Petrovics Alica Az orvosetnográfus Liszt Nándor (Nándor Liszt medical etnography research) Aki tisztán akarja látni a jelent és ebből kifolyólag sejteni a jövőt, annak feltétlenül ismernie kell az orvostudomány múltját is (4) mondta a Hajdúságban tevékenykedő tisztiorvos és orvosetnográfus Dr. Liszt Nándor 1923-ban, aki több mint 140 évvel ezelőtt született Miskolcon. Az idézet mondanivalójának megfelelően igyekszem röviden összefoglalni a 19. századi magyar közegészségügy legfontosabb mozzanatait. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc bukása után Magyarországon a megtorlás évei következtek, melynek következtében a Habsburg Birodalom az abszolutizmus politikáját folytatva próbálta beolvasztani országunkat. A magyar társadalom azonban nem azonosult a birodalom tarthatatlan németesítési politikájával és passzív ellenállást fejtett ki az 50-es években. Az 1867-es kiegyezést követő politikai enyhülés az 1848-as módosított alkotmánnyal és a közös ügyek kezelésének, szabályozásának helyreállításával valósult meg, az ipari forradalomnak köszönhetően pedig megindult a gazdaság robbanásszerű fejlődése. Ezzel egy időben változások történtek a polgárosodó társadalomban is, mely az életmód átalakulását vonta maga után (2). Míg a városok központjaiban fokozatosan elterjedtek a vízvezetékek, valamint a szennyvizet eltávolító csatornák (ezzel is javítva a statisztikai adatokat), addig a városok külső peremein, illetve a falvakban fúrt kutakból, nyílt vizekből szerezték be vízkészletüket az emberek. Ez gyakran a fertőző betegségek elterjedésével és a paraszti népesség megbetegedésével járt (főleg gyermekhalandóság, fiatalok korai elhalálozása). A falusi szegények általában csak vasárnap mosakodtak derékig, míg hétköznap csak arcot és kezet mostak, s nem ismerték sem a fogkefe, sem a fogpor használatát. Sajnos nem áll módunkban részletesen bemutatni a különböző rétegek életmód-változásait, azt azonban elmondhatjuk, hogy a magyar társadalom valamennyi rétege tükrözte az átalakulást, természetesen meghagyva a város és a falu közötti óriási különbségeket. A fel-felbukkanó járványok ellenére a 19-20. század fordulóján a népesség létszámának növekedését figyelhetjük meg. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy az 1876- ban kiadott közegészségügyi törvény hozzájárult a népesség közegészségügyi viszonyainak 1
javulásához, másrészt a védőoltások bevezetése (1876. évi himlőoltás) lehetővé tette a járványok legyőzését. (Még nem minden halálos betegség kialakulását tudták megelőzni a vakcinával, példa erre a tuberkulózis, amely évente 40-50 ezer ember halálát okozta). A század végén az orvosok számának fokozatos növekedését is észlelhetjük, mely elsősorban a városok egészségügyi ellátását javította, míg a falvakban és kisebb községekben csak jóval kisebb számban voltak jelen a magánorvosok, körorvosok (2). Nem véletlen tehát, hogy a 19. század végén, 20. század elején a falvak ezreiben a népi gyógyítás és kuruzslás hagyományai éltek. E népi gyógymódok emlékét őrzik az utókor számára Liszt Nándor orvosetnográphiával foglalkozó cikkei és Népies gyógyító-módok és babonák Hajdúvármegyében címmel megjelent könyve (1906), melyben megelevenednek megyénk lakosságának múltbéli szokásai, életviszonyai. Könyvének első részében a különböző nyavalyák, rontások típusait olvashatjuk, melynek megelőzésére különféle módszereket használtak e gyógyításban hívő hajdúsági emberek. Főfájásnál a nadályozást, valamint a hólyaghúzókat (ecetes torma, mustár, csalán) alkalmazták, a szemmelverést rostavetéssel gyógyították. Köhögés ellen többféleképpen védekeztek, gyömbért áztattak pálinkába és azt itták, vagy reszelt tormát mézzel, illetve fekete retket cukorral meghintve kúrálták betegségüket. A gyűjtemény kétharmad része a népi gyermekgyógyászattal foglalkozik, hiszen a kor emberei inkább a kuruzslókhoz, tanulatlan bábákhoz fordultak segítségért, végső esetben szólva csak az orvosnak. Lapozgatva a tanulmány oldalait többször is találkozunk a kilences szám misztikus jelenlétével, illetve a füstölés bevált módszerével, melynek gyógyító hatásába vetették hitüket nagyapáink, dédapáink. A