A hazánkat több mint 40 éven át elnyomó bolsevista rendszer egyik legfontosabb célja a vallásos világnézet, a vallásos lelkület és a valláserkölcs kiirtása volt. A bolsevik ideológusok ugyanis kezdettől fogva felismerték, hogy a nemzeti érzés és a vallásosság között szétszakíthatatlan kapcsolat van: csak az szeretheti igazán, áldozatos tettekkel, mindennapi kötelességteljesítéssel, és ha kell, vértanúsággal hazáját, akinek a lelkét a vallási világnézeten alapuló valláserkölcs határozza meg, akinek a hazája eljövendő pusztulása fölött síró Jézus a példaképe, s aki több évtizedes sanyarú magyar sors után sem veszti reményét, mert tudván tudja, hogy nem Teheránban, Jaltában és Potsdamban mondták ki az utolsó szót a történelemben, mert nem Moszkva, nem London, de még csak nem is Washington, hanem a mindenható Isten e történelem Ura! A bolsevisták tisztán látták, hogy csakis akkor írtható ki a magyar népből a hazaszeretet, a nemzeti érzés, ha megszűnik vallásos lenni. Ezért indítottak könyörtelen hadjáratot a vallás ellen. A vallásellenes harc egyik mozzanata az egyházi iskolák 1948-as államosítása és a szerzetesrendek működési engedélyének 1950-es megvonása volt. Ez utóbbi együtt járt a működési engedélyüktől megfosztott rendek rendházainak, főiskoláinak és könyvtárainak állami tulajdonba vételével is. Tévedne, aki azt gondolná, hogy e közönséges rablócselekményeknek elsősorban gazdasági motívumai voltak. Noha Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Révai József és más kommunista ideológusok szüntelenül azt hangoztatták, hogy a történelemben az anyagi alap, a gazdasági tényező az elsődleges, és a szellemi lényező alkotta felépítmény a másodlagos, maga a bolsevik gyakorlat is rácáfolt a történelmi materializmus fenti alapdogmájára. Miként a parasztságtól nem azért vették el erőszakosan a földet, mintha a TSZ-ekre sürgető gazdasági szükség lett volna (hiszen nyilvánvaló volt, hogy a paraszti magángazdaságok jobban biztosítják az ország mindennapi kenyerét), hanem azért, hogy a földjétől, létbiztonságától megfosztott parasztságot lelkileg is a moszkoviták rabszolgájává tegyék; éppen úgy a rendházak, rendi főiskolák és a rendi könyvtárak kisajátítása, azaz elrablása sem anyagi haszonszerzés érdekében történt, hanem azért, hogy a vallásos világnézet újjászületésének és terjesztésének fő eszközeit, az azt hirdető szerzeteseket és főiskolákat, és a hittudományt tartalmazó könyveket kikapcsolják az ország szellemi vérkeringéséből. (Jól mutatja ezt az a körülmény, hogy az igazi anyagi értéket képviselő elkobzott középkori kódexeket nem tartották meg, hanem zúzdába küldték!)
Amikor a bolsevista rendszer összeomlása után a kártérítés kérdéskomplexuma szóba került, a reformkommunisták és a liberális elveket hangoztató politikusok kifejezésre juttatták, hogy azt látnák kívánatosnak, ha az Egyház lemondana mindarról, amit elvettek tőle. Arra hivatkoztak, hogy az 1948-ban, illetve 1950-ben elkobzott javak az eltelt időszak alatt állami tulajdonból különféle vállalati, szövetkezeti stb. tulajdonba kerültek, érvényes kétoldalú szerződés által. Ha tehát most az állam visszaadná ezeket a javakat az egyházi tulajdonba, akkor kártérítenie kellene a jelenlegi, immár jogos tulajdonosokat. Erre viszont a jelenlegi gazdasági helyzetben nincs pénze az országnak. A reformkommunisták és a liberálisok érveléséhez bizonyos, magukat kereszténynek valló politikusok és újságírók is csatlakoztak, megtoldva a fenti érvelést azzal, hogy szerintük keresztényibb, evangéliumibb lenne lemondani mindenről, mint