat önmagára" ismer tükörképében, akkor elmondhatjuk róla, hogy tud ömagáról, van öntudata. Az állattulajdonosok tudják, hogy a macska vagy a kutya válaszol tükörképére, de gyakran idegen lényként kezeli, amelyik viselkedése hamarosan érthetetlenné és unalmassá válik számára. (Ugyanezek az állattulajdonosok viszont megesküsznek, hogy.macskájuknak vagy kutyájuknak van öntudata.) A kísérletben amelyet Gallup reggel borotválkozás közben álmodott meg az állat először megbarátkozott tükörképével, majd megjelölték homlokát egy vörös folttal. Amennyiben más lényt látott tükörképében, furcsának találhatta a különös vörös foltot, és a tükröt érintette meg. Ha azonban rájött, hogy a tükörkép önmaga, saját testén érintette meg a foltot. Gallup először egy csimpánza) kísérletezett, s az állat úgy tett, mintha tudná, saját tükörképéről van szó; megérintette a vörös foltot a homlokán. Gallup beszámolója kísérletéről, amely 1970-ben jelent meg a Science-ben, mérföldkövet jelentett az állati tudat megértésében. A pszichológusok a fejüket törték, milyen elterjedt lehet az önfelismerés képessége az állatvilágban. Mint kiderült, nem nagyon. Az orangutánok sikerrel állták ki a tükör-próbát, de a gorillák meglepetésszerűen kudarcot vallottak. Egyes megfigyelők állítják, hogy kevésbé szigorú kísérleti körülmények között látták, amint a gorillák magukra ismertek tükörképükben, amit az önérzékelés jeleként értelmeznek ezeknél az állatoknál. Eme Rubikonnak amelynek egyik partján az öntudat lakozik, míg a másikon nem akkor volna értelme, ha az öntudat oldalára az embert és a nagy emberszabású majmokat sikerülne terelni, míg a másik partra a többi főemlőst és állatot. Némelyik főemlőskutató ugyanakkor sok majomfaj bonyolult társas életének ismeretében túlontúl kizárólagosnak tartja ezt a felosztást. E kizárólagosság ellenpróbája újabban a taktikai rászedés" képességének kimutatása. E szakkifejezést Andrew Whiten és Richard Byrne, a skóciai University of St. Andrews munkatársai vezették be,

s a következőképpen határozták meg: az egyednek az a képessége ez, hogy egy egyebekben»becsületes«cselekedetet más összefüggésben felhasználjon, s így még az őt jól ismerő társait is félrevezesse." Más szóval, az egyik állat tudatosan hazudik a másiknak. Ehhez fel kell mérnie, milyen színben tűnnek fel cselekedetei egy másik egyed szemében. E képesség pedig öntudatot igényel. Amennyiben a rászedés egyáltalán előfordul, nem lehet túl gyakori. Ha egy kisfiú elkiáltja magát: Kibomlott a cipőfűződ!", egyszer talán odapillantunk, másodszorra azonban már nem. Byrne és Whiten érdeklődése akkor ébredt fel a rászedés iránt, mikor több példáját látták a páviáncsapatokban, amelyeket a dél-afrikai Drakensberg-hegységben figyeltek meg. Így az egyik nap Paul, egy fiatal hím odament Melhez, egy ivarérett nőstényhez, amelyik lédús gumót ásott ki épp a földből. Paul körülnézett, és látta, hogy nincs más pávián a láthatáron, noha jól tudta, hogy nem lehetnek távol. Velőt rázó sikolyt eresztett meg tehát, mintha veszélybe került volna. Paul anyja, amelyik rangosabb volt Melnél, erre úgy reagált, ahogyan egy gondos anyának illik: a helyszínen termett, és félretuszkolta Melt, akit a támadónak vélt. Paul ezután közömbös képet vágva megette az otthagyott gumót. Lehet, hogy azt gondolta magában: Hm. Ha elsikítom magam, anyám azt hiszi majd, Mel megtámadott. A védelmemre kel, én meg megehetem azt a finom gumót." Ha így igaz, akkor ez az eset valóban a taktikai rászedés iskolapéldája. Byrne és Whiten igaznak vélték, és barátilag kikérdezték főemlőskutató kollégáikat terepmegfigyeléseikről. Sok, a Pauléhoz hasonló történetet hallottak, ha közülük csak kevés került is a tudományos folyóiratok hasábjaira, hisz az észlelők jópofa, de tudománytalan sztorinak tartották ezeket. Byrne és Whiten több mint száz kollégájukat faggatták ki 1985-ben, majd ismételten 1989-ben, a taktikai rászedés esetei után kutatva. Nemcsak az emberszabású majmok körében leltek ennek példáira, de a közönséges majmok megfigyelései is hasonlóról tanúskodtak. Érdekes módon senki sem állította, hogy a majmokon és emberszabású majmokon kívül más főemlősöknél is találkozott volna rászedéssel, mondjuk a fülesmakik és makik esetében. 151

