UNGVÁRI NEMZETI EGYETEM MAGYAR FILOLÓGIAI TANSZÉK Nagy Natália Mai magyar nyelv (morfológia) Gyakorlati és elméleti segédeszköz az Ungvári Nemzeti Egyetem másodéves magyar szakos hallgatói részére Ungvár
2014 TARTALOM SZÓALAKTAN (MORFOLÓGIA). A morfológia fogalma, tárgya, kapcsolatai más nyelvészeti tudományággal. A morféma fogalma. A morfémák csoportosítása... A MORFÉMÁK ALAKI KÉRDÉSEI... A morfémaalternáció. Az ún. kötőhangzó -probléma.... A zérómorféma fogalma... Egyes szófajok szerkezeti képlete. A morfémákra-bontás problémái TŐTÍPUSOK. AZ IGETÖVEK TÍPUSAI.. Tőtípusok... Az egyalakú igetövek fogalma.. A többalakú igetövek fogalma, típusai.. A NÉVSZÓTÖVEK TÍPUSAI. Egyalakú névszótövek fogalma, típusai... Többalakú névszótövek fogalma, típusa TOLDALÉKOK. A SZÓKÉPZÉS A képző fogalma. A szóképzéssel kapcsolatos legfontosabb fogalmak.. A képzők csoportosítása.. AZ IGERAGOZÁS. Az igeragozás fogalma Igemódok... IGEIDŐK A MAGYAR NYELVBEN. Az igeidő fogalma, sajátosságai.. Igeidők a magyar nyelvben. A SZÁM- ÉS SZEMÉLYPARADIGMA. A határozott ragozás. Az általános ragozás.
Az ikes ragozás... A NÉVSZÓRAGOZÁS.. A névszók jelei... A névszói személyragozás. A névszói viszonyragozás.. A SZÓÖSSZETÉTEL... A szóösszetétel fogalma... Az összetett szavak grammatikai csoportosítása... Az alárendelő szószerkezetek fogalma, típusai A mellérendelő szószerkezetek fogalma, típusai. A RITKÁBB SZÓALKOTÁSMÓDOK TÍPUSAI Mozaikszó-alkotás (betűszók, szóösszevonás, egyéb mozaikszók). Szórövidülés és további képzés (szócsonkítás). Szóelvonás Szóhasadás... Szóvegyülés.. Népetimológia.. Tulajdonnevek köznevesülése..
Kedves hallgatók! Korunkban a nyelvoktatás és a nyelvtanulás inkább nyelvhasználat-központú. Ugyanakkor szükség van a nyelvi jelenségek elemzéséhez a nyelvtani (= a grammatika) eszközök, a nyelvelemzési módszerek, eljárások ismeretére is. Változatlanul szükséges, sőt nélkülözhetetlen az alapozó leíró nyelvtani ismeretek megtanítása és megtanulása. A kiadvány részletesen taglalja a morfémák sajátosságait, viselkedését egy szóalakon belül. Ragozási mintákat mutat be, közli az igeragozás és névszóragozás toldalékainak rendszereit. Az újabb magyar nyelvészeti kutatások eredményei és a magyarországi nyelvtani ismeretek körében elterjedt fogalmak közül mi is az általános (= alanyi) es a határozott (=tárgyas) ragozást használjuk. Részletesen ismeretjük a szóösszetétel típusait, illetve a ritkább szóalkotási módokat. Minden témához külön kötelező szakirodalmi jegyzéket, illetve begyakorló feladatokat talál az olvasó. Ezzel a segédkönyvvel a magyar szakos másodikos egyetemi hallgatóknak kívánunk segítséget nyújtani a magyar grammatika alaktana elméleti anyagának elsajátításában. A diákok a könyvet hasznosan lapozhatják a gyakorlati órákra, illetve a vizsgára való készüléskor. Továbbá a benne található számos feladat segít a tanulóknak lemérni tudásukat. A kiadványt használhatják a felsőbb évfolyamok hallgatói és a középiskolai tanárok is. A szerző.
SZÓALAKTAN (MORFOLÓGIA) Szakirodalom: 1.Magyar grammatika. Szerk.: Keszler Borbála. Bp.: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2000. 2.Magyar nyelv. Szerk.: Kiefer Ferenc. Bp.: Akadémiai Kiadó, 2006 (54 109. o.) 3.Tanulmányok a mai magyar nyelv szófajtana és alaktana köréből. Szerk.: Rácz Endre Szathmári István. Bp.: Tankönyvkiadó, 1987. 4.Kenesei István. A toldalékmorfémák meghatározásáról. //Nyr. 122 [1998]: 67 80. 1. A morfológia fogalma, tárgya, kapcsolatai más nyelvészeti tudományággal. 2. A morféma fogalma. 3. A morfémák csoportosítása a.) funkciójuk szerint b.) alakjuk szerint c.) jelentésük szerint 1. A morfológia fogalma, tárgya, kapcsolatai más nyelvészeti tudományággal. Alaktan (morfológia) a szó szerkezetét, belső struktúráját vizsgáló leíró nyelvészeti részterület. Tárgyalja a szó elemeinek fajtáit, különféle csoportosítási lehetőségeit, valamint a morfémaosztályok jellegzetes sajátosságait. Foglalkozik a morfémák lexémává, vagy szóalakká szerveződésének szabályszerűségeivel, valamint magában foglalja a jelezési, ragozási rendszereket (paradigmasorokat); a szóalkotási módokat. A fogalmat August Schleicher vezette be a nyelvtudományba 1859-ben. Az alaktannal foglalkozó nyelvész a morfológus. A morfológus egy adott nyelv szavait egy vagy több morféma együtteseként értelmezi. A szóalaktan középpontjában a szóalakok szerkezeti vizsgálata áll, vagyis azt értelmezi, hogy a szóalakok milyen kisebb elemekből és hogyan épülnek fel. Pl.: Mivel mindig szerette a jó könyveket, sohasem érezte magát egyedül. Ebben a mondatban is vannak olyan szóalalok, melyek oszthatatlanok az alak és a jelentés szempontjából (a, jó), és vannak olyanok, melyek kisebb részekre, elemekre bonthatók, mind jelentés, mind szerkezet szempontjából elkülöníthetők (szerette, könyveket, érezte )
A nyelvek tipológiai osztályozása is morfológiai szempontból történik izoláló, agglutináló, flektáló, illetve inkorporáló fajtákra. A különböző típusú nyelvek alaktana számottevő eltéréseket mutat. Az agglutináló (toldalékoló) nyelvekben Pl.: a magyar, a mondatbeli viszonyokat és a jelentésmódosulásokat alapvetően a jelek, a ragok és a képzők fejezik ki. Ezekben a nyelvekben magas a toldalékok száma, illetve a tövek és a toldalékok jól elkülönülnek egymástól. A flektáló (hajlító) nyelvekben (orosz, német, angol) a nyelvtani viszonyokat a szóalakok megváltoztatásával (flexióval) ragozással, szóképzéssel, illetve a szótő változtatásával képesek kifejezni. Szemben az agglutináló nyelvekkel, ahol az egyes viszonyokat kifejező morfémák egymás után, jól elkülöníthetően helyezkednek el (pl. magyar: egész ség ünk re), és többnyire külön meg lehet feleltetni őket az egyes jelentéselemeknek, a flektáló nyelvekben csak korlátozott számú toldalék járulhat a szótőhöz, amelyek sokszor egybeolvadnak vele, nem bonthatóak fel további elemekre, és egyidejűleg több nyelvtani jelentést kódolnak (erre utal a fúziós nyelv megnevezés is). A spanyol canto énekelek igealak -o ragja például kifejezi egyben a kijelentő módot, jelen időt, egyes szám első személyt, valamint a folyamatos aspektust. A flektáló nyelvek tipikus példái az indoeurópai, valamint különösképpen az afroázsiai (régebben: sémi hámi) nyelvek. Az izoláló vagy elszigetelő nyelvek olyan nyelvek, amelyek a nyelvtani viszonyítást a mondatban önálló morfémákkal, azaz egymástól elszigetelt