S. NAGY K ATA LI N AZ " ELFAJZOTT MŰVÉS Z ET"- R ŐL s. Nagy KataLin Az ne/fajmll mű~ér1zeln-ről Barhár erők fedzülnek köi'ü!ihtünk a döcéthen Babits Mihály, Nyugat, 1930. márc. 1. 1939. március 20-án 1004 modern festményt, 3825 akvarellt és grafikát égettek el Berlinben a tűzoltóság telepén. A náci Németországban ekkorra már hagyománya volt a művek, műtárgyak égetésének (bevezetőként az Auschwitzban s másutt elégetendő emberekhez). 1933. május lo-én a berlini egyetemen lobogott a könyvmáglya: Albert Einstein, Bertolt Brecht, Walter Mehring, Max Reinhardt, Kurt Tucholsky és más "nem német" ("un German") német szerzők munkáiból. Elégetik Kurt Pinthus 1920-ban húszezer példányban megjelent expresszionista antológiájának (MelltJchheitddammerung) megmaradt példányait és a hannoveri, régi protestáns német családból származó Kurt Schwitters festő, kollázskészítő, reklámszakértő könyveit is. Hitler negyedik hónapja kancellár. 1933. április ll-én Berlin-Steglitzben a rendőrség és a náci rohamosztagok megszállják a Bauhaus épületét - az avantgárd egyik centrumát -, kimondat ják a testület feloszlását (az igazgató Mies van der Rohe, s még tanár Albers, Hilberseimer, Kandinszkij, Peterhans, Scheper). A nemzetiszocialista hatalom megpróbálta megsemmisíteni a művészetből mindazt, ami, és mindazokat, akik "tökéletesen használhatatlanok a fasizmus céljaira" (Walter Benjamin). "Rendkívüli az érdeklődés, amelyet az új Németország vezetői a művészet kérdései iránt tanúsítanak. Legfőbb emberei beszélgetnek arról, vajon Barlach és Nolde a festészetben német mesternek számíthat-e, hogy a költészeten belilllehet-e és kelle lennie heroikus irodalomnak, ők ellenőrzik a színházak játékrendjét, és határozzák meg a hangversenyek műsorát, egyszóval a művészet problémáit mint elsőrangú államügyet szinte naponta a nyilvánosság elé tárják" - írja 1933-ban HitvallM az expreddzwnizmud mellett című tanulmányában Gottfried Benn, a Porosz Művészeti Akadémia vezetője, egy középszerű költő, Börries von Münch- hausennek 34 német napilap ban megjelenő támadására reflektálva. (Thomas Mann épp akkoriban lép ki a Porosz Művészeti Akadémiából). 1937. június 30-án Adolf Ziegler, a Birodalmi Művészeti Kamara elnöke - felsőbb utasításra - elrendelte, hogy az 1910 óta alkotott s a "Verfallskunst" körébe tartozó műveket kiállítási célra ki kell vonni a német múzeumokból. A Die Brücke, a Der húzue Reiter és az expresszionizmus más irányzataihoz tartozó mintegy 12 OOO festményt és grafikát gyűjtöttek egybe. 1937. július 19-én Münchenben megrendezték az Entartete KulltJt (Degenerate Art, magyarulleginkább Az elfajzott művé.jzet) című kiállítást, melyet 1938-ban Berlinben is bemutatnak. Berlin e szégyenteljes kiállításig és az 1939. márciusi festményégetésig az expresszionisták és más modern művészek városa volt. Néhány név az elutasított, pellengérre állított művészek közül: Ernst Barlach, Willi Baumeister, Max Beckmann, Marc Chagall, Lovis Corinth, Otto Dix, Max Ernst, Lyonel Feininger, George Grosz, Erich Heckel, Karl Hofer, Johannes Itten, Alekszej Javlenszkij, Vaszilij Kandinszkij, Ernst Ludwig Kirchner, Paul Klee, Oskar Kokoschka, El Lissitsky, Franz Marc, Jean Metzinger, Moholy-Nagy László, Piet Mondrian, Otto Müller, Emil Nolde, Max Pechstein, Oskar Schlemmer, Karl Schmidt-Rottluff, Kurt Schwitters (és persze még sokan mások). Avantgárdok, expresszionisták, absztrakt expresszionisták, konstruktivisták, dadaisták, szürrealisták stb., a Brücke, a Der húzue Reiter, a Neue Sachlichlceit csoportok tagjai, a XX. századi képzőművészet meghatározó teremtői. Köztük zsidók és nem zsidók egyaránt. A nácik meg akarták "tisztítani" a modern múzeumokat a "sok szeméttől". Példaként 1937-ben párhuzamosan megrendezik a Nagy Német Művé.Jzeti KiállíttMt is a Harmadik Birodalom ízlése szerinti