A főemlőskutatók a következő problémával szembesülnek, mikor a rászedés bizonyítékai után kutatnak: vajon a szóban forgó cselekedet tényleg egyéni okoskodás folyománya, amely az önérzékelésen alapul? Vagy pusztán tanulás eredménye, amihez nincs szükség az utóbbira? Paul így egyszerűen megtanulhatta, hogy az általa ismert körülmények között a sikítás megszerzi neki Mel gumóját. Ez esetben cselekedete tanult válasznak minősülne és nem a taktikai rászedés példájának. Mikor Byrne és Whiten szigorú ismérvek alapján iparkodott kiszűrni a rászedés eseteit a tanult válaszok közül, azt találták, hogy az 1989-es vizsgálatsorozat 253 esete közül mindössze 16 tükrözhet valódi taktikai rászedést. Valamennyi esetet az emberszabású majmok, többnyire csimpánzok körében jegyezték fel. Hadd ismertessem az egyiket, amelyet a holland főemlőskutató, Frans Plooij figyelt meg a tanzániai Gombe Stream Rezervátumban. Egy felnőtt hím csimpánz egyedül volt az etetési területen, amikor távirányítóval felnyitottak egy dobozt, s láthatóvá vált a benne levő ízes banáncsemege. Ám ekkor újabb csimpánz érkezett a színre, mire az első sietve becsukta a dobozt, és mintha mi sem történt volna, eloldalgott. Megvárta, míg a betolakodó távozik, majd ismét sietve kinyitotta a dobozt, és kivette a banánt. Igen ám, csakhogy túljártak az eszén. A betolakodó nem ment el, csupán elrejtőzött, s megvárta, mi történik. A végén ő tette lóvá a másikat, nem fordítva. A taktikai rászedés meggyőző esete ez. A hasonló megfigyelések ablakot nyitnak a csimpánzok tudatára. Ezek az állatok szemlátomást jelentős tükröző tudattal rendelkeznek, amint azt a csimpánzokkal napról napra együtt dolgozó kutatók lelkesen vallják. A csimpánzok egymás közötti és az emberhez fűződő kapcsolataikban kifejezett tudatosságról tesznek tanúbizonyságot. Gondolatolvasók, akárcsak az ember, ha korlátozottabb mértékben is. Az embernél a gondolatolvasás túlmegy mások cselekedeteinek kiszámításán, s az embertársak érzéseire is kiterjed. Valamennyien ismerjük az együttérzést vagy szánalmat azok iránt, akik fájdalmas vagy elkeserítő helyzetbe kerültek. 152

153 Átéljük mások szenvedéseit, néha olyan hevesen, hogy fizika fájdalmat érzünk. A legszívbemarkolóbb ilyen tapasztalat az emberi társadalomban a halálfélelem vagy egyszerűen a halál tudata, ami nagy szerepet játszott a mitológia és a vallás kialakulásában. Hiába rendelkeznek öntudattal, a csimpánzok legjobb esetben is elcsodálkoznak a halál tényén. Sok történet kering a kutatók között kétségbeesett, megzavart egyedekről vagy akár családokról, amikor egy rokonuk elpusztul. Például ha egy majomkölyök meghal, anyja néha napokig hurcolássza az apró tetemet, mielőtt megválna tőle: ilyenkor láthatóan inkább a megdöbbenés, mint a gyász élményét éli át. De honnan tudjuk? Talán árulkodóbb tény, hogy a többiek sem tanúsítanak együttérzést a gyászoló anyával szemben. Bárhogy szenved is az anya, egyedül szenved. A csimpánzok együttérző képességének hiánya önmagukra is kiterjed: senki sem látta még, hogy egy csimpánz tudatában lett volna saját halandóságának vagy közelgő halálának. De hát megint csak, honnan tudjuk? Mit mondhatunk őseink öntudatáról? Közel 7 millió év telt el azóta, hogy a csimpánznak és az embernek közös őse volt. Ne gondoljuk ezért, hogy a csimpánzok nem változtak időközben, s hogy rájuk tekintve tulajdonképpen közös ősünket látjuk. A csimpánzok az ember fejlődési vonalától elválva többféleképpen fejlődhettek. Az azonban elképzelhetőnek tűnik, hogy közös ősünk, valamilyen bonyolult társas életet élő, nagy aggyal rendelkező emberszabású majom, eljutott a csimpánz tudatossági szintjére. Tegyük fel, hogy az ember és az afrikai emberszabású majmok közös őse ugyanolyan tudatszintre fejlődött, mint a mai csimpánz. Az Australopithecus-fajok biológiájának és társas szerveződésének fényében alapjában véve két lábon járó emberszabású majom lehetett, s társas viszonyai sem fonódhattak szorosabbra, mint amit a mai páviánok körében tapasztalunk. Nincs okunk feltételezni, hogy tudatszintje az emberfélék családja fennállásának első 5 millió éve alatt fejlettebbé vált volna. A Homo-nemzetség kialakulását kísérő jelentős változások az agy nagyságában és felépítésében, a társas szerveződésben, valamint a létfenntartás módjában feltehetőleg a tudatszint fejlődését is maguk után vonták.

154 A vadászó-gyűjtögető életmód kezdetei minden bizonnyal megnövelték a társadalmi sakkjátszma bonyolultságát, amelyben őseinknek győzniük kellett. Akik mesterfokra jutottak e tudományban akik élesebb képet alkottak elméjükben a külvilágról, éberebb tudattal rendelkeztek, a társasélet és szaporodás nagyobb sikereit arathatták le. Ez pedig a természetes kiválasztódás malmára hajtotta a vizet, amely mind fejlettebb és fejlettebb szintre emelte a tudatot. Ez a fokozatosan kibontakozó tudatosság újfajta állattá formált minket. Olyan állattá, amelyik saját mércéjével méri, mi helyes és mi nem. Mindennek java része, mondanom sem kell, csak találgatás. Honnan is tudhatnánk, miként fejlődött őseink tudata az elmúlt 2,5 millió év során? Hogyan ragadhatjuk meg a pillanatot, amikor a tudat olyanná vált, amilyennek ma ismerjük? Az antropológusoknak szembe kell nézniük a keserű ténnyel, hogy talán soha nem kapnak választ az iménti kérdésekre. Ha már azt sem tudom megállapítani, rendelkezik-e egy másik emberi lény a tudatosság olyan fokával, mint én, és ha a legtöbb biológus ódzkodik az állatok tudatszintjének meghatározásától, hogyan is észlelhetnénk a tükröző tudat jeleit rég elenyészett teremtményeknél? A tudat megléte még kevésbé érhető tetten a régészeti leletanyagban, mint a nyelvé. Bizonyos emberi viselkedésformák csaknem bizonyosan a nyelv és a tudat jelenlétére utalnak, ilyen a művészi kifejezés. Mások, így a kőeszközök készítése, mint láttuk, eligazíthat a nyelv fejlődésében, de nem a tudatéban. Van azonban egy olyan tudatosságtól áthatott emberi tevékenység, ami nyomot hagy az őstörténeti leletanyagban, éspedig a halottak eltemetése. Az elhunytaktól való szertartásos megválás egyértelműen a halál tudatos átéléséről és így az öntudat meglétéről árulkodik. Minden társadalomban kialakul, miként válik a halála mitológia és a vallás részévé. Számtalan módja van annak, ahogyan ez a modern embernél megjelenik: gondozhatják például hosszasan a tetemet, bizonyos idő, mondjuk egy év eltelte után átvihetik egyik helyről a másikra, miközben magával a testtel édeskeveset törődnek. Néha, nem túl gyakran a szertartás a temetést is magában foglalja. A temetés szertartása az ősi társadalurakban mintegy befagyasztja e ceremóniát az időben, hadd töprengjenek rajta a régészek

