John Grisham A CÉG Renée-nek Fabula A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: John Grisham: The Firm Published by Doubleday, New York Copyright (c) 1991 by John Grisham Fordította: Wertheimer Gábor Borítóterv: Fellegvári Zoltán Hungarian translation (c) Wertheimer Gábor, 1992 ISBN 963 7885 65 2 Fabula Könyvkiadó Kft. Felelős kiadó: Surányi László igazgató Felelős szerkesztő: Bánlaki Viktor Műszaki vezető: Fellegvári Tibor
Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Rt. A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4164.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1992. évben Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Terjedelem: 24,59 (A/5) ív 1 A cég vezetője már vagy századszor nézte át az önéletrajzot, de megint csak nem talált olyasmit, ami ne tetszett volna neki Mitchell Y. McDeere-ben. A fickónak megvolt mindene, ami a munkához szükséges: jó koponya, kellemes külső és becsvágy. Főleg becsvágy; származását tekintve ez érthető is volt. McDeere már megházasodott, amit kötelezőnek tekintettek a cégnél. Sohasem alkalmaztak nőtlen ügyvédet, és nagyon rossz néven vették a válást csakúgy, mint a szoknyavadászatot és az italozást. Szerződésben rögzített joguk volt ahhoz, hogy kábítószer-vizsgálatot hajtsanak végre a jelentkezőn. McDeere oklevelet szerzett könyvvitelből, és letette a hites könyvvizsgálói vizsgát. Adóügyekkel foglalkozó ügyvéd akart lenni, és ez természetesen követelménynek is számított egy adóügyekkel foglalkozó cégnél. McDeere fehér bőrű volt; ez a cég sohasem alkalmazott feketéket. Ezt úgy tudták megoldani, hogy sohasem hirdették meg az állásajánlatokat, csak zárt körben terjesztették őket. A cég megkereste az alkalmas jelentkezőket, és hófehér maradt. Ráadásul Memphisben volt a székhelye, és a legtöbb fekete New Yorkba, Washingtonba vagy Chicagóba akart menni. McDeere férfi volt; nőket egyáltalán nem alkalmaztak a cégnél. Egyszer, még a hetvenes évek közepén elkövették ezt a hibát, amikor is kiválasztották maguknak az akkori harvardi évfolyamelsőt, aki történetesen nő volt, és boszorkányos ügyességgel intézte az adóügyeket. Négy viharos évet töltött el a cégnél, azután pedig meghalt egy autóbalesetben. A fickó megfelelőnek tűnt, legalábbis papíron. McDeere volt az első számú jelöltjük. Erre az esztendőre valójában nem is gondoltak senki másra. A névsor rettentő rövid volt. McDeere vagy senki.
Royce McKnight, az ügyvezető üzlettárs, a "Mitchell Y. McDeere - Harvard" címkével ellátott dossziét tanulmányozta. A gépelt lapokkal és fényképekkel teli, hüvelyknyi vastag iratcsomót néhány ex-cia-ügynök állította össze, akik egy Bethesdában működő magánnyomozó-iroda alkalmazásában álltak. A cég ügyfelei voltak, és minden évben díjmentesen végezték el ezt a sajátságos nyomozást. Egyebek mellett azt is megtudták McDeere-ről, hogy szeretne eljönni az északkeleti vidékről és három állásajánlata van: kettő New York-i, egy pedig chicagói cégtől. Azt is kiderítették, hogy a legmagasabb fizetés, amit kínáltak neki, évi hetvenhatezer dollár volt, a legalacsonyabb pedig hatvannyolcezer dollár. McDeere nagyon kapós volt. Másodéves korában egyszer lehetőséget kapott a csalásra az értékpapírokkal foglalkozó vizsgán. Elutasította az ajánlatot, és évfolyamán a legjobb eredményt érte el. Két hónappal ezelőtt kokainnal kínálták egy egyetemi partin. McDeere nemet mondott, és nyomban távozott, amint a többiek szippantani kezdtek. Hébe-hóba megivott egy üveg sört, de az italozás drága, neki pedig nem volt pénze. Közel 23000 dolláros tanulmányi kölcsönnel tartozott. Royce McKnight átlapozta a dossziét, és elmosolyodott. A fickó az ő emberük volt. Lamar Quin a harminckettedik évébe lépett, és még nem volt üzlettárs a cégnél. Most azért hozták magukkal, hogy fiatalosnak lássék és fiatalosan viselkedjen - a Bendini, Lambert és Locke cég fiatalos imázsát képviselje. A cég valóban fiatal is volt, hiszen a legtöbb üzlettárs negyvenes évei végén vagy pedig ötvenes évei elején már nyugdíjba ment, többmilliónyi dollárral a zsebében. Lamarból is üzlettárs lesz a cégnél. Élete hátra lévő részében hat számjegyű biztos fizetést élvezhet, és most nagyon jól érezte magát ezerkétszáz dolláros, méretre szabott öltönyében, amely lezseren állt nyúlánk, kisportolt testén. Lamar hanyag léptekkel keresztülsétált a naponta ezer dollárért bérelt lakosztályon, és töltött magának egy újabb csésze koffeinmentes kávét. Ellenőrizte az óráját, majd az ablak melletti, kicsi tárgyalóasztalnál helyet foglaló két férfira pillantott. Pontban fél háromkor kopogtattak az ajtón. Lamar a főnökeire nézett, akik egy nyitott aktatáskába csúsztatták az önéletrajzot és a dossziét. Mindhárom férfi a zakójáért nyúlt. Lamar begombolta öltönyén a legfelső gombot, majd kinyitotta az ajtót. - Mitchell McDeere? - kérdezte, miközben arcán széles mosoly ült, és kinyújtotta a kezét. - Igen. - A két férfi erőteljesen kezet rázott. - Örülök, hogy megismerhetem, Mitchell. A nevem Lamar Quin. - Részemről a szerencse. Kérem, szólítson Mitchnek. - A férfi belépett, és gyorsan körbekémlelt a tágas helyiségben.
