22. évfolyam KLIÓ 2013/4. Történelmi szemléző folyóirat TARTALOM Összefoglalás Ronald Hyam: Értsük meg a Brit Birodalmat! (Fodor Mihályné) 3 Historiográfia Karl Gunnar Presson: A történelmi gazdaságtan tükrében (Káli Róbert) 13 Emilio Gianni: Lektorálási (nem helyszíni) tudósítás egy ideológiai műhelyből (Pankovits József) 20 Művelődéstörténet Silvano Montaldo (szerk.): Lombroso és a tudományok a XIX. századi Itáliában (Kun Tibor) 26 Jan Plamper: A történelem és az érzések az érzelem történelme (Eperjesi Zoltán) 31 A rokontudományok köréből Nótári Tamás: Tanulmányok az antik és a középkori jogtörténet és filológia tárgyköréből (Szép Árpád Olivér) 38 Michael J. Kruger: Egy hívő kánontörténész ellenszere az egyház elhúzódó betegségére (Benke László) 44 Rabindranath Tagore Continuatus (Katona L. Endre) 53 Fejezetek Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa történetéből Roman Holec: A Coburgok és Szlovákia (Vesztróczy Zsolt) 64 Sz. Sz. Beljakov: Lev Nyikolajevics Gumiljov (Kurunczi Jenő) 67 Johanna Granville: Ha remélni bűn, mi mind bűnösök vagyunk Romániai diákok reakciói a magyar forradalomra és a szovjet beavatkozásra, 1956 1958 (Danku Ágnes) 72 Ókor Morris Silver: Szerződéses rabszolgaság a római gazdaságban (Takács Levente) 80
Rachel Feig Vishnia: Új monográfia a római választási rendszerről (Nótári Tamás) 83 Kora újkor Agusti Alcoberro: Új Barcelona: város a Duna mentén? (Anderle Ádám) 89 Újkor Farley Grubb: Német bevándorlás és szerződéses szolgaság Amerikában, 1709 1920 (Rakita Eszter) 95 Jelenkor Donald Sassoon: A szocializmus száz éve (Jemnitz János) 100 Cornelia Lüdecke Colin Summerhayes: A harmadik birodalom az Antarktiszon. Az 1938 39-es német Antarktisz-expedíció (Szalánczi József Krisztián) 08 Giampaolo Borghello: 1968: egy lázadás dokumentumai (Madarász Imre) 3 Sönke Kunkel: Globalizáció, nemzetközi szervezetek és globális kormányzás között. Az 1960-as, 1970-es évek Észak Dél konfliktusának rövid története (Láposi Kristóf) 6 Martha Brill Olcott: Tádzsikisztán nehéz fejlődési útja (Lakatos Artur) 124 2
ÖSSZEFOGLALÁS Értsük meg a Brit Birodalmat! Ronald Hyam egész életében a Brit Birodalommal foglalkozott, és kutatásait ebben az 552 oldalas könyvben foglalta össze. Korábban a Magdalene College munkatársa és elnöke volt, jelenleg emeritus kutató a Cambridge-i Egyetemen. Legfontosabb munkái: Britain s Declining Empire: the Road to Decolonisation, 1918 1968 (2006) és Peter Henshaw-val: The Lion and the Springbok: Britain and South Africa since the Boer War (2003). E kötetben a Brit Birodalom kérdéskörén belül hat téma köré csoportosította esszéit: geopolitikai és gazdasági dinamika, vallás, bürokrácia, kiemelkedő egyéniségek, nemiség és történetírás. A bevezetőben (1 68) Hyam Szent Ágostonnal együtt kérdezi, helyese, hogy a birodalmak leigáznak kevésbé civilizált népeket. A válasz: a rossz emberek ezt szerencsésnek, a jók szükségesnek tartják. Minden birodalom két valódi küzdőtéren harcol: a világon más birodalmak ellen és helyben a leigázottak ellen. A harmadik a történelmi képzelet arénája, amely korábban a Római Birodalommal, ma az Egyesült Államokkal szembesíti a briteket. Hogyan viszonyuljanak ez utóbbihoz, a rokonhoz? Az egyik válasz szerint az USA még mindig Greater Britain-hez tartozik (Ch. Dilke, C. Rhodes), a másik szerint az amerikaiaknak kellene feltámasztaniuk a Brit Birodalmat (John Seeley). A brit történészek nem foglalkoztak a birodalmakkal. Egyedül a franciák afrikai gyarmatpolitikája érdekelte őket, de míg a franciák hittek a mission civilisatrice hatásában, az angolok szkeptikusak voltak. A birodalomépítés a bennszülött népek másságá -ba ütközött, így a faji előítélet a birodalom kísérőjelensége lett. Az európaiak és a bennszülöttek kölcsönösen nem értették egymást. Az indiai civilizációt a brit Warren Hastings, Charles Wilkins és William Jones ismertette meg honfitársaival. Kína, a zárt, befelé forduló, az újításokat elutasító ország még idegenebb volt a britek számára. A kínai kultúráról Isabella Bishop, Robert Hart, és Joseph Needham írásaiból olvashattak. Azoknak a tudósoknak, akik a sajátjukhoz hasonló társadalmakat vizsgáltak, mint Alexis de Tocqueville (Amerika), André Siegfried (Új-Zéland) és J.E.C. Bodley (Franciaország), sokkal könnyebb volt a dolguk. 3
Más népek megértését megkönnyíti, ha párhuzamot találunk az európai történelemmel. A centrum és a periféria közötti feszültségek például náluk épp úgy megvoltak, mint nálunk, a nagyhatalmú földesurak vagy törzsfőnökök ellen itt is, ott is hasonló küzdelmek zajlottak. Hasonló módon riasztották el az ellenséget a VI. században a delphoi jósda segítségével, mint ahogy Dahomeyben az európaiakat a kannibalizmus hírével. Hyam óv attól, hogy az európaiakat kivételeseknek tartsuk mindannyian hasonlók vagyunk a világon. A tágabb összefüggések után a szerző leszűkíti a témát a Brit Birodalomra (69 152). Egyes történészek bűntudatot akarnak kelteni a ma élő britekben mondván, örökölték a rasszizmust, bűnrészesek a gyarmati termékek fogyasztása és a misszionáriusok tevékenysége révén az imperializmusban. A brit tudatban korábban igen fontos volt a birodalom, ma, a nukleáris fenyegetés korában már nem sokat gondolnak a britek volt gyarmattartó birodalmukra. A Brit Birodalom létrejöttét a szigetország központi földrajzi fekvése tette lehetővé, hozzáfért a világóceánhoz, könnyen terjeszkedhetett, és védett volt a támadásokkal szemben. Ehhez hozzájárult még, hogy egyetlen európai államnak sem volt túlságosan nagy hatalma; hogy szabadon közlekedhetett a Mediterráneumban (út Indiába) és a világ óceánjain, ezért nem kellett nagyobb szárazföldi hadsereget tartania (viszont neki volt a világon a legnagyobb hajóhada még 1914-ben és 1939-ben is); és végül viszonylagos nyugalom uralkodott az iszlám világban és Kelet-Ázsiában. A Brit Birodalom nem volt monolit tömb, inkább a világra kiterjedő érdekhálózat, amely nem egységes. Az csak illúzió volt, hogy a britek uralkodnak India, Afrika nagy részén. Ezt a kaotikus konglomerátumot egyedül a telefonkábel, a birodalom idegrendszere kapcsolta egybe az 1890-es évektől. De még ezzel sem tudták szorosra fűzni a struktúrát, csak laza commonwealth, nemzetközösség alkotta a birodalmat. A britek csak a presztízsükre és a hadseregükre támaszkodhattak. Nem voltak bővében az anyagi és emberi erőknek, hatalmuk gyakran bennszülött kollaboráción, megosztó politikán alapult. Elkerülhetetlen volt, hogy a gyarmati népek egyszer felébredjenek és visszaköveteljék a függetlenségüket. A gyarmatosítás sikere a földrajzi jellemzőktől és a népességtől függött. Az óriási területű, népességű Kínát például nem tudták meghódítani. 1851- ben Britannia lakossága 16 millió volt, Kínáé 430 millió. India gyarmatosítása valósággal csoda volt, hiszen ott is 294 millióan éltek (1900-ban). A függőség mértéke háromféle volt: a britek az eredeti kormány helyébe a sajátjukat ültették (például Dél-Rhodesia); helyén maradhatott, de együtt 4