155 A szándékos temetés első bizonyítéka az ember történetében egy neandervölgyi ember eltemetése valamivel 100 000 esztendővel ezelőtt. A2 egyik legmegrendítőbb temetésre valamivel később, úgy 60 000 éve került sor, az északi-iraki Zagroszhegységben. Egy felnőtt férfit temettek el a barlang bejáratánál; testét szemlátomást gyógyerejű növényekből készített virágágyra helyezték, legalábbis erre következtethetünk a fosszilis csontváz körül talált virágpormaradványokból. Talán, véli némelyik antropológus, sámán lehetett az illető. 100 000 évnél korábban azonban már nincs jele olyan szertartásnak, amely tükröző tudat jelenlétét tanúsítaná. Nincs jele a művészetnek sem, amint azt a 6. fejezetben már említettem. Igaz, e bizonyítékok hiánya nem utal okvetlenül a tudat hiányára. Csak hát éppen bizonyítékként sem sietnek a segítségünkre. Mégis meg lennék lepve, ha az ősi sapiens-formák közvetlen őse, a kései Homo erectus nem rendelkezett volna jelentősen fejlettebb tudatszinttel, mint a csimpánz. Társas élete bonyolultsága, az agy megnagyobbodása s talán bizonyos nyelvi készségek mind ebbe az irányba mutatnak. A neandervölgyi ember viszont, amint utaltam már rá, s feltehetőleg más ősi sapiens-formák is, tudatában voltak a halálnak, s így a tükröző tudat kétségkívül magasabb fokán álltak. De vajon ugyanolyan világos tudat volt-e ez, amilyet ma tapasztalunk? Valószínűleg nem. A teljesen kifejlett mai nyelv és tudat megjelenése vitán felül összefügg egymással, egyik a másikat táplálj a. A modern ember akkor vált azzá, ami, mikor úgy kezdett el beszélni, mint mi, és úgy élte át az én élményét, mint mi. 35 000 éve feltűntek ennek első jelei Európa és Afrika művészetében, amiként a temetést kísérő bonyolult szertartásokra is vannak adataink a felső őskőkorból. Valamennyi emberi társadalomnak van eredetmítosza, az összes többi legenda kútfeje. Ezek az eredtmítoszok a tükröző tudat forrásvidékéről fakadnak, a mindenre magyarázatot kereső belső hangból. Amióta csak a tükröző tudat ragyogó fénye kigyúlt az ember elméjében,

a mitológia és a vallás az emberi történelem részévé vált. Még ma, a tudomány korában sincs ez másként. A mitológia közös témá j a, hogy az állatoknak emberi szándékokat és érzelmeket tulajdonítunk vagy akár fizikai objektumoknak és természeti erőknek is, amilyenek a hegyek vagy a viharok. Ez az antropomorfizáló hajlam természetszerűen adódik a tudat kialakulásának körülményeiből. A tudat társas eszköz mások viselkedésének megértésére a saját érzések modellálása alapján. Egyszerű és természetes módon emberi szándékokat tulajdonít tehát a világ nem emberi, mindazonáltal nem kevésbé fontos vonatkozásainak. Az állatok és növények alapvetőék a vadászó-gyűjtögető népek számára, csakúgy, mint a természet erői, amelyek környezetük felett őrködnek. Az élet, mint ezen elemek bonyolult összjátéka az ilyen népek szemében szándékos cselekedetek, beavatkozások együttese is, így többek között a társadalmi viszonyrendszer. Nem meglepő ezért, hogy az állatok és a fizikai erők világszerte fontos szerephez jutnak a zsákmányszerző népek mitológiájában. Ugyanez lehetett a helyzet a múltban is. Mikor egy évtizede sorra látogattam Franciaország őskori barlangjait, ez a gondolat motoszkált mindegyre a fejemben. A festmények, amelyeket láttam némelyikük hevenyészett, mások aprólékosan kidolgozottak mindig elemi erővel hatottak rám, csupán a jelentésük maradt illékony és megragadhatatlan. Kivált a félig emberi/félig állati figurák csigázták fel képzeletemet, s hagytak magamra legyőzötten. Tudjuk az újabbkori történelemből, hogy a tehénantilop igen sokféle varázserővel rendelkezik a dél-afrikai kungok szemében. Ám azt csak találgathatjuk, milyen szerepet játszott a ló és a bölény a jégkorszaki Európa szellemi életében. Tudjuk, hogy őket is hatalmasnak tartották, csak azt nem, hogyan. A Tuc d'audoubert bölényfigurái előtt áilva éreztem, mint kapcsolódik egybe az évezredek szakadékán át az emberi gondolat: e figurák szobrászainak tudata az én tudatommal a megfigyelő tudatával. Elkeserítőnek éreztem, hogy ilyen távol vagyok a művészek világától, nemcsak a minket elválasztó idő, hanem az ugyancsak elválasztó kultúra miatt. Ez a Homo sapiens egyik paradoxona: egyszerre érezzük az évmilliós vadászógyűjtögető életmód formálta tudat és a mi tudatunk egységét és különbözőségét. 156

Egységes a tudatunk, mert ugyanaz az öntudat hatja át, ugyanaz az áhítat az élet csodái láttán. És érzé keljük a különbözőséget is, az általunk teremtett és minket teremtő kultúra nyelv, szokások, vallás másságát. Örvendezzünk, hogy az evolúció ilyen csodálatos lényt hozott létre.