S. NAGY K ATAL I N AZ " ELFAJZ OTT MÜVÉSZET"-R Ó L monumentális klasszicizáló-naturalista-akadémikus-pszeudoidillikus munkákból (ki tudja ma már, ki volt Goebbels és Hitler kedvence, Richard Klein vagy Hubert Lanzinger? A sors iróniája, hogy a náci trezorok megőrizték a nem kívánatosnak minősített képzőművészek festményeit, szobrait, így minden pusztítás ellenére ismerhetjük a Hitleréken kívüli német kultúrát). Helmut Schmidt, a Német Szövetségi Köztársaság akkori kancellárja 1981-ben a budapesti Szépművészeti Múzeumban rendezett Otto Modersohn-kiállítás katalógusában így írt: "Az úgynevezett»elfajzottak«kiközösítése számomra szinte felmérhetetlen jelentőségű volt. Akkor döbbentem rá, tizennyolc éves fejjel, az állam akkori vezetésében megnyilatkozó atavizmusra és barbárságra, amikor 1937-ben átokkal sújtották és kiközösítették a»bauhaus«, a»blaue Reiter", a»brücke«művészeit, azaz végső soron Paula Modersohn-Beckertől Corinthig, Barlachtól Noldéig az egész expresszionizmust." A Hitler válogatta 900 műből álló náci kiállítást az első két hétben 120 OOO ember látogatta meg, míg az Entartele KUMt kiállítást 396 OOO ember. Joseph Wulf szerint az 1937. november 30-án bezárt kiállításnak összesen 2 millió 9899 látogatója volt. Hitler már az 1933-as nürnbergi pártkongresszuson a művészetteoretikus szerepkörében tetszelgett, 1937-es programadó beszédében "elemezte" az Entarlele KUMt kiállítás anyagát. Megvetette a modern képzőművészetet. Ebben az írásban nincs helye, hogy a német fa- Ruclolf Sch lich ter, DÁ-DÁ Tet6tér Stúclló, 1910 sizmus létrejöttének okairól értek ez zem, a történelmi háttér érzékeltetésére egyetlen adat: 1932 áprilisában Berlinben 603 OOO munkanélküli tengődött (Németországban 6 millió!), és egyetlen idézet Golo Mann, Thomas Mann fiának könyvéből: "Ez a program nélküli, irracionális, saját nagyságától megerősödő, a hatalomért küzdő és a hatalomra csak a hatalom által jutó, egyre magasabbra és magasabbra kapaszkodó»mozgalom«minden erősítőt magába szívott. Magába szívta a szegények nyomorúságát és a gazdagok gazdagságát, a fiatalok becsületes vágyakozását és az öregek hidegfejű mérlegelését, az esztelen könnyelműséget, amelyik most az egyszer végre»valami mást«akart, a hiszékenységet, a hisztériát. És magába szívta a gyűlöletet. Gyűlöletet a»novemberi bűnözők «iránt, a világ iránt, gyűlöletet a»rendszer«iránt, a»boncok«iránt, a szociáldemokrata hivatalnokok iránt, akik még mindig a porosz közigazgatás kormányrúdjánál ülnek, és állítólag kormányoznak; de hát nem kormányoznak. Milyen erős volt ez a gyűlölet, és mennyire örültek neki! Aki ezt átélte fiatal korában, nem felejti el soha. Aki napjaink barátságosabb légkörében felnövekedve ezt nem élte át, az el sem tudja képzelni, hogy milyen mélységekbe süllyedt akkoriban a közélet." (Golo Mann: NémetorJzág története 1919-1945) Ebben az írásban nem a holocaust-áldozat német zsidó művészekről szólok (mint például az Auschwitzban 1944-ben elpusztított Félix Nussbaum, aki 1943-ban megfestette önarcképét zsidó igazolvánnyal a kezében és sárga csillaggal a mellén). Berlinben 1933- ban kb. 170 OOO zsidó élt, a német zsidóság mintegy egyharmada. 