- Persze, Mitch. - Lamar átkarolta a férfi vállát, és keresztülvezette a lakosztályon, a két férfihez, a cég üzlettársaihoz, akik szintén bemutatkoztak. Mindketten szerfelett barátságosak és szívélyesek voltak. Először kávéval, majd ásványvízzel kínálták McDeere-t. Körbeülték a csillogó mahagóni tárgyalóasztalt. Semmitmondó megjegyzések hangzottak el. McDeere kigombolta a zakóját, és keresztbe tette a lábát Mostanra edzett veterán lett már a munkakeresésben, és tudta, ennek a cégnek szüksége van rá. Elengedte magát. Az ország három legkiválóbb cégétől kapott állásajánlatokkal a zsebében nem volt szüksége erre a megbeszélésre, illetve erre a cégre. Már megengedhette magának, hogy egy kicsit túlságosan is elbízza magát. Puszta kíváncsiságból jött ide. És már nagyon vágyott a melegebb éghajlatra. Oliver Lambert, a cég vezetője könyökére támaszkodott, és lezárta az előkészítő szóváltást. Jó beszédképességű, bársonyos, majdnem profi bariton hanggal megáldott férfi volt. Hatvanegy évesen, a cég nagyapjaként, ideje nagy részét azzal töltötte, hogy az ország néhány leggazdagabb ügyvédjének roppant éntudatát kezelgette, egyensúlyban tartotta. Ő volt a tanácsadó, akihez a fiatalabb ügyvédek a gondjaikkal fordulhattak. Mr. Lambert intézte az új alkalmazottak felvételét, és az ő feladata volt Mitchell Y. McDeere szerződtetése is. - Unja már az ilyen beszélgetéseket? - érdeklődött Oliver Lambert. - Nem különösebben. Hozzátartozik a játékhoz. Igen, igen, értettek egyet mindannyian. Mintha csak tegnap lett volna, hogy ők maguk mentek el meghallgatásokra, és nyújtották be önéletrajzukat, s közben majd halálra rémültek, hogy nem találnak munkát és a hároméves fáradozás és kínlódás veszendőbe megy. Tudták ők pontosan, min megy most keresztül ez a fickó, efelől semmi kétség. - Kérdezhetek valamit? - tette fel a kérdést Mitch. - Hogyne. - Persze. - Amit csak akar. - Miért ebben a hotelszobában tartjuk ezt a megbeszélést? A többi cég az állásközvetítőn keresztül, az egyetemen hallgatja meg a jelentkezőket. - Jó kérdés. - Mindannyian bólintottak, egymásra pillantottak, és megegyeztek abban, hogy a kérdés jó. - Talán én válaszoknék, Mitch - jelentette ki Royce McKnight, az ügyvezető üzlettárs. - Kérem, értsen meg bennünket. A mi cégünk más, mint a többi, és erre büszkék is
vagyunk. Negyvenegy ügyvéd dolgozik nálunk, tehát a többi céghez hasonlítva a miénk kicsi. Nem alkalmazunk túl sok embert; évente általában csak egyet. Az országban a legmagasabb fizetést és a legtöbb mellékjuttatást kínáljuk. Nagyon megválogatjuk, hogy kit veszünk fel. Most magát választottuk. Azt a levelet, amit a múlt hónapban kapott tőlünk, csak azután küldtük el, hogy a legjobb egyetemek több mint kétezer harmadéves hallgatóját átrostáltuk. Csak egyetlen levelet adtunk postára. Mi nem hirdetjük meg az állásajánlatainkat és nem a nagy nyilvánosság előtt intézzük a dolgainkat. A mi cégünk máshogyan működik, mint a többi, íme, ez a magyarázat. - Ez világos. Mivel foglalkozik a cég? - Adóügyekkel. Értékpapírokkal, ingatlanokkal és bankügyekkel is, de nyolcvan százalékban adóügyekkel. Ezért akartunk magával találkozni, Mitch. Hihetetlenül alapos a felkészültsége ezen a területen. - Miért a Nyugat-Kentucky főiskolát választotta? - kérdezte Oliver Lambert. - Egyszerű a válasz. Teljes tandíjmentességet kínáltak, ha játszom a futballcsapatban. Máskülönben szóba sem jöhetett volna, hogy főiskolára menjek. - Mondjon valamit a családjáról! - Miért fontos ez? - Számunkra nagyon fontos, Mitch - mondta Royce McKnight barátságosan. Mindannyian ezt mondják, gondolta magában McDeere. - Rendben. Az apám a szénbányában halt meg, amikor hétéves voltam. Az édesanyám újra férjhez ment, és most Floridában él. Két bátyám volt. Rusty meghalt Vietnamban. A másikat Ray McDeere-nek hívják. - Ő hol van? - Attól tartok, hogy ez nem tartozik magukra. - McDeere módfelett kihívóan bámult Royce McKnight arcába. A dossziéban nagyon kevés állt Rayről. - Ne haragudjon - kért halkan elnézést az ügyvezető üzlettárs. - Mitch, a cégünk Memphisben van - vette át a szót Lamar. - Gondot jelent ez magának? - Egyáltalán nem. Nem kedvelem a hideget. - Járt már valaha Memphisben? - Nem.
- Hamarosan vendégül látjuk. Tetszeni fog magának. Mitch elmosolyodott, bólintott, és folytatta a játékot. Ezek a fickók vajon komolyan gondolják? Hogyan jöhetne nála számításba egy ilyen kis cég, egy ilyen kis városban, amikor a Wall Street tárt karokkal várja? - Hol volt a tanulmányi rangsorban az évfolyamán? - tette fel Mr. Lambert a kérdést. - Az első ötben. - Nem az első öt százalékban, hanem az első ötben. Ezeknek ez a válasz is elég lesz. Háromszáz hallgatóból az első öt között. Azt is mondhatta volna, hogy a harmadik volt, egy hajszállal elmaradva a másodiktól, és az elsőtől sem választotta el nagy különbség. De mégsem ezt válaszolta. Ezek mindannyian gyengébb egyetemeken végeztek: Chicagóban, a Columbián és a Vanderbilten - erre Mitch onnan emlékezett, hogy futólag átnézte a Martindale-Hubbel-féle jogászok jegyzékét. Tudta, hogy nem kívánnának hosszan időzni az egyetemi eredményeknél. - Miért a Harvardra ment aztán? - Tulajdonképpen a Harvard választott engem. Több egyetemre is beadtam a jelentkezésemet, és mindenhova felvettek. A Harvardon kínálták a legmagasabb ösztöndíjat. Azt gondoltam, hogy az a legjobb egyetem. Még most is így gondolom. - Nagyon szép eredményeket ért el, Mitch - jegyezte meg Mr. Lambert, miközben az önéletrajzot csodálta. A dosszié az aktatáskában volt, az asztal alatt. - Köszönöm. Keményen dolgoztam. - Kimagaslóan magas osztályzatokat kapott az adóügyi és az értékpapírokkal foglalkozó vizsgákon. - Ez a terület érdekel. - Átnéztük a mellékelt dolgozatát. Elismerésre méltó. - Köszönöm. Szívesen végzek ilyen kutatói aprómunkát is. A három férfi bólintott és nyugtázta a nyilvánvaló hazugságot. Ez is hozzátartozott a szertartáshoz. Nincs olyan épeszű joghallgató vagy ügyvéd, aki szívesen végezné az aprómunkát. Mégis, mindegyik leendő jogász kifejezésre juttatja mély érzelmeit, amelyeket a könyvtárak iránt táplál. - Mondjon valamit a feleségéről! - kérte Royce McKnight szinte már alázatosan. A három férfi újabb rendreutasításra számított. De ez is csak egy olyan téma volt, ami nem számított szentnek és minden cég tudakozódott felőle.