szavakkal, segédszavakkal és a szórenddel fejezik ki. Az elszigetelő nyelvek ellentétei a ragozó nyelvek. Izoláló nyelv például a kínai, de egyre inkább e típus felé húz az angol nyelv is. További példák még a vietnami, és a Dél- Ázsiában beszélt nyelvek többsége.egyes izoláló nyelvek további jellegzetessége lehet a tonális hangsúly, vagyis egy-egy szó különböző hanglejtéssel való ejtése jelentés-megkülönböztető szerepű lehet. Például a kínai nyelvben ötféle szóhanglejtést találunk. Az izoláló nyelvek egyben analitikus nyelvek is. Az inkorporáló vagy bekebelező nyelv a nyelvtipológiai osztályozás szempontjából olyan, magas fokon agglutináló nyelv, amely a nyelvtani viszonyokat és a szóképzést a szótőhöz járuló toldalékok és utóragok útján fejezi ki, ahol a toldalékok hosszú halmaza gyakran határozó- és módosítószókat is magukban foglalhat, ezzel akár teljes mondatnak megfelelő szavakat alkotva. Az inkorporáló nyelvek e tulajdonságuknál fogva egyúttal poliszintetikus, azaz magas fokon jelentéstömörítő nyelvek is (a nyelvészeti szakirodalom ezért sokszor azonos fogalomként kezeli az inkorporáló és a poliszintetikus nyelvet). Az eszkimóban például az illujuaraalummuuttuviniugaluaqpungalittauq szó jelentése: de én is egyike vagyok azoknak, akik még a nagyon nagy házhoz mentek el (illu ház, juaq nagy, aaluk nagyon, viniq ment, punga
én ). Ezen kívül sok észak-amerikai indián, paleo-szibériai, valamint ausztráliai nyelv ebbe a típusba tartozik. A szó szerkezetének vizsgálata azonban nem kizárólag az alaktan feladata. A morfológia kapcsolatban áll a fonológiával, ezzel a kapcsolatrendszerrel a morfofonológia foglalkozik. A morfofonológia területéhez tartoznak például a morfológiai alapú (morfológiailag kondicionált) fonológiai folyamatok (pl. a magánhangzó-illeszkedés a toldalékolásban), vagy az ilyen jellegű hasonulások (pl. a felszólító mód -j- jele esetén), valamint a morfológia és a fonológia kapcsolatrendszerébe soroljuk az alakváltozatok kiválasztásának szabályait is, azaz a morfológia által meghatározott, a fonológiai állományt érintő morfémaváltakozásokat (pl. a tövek és toldalékok alaki felosztása, az allomorfok és az előhangzó problémája). Kapcsolatban áll még az alaktan a jelentéstannal, mely szinte áthatja az egész morfológiát. Nemcsak azért, mert a szóelemek jelentést hordoznak, hanem azért is, mert ugyanaz a szóalak, másmás jelentésű lehet. Pl.: Hevesen hevesen. Az alaktan és szófajtan szoros kapcsolatát, összefonódását mi sem igazolja jobban, mint hogy számos grammatikának nincs is külön alaktani és szófajtani fejezete, hanem egyben tárgyalja a szavak szófaji osztályozását és morfológiai szerkezetét. A szófaji leírásnak szerves része a morfológiai jellemzés. Mivel a morféma a szóvá szerkesztés funkcionális egysége, és minden szónak van szófaji értéke, így alkotóelemeinek, a morfémáknak is van szófajiságra utaló jelentéstartalma. Másrészről az alaktan érintkezik a szintaxissal. Itt elsősorban a szóösszetételeket kell megemlíteni, melyek sokszor levezethetők a mondatban előforduló szókapcsolódási típusokból, ebből következőleg a szóösszetétel szabályai sok hasonlóságot mutatnak a megfelelő szintaktikai szabályokkal; de az is nyilvánvaló, hogy a toldalékolásnak is lehetnek/vannak szintaktikaimondattani okai és következményei. A mondattan folytatása az alaktannak, hiszen a nagyobb szerkezetek mind szóalakokból épülnek fel. 2. A morféma fogalma. A morfológia központi eleme a morféma, amely a nyelvi rendszer, a szóalak alapvető alapegysége. A morféma fogalma az amerikai strukturalizmusból származik, és Leonard Bloomfield tette közismertté. Neve a görög morfé (alak, forma) szóból ered.
A morféma a legkisebb, jelentéssel bíró nyelvi jel (minimális egység), mely további, jelentéssel rendelkező egységekre már nem bontható. A morfémák valamely szóalaktól elvonatkoztatva, önállóan is élnek a nyelvben, és más morfémákkal is kapcsolatba léphetnek. A morfémák írásban jelekként állnak elő. Fonémák sorozataként jelennek meg, melyeknek önállóan nincs jelentésük, de a különféle morfémák között jelentésmegkülönböztető szerepük lehet (például asztalok vs. asztaluk). A szóelem, mind a kisebb, mind a nagyobb egységektől jól elkülönül. A fonémától, hiszen nemcsak alakja, hanem jelentése is van. A szintagmától is elkülönül, hiszen, a morfémának csak képzeletkeltő ereje van, nincs nincs viszonyjelölő képessége. A morfémát azonban elsősorban alaki egységként tudjuk megragadni. Ennek oka az, hogy egy adott formához nem szükségszerűen egyetlen elemi jelentésmozzanat fűződhet, hanem komplex jelentéstartalom is. Az alábbi szóalakban minden egyes morfémához egyetlen jelentésmozzanat fűződik: barát + ság + ok + at. A barát- tő hordozza a fogalmi jelentést, a -ság elvont főnevet képez, az -ok az általános többség jelölője, az -at pedig a tárgyeset ragja. A barátunk szóalak -unk morfémája azonban egyszerre fejezi ki a birtoklás tényét, valamint a többes számot és az első személyt. Ugyanígy a szeretem igealak -em eleme osztatlanul utal az alany egyes számára és első személyére, valamint még egy harmadik személyű határozott tárgyra is. Az -unk birtokos személyjel és az -em igei személyrag esetében természetesen egyetlen morfémával van dolgunk, amelyhez azonban komplex jelentéstartalom fűződik. Deme László: A morféma nyelvi jel, az a minimális nyelvi egység, amelyben a társadalmilag kötött hangalak és társadalmilag kialakított jelentés úgy társul, hogy bármelyikük képes felidézni a másikat és ezen keresztül utalni a valóságnak arra az elemére, amelyre a morféma (mint nyelvi jel) vonatkozik. Abból következőleg, hogy a morfémát elsősorban alaki egységként tudjuk megragadni, a morfémákrabontás strukturálisan a disztribúció alapján történik. A disztribúció egy adott nyelvi elem összes lehetséges környezete az adott nyelvi szinten. A disztribúciós módszer azt vizsgálja tehát, hogy egy adott nyelvi elem vagy osztály azonos funkcióban milyen lehetséges környezetekben fordul elő. Vegyünk egy egyszerű példát: asztalig. A szóalak két összetevője az asztal- és az -ig. Ez a bontás azért lehetséges, mert mindkét elem előfordul más nyelvi környezetben is, pl.: asztal + on, illetve hajó + ig. Mindkét elemre igaz továbbá az, hogy nem bonthatók tovább anélkül, hogy a forma és jelentés egysége ne sérülne, így nyilvánvaló, hogy ezek elemi jelek, morfémák, melyek részt vesznek különféle morfémaszerkezetek létrehozásában. A morfémák egy része osztható, más részük nem. Többségük kisebb elemekre bomlik. A morfémák kapcsán beszélhetünk:
a.) produktív, termékeny morfémákról azok a morfémák, amelyek termékenyen és aktívan részt vesznek a morfémaszerkezetek létrehozásában. Pl.: öröm, kedv főnevek, a főnéviigenév ni képzője. b.) inproduktív, terméketlen morfémákról azok a morfémák, amelyek passzívan vesznek részt a morfémaszerkezetek létrehozásában. Pl.: reggel szóban a reg- szótő, mely napjainkban már nem alkot új szóalakot (regél, rege), -tal/tel képző (étel, ital) A produktivitás természetesen nem értékelhető mereven szétválasztható kategóriaként, fokozatok különböztethetők meg a teljes kategorikus produktivitás (pl. az olvas- igető vagy a főnévi igenév képzője, mely automatikus, minden igealakhoz hozzátehető) és a ma már abszolút improduktív morfémák között (pl. a -g igeképző, mely mindössze néhány igealakban mutatható ki, elsősorban improduktív passzív vagy fiktív töveken: recs + eg). A produktivitás ezenkívül relatív abból a szempontból, hogy történetileg változhat, a szinkróniában improduktívnak ítélhető morfémák egy korábbi nyelvállapotban legtöbbször produktívak voltak. A tövek osztálya mint általános alaktani kategória általában nyitott osztály. Ez elsősorban azt jelenti, hogy folyamatosan bővülhetnek újabb egyedekkel is. Az affixumok ezzel szemben zárt vagy majdnem zárt rendszert alkotnak egy adott szinkrón metszeten belül, ebből következőleg többé-kevésbé listázhatók. Természetesen az egyes tőtípusokat külön-külön vizsgálva ebből a szempontból jelentős eltéréseket találunk: az egyalakú tövek osztálya nyilvánvalóan korlátlanul nyitott, nyitott a tővégi időtartamot váltakoztató névszótövek (fekete- ~ feketé-) csoportja is, míg például az ún. sz-es és v-s változatú igetöveké (tesz-, lesz-, vesz-, hisz- stb.) vagy a v-s változatú időtartamot váltakoztató névszótöveké (ló- ~ lov-) zárt, újabb egyedekkel nem bővülhet. Az affixumok relatív zártsága pedig azt jelenti, hogy a tövek és a toldalékok osztálya közötti határ nem merev. Az affixumok ugyanis gyakran önálló tőből keletkeznek (a fordított folyamat igen ritka), s egy adott szinkrón metszetben éppen az átmenetiség jellemzi őket. Ilyenek például az ún. képzőszerű utótagok, például a -féle, -fajta, -szerű (házféle, jófajta, macskaszerű) vagy a ragszerűen viselkedő utótagok, például a -szám(ra), -mód (mázsaszám[ra], gombamód). 3. A morfémák csoportosítása a.) funkciójuk szerint b.) alakjuk szerint c.) jelentésük szerint A morfémákat sokféleképpen, több szempontból is csoportosíthatjuk.
a.) funkciójuk szerint - Tőmorfémák (fő szóelemek) önálló fogalmi jelentésűek, valamely szóalak jelentésének magvát hordozzák. Ritkábban lehetnek modális/pragmatikai jelentésűek (pl.: indulatszavak). A szótő hordozza a szóalak jelentésének magvát. Vannak olyan szótövek, melyek a toldalékokelőtt változatlanok maradnak, s vannak olyanokis, melyek egyek toldalékok előtt megváltoztatják alakjukat. A nyelvtani tőnek két típusa van: a.) adszolút-, végső tő nem tagolható további elemekre, a szónak az a része, amelyet már minden toldaléktól megfosztottunk. Kezeskedik kez-. b.) A relatív- viszonylagos szótő az a tő, amely még tagolható, amelyről még leválaszthatók képzők. Álmatlanság, alkalmatlankodik. Tehát például az üvegezésekhez szóalak relatív tövei: üvegezés-, üvegez-, abszolút töve pedig: üveg-. Az abszolút tő (egyszerű, nem összetett szóban) egyetlen morfémából áll. - Toldalékmorfémák (mellék szóelemek, formánsok v. affixumok) általában viszonyító jelentésük van (nagyon ritkán lexikai jelentésük is lehet /pl.: mint/). Csoportosításuk aszerint történik, hogy hogyan/hol helyezkednek el a tőmorfémákhoz képest: Prefixum: A tőmorféma előtt álló toldalékmorféma. Ez az oroszban pl. nagyon jellemző. A magyarban prefixumszerű az igekötő, ha az ige előtt áll; és a leg a felsőfoknál, ha a bb-t elhagyjuk. Pl.: legszebb Szuffixum: A tőmorféma után álló toldalékmorféma. A magyarra ez a legjellemzőbb. A képzők, jelek, ragok általában szuffixumok. Pl.: kézben, virágos. Confixum: Körülöleli a toldalékmorféma a tőmorfémát. Jellemző a németre és a malájra. A magyarban a szabályos felsőfok viselkedik így. Pl.: Legygyönyörűbb Infixum: A tőmorfémába ékelődő toldalékmorféma. Az arab nyelvekre jellemző. A magyarban egyes vélemények szerint az i birtoktöbbesítő jel viselkedik bizonyos esetekben infixumként. De ez a felfogás nem vihető végig a birtokos személyragozási rendszeren. [Affixumszerű eljárás a reduplikáció. /pl.: iro iroiro (japán, többes szám); tafuta tafutatafuta (maláj, fokozás); meg-megáll/] tőmorféma Legtöbbször lexémák, a szó jelentésének magvát hordozzák (ház-, Funkciójuk szerint toldalékmorféma Mindig járulékos vagy viszonyjelentésük van. Feladatuk:
ember-) A jelentés megváltoztatása képző: olvasgat A jelentés módosítása jel: betűk A mondatbeli viszonyok jelölése rag: házban b.) alakjuk szerint Deme László felosztása: Szabad morfémák: Önálló alak, önálló jelentés. Önmagában is előfordulhat a beszédben. Szótári alakok. Félszabad morfémák: Önálló alak, járulékos jelentés. Olyan szavak, amelyek önállóan nem fordulnak elő, csak más szótövekkel együtt. Bár velük nem olvadnak össze egyetlen szóvá, jelentésük viszonyító, járulékos jellegű (pl.: igekötők). Kötött morfémák: Mindig csak egy másik morfémával fordulhatnak elő. Alakjuk és jelentésük járulékos. Az egyes típusokba tartozó morfémák legjellemzőbb tulajdonságai: szabad morféma szótári szótő önálló alak önálló jelentés pl.: arat, gép kötött morféma nem szótári szótő önállótlan alak önálló jelentés pl.: tav-ak, Pet-i félszabad morféma álszó önálló alak járulékos jelentés pl.: után, a, el kötött morféma toldalék járulékos alak járulékos jelentés pl.: -ság, -k, -ban Alaki önállóságuk szerint Szabad morféma Félszabad morféma Kötött morféma Olvas, könyv, szép A könyv, a könyv alatt -t, -k, -ban, könyvtár Általában egybeesik a szótári tővel. Önmagában, más szóelemektől függetlenül is előfordulhat a mondatban Önálló alakú, de járulékos szóelem. Önállóan nem fordul elő, csak egy szabad morfémával együtt lehet mondatrész. Alakja és jelentése is járulékos. Csak szabad morfémával együtt fordulhat elő, azzal alkothat szóalakot. Idetartoznak azok a tőmorfémák, amelyek csak toldalékokkal vagy esetleg csak másik tőmorfémával együtt fordulhatnak elő.