1938. november 9-én, a Kristályéjszakán a berlini tizenkét zsinagógából kilencet felgyújtottak, kiégettek, hatszázat az országban, köztük azt a frankfurti zsinagógát is, melyet 1919-ben Max Beckmann örökített meg A :uinagóga című olajfestményén. Berlin a XVII-XVIII. század fordulójától a német zsidó közösség első
S. N AGY KA T AL IN ;\Z,. ELfAJ Z OTT MUVÉS Z E T",RŐL Levater és Lessln. 16to.etóben Moses Mendelssohnn61 számú középpontjának számított. Moses MendeIssohn (1729-1786) a zsidó felvilágosodás, a hászkálá mozgalom alapítója 1743-ban Berlinben telepedett meg és vált a XVIII. századi Berlin egyik legnagyobb filozófusává (többek között az első elismert zsidó festő, a szentimentális német Moritz Daniel Oppenheim 1856-ban készült: Lavateré.1 wjing látogatóban MOJe.J MendelMohnáL CÍmű olajfestményéről ismerjük alakját. Unokája, Felix Mendelssohn Bartholdyalapította 1843-ban a lipcsei Konzervatóriumot, a XIX. századi Németország leghíresebb ilyen jellegű intézményét). E század elején Max Liebermann (1847-1935) a német festészet tekintélyes professzora: 1919-től a berlini Akadémia elnöke, a nácik hatalomra jutásáig őrzi pozícióját. Szegényembereket, árvaházakat, öregek otthonait, parasztokat fest, és városképeket Berlinről, Hamburgról. Nem tartják számon, hogy zsidó származású, a német polgárság, értelmiség igen kedveli, szemléletük, ízlésük megegyező. Tipikusan németnek tartják festészetét. A német impresszionizmus számon tartott festője, Lesser Ury (1861-1931) tizenkét évesen került Berlinbe, belga s francia tanulmányok után is oda tért vissza, és sok berlini utcajelenetet festett. Bibliai kompozícióit (MózeJ, Jeremw, Jeruuálem stb.) Martin Buber vizionárius, látomás os és vallásos festészetnek nevezte. A századfordulón és századelőn az asszimilálódott, többnyire nem vallásos zsidó származású művészek művészete belesimul a német művészetbe, annak szerves tartozéka. Német identitásuk nem kérdőjeleződik meg. A kelet-európaiak szempontjából oly fontos Der Sturm, a századelő jelentős berlini avantgárd újságjának megalapítójáról, szerkesztőjéről, Herwarth Waldenről is csak utóbb jegyzik fel zsidó származását, és utóbb válik számon tartottá, hogy szerzői, illusztrátorai, támogatott jai közül ki a zsidó és ki nem (például Chagall, aki belátván, hogy reménytelen a helyzete Oroszországban, 1922-ben és 1923-ban Berlinben dolgozik, állít ki. 1937-ben Münchenben az "elfajzottak" kiállításán 57 képe szerepelt, amelyet a nácik magángyűjteményekből koboztak el). Walden folyóirata magas (30 ezres!) példányszámban jelent meg, 1912-ben galériát is nyitott. 