népi gyógymódokat csokorba szedő Liszt Nándor aki 1884-ig a Szobonya keresztnevet viselte - 1865-ben született római katolikus családban (édesapja Szobonya Nándor gyógyszerész, édesanyja Szőllősy Apollónia)(1). Középiskolai tanulmányait szülővárosában a minorita gimnáziumban végezte el, majd a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait és szerzett orvosi diplomát 1889-ben. Egyetemi évei alatt a bécsi egyetemen is hallgatott stúdiumokat, majd visszatérve a fővárosba Schwimmer és Haberern professzorok tanársegédjeként, később pedig mint a Rókus-kórház alorvosa tevékenykedett (1890-91), ahol belgyógyászati és diagnosztikai szaktudását mélyítette el. Egy év elteltével leköltözött a Hajdúságba, professzora, Székács Béla azonban ezután is többször felkérette konzíliumokra. 1892-től mint községi és uradalmi orvos Hajdútetétlenben telepedett le, s 18 éven keresztül volt a híres félkezű zongoraművész, Zichy Géza gróf házi orvosa. E hajdúmegyei 2
községben született meg 1899-ben fia, ifj. Liszt Nándor, aki később hírlapíróként, szerkesztőként dolgozott számos újságnál, s szélsőséges jobboldalisága miatt 1945-ben letartóztatták (1). Orvosi teendői mellett a vármegyei közélet terén is jelentős szerepet töltött be. Érdemei elismeréséül a főispán 1906-ban Hajdú vármegye tiszteletbeli tiszti főorvosává nevezte ki. Debrecenben 1909-ben nyitotta meg a rendelőjét, s előbb a betegsegélyező pénztárnak, majd a gyermekmenhelynek állt a szolgálatában. Mint a nép jótevője rendelőjét sokan felkeresték a szomszédos községekből, sőt mi több, Bihar- és Szabolcs vármegyékből is. Az I. világháború évei alatt a debreceni megfigyelőkórház főorvosa, 1922-től pedig a Magyar Királyi Postabélyegző Intézet tiszántúli kerületi főorvosa. Az orvosi praxis, valamint a közéleti tevékenysége mellett nagyon értékes és sokoldalú tudományos munkásságot fejtett ki. Többek között kutatásokat végzett a már említett orvosi ethnográphiában, valamint a levéltárakban, magán- és közkönyvtárakban, ahol régi orvosi műveket dolgozott fel tökéletesítve görög és latin nyelvtudását. Cikkeiben a teljesség igénye nélkül a latin és görög betegségnevekkel, régi magyar orvosi nyelvvel és az orvosi különlegességekkel foglalkozott. Orvostörténelmi és szakorvosi értekezéseinek száma több száz. A Gyógyászat című lap, illetve a bécsi Internationale Klinische Rundschau állandó munkatársa, ugyanakkor a berlini és párizsi folyóiratoknál is dolgozott. Tudományos érdemeinek elismeréséül a Tisza István Tudományos Társaság rendes tagjai sorába iktatta, illetve tagja volt az Ethnographiai Társaságnak is. Mint orvostörténész Herman Ottóval, Poulet párizsi tanárral, a lipcsei Sudhoff professzorral, valamint a berlini Paget professzorral folytatott állandó levelezést (3). 67 évesen, 1932. szeptember 10-én érte utol a halál. Írásaival, kutatásaival a történelem számára a múlt hagyományainak megmentését, az akkori kor egészségügyének előmozdítását tartotta fő céljának, melyről így ír: Ha tisztességes ügybuzgalommal fakadó, bár hézagos közleményemmel hazánk orvosethnográphiája megirásához csak egy paránnyal is sikerült hozzájárulnom, úgy a ráfordított időt és fáradságot sajnálni nincs okom. (5). Kötelességünk, hogy orvostörténeti munkásságáért köszönetet mondjunk az utókor nevében! 3
Irodalomjegyzék 1. Gulyás, P.: Magyar írók élete és munkái. Budapest, Argumentum MTA könyvtára, Hasonmás kiadás, 1992, 1107. 2. Hanák, P., Mucsi, F.: Magyarország története 1890-1918. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988, 7/1. 3. In Memorian Id. Liszt Nándor dr. 1895-1932. Vidéki Orvosok és Gyógyszerészek Lapja, Debrecen, 1932, III. évf. 9. szám 193-194. 4. Liszt, N.: Az orvostörténelem fontosságáról, gyógytan fejlődésének rövid áttekintésével. In:Verzár Frigyes:A Debreceni Tisza István Tudományos Társaság II. (Orvos-Természettudományi) Osztályának munkái, Debrecen, Tisza István Tudományegyetemi Nyomda, 1924, I. kötet-ii füzet, 1. 5. Liszt, N.: Népies gyógyító-módok és babonák Hajdúvármegyében. Debrecen, Hoffmann és Kronovitz Könyvnyomdájában, 1906, 44. Orvosi Hetilap 2007. jún. 7. 148. évf. 24. sz. 1144-1145.o. 4
5