Bibliográfia és további olvasmányok AZ ELŐSZÓ Leakey, Richard E.: Origins Reconsidered, Doubleday, New York, 1992. Tattersall, Ian: The Human Odyssey, Prentice Hall, New York, 1993. AZ 1. FEJEZET Broom, Robert: The Coming of Man: Was it Accident or Design? Witherby, New York, 1933. Coppens, Yves: East Side Story: The Origins of Humankind, Scientific American, 1994/május, 88-95. Lewin, Roger: Bones of Contention, Touchstone, New York, 1988. Lovejoy, C. Owen: The Origin of Man, Science 211, 1981. 341-350. (A cikkre adott válaszok ugyanott 217, 1982. 295-306.) Lovejoy, C. Owen: The Evolution of Human Walking, Scientific American, 1988/november, 118-125. Pilbeam, David: Hominoid Evolution and Hominoid Origins, American Anthropologist, 88, 1986. 295-312. Rodman, Peter S. McHenry, Henry M.: Bioenergetics cs of Hominid Bipedallsm, American Journal of Physical Anthropology 52, 1980. 103-106. Sarich, Vincent M.: A Personal Perspective on Hominoid Macromolecular Systematics, in Ciochon, Russell L. Corruccini, Robert S.: New Interpretations of Ape and Human Ancestry, Plenum Press, New York, 1983. 135-150. Wallace, Alfred Russel: Darwiniam, Macmillan, London, 1889. A 2. FEJEZET Foley, Robert A.: Another Unique Species, Longman Scientific and Technical, Harlow, Essex, (Books), 1987. Foley, Robert A.: How Man Species of Hominid Should There Be? Journal of Human Evolution 20, 1991. 413-429. Johanson, Donald C. Edey, Maitland A.: Lucy: The Beginnings of Humankind, Simon & Schuster, New York, 1981. Johanson, Donald C. White, Tim D.: A Systematic Assessment of Early African Hominids, Science 202, 1979. 321-330. Leakey, Richard E.: The Making of MankInd, E. R Dutton, New York, 1981. Schick, Kathy D. Toth, Nicholas: Making Stones Speak, Simon & Schuster, New York, 1993. Susman, Randall L. Stern, Jack: The Locomotor Behavior of Australopithecus afarensis, American Journal of Physical Anthropology 60, 1983.279-317. Susman, Randall L. és mások: Arboreality and Bipedality in the Hadar Hominids, Folia Primatologica 43, 1984. 113-156. Toth, Nicholas: Archaeological Evidense for Preferential Right Handedness in the Lower Pleistocene, and its ts Possible Implications, Journal of Human Evolution 14, 1985. 607-614. Toth, Nicholas: The First Technology, Scientific American, 1987/április, 112-121. Wynn, Thomas McGrew, William C.: An Ape's View on the Oldowan, Man 24, 1989. 383-398. A 3. FEJEZET Aiello, Leslie: Patterns of Stature and Weight in Human Evolution, American Journal of Physical Anthropology 81, 1990. 186-187. Bogin, Barry: The Evolution of Human Childhood, Bioscience 40, 1990. 16-25. Foley, Robert A. Lee, Phyllis E.:,Finite Social Space, Evolutionary Pathways, and Reconstructing Hominid Behavior", Science 243, 1989,901-906.

Martin, Robert D.: Human Brain Evolution in an Ecological Context, The Fifty-second James Arthur Lecture on the Human Brain American Museum of Natural History, New York, 1983. Spoor, Fred és mások: Implications of Early Hominid Labyrinthine Morphology for Evolution of Human Bipedal Locomotion, Nature 369,1994,645-648. Stanley, Steven M.: An Ecological Theory for the Origin of Homo, Paleobiology 18, 1992, 237-257. Walker, Alan Leakey, Richard E.: The Narl'okotome Homo erectus Skeleton, Harvard University Press, Cambridge, 1993. Wood, Bernard: Origin and Evolution of the Genus Homo, Nature 355, 1992,783-790. 4. FEJEZET Ardrey, Robert: The Hunting Hypothesis, Atheneum, New York, 1976. Binford, Lewis: Bones: Ancient Men and Modern Myth, Academic Press, San Diego, 1981. Binford, Lewis: Human Ancestors: Changing Views of their Behavior, Journal of Anthropological Archaeology 4, 1985, 292-327 Bunn, Henry Kroll, Ellen: Systematic Butchery by Plio/Pleistocene stocene Hominids at Olduvai Gorge, Tanzania, Current Anthropology 27, 1986,431-452. Bunn, Henry és mások: An Early Pleistocene Site in Northern Kenya, World Archaeology 12, 1980, 109-136. Isaac, Glynn: The Sharing Hypothesis, Scientific American, 1978/április, 90-106. Isaac, Glynn: Aspects of Human Evolution, in Bendall D.S. (szerk.): Evolution from Molecules to Man, University Press, Cambridge, 1983. Lee, Richard, B. DeVore Irven (szerk.): Man the Hunter, Aldine, Chicago, 1968. Potts, Richard: Early Hominid Activities at Olduvai, Aldine de Gruyter, New York, 1988. Robinson, John T: Adaptive Radiation in the Australopithecines and the Origin of Man, in Howell, E C. Bourliere, E (szerk.): African Ecology and Human Evolution, Aldine, Chicago, 1963, 385-416. Sept, Jeanne M.: A New Perspective of Hominid Archeological Sites from the Mapping of Chimpanzee Nests, Current Anthropology 33, 1992, 187-208. Shipman, Pat: Scavenging or Hunting in Early Hominids? American Anthropologist 88, 1986, 27-43. Zihlmann, Adrienne: Women as Shapers of the Human Adaptation, in Dahlberg, Frances (szerk.): Woman the Gatherer, Yale University Press, New Haven, 1981 5. FEJEZET Klein, Richard: The Archeology of Modern Humans, Evolutionary Anthropology 1, 1992, 5-14. Lewin, Roger: The Origin of Modern Humans, W. H. Freeman, New York, 1993. Mellars, Paul: Major Issues in the Emergence of Modern Humans, Current Anthropology 30, 1989, 349-385. Mellars, Paul Stringer, Christopher (szerk.): The Human Revolution: Behavioural and Biological Perspectives on the Origins of Modern Humans, University Press, Edinburgh, 1989, 160 Rouhani, Shahin: Molecular Genetics and the Pattern of Human Evolution, in Mellars, Paul Stringer, Christopher (szerk.): The Human Revolution, University Press, Edinburgh, 1989. Stringer, Christopher: The Emergence of Modern Humans, Scientific American 1990/december, 98-104. Stringer, Christopher Gamble, Clive: In Search of the Neanderthals, Thames & Hudson, London, 1993. Thorne, Alan G. Wolpoff, Milford H.: The Multiregional Evolution of Humans, Scientific American 1992/április, 76-83. Trinkaus, Eric Shipman, Pat: The Neanderthals, Alfred A.Knopf, New York, 1993. White, Randall: Rethinking the Middle/Upper Paleolithic Transition, Current Anthropology 23, 1982, 169-189. Wilson, Allan C. Cann, Rebecca L.: The Recens African Genesis of Humans, Scientific American 1992/április, 68-73. 6.FEJEZET Bahn, Paul Vertut, Jean: Images of the Ice Age, Facts on File, New York, 1988. Conkey, Margaret W.: New Approaches in the Search for Meaning? A Review of Research in Paleolithic Art", Journal of Field Archaeology 14, 1987, 413-430.