1913-ben megrendezte az első Német ŐJzi JZQfont, ahol tizenkét ország nyolcvanöt festőjének műveit állította ki. Mintha csak az 1937 -es Entartete KUnJt előképe lett volna a kiállítás, a fiatalok, modernek bemutatkozása. A náci ideológia elutasított minden modern képzőművészeti irányzatot, "zsidónak" bélyegezve mindazokat a művészeket, akik a xx. századi német és egyben a "XX. század" művészetének megteremtői voltak. Zsidókat és nem zsidókat egyaránt. Avantgárd és zsidóság összekapcsolódását demonstrálta az elrettentésül szolgáló 1937-es kiállítás (holott a német avantgárdok között még annyi zsidó családban született sem volt, mint mondjuk a magyar vagy francia modernek, újítók körében. Magyarországon a századelőn különösen, de az avantgárdok között valóban viszonylag magas a zsidó származásúak aránya: a gettók XIX. századi megszüntetése, az asszimiláció és az értelmiségi foglalkozások lehetősége felszabadította a kreativitást. A NyoLcak közül zsidó származású
S. NAC,Y KAT A LI N /\ Z., EL FAJZOTT MLI VÉSZCT" RÓL Geor.e GroszI Varázs (19U) Berény Róbert, de Kernstock Károly nem, zsidó származású Moholy-Nagy László, de Kassák Lajos nem, Vajda Lajos igen, Korniss Dezső nem, Farkas István igen [Auschwitzban ölték meg], Bernáth Aurél nem, Ország Lili igen, Kondor Béla nem és így tovább.) Zsidóság és avantgárd, zsidóság és modernitás nem kapcsolható össze, még ha kétségtelen szociológiai és demográfiai tény is a zsidó származásúak jelentős száma a képzőművészeti formanyelvet, vizuális szemléletet megújítók között, még ha a nemzetiszocialista ideológia megkísérelte is ezt állítani, bizonyítani. A Hitler-Goebbels által mételynek tekintett, a "német idealizmust, tisztaságot" fertőző képzőművész csoportok közül az első 1905-ben alakult Drezdában, Die Brücke (A Híd) néven, alapítói - Ernst Ludwig Kirchner, Erich Heckel, Karl Schmidt Rottluff - a drezdai műszaki főiskola hallgatói 1906- os kiáltványukban így fogalmaztak: "hozzánk tartoznak mindazok, akik ösztönösen, változtatás nélkül fejezik ki azt, ami alkotásra indítja őket." Meghívták a csoportba Emil Noldét, Max Pechsteint, Otto Müllert. Berlinbe költöz tek, közös kiállításokat rendeztek. Drámai erejű tájképeket, aktokat, szociális érzékenységről tanúskodó jeleneteket, misztikus látomásokat festettek éles, tiszta színekkel az expresszionizmus jegyében. Az északnémet, paraszti származású Emil Nolde (1867-1956) előbb szülőföldje tájait, a tengert, majd monumentális vallásos kompozíciókat festett (például Az uto!.jó vaedora, KruztUd élete). Egy orosz, kínai, japán, polinéziai néprajzi expedícióban való 1913-1914-es r,észvétele elementáris erővel hatott munkásságára. Eszaknémet volt, tökéletesen "árja" - hogy ezt a hitleri kategóriát használjuk -, vagyis mindenféle értelemben megfelelhetett volna a nemzetiszocialista elvárásoknak - ráadásul paraszti származású, eredetileg műbútorasztalos, mégis kevés olyan művész volt, aki annyira irritálta volna a nácikat, mint éppen ő (talán ennek is köszönhető, hogy egyike volt azoknak az európai művészeknek, akiknek kiállítást szerveztek az Egyesült Államokban - sikerrel). 1937-ben megrendezett múzeumi kiállítását a Gestapo bezáratta. Az Entartete KUndt kiállításon ő szerepelt a legtöbb művel: 1052 munkáját mutatták be elrettentésül (ami egyben annak is bizonyítéka, hogy a német múzeumok művészettörténészei - például Hamburgban, Bernben, Essenben stb. - tudták, milyen értéket képvisel Nolde művészete. A német muzeológusok, gyűjtők ellen 1911-ben az akadémizmus hívei, több egyetemi tanár aláírt egy nyilatkozatot Német művnzek tiltakowa címmel, mely előzménye az Entartete KUndt kiállításnak. A német múzeumok példásan összegyűjtötték a századelő, a tízes-húszas évek modern, avantgárd vagy csak