Ahogyan én láttam... Visszaemlékezés a doni harcokra

DEÁK GYULA Ahogyan én láttam... Visszaemlékezés a doni harcokra BALASSAGYARMAT, 2004 Deák Gyula, Nagy Iván Történeti Kör 5

ITTHON Szörnyű veszteséget szenvedett a 2. magyar hadsereg, tragédiája történelmünkben felejthetetlen nyomot hagyott. A túlélők fájdalmas emlékekkel tértek haza, az élményekről keveset beszéltek, aztán a háború után még kevesebbet. Az idő múlásával pedig egyre fogynak. Hatvan év telt el! Mára alig maradt közülünk olyan, aki még papírra tudja vetni az átélt szörnyűségeket. Mind Hősök ők, mind férfiak írja egyik versében Garay János. Visszaemlékezésemet szeretném mementóként útra bocsátani, a költő szavaival megidézve az elesett katonatársak fájdalmas sorsát. Teszem mindezt azzal a szándékkal, hogy az olvasó mindjobban megismerje az 1942 43. évben történtek hátterét, a harctéren küzdő emberek hangulatát, gondolkodásmódját. Azt, ahogyan mi, résztvevők átéltük ezt a szerencsétlen vállalkozást, mely annyi bajtársunk életét követelte, s hazánkra oly szomorú gyászt hozott. A háború előtti éveimről csak néhány mondatot írok. Mezőhegyesen születtem, ahol édesapám az állami birtok gazdatisztje volt. A elemi iskola elvégzése után a kőszegi Hunyadi Mátyás honvéd reáliskolába nyertem felvételt. Az intézetben polgári reálgimnáziumi tanterv szerint oktattak, ám ezt katonai képzéssel egészítették ki. Tanáraink is tiszti rendfokozatot viseltek. Az iskola katonás jellegét az is hangsúlyozta, hogy alsós korunkban derékszíjat hordtunk, felsősként pedig a honvédségnél rendszeresített szurony viselését engedélyezték a számunkra. Az itt töltött nyolc év alatt életre szóló barátságok szövődtek. Évfolyamtársaim közül szinte valamennyien a hivatásos katonatiszti pályát választották. 6

Magam is a magyar királyi honvéd Ludovika Akadémia hallgatója lettem. Amikor 1941. augusztus 20-án hadnaggyá avattak, Magyarország már aktív résztvevője volt a világháborúnak. A tiszti eskünk végén kivont kardunkat az égnek emeltük és fennhangon mondtuk: A hazáért, mindhalálig!. Nem tudom, hogy ebben a pillanatban hányan gondoltunk arra, hogy a következő években véres valósággá válik számunkra ez a fogadalom. Gyalogosként végeztem, így kerültem Nógrád vármegye akkori székhelyére, Balassagyarmatra, a losonci 23. gyalogezred itt állomásozó II. zászlóaljához. Döntésemet az is erősen befolyásolta, hogy az egység parancsnoka egykori kőszegi szeretett tanárom és osztályfőnököm, Kovács Rezső őrnagy volt. Szabadságom letöltése után, 1941. október 1-jén jelentkeztem szolgálatra. Akkorra már szeptember végén mozgósították a zászlóalj ún. ikerzászlóalját. Ők, Lászay János alezredes vezetésével, az érkezésem előtti napokban indultak útnak a Szovjetunióba, ahol megszálló feladatokat kaptak. Megérkezésem után a zászlóaljparancsnok a karpaszományosok képzésével bízott meg. Könnyen szót értettem velük, hiszen javarészt velem egykorú, érettségizett fiatalemberek voltak. Már néhány itt töltött hét után megragadott a város különleges atmoszférája. Gyorsan megtaláltam a kapcsolatot a korombeli fiatalokkal, akik maguk közé fogadtak. Az új esztendő első napján, 1942. január 1-jén, az ezredparancsnokság székhelyére, Losoncra vezényeltek, ahol volt évfolyamtársammal, Szente Kálmán hadnaggyal, a féléves tartalékos tiszti tanfolyam előadói lettünk. A tanfolyam parancsnoka, Szakáll Endre főhadnagy vezetésével az általunk ismert, a kornak megfelelő szintű kiképzési módszerekkel ismertettük meg a 35 karpaszományos honvéd- és ugyanannyi hadapródőrmester hallgatót. A hathónapos tanfolyam vége 7