Davidson, Iain Noble, William: The Archeology of Depiction and Language, Current Anthropology 30, 1989, 125-156. Halversen, John : Art for Art's Sake in the Paleolithic, Current Anthropology 28, 1987, 63-89. Lewin, Roger: Paleolithic Paintjob, Discover 1993/július, 64-70. Lewls-Wllllams, J. David Dowson, Thomas A.: The Signs of All Times, Current Anthropology 29, 1988, 202-245. Lindly, John Clark, Geoffrey A.: Symbolism and Modern Human Origins, Current Anthropology 31, 1991, 233-262. Lorblanchet, Michel: Spitting Images, Archaeology, 1991/nov-dec, 27-31. Scarre, Chris: Painting by Resonance, Nature 338, 1989, 382. White, Randall: Visual Thinking in the Ice Age, Scientific American 1989/júl, 92-99. 7.FEJEZET Bitkerten, Derek: Language and Species, The University of Chicago Press, Chicago, 1990. Chomsky, Noah: Language and Problems of Knowledge, MIT Press, Cambridge, 1988. Davidson, Iain Noble, William: The Archeology of Depiction and Language, Current Anthropology 30, 1989, 125-156. Deacon, Terrence: The Neural Circuitry Underlying Primate Calls and Human Language, Human Evolution 4, 1989, 367-401. Gibson, Kathleen Ingold, Tim (szerk.): Tools, Language, and Intelligense, University Press, Cambridge, 1992. Holloway, Ralph: Human Paleontological Evidense Relevant to Language Behavior, Human Neurobiology 2, 1983, 105-114. Isaac, Glynn: Stages of Cultural Elaboration in the Pleistocene, in Harnad, Stevan R. Steklis, Horst D. Lancaster, Jane (szerk.): Origins and Evolution of Language and Speech, New York Academy of Sciences, New York, 1976. Jerison, Harry: Brain Size and the Evolution of Mind, The Fifty-ninth James Arthur Lecture on the Human Brain, American Museum of Natural History, New York, 1991. Laitman, Jeffrey T: The Anatomy of Human Speech, Natural History 1984/aug, 20-27. Pinker, Steven: The Language Instinct, William Morrow, New York, 1994. Pinker, Steven Bloom, Paul: Natural Language and Natural Selection, Behavioral and Brain Sciences 13, 1990, 707-784. Wills, Christopher: The Runaway Brain, Basic Books, New York, 1993. White, Randall: Thoughts on Social Relationships and Language in Hominid Evolution, Journal of Social and Personal Relationships 2, 1985,95-115. Wynn, Thomas McGrew, William C.: An Ape-s View of the Oldowan, Man 24, 1989, 383-398. 8. FEJEZET Byrne, Richard Whiten, Andrew: Machiavellian Intelligense: Social Expertise and the Evolution of Intellect in Monkeys, Apes, and Human, Clarendon Press, Oxford, 1988. Cheney, Dorothy L. Seyfarth, Robert M.: How Monkeys See the World, The University of Chicago Press, Chicago, 1990. Dennett, Daniel: Consciousness Explained, Little,Brown, Boston, 1991. Gallup, Gordon: Self-awareness and the Emergence of Mind in Primates, American Journal of Primatology 2, 1982, 237-248. Gibson, Kathleen Ingold, Tim (szerk.): Tools, Language, and Intelligense, University Press, Cambridge, 1992. Griffin, Donald: Animal Minds, University of Chicago Press, Chicago, 1992. Humphrey, Nicholas K: The Inner Eye, Faber & Faber, London, 1986. A History of the Mind, Harper & Collins, New York, 1993. Jerison, Harry: Brain Size and the Evolution of Mind, The Fifty-ninth James Arthur Lecture on the Human Brain, American Museum of Natural History, New York, 1991. McGinn, Colin: Can we Solve the Mind-Body Problem? Mind 98, 1989, 349-366. Savage-Rumbaugh, Sue Lewin, Roger : Kanzi: At the Brink of Human Mind, John Wiley, New York, 1994.