- Abbynek hívják. Általános iskolai tanítónői képesítést szerzett a Nyugat-Kentucky főiskolán. Egy héttel azután házasodtunk össze, hogy ott végeztünk. Az utóbbi három évben egy magánóvodában tanít a bostoni főiskola közelében. - És a házasságuk... - Nagyon boldogok vagyunk. A középiskola óta ismerjük egymást. - Milyen poszton játszott a futballcsapatban? - érdeklődött Lamar, kevésbé érzékeny témára terelve ezzel a beszélgetést. - Hátvédet játszottam. Nagyon kapós voltam, amíg össze nem törtem a térdemet az utolsó középiskolai meccsen. Mindenki eltűnt a színről, kivéve a főiskolát. Négy éven keresztül játszottam kisebb-nagyobb megszakításokkal, de a térdem nem jött teljesen rendbe. - Hogyan tudott egyszerre kiváló jegyeket szerezni, és futballozni is? - A könyveket tettem első helyre. - Nem hiszem, hogy ez a főiskola különösebben magas színvonalú lenne - csúszott ki Lamar száján, miközben arcán ostoba vigyor ült Nyomban azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná, amit mondott. Lambert és McKnight homlokráncolva vette tudomásul a baklövést. - Nagyjából olyan, mint a kansasi állami főiskola - felelte Mitch. A három férfi megdermedt. Néhány percig hitetlenkedve bámultak egymásra. Ez a fickó tudta, hogy Lamar Quin a kansasi állami főiskolán tanult. Még sohasem találkozott vele és fogalma sem lehetett arról, hogy kijelenik meg a cég megbízásából ezen a beszélgetésen. De mégis tudta. Megnézte a jogászok jegyzékét és leellenőrizte őket. A cég összes, azaz negyvenegy ügyvédjének az életrajzát elolvasta és a másodperc tört része alatt felidézte magában, hogy Lamar Quin, a negyvenegy ügyvéd közül az egyik, a kansasi állami főiskola hallgatója volt. A fenébe is, ez bámulatra méltó. - Azt hiszem, ez rosszul jött ki - exkuzálta magát Lamar. - Semmi baj. - Mitch szívélyesen mosolygott. - Fátylat rá. Oliver Lambert megköszörülte a torkát, és úgy döntött, ismét személyesebb hangot üt meg. - Mitch, a cégünk rossz néven veszi az italozást és a szoknyavadászatot. Nem vagyunk persze szenteskedő emberek, de a munkát helyezzük minden más elébe. Nem verjük nagydobra, hogy mit csinálunk és nagyon keményen dolgozunk. És roppant sok pénzt keresünk. - Ez számomra mind elfogadható.
- Fenntartjuk magunknak a jogot, hogy a cég bármelyik alkalmazottját megvizsgáljuk, nem használ-e kábítószert. - Én nem kábítószerezek. - Remek. Milyen a vallása? - Metodista. - Remek. Cégünknél számos felekezet hívei vannak. Talál majd katolikusokat, baptistákat, episzkopálisokat. Igazából ez nem tartozik ránk, de azért szeretjük tudni. Azt akarjuk, hogy munkatársainknak szilárd családi viszonyai legyenek. A boldog ügyvédek a hatékony ügyvédek. Ezért teszünk fel ilyen kérdéseket. Mitch mosolyogva bólintott. Hallotta ezt már korábban is. A három férfi egymásra pillantott, majd Mitchre. Ez azt jelentette, hogy elérkeztek a beszélgetésnek arra a pontjára, amikor a jelentkezőnek kellene feltennie egy-két értelmes kérdést. Mitch kiegyenesítette a lábát. A pénz; ez itt a nagy kérdés, különösképpen a többi ajánlathoz hasonlítva. Ha nem elég, gondolta Mitch, akkor örültem, hogy találkoztunk, urak, és ennyi. Ha a fizetés csábító, akkor majd beszélgethetünk családról, házasságról, futballról meg a vallásról. De csakúgy, mint a többi cégnél, itt is árnyékbokszolást kell folytatniuk a legfontosabb kérdés körül, egészen addig, amíg a helyzet nem válik kellemetlenné, mert a világon már mindent átbeszéltek a pénz kivételével. Hadd kapjanak először néhány semmitmondó kérdést. - Kezdetben milyen munkát fogok végezni? Bólintva nyugtázták a kérdést. Lambert és McKnight Lamarra pillantott. Rajta volt a válaszadás sora. - Van egy kétéves, tanulóidőhöz hasonló időszak, bár mi nem így nevezzük. Elküldjük az ország legkülönbözőbb pontjaira, hogy adóügyekkel foglalkozó szemináriumokon vegyen részt. A maga képzése még távolról sem mondható befejezettnek. A jövő év telén két hetet Washingtonban, az Amerikai Adóügyi Intézetben fog eltölteni. Rettentő büszkék vagyunk a szaktudásunkra, és a képzés mindannyiunk számára folyamatos. Amennyiben tudományos fokozatot akar szerezni az adóelméletben, mi álljuk a költségeket. Ami a jogászi munkát illeti: nem lesz nagyon izgalmas az első két évben. Sok aprómunkát kell végeznie és többnyire unalmas témákban. De nagyon csinos fizetést fog kapni. - Mennyit? Lamar Royce McKnightra pillantott. A férfi Mitchet figyelte. - A fizetést és az egyéb juttatásokat majd akkor beszéljük meg, ha eljön Memphisbe.