fiatal művészeinek munkáit. Már 1909-ben megalakult Düsseldorfban a Művészek és Művészetkedvelők Nyugatnémet Egyesülete, mely főként az expresszionistákat támogatta. Hitler kultúrpolitikusainak így könnyű volt az Entartete KUndt hatalmas anyagát összeszedegetni a különböző állami és magángyűjteményekből). Nolde 1937-ben festett tengert, tengerparti tájat, dűnéket ábrázoló festményei semmit nem árulnak el meghurcoltatásáról, számkivetettségéről, ugyanolyan mágikus erő, mélységes nyugalom, méltó ság,
NAGY KAT :\LIN A Z, ELF AJZOTT MLIV ÉS ZET" - RŐL belső egyensúly árad belőlük, mint korai és késői hasonló témájú festményeiből. A Brüclce művészei közül az egyetlen Max Pech stein (1881-1955), aki Párizsban is járt, mint ezt 1908-1913 közt festett képei is bizonyítják, őt már 1922-ben felvették a Porosz Művészeti Akadémia tagjai közé, ám 1933-ban a nácik az "elfajzott művészet" képviselőjeként kizárták onnan. Az Entartete KU/ut kiállításon 326 munkáját szerepeltették. Sok munkáját elpusztították. A Die Brüclce egyik alapító művésze Ernst Ludwig Kirchner (1880-1938) egy évvel az Entartete KUfldt megnyitása után öngyilkos lett (l917-től Svájcban élt, Davosban, betegen. Meghökkentő nyíltsággal tárta fel állapotát 1917-1920 között festett Önarcképén, s ő festette meg 1926-ban a Die Brücke festőrnek csoportképét: Otto Müllert, önmagát, Erich Heckelt és Karl Schmidt-Ruttluffot. Berlin, a modern metropolisz, "az új szépség" - ahogy ő nevezte - gyakori témája festményeinek. Berlini utcákat, sétálókat, kávéházakat festett, krónikása volt a tízes évek berlini életének, a modern városi kultúrának. Erős szemléletbeli rokonságot látok Kirchner berlini periódusa és Simrnel (1858-1918), a berlini, történetesen zsidó származású szociológus városesszéi között. Ráadásul Kirchner berlini prostituáltakról festett képei mintha csak Simrnel prostituáltakról szóló esszéjének volnának vizuális megjelenítői). Sikeres berlini, zürichi, párizsi kiállítások után a harmincas évek közepén Kirchner stílusa az absztrakt felé haladt. A müncheni "elfajzottak művészete" kiállításon Goebbels ék 639 munkáját ítélték "degeneráltnak". Karl Schmidt Rottlufftől 608-t, Erich Heckeltől 729- t, Otto Müllertől357- t, Max Pech stein től 326-t. Talán mintha az expresszionizmust utálták volna leginkább Hitlerék a német XX. századi irányzatok közül. A fogalom természetesen régóta létező, de a szót mint esztétikai kategóriát, mint irányzatmegnevezést a német esztétika alkotta meg, és Herwarth Walden berlini folyóirata, adersturm terjesztette el (Walden 1932- ben Hitlerék elől a Szovjetunióba emigrált. 1941- ben eltűnt. Nyilvánvalóan a sztálini tisztogatásoknak esett áldozatul sok zsidó és nem zsidó orosz avantgárd művészhez hasonlóan). A másik művészcsoport a Die Brücke mellett, amelyet Hitlerék utáltak, a "németség" szellemével ellentétesnek minősítettek, a materializmus- és pozitivizmusellenes Der hlaue Reiter volt. Ez a mozgalom is Németországban született még az első világháború előtt Kandinszkij és Franz Marc kezdeményezésére. Előzménye az 1909 januárjában Münchenben alapított Neue KÜfldtlervereinigung (Új Művészegyesület). Az alapító fiatal művészek között oroszok (Kandinszkij, Javlenszkij), franciák (Le Fauconnier) is vannak, de többségük német, ha úgy tetszik: német zsidók és német nem zsidók. A Der hlaue