E Előszó a második kiadáshoz könyv első kiadása 1990-ben jelent meg. A címe pontosan kifejezte gondolkodásom akkori irányát, amelyet az eredeti előszóban a következő kérdésben foglaltam össze: Legyűrhető-e az elmúlás miatt érzett félelem?. A medúza pillantása a pár évvel korábban megjelent Melankólia című könyvem folytatása és továbbgondolása volt; a kérdés pedig, amely köré a fejezeteit csoportosítottam, a Melankólia témáját mélyítette el. A Melankóliában az európai kultúrtörténet egyik mélyáramát követtem nyomon, s azokat a jelenségeket fűztem fel egy szálra, amelyek korszakról korszakra rendre háttérbe szorultak és az uralkodó gondolati irányok által el lettek nyomva. A medúza pillantása ezeket a jelenségeket járta körbe, kitüntetett figyelmet szentelve a görög mitológia történeteinek, a preszókratikusoknak, a gnosztikusoknak, a keresztény misztikusoknak, valamint azoknak a későbbi gondolkodóknak, akik az éppen uralkodó korszellem ellenében őhozzájuk nyúltak vissza. A mitológiai medúzafő megbénította azt, aki rápillantott. A medúza pillantásában ennek megfelelően egy alapvetően defenzív álláspontot képviseltem. Úgy láttam, hogy az úgynevezett beteljesülés-élményben, amely minden kultúrában megkülönböztetett hangsúlyt kapott, és amelynek nyomaira a kultúra történetének valamennyi korszakában rá lehet találni, a mindenkori fennálló világ ellenében lehet csak része az embernek. Vagyis ahhoz, hogy erre az élményre szert lehessen tenni, mintegy hátat kell fordítani annak, ami van. A személyiség centruma és a világ között eszerint mélyen antagonisztikus viszony van, s a kettő kizárja egymást. Ennek 7
megfelelően A medúza pillantásának a fejezeteit a via negativa mentén írtam meg. 1993-ban jelent meg a német filozófus, Peter Sloterdijk könyve, Világidegenség címmel (Weltfremdheit), amely számos ponton igazolta elgondolásomat. Sloterdijk mindazon szellemi jelenségeket, megnyilvánulásokat, amelyek szerinte az elmúlt két-három évezred során az európai kultúra uralkodó irányzatai ellenében alakultak ki, a klausztrofóbiából vezeti le: Történeti szemszögből nézve a világtól való rettegés klausztrofóbiás válasz a körülzártság egyre fokozódó nyomására, amelynek a régi osztálytársadalmakban és a korai városokban az egyének ki voltak téve. Csak a történelem terrorjának hatására kezdenek a radikális kedélyek számára a világállapot megszüntetésére irányuló elképzelések vonzóvá lenni; egy új, a világtól idegen, attól menekülő és azon túlszárnyaló embertípus lép színre. (Sloterdijk, 53-54. o.) Ám ahogyan az a rendkívül markáns gondolatmenetek esetében lenni szokott, könyvének olvasása során nála is egyre tolakodóbb lett e gondolatmenet ki nem mondott árnyéka. És ez az árnyék elhallgatott igazságként egy új horizontot vázolt fel előttem. Sloterdijk értelmezése szerint mindaz, ami az elmúlt két-háromezer év során az európai kultúrtörténetben beteljesülésként igézte meg az embereket, reakció csupán a körülményekre, amelyek éppen a beteljesülést akadályozzák. Más szavakkal: a beteljesülés érzése maga is a klausztrofóbia álarca csupán, vagyis minden vélt pozitivitása ellenére egy alapvetően negatív állapot megnyilvánulása. Ám ha ez így van, akkor ez nem azt jelenti-e végső soron, hogy az embernek a pozitivitás semmiféle tapasztalata sem adatik meg? A világtól azért kell elvonatkoztatni, mert az negatív tapasztalatokat nyújt csupán; viszont amit cserébe kap az ember, az maga is merő negativitás, hiszen a világ tagadásának még a legradikálisabb kísérlete is a világ köldökzsinórjából merít energiát. Az igazság kedvéért hadd tegyem hozzá: A medúza pillantásában magam 8
is hasonló álláspontot képviseltem. Sloterdijk gondolatmenetének világossága és markáns jellege azonban mintegy tükörként is szolgált. És e tükörbe pillantva szükségét éreztem, hogy módosítsam korábbi álláspontomat, s a negativitás mellett a pozitivitást is érzékeljem. Ami a jelen összefüggésben azt jelenti, hogy amit az európai kultúra történetében (a legkülönfélébb összefüggésekben) beteljesülésként értelmeznek, azt ne a világtól való elszakadásként értelmezzem csupán, hanem a világon belüli otthonteremtés kísérleteként is. A medúza pillantásában ezért számos helyen módosítottam a hangsúlyokat, hol szavakat és kifejezéseket cseréltem fel, hol mondatokat írtam át, hol egész fejezeteket hagytam el vagy illesztettem be. Mindezt azért, hogy rávilágítsak: az ember nem feltétlenül csak a világ ellenében tud rátalálni önmagára, hanem fordítva: a világnak mintegy átadva magát is. Természetesen nem vitatom a lélek és a világ közötti szakadék létét; de meggyőződésem, hogy e szakadékba aláereszkedve, annak mélyén előbb vagy utóbb mindig felvillan annak lehetősége, hogy létrejöjjön a világnak és a léleknek egy új, addig nem sejtett szimbiózisa, amely egyiket sem hagyja meg a maga korábbi érintetlenségében. Simone Weil szerint a szerencsétlenség legalsó szintjén, Istentől szélsőségesen eltávolodva jön el az a pillanat, amikor az ember a legközelebb kerül Istenhez. Ennek analógiájára: a lélek és a világ közötti távolság egy ponton túl szintén soha nem sejtett közelségbe csaphat át. E közelséget szem előtt tartva a könyvnek ebben az átdolgozott változatában a fő hangsúly már nem a lélek és a világ különbségén van, hanem a kettőnek a közös nevezőjén. Létidegenség helyett a lét iránti bizalom. Az igazság kedvéért: nem helyett, hanem mellett. Sloterdijk gondolatmenetét nem cáfolni akarom, hanem folytatni, kiegészíteni, az általa fölvetett kérdéseket egy másik irányból megközelíteni. Könyvemmel nem óhajtok a kultúrakritika vagy az erkölcsfilozófia álarcában föllépni. Sloterdijk így határozta meg a könyvét: 9
Célkitűzése a világnélküli vagy világtól elfordult szellem fenomenológiája. (Sloterdijk, 13. o.) Én a saját könyvemet így határoznám meg: Célkitűzése a világot kitágító vagy világteremtő szellem fenomenológiája. Budapest, 2012.
Tartalom Előszó a második kiadáshoz Bevezetés 1. Istenélmény és istenhit (A kereszt metszéspontjában) 2. Ki villámlik? 3. A köldök rejtélye 4. A határ és a határtalan 5. Az ásító káosz 6. A lehetetlen 7. A pillanat ereje Irodalom Képjegyzék 7 15 25 51 87 111 129 153 181 201 213