A felosztás problémája, hogy nem számol a zérómorfémával. A szabad morféma a flektáló nyelvekre jellemző. A magyarban, mint toldalékoló nyelvben ahhoz, hogy valamely morféma mondatba kerüljön, fel kell vennie valamilyen toldalékot, ha máshogy nem, zéró fokon. Laczkó Krisztina a Magyar Grammatika című könyvben a szabad morféma kérdését árnyaltabban tárgyalja, mint Deme. Megkülönböztet: szabad és kötött morfémákat. A szabad morfémák tehát önmagukban, más testes morféma társulása nélkül, más szóelemtől függetlenül is előfordulhatnak a mondatban. Ide tartozhatnak a tőmorfémák. A tőmorfémák szabadsága lehet szükségszerű, lehet potenciális és lehet relatív. Szükségszerűen szabad morfémák. Olyan lexémák, amelyek egyáltalán nem toldalékolhatók, tehát a mondatban megjelenő szóalak nyilvánvalóan és mindig azonos lesz megjelenésében a tőalakkal, például a talán módosítószó tőként és mondatban funkcionáló szóalakként egyaránt talán. Nem is vesznek részt a szóképzésben (pl.: viszonyszók, partikulák, a talán módosítószó.). Potenciálisan szabad morfémák. Nem szükségszerű inflexiós toldalékmorfémával ellátnunk ahhoz, hogy mondatba kerüljön, ám esetenként felvehet inflexiós toldalékokat, tipikusan ilyenek például bizonyos határozószók (vö. fent fentebb, fentről). A fakultatív toldalékolás egyben azt is jelenti, hogy képzők is megjelenhetnek az ebbe a csoportba tartozó töveken (vö. fenség). Relatívan szabad morfémák. Elsősorban az igei és a névszói tőmorfémákat jellemzi, ezeknek ugyanis ahhoz, hogy a mondatban megjelenjenek szükséges ellátnunk őket inflexiós toldalékokkal, s ezek ebben az esetben vagy testes affixumok, vagy testetlenek, azaz zéró morfémák. A relativitáson tehát azt értjük, hogy ezeket a töveket csak a zéró inflexiós toldalékkal ellátva tekinthetjük szabadnak. Hiszen például a fut- valójában kötött tőmorféma, azaz csak inflexiós affixummal képes szóalakként a mondatban funkcionálni, ahhoz, hogy mondatrészszerepét ellássa, szükségszerűen meg kell jelennie az idő- és módjelnek, valamint az igei személyragnak, s ezek vagy testesek, vagy testetlenek. Ha ezek testetlenek, a fut- tő alakilag egybeesik a fut ragozott igei szóalakkal (egyes szám harmadik személy, kijelentő mód, jelen idő), amelyen az inflexiót zéró morfémák jelölik. Így az ebbe a csoportba tartozó töveket csak relatíve lehet szabadnak nevezni. A relatív szabadságú tövek általánosságban szabadon társulhatnak a derivációs toldalékokkal, s részt vesznek más, elsősorban relatív szabadságú tövekkel való társulásban is. A kötött mofrémák a szabadokkal ellentétben soha nem fordulhatnak elő önállóan, csak más testes morfémával együtt képesek akár lexémát, akár mondatba lépő szóalakot alkotni, tehát mindig
társulnak más testes morfémákkal. Ez azt jelenti, hogy a kötöttség nem lehet potenciális vagy relatív, csak szükségszerű, azaz kötelező. A kötött morfémák közé tartozik kivétel nélkül minden affixum, funkciójától teljesen függetlenül. Ide kell sorolnunk a tő és affixum közötti átmeneti jelenségeket is, tehát a képző- vagy ragszerű utótagokat. Ezek átmenetiségét többek között éppen az alaki megkötődés jelzi. Harmadsorban pedig ide tartozik a tövek kisebbik része is. A kötött tövek között két csoportot tudunk megkülönböztetni. a) Az első csoportba a kötött tőalternánsokat soroljuk. A többváltozatú tövek esetében van egy főváltozat, amely egybeesik az ún. szótári tővel, s ez többnyire szabad morféma, s az alternációt tekintve ezek zömmel megfelelnek az invariánsnak. A főváltozat mellett létezik azonban egy vagy több mellékváltozat, melyek általában kötöttek. Például a tesz- igető, mely főváltozat és szótári tő egyben, a következő kötött mellékváltozatokkal rendelkezik: te-, té-, tev-, tév-. Sajátos csoportot képviselnek a kötött tövek esetében az ikes igék tövei és a fiktív vagy passzív tövek is. Az ikes igék tövei és a passzív tövek ugyanis mindig kötöttek, még relatívan sem lehetnek szabadok. Ennek oka a két típusban különbözik. Az ikesek esetében a szótári tő nem esik egybe egyetlen ragozott igealakkal sem, ugyanis az a paradigmatikus alak, ahol ez az egybeesés megvalósul (egyes szám harmadik személy, kijelentő mód, jelen idő), az ikes ige esetében testes ragmorfémával rendelkezik: esz-ik, cseleksz-ik. A passzív vagy fiktív tövek pedig vagy eleve, vagy ma már relatíve szabadon azért nem létezhetnek, mert csak képzett alakban realizálódnak: patt-an, for-gat. b) Igen kis csoportját alkotják a kötött tőmorfémáknak az ún. egyedi kötött morfémák. Ilyen például a fabatka lexéma -batka eleme a fabatkát sem ér frazémából. A probléma ezekkel az, hogy teljesen kötött használatúak, egyáltalán nem társulnak más szóelemekkel, így felmerülhet a szegmentálhatatlanság problémája. Összefoglalva: A) Szabad morféma: kizárólag tőmorféma lehet. A szabadság lehet szükségszerű (pl. talán, hogy, is), potenciális (pl. lent-, akkor-) vagy relatív (fut-, könyv-, szép-). A szabad morfémák jelentés tekintetében lehetnek önálló vagy járulékos jelentésűek. B) Kötött morféma: heterogénebb összetételű csoport, mint a szabad morfémák kategóriája. Ide tartozik valamennyi affixum (-ból, -ka), a többváltozatú tőmorfémák mellékváltozatai, az ikes és passzív igetövek, valamint az egyedi kötött morfémák. A kötött morfémák jelentés tekintetében egyaránt lehetnek önálló és járulékos jelentésűek. c.) jelentésük szerint
A tövek legtöbbször tartalmas fogalmi jelentéssel bírnak, a szó jelentésének a magvát hordozzák (pl. könyv-, ír-, szép-), ezt lexikális jelentésnek is nevezzük. Az affixumok a tövekhez képest alapvetően mindig ún. járulékos, vagy nyelvtani viszonyjelentéssel bírnak, ez lehet: jelentésalkotó, illetve jelentésváltoztató (képzők). Pl.: só-s az adott dologfogalommal van ellátva ; jelentésmódosító (jelek). Pl.: hajó-k az adott dologfogalomból több van ; szintaktikai viszonyítást hordozó (viszonyragok) Pl.: ház-ban a toldalék a helyviszony jelölésére szolgál. A tövek sem csak fogalmi, hanem tulajdonképpen fogalmi-grammatikai komplex, összefoglalóan lexikális jelentéssel rendelkeznek, amelynek része a szófajiság fogalmába tömörített nyelvtani viselkedés is. Vannak azonban olyan tőmorfémák is, amelyek viszonyjelentésűek, elsősorban grammatikai viszonyítóértékkel rendelkeznek. Ezek többnyire nem toldalékolható tőmorfémák, s egy részük egyáltalán nincsen kötve más morfémához (pl. hogy), más részük morfológiai természetű szerkezetben képes megjelenni, viszonyjelentésük az affixumokéhoz hasonló, tehát kötve vannak egy más morfémához, anélkül azonban, hogy egy szóalakot alkotnának vele, azaz ún. analitikus morfémaszerkezetet hoznak létre (pl. asztal alatt). A nem toldalékolható tövek esetében meg kell még említeni azokat az alakokat, amelyek nem tartalmas fogalmi jelentéssel s nem is grammatikai viszonyjelentéssel rendelkeznek, hanem elsőrendűen pragmatikai vagy modális jelentésük van, például: talán, bár, esetleg. Összefoglalva: tő lexikai (tartalmas vagy tartalmatlan) jelentés pragmatikai/modális jelentés járulékos grammatikai viszonyjelentés affixum mindig járulékos különféle nyelvtani viszonyjelentés (esetenként lexikális