Reiter 1911-es első kiállításának katalógusában ez áll: "Törekvésünk nem az, hogy egyetlen meghatározott vagy sajátos formát propagáljunk. Az a célunk, hogy a bemutatott formák változatosságával szemléltessük, milyen sokféle módon ölt testet a művészek belső vágya." Maguk a művészek is sokfélék voltak nemzetiségüket, származásukat, anyanyelvüket tekintve is. A tízes-húszas években Németországban tárt karokkal fogadták a művészeti nyelvet megújítókat, akár oroszok, olaszok, franciák, kelet-európaiak, akár zsidók vagy Albert Blrkle, Berlini utc.up, 19~~
S. NAC, Y KATAI. IN AZ " ElfAJZOTT MÜVÉSZlT"-RŐL nem zsidók, a lényeg, hogy hagyományellenes, a múlttal szakítani akaró, az "Új Emberben" hívő legyen az, amit létrehoznak. Abban az időben a német kultúra éppoly nyitott, mint amennyire zárt a hitleri időkben. A Die Brüclee programjában szerepel:,a htj azt fejezi ki, hogy minden forradalmi és nyugtalan elemet magunkhoz vonzunk." Feltehetően épp ez irritálta oly nagyon az egységesítésre törekvő nemzetiszocialistákat, ezért akartak a német művészettörténetből kiirtani olyan német, eredetileg teológiai tanulmányokat folytató művészt, mint a Münchenben született (1880) és az első világháborúban hősi halált halt (1916, Verdun) Franz Marc. Franz Marc és 1896 óta az avantgárd központjában, Münchenben élő és 1928-tól német állampolgár Kandinszkij szerkesztette 1911-ben ader blaue Retter-almanachot. Franz Marc festményeiből tisztaság árad, képein az ideák világa. Ami a hivatalos fasiszta művészetnek sosem sikerült, minden heroikus erőlködés, klasszicizmus ellenére sem. Igaz, Marc műveiben az érzelmek korlátlan, ellenőrizhetetlen áradása, a szabadság végtelensége. Hitleréknél csak szöveg a művészet tisztasága, valójában manipulációs eszköz, amivel uralkodni lehet emberek személyes létén, korlátozni és ellenőrizni érzelmeiket, ideáikat. Franz Marc, Nolde felszabadít, tehát bűnösnek kell nyilvánítani. Kandinszkij írásaira az idealista német filozófusok hatottak leginkább (Kant, Fichte, Schelling). Csak egyetlen mondat bizonyítékul: "a materializmus rátelepszik a modern ember lelkére." A csoport célját így fogalmazta meg: "a kiállított művek révén érzékeltessük, mennyire változatos formákban ölt testet a művész belső önkifejezési vágya." Az Entartete KUfl<ft kiállításon a nácik őt is szerepeltetik: 57 alkotását kobozzák el német múzeumokból. A Der blaue Reiter csoporthoz tartozott a festőként is számon tartott, a xx. századi zenét megújító bécsi Arnold Schönberg (1874-1951), Franz Marc és Kandinszkij barátja. Festészetére és zenéjére egyaránt igaz: "expresszionizmus mindaz, ami felrúgja a meglévő harmóniákat, ami a vászonra és a formákba vad és aszimmetrikus jeleket ír, ami feldarabol és ami üvölt" (Michel Ragon). Amikor a nemzetiszocializmus Németországban uralomra jut, Schönberg az Egyesült Anamokba telepszik át, és az üldözött zsidósággal való szolidaritás jeiéül visszatér a zsidó hitre, amelyet 1921-ben elhagyott. Az expresszionista német építészet legjelesebb képviselője, Erich Mendelssohn (1887-1953) 1933- ban kényszerült elhagyni a náci Németországot zsidó származása miatt. A Potsdamban 1921-ben befejezett művét, az Eifl<ftem-tornyot, az expresszionista építészet leghatásosabb alkotásának tartják. 