Magyar nyelvű ajánlott irodalom Darwin, Charles: Az ember származása és a nemi kiválasztás, Gondolat Kiadó, Budapest, 1961. Darwin, Charles: A fajok eredete természetes kiválasztás útján, vagy a lété r t v a l ó k ü z d e l e m b e n e l ő n y h ö z j u t o t t f a j t á k M a g y a r Helikon, Budapest, 1973. Darwin, Charles: Egy természettudós utazásai, Akadémia Kiadó, Budapest, 1957. Gyenis Gyula : Azember evolúciója, Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöktovábbképző Intézete, Budapest, 1994. Egyetemi jegyzet. Gyenis Gyula: Az ember evolúciója, in Vida Gábor szerk: Az. élővilág evolúciója. Evolúció IL, Natura Kladó Budapest, 1982, 173-189. Hoppál Mihály: Sámánok, Helikon Kiadó, Budapest, 1994. Kordos László: Az első ötvenmillió év, Gondolat Kiadó, Budapest, 1985. László Gyula: Az ősember művészete, Corvina Kiadó, Budapest, 1968. Leakey, Richard E.: Megnyertem az életet, Gondolat Kiadó, Budapest, 1990. Leakey, Richard E. Lewin, R.: Fajunk eredete, Gondolat Kiadó, Budapest, 1978. Leroi-Gourhan, André: Az őstörténet kultuszai, Kozmosz, Budapest, 1985. Lipták Pál: Embertan és emberszármazástan, Tankönyvkiadó, Budapest, 1980. Mazák, V Burian, Z.: Az ősember és elődei, Gondolat Kiadó, Budapest, 1990. Morris, Desmond: A csupasz majom, Európa Kiadó, Budapest, 1989. Passingham, Richard E.: Az emberré vált főemlős, Gondolat Kiadó, Budapest, 1988. Waechter, John: Az ember őstörténete, Helikon Kiadó, Budapest, 1988.

Abri Blanchard (barlangi lelőhely) 108 acheuli ipar 49, 50, 98, 136, 137, 138 adaptáció 51, 53, 54, 63, 65-67, 126, 143, 146 adaptív radiáció 12, 40, 44, 85 A fajok eredete (Danviri) 14, 33 Afrika 8, 11, 27, 33, 35, 86, 92, 155 African Genesis (Ardrey) 70 Afrikai kiindulás 92-97, 99-102 agresszió 103, 104, 126, 146, 147 agy -a Homo-nemzetség agytérfogata 12, 38, 52, 56, 63, 89, 130 -és a bal-, jobbkezesség 51 -és a Broca-mező 130, 131, 138 -és az emberi újszülöttek 54 -és eszközkészítés 22, 24, 48, 49 -és nyelv 89, 122, 125, 128, 129, 138, 139 -és tudat 89, 139, 145, 146 -és szülői gondoskodás 54, 56 -és Zinj felfedezése 38 -Mint anyagcsere-igényes szerv 63,,a gyűjtögető asszony"-hipotézise 23 Aiello, Leslie 45, 64 Altamira (barlangi lelőhely) 109-112, 115 Amboseli Nemzeti Park 146 amerikai indiánok 102 American Museum of Natural History 130 Amúd (barlangi lelőhely) 91 Andrews, Peter 21 Animal Minds (Griffin) 141 Antarktisz 67 aragól ember 88, 96 Ardrey, Robert 70 Arisztotelész 123 aurignaci kultúra 108 Ausztrália 33, 94, 102, 105, 113, 116 Australopithccusok -Australopithecus afarensis 42. 43, 45. 64 -Australopitecus afrikanus 35, 36, 43, 59 -Australopithecus boisei 36, 37, 43 -Australopithecus tubustus 35-37, 43, 51 Az ember származása (Darwin) 14 az ember mint gyilkos emberszabású majom"-hipotézis 22 az eszközkészítő ember"-hipotézis (Oakley dolgozata) 22, 126 Ádám és Éva 70, 101 Ázsia 88, 94, 97, 125, 126 bal- és jobbkezesség 51, 131 Bahn, Paul 110, 111 behaviorizmus 141, 142 belső szem" 149 bennszülött populációk 67-69 Bégouên, Robert 106, 112 Bickerton, Derrick 122, 124 Binford, Lewis 72-74, 128 Bogin, Barry 53 Boise, Charles 37

Bones: Ancient Men and Modern Myth (Binford) 73 Border Cave (barlangi lelőhely) 95 Botswana, lásd még kung szanok 68 Breuil, Henri 105, 113-115 Broca-mező 130, 131, 138 Broken H111-1 ember 88, 96 Bromage, Tim 60 Broom, Robert 17, 35 Byrne, Richard 150 Carthailac, Émile 111 Cavalli-Sforza, Luigi Luca 95 Chabot (barlangi lelőhely) 110 C h e n e y, D o r o t h y 1 4 6 C h i r o n, L é o p o l d 1 1 0 C h o m s k y, N o a m 1 2 4 C o n k e y, M a r g a r e t 1 1 5 Conroy, Glenn 60 Consciousness Explained (Dennett) 141 Co ppens, Yves 27, 43 C r e l i n, E d m u n d 1 3 2 Current Anthropology 118 csimpánz -és négy lábon járás 26 -és testmagasság 53, 62 -és tudat 49, 147, 150, 152 -hangképző-apparátusa 130, 133 -medencéje 25 -mint eszközhasználó 47, 49 - törpe" 28, 49 csüngők 98 Dart, Raymond 23, 34, 35, 38, 70 Darwin, Charles a fegyveres vadászatról 16, 69 A fajok eredete 14, 33 a geológiai adatok hiányosságáról 33 Az ember származása 14, 68 Egy természettudós utazásai 69 evolúciós csomagja 17, 22, 24, 126 Dauvois, Michel 114 Davidson, Iain 137 Dawkins, Richard 142 Deacon, Terrence 130 Dean, Christopher 60 Dennett, Daniel 141, 142 Descartes 141 Dél-Afrika lásd taungi gyermek dinoszauruszok 144 Discover 120 DNS 101, 102 Dowson, Thomas 117 Drakensberg-hegység 151 Dunbar, Robin 127