jelleggel) Lexikális morfémák vagy lexémák a szógyököt alkotják, tehát a nyelv alapszókészletét, a szó jelentésének magvát hordozzák. Ez lehet tartalmas, direkt detonációjú és tartalmatlan, indirekt detonációjú (pl. névmások). Nyelvtani morfémák vagy gramémák ezzel szemben nem szavak, hanem a szavakat módosítják a nyelvtannak megfelelően, és nyelvtani információval szolgálnak. Alcsoportjai : Derivatívák képzők, melyek megváltoztathatják a szóosztályokat Flexívák ragok és jelek, melyek a szóosztályt érintetlenül hagyják. A névelőket, előljárókat és kötőszavakat szintén a nyelvtani morfémák közt tartják számon. Vannak olyan tőmorfémák, melyek viszonyjelentésűek, elsősorban grammatikai viszonyítóértékkel rendelkeznek. (nem toldalékolható tőmorfémák, s egy részük egyáltalán nincs kötve más morfémákhoz pl. hogy; más részük viszont kötve van más morfémához pl.: alatt.) GYAKORLATOK 1. Keresse meg és írja le az alábbi szavak (szóalakok) abszolút tövét (azt a tövet, amely további szóelemekre már nem bontható)! Például: megyünk, tő: megy-. rakosgat, ferdén, darazsak, tavat, szőkébbek, havas, könnyen, méheket, legyen, jöjjenek, voltak, aludnom, fövő 2. Elemezze a szavak morfémáit a tanult szempontok alapján. Rendezhetőségében, képtelenségéhez, érthetetlenségének, erősebbiket, füstölgésére, ütegjeitől, fiaiéiéi, megmagyarázhatatlanabbikban, vágyakozásában, tapogatózásában, ésszerűtlenség, csipkedtető, tologathatnékja, barátaiméi, történelmiségétől, ehetnék, búbánatában, takargatásában. 3. Írjon szavakat a megadott szóelem-képletek alapján, ahol szótő alapszó =1, képző = 2, jel = 3, rag = 4. 1 2 2 3 4 1 3 2 2 3 1 2 3 4 1 3 3 4 4. Bontsa szóelemeikre az alábbi példákat! (szótő: 1, képző: 2, jel: 3, rag: 4) Elemezze a morfémákat funkciójuk, jelentésük, alakjuk szeint! a) arctalan, képzelnéd, gonoszkodásaikat, tedd, tehetetlenség, szövegeljetek, elemzést, óráitokkal, sorsuk, ölelnem b) gyengeinkről, emlekezniük, dicsőséggel, számolgathattuk, dalaikat, táplalnak, melegiteniük, mulandóság, dalodba, játékokkal
c) fénylő, fogd, várakoznotok, lelkesítettel, sorsuk, add, vetettetek, végtelenség, hallgatnunk, d) ajánlataikból, legyen, többre, néznie, éghetetlen, kérned, jobbít, percig, fordulattal 5. Gyűjtsön 3-3 példát ezekhez a képletekhez! a) szótő + képző; d) szótő + jel; b) szótő + rag; e) szótő + kötőhang +képző; c) szótő + kötőhang + jel; f) szótő + kötőhang + rag Irodalom: A morfémák alaki kérdései. 1.Magyar grammatika. Szerk.: Keszler Borbála. Bp.: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2000. 2.Adamikné Jászó Anna Hangay Zoltán. Nyelvi elemzések kézikönyve. Szeged: Mozaik Oktatási Stúdió, 1999. 3.A mai magyar nyelv rendszere I II. Szerk.:Tompa József. Bp.: Akadémiai Kiadó, 1961. 4.A magyar nyelv könyve. Szerk.: A. Jászó Anna. Bp.: Trezor Kiadó, 2004. Vázlat: 1. A morfémaalternáció. 2. Az ún. kötőhangzó -probléma 3. A zérómorféma fogalma. 4. Egyes szófajok szerkezeti képlete. 5. A morfémákra-bontás problémái A magyar nyelvben a morfémák változatokban élnek. Azt a jelenséget, hogy egy-egy morfémának más-más alaktani helyzetben más-más alakváltozata jelenik meg alternéciónak nevezzük. Az alternáció összeköti a morfológiát a fonológiával. Az alakváltozatok között mindig van egy tipikus, ami az invariáns, ez határozza meg a morféma kategóriáit, a morféma eltérő alakváltozata az alternáns.
Például: a bokor fogalmi jelentésű tövet a bokor- tőmorféma reprezentálja, ez az invariáns, melynek két variánsa, két allomorfja van: bokor-, bokr-. A birtoktöbbesítő jel reprezentánsa az -i-, ez az invariáns, variánsai, allomorfjai pedig a következők: -i-, -ai-/-ei-, -jai-/-jei-. Az alternáció tagjait az köti egymáshoz, hogy az egymással váltakozó formáknak alapvetően azonos a jelentésük és a funkciójuk. invariáns (reprezentáns) OLVAS- Egyalakúság variáns vagy allomorf invariáns (reprezentáns) olvas- BOKOR- Többalakúság variánsok vagy allomorfok bokor- bokralternánsok -i- -a alternánsok A nemzetközi nyelvtudományban megkülönböztetnek funkciós és funkciótlan alternációt. A funkciós alternációban, mely természeténél fogva kötött, az alternánsok között nemcsak részleges alaki eltérés van, hanem ehhez jelentésbeli elsősorban grammatikai értékbeli különbség társul. Minthogy a funkciós alternáció a flektáló nyelvek jellegzetessége (pl. angol egyes számú foot alak szemben a többes számot kifejező feet formával), így a magyarban csak elvétve találunk rá példát. Ilyen például a létige ragozási paradigmájában az egyes szám második személyű vagy és az egyes szám harmadik személyű van mely példa az ún. belső flexióra, amit már alapvetően nem morfofonológiai, hanem morfológiai tőalternációnak nevezhetünk, és ilyesféle viszony van a toldalékok között a -na és a -ná (ugyanígy a -ne és a -né) alternánsok esetében, hiszen a feltételes mód jele képes kifejezni alakváltozataival az általános és a határozott ragozás szembenállását egyes szám harmadik személyben. A magyarra a funkciótlan alternáció jellemző. Az alakváltozatokhoz nem társul jelentésbeli vagy grammatikai különbség (esetleg stilisztikai v. nyelvrétegbeli). A funkciótlan alternációnak két típusa van: Szabad alternáció: Az alakváltozatok bármilyen helyzetben felcserélhetők egymással. Ilyenek például a veder- és a vödör- tőalternánsok, melyek szabadon variálhatók azonos toldalékok előtt (vederben ~ vödörben) vagy az -óz(ik) és az -ódz(ik) képzőalternánsok, vö. lopózik ~ lopódzik. ( zsemle zsömle, csoda csuda, fel föl, ). Használatukra nem vonatkoznak konkrét nyelvhelyességi szabályok, a beszélő akaratától függ használatuk.