1937-ben elhagyta Németországot Kurt Schwitters is, aki Hitler uralomra jutása után elvesztette városi reklám tanácsadói állását, és őt is pellengérre állították az Entartete KUfl<ft kiállításon. (O volt a leghosszabb ideig, 1923-tól 1932-ig megjelenő avantgárd folyóirat, amen megindítója, fenntartója, szerkesztője. A lapban saját verseit és litográfiáit is megj elen tette.) Az expresszionizmus szabadsága, felszabadultsága, szembenállása a megrögzött konvenciókkal, törekvése a természet és az ember kapcsolatának helyreállítására, az érzelmek s ösztönök lét jogosultságának kimondására, az ember sokféleségének vállalás ára minden más gondolkodásmódnál, magatartás nál jobban irritálta a túlszabályozott, merev, humortalan nemzetiszocialistákat. Az expresszionisták visszatérő fogalmi kategóriái: félele éj Jullem. (A képeken, rajzokon vizuálisan megj elenítve. "A lélek hiánya korunk jellemzője. Akinek van lelke, annak van egyénisége is. Az a kor azonban, amelyben élünk, nem ismeri el az egyéniségeket" - írja 1911-ben a Die Aletion folyóirat főszerkesztője, Franz Pfemfert.) A nemzetiszocializmus számára az egyéniség, az individualizmus, a szubjektivizmus a legkevésbé sem elfogadható. Herwarth Walden szerint az expresszionizmus lényege az emberi én legmélyén megélt tapasztalatok formába öntése. Semmi sincs távolabb a totalitárius ideológiáktól, Hitler eszmerendszerétől, mint éppen ez, ennek tudomásulvétele. A szubjektivizmust valló, a múlt értékeivel szakító expresszionista művészek közül sokan épp emiatt Nietzsche-követőnek, -rajongónak tartották magukat. Az Imigyen Jzóla Zarathwtrában megjelenített Felsőbbrendű Emberben az Új Ember eszméjét vélték felfedezni. A német expresszionista festők, írók utópiájában az Új Ember lemond agresszív ösztöneinek kiélés éről, belső átalakuláson megy keresztül. A német náci ideológiában az Übermensch a diktatórikus hatalom megteremtésével maga alá gyűri, sőt el is pusztíthatja az alacsonyabb rendűeket. (A jövő iránti aggodalmukban zsidó származású német írók is felvetik, hogy az emberiséget esetleg egy felsőbbrendű ember vezette diktatúra menthetné meg. Például Alfréd Döblin, Albert Ehrenstein, Yvan Goll.) Az expresszionizmus-
S. NAGY K A T A LI N A Z,. [ L F /\ JZ O TT M li V É S Z E T" ' R Ó L ból is többfelé vezethetett az út: a nemzetiszocialisták Ernst Tollert például megölték, Hanns Johst viszont a Harmadik Birodalomban az Irodalmi Kamara elnöke lett. Nemkívánatos művésznek nyilvánították a Lipcsében született Max Beckmannt (1884-1950), aki végigharcolta az első világháborúban a német csatamezőket, szörnyű tapasztalatokat szerezve az emberi élet kiszolgáltatottságáról. A politikai üldözések elől 1936-ban kénytelen volt Amszterdamba menekülni (sosem tért vissza Németországba. 1947- ben New Yorkba költözött, ott halt meg). Az Entartete KunA kiállításon 590 művét ítélik nyilvánosan elutasítandónak. Otto Dix 1927-től a drezdai Akadémia tanára, dekadens művészként 1933- ban felfüggesztettek állásából, s 250 munkáját állítják pellengérre. Max Beckmann, Otto Dix (1891-1969) és George Grosz (1895-1959, 1932-től New Yorkban élt) expresszivitása más, mint az expresszonistáké, de emberlátásukban a háborús élmények hatására több a groteszk, a valóságot torzulásain keresztül megmutató elem. Az expresszionista regényhez, drámához állnak közel, és elutasítják a XIX. századi polgárság világát, a kapitalizmust, leleplezik