eredeti bűn 70 Early Hominid Activities at Olduvai (Potts) 72 East Side Story" 28 egynejűség 29 Egyszarvú képmása 112, 121 Einstein, Albert 147 elemi család 29 elektron spin rezonancia 91 e g y ü t t é r z é s 1 5 2 e n k e f a l i z á c i ó 1 4 3 entoptikus képek 118 Epps, Meave 7, 13 erkölcsi érzék 53, 74, 85 eszközkészítés -és acheuli ipar 49, 98, 136, 137, 138 -és étrendi változások 51, 63 -és moustiéri ipar 100, 136, 138 -és nyelv 125, 126, 128, 130-132, 135, 136 -és oldován ipar 47-50, 97, 131, 135, 138 -szakócák megjelenése 49, 50 - eszközkészítő ember"-hipotézis 22 Eszközök, nyelv és megismerés az emberi evolúcióban (tanácskozás) 139 Etiópia 27, 40 Eurázsia 33, 73, 100, 104, 105 Édenkert"-hipotézis 92 éghajlat 28, 37, 94, 103, 135 életkilátások 52, 54, 59 étrend 30, 35-37, 52, 63 évgyűrűk 60 Falk, Dean 65, 129, 146 fára mászás 45 fegyverek 16, 68 fehérjedúc étrend 51 félig állati/félig emberi alakok 112, 119, 156 felső őskőkori forradalom 99, 100, 127,135,136 Foley, Robert 40, 62 fogazat -és étrend 30, 35-37, 52, 63, 64 -és Lucy csontváza 42 -és meghosszabbodott gyermekkor 58, 59 -és Zinj felfedezése 37 földművelés 67, 86 Franciaország acheuli ipar -ban 49, 98, 136, 137, 138 lascaux-i barlang -ban 105, 108, 112, 116 moustiéri ipar -ban 100, 136, 138 fül felépítése 46, 65 Gallup, Gordon 150 garat 132, 133 Gargas (barlangi lelőhely) 109 genetika, lásd még,,mítokondriális Éva"-hipotézis, afrikai kiindulás"-hipotézis, DNS

és a modern földrajzi változatok 93, 97 Genezis 123 geometriai minták 108, 112, 116-121 gége 132, 133 Gibson, Kathleen 123, 139 Gombe Stream Rezervátum 152 gorilla 19, 21, 150 Görögország 88 gravetti kultúra 108 Great Rift Valley 27, 28 Griffen, Donald 141 gyermekek 53, 58, 132 haláltudat 153, 154 hallucináció 117-121 Halversen, John 112, 118 hangképző-apparátus 129, 132, 138 hangszalagok 132, 133 helyváltoztatás lásd két lábon járás Holloway, Ralph 126,131 Homo erectus 10, 13, 43, 49, 55, 56, 58, 61, 80, 84, 90, 93, 97, 98, 130, 133, 134,137,155 Homo habilis 38, 39, 43, 49, 52, 131, 134 Homo sapiens 8, 13, 32, 40, 43, 54, 56, 59, 73, 85, 87, 88, 89, 90, 92, 93, 98-99, 102, 121, 122, 124, 127, 134, 142, 155 hőleadás 35 Human Evolution 129 Human Neurobiology 131 Humphrey, Nicholas 147, 148 húsfeldolgozás jelei 47, 76 Isaac, Glynn 70-72, 75-80 ivari dimorfizmus 30, 42 jávai ember fosszíliái 96 jerison, Harry 130, 143, 145 jégkorszak 86, 94, 105, 107-109, 156 Johanson, Donald 40, 43-44 Kafzeh (barlangi lelőhely) 91, 92, 95, 96, 100 Kalahári-sivatag 68, 107, 113 Kanzí (csimpánz) 49 Karari-szakadék 75 Kebarra (barlangi lelőhely) 91 Keeley, Lawrence 47, 78 Keith, Arthur 38 Kenya és kéregmozgások 27 Karari-szakadék -ban 75 kereszténység 107 Kelet-Afrika 27, 30, 34, 37, 40, 66, 107, lásd még Kenya,Tanzánia kelet-afrikai ember 37 kéregmozgások 27 két lábon járás -és a fül felépítése 46, 65 -és a hőleadás 31, 65 -és a környezeti feltételek 12, 28, 30, 65

-és az öreglyuk helyzete 34 -és az újszülöttek agytérfogata 54 - és Lucy csontváza 44, 45 -Isaac a -ról 70 -Lovejoy a -ról 25, 28-30 kihalás 28, 39, 66 Kimen, Kamoja 9,13 Kína 55 Klasies River Mouth Cave (barlangi lelőhely) 95, 96 Klein, Richard 75, 128 komputertomográfia 45, 60 koponyaalap 34, 35, 133, 134, 137 Közel-Kelet 88, 89, 95-97, 99, 103 Kroll, Ellen 78 Kromdraai 11, 35 kung szanok/kungok 23, 107, 113, 117, 118 kutya 30, 144, 150 La Marche (barlangi lelőhely) 109 Laden, Robert 115 Laitman, Jeffrey 132, 133, 137 Laming-Emperaire, Annette 114 Language and Species (Bickerton) 122 Language Instinct, The (Pinker) 125 Lascaux (barlangi lelőhely) 105, 108, 109, 112, 116 Leakey, Jonathan 38 Leakey, Louis 8, 15, 37, 38 Leakey, Mary 8, 37, 47 Lee, Phyllis 62 Le Moustiére (barlangi lelőhely) 100 Leroi-Gourhan, André 107, 114-115 Le Tuc d'audoubert 106, 121, 156 Lévi-Strauss, Claude 113 L e w i s, G. E d w a r d 1 8 Lmis-Williams, David 107,117-121 Lieberman, Philip 132 Lorblanchet, Michel 120 Lovejoy, Owen 25, 28-30, 45, 46 Lucy csontváza 40, 42, 44, 45, 64 Man the Toolmaker (Oakley közleménye) 126 McGrew, William 48, 49 McHenry, Henry 30 magdaléni kultúra 109 Makapansgat 11, 35 Making of Mankind, The 72 Man 136 Mann, Alan 59 Martin, Robert 63 Mea Culpa d'un Sceptique (Carthailac) 111 medence -és emberi újszülöttek 54, 56 -és szaporodás 55 mitokondriális Eva"-hipotézis 100, 104 mitológia 121, 153, 154, 156