visszakövetelni a jogos tulajdont. Mielőtt a reformkommunisták, a liberálisok és a fentiekben jelzett néhány keresztény politikus érvelését kiértékelnénk, meg kell jegyeznünk, hogy az 1945-ben elvett földjeit az Egyház sohasem követelte vissza (a kommunista propaganda hazug állításával szemben tény, hogy Mindszenty prímás az 1956. november 3-i emlékezetes rádiószózatában nem egyházi földek, hanem az egyházi intézmények visszaadásáról beszélt), és jelenleg sincs szándékában földeket visszakövetelni. Mindszenty prímás 1945-ben Isten áldását kérte az új földtulajdonosokra, a parasztokra. Az Egyház ugyanis jól tudta 1945-ben, és jól tudja ma is, hogy a magyar nép nemzetfenntartó része a parasztság, amely az ország kenyerét előteremti és szorgalmas munkájával, vére hullatásával, a nemzetnek adott számtalan nagy emberével ezerszer rászolgált arra, hogy a magyar föld tulajdonosa és gazdája legyen! Ezenkívül az Egyház azt is tudja, hogy Jézus Krisztusnak a mennybemenetele előtti parancsa: Elmenvén tehát, tegyétek tanítvánnyá mind a népeket! (Mt 28,19) az evangéliumi igazság hirdetésére, és nem az emberek feletti evilági hatalomra vonatkozik. E parancs teljesítéséhez nincs szükség egyházi nagybirtokra! Ám ugyanezen jézusi parancs alapján az is nyilvánvaló, hogy mit kell felelnünk a reformkommunisták és liberálisok, meg egyes keresztény politikusok érvelésére. Az Egyháznak isteni megbízásból elidegeníthetetlen joga és kötelessége a hit hirdetése. Ezért elidegeníthetetlen joga van mindahhoz, ami a hit hirdetésének nélkülözhetetlen eszköze. Márpedig nyilvánvaló, hogy az Egyház a XX. század végén Magyarországon nem tehet eleget küldetésének, ha nem kapja vissza iskoláit, főiskoláit, rendházait! Lássuk ezt egy kicsit részletesebben! A bolsevizmus eredeti célját, a magyar nép ateistává tételét nem tudta megvalósítani. Egy alapvetően hazugságra épülő tan, amelyben a propagandisták jó része sem hisz, amelynek képviselői 40 éven át egyfolytában hazudnak, magasabbrendűségnek hazudják a nyomort, humanizmusnak a terrort, demokráciának a diktatúrát, népművelésnek a népbutítást, és felvilágosításnak a tömegek hitének és erkölcsének rombolását egy ilyen tan a maga szellemi és erkölcsi alacsonyabbrendűsége folytán már eleve nem arathat totális győzelmet egy olyan évezredes kultúrnép körében, mint amilyen a magyar! Ám a bolsevizmus által okozott szellemi zűrzavar most is jelen van. A bolsevista diktatúra százezreket tett kételkedővé, szkeptikussá és vallásilag közömbössé. A 40 éves kommunista diktatúra alatt gyakorlatilag hittan nélkül, Isten ismerete nélkül nőtt fel két generáció. A hitbéli károkat tetézik az erkölcsiek: Magyarország vezet a világstatisztikában a válások, öngyilkosságok és abortuszok vonalán! Rengeteg fiatalkorú iszik és kábítószerezik, sokan csavarognak, és óriási az állami gondozottak száma. Még többen vannak, akik a családi otthonokban a szülők között állandósult konfliktusok miatt szenvednek Mindez a bolsevizmus hazug, hamis, Istent és örök erkölcsi törvényeket tagadó ideológiájának gyümölcse Égetően szüksége van tehát a magyar nemzetnek a sok hazugság után az igaz világnézetre, amely az objektív igazságon, és nem a nemzeteket rabszolgává tenni akaró bolsevizmus gyakorlati érdekein alapul. Olyan világnézetre, amelynek segítségével értelmünk az objektív realitáshoz igazodik, és nem akarja a világot gyakorlati céljai érdekében mássá hazudni, mint ami. Olyan világnézetre, amely az istenszeretet mellett a hazaszeretetre is megtanít, hiszen minden idők legnagyobb hittudósa, a XIII.