- Szeretnék hallani egy hozzávetőleges összeget, mert különben az is lehet, hogy nem megyek Memphisbe. - Mitch arcán arrogáns, de szívélyes mosoly ült. Olyan ember módjára beszélt, akinek a zsebében három állásajánlat van. A két üzlettárs egymásra mosolygott. Mr. Lambert szólalt meg először. - Rendben van. Az első évben nyolcvanezer dolláros alapfizetést kap, ezen felül pedig prémiumot. Nyolcvanötezer dollárt és prémiumot a másodikban. Ezenkívül jelzálogkölcsönt kedvező kamatra, hogy vehessen magának egy házat. Két klubtagsági igazolványt. És egy új BMW-t. A színt maga választhatja ki. A három férfi Mitch ajkára irányította figyelmét. Arra vártak, hogy a ráncok megjelenjenek a szája szélén és fogai elővillanjanak a nevetés közben. Mitch megpróbálta elfojtani a mosolyát, de nem sikerült. Kuncogni kezdett. - Ez hihetetlen - motyogta. Nyolcvanezer dollár Memphisben megfelel százhúszezer dollárnak New Yorkban. És nem ezt mondta ez a pacák, hogy egy BMW-t kap?! A Mazdájával már több millió kilométert tett meg, és pillanatnyilag a kocsit mindig be kellett tömi az induláskor, és Mitch egy új önindítóra spórolt. - És vannak még egyéb mellékjuttatások. Ezeket örömmel megbeszéljük majd önnel Memphisben. Mitchben hirtelen leküzdhetetlen vágy ébredt, hogy ellátogasson Memphisbe. Nem a folyó mentén van ez a város? Arcáról eltűnt a mosoly és újra összeszedte magát. Szigorú, fontoskodó pillantást vetett Oliver Lambertre és a következő kérdést úgy tette fel, mintha elfeledkezett volna a pénzről, a házról és a BMW-ről: - Hallhatnék valamit a cégükről? - Negyvenegy ügyvéd áll az alkalmazásunkban. Múlt évben az egy ügyvédre eső fizetés magasabb volt, mint bármelyik más, a miénkhez hasonló nagyságú vagy valamivel nagyobb cégnél. Csak gazdag ügyfelekkel foglalkozunk: részvénytársaságokkal, bankokkal és az olyan tehetős emberekkel, akik szó nélkül megfizetik borsos árainkat. A nemzetközi adóügyek jelentik a speciális területünket. Nemcsak izgalmas, hanem rendkívül jövedelmező is. Csak olyan emberekkel foglalkozunk, akik tudnak fizetni. - Mennyi idő alatt lehet valakiből üzlettárs? - Általában tíz év kell hozzá, de kemény munkával teli tíz év. Az sem szokatlan dolog, hogy egy üzlettárs megkeres évi félmillió dollárt. És a legtöbbjük még ötven sincs, amikor nyugdíjba megy. Persze ennek megvan az ára. Heti nyolcvan órát kell dolgoznia, de azután megéri a dolog, amint üzlettárs lett magából.
Lamar előrehajolt. - Nem muszáj valakinek üzlettársnak lenni ahhoz, hogy hat számjegyű fizetése legyen. Hét éve dolgozom a cégnél, és a fizetésem négy évvel ezelőtt százezer fölé emelkedett. Mitch egy pillanatig elgondolkozott ezen, és arra jutott, hogy mire harmincéves lesz, fizetése jóval meghaladhatja az évi százezer dollárt és még a kétszázezret is megközelítheti. Harmincéves korára! Mind a hárman feszülten figyelték őt, és pontosan tudták, milyen számításokat végez magában. - Mit csinál egy nemzetközi adóügyi cég Memphisben? - kérdezte Mitch. A kérdés mosolyt csalt a férfiak arcára. Mr. Lambert levette az olvasószemüvegét és forgatni kezdte a kezében. - Nos, ez egy jó kérdés. Mr. Bendini 1944-ben alapította a céget. Korábban Philadelphiában dolgozott ügyvédként: adóügyekkel foglalkozott. Szerzett magának néhány gazdag ügyfelet Délről. Azután rájött, hogy a határ a csillagos ég, és végül Memphisben kötött ki. Huszonöt éven keresztül csak adóügyekkel foglalkozó ügyvédeket alkalmazott, és a cég nagyon szépen boldogult. Egyikünk sem származik Memphisből, de mostanra megszerettük ezt a nagyon kellemes, régi várost. Mr. Bendini egyébiránt 1970-ben halt meg - Hány üzlettárs van a cégnél? - Húszan vannak az aktív állományban. Igyekszünk úgy alakítani az állományt, hogy minden üzlettársra egy korlátozottabb jogú ügyvéd jusson. Ez persze sok munkát jelent, de mi így szeretjük. Mint már említettem: a mi cégünk más, mint a többi. - Nálunk minden üzlettárs multimilliomos lesz negyvenöt éves korára - közölte Royce McKnight. - Mindegyik? - Igen. Ezt persze nem garantálhatjuk, de ha belép a cégünkhöz, tíz évig keményen dolgozik, majd üzlettárs lesz, dolgozik még tíz évet, és ha negyvenöt éves korára nem milliomos, maga lesz az első, akivel ez megesett húsz év alatt. - Lenyűgöző ez a statisztika. - Lenyűgöző maga a cég is, Mitch - jelentette ki Oliver Lambert. - Roppant büszkék is vagyunk erre. Mi nagyon összetartunk. A cégünk kicsi és mi vigyázunk egymásra. Nálunk nincs az az öldöklő versengés, amiről a többi cég olyan híres. Nagyon körültekintően választjuk meg azokat, akiket alkalmazunk, és az a célunk, hogy minden ügyvéd a lehető leghamarabb üzlettárs legyen. Nem sajnáljuk az időt és a pénzt ennek a célnak az
elérésére. Ritkán, rendkívül ritkán fordul elő, hogy egy ügyvéd meg akarna válni cégünktől. Ez egyszerűen elképzelhetetlen. Mindent elkövetünk, hogy a lehető legjobban egyengessük alkalmazottaink karrierjét. Azt akarjuk, hogy boldogok legyenek. Úgy gondoljuk, hogy működésünknek ez a leghatékonyabb módja. - Van még egy lenyűgöző statisztikám - tette hozzá Mr. McKnight. - A mi cégünkhöz hasonló vagy némileg nagyobb cégeknél az ügyvédek átlagos fluktuációja a műit évben huszonöt százalékos volt. A Bendini, Lambert és Locke cégnél ez a szám a nulla volt. Hosszú idő telt el azóta, hogy akár egy ügyvéd is elhagyta volna cégünket. Mindannyian alaposan vizsgálgatták Mitchet, hogy meggyőződjenek arról, feldolgozza-e a hallottakat. Az alkalmazás feltételei és körülményei fontosak voltak, azonban az, hogy döntése megmásíthatatlan és visszavonhatatlan legyen, fölébe kerekedett minden másnak. Egyelőre mindenről a legjobb tudásuk szerint felvilágosítást adtak. A további információkra majd később kerül sor. Természetesen jóval többet tudtak annál, mint amiről beszélgethettek. Tudomásuk volt például arról, hogy Mitch édesanyja Panama City Beachben