molekuláris bizonyítékok 19, 21, 43, 87, 100 moustiéri ipar 100, 136, 138 Mozambik 27 National Geographic Society 7 Nature 45, 101 neandervölgyi ember, lásd még többközpontú evolúció"-binford vizsgálatai 73 -eltűnése 87, 99, 134 -és a modern ember 87, 92, 100, 103, 104 -és a nyelv 86, 134 -és az éghajlat 94, 103, 135 négy lábon járás 26, 30, 46 Németország 108 népirtás 103 Noé bárkája"-hipotézis 92 Noble, William 137 növekedési görbe 53, 56, 58-61 nyelv -és az agy 89, 122, 125, 128-132 -folytonossági modellje 123, 139 -Isaac hipotézise 135, 136 Oakley, Kenneth 22, 86, 126 oldován ipar 47-50, 98, 135, 138 Olduvai-szakadékvölgy 8, 11, 37, 38, 47,74, 76, 96 orrgaratüreg 133 önérzékelés 141, 149, 150, 152 öreglyuk 34 őrlőfogak 18, 30, 34, 35, 37, 39, 55, 58, 60 Pakisztán 21 párosodás 31, lásd még szaporodás pávián 31, 38, 52, 61, 66, 151 Péche Merle (barlangi lelőhely) 120 pekingi ember 55 Perper, Timothy 69, 70 petralonai ember 88 Pilbeam, David 21 pillangók 144 Pinker, Steven 125 Platón 123 Plooij, Frans 152 Potts, Richard 72, 75, 76 radiátor"-hipotézis 65 radioizotópok 92 rágó-apparátus 36 Ramapithecus 18 Reinach, Salomon 113 reneszánsz 108 Reznikoff, Iégor 114

Robinson, John 69 Roc de Sers (barlangi lelőhely) 109 R o d m a n, P e t e r 3 0 R o u h a n i, S h a h i n 9 5 Runaway Brain, The (Wills) 89 Sarich, Vincent 19 Sautuola, Don Marcellino de 110 Savage-Rumbaugh, Sue 49 sámán 97, 117-121, 155 S c a r r e, C h r i s 1 1 5 S c h m i d, P e t e r 6 4 Schrire, Carmel 69, 70 Science 28, 42, 150 Scientific American 71 serdülőkor, emberi 53, 58 Seyfarth, Robert 146 Shipman, Pat 76, 79 Simons, Elwyn 18 S m i t h, H o l l y 5 9 solutréi kultúra 109 Spanyolország 109, 115 Spoor, Fred 46, 64 steinheimi ember 88 Sterkfontein (barlangi lelőhely) 11, 35 Stern, Jack 45 Síringer, Christopher 92, 94 Susman, Randall 45, 51 Swartkrans (barlangi lelőhely) 11, 35 szakócák, megjelenése 49, 50, 136 szaporodás 55, lásd mitokondriális Éva"-hipotézis és vadászó-gyűjtögető életmód 28 számítógépes modellek 104, 142, 148 Szkhul (barlangi lelőhely) 91, 92, 95, 100 szülőcsatorna 56 Tabún (barlangi lelőhely) 91, 100 Taieb, Maurice 42 taktikai rászedés 150-152 Tanzánia 27, lásd még Olduvai-szakadékvölgy tanyahely 71, 72 taungi gyermek 34, 35, 59-61 tánc 117 táplálékmegosztás elmélete 71, 74, 80 társas kurkászás 127 társas intelligencia"-hipotézis 126 társas sakk 148 társas szerveződés -és barlangrajzok 115 -és nyelv 71, 122, 124-126 -és tudat 149, 153 -és vadászó-gyűjtögető életmód 71, 80 technológia lásd eszközkészítés temetési szertartások 154 terhesség 54, 61, lásd még szaporodás termékenységi kultuszok 109

természetes kiválasztódás 17, 30, 89, 123-125, 128, 143, 145, 153 termolumineszcencia 91 test díszítése 97, 128 testmagasság-különbségek 30, 37, 42, 44,62 therianthropus 119 totemisztikus szertartások 113 Toth, Nicholas 47, 51, 78, 131, 136 többközpontú evolúció"-hipotézise 92-97, 98, 102 többnejűség 29 Törökország 21 Trois-Fréres (barlangi lelőhely) 112, 119 tudat 112, 128, 130, 135, 138, 139, 140, 157 Turkana-fiú lásd Turkana-tó Turkana-tó 7, 8, 37, 47, 55, 56, 77, 131 tükör-próba 123, 150 Tűzföld 69 újszülöttek 54, 56 vallás 107, 111, 115, 153, 154, 156 vadászmágia 113, 116 vadászó-gyűjtögető életmód -és barlangrajzok 86, 105-121, 137 -és hőleadás 65 -és húsfeldolgozás jelei 47, 76 -és nyelv 68, 74, 84, 125 -és tudat 74, 147, 154 vadászat vagy dögevés 50, 63, 70-80 Vannier, Michael 60 Varázsló képmása 112, 119 vágásnyomok 76, 79 vándorlás 62, 91, 93, 97 versengés 16, 53, 61, 62, 66, 104, 147, 149 vérfehérje-adatok 19 világháború, II. 22 W a l k e r, Al a n 1 3, 5 6 W a l l a c e, A l f r e d 1 7 Wallace, Douglas 101, 102 W h i t e, R a n d a l l 1 2 7 W h i t e, T i m 4 2, 4 3 W hi t e n, An d re w 1 50 Wills, Christopher 89 Wilson, Alan 19, 101, 102 Wolpoff, Milford 89, 94, 102 Wynn, Thomas 48, 49, 136 Zagrosz-hegység 155 Zambia 88, 96, 97 zene 108, 115, 117 Zeusz 139 Zinjanthropus boisei 37 Zubrow, Ezra 103