századi Aquinói Szent Tamás szerint minden lény a saját létformájának megvalósítása által válhat csak tökéletessé. Egy magyar ember vagy magyar szent lesz, vagy semmilyen szent! Nemzeti jelleg nélküli, valamiféle általános emberi lelkiélet, vagy életszentség fából vaskarika! Ám ennek az igaz, vallási világnézetnek a magyar lelkekben való meggyökereztetését egyedül maga az Egyház végezheti el, az állam erre természeténél fogva képtelen. Az állam elsődleges célja a földi jólét, a földi közjó, a rend és nyugalom, és nem az emberek valláserkölcsi nevelésének biztosítása. Az állami tankönyveknek ideális esetben világnézetileg semlegesnek kell lenniük tekintettel arra, hogy a magyar állampolgárok közt különböző világnézetű emberek vannak, és mindenkinek tiszteletben kell tartani a világnézeti meggyőződését. (Hozzá kell tennünk, hogy a jelenleg használatos gimnáziumi és általános iskolai tankönyvek közt olyan történelemkönyvek is találhatók, amelyek sok vonatkozásban még ma is a marxista világnézetet tükrözik! Ezek a könyvek még a világnézeti semlegesség követelményének sem tesznek eleget!) A világnézeti nevelés feladata tehát teljes mértékben az Egyházra hárul. De ennek a feladatnak csak úgy tehet eleget az Egyház, ha iskolái, mégpedig mind középiskolái, mind főiskolái vannak, és kiadhat saját maga, a saját tanulói számára vallásos világnézetű tankönyveket. Az is nyilvánvaló, hogy ehhez a feladathoz a 40 év alatt megfogyatkozott létszámú szerzetesrendeknek újra meg kell teremteniük a maguk utánpótlását. Novíciusai neveléséhez, az új rendtagok elhelyezéséhez vissza kell kapnia az összes magyarországi rendnek valamennyi rendházát! Ebben az esetben de csak ebben az esetben kerül Magyarországon az Egyház abba az állapotba, hogy a hithirdetés jézusi feladatának eleget tegyen. Azt az ellenvetést tehetné itt valaki, hogy jelenleg is van Hittudományi Akadémiánk, ahol világi emberek is tanulhatnak teológiát, és van katolikus sajtónk (Új Ember), továbbá templomainkban lehet szentbeszédeket hallgatni, és van fakultatív jelleggel már szabad iskolai hitoktatás is. Mindez tény, de messzemenően nem elég! Ha arra gondolunk, hogy a Hittudományi Akadémián évente legjobb esetben tízes nagyságrendben kerülhetnek ki végzős hallgatók, ha a magyarországi katasztrofális paphiányt tudatosítjuk, párosítva azzal a sajnálatos ténnyel, hogy katolikusainknak még 10%-a sem mondható rendszeres templomba járónak, és a megkeresztelt gyermekeknek csak kis töredéke jár hittanra, akkor nyilvánvalóvá válik előttünk, hogy az eddig alkalmazott, eddig rendelkezésünkre álló egyházi eszközök elégtelenek a nagy cél, Magyarország újraevangelizálásának nagy feladatához. Ehhez a feladathoz égetően szükség van az újra virágzó, középiskolákkal, főiskolákkal, sajtóval és tudományos könyvtárakkal rendelkező szerzetesrendekre! De mi a helyzet a reformkommunisták és a liberálisok által felhozott jogi és gazdasági ellenvetéssel? A leghelyesebb, ha minden törvényhozás abból indul ki, ami hosszú évezredeken át az emberi kultúra és civilizáció alapja volt, és ami a továbbiakban is végső alapja az emberi kultúrának és civilizációnak: a Tízparancsolatból, amelynek hetedik parancsolata lapidáris egyszerűséggel kimondja az erkölcsi alapposztulátumot: Ne lopj! Nem nehéz belátni, hogy a magántulajdon tisztelete nélkül vagy a szabad rablás, az ököljog uralkodik el az emberek közt igen rövid idő alatt vagy az emberek százmilliói az egyént tulajdonától megfosztó állami diktatúra áldozatai lesznek. Ez az utóbbi semmivel sem különb, mint az előbbi. Mert a rablás akkor is rablás, az ököljog akkor is ököljog, ha azt nem útonálló banditák, hanem állami szerveknek nevezett banditák, egy ököljog által létrejött és ugyanígy fenntartott állam írásba foglalt jogszabályai alapján hajtják végre! A bűnt nem teszi erénnyé az állami asszisztencia! A Tízparancsolat valamennyi parancsát, s így a Ne lopj! parancsát is abszolút érvényességűnek kell tekinteni minden törvényhozásnak. Legfeljebb az vitatható, hogy egy adott szituációban az államnak van-e fizikai, gazdasági ereje az állami rablás következtében előálló kár megtérítésére. Nos, ha olyan nehéz a helyzet, mint a jelenlegi, akkor a törvényhozásnak a szóban forgó kártérítésnek a nemzetre való hasznossági fokát kell szem előtt tartania. Ha a nemzet szempontjából égetően szükség van a