felé jártunk már, amikor az ezredet mozgósították. A hallgatók rövid időn belül visszatértek az egységükhöz, ahol közülük többeket az elvonuló csapatokba osztottak be. Én is visszakerültem a balassagyarmati zászlóaljamhoz. Addigra itt is megtörtént a frontra induló tisztek névsorának és beosztásának összeállítása. Nem nagyon bánkódtam, amiért a visszamaradók közé soroltattam. Új beosztást kapva az akkor alakuló tartalék 4. század vezetését vettem át, mivel volt parancsnokom, Füles József hadnagy az elvonuló század parancsnoka lett. A mozgósított egységek elindulásukig a személyi állomány feltöltése mellett alaki és harcgyakorlatokat végeztek, a fegyverek használatát tanulták. Fontos volt a bajtársak összeszoktatása, egymás megismerése. Kovács Rudolf őrnagy, az elvonuló zászlóalj parancsnoka, időközben megbetegedett, majd kórházba került. Az így megüresedett helyre az utolsó pillanatban Lászay János alezredest nevezték ki. Több mint egy hónapi felkészülés után a losonci 23. gyalogezred, kötelékében a balassagyarmati zászlóaljjal, Nagy Géza ezredes vezetésével, 1942. július 6-án indult a hadműveleti területre. A balassagyarmati vasútállomáson rengeteg ember, hozzátartozó búcsúztatta a katonákat, tele aggodalommal, de reménykedve mielőbbi egészséges hazatérésükben. Az itthon maradottak élete a mozgósított egységek távozása után lassan visszatért a rendes kerékvágásba. Rövid idő elteltével már csak a hozzátartozók aggodalma maradt. A mindennapi, néma terhet csupán ők érezték. Az emberek nagy része hamarosan érdektelenné vált, közvetlenül nem érezte, hogy lakhelyétől 1000-1500 km-re mi történik. A nyár folyamán hathetes gyakorlatra az elmaradt 1901-1904-es korosztály kiképzésben még nem részesült emberei vonultak be. A közel negyvenév körüli családapák sokuk- 8

nak majdnem fiuk lehettem volna nagy igyekezettel, tele jóindulattal próbálkoztak eleget tenni a rájuk szabott követelményeknek. Többeket közülük már megtört az élet mostoha sora. Kiképzésük értelmét nem láttam. Talán ágyútölteléknek szánták őket? Időnként belátogattam a laktanyában székelő ún. Visszamaradó különítményhez (VMK), ahol az elvonultak személyi nyilvántartását végezték. Minden alkalommal kíváncsian érdeklődtem a távolból érkező hírekről. Eleinte csupán szórványos veszteségekről értesülhettem. Később megdöbbentett az ott látott első, majd még jobban a második urivi hídfő elleni támadás veszteséglistája. Nem hittem a szememnek, amikor a sok-sok eltűnt, sebesült, hősi halált halt bajtársam nevét láttam. Közülük nem egyet személyesen is ismertem, nagyra becsültem. A listán találtam, legnagyobb megdöbbenésemre, eltűntként nyilvántartva, a kétgyermekes Füles Jóska volt barátomat és parancsnokomat. Rettenetes, iszonyatos érzés volt! A zászlóalj átlagos vesztesége az augusztusi támadás folyamán 57-65 fő körüli volt, míg a szeptemberi támadás 95-100 körüli, név szerinti veszteséglistáját tarthattam a kezemben. Még itthon tartózkodtam, amikor a volt ezredparancsnokom, későbbi hadosztályparancsnok, Nagy Géza ezredes tragikus haláláról értesültem. Ezeket ismerve és tudva készülhettem gondolatban nem éppen rózsás jövőmre. De még álmomban sem mertem gondolni arra, hogy nem egészen egy év elteltével magam is a zászlóalj megmaradt 75 emberével együtt megtörve, elkeseredve, siratva az elesetteket, az eltűnteket, a fogságba esetteket térek haza Balassagyarmatra! Október első napjaiban utasítás érkezett egy 200 főt számláló menetszázad felállítására. Ez az eddigi harci eseményeket, illetve a szokatlanul súlyos veszteségeket ismerve, várható is volt. A menetszázad parancsnokának kijelölésénél bi- 9

zonytalanság mutatkozott. 1938-tól kezdve hadseregünket gyorsan fejlesztették. Ezzel a hivatásos tisztképzés növelése is előtérbe került, ami érthetően lassúbb folyamatúnak bizonyult. Jellemző számként álljon itt az, hogy a Ludovika Akadémián 1941 augusztusában csupán 89 gyalogos tisztet avattak hadnaggyá, ami a szükségeshez képest kevésnek, nagyon kevésnek bizonyult. Az akkori honvédségi szervezés szerinti 27 gyalogezrednek 81 zászlóalja, 13 határvadász zászlóalja, 8 határvadász portyázó osztálya, 4 hegyi zászlóalja, 10 hegyi határvadász zászlóalja volt. Tehát az összesen 116 zászlóalj tiszti szükségletét az újonnan felavatottakkal a legcsekélyebb mértékben sem tudták kielégíteni. A zászlóaljamnál is több éven keresztül hiánynak számított a kincset érő fiatal ludovikás tiszt. 1941-ben ketten kerültünk az ezredhez. Így érthető volt a parancsnokság igyekezete, hogy visszatartson kiképzőtisztnek. Keresték a lehetőséget, a megoldást, s ezért húzódott a menetszázad élére a kinevezésem. Végül, ilyen előzmények után, október 20-a körül lettem a 23./2. menetszázad parancsnoka. A beosztott szakaszparancsnokaim már közel két hét óta tevékenykedtek. Ismerkedtek a beosztottjaikkal, készültek a közelgő elvonulásunkra. Név szerint az 1. szakasz parancsnoka Jermányi zászlós, a másodiké Labancz László hadapród őrmester, míg Hatvani hadapród őrmester a harmadiké volt. Közel egy hónapos felkészülés, kiképzés után elérkezett az indulás ideje. November 13-án kétszázan, 30 puskával és puskánként 40 tölténnyel vágtunk neki a nagy ismeretlenségnek. A búcsúzásunk hasonló körülmények között történt, mint az előbbi csoporté. Szorongó érzésekkel, bajsejtelmekkel keltem útra én is. Vajon ki lesz az a szerencsés közülünk, akinek sikerül túlélni a mostani kirándulásunkat? 10