élt, egy silány lakókocsiban. Második házassága alkalmával egy nyugdíjas teherautó-vezetőhöz ment feleségül. A férfi heveny alkoholista volt. Azt is tudták, hogy az asszony negyvenezer dollárt kapott a bányaszerencsétlenség után, és a pénz nagy részét elverte. Később majdnem megháborodott, miután fia elesett Vietnamban. Arról is tájékozódtak, hogy Mitchet elhanyagolták gyermekkorában, és bátyja, Ray (akit képtelenek voltak fellelni) és néhány együttérző rokon nevelte fel nyomorúságos körülmények között. A szegénység sebet hagy, és a cég vezetői azt tételezték fel, helyesen, hogy heves vágyat is ébreszt a siker után. Mitchell McDeere heti harminc órát dolgozott egy éjjel-nappal nyitva tartó élelmiszerboltban, eközben játszott a futballcsapatban és kiváló jegyeket szerzett a vizsgáin. Tudták róla, hogy nagyon ritkán alszik. Azt is tudták, hogy éhes a sikerre. Ő volt az ő emberük. - Eljönne meglátogatni bennünket? - kérdezte Oliver Lambert. - Mikor? - kérdezte Mitch, és közben magában egy 318-as BMW-ről ábrándozott. Az ősrégi, csapott farú Mazda, amelynek hiányzott az egyik dísztárcsája és a szélvédője ugyancsak repedezett volt, elfordított kerekekkel parkolt a járda mentén, nehogy leguruljon a hegyről. Abby benyúlt az ablakon, és megragadta az ajtó belső fogantyúját, kétszer megrántotta és kinyitotta az ajtót. Beillesztette az indítókulcsot, lenyomta a kuplungot és elfordította a kormányt. A Mazda lassan gurulni kezdett. Amint jobban
felgyorsult, Abby, visszafojtott lélegzettel felengedte a kuplungot, és egészen addig az ajkát harapdálta, amíg a motor köhögni nem kezdett. A három állásajánlatnak köszönhetően az új autóra csupán négy hónapot kell még várni. Azt már ki lehet bírni. Három évig el tudták viselni a szegénységet abban a kétszobás diáklakásban, amely Porschéktól és lehajtható tetejű Mercedesektől hemzsegő környéken állt. Többnyire nem vettek tudomást arról, hogy évfolyamtársaik és kollégáik félvállról bántak velük, ahogy megszokott volt a keleti part sznob köreiben. Mitch és Abby Kentuckyból származó "vidéki" volt, és kevesen barátkoztak velük. De végig kitartottak és egészen jól boldogultak, kizárólag saját maguknak köszönhetően. Abby szívesebben ment volna Chicagóba, mint New Yorkba, még akkor is, ha ott alacsonyabb Mitch fizetése. Elsősorban azért, mert ez a város volt messzebb Bostontól és közelebb Kentuckyhez. Mitch azonban semmitmondóan nyilatkozott a kérdésről, és a rá annyira jellemző módon, mindent alaposan mérlegelt és egy szót sem szólt arról, mi jár a fejében. Abbyt nem hívták meg, hogy tartson férjével New Yorkba és Chicagóba. És unta már a találgatást. Szeretett volna végre választ kapni. Tilosban leparkolt a hegyen, a lakáshoz legközelebb eső részen, majd gyalogolt két sarkot. Egy harminclakásos, vörös téglás, négyszög alakú épületben laktak. Abby megállt a bejárati ajtó előtt, és a kulcsa után kezdett keresgélni a táskájában. Hirtelen feltárult az ajtó. Mitch megragadta a lányt, bevonszolta a kicsiny lakásba, rádobta a heverőre és csókolgatni kezdte a nyakát. Abby sikoltozott és kacarászott, miközben karjával és lábával a levegőben csapkodott. Csókolóztak; az a hosszú, tízperces, szenvedélyes, dédelgetéssel, simogatásokkal és nyögésekkel kísért ölelés volt ez, amelyet tizenéves korukban rettenetesen élveztek, amikor a csókolózás még mulatságos és titokzatos dolog volt és annál messzebbre nem lehetett elmenni. - Te jó ég! - kiáltott fel Abby a csók után. - Mit ünneplünk ma? - Nem érzel valamilyen jó illatot a levegőben? - kérdezte Mitch. Abby körbepillantott és beleszimatolt a levegőbe. - De igen. Mi ez? - Chow mein és foo yung tojás a kínai vendéglőből. - Értem, de mit ünneplünk ma? - És van még egy üveg igen drága Chablis. Ráadásul parafa dugó van benne. - Mi történt veled, Mitch? - Gyere utánam! - A kicsi, festett konyhaasztalon, a tankönyvek és iratmappák mellett állt egy hatalmas üveg bor és egy papírzacskó, benne a kínai vacsora. A joghallgatói
életmód tartozékait lesöpörték az asztalról és szétterítették az ételeket. Mitch kinyitotta a borosüveget és megtöltötte a két műanyag borospoharat. - Ma volt egy remekül sikerült meghallgatásom - közölte. - Kinél? - Emlékszel arra a memphisi cégre, amelyiktől a múlt hónapban kaptam egy levelet? - Igen. Nem voltál nagyon elragadtatva. - Erről a cégről van szó. Nos, most már el vagyok ragadtatva. Csak adóügyekkel foglalkoznak és a pénz is jónak tűnik. - Mennyire jónak? Mitch szertartásosan kitálalta a csirkét a két tányérra, majd kinyitotta a szójaszószt tartalmazó kicsi papírdobozkákat Abby a válaszra várt. Mitch kinyitotta a műanyag tartót és elosztotta a foo yung tojást. Kortyolt egyet a borból és csettintett egyet a nyelvével. - Mennyi? - kérdezte újra Abby. - Több mint Chicagóban. Több mint a Wall Streeten. Abby lassan, megfontoltan ivott egy korty bort, s közben gyanakodva méregette a férjét. Barna szemei összeszűkültek, majd felragyogtak. Leeresztette a szemhéját, a homlokán összefutottak a ráncok. Várakozott. - Mennyi? - Az első évben nyolcvanezer dollár, plusz prémium Nyolcvanöt, plusz prémium a másodikban. - Mitch hanyagul vetette oda ezt a néhány szót, miközben a zellerdarabkákat méregette a tányérjában. - Nyolcvanezer dollár - ismételte a lány. - Nyolcvanezer dollár, bébi. Nyolcvanezer dollár Memphisben, Tennessee államban nagyjából annyi, mint százhúszezer dollár New Yorkban. - Kit érdekel New York? - kérdezte Abby. - És persze jelzálogkölcsön kedvező kamatra. Az a szó, hogy jelzálogkölcsön, már hosszú ideje nem hangzott el ebben a lakásban. Abby hirtelenjében nem is tudott visszaemlékezni arra, hogy utoljára mikor jött szóba a házvásárlás vagy valami ehhez hasonló. Már hónapok óta abban a tudatban éltek, hogy