Kötött alternáció: Az allomorfok felhasználhatósági feltételei kötöttek, meg vannak szabva a rendszerben, tehát a változatok közül bizonyos morfológiai környezetben csak az egyik, más környezetben csak a másik jelenhet meg. Ilyenkor a morféma allomorfjai ún. komplementáris disztribúcióban vannak egymással, azaz kizárják egymást. Például: ló-hoz és nem *lov-hoz, de: lovat és nem *ló-t; s így viselkedik csaknem minden többváltozatú toldalékmorfémánk: ház-ban, kertben; vár-tok, néz-tek, jöt-tök; stb. A magyar nyelvre főleg a funkciótlan kötött alternáció a jellemző. alternáció tőmorfémában tol szabad veder(-ben) ~ vödör(-ben) -óz funkciótlan kötött ló(-hoz) ~ lov(-at) (há funkciós vagy ~ van (ad na ~ (ad (Deme László táblázata alapján) A MGr. beszél még morfofonológiai meghatározottságú alternációról, melynek az az értelme, hogy az alakváltozatok egymásból levezethetők, látható bennük a részleges alaki különbség (pl.: -ban/-ben, -ság/-ség). A) morfofonológiai meghatározottságú alternáció tő (alma- ~ almá- ) affixum (-ban/- ben) Illetve morfológiai meghatározottságú alternációt is. Itt az alakváltozatok kevésbé vezethetők le egymásból. Pl.:Többalakú igetövek: van van-, vagy-, val-, vol-; megy megy-, men-, me-, mé-. Az alternáció előfordul a tövek és a toldalékok között is. Pl. kotor tő két változatban és kotor-, kotr- (fodor, peder) A kotor- szabad tőalak, a kotr- kötött. A felszólító mód jele a j is variánsokban él a magyar nyelvben. B) morfológiailag meghatározott alternáció tő (van ~ vagy) affixum (-j, -gy) Az elemzés során a legtöbb gondot okozó alakok.
A felszólító mód jelének alternánsai (morfológiailag meghatározott, kötött alternáció): Invariáns: [-J] -j (pl. vár j, él j, ad j, olvas s, főz z, sző j stb.) -jj (csak: jö jj, jö jj etek) -gy (a hisz kivételével az sz-es v-s igetövekben) ve gy él, i gy atok -ggy (csak: hi ggy, hi ggy ük) -Ø [egyes szám második személyő, tárgyas ragozású rövidebb igelakban: pl. vár d: a -d igei személyrag (!); A birtoktöbbesítő jel alternánsai: Invariáns: [-I] -i (pl. hajói, cipıi stb.) -ai (pl. házai, ablakai stb.) -ei (pl. kezei, füzetei stb.) -jai (pl. pontjai, padjai stb.) -jei (pl. kertjei, szentjei stb.) A főnévi igenév képzőjének alternánsai: Invariáns: [- NI] -ni (pl. adni, olvasni, kérni stb.) -ani/-eni (pl. tanítani, festeni stb.) (Előhangzóval!) -nni (az sz-es v-s igetövekben: te nni, ve nni, e nni stb. A feltételes mód jelének alternánsai: Invariánsok: [- NA, - NE; - NÁ, -NÉ] -na, -ne; -ná, -né (pl. ad na, kér ne, ad ná, kér né) -ana/-ene (szabadít ana, felejt ene) -aná/-ené (szabadít aná m, felejt ené m) -nna, -nne, -nná, -nné (az -sz-es v-s igetöveknél: ve nne, i nna, ve nné, i nná, e nné nek, hi nné tek. 2. Az ún. kötőhangzó -probléma Sok olyan szóalak van, amelynek alaktani elemzése nem okoz különösebb gondot : (ház-ban, kocsi-k, lép-ked-het-nek) A tő, képző, jel és rag egyértelműen elkülönül egymástól. A nehézség forrása azonban az egyes morfémák között a szóalakok egész sorában megjelenő egy vagy több magánhangzónak mind a hovatartozása, mind az elnevezése: (ház-a-k-a-t, asztal-o-s-o-k). Ezek a kérdéses magánhangzók nem lehetnek felső nyelvállásúak és hosszúak. Hovatartozásukról háromféle felfogás alakult ki: - Tővéghangzós felfogás
Diakrón szemléletet tükröz, ezért leíró szempontból nem is használható, ellentmond a nyelvérzékünknek. Alapja, hogy a magyar szavak a 12. század végéig magánhangzóra végződtek. Ezeket nevezték tővéghangzóknak, melyek lekoptak, vagy egyéb módosuláson mentek át. Egyes esetekben jelen vannal. (hal halak) Az alapszókincsbe tartozó szavainknál ezek a kérdéses magánhangzók valóban az eredeti tővéghangzók nyomait őrizhetik. Idegen eredetű, illetve később keletkezett szavainkban azonban nem tételezzük fel a tővéghangzót, és a kérdéses magánhangzó ezeknél is megjelenik. Ennek az elméletnek itt az ellentmondása. - Kötőhangzós felfogás Általános iskolában ezt alkalmazzák. Ez a felfogás a kérdéses magánhangzót úgy kezeli, mintha önálló elem (morféma) lenne. De a morfémának önálló jelentése vagy funkciója van, ami erre a magánhangzóra nem igaz. Ejtéskönnyítő szerepe van, jól formálttá teszi a szóalakot, nem mindig szükségszerű ugyanakkor a jelenléte. Önállótlanságát mutatja, hogy hangszíne általában a szóalak függvénye (illeszkedési törvény). Bizonyos esetekben azonban mégis funkciót kaphat. Alkalmas lehet szófajmegkülönböztetésre (pl.: havasok fn., havasak mn.; vörösek fn., vörösök mn.). Szolgálhatja a főnév bizonyos alcsoportjainak megkülönböztetését (pl.: Fakanált tulajdonnév, fakanalat köznév). Grammatikai funkciója, hogy E/2 személy tárgyas ragozásban a mód megkülönböztetését szolgálja. Időnként tehát funkcióval jelentkezik, ezért van, aki álmorfémának tekinti. - Előhangzós felfogás A MGr. egyértelműen ezt használja. A kérdéses magánhangzót a toldalékokhoz kapcsolja. Ez a felfogás leíró szempontból is alkalmazható, ugyanakkor megfelel a nyelvtörténeti folyamatoknak is. Több esetben ez a kérdéses magánhangzó már a toldalék szerves részévé vált (pl.: -on/-en/-ön). A helyesírás is ezt támasztja alá (pl.: MÁV-ot). Tehát, előhangzónak nevezzük a szótő és a toldalék között jelentkező, rendszerint alsó vagy középső nyelvállású magánhangzót, például: ház-ak, kertet. Jellegzetesen mindig egyetlen fonéma, és a toldalékmorféma hívja elő. Minőségének, hangszínének és nyíltságának meghatározottsága tipikusan morfofonetikai tulajdonság, mint a toldalékmorfémák magánhangzóira vonatkozó szabályok (l. fenn). Az előhangzónak nincsen jelentése, funkciója ma már elsősorban az, hogy kiemelje a szóalakok toldalékmorfémáit: a magyar hangsúlytörvény, a szó első szótagjának nyomatékos ejtése, éppen a toldalékok kiemelkedése ellen hat. Az előhangzó így jelenlétével testesebbé teszi a toldalékot. Emellett gyakran, részt vesz a szóalakok fonotaktikai jólformáltságában, azaz jólformálttá teszi a szóalakot ezt nevezzük ejtéskönnyítésnek (nem *házk, hanem házak). Az ejtéskönnyítő
szerepet azonban az erősebb funkció, a toldalékkiemelő szerep törölheti, például: érthető-ek, olvasható-ak, hiszen ilyen esetekben a hiátus keletkezésével tulajdonképpen akár ejtésnehezítőnek is nevezhetnénk az előhangzót. A felelősök ~ felelősek alakpárban az előhangzó minőségi különbsége révén a toldalékalternánsok szófaji különbséget is jelölnek: az első esetben főnévi tőhöz, a másodikban melléknévi tőhöz járul az általános többesjel. Ez a szabályozottság nem egyszerűen morfofonológiai kötöttségű, hanem grammatikai jellegű (funkciós alternáció). Ezt támasztja alá az előhangzó által okozott toldalékhasadás jelensége is: az -N határozórag középső nyelvállású magánhangzós alternánsa a főnévi, az alsó nyelvállású a melléknévi tőre utalt, s így a rag különböző szintaktikai funkcióba került. Az alakhasadás tehát magával hozta a funkcióhasadást, s a toldalékmorfémából az előhangzó segítségével kettő lett: -n, -on/-ën/-ön és -n, -an/-en. Az előhangzós toldalékokat alakváltozatoknak tartjuk, melyek illeszkednek az allomorfia rendszerébe, vagyis a magyarra jellemző morfofonológiailag kondicionált szabályos alternánsok közé. 3. A zéró morféma A morfémák alakj szerinti kategorizálásakor megkülöndöztetünk testes és testetlen morfémákat. A zéró morféma testetlenségével áll szemben a testes morfémákkal. Nincs önálló hangteste, de van funkciója és jelentése. A ø szorosabb értelemben véve toldalékmorféma. Az inflexiós toldalékok (jelek, ragok) rendszerében jelenik meg. A jelek és ragok ugyanis különböző viszonysíkokat és paradigmákat alkotnak. A viszonysíkok a szófajokhoz kötődő, az egyes szófajokra jellemző információk, grammatikai kategóriák (pl. idő, mód, eset stb.), amelyek együttese meghatározza az adott szófaj lehetséges ragozási sorait, paradigmáit. A képzett formák együttesen nem alakítanak ki olyan szabályos rendszert, mint az inflexiós toldalékok. A zéró morféma jele: Ø. Ez az, ami van, de nincs. /P. Lakatos Ilona/ Kikövetkeztetett érték. [Pl.: Ő áll + + + ] kijelentő mód jele (mert nem felszólító) jelen idő jele (mert nem múlt, és nem jövő) E/3 sz., alanyi ragozású igei személyrag (mert ő az alany) A zérómorféma kétféle lehet, attól függően, hogy van-e, vagy nincs materiális alakja.