ÚTBAN A DON-KANYARHOZ A legénység hat vagy hét G kocsiban, míg mi, tisztek a szerelvény közepén lévő, akkoriban a MÁV-nál rendszeresített II. osztályú személyszállító vasúti kocsiban helyezkedtünk el. Fülkénként kettő tiszt és tiszti legény kapott helyet. Érsekújvárra érve a vasúti szerelvényünk hosszú kígyóvá vált, emlékezetem szerint több mint 40 vasúti kocsira növekedett. A fülkék is mind megteltek. A hozzánk csatlakozó menetszázadok hasonló létszámmal és felszereléssel rendelkeztek, mint mi. Megfelelő mennyiségű mozgókonyha is működött, melyek a szállításunk folyamán igen ízletes hazai élelemmel láttak el bennünket. A jó magyar szalonna sem hiányzott, amiről később, az első vonalban, oly sokszor álmodoztak az embereim. Érsekújvárról késő délután indultunk, így a szépséges Vág völgyéből a sötétség beálltával igencsak keveset láthattunk. Pirkadáskor már a Jablonkai-hágón kapaszkodtunk felfelé a Lengyel Protektorátus területén. Innen Varsó irányában lassan a Kárpátok bércei is eltűntek. Megközelítve a lengyel fővárost, hirtelen keleti irányba fordultunk Breszt és Minszk felé. Szmolenszket elhagyva Brjanszkba szerencsésen, minden baj nélkül megérkeztünk. Már november közepén is túl jártunk. Egyre hűvösebbé vált az idő, különösen itt, a nagy orosz síkságon. Az első hó is lehullott. Ez kellemetlen volt, mert vasúti kocsink fűtését semmilyen körülmények között sem lehetett megoldani. Valamennyiünkre egyre több ruhadarab került, annak ellenére, hogy Bányai Miklós tiszti legényem aki civilben erdész volt mindent elkövetett a hideg 11

enyhítésére. Még az otthonról hozott petróleumfőzőmet is begyújtotta, hogy némi meleget varázsoljon a fülkénkbe. Brjanszkban nem sokat időztünk. A német menetirányítók a vasúti szerelvényünket Harkovba irányították. De ez a rövid tartózkodásunk is elegendő volt ahhoz, hogy az állomáson a honvédeink kellő értesülést szerezzenek a menetvonalunkról. Ezek szerint utunk partizántevékenységéről híres vidéken vezet keresztül, ahol majd minden szerelvényt felrobbantanak. A sötétség beálltakor induló szerelvényen szorongó érzéssel vártuk a fejleményeket. Sorra hagytuk el az éjszakában a vasútbiztosító támaszpontokat, melyeket magyar honvédek őriztek. Lehetséges, hogy éppen a balassagyarmati zászlóalj megszálló részlege biztosítja a térség vasúti szakaszát? Az idő múlásával majdnem mindenkit elnyomott az álom. A pirkadástól már nem jártunk messze, amikor a szerelvényünk nagy zökkenéssel, hirtelen megállt. Az álmukból felriadt emberek azt hitték, hogy támadás ért bennünket és a puskával rendelkezők eszeveszett lövöldözésbe kezdtek. Hogy ki lőtt először, nem lehetett megállapítani. Elképzelhető, hogy a mozdony után kapcsolt kocsiból, ahol német vasútbiztosító egység személyzete tartózkodott, adták le az első lövést. Felriadtam álmomból és dermedten hallgattam a nagy lövöldözést. Hirtelen én sem tudtam elképzelni, valójában mi is történt. Pár pillanat alatt magamhoz térve a szerelvény mindkét oldalát szemügyre vettem, igyekeztem az okot megállapítani. Eredménytelenül. Tiszti legényem kíséretében végigmentem az álló szerelvény mentén, s ordítva adtam ki a Tüzet szüntess! parancsot. Lassan-lassan a kedélyek lecsillapodtak. Már hajnalodott. A 2-300 m-re jobbra, balra kiküldött felderítő járőrök sorra visszatértek, jelentették, hogy semmilyen gyanús jelenséget nem észleltek. Még lábnyomokat sem találtak a vasút melletti hóban. 12