kibérelnek egy lakást, és majd egyszer a távoli és hihetetlen jövőben, amikor már kicsi megszedték magukat, felvesznek egy nagyobb kölcsönt. Abby letette a borospoharat az asztalra és szárazon az kérdezte: - Hogy mondtad? - Jelzálogkölcsön kedvező kamatra. A cég elég pénzt ad kölcsön ahhoz, hogy házat vehessünk belőle. Nagyon fontos ezeknek a fickóknak, hogy alkalmazottaik tehetősnél látsszanak, így aztán hajlandóak pénzt adni alacsony kamatra. - Úgy érted, hogy lenne egy házunk, körülötte fűvel meg bokrokkal? - Úgy bizony. És nem valami irreálisan magas árú manhattani lakás, hanem egy három hálószobás ház a külvárosban, kocsifeljáróval és egy kétautós garázzsal, ahol majd a BMW-t tarthatjuk. Abby reakciója egy-két másodperccel késett, végül azonban így szólt: - BMW? Kinek a BMW-je? - A miénk, kicsikém. A mi BMW-nk. A cég bérel egy új kocsit és ideadja nekünk a kulcsokat. Olyan ez, mint amikor; profi csapat frissen szerződtetett játékosa kap ajándékba egy autót. Ez legalább még évi ötezer dollárt jelent. A színt természetesen mi választhatjuk ki. Szerintem a fekete szép lenne. Neked mi a véleményed? - Nincsenek többé roncsautók. Nincsenek többé ócska ruhák. Nincs többé tegnapi maradék - mondta Abby, miközben lassan csóválta a fejét. Mitch a szájába vett egy falatot, és Abbyre mosolygott. Biztos volt benne, hogy a lány bútorokról, tapétáról és a talán viszonylagos közelségben lévő úszómedencéről ábrándozott. És gyerekekről, kicsi, sötét szemű, világosbarna hajú srácokról. - Vannak egyéb mellékjuttatások is, ezeket majd Memphisben akarják megbeszélni. - Ezt én nem értem, Mitch. Miért ilyen nagylelkűek? - Én is feltettem ezt a kérdést. Nagyon alaposan megválasztják, hogy kit vesznek fel, és rettentő büszkék arra, hogy nagyon magas fizetést adnak. A legjobbat akarják, és azt sem bánják, ha nagy pénzekkel kell kirukkolni. A cégnél a fluktuáció egyenlő a nullával. Ezen kívül pedig, azt hiszem, többe kerül Memphisbe csábítani a legjobbakat. - Közelebb lennénk az otthonomhoz - jegyezte meg Abby anélkül, hogy a férfira pillantott volna. - Nekem nincs otthonom. A szüléidhez lennénk közelebb, ennek pedig egyáltalán nem örülök.
Abby ezt szó nélkül lenyelte, csakúgy, mint a férfi legtöbb megjegyzését, amit az ő szüleire tett. - Közelebb lennél Rayhez. Mitch bólintott, beleharapott a tojásba és elképzelte magának apósáék első látogatását: azt az édes pillanatot, amikor az igencsak kopott Cadillac-kel ráhajtanak a kocsifeljáróra és döbbenten bámulnak a gyarmati stílusban épült házra és a garázsban álló két vadonatúj autóra. Belesárgulnak az irigységbe és azon töprengenének, hogy ez a szegény kölyök, akinek nincs se családja, se társadalmi rangja, hogyan juthatott idáig huszonöt éves korára, frissen kikerülve a jogi egyetemről. Fájdalmas mosolyt erőltetnének arcukra és megjegyeznék, hogy minden milyen szép. Mr. Sutherland előbbutóbb nem bírná már tovább és megkérdezné, mennyibe került a ház, Mitch pedig megmondaná neki, hogy ne üsse az orrát más dolgába, és az öregúr ettől majd szétrobbanna. Egy rövid vizit után távoznának és hazautaznának Kentuckyba, ahol az összes barátjuk megtudja majd, hogy a fiataloknak milyen remekül megy a sora. Abby sajnálkozna, hogy nem jönnek ki jól a szüleivel, de nem vesztegetne sok szót a kérdésre. Már az első perctől kezdve úgy kezelték őt, Mitchet, mint egy leprást. Annyira senkinek tartották, hogy még a szerény esküvőről is tüntetőleg távol maradtak. - Jártál már Memphisben? - kérdezte Mitch. - Egyszer, kislánykoromban. Valamilyen egyházi rendezvényen voltam ott. Már csak a folyóra emlékszem. - Azt akarják, hogy utazzunk oda. - Utazzunk? Úgy érted, hogy én is meg vagyok híva? - Igen. Ragaszkodnak hozzá, hogy te is gyere. - Mikor? - Néhány hét múlva. Repülővel elvisznek bennünket csütörtök délután, és ott töltjük a hétvégét. - Máris megkedveltem ezt a céget. 2
Az ötemeletes épületet száz évvel ezelőtt, nem sokkal a polgárháború után építtette egy gyapotkereskedő a fiaival, akkoriban, amikor a gyapotkereskedelem újra virágzásnak indult Memphisben. A Front Streeten, a Cotton árkádsor közepén állt, nem messze a folyótól. A benne lévő termeken, ajtókon és íróasztalokon keresztül több millió bála gyapot került a kereskedőhöz, aki azután a világ legkülönbözőbb pontjain értékesítette őket. Az első világháborút követően többször is átalakították az elhagyatott és elhanyagolt épületet, mígnem azután egy Anthony Bendini nevezetű, adóügyekkel foglalkozó, rámenős ügyvéd végleg megvásárolta. Újra renováltatta az épületet és elkezdte megtölteni ügyvédekkel. Új nevet is adott neki: Bendini-épület. Bendini dédelgette, babusgatta, kényeztette az épületet; minden évben a fényűzés újabb és újabb elemével gazdagította életművét. Megerősítette, lakatokat szereltetett az ajtókra és az ablakokra, és fegyveres őröket bérelt, hogy vigyázzanak rá, a lakóival együtt. Felvonókat építtetett, bevezette az elektronikus megfigyelés, a biztonsági kódok és a zárt láncú televíziók rendszerét; volt az épületben kondicionálóterem, szauna, öltöző és egy étterem az üzlettársak részére az ötödik emeleten, ahonnan elragadó kilátás nyílt a folyóra. Húsz esztendő alatt létrehozta Memphis leggazdagabb és vitathatatlanul legcsendesebb cégét. A diszkréció a szenvedélye volt. A cég minden alkalmazottját kiokították arról, milyen következményeket vonhat maga után az, ha valakinek eljár a szája. Minden bizalmas volt. A fizetés, a mellékjövedelmek, az előléptetés, és különösképpen az ügyfelek. A fiatal ügyvédeket figyelmeztették, hogy a cég ügyeinek kifecsegése késleltetheti a szent cél elérését: az üzlettársi kinevezést. Semmi sem hagyhatta el a Front Street-i erődöt. A feleségek tudtára adták, hogy nem szabad kérdezősködniük vagy pedig hazudtak nekik. Az ügyvédektől azt várták, hogy dolgozzanak keményen, legyenek csendben és éljenek jól busás jövedelmükből. És ők így is tettek, kivétel nélkül mindannyian. Negyvenegy ügyvédalkalmazottjával ez a cég volt Memphisben a negyedik legnagyobb. Az ott dolgozók nem keresték a nyilvánosságot. Zárt közösségben éltek és nem fraternizáltak más ügyvédekkel. A Bendini, Lambert és Locke cég egyfajta nagy család volt. Egy meglehetősen gazdag család. Péntek reggel tíz órakor a cég limuzinja lefékezett a Front Streeten és Mr. Mitchell Y. McDeere kiszállt a kocsiból. Udvariasan köszönetet mondott a sofőrnek. Szemével követte a lassan elhajtó autót. A járdán, az utcai lámpa mellett állva csodálta a Bendini cég régies, különös, de valahogy mégis impozáns otthonát. Össze sem lehetett