kártérítésre, akkor még ha nem is egyszerre, ha fokozatosan is, ha hosszabb idő alatt is a kártérítést okvetlenül meg kell ejteni, még egyéb kiadások terhére is! Ezt kívánja a legfőbb földi jó, a nemzet érdeke, amelynek alá kell rendelni minden más érdeket. Ámde nyilvánvaló, hogy az egész nemzet java a bolsevizmus által okozott és hátrahagyott szellemi zűrzavar és szomorú erkölcsi állapot orvoslása. Ma is érvényes: Minden állam támasza és talpköve a tiszta erkölcs. Mindenki számára világos, hogy elsőrendű nemzeti érdek, hogy újra szilárd legyen a családi élet, ne legyenek önpusztítók és magzatpusztítók magyarjaink, és ne legyenek a kábítószer és az alkohol rabjai a szabadságra született magyar nép gyermekei. Mindennek viszont nélkülözhetetlen feltétele a vallási világnézeten alapuló valláserkölcs újjászületése. Ezért kimondhatjuk, hogy az egyházi iskolák, főiskolák és szerzetesházak visszaadása elsőrendű nemzeti ügy. De nemcsak azért nemzeti ügy ez. Ma hazánk egyik igen súlyos gondja az egyre növekvő munkanélküliség. Nos, ha az összes egyházi iskola, főiskola és szerzetesi rendház újra egyházi kézben lesz, ez jelentős számú új munkahelyet is teremt: közvetlenül azért, mert minden egyes ilyen intézmény jelentős számú nem egyházi pedagógust képes alkalmazni, és jelentős számú (kiszolgáló) segédmunkaerőt is igényel. Közvetve pedig azért, mert ezeken az új főiskolákon hitoktatókat, sőt teológiai tanárokat képeznek, akikre ma Magyarországon igen nagy kereslet lenne. Ezen túlmenően: ha mindezen intézmények birtokában folyóiratokat, sőt napilapot jelentethet meg az Egyház, ez a szellemi-morális értéken túl számos új munkaalkalmat is eredményez. Minden történelemben jártas ember előtt ismert tény, hogy évezreden át Árpád népe védte meg Európát a Keletről jövő vandál hordák ellen, Árpád népe volt ezer éven át az európai kultúra és civilizáció őre. Ezt a történelmi feladatát Magyarország azóta tölti be, amióta Szent István király alatt a pogány magyarság kereszténnyé vált. A kereszténység tette nemzetünket a Nyugat védelmezőjévé, hiszen az e feladathoz szükséges erényeket: az önfeláldozó felebaráti szeretetet, a hősi életszemléletet, a mindhalálig kitartó hűséget és bátorságot, valamint a civilizáció és a kultúra nagyra értékelését népünk a kereszténység világnézetéből, érzés- és gondolatvilágából merítette. Az is történelmi tény, hogy az európai kultúrának nemcsak védelmezői, hanem gazdagítói is voltunk. Nagy költőink és íróink nélkül szegényebb lenne az európai irodalom. Nagy matematikusaink, fizikusaink és más szellemi nagyjaink döntő mértékben hozzájárultak az európai kultúrához. Mindez nemcsak népünk rendkívül tehetséges voltát mutatja, de azt is, hogy mélyen áthatotta lelkét a kultúra iránti tisztelet, amit Árpád népe szintén a kereszténység világnézetéből és eszmerendjéből merített. Európának a jövőben is szüksége van a magyar kultúrára! Ha népünknek a többi európai népekhez viszonyított számarányát figyelembe vesszük, ma sem kell szellemi eredményeink miatt szégyenkeznünk! Az európai jóléti társadalmak dekadenciára hajló szellemi irányzatait látván meggyőződésünk, hogy a magyar kultúra értékgazdagító hatására Európának szüksége van! Európa nem tudhatja, mikor szorul rá ismét a magyarság erényeire! Szívből reméljük, hogy a jövőben nem fenyegeti a Nyugatot semmiféle vandál keleti támadás. De nincs olyan történelmi kor, nincs olyan történelmi szituáció, amely tartósan nélkülözni tudná azokat az erényeket, amelyek az önfeláldozás, másokért élés, mindhalálig kitartó hűség mélyén rejlenek, és amelyeket ez a magára hagyott, árva nép itt, a Kárpát-medencében ezer éven át oly hősies fokban gyakorolt. S minthogy vallási világnézetből táplálkozó valláserkölcs nélkül nem lehet szó ezekről az erényekről, bátran kimondhatjuk, hogy az Egyház kártérítése nemcsak nemzeti ügyünk, de egyszersmind európai ügy is. Egész Európának érdeke, hogy az Egyház, a kor követelményeinek megfelelően képes legyen eleget tenni a magyar nép újraevangelizálása nagy feladatának.
Jézus az Egyháznak megígérte: A pokol kapui nem vesznek erőt rajta! (Mt 16,18). Egyetlen népnek, a magyarnak sem ígért ilyet. Ha azonban a világ végéig való fennmaradás isteni ígéretét birtokló Egyház képes lesz elvégezni a magyar nép körében nagy feladatát, a magyar nemzeten, amelyet nem pusztított el sem a tatár, sem a török, sem a Habsburgok uralma, és nem pusztított el még a sátáni bolsevizmus sem, a jövőben sem vesznek erőt a pokol kapui! A Szent István által Mária oltalmába ajánlott Magyarország nem pusztulhat el! A magyar népnek örökké élnie kell, és örökké élni is fog! Megjelent: Szent Korona 1992. jan. 15., 3. és 12. old. Nyomtatható változat