Rejtély előttem az, hol, merre tartózkodott ez idő tájt a szállítmány parancsnoka. A tiszttársaim sem igen igyekeztek segítségemre lenni a rend, a nyugalom helyreállításánál. Miért kellett nekem, fiatal hadnagynak az események során határozottan, erélyesen fellépnem? Egyébként a történtek után a szállítmányparancsnokomtól még vállveregető dicséretet sem kaptam. Igaz, nem is vártam tőle. Feltételezhető, hogy e kis epizód kellő körítéssel ellátva kitüntetéséhez hozzájárult. A vasúti szerelvénnyel szerencsére komolyabb baj nem történt, csak a jobb oldali sínből hiányzott kb. kétarasznyi rész, aminek következtében kisiklott a mozdony. Békésen pöfékelve álldogált, minden sérülés nélkül, mintegy 30 cmre a sínekkel párhuzamosan. Még a délelőtt folyamán befutott a németek vasútjavító részlege és a sérült sínt egykettőre kicserélték. A mi 424-esünknél kétszer nagyobb mozdonyt pedig csörlővel, minden nehézség nélkül a pályára visszahelyezték. Látszott, nem az első esettel álltak szembe, mert imponáló gyakorlatról tettek tanúbizonyságot. Hamarosan a szerelvényünk roboghatott tovább Harkov irányába. Onnan Belgorod városa volt a cél, ahová még aznap délután megérkeztünk. Ezzel utunk könnyebbik szakasza befejeződött, amely emlékezetem szerint kb. kilenc napig tartott. Belgorodban 5 fok körüli hőmérséklet fogadott bennünket. Szép lassan belesétáltunk az orosz télbe, amit nem ismertünk. A sétát szó szerint is értem, mert most már gyalogmenetben kellett folytatnunk utunkat a kb. 250 km-re tartózkodó zászlóaljunkhoz. A németektől kivételes engedélyt kaptunk arra, hogy még egy utolsó éjszakát tölthessünk a melegnek számító vonatban. Reggelre, kellő erőt gyűjtve, nekivágtunk a naptól szikrázó hómezőnek. Menetoszlopunk hosszan elnyúlt a nagy fehér orosz síkságon. Így egy hatal- 13

mas kígyóhoz hasonlított, mely lassan, akadályt nem ismerve kanyarog a hótól megtisztított országúton kelet felé. Naponta átlag 20 km-t hagytunk magunk mögött. A menetoszlopban a századok sorra követték egymást, utolsónak hagyva az oszlop menetképtelenjeinek szállítására szolgáló járműveket. Ide kerültek mindazok, akik valami oknál fogva nem tudták a menetelést folytatni. Menni, haladni kellett kelet felé, az oszloptól lemaradni semmi körülmények között nem volt tanácsos! A napi mércét minden körülmények között teljesíteni kellett. Végcél mindig a megfelelő távolságban utunkba eső község volt, melynek házaiban kipihenhették a menet fáradalmait az emberek és erőt gyűjthetnek a következő naphoz. Bár még a gyalogmenet kezdeténél tartottunk, mégis egyre többen kényszerültek a szállítóeszközök igénybe vételére. Amíg az időjárás kegyes volt hozzánk, viszonylag könnyebben viselték el az emberek a viszontagságokat. Utunk kezdettől fogva lankás, dombos vidéken vezetett. Feltűnt az, hogy sehol egy bokor, sehol egy fa, netán egy fasor vagy útmenti vizesárok csak fehér hó és hó mindenütt. Az is legalább 30 cm vastagon. Az első napokban a hó a tűző napsugarakat oly mértékben szétszórta, hogy szemet bántóan szikrázott minden. Bevallom, magamban már-már a hóvakság gondolatával kezdtem foglalkozni. A hófedte vidéken csupán sejteni lehetett az utak nyomvonalát. Ennek jelölésére eredeti módot találtak: az út két szélén 50 méterenként felállított kb. 2,5 m magas póznák sorakoztak, melyek tetejére egy-egy szalmaköteget kötöttek. Az út járhatóvá tételéről, a hófúvások okozta akadályok elhárításáról a helyi közigazgatás gondoskodott. Lassan távolodva Belgorodtól, Korocsán keresztül az Oszkol völgyét elérve, már Csernjankában jártunk. Utunk egyre nehezebbé vált. Minél keletebbre haladtunk, egyre jobban éreztük a ke- 14

ményedő hideget az egyre sűrűbbé váló hóesésben. A friss hó a hideg széllel együtt menetünket nehezítette, lassította. Csodálatos módon, bármely irányba kanyarodott a menetoszlop, a szél állandóan szembe, a menetcél irányából hordta arcunkba a havat, amitől az nedvessé és pirossá vált. Szemünkkel alig láttunk. Már ekkor kezdtük érezni ruházatunk tökéletlenségét, hiányosságát, jóllehet még otthon, indulásunk előtt valamennyiünket irhamellénnyel láttak el. Nagy problémát okozott a nap mint nap használt lábbeli. A rendszeres menetnél a bakancsra tapadó hó megolvadt és a bőrbe beszívódott, a kiszáradásra pedig kellő idő nem állt rendelkezésre. Az átázott bakancs a nagy hideg következtében megfagyott, ami menet közben olyan érzést váltott ki, mintha facipőben járna az ember. A lábfagyások egyre gyakoribbá váltak, s rendre azoknál az embereknél, akiknek bakancsa szorosan a lábukhoz tapadt. Ők hamarosan menetképtelenné váltak. Szerencsémre a szoros bilgeri csizmámat még Belgorodban árkász csizmával cseréltem fel, ami kellő nagyságúnak bizonyult. Olyannyira, hogy a felhúzott meleg harisnyára még kapcát is fel tudtam csavarni. Hogy a fagyásokat elkerüljem, semmilyen járművet nem vettem igénybe, csak gyalog mentem mindenhova. Fagyásveszélynek voltak kitéve az országos járműveken, azaz szekereken utazók, ezért a rajta lévőknek a saját érdekükben jó melegen kellett betakarózniuk. Olykor-olykor tanácsos volt egy kis felmelegedésért a kocsit vagy a szánkót elhagyni, egy kevés mozgást végezni, hogy kellő mértékben a testük minden részén a vérkeringésük meginduljon. Itt-ott megjelentek a rongyba burkolt lábú emberek, amit eleinte furcsának találtam, elítéltem őket. Az urivi áttörés után a véleményem megváltozott. A Belgorodból elindult menetoszlopunknál a másik új jelenség az volt, hogy megjelentek az első, eddig általunk nem 15