kellett működnie a britekkel (India államai, stb.); és ahol nem létezett állam, ott a britek maguk adtak kormányt a bennszülötteknek (Észak-Ghana). A kötet esszéinek I. csoportja a brit birodalmi politika kétszáz esztendejével, illetve a XIX. századi brit birodalommal és Afrika felosztásával foglalkozik, egy tanulmány pedig a gentlemanly capitalism mítoszát oszlatja el, mondván, félrevezető, ha egy birodalmat csak gazdasági tényezők alapján vizsgálnak. A kötet II. részében (153 208) azt veti fel a szerző, hogy vallásos és erkölcsös volt-e a Brit Birodalom. Az első kérdésre egyértelműen igen a válasz: a viktoriánus korban igen erősen élt a hit a britekben. Túlnyomó részben protestánsok voltak, Isten kiválasztott népének tartották magukat. A hódításokat is a civilizáció és a vallás terjesztésével indokolták. Az egyház az erősebb kötelékek egyike volt a nemzetközösség tagjai között. A XVIII. században kezdték az emberiséget közös eredetű egységes egésznek tekinteni. A különbségeket a környezet hatásával magyarázták. A más vallásúakat, más civilizációkat immár tisztelet illette meg. Ebből következett előbb a rabszolga-kereskedelem megszüntetése (1807) és a rabszolgaság eltörlése a Brit Birodalomban (1833), továbbá az a humanitárius politika, melyet Lord Glenelg külügyminiszter (1835és 1839) képviselt. Glenelg védelmet biztosított az ausztráliai, új-zeelandi bennszülötteknek, védelmébe vette az amerikai indiánokat. A Buxton-jelentés feltárta a gyarmatokon elkövetett gaztetteket, és kimondta: a nemzeteknek elidegeníthetetlen joguk van a szülőföldjükhöz. Glenelg erőfeszítései ellenére sem sikerült azonban a bennszülöttek jogait figyelembe vevő, valóban etikus birodalmi politikát kialakítani. Az Aborigók Protektorátusai megszűntek, a földhöz való jogukat megtagadták (1992-ig), a rabszolga-felszabadítás csalódást okozott és a protestáns misszionárius mozgalom agresszívvá vált. A telepesek mindenütt teret nyertek, és ez végzetes volt a humanitárius eszmékre nézve. Pedig ha ezek felülkerekedtek volna a viktóriánus kor faji arroganciáján, másként alakult volna a brit történelem véli Hyam. De nem ez történt, a jó szándék helyét elfoglalta a faji gyűlölködés. Elméletben lehetett volna etikus a birodalom. Igen, de a kivándorlók összeütközésbe kerültek az őslakossággal, elfoglalták a földjeiket. 1815 és 1914 között 21,5 millió angol, skót és ír vándorolt ki, és szinte mindig az ő jogaik érvényesültek. A birodalom rabszolgákat és kényszermunkát alkalmazott, ópiummal, puskával, szesszel kereskedett, elvitte katonának a férfiakat és brutálisan viselkedett. A Brit Birodalom nem volt etikus. Bürokrácia és politika a III. rész címe (209 296). Az első esszé bemutatja a birodalmi bürokrácia XX. századi működését, s megvilágítja a Gyar- 5
matügyi Hivatalnak a gyámsági rendszer tökéletesítésére vonatkozó erőfeszítéseit. A második a Labour-kormányok Afrika-politikáját vizsgálja 