Megkülönböztetünk: Abszolút nincs materiális változata. Pl.: jelen idő, hiszen a magyar nyelvben a jelen időnek nincs alaki jelölője. Pl.: áll, ír. Relatív egy materiális morfémával variáns viszonyban van, ilyen a birtokos jelzőragja. (apám hely apámnaka helye.) A zéró az igei paradigmákban Az igei szóosztályban két alapvető viszonysíkban találjuk meg a jelölt jelöletlen szembenállást: a.) az idő kategóriája ebben a jelen és a múlt áll egymással oppozícióban, a jelen idő kategóriája morfémás a kötelezően jelölt múlt idővel szemben (olvas + : olvas + ott). b.) a mód kategóriája ebben a kijelentő mód a jelöletlen, tehát zéró morfémás, míg a nem közlő módok a jelöltek: vár + : vár + na, vár + j (+ on). Az igeragozásban ezeken kívül természetesen még két grammatikai alapkategóriát találunk: a személyszámot és az ettől elválaszthatatlan tárgyhatározottságot. A személyszám (l. fenn a főnévi kategória esetében is) tartalmazza az egyes és többes szembenállást, valamint az első, második és harmadik személyt együttesen. A szám esetében nyilvánvaló az egyes jelöletlensége a többessel szemben, míg a személy esetén a kötelezően jelölt első és a második személy áll oppozícióban a jelöletlen harmadikkal. A felszólító mód paradigmájában a 2. személy jelöletlensége áll szemben az 1. és 3. személy jelöltségével (várj: várjak, várjon). A személy kategóriája nem fordul elő a szám nélkül, s az igeragozási rendszerben ezek kiegészülnek a tárgyhatározottsággal is, így a zéró morféma az igeragozási paradigmában alapvetően az általános ragozásban az egyes szám harmadik személyben jelentkezik. Ez azt jelenti, hogy kijelentő mód, jelen idő, egyes szám harmadik személy esetében (vár) az igető (vár-) tulajdonképpen három zéró morfémát tartalmaz: az időjelet, a módjelet és a személyragot. Sajátos a határozott ragozás zéró morfémája a feltételes módban: várná +. Ez azért lehetséges, mert a feltételes módjel képes utalni a tárgyhatározottságra (vö. a funkciós alternációnál is), s így a személyszám lehet jelöletlen egyes szám harmadik személy esetén. A felszólító mód esetében a tárgyas ragozás egyes szám második személyében kialakult rövid és hosszú alak szembenállása (vár + + d : vár + j + ad) teszi lehetővé a jelöletlenséget (ez tehát kategórián belüli oppozíció). A jelöletlen rövid alakban az igei személyrag mindig előhangzó nélkül kapcsolódik az igetőhöz, s ezzel lehetővé válik az elkülönülése a kijelentő módú egyes szám második személyű alaktól, melyben előhangzós a rag: olvas + d : olvas + od. Tehát mindkét alakban jelöletlen a módjel az alapvető szembenállással ellentétben, erre azonban azért van
lehetőség, mert a rag előhangzós és előhangzó nélküli alakváltozata a funkciós alternációhoz tartozik. A nulla morféma általában azokban az alakokban jelenik meg, amelyek többnyire genetikusan megelőzik a többit, funkcionálisan primerebbek a többinél és statisztikailag a leggyakoribbak. Nem véletlen például, hogy felszólító módban a többivel ellentétben az egyes szám második személy a jelöletlen forma. Abszolút zérómorfémák igealakokon: - jelen idő jele - kijelentő mód jele - E/3 sz. alanyi ragozású igei személyrag - E/2 sz. tárgyas ragozású, felszólító módú igealakon a felszólító mód jele [Pl.: ír d, vár d a d igei személyrag. NEM felszólító mód jele - az itt morféma. - E/2 sz. alanyi ragozású, felszólító módú, rövidebb igealakon az igei személyrag [Pl.: ír j, vár j a j a felszólító mód jele. NEM igei személyrag az itt morféma. A zéró a névszói paradigmákban A névszók (főnév és melléknév) esetében a következő kategóriákban és paradigmákban jelenik meg: a.) a dologszám általános kategóriájában a főnévi egyes szám jelöletlenségét nevezzük zéró morfémásnak szemben az általános többessel: hajó + hajó + k. b.) főnévi eset kategóriájában az alapfunkció (alanyeset) áll szemben a nem alapfunkciós ragos (névutós) esetekkel: ház + ház + at, ház + nak, ház + ban stb., vagyis a főnév ragozási paradigmájában az alanyeset mint a főnév alapvető funkciója oppozícióban van a többi paradigmatikus hellyel. c.) a melléknévi hasonlítás kategóriájában az abszolút alak (alapfok) áll szemben a viszonyított (fokozott) alakokkal: okos + okos + abb, leg + okos + abb. A főnévi szóosztály alapvető alaktani viszonysíkjai között a zéró morféma a birtokosság kategóriáján belül nem alapvető oppozícióként jelenik meg. A birtokos személyjelek egyeztető funkciójúak (a birtokos személyjel egyezik számban és személyben a birtokos jelző számával és személyével), tehát maga az alaktani kategória relatív, viszonyított, a zéró nem jelenik meg egy birtoknál a személyszám paradigmán belül (valamennyi személyű birtokosra utal testes személyjel). A jelöletlenség a több birtok esetén fellépő paradigmában kap jelfunkciót: a birtoktöbbesítő jel után jelöletlen, a személyszám paradigmán belül zérós az egyes szám harmadik személyű birtokos személyjel: ház-ai + szemben a ház-ai + m, ház-ai + d alakokkal.