hasonlítani a hatalmas, fémből és üvegből készült épületekkel, ahol a legjobb New York-i ügyvédek dolgoztak, vagy azzal az irdatlan nagy, henger alakú építménnyel, amelyet Chicagóban látott. Mitch azonban nyomban tudta, hogy kedvelni fogja ezt az épületet. Ez nem volt annyira kérkedő. Sokkal inkább hasonlított Mitch McDeere-re. Lamar Quin kisétált a főbejáraton, majd lejött a lépcsőn. Odakiáltott Mitchnek és intett neki. Előző este a repülőtéren találkozott a házaspárral és bejelentette őket a Peabodyban, "a Dél pompás szállodájában". - Jó reggelt, Mitch! Jól aludtatok az éjjel? - Úgy ráztak kezet, mint két, egymást már hosszú évek óta nem látott barát. - Remekül. A szálloda kiváló. - Tudtuk, hogy tetszeni fog nektek. A Peabody mindenkinek tetszik. Beléptek az előcsarnokba, ahol egy kicsi hirdetőtábla köszöntötte a nap vendégét, Mr. Mitchell Y. McDeere-t. Egy jól öltözött, de egyáltalán nem vonzó külsejű titkárnő barátságosan Mitchre mosolygott és közölte vele, hogy Sylviának hívják, és ha bármire szüksége lenne, amíg Memphisben tartózkodik, csak szóljon neki. Mitch köszönetet mondott a hölgynek. Ezután Lamar egy hosszú folyosóra vezette, ahol megkezdte az épület bemutatását. Elmagyarázta Mitchnek, milyen a beosztása, majd menetközben bemutatta néhány titkárnőnek és jelöltnek. A második emeleti főkönyvtárban, az óriási tárgyalóasztal körül ügyvédek gyülekeztek, aprósüteményt és kávét fogyasztottak. Nyomban elcsendesedtek, amint a vendég belépett. Oliver Lambert üdvözölte Mitchet és bemutatta őt a többieknek. Összesen körülbelül húszan voltak, a cég ügyvédeinek nagy része. Legtöbbjük alig volt idősebb a vendégnél. Az üzlettársak túl elfoglaltak, magyarázta el Lamar még korábban, és majd később, egy szűk körű ebéden találkoznak vele. Mitch az asztal végénél állt, amikor Mr. Lambert csöndet kért. - Uraim, ismerkedjenek meg Mitchell McDeere-rel. Mindannyian hallottak már róla és íme, most eljött hozzánk. Ebben az esztendőben ő az első számú jelöltünk. A nagyfiúk New Yorkból, Chicagóból, meg még ki tudja, honnan, azon igyekeznek, hogy elcsábítsák. Úgyhogy meg kell vele szerettetnünk kicsiny cégünket itt Memphisben. - A többiek elmosolyodtak és helyeslőén bólintottak. A vendég zavarban volt. - Mr. McDeere két hónap múlva végez a Harvardon. A Harvard Law Review segédszerkesztője. - Ez hatással volt rájuk, Mitch ebben bizonyos volt. - A Nyugat- Kentucky főiskolán kezdte tanulmányait és summa cum laudéval végzett. - Ez már távolról sem gyakorolt akkora hatást. - Ezenkívül négy éven keresztül játszott a
futballcsapatban. - Ez viszont lenyűgözte őket. Néhányan szinte áhítattal meredtek rá, mintha Joe Namathre bámulnának. A cég vezetője folytatta monológját, miközben Mitch zavartan álldogált mellette. Mr. Lambert monoton hangon kántálta, hogy mindig mennyire alaposan megválogatták a jelentkezőket és hogy Mitch mennyire megfelelne a cégnek. Mitch a zsebébe süllyesztette a kezét és nem figyelt tovább a beszélőre, hanem a többieket kezdte tanulmányozni. Fiatalok, sikeresek és gazdagok voltak. Az öltözködési előírások szigorúnak tűntek, de nem különböztek a New York-i vagy chicagói szokásoktól. Sötétszürke vagy sötétkék öltöny, fehér vagy kék, közepesen kikeményített, legombolt nyakú ing és selyem nyakkendő. Semmi merész vagy kirívó. Esetleg néhány csokornyakkendő, de semmi olyan, ami ennél szembeszökőbb. Az elegáns külső kötelező volt. Tilos a szakáll, a bajusz vagy a fülre nőtt haj. Volt egy-két borzas fej, de a jó megjelenés dominált. Mr. Lambert mondandója vége felé járt. - Lamar körbevezeti Mitchet az irodákban, így később majd válthatnak vele néhány szót. Gondoskodjunk róla, hogy jól érezze magát nálunk. Ma este bájos - komolyan mondom, hogy bájos - feleségével a Rendezvous étteremben vacsorázik. Holnap este természetesen a cég vacsorájára kerül sor, nálam. Megkérem önöket, hogy vegyék elő a legjobb modorukat. - Mr. Lambert elmosolyodott és a vendégére pillantott. - Mitch, ha esetleg elege van már Lamarból, majd kentünk magának egy jobban képzett szakembert. Mitch újra kezet rázott a távozó ügyvédekkel és igyekezett annyi nevet megjegyezni, amennyit csak lehet. - Kezdjük az ismerkedést - javasolta Lamar, miután a terem kiürült. - Ez természetesen a könyvtár. Az első négy emeleten mindenhol ugyanilyet találsz majd. Nagyobb értekezletekre is használjuk őket. Minden emeleten másféle könyvek vannak, így aztán sohasem tudhatod, hogy a napi aprómunkád hova visz. Két főállású könyvtárosunk van. Széles körben használunk mikrofilmeket. Az a szabály, hogy az épületen kívül nem könyvtárazunk. Több mint százezer kötet van ebben a könyvtárban, köztük az összes adóügyi kiadvány. Ez több, mint amivel néhány jogi egyetem büszkélkedhet. Ha olyan könyvre van szükséged, amit itt nem találsz meg, csak szólj az egyik könyvtárosnak. Elsétáltak a hosszú tárgyalóasztal mellett és a több tucatnyi könyvsor között. - Százezer kötet - mormogta Mitch. - Igen. Majdnem félmillió dollárt költünk évente karbantartásra, kiegészítő anyagokra és új könyvekre. Az üzlettársak mindig siránkoznak emiatt, de azért eszükbe sem jutna, hogy csökkentsék ezeket a kiadásokat. Ez itt az ország egyik legnagyobb magánkönyvtára és erre büszkék is vagyunk.