a polgári morált. Náluk a noldei, Franz Marc-i táj, természet helyét a város foglalta el, a nagyvárosi élet, elidegenedettség, a mozgás, lüktetés, a magány. (A náci művészetben ezzel szemben az idealizált, soha nem létezett derűs, egészséges, tiszta paraszti élet vált témává, ellentétben a bűnös nagyvárossal.) "Az expresszionizmus [...] a polgárok riadalma" - Klaus Berger művészettörténész megállapítása talán épp a Beckmann-, Dix-, Grosz-féle festészetre a legtalálóbb. Az első világháború iszonyatát és a vereséget követő elkeseredettséget, kiábrándulást, nyomort és nyomorúságot ők hárman mutatták meg lidérces képeik en, vizionárius festményeiken az expresszionizmus és verizmus együttes eszközeivel. A hazugságokon alapuló náci ideológia számára semmi sem lehetett oly kellemetlen, mint épp az ő igazmondásuk. Az expresszionizmustól olyannyira elütő szemléletű, új típusú főiskola, a Bauhaus tanárait is igen agresszíven támadták már 1930-ban a jobboldali körök. Az 1931-es rosszindulatú náci támadás végül az iskola 1932-es bezárásával végződött. Mies van der Rohe megpróbálkozott a folytatás sal, de röviddel Hitler hatalomra jutása után, 1933 áprilisában a Gestapo átkutatta és bezáratta a Berlinben működő intézményt. Számos hallgató és tanár, német és nem német, zsidó és nem zsidó kényszerült az Egyesült Allamokba emigrálni. Aki Németországban maradt - mint példáuloskar Schlemmer (1888-1943), a Bauhausban a szobrászati és színpadtervezési osztály vezetője, akit a nácik eltávolítottak állás ából, és visszavonult a dél-németországi Eichbergbe -, állandó zaklatások, nagy nehézségek közepette élt. Schlemmer 1937-ben még rendezhetett ugyan kiállítást Berlinben, 1938-ban műveit bemutatták New Yorkban a nagy Bauhauskiállításon, otthon azonban a nemkívánatos, a nácik által elutasított művészek közé tartozott. A Harmadik Birodalomban nem dolgozhatott Hans Scharoun (1893-1972) berlini építész sem, aki a városépítészetet megújító munkáiban hű maradt az expresszionizmus szociális utópiáihoz, de híve volt a Bauhaus funkcionalizmusának is (1925-ben tagja lett a Der Ring csoportnak, melynek többek közt Walter Gropius és Erich Mendeissohn is tagja). Chicagóban a magyar zsidó származású, 1920-tól 1923-ig, majd 1928-tól Németországban dolgozó Moholy-Nagy László (1895-1946) alapította meg az új-bauhaust. A Bauhaus nem stílus, hanem a XX. századi építészetet, képző- és iparművészetet meghatározó új vizuális szemlélet, mely ember és anyag és az ebből fakadó tér- és formatervezésnek az addigiaktól eltérő kapcsolatát, szint jeit jelenti. A Bauhaus éppúgy zsidógyanús, nemkívánatos, nemzetidegen a nemzetiszocialisták, Goebbels kultúrpolitikája számára, mint a Die Brücke, a Der Maue Reiter, a Neue SachLichkeit. Hitler gyorsan gondoskodik arról, hogy a csaknem három évtizedig avantgárd-központ Berlin, a kabarék és kávéházak, kísérletező színházak, modern galériák városa, a nyüzsgő, lüktető metropolisz és persze egész Németország hátraarcot csináljon saját, a XX. század első negyedére jellemző történetének, és csaknem másfél évtizedre megbénuljon a szabad, kezdeményező szellem. Elhallgatnak, emigrálnak vagy elpusztulnak az avantgárdok a szabványosított, egyenruhába, egyengondolkodásba kényszerített Németországban: németek, német zsidók, kelet-európai zsidók és nem zsidók egyaránt.