A birtokosság viszonykategóriáján belül a dologszám jelölésében is van jelölt jelöletlen szembenállás: jelölt a több birtok (birtoktöbbesítő jellel), zéró jelöltségű a birtok egyes száma (pl. ház- -am : ház-ai-m). Abszolút zérómorfémák névszóalakokon: - egyes szám - alanyeset - alapfok (mellékneveknél) A névszóknál relatív zérómorfémák is előfordulnak, ami azt jelenti, hogy elsődleges, illetve másodlagos morfémával is kifejezhetünk bizonyos dolgokat. Relatív zérómorfémák: A tárgy ragja: - 1. és 2. személynek megfelelő személyes névmás tárgyesetében (pl.: engem engemet) - 1. és 2. személyű visszaható névmás tárgyesetében (pl.: magam, magamat) - 1. és 2. személyű birtokos személyragos/jeles alakoknál tárgyesetben (pl.: kalapom, kalapomat) A birtokos jelző ragja (pl.: Pista könyve. Pistának a könyve). 4. Egyes szófajok szerkezeti képlete. Az agglutináló nyelvekben a képzők, jelek és a ragok mind a szó-, mind a mondatalkotásban nagyon fontos szerepet játszanak és a szótőhöz kapcsolódásuk sorrendje szabályhoz van kötve: 1.A szótő megelőzi a toldalékokat. 2.Egy szótőhöz többféle toldalék is járulhat: több képző és jel, de rag csak egy. 3.A képző a jelet és a ragot megelőzi, a jel csak a ragot, s a rag után további toldalék nem állhat. (ember-i-bb-en) 4.Az azonos típusú morfémák társulhatnak. Egy szón belül lehet két vagy több tő ezek az összetett szavak. (álomlátó, mézédes, rendőr) 5. Két vagy több képző is megjelenhet ugyanabban a morfémaszerkezetben. (elképzelhetetlen, álmatlanság, erőtlenság.) 6.A jeleknél és ragoknál a zéró morfémára nem vagyunk tekintettel, és így két vagy több jel megjelenhet egy névszói morfémaszerkezetben. (aranyosabbak, ügyesebbek, barátaimékhoz.)
7. A ragmorfémák pedig nyilvánvalóan soha nem társulhatnak egymással. (álmokban, írunk). A szabályostól eltérő szerkezetek (ritka) A jel megelőzi a képzőt: kis - ebb - ít, nagy - obb - ít; A rag megelőzi a képzőt: tíz -szer -es, nap on-ként -i A grammatikai viszonyok kifejezésének a magyar nyelvben két szerkesztésmódja van: az analitikus (szételemző, körülíró) és szintetikus (összerakó, sűrítő) a.) Analitikus: a grammatikai viszonyt formailag több önálló szóval fejezzük ki, ahol az egyik tő, a többi viszonyszó, pl.: asztal alatt, úszni fog, evett volna. b.) Szintetikus: a szerkesztésmód magva a tő, amely egyetlen szóalakban összesűrítve, toldalékok segítségével fejezi ki a grammatikai viszonyokat: néz-ett-ség-é-nek, márt-sá-tok, vág-ja. A szintetikus igealakok morfémaképlete. A igei alakok morfémaszerkezete: igető + módjel + időjel + személyrag áll + + + kér- + + -t + (e)m Ha egy képző átviszi az igét a névszó szófajába, akkor annak a szerkezetét kell követni. Az igealakokban nem kötelezőelemként megjelenhet igekötő és képző is. A zéró morfémát csak a kötelezőek hiányánál kell kitenni. (igekötő) + tő + (képző) + időjel + személyrag (el) + néz + ((e)get)) + + (e)m Amai magyar nyelvben a módjel és az időjel közül az egyiknek zérő morfémának kell lennie. A főnévi alakok morfémaszerkezete: tő + számjel + (birtokviszonyra utaló jelek) + esetrag Ház + (a)k + + ban A melléknévi alakok morfémaszerkezete: (felsőfokjel) + tő + fokjel + számjel/kiemelőjel + viszonyrag (leg) + piros + (a)bb + (a)k + nak A számnévi alakok morfémaszerkezete: tő + határozórag Száz + szor Az igenévi alakok morfémaszerkezete. Főnévi igenév
(igekötő) + igető + (képzők) + igenévképző + (személyrag) meg + lát + (o)gat + ni + ((o)m) A -ni megakadályozza a szóalak további szófajváltását, az (o)m szóalakzáró személyrag, de nem kötelező elem. Határozói igenév: (igekötő) + igető + (képzők)+ igenévképző (El) + néz + ((e)get ) + vén A határozói igenév képzője eltér a többitől, kötelező elem, megakadályozza a szófajváltást, záró helyzetű, utána semmilyen más toldalék nem járulhat. Igenév ige: A professzor vezette, anyám sütötte, árvíz sújtotta Igető + (képző)+ igenévige képző + személyrag Vezet + t + e Az összetett analitikus igealakok szerkezete Az analitikus segédalakot az igei paradigmában két segédelemmel szerkesztjük meg: fog és a volna. Fog a főnévi igenévvel együtt alkot teljesértékű igét. A főnévi igenév a jelentést hordozza a fog a jövőidejűséget. Olvasni fog. Kijelentőmód, jövő idő. Igenév+ fog-+ személyrag Tanulni + fog + Volna a teljes alakú igéhez kapcsolódik, s a múltdejűséget hordozza. Tanult volna. Feltételes mód múlt idő: (igető+ -t/-tt+személyrag)+volna Tanul+t (a)m + volna 5. A morfémákra-bontás problémái A morfémákra bontás esetenként problémát okozhat, s ez mindenekelőtt a) egy adott kritikus nyelvi elem disztribúciójával és produktivitásával vagy b) az elemek szemantikai összekapcsolódásával, illetve tömbösödésével függ/függhet össze. a) A szóalak egyik eleme kimutathatóan előfordul más nyelvi környezetben, produktívan részt vesz más morfémaszerkezetek létrehozásában, míg a másik elem nem. Ilyenek például a reggel vagy az örömest szóalakok. Az első esetben a reg- résznek már nincsen disztribúciója (de vö. regöl,
rege), míg a -gel szegmentum elemezhető (a -vel esetrag hasonult alakja). A második esetben az öröm- elem termékenyen előfordul más nyelvi környezetben, az -est rész azonban ma már nem él, nem vesz részt más morfémaszerkezetek létrehozásában, mégha egy-két egyéb szóalakban ki is mutatható (valamelyest), teljesen terméketlen, inproduktív. Két elvi megoldás kínálkozik erre: a szóalakot vagy szegmentálhatatlannak tartjuk, ún. hagyományozott morfémaszerkezetnek vagy részlegesen szegmentálhatónak. A két fenti példát természetesen elemezhetetlennek vesszük leíró szempontból (csak történeti szempontból szegmentálhatók), és az ún. ragszilárdulás jelenségéhez soroljuk őket, mely a magyar határozószói osztály kialakulásának alapvető módja. A reg- és az -est szegmentumokat pedig a leíró rendszerben nem tartjuk önálló morfémának. Hasonló problémákat vethet fel az ún. passzív vagy fiktív tövek elemzése is. A ragad szóalakban például a disztribúció alapján kimutatható egy rag- tő, valamint egy -ad képző, hiszen mindkettő előfordul más nyelvi környezetben is (rag-aszt, dag-ad), ám mindkettő improduktív, így az adott morfémaszerkezet közelít a hagyományozott, leíró szempontból már nem szegmentálható formákhoz, egyfajta átmenetként értékelhető. b) Más nehézséget okoz az, ha a szóalak elemei megjelennek ugyan produktívan más nyelvi környezetben, tehát szegmentálhatók, de az adott morfémaszerkezetben a jelentésük eltér az egyes morfémákhoz tartozó jelentésmozzanatoktól. Például a hátra vissza, nem előre vagy az egyszer valaha szóalakok esetében a szóelemek között nincs képzetváltás, a szóalakoknak egységes a jelentése. Mivel ezeket a formákat a jelentésbeli tömbösödés miatt lexikalizálódott alakoknak tartjuk (határozószók), nem vagyunk tekintettel bennük az egyes morfémákra. GYAKORLATOK 1. Alkosson párokat az összetartozó kifejezésekből! a) affixum 1) hang b) morféma 2) olyan toldalék, amely megelőzi a tövet c) fonéma 3) toldalék d) alternáns 4) szóelem e) prefixum 5) ragozási sor f) paradigma 6) alakváltozat 2. Bontsa szóelemekre az alábbi szóalakokat!