- Mit mondjak, bámulatos. - Azon igyekszünk, hogy a könyvtárazás a lehető legkevésbé legyen keserves munka. Tudod, milyen unalmas dolog és mennyi időt lehet arra elpocsékolni, hogy az ember megtalálja a megfelelő anyagot. Sok időt fogsz itt eltölteni az első két évben, ezért megpróbáljuk kellemessé tenni ezt a helyet A hátsó sarokban, egy zsúfolt íróasztal mögött az egyik könyvtáros foglalt helyet. Bemutatkozott Mitchnek, majd gyorsan körbevezette a számítógépes teremben, ahol tucatnyi komputer állt, készen arra, hogy tájékoztatást nyújtson a legfrissebb, számítógéppel feldolgozott anyagokról. A könyvtáros felajánlotta, hogy bemutatja a legújabb, valóban hihetetlen programot, de Lamar azt mondta, hogy inkább majd később újra benéznek. - Rendes fickó - jegyezte meg Lamar, miközben kimentek a könyvtárból. - Évi negyvenezer dollárt fizetünk neki, csak azért, hogy rendben tartsa a könyveket. Fantasztikus. Ez tényleg fantasztikus, gondolta Mitch. A második emelet gyakorlatilag éppúgy nézett ki, mint az első, a harmadik, meg a negyedik. Az összes emelet közepét a titkárnők, illetve íróasztalok, iratszekrények, fénymásolók és más szükséges gépek foglalták el. A szabad terület egyik részén a könyvtár helyezkedett el, a másikon pedig kisebb tárgyalók és irodák. - Egyetlen csinos titkárnőt sem fogsz itt látni - jegyezte meg Lamar halkan, miközben a dolgozó asszonyokat figyelték. - Úgy tűnik, hogy ez íratlan szabály a cégnél. Oliver Lambert mindent elkövet, hogy lehető legöregebb és legjelentéktelenebb külsejű titkárnőket alkalmazza. Van köztük persze olyan is, aki már több mint húsz éve dolgozik itt, és már többet felejtett a jogból, mint amennyit mi megtanultunk az egyetemen. - Kicsit vaskosnak tűnnek - szögezte le Mitch, szinte csak saját magának. - Igen. Ez is része annak a mindent átfogó stratégiának, hogy arra késztessenek bennünket, ne velük foglalkozzunk. A széptevés szigorúan tilos, és tudomásom szerint még sohasem volt rá példa. - És mi van akkor, ha mégis előfordul? - Ki tudja? A titkárnőt kirúgják, az biztos. És gondolom az ügyvédet is szigorúan megbüntetnék. Az is lehet, hogy az üzlettársi kinevezésébe kerülne a dolog. Senki sem érez nagy kedvet, hogy megtudja, mi történne. Különösképpen azért, mert ilyen tehenekről van sző.
- Legalább szépen öltözködnek. - Nehogy félreérts! Csak a legjobb képesítésű titkárnőket alkalmazzuk, és magasabb fizetést kapnak, mint bármelyik más cégnél a városban. Itt a legjobb titkárnőket láthatod, de nem feltétlenül a legcsinosabbakat. Nagy gyakorlatot követelünk a jelentkezőktől. Lambert senkit sem alkalmazna harminc év alatt. - Ügyvédenként egy titkárnő van? - Igen, egészen addig, amíg üzlettárs nem lesz belőled. Akkor ugyanis kapsz még egyet, de akkor már szükséged is lesz rá. Nathan Locke-nak három titkárnője van. Mindegyiknek húszéves tapasztalat van a háta mögött, és Locke rendesen megdolgoztatja őket - Az ő irodája hol van? - A negyedik emeleten. Oda tilos a bejárás. Mitch már majdnem rákérdezett, miért, azonban meggondolta magát. A sarokban lévő irodák több, mint ötven négyzetméteresek, magyarázta Lamar, és a cég első emberei foglalják el őket. Lamar, láthatóan komoly reményeket táplálva, a hatalom irodáinak nevezte őket. Ezeket az irodákat lakóik egyéni ízlésének megfelelően rendezték be, nem sajnálva rá a pénzt Csak nyugdíjba vonulás vagy halál esetén ürítették ki őket, azután pedig a fiatalabb üzlettársak szálltak érte harcba. Lamar kinyitotta az egyik iroda ajtaját, beléptek, majd becsukták maguk mögött az ajtót. - Szép a kilátás, mi? - kérdezte Lamar, amint Mitch odasétált az ablakokhoz, és az út mellett lassan csordogáló folyóra pillantott. - Hogyan lehet ilyen irodához jutni? - kérdezte Mitch, miközben az Arkansas államba vezető híd alatt lassan haladó uszályhajót csodálta. - Időbe telik és mire idejutsz, nagyon gazdag és nagyon elfoglalt leszel, s nem lesz időd a kilátásban gyönyörködni. - Ez kié? - Victor Milligané. Az adóügyek főnöke és rendes ember. Eredetileg New England államból származik, de már huszonöt éve itt van és Memphist nevezi az otthonának. - Lamar a zsebébe süllyesztette a kezét és körbesétált a szobában. - A keményfából készült padló és mennyezet még a régi, több mint százéves épületből maradt itt. A legtöbb helyiségben szőnyegpadló van, de egy-két helyen ép maradt a fa. Majd választhatsz, hogy akarsz-e szőnyegpadlót vagy sem.