ismert ruhatetves emberek. Sajnos ez hazaszállításunkig mindannyiunkat magamat is beleértve végigkísért. Menetelés alatt az élelmezésünk mindvégig kiváló, kalóriadús volt. Ennek köszönhető az, hogy az emberek könnyebben tudták elviselni a hideget, a hosszú menet fáradságát. Lassan közeledtünk végcélunk felé, a hosszú menetoszlopunk rövidülni kezdett. Egyes menetszázadok leszakadtak tőlünk, s önállóan, a saját ezredük felé vették útjukat. Végül mi is 12 vagy 13 napos gyalogmenet után közben egy nap pihenőt tartva Repjevkán Rosszoskin át Oszkinó községbe érkeztünk. Itt székelt a zászlóalj gazdasági hivatala. Nehéz, kellemetlen hófúvásos napi menet után fáradtan szállásoltunk be a házakba. Ekkor már december 5-ét írtunk. Jólesett az éjszakai pihenés. Az időjárás kint semmit sem változott, sőt, talán a leszálló köd és az erősbödő szél még zordabbá, még mostohábbá tette. A reggeli órában ilyen feltételek mellett készültünk menetünk legutolsó szakaszának megtételére. Nem messze Oszkinótól, a kb. 9 km-re levő Veszelij Hutor helységben tartózkodott a II. zászlóalj. Ide vártak bennünket. Indulásunk előtt megérkezett a Hárs László százados jövendő zászlóaljparancsnokom által elénk küldött ember, aki a menetszázadomat a tartalék tartózkodási helyére vezette. Kétórás nehéz, talán a legkellemetlenebb menetelés után jelentkezhettem a még otthonról jól ismert parancsnokomnál Veszelij Hutor kolhoz majorjában. Szívélyes üdvözléssel, nagy örömmel fogadott bennünket és szétosztásunkig ideiglenesen egy nagy, zárt helyiséget utalt ki számunkra. Itt pihenhettük ki a menet fáradalmait. Az embereimet magukra hagyva felkerekedtem, s az itt pihenő öreg harcosok között járkálva kíváncsian beszélgettem, nézegettem, kutattam régen látottak után. A most érkező szemével nézve megállapítottam magamban, hogy bizony a zászlóalj emberei erősen megfogyatkoztak. Fáradtak- 16

nak, megviselteknek látszottak. Összebújva a kijelölt körletükben, saját bajukkal foglalatoskodtak. Ami a legriasztóbb volt, az a közömbösségük. Nem nagy érdeklődést mutattak irányunkba, csupán tudomásul vették jelenlétünket. Ismerős arcok csak itt-ott bukkantak föl, akiket üdvözöltem. Hadapród őrmestert alig láttam, és a tiszt bajtársaim száma is katasztrofálisan megcsappant. A zászlóaljparancsnokom kivételével egyiküket sem ismertem, mert az eddigi nagy veszteség miatt valamennyiüket más alakulattól vezényelték a zászlóaljhoz. Akadt olyan is, aki otthonról, személyi pótlásként érkezett ki a frontra. Találkozásunkkor csupán bemutatkozásra és néhány udvarias szó váltására kerülhetett sor, többre nem. Az ismerkedést sem az idő, sem a körülmények nem engedték. Az ebéd kiosztására tértem vissza a menetszázadomhoz... Az első benyomásaim nagyon kellemetlenek voltak, melyeket később az események is igazoltak sajnos! Alighogy megérkeztünk pár órát töltöttünk csak a zászlóaljnál, még jóformán az elosztásunk sem történt meg, harctevékenységről csak hírből hallottunk, védőállásban sem voltunk, az ittlévők valamennyien az ezred leváltásáról, hazaszállításáról beszéltek és álmodoztak. Ilyen és ekkora harci szellem közepette alakult újjá a zászlóalj. December 6-át írtunk, Horthy Miklós kormányzónk névnapját díszebéddel ünnepelik otthon, mi pedig 10 foknál hidegebb időben, kinti hófúvásnál felsorakozva a zászlóaljhoz beérkezett menetszázad elosztását hajtottuk végre. A századparancsnokok adottak voltak, kivéve a most újjáalakuló hatodikét, melynek engem neveztek ki. A létszámban erősen megfogyatkozott kinti zászlóalj két összevont lövészszázaddal rendelkezett. A meglevő 4. és az 5. század személyi állományát három részre osztották. Innen egy-egy harmad törzsgárdát képezve került az új 6. századba. Hasonló módon hajtották végre az automata fegy- 17

verek elosztását is. Ezután a beérkezett menetszázad embereit az igényeknek megfelelően sorolták. A velem együtt érkezett Labancz László hadapród őrmester továbbra is szakaszparancsnokom maradt, s mellé kaptam még két főt, akik nevére, rendfokozatára már nem emlékezem. A 150 fő körüli létszámmal megalakult század 3 szakasszal, szakaszonként 3 rajjal, az 1. és a 2. szakasz 2-2, míg a 3. szakasz 1 golyószóróval rendelkezett. Emlékezetem szerint a 3 szakasz 2-2 géppisztolyt is kapott. Puskával a szükségnek megfelelően mindenkit elláttak, természetesen elegendő lőszermennyiséggel együtt. A század- és szakasztörzsek megalakítása, valamint az emberek név szerinti összeírása után elrendeltem a szakaszparancsnokoknak a kapott fegyverek ellenőrzését, a beosztottakkal való beszélgetést, barátkozást, ismerkedést. Magam a kapott golyószórók működőképességéről, a kezelők rátermettségéről győződtem meg. Nem nagy bizalommal voltam a két század által átadott személyi állomány harckézsége, nem utolsósorban az automata fegyverek működőképessége iránt. Úgy okoskodtam, hogy a következő pár napi pihenő alatt csak sikerül mindenhová a megfelelő embert megtalálni és az automata fegyvereknél a szükséges javításokat megejteni. Azt sejtettem, hogy Lászay János ezredparancsnokom valahol a közelben tartózkodik. Vártam, hogy megjelenik és üdvözölhetem, mint régi ismerőst, mivel a reáliskolában növendéke voltam. Csalatkoznom kellett azonban a megérzésemben, mert nem jött. Csak jóval később, a 60-as évek egyik érettségi találkozóján tudtam meg az elmaradás okát: akkortájt kapta a hadosztálynál a 168. német hadosztály egyik ezredének azonnali leváltására vonatkozó parancsot. Ez halaszthatatlannak, sürgősnek bizonyulhatott, mivel a 2. magyar hadsereg déli szárnyától nem messze, az olaszoknál a helyzet gyanússá kezdett válni. Megérkezett a román hadse- 18

reg áttörésének híre is, és azt mesélték, hogy a Sztálingrádnál harcoló német hadsereg kezd lassan a katasztrófa felé sodródni. A németek leváltásáról mit sem sejtő, most újjászerveződött zászlóaljunk vacsoráig pihenőben volt, amely idő alatt szerencsénkre kiosztották a téli báránybőr sapkákat. Ha mással nem, ezzel is gazdagabbak lettünk. Magam a váltás tényéről és idejéről nem sokkal riadóztatásunk előtt értesültem. Váltás de hogyan és miért? Azt, amit otthon a Ludovika Akadémián erről tanultunk, vagy azt, amit erről a szabályzatunk előírt, mind-mind sutba kellett dobni, mivel egészen másként történt. Most azonnal váltani? Nekem is, de főképpen azoknak, akik pár órája érkeztek a zászlóaljhoz, nagyon jólesett volna egy-két nap pihenő, hisz közel kéthetes, kimerítő menet után voltunk. Még a hó porát sem tudtuk a lábunkról leverni. De nemcsak ránk, újonnan érkezettekre, hanem az itteniekre is ráfért volna, mivel egy nappal előbb a Sztorozsevoje községnél lévő védőállásokból érkeztek ide. De hát a parancs az parancs, amit minden körülmények közt teljesíteni kell! Váltani kellett egy olyan századdal, akiket jóformán pár órája látásból ismertem alparancsnokaim együtt. Váltás, védőállás szemrevételezése nélkül, vakon és kifejezetten sötétben, a helyszínen szerzett pillanatnyi benyomások alapján. Mindez még tetőzve 10 fokos hideggel. Csak a Hold volt olykor kegyes hozzánk és időnként egy kevés világosságot mutatott nekünk. 19

A FRONTVONALBAN Este 10 óra körül indultunk, s jó fél óra után a váltandó német egység parancsnoki bunkeréhez értünk. Itt egy felvezető őrmester várt már bennünket. Az őszi hónapoktól kezdve a védőállás kiépítésére elegendő idő állott rendelkezésre. A parancsnokságtól futóárokban lehetett a főellenállási vonalhoz előre menni. Gondoltam magamban, ezt szépen és gondosan kiépítették, dicsértem is az erődítési munkájukat. A váltásra elindulva a német felvezető őrmestert követtem, engem libasorban az 1. szakasz emberei, majd az egész század. Nagy könnyebbségnek bizonyult, hogy beszéltem németül, s így menet közben is érdeklődni tudtam a védőállás felől. A főellenállási vonal eléréséig rendben, csendesen, mintaszerűen jöttek utánam az emberek. Zavar, hangosabb beszéd, vitatkozás csak a főellenállási vonal elérése után keletkezett. Kezdeti tanácstalanság, össze-vissza történő hangosabb parancsolgatás e nem mindennapi helyzetben mentségünkre szolgáljon. Rövid időn belül sikerült a keletkezett bonyodalmat megszüntetni. A váltás a gyakorlatban úgy történt, hogy a sötétben a riadóztatott német század minden egyes embere helyére, tekintet nélkül arra, hogy a századomnál ki melyik egységhez tartozott, egy-egy puskás honvéd került. Oda, ahol golyószórót vagy géppuskát találtam, magyar golyószóróst állítottam. Így sikerült kellő gyorsasággal a századra eső védelmi sávot az éjszakában átvennem azzal a rizikóval, hogy amikor kivilágosodik, a végleges elrendezést megejtem. Csak addig ne támadjanak! A beosztásra nem került emberek ideiglenesen a közelünkben található bunkerek valamelyikében találtak menedéket, 20

ahonnan önként váltották egymást. De továbbra is szigorú riadókészültségben maradt a század! Távbeszélőn sikerült a zászlóaljparancsnokommal az összeköttetést felvennem és a védelmi sáv átvételének tényét jelentenem. Az, hogy mi volt a németek véleménye a váltásról, nem tudom, de talán jobb is! Amit pedig a szemközti szovjet védőállásban gondoltak, arra a sikertelen vállalkozásukkal választ kaptak. A váltás lezajlott úgy ahogy! Aludni nem voltam képes, alig vártam a reggelt, amikor az előttünk elterülő terepet megnézhetem, s a század védelmi sávjában a végleges védelmi rendszert megszervezhetem. Végre hajnalodott és fokozatosan tárult fel a táj. A terep 4-500 m-ig enyhén, 15-20 fokkal emelkedett, ami tökéletesen elegendő volt ahhoz, hogy minden mozgásunkról, tevékenységünkről tudomást szerezzenek a szemben lévők. Most már megértettem, miért kellett hátrafelé is kiépíteni a futóárkot. Előttünk egyetlen fa vagy bokor, ami a kilátásunkat feléjük akadályozta volna, nem volt. A főellenállási vonal futóárka Urivból kiindulva folyamatosan haladt felénk, majd folytatódott északra, egészen Sztorozsevoje községig. Védőállásunkhoz délről az 5., észak felől a 4. század csatlakozott. A századom védőállásának hossza kb. 900 m volt. A futóárkok előtt 20-25 m-re egy-két szál szögesdrót nyújtott némi védelmet, melyet csak itt-ott lehetett látni a félméteres hó miatt. Állítólag a védőállásunk előtti terepet elaknásították. Hogy milyen mértékben, azt nem tudtam. Ezen belül az állás átvétele alkalmával két kapu létezésére hívták fel a figyelmemet, melynek tűzzel történő lezárására a géppuskás századtól erősítésként kapott két jó öreg Schwarzlose géppuskát állítottam be. A futóárkokat hótól megtisztított állapotban vettük át. Szerencsénkre az előző viharos, hófúvásos időt csendes, hideg, de napsütéses idő váltotta. Nagy szükség is volt erre, mivel egész napon át a védőállás sávjainak kiosztásával, elhelyezkedésünkkel fog- 21

lalkoztunk. Valamennyi automata fegyver tüzelőállásának kijelölését, feladatát magam határoztam meg, még a váltóállásukat is! Nagyobbrészt a puskával rendelkező katonák tüzelőállása helyének, feladatának helyességét felülvizsgáltam, ellenőriztem. Mindazok, melyeket az első napokban az emberekkel begyakoroltunk, a későbbiekben rendkívül hasznosnak bizonyultak. Nagyon fontosnak tartottam a főellenállási vonal éjjelnappali figyelőszolgálatának megszervezését. Ez rajonként egy-két főt vett igénybe. A veszély alkalmával riasztott raj 4-5 készenlétben helyezett embere minden alkalommal azonnal beavatkozhatott az elhárításba. A raj többi, pihenő része kényelembe helyezhette magát. Az öthetes, szünet nélküli védőállás-szolgálat alatt a szemköztiek éjszakai vállalkozásokkal nem egyszer próbálkoztak, de időben sikerült mindig észrevenni őket. Egyik alkalommal egy figyelő őrszemünk kiemelésére tettek kísérletet. A futóárokba behatoló katonát dulakodás közben fogtuk el. A másik alkalommal kb. egy szakasz betörését sikerült meghiúsítani, akik a futóárok előtt 10 m-re visszahagyták egy sebesültjüket és két halott társukat. A figyelőszolgálat ellenőrzése során többször magam is hallottam a sötétben az ellenséges síjárőrök léceinek susogását. Az, hogy milyen távol és mennyien voltak, egyszer sem sikerült megállapítani. Az általuk viselt hólepel, meg a sötétség ebben megakadályozott bennünket. Egyébként az első napokban nagy gondot, fejtörést okozott a figyelőszolgálat. Megrémítette a szolgálatot teljesítőket a csekélynek nem mondható 7 vagy 8 fejlövéses eset. A szemközti szibériai gárdaezred távcsöves puskásai erre specializálták, jól belőtték magukat. Nem volt tanácsos egy helyen huzamosabb ideig, vagy egymásután többször a fejüket kidugni, végigpásztázni a terepet. Hogy ezt zavartalanul végezhessék az emberek, s főként minden veszély nélkül, gyor- 22

san két-két tükör segítésével periszkópokat készítettünk. Ezek után a fejlövések megszűntek. A németektől átvettük a nekünk kevésnek tűnő bunkereket, amelyet ősztől kezdve nehéz körülmények között az állásuk erődítésével egy időben, a létszámuknak megfelelő számmal és hellyel építettek. Mi a bunkerek befogadóképességénél nagyobb létszámmal rendelkeztünk. Zsúfoltan, de azért közmegelégedéssel, úgy amennyire sikerült fedél alá préselnem az embereket. A futóárokban készenlétben állók a nagy hidegben csak a bunkerekben találtak meleget, némi menedéket, biztonságot. Ezek voltak a fűtött helyek, ahol szolgálatuk leteltével meghúzódhattak, ehettek, ihattak, melegedhettek, pihenhettek, aludhattak, tisztálkodhattak egyszóval lakhattak! A szörnyű zsúfoltság azt diktálta, hogy új bunkerek létesítését, esetleg a meglevők nagyobbítását szorgalmazzam. De ez az adott helyzet ismeretében rendkívül nagy nehézségbe ütközött. Már decembert írtunk, s a kinti időjárás egyre zordabb, hidegebb lett, közben már a föld is csontkeménnyé fagyott. Az ellenség közvetlen közelsége, rálátása a vonalainkra, nem engedte, sőt akadályozta a művelet elvégzését. Csak a sötétség leple alatt, rendkívül nehéz körülmények közepette tudták volna az építési munkálatokat lefolytatni az igen gyenge bőrben lévő munkaszolgálatosaink. Annak következménye, hogy a bunkerek férőhelyeinek bővítését nem szorgalmaztam eléggé, a későbbiekben fokozatosan jelentkezett a század hangulatában, az ütőképesség és a harcérték visszaesésében. A bunkerek emeletes ággyal rendelkeztek 4-6 fekvőhellyel. Nem egy fekvőhely két ember tulajdonát is képezte. A tetőzetet egymás mellé fektetve gerendák sora képezte, föléje 30-40 cm földet terítettek. Nedvességtől úgy-ahogy szigetelték a bunkereket, nagyobb panasz erre vonatkozólag nem érkezett. Olvadás bekövetkezésekor majd azt is meglát- 23

juk, ha még... A bunkerek nagyobbik része közvetlenül a főellenállási vonal futóárka mentén, vagy pár méterrel beljebb létesült. Akadt közülük olyan is, amelyik 15-20 m-re, de az én századparancsnoki bunkerem még távolabb, mintegy 40 m-re épült. Valamennyiből csak a főellenállási futóárok felé lehetett kijutni. A meleget a bunkerekben rajkályhák szolgáltatták és a tüzelőanyagot hátulról szállították ki a vonalba. Északkeletre, nem is olyan messze, akadt egy erdő (kb. 1 km-re), de oda csak a szovjet vonalakon keresztül lehetett volna eljutni. Így kénytelenek voltunk lemondani róla. Telt-múlt az idő. Lassan kialakult az egésznapi szolgálat rendje hol könnyebb, hol nehezebb körülmények között. Mivel állásaink előnytelen, sőt hátrányos fekvésűek voltak, ajánlatosnak bizonyult, hogy csak a sötétség beálltával közelítsük meg a zászlóalj parancsnokságát. Ekkor adódott alkalom, lehetőség a lőszer és a melegedéshez szükséges tüzelőanyag pótlására. De a legfontosabb dologra is: a napi élelem és cigaretta ellátmány kiosztására. A körülmények következtében hajnalban, még a sötétség leple alatt kapta meg mindenki a reggelijét, ami a zupa néven ismert köménymagos levesből vagy teából állott. Rendszerint ekkor osztották ki a napi kenyéradagot a hideg ebéddel együtt, amely főként a német ellátás kedvencének számító, Hitler szalonnának csúfolt, préselt lekvárból állott. Ezt a magyar gyomor nem igen kedvelte. Nagy ritkán kaptunk jó magyar szalonnát is, amit mindenki örömmel fogadott. Elláttak még bennünket általunk nem ismert, magyar gyártmányú húskonzervvel. Ez hamarosan kedvelt csemegének számított, csupán egy baja volt: kevesellték az emberek. Legközelebb este, a sötétség beálltával jutottunk meleg ételhez. A vacsoránk általában gulyásból, káposzta- vagy babfőzelékből állott, csak néha volt valami más. Rendszerint, mire a meleg vacsora az első vonalba eljutott, langyos lett, de gyakran teljesen kihűlt. Az 24