16 MAGYARORSZÁG T Ö R T É N E T E A DUALIZMUS KORA 1867-1914 Kozári Monika
KOZÁRI MONIKA A dualizmus kora 1867-1914 Főszerkesztő Romsics Ignác KOSSUTH KIADÓ
írta: Kozári Monika Főszerkesztő: Romsics Ignác Sorozatszerkesztő: Nagy Mézes Rita Képszerkesztő: Demeter Zsuzsanna A térképeket készítette: Nagy Béla A kötetet tervezte: Badics Ilona Kiadói programvezető: Szuba Jolanta Kiadói programkoordinátor: Winter Angéla A képek válogatásában részt vett: Vajda László Közreműködő intézmények: Budapesti Történeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Országos Levéltár, Országos Széchényi Könyvtár, amelyek a sorozat képanyagát a rendelkezésünkre bocsátották. Egyéb források: Budapest Főváros Levéltára, ELTE Természetföldrajzi Tanszék, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Közlekedési Múzeum (Budapest), Magyar Képek Archívum, Magyar Nemzeti Galéria, MTA Művészeti Gyűjtemény, MTA Történettudományi Intézet, Petőfi Irodalmi Múzeum, Soproni Múzeum (Sopron) Fotók: Berényi Zsuzsa, Czikkelyné Nagy Erika, Dabasi András, Farkas Árpád, Gottl Egon, Jaksity László, Képessy Bence, Nagy Zoltán, Soós Ferenc, Szalatnyay Judit, Szelényi Károly, Szepsy Szűcs Levente ISBN 978-963-09-5694-9 Minden jog fenntartva Kossuth Kiadó 2009 Kozári Mónika 2009 Felelős kiadó Kocsis András Sándor a Kossuth Kiadó zrt. elnök-vezérigazgatója A kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja Műszaki vezető Badics Ilona Nyomdai előkészítés Veres Ildikó Korrektor Török Mária Képkidolgozás GMN Repró Stúdió A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda zrt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató www.kossuth.hu / e-mail: kiado@kossuth.hu
Tartalom A DUALISTA RENDSZER KIALAKULÁSA ÉS KONSZOLIDÁCIÓJA Az alkotmányos keretek és a politikai intézményrendszer 8 A pártviszonyok átrendeződése 27 Tisza Kálmán miniszterelnöksége 34 GAZDASÁG, TÁRSADALOM, MŰVELŐDÉS A gazdaság fejlődése 48 A társadalom átalakulása 59 Kulturális modernizáció 69 VÁLSÁGTÜNETEK A SZÁZADFORDULÓN Reformtörekvések és válságjelek az 1890-es években 78 Tisza István konszolidációs kísérlete 92 Az 1905-1906-os politikai válság és a koalíciós kormány 97 Tisza és a munkapárti kormányok a háború előtt 105 Ajánlott irodalom 112
A dualista rendszer kialakulása és konszolidációja Az alkotmányos keretek és a politikai intézményrendszer A pártviszonyok átrendeződése 27 Tisza Kálmán miniszterelnöksége 34
Az alkotmányos keretek és a politikai intézményrendszer A kivilágított Nemzeti Múzeum, 1867. február 18. Fametszet Ferenc József 1867. február 17-én Andrássy Gyula grófot nevezte ki magyar miniszterelnökké. Ezzel alkotmányos korszak vette kezdetét Magyarország történelmében. Andrássy kormánya a parlamentnek felelős kormány volt. Ezt megelőzően volt már egy parlamentnek felelős kormány, a Batthyány-kormány, amely 1848-ban csak rövid életű lehetett. A kiegyezést követően azonban az első világháborúig valamennyi magyar kormány az országgyűlésnek volt felelős. Ez döntő különbség a korábbi rendi és abszolutista korszakokhoz képest, amikor a kormány az uralkodónak volt felelős. Deák Ferenc, 1860-as évek. Peez Henrik olajfestménye Az lett volna a kézenfekvő, hogy az abszolút politikai tekintély, Deák Ferenc legyen a miniszterelnök, hiszen a kiegyezésnek magyar részről ő volt a megalkotója. Deák azonban távol tartotta magát a további politikai szerepvállalástól és nem vállalta el a miniszterelnöki tisztet. Megmaradt képviselőnek. Andrássy Gyulát ő ajánlotta Ferenc Józsefnek. Andrássy kinevezése az idők változását jelezte és mindkét féltől, az uralkodótól és Andrássy Gyulától is nagyfokú rugalmasságot igényelt. Andrássy a szabadságharcban a Habsburg-ellenes oldalon állt. A Zemplén megyei nemzetőrség élén részt vett a pákozdi és a schwechati csatában. Majd a kormány konstantinápolyi követe lett. A szabadságharc után Párizsban élt. Itthon távollétében halálra ítélték, és 1851-
ben jelképesen felakasztották. Emiatt kapta a párizsi szalonokban a szép akasztott" nevet. Másfél évtized múlva pedig Magyarország miniszterelnöke lett. Andrássy nagyon jó képességű ember volt, gyors észjárással megáldva. Auditív és nem vizuális, vagyis nem szeretett előterjesztéseket olvasgatni, azt igényelte, hogy az adott témában járatos szakértők készítsék fel a tárgyalásokra. Első hallásra nagyon sok mindent megjegyzett és kiváló előadó volt. Azt a benyomást tette a környezetére, mintha a terítéken lévő ügyben nagyon jól felkészült lenne. Emellett határozott volt és döntésképes, és nem szenvedett önbizalomhiányban sem. Mindezek a tulajdonságok nagyon is fontosak voltak ahhoz, hogy eredményes lehessen, mert óriási feladatot vállalt magára a miniszterelnöki tisztség elfogadásával. A kiegyezéssel ugyanis egy rendszerváltást kellett kiteljesíteni. A korábbi rendi államot polgári állammá kellett formálni. Ez döntően az első kormány feladata volt, bár közel sem ért a végére. Sok feladat volt, és az államélet sok területén. 1867-ben az uralkodó a kiegyezés részeként visszaállította az ország területi egységét (amit egyébként 1850-ben ő szüntetett meg). Visszacsatolták a Szerb Vajdaságnak és Temesi Bánságnak elnevezett délvidéki részeket és keleten a Partiumot. Megszüntették az abszolutizmus által bevezetett öt katonai kerületet és helyreállították a hagyományos megyerendszert. A megyék újra nemcsak közigazgatási egységek voltak, hanem politikai jogok birtokosai is. Horvátország is ismét integráns részét alkotta a Szent István-i államtestnek. Erdély azonban még különálló volt, és Horvátországgal is ki kellett alakítani az együttélés kereteit. 1868 folyamán mindkettőre sor került, Erdély unióját két évtized alatt már másodszor valósították meg. Az unió kimondása azonban nem jelentette egyszersmind a jogharmonizáció megvalósítását is, még évtizedekig éltek eltérések az erdélyi és a magyarországi jogrend között. Andrássy Gyula gróf (1823-1898) Zemplén vármegyében, Tőketerebesen született 1823. március 8-án. A 19. században az arisztokrata és nagybirtokos családok gyermekei nem jártak iskolába, házitanítók tanították őket. Ismereteiket saját családi könyvtárukból gyarapították. 17-18 éves koruktól utaztak, 2-3 évet Nyugat-Európában töltöttek. A leghíresebb egyetemeken hallgattak egy-egy szemesztert, Andrássy Gyula, Schrecker Ignác 1867 körül. felvétele minthogy az egyetemi tanulmányoknak még nem volt előfeltétele az érettségi vizsga, amit Magyarországon egyébként is csak 1851 -ben lehetett először letenni. Andrássy diplomáciai, jogi és közgazdasági ismereteit gazdagította Németországban és Angliában. Franciául és németül anyanyelvi szinten tudott. Jól tudott úszni, lovagolni és kiválóan rajzolt. Igazi művészlélek volt, színes egyéniség, csapongó szellem és rengeteg ötlet jellemezték. A kor szépségideálja szerint szép férfi volt, megdobogtatta a hölgyek szívét.a politikában először Széchenyi István volt rá nagy hatással, akit személyesen is jól ismert. 1847-ben Zemplén vármegye országgyűlési követe lett ellenzéki követutasítással és Kossuthhoz csatlakozott. 1848 áprilisában megyéje főispánja lett, később a megyei nemzetőrség parancsnoka. 1849 májusától a kormány küldöttje volt Konstantinápolyban. A világosi fegyverletétel után Párizsban és Londonban élt. Franciaországban vette feleségül Kendeffy Katinka grófnőt. Az emigrációban szakított korábbi politikájával és az Ausztriával való megegyezést kereste. 1858-ban amnesztiát kapott és hazatérhetett. Részt vett az 1861 -es és az 1865-ös országgyűléseken. Deák köréhez csatlakozott és aktív szerepet vállalt a kiegyezés előkészítésében. 1867. február 17-től 1871. november 14-ig miniszterelnök volt, majd 1871 novemberétől a Monarchia közös külügyminisztere. 1879. október 8-án mondott le, miután még előző nap aláírta Németországgal a kettős szövetségi szerződést. Ezután teljesen visszavonult a politikától. 1898. február 18-án hunyt el a Fiume melletti Voloscában. Az 1868: XXX. törvénycikkel a magyar-horvát kiegyezés is megtörtént. A törvényben elismerték Horvátország belpolitikai önállóságát, és biztosították a horvát nyelv használatát. A horvát tartománygyűlés parlamentként működött. A végrehajtó hatalom élén a bán állt, akit
Az Osztrák-Magyar Monarchia 1867-1918 az uralkodó nevezett ki a magyar minisztertanács javaslata alapján. A horvát-magyar együttélés azonban a dualizmus évtizedei során éppúgy nem volt problémamentes, mint ahogy az osztrák-magyar sem. Még két fontos területi kérdés várt megoldásra, a Katonai Határőrvidék polgárosítása és Fiume hovatartozása. A Határőrvidéket a török elleni harcok idején hozták létre, de az udvarnak érdekében állt azt követően is fenntartani, mert az esetleges magyar ellenállással szemben bevethető katonai erőt képviselt. Andrássy már 1867 augusztusában felségfolyamodványban kérte az uralkodót a Határőrvidék feloszlatására és a közigazgatási rendszerbe való beolvasztására, de ez az igény igen komoly ellenállásba ütközött. A Határőrvidék ugyanis igazgatásilag nem Magyarországhoz, hanem a közös hadügyminiszter hatáskörébe tartozott, és a közös hadvezetés, valamint az osztrák birodalmi centralisták ellenezték megszüntetését. Andrássy azzal érvelt, hogy a Határőrvidék fenntartása veszélyezteti az alkotmányos kormányzást és lehetőséget adhat az abszolutizmus bevezetésére. A tényleges feloszlatás még igen vontatottan haladt, és csak az 1880-as évek elején fejeződött be. Fiume a magyar-horvát kiegyezés óta a Magyar Koronához csatolt külön test volt. Hovatartozása a magyar közgondolkodásban nagyon fontos szerepet töltött be, az a város volt a kikötő, a kijutás a tengerre. Andrássy ebben is eredményes volt, mert elérte Ferenc Józsefnél, hogy 1870. július 28-án az uralkodó királyi leiratban a magyar országgyűlést bízta meg a Fiume és kerülete közigazgatására vonatkozó törvényes teendőkkel, a végrehajtó hatalom
gyakorlásával pedig a magyar minisztertanácsot, igaz csak ideiglenes jelleggel. A választott fiumei képviselőtestület autonómiát kapott, vagyis egy kompromisszumos köztes megoldás született. Ez volt a fiumei provizórium, amelynek értelmében a város egy, a király által kinevezett kormányzó fennhatósága alá került. A magyar minisztertanács a magyarországi törvények hatályát kiterjesztette Fiumére is, ahol a hivatalos nyelv az olasz volt. Így a magyar törvényeket egészen az 1870-es évek közepéig olaszra is lefordították és megjelentették, amit végül takarékossági okokból szüntettek meg. A legfontosabb állami intézmények közül a magyar országgyűlés 1865 óta működött. Megújítása még nem volt esedékes, a következő választásokra csak 1869-ben került sor. Ezt az országgyűlést még az 1848-as választójogi törvény alapján választották, amely a lakosság mintegy 10 százalékának biztosított választójogot. (Európában egyedül Angliában voltak valamivel többen választásra jogosultak.) A magyar választójogi törvény korszerű volt. Szakított a korábbi rendi szemlélettel, a nemesi előjogokat nagymértékben visszaszorította, ha nem is szüntette meg teljesen. A kö- Választójog 1874-ig az 1848: V. tc-t használták. A választójog cenzusos volt. Vagyoni, jövedelmi és értelmi cenzust használtak. A korabeli Európában (Svájcot kivéve) Magyarországon volt a legalacsonyabb a cenzus. A cenzus földtulajdon esetén legalább 1/4 telek, amely elég tág kategória, mert Magyarországon az 1/4 telek 5,75 és 15 hold között ingadozott. Városokban 300 forint értékű ingatlan. Erdélyben más cenzusok voltak. Választójoguk volt a 20. életévüket betöltött férfiaknak és választhatóak voltak a 24 év feletti férfiak, amennyiben a cenzusnak megfeleltek. Meghagyták azoknak a választójogát is, akik 1848 előtt előjogaik alapján választhattak. A dualizmus során 1874-ben és 1913-ban született újabb választójogi törvény. 1874-ben földbirtok esetében fenntartották az 1/4 telket. A többi kategóriában az adóhoz kötötték a cenzust: a vidéki iparos 6 forint, a városi 10 forint 50 krajcár után volt választójogosult. A házbéradó esetében 15 forint 75 krajcár fölött. A föld- és háztulajdon esetében 5 forint, csak háztulajdon esetén 6 forint adóminimum felett. És választók voltak az (állásban lévő) elsősorban diplomás értelmiségiek, mint a papok, hivatalnokok, tanárok és tanítók, írók és művészek, ügyvédek és közjegyzők, és az egészségügyi személyzet. Számuk nagyon kicsi volt az összlakossághoz viszonyítva. A választások nyílt szavazással bonyolódtak. vetállítást felváltotta a népképviselet. Igaz, hogy a választójogot cenzushoz kötötték, de ez egyáltalán nem volt kirívó, Svájcot leszámítva, ahol parlamentáris állam műkö- Fiume látképe
A balközép az országgyűlésen. A felszólaló Tisza Kálmán. Fametszet a Vasárnapi Újságíró/, 1868 Főrendiház dött, mindenhol természetes volt még ekkor a cenzus. A választójog nagyon fontos kérdés volt, amely azt a célt szolgálta, hogy a kiegyezéssel uralomra került magyar vezető rétegek a hatalmukat a továbbiakban is meg tudják A magyar kétkamarás országgyűlés felsőháza 1867-1918 között. Az 1848 előtti rendi országgyűlés felsőtáblájának a jogutódja. Létszáma 1885-ig 834 fő volt. Tagja volt a nagykorú arisztokrata férfiak közül mindenki, aki folyamodott a tagságért az uralkodóhoz; az indigónak, tehát a honosított arisztokraták is; továbbá az uralkodócsalád tagjai; az ország zászlósurai; a főispánok; a római és a görög katolikus, illetve az ortodox püspökök; a fiumei kormányzó és a horvát tartománygyűlés három küldötte. 1885-ben megreformálták, mert ebben a formában teljesen működésképtelen volt, összetétele pedig anakronisztikus. Politikai irányvonala már nagyon elütött a képviselőház nemzeti liberális beállítottságától. A reform alapján kimaradtak belőle a főispánok és a címzetes püspökök. Az arisztokraták részvételét vagyoni cenzushoz kötötték, csak a legalább 3000 korona földadót fizetők lehettek tagok. A honosított arisztokratákat döntés elé állították, hogy az osztrák vagy a magyar felsőházban kívánnak-e tevékenykedni. Újonnan bekerült a Kúria elnöke és másodelnöke, a budapesti királyi ítélőtábla elnöke, a pannonhalmi főapát, a református és az evangélikus egyház 3-3 legidősebb püspöke és 3-3 főgondnoka, az unitárius egyház egy képviselője és 50 tag, akiket a király nevezett ki a minisztertanács előterjesztése alapján. A kimaradó arisztokraták közül a főrendiház választhatott 50 élethossziglani képviselőt. tartani. Az Andrássy-kormány idején azonban még nem volt égető kérdés a választójog megváltoztatása, azaz szűkítése. Majd csak az 1869-es és 1872-es választások tapasztalatai alapján érezték úgy a későbbi kormányok, hogy ebben lépniük kell. 1887-ig háromévenként, attól kezdve ötévenként voltak országgyűlési választások. Az országgyűlés felsőházának, a főrendiháznak születési jogon tagja volt minden nagykorú arisztokrata férfi. Elméletben ez egy több száz fős testület volt, a gyakorlatban azonban csak töredékarányban vettek részt az üléseken. Működése így is meglehetősen nehézkes volt. Andrássy tervbe vette a főrendiház reformját, amelyet azonban elkezdeni sem tudott. Az országgyűlés képviselőházában három párt foglalt helyet. A kormányon lévő Deák-párt - közel 250 képviselőjével - nagy túlsúlyban volt az országgyűlésben. Ok az ülésterem jobb oldalán ültek. Tőlük balra, de középen a Tisza Kálmán és Ghyczy Kálmán által vezetett balközép" párt foglalt helyet, amely az ülésteremben elfoglalt helyéről kapta a nevét. Több mint 90 képviselőjük volt. Az ülésterem bal oldalának szélső padjaiban a mintegy 20 fős szélbal" párt ült. Üléstermi helyeiket rávetítették a politikájukra is, a szélbal és a balközép baloldalként", a Deák-párt jobboldalként" határozta meg magát. Ezeknek az elnevezéseknek az égvilágon semmi közük nem volt ahhoz, amit ma értünk e kifejezések alatt. A Deák-pártban ült egy 15-20 fős kis csoport, amely konzervatívnak tekintette magát. Sennyey Pál báró körül tömörültek. A kiegyezést ők is támogatták. Mint ahogy a Deák-párt is, hiszen a kiegyezést ők teremtették meg. A pártok közötti választóvonalat éppen a kiegyezéshez való viszonyuk jelentette, vagyis közjogi alapon szerveződtek meg. A balközép párt elfogadta a kiegyezés tényét, de nem értett egyet formájával. Magyarország nagyobb fokú állami önállóságát akarta megvalósítani a kiegyezés rendszerén, osztrák-ma-
gyar kereteken belül. A szélbal ennél radikálisabb volt, a perszonálunió alapjára helyezkedett és nem akart elismerni közös ügyeket Ausztria és Magyarország között. A balközép és a szélbal között emiatt elég éles határ húzódott, bár a kortársak számára ez a kiegyezés utáni egy évben még egyáltalán nem volt nyilvánvaló. A balközépen belül pedig dúlt a harc, mert a pártnak volt egy csoportja, köztük Jókai Mór, amely a szélballal való összefogást, esetleg egyesülést hirdette. 1868 tavaszán aztán a balközép erői kompromisszumot kötöttek. Elhatárolták magukat a szélbaltól, de kiadtak egy a korábbinál sokkal radikálisabb közjogi programot, az úgynevezett bihari pontokat". Konzervativizmus A latin conservare (megőrizni, megtartani) szóból ered. Azt az irányzatot jelöli, amely a fennálló (esetleg elavult) politikai irányhoz vagy társadalmi intézményhez ragaszkodik, szembenáll az új eszmékkel. Mint politikai felfogás, világnézet a 18-19. század fordulóján jött létre a nagy francia forradalom ellenhatásaként. Magyarországon a 19. század elejétől szerveződött politikai irányzattá. A kiegyezést követően a konzervatív csoport nem alakult párttá, a Deák-párt jobbszélén helyezkedett el. Mintegy 20 országgyűlési képviselő alkotta, Sennyey Pál báró volt a vezetőjük. Később az Egyesült Ellenzékben ( Habarékpárt"), majd a Mérsékelt Ellenzékben foglaltak helyet. Az 1870-es évek végétől két vezetője volt a konzervatív csoportnak, Sennyey mellett Apponyi Albert gróf. Apponyi vezetésével 1892-ben párttá alakultak, Nemzeti Párt néven. Nagyon sajátos pályát futottak be, mert konzervatív szellemiségük ellenére nem a kiegyezési rendszer védelmezői voltak, hanem nemzeti irányultságuk miatt a '67-es alaptól folyamatosan távolodtak és a függetlenségi ellenzékhez közeledtek. Bár az 1890-es években átmenetileg fuzionáltak a Szabadelvű Párttal, 1905-ben a Függetlenségi Párttal léptek koalícióra. SennyeyPál, 1885 körül nem volt véletlen, mert a főrendiház nagy befogadóképességű más terem híján a Nemzeti Múzeumban ülésezett. Mivel a két testület üzenetváltások formájában érintkezett egymással, közeli helyet kerestek. Így a főrendiház jegyzőjének csak át kellett sétálnia az utca túloldalára. A kormány a magyar minisztertanács" nevet viselte. A dualista rendszer idején hivatalosan mindvégig ez volt az elnevezése. A miniszterelnökön kívül kilenc reszortminiszter alkotta. Ténylegesen azonban általában csak nyolc személy foglalt helyet a miniszterelnökön kívül a minisztertanácsban, mert a miniszterelnök rendsze- A Deák-párt zöme, a balközép párt és a szélbal - amely válaszul a balközép lépésére 1868 áprilisában felvette a 48-as párt" nevet - egy dologban azonban közös talajon állt, mindannyian liberálisok voltak. A képviselőház számára 1865 szeptembere és 1866 áprilisa között elkészült egy önálló épület a Főherceg Sándor utcában (ma Bródy Sándor utca, az Olasz Intézet működik benne). A helyszín kiválasztása Képviselőház A magyar országgyűlés alsó kamarája, 1867-1945-ig ez volt a neve. A dualizmusban 413 képviselő alkotta. Tagjait cenzusos választójog alapján választották, társadalmi helyzetre és foglalkozásra való tekintet nélkül (eltérően Ausztriától, ahol ezeket tekintetbe véve kuriális rendszer működött), vallástól és nemzetiségtől is függetlenül, a 24 év feletti férfilakosságból.
A képviselőház új épülete. Slowikowski Ádám színezett litográfiája, 19. század második fele rint még egy tárca vezetését ellátta. Andrássy például honvédelmi miniszter volt, Tisza Kálmán belügyminiszter, Wenckheim Béla a király személye körüli miniszter, Wekerle Sándor pénzügyminiszter. E tárcák mellett volt földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi; közmunka- és közlekedésügyi; vallás- és közoktatásügyi miniszter, igazságügy-miniszter és egy horvát- szlavón-dalmát tárca nélküli miniszter. 1889-ig így nézett ki a minisztériumok reszortok szerinti felosztása. Sajátossága a tárcák elosztásának, hogy 1867 februárjától kezdve volt a kormányban honvédelmi miniszter, noha ekkor még ténylegesen nem létezett a honvédség, amelyet csak 1868-ban állítottak föl. Ferenc József a közös hadsereg egységének megbontásához nem járult hozzá, de engedményt tett a magyaroknak azzal, hogy a honvédség felállítását engedélyezte. A paritás elve alapján Ausztriában is létrehozták az ottani honvédséget", a Landwehrt. A honvédség létrehozásának érdekében Andrássy is engedményre kényszerült. El kellett ismernie a hadsereg egységének fenntartását, és el kellett fogadnia, hogy a honvédség keretei között nem állíthatnak föl tüzérségi és műszaki alakulatokat. Az 1867-es magyar kormány. Gobelinkép Andrássy kormányában először öt arisztokrata, három gróf és két báró volt. A kiegyezés utáni magyar politikai élet jól ismert személyiségei lettek a miniszterek, mint például Wenckheim Béla báró, Gorove István, Horvát Boldizsár, Mikó Imre gróf, Lónyay Menyhért, Kerkapoly Károly, Eötvös József báró. Eötvös már a Batthyány-kormányban
A Sándor-palota a Szent György téren, 1872.Zograf és Zinsler felvétele is betöltötte a vallás- és közoktatásügyi tárcát. Lónyay és Wenckheim később miniszterelnökök lettek, Gorove István pedig a Szabadelvű Párt elnöke. Ki-ki a maga területének jó gazdája volt, zömük meggyőződéses liberális. Az ő köreikben természetes volt, hogy utaztak, világot láttak, tapasztalatokat szereztek. Olvasottak, széleskörűen műveltek voltak, több nyelven beszéltek. Tisztában voltak a nyugat-európai állam- és jogfejlődéssel, többen a közgazdaságot is tanulmányozták. Tudták, hogy a világ hol tart, mi a korszerű, és azt, ahogy lehetőséget kaptak, megpróbálták átültetni a hazai viszonyok közé. Sem Andrássy, sem a korszak egyetlen miniszterelnöke nem lehetett volna egymagában sikeres, ez csak jól kiválasztott csapattal volt lehetséges. A minisztertanács a budai várban, a Sándor-palotában tartotta üléseit. Az Andrássy-kormány első intézkedéseinek egyike az volt, hogy kialakítsa az uralkodóhoz való viszonyát. Az 1867. március 17-ei minisztertanácson hoztak egy titkos határozatot, amelyben az uralkodó kívánságának megfelelően kimondták, hogy törvényjavaslat csak az uralkodó előzetes engedélyével kerülhet az országgyűlés elé (előszentesítési jog). A magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvekben ennek létét sosem kendőzték el, azt a formulát használták, hogy a minisztertanács felhatalmazza a minisztert, hogy az uralkodó előzetes jóváhagyásának kieszközlése után" terjeszsze a törvényjavaslatot az országgyűlés elé. A minisztertanácsi jegyzőkönyvek azonban nem voltak nyilvánosak. Az igen széles körű uralkodói felségjogok a korabeli Európában már nem voltak szokványosak. Nemcsak a magyar minisztertanács működését korlátozták, hanem az osztrákét is. Az előszentesítési jog mellett az uralkodó elnapolhatta és feloszlathatta az országgyűlést, az ő elhatározásán múlott a miniszterelnökök és a miniszterek kinevezése, ő volt a legfőbb hadúr is, a jogkörébe tartozott a hadsereg vezérlete és vezénylete, valamint a hadüzenet. Főkegyúri jogokat gyakorolhatott és nemességet adományozhatott. Más kérdés, hogy Ferenc József, ha már egyszer hozzájárult ahhoz, hogy alkotmányos keretek között uralkodjék, javarészt ki is tartott ezek mellett az alkotmányos formák mellett. Ez Magyarországon azt jelentette, hogy a mi-
I. Ferenc József (1830-1916) Ferenc József a Szent István-rend díszruhájában. Olajfestmény 1848. december 2-tól ült a Habsburg Birodalom trónján. Magyarországon 1867. június 8-án koronázták meg. Az ország törvényei szerint csak ekkortól volt törvényesen elismert magyar király. Uralkodónak nevelték, abban a szellemben, hogy Istenen kívül semmilyen hatalomnak nem tartozik számadással. Az 1848-as forradalmak és a magyar szabadságharc, majd az 1850-1860-as években elszenvedett nemzetközi kudarcok arra kényszerítették, hogy az uralkodásról vallott felfogását felülvizsgálja és alkotmányos uralkodóvá váljék. Egész tevékenységét a vallásosság, kötelességtudat és szorgalom jellemezte. Bár ő verette le a szabadságharcot, a kiegyezést követő évtizedekben a magyarok mégis elfogadták, ferencjóska" lett belőle. Kultusz övezte, képe sok lakás falán függött, a sors fintoraként sokszor Kossuth Lajos képe mellett. niszterelnököket egy-két kivételtől eltekintve az országgyűlési választásokon többséget szerzett pártból nevezte ki. Az országgyűlést nem napolta el és nem oszlatta föl a miniszterelnök egyetértése nélkül. Főnemesi címeket nem adományozott csak a minisztertanács előterjesztése alapján. Az előszentesítési joghoz valóban ragaszkodott, de amikor egyetlenegyszer megtörtént, hogy Trefort Ágoston úgy terjesztett be egy törvénytervezetet, hogy azt előzetesen nem hagyatta jóvá az uralkodóval, annak semmilyen következménye nem lett. Vagyis Ferenc József széles körű uralkodói felségjogaival nem élt vissza, törekedett a magyar kormányokkal való harmonikus együttműködésre. A kiegyezési törvényt a magyar országgyűlés már az Andrássy-kormány kinevezése és működésének megkezdése után fogadta el, 1867. március 30-án, 257:117 arányban. 1867-ben a kiegyezéssel létrejött az Osztrák-Magyar Monarchia. Megszületését annak köszönhette, hogy a Habsburg Birodalom legjelentősebb politikai tényezői
Ferenc József és Erzsébet királyné gyermekeikkel a gödöllői kastély kertjében Vmcenz Katzler litográfiája 1871 eljutottak addig a felismerésig, nincs más megoldás, mint kompromisszumok árán belső nyugalmat teremteni. Az uralkodó, I. Ferenc József megértette, hogy abszolutista rendszerét erőszakkal tovább nem tudja fenntartani, mert az elnyomó rendszer nagyon költséges és birodalma anyagi csődben van. Szembesült azzal, hogy további külföldi kölcsönökhöz csak akkor juthat, ha országában alkotmányos alapokra helyezi a politika működtetését. Ezt kérték tőle a magyar liberális arisztokraták és a politikai gárda gerinchadát adó köznemesek és az osztrák liberálisok is. A magyarok erőforrásai a több mint másfél évtizedes passzív ellenállásban kimerültek, tartalékaikat felélték. Hivatalokra és tőkére, hitelforrásokra volt szükségük. Az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttét emellett nem kis mértékben Bismarck porosz miniszterelnök, a későbbi német kancellár politikájának és terveinek is köszönhette. Bismarck ugyanis hatalmi rendszerében számított erre a közép-európai birodalomra, amelynek döntő fontosságot tulajdonított. Érdekében állt, hogy Európának a középső részén egy erős birodalom álljon, amely ellensúlyt jelenthetett számára két jelentős, nagyhatalom szomszédjával, Franciaországgal és Oroszországgal szemben. Az 1848-as forradalmak és a magyar szabadságharc a Habsburgok tekintélyét lejáratták, birodalmuk erejét és a szilárdságába vetett hitet megingatták. Az 1849 és 1867 közötti időt Poroszország - az akkor legnagyobb és legerősebb német állam - jól használta fel. Ausztriát kiszorította a német egység megteremtéséért, annak vezetéséért folyó versenyből, majd ahelyett, hogy porig alázta volna, arra törekedett, hogy megerősítse. Ennek érdekében a magyarokkal való megegyezésre sarkallta a Habsburg Birodalmat, és igyekezett érdeklődését a német területekről Délkelet-Európa irányába fordítani. Anglia is érdekelt volt az erős közép-európai monarchia fönntartásában. Vagyis minden együtt volt ahhoz, hogy az átalakult Habsburg Birodalom alkotmányos keretek között, nagyhatalmi státussal tovább élhessen.
I. Ferenc József megkoronázása a Mátyás-templomban, 1867. június 8. Az akkori világot a 19. század második felében öt európai nagyhatalom irányította: Anglia, Franciaország, Németország (1871-ben vált egységes állammá), Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia. A Monarchia nagyon sajátos államalakulat volt. Kifelé egységes birodalomnak tűnt, egységes külpolitikával és külgazdasággal, osztrák-magyar követségekkel, konzulátusokkal. Belül azonban két állam élt egymás mellett, amelyek belpolitikájukban és belső gazdasági ügyeikben önállóak voltak. A birodalom élén közös uralkodó állt, aki osztrák császár és magyar király volt. 1. Ferenc József csak a kiegyezési folyamat részeként vált törvényes magyar királlyá, mert - noha 1848 decembere óta ült a birodalom trónján - csak 1867. június 8-án koronázták magyar királlyá Budán, a Mátyás-templomban. A birodalom két felének saját kormányai voltak. (Itt csak a magyar kormányokat tárgyaljuk.) A birodalom Lajtán túli fele - amit osztrák félnek vagy Ausztriának szokás nevezni - nem szívesen határozta meg magát Ausztriaként, mert változatlanul egységes birodalomban gondolkodott, ahol a magyar különállásnak nem volt helye, és az ő mentalitásukban Ausztria az egész birodalmat jelentette. Ezért egy nagyon bonyolult névvel, a Birodalmi tanácsban képviselt országok és tartományok" elnevezéssel illették saját magukat. Ennek egyébként olyan oka is lehetett, hogy a soknemzetiségű Ausztria nemzetiségi politikájában a hagyományos tartományi különállás meghatározó volt. Birodalmi parlament a magyarok szívós ellenállása miatt nem alakulhatott. A két országnak külön törvényhozása volt. Alkotmányos államban a költségvetést a parlamentnek kell jóváhagynia, vagyis a közös költségvetés elfogadását is meg kellett
oldani. Ezt az ellentmondást, hogy birodalmi parlament ne jöhessen létre, de a közös költségvetés jóváhagyása mégis parlamenti keretek között történjen, úgy oldották föl, hogy létrehoztak egy sehol máshol nem létező intézményt, amely a delegáció nevet kapta. A delegáció az országgyűlés által kiküldött 60 tagú, külön osztrák és külön magyar bizottság volt. A kiegyezési törvényben aprólékosan beszabályozták, hogy a delegációk mikor, hol és milyen szabályokkal ülésezhetnek, és gondoskodtak arról, hogy a két delegáció együttes tárgyalást semmilyen körülmények között se tarthasson. Ugyanabban a teremben csak szavazás alkalmával ülhettek le, akkor viszont nem beszélhettek, hogy közös birodalmi parlament semmiképpen ne alakulhasson belőlük. Az Osztrák-Magyar Monarchiának voltak közös ügyei: a külügy, a hadügy és az ezek fedezésére szolgáló pénzügy. A közös ügyek képviseletére és intézésére közös állami szerveket kellett létrehozni. Ezek voltak a közös minisztériumok, a külügyminisztérium, a hadügyminisztérium és a pénzügyminisztérium. Mindháromnak Bécsben volt a székhelye. Sok-sok vita forrását jelentette, hogy a három miniszter alkot-e közös minisztertanácsot, és a közös minisztertanács közös kormánya-e a birodalomnak vagy sem. Ez utóbbin még az utókor is hajlamos vitatkozni. Ténylegesen a mindennapok kialakították a közös minisztertanács létét, működési rendjét, és illuzórikus volt azt képzelni, hogy egy ekkora birodalom működhet közös operatív hatalmi centrum nélkül. A közös minisztertanács ülésein részt vett az osztrák és a magyar miniszterelnök is, sőt időnként egy-egy kérdés tárgyalásához szakértőket is hívtak. A külügy, a hadügy és a közös pénzügy pragmatikus közös ügyek" voltak, amely nevét az 1723-ban kötött Pragmatica SanctiÓTÓl kapta. A Pragmatica Sanctio, az uralkodó és a rendek közötti egyezség a birodalom oszthatatlan és felbonthatatlan kormányzására és az örökösödés rendjére vonatkozott. Ezt olyan jogi alapnak tekintették a 19. század második felének közjogászai, amelyen a dualizmus rendszere nyugodott. A pragmatikus közös ügyek mellett teremtettek dualisztikus közös ügyeket" is, amelyeknek együttes kezelését a célszerűség diktálta. Ilyenek voltak a vám- és kereskedelmi ügyek, a közös pénzrendszer, a közlekedés területén néhány vasútvonal közös működtetése. Ezek a kérdések a két kormány közötti alkudozások tárgyát képezték. Még két dolgot soroltak a közös ügyek közé: azoknak az államadósságoknak a törlesztését, amelyeket még a Habsburg Birodalom vett föl a kiegyezés előtt, és amelyeknekviseléséből Magyarország is részt vállalt, és a birodalom működtetéséhez szükséges költségek viselését, amelyet kvótának neveztek. Ezeknél azt az arányt határozták meg, ahogy a terheket a két ország között felosztották. Az arány meghatározásában a két országgyűlés játszott szerepet. A magyar országgyűlés sok fontos törvényt alkotott Andrássy miniszterelnöksége alatt. A szabadságharc egyik legfőbb tanulsága az volt, hogy a magyarországi nemzeti- Az Osztrák-Magyar Monarchia országainak és tartományainak címerei
Az első magyar bizottság (delegáció) tagjainak csoportképe, 1868 Eötvös József, 1867 körül ségekkel rendezni kell a kapcsolatokat. Szembesülni kellett azzal, hogy Magyarország soknemzetiségű állam. Ezt az országot valóban sok nemzetiség lakta, nem négy, mint Svájcot. A magyar birodalomfélben a magyarok mellett éltek horvátok, románok, szlovákok, németek, szerbek, ruszinok, zsidók, mellettük pedig még jóval kisebb lélekszámú, más néptöredékek, például görögök, örmények, cigányok. Erdélyben, a Bácskában és a Bánátban egymással öszszekeveredve éltek a nemzetiségek. Mindezek ellenére akadtak olyan magyar politikusok, akik némi idealizmussal úgy képzelték, hogy Magyarorszá- 1 gon megteremthető a keleti Svájc". A zöm azonban úgy gondolkodott, hogy Magyarországon egy politikai nemzet van, és az a magyar. A többieknek biztosítani kell anyanyelvük használatának a jogát a közigazgatás helyi szintjein és a bíráskodásban, oktatásban, vallásgyakorlásban. A kiegyezéskor kimondták az állam valamennyi polgárának egyenjogúságát polgári és politikai tekintetben. Kollektív politikai jogok adásáról viszont szó sem lehetett, területi autonómiáról pedig végképp nem. A magyar politikusok az osztrákoktól eltérően esetleges föderalizálásban sem gondolkodtak. 1868-ban persze a dolgok még meszsze nem tartottak itt, ezekre a követelésekre - a területi autonómia kivételével, mert azt már 1848-ban is követelték - a nemzetiségek részéről is csak fokozatosan, a dualizmus későbbi évtizedeiben került sor. A nemzetiségek politikai fejlődése, önszerveződése és a jogaik érvényesítésére irányuló egyre fokozottabb törekvés egy folyamat volt. 1868-ban, amikor a magyar nemzetiségi törvény született, a világon egyedül Svájc-
ban létezett nemzetiségi törvény. A magyarországi törvény, az 1868: XLIV. tc. Deák Ferenc, Eötvös József és Horvát Boldizsár elképzeléseit tükrözte, akik óvták a magyar törvényhozást a nemzetiségekkel szembeni hatalmi, uralmi eszközök alkalmazásától. A törvény a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában" címet viseli. Biztosította a nemzetiségek nyelvi és kulturális jogait az alsófokú oktatásban és a közigazgatásban, valamint a bíráskodásban. Lehetővé tette, hogy középfokú oktatási intézeteket, tanítóképzőket és teológiákat tartsanak fönn. A nem magyar anyanyelvű állampolgárok jóval több lehetőséget kaptak anyanyelvük használatára, mint amenynyit az 1848 előtti nyelvtörvények biztosítottak. Bárki anyanyelvén szólalhatott föl a községi, a törvényhatósági és az egyházi gyűléseken. Anyanyelvén nyújthatott be beadványokat valamennyi hatósághoz, még a kormányhoz is, és a választ is anyanyelvén kellett megkapnia. Az alsó fokú bíróságok előtt, tehát a községi és a járási bíróságokon mindenkinek jogában állt anyanyelvén pereskedni. A felsőbb állami bíróságok nyelve a magyar volt, de ha egy ügy a fellebbezés folytán került eléjük, a nem magyar nyelvű perek anyagának a magyarra fordításáról a bíróságnak kellett gondoskodnia. A felsőbb állami bíróságok kötelesek voltak végzéseiket, határozataikat és ítéleteiket a felek anyanyelvén is kiadni. A községek maguk határozták meg az ügykezelési nyelvüket, de a törvényhatóságokban a magyar volt a hivatalos nyelv, igaz, hogy a törvényhatóságok jegyzőkönyvei több nyelven is készülhettek, második vagy akár harmadik jegyzőkönyvi nyelv használatára is sor kerülhetett. Az országgyűlés és a kormány kizárólagos hivatalos nyelve a magyar volt, de a horvát képviselőknek jogukban állt horvátul is felszólalni a magyar országgyűlésben. A törvényeket valamennyi nemzetiség nyelvén ki kellett adni. Az egyházaknak teljesen szabad nyelvhasználatot biztosított a törvény. A tör- vény szövege szerint bárkinek jogában állt közművelődési, tudományos, művészeti és gazdasági egyesületeket és intézményeket létesíteni és azoknak a működési nyelvét szabadon meghatározni. Az államnak is előírta a törvény, hogy alsó fokon köteles a nemzetiségi nyelvű oktatást biztosítani. Minden törvény annyit ér a gyakorlatban, amennyinek érvényt lehet belőle szerezni, a legfőbb gond ezzel a törvénnyel pedig éppen a betartatása volt, mert semmilyen szankciót nem építettek bele a be nem tartás esetére. A nemzetiségek éppen ezért az 1880-as évek elején született pártprogramjaikban még a törvény betartását kérték. Később azonban túlléptek ezen, és a nemzetiségi törvény továbbfejlesztését, jogaik kiterjesztését követelték. Akkor már úgy vélték, hogy a törvény alkotóit 1868- ban nem is őszinte szándék vezette, hanem Ezüst dohányszelence Andrássy Gyula arcképével Felső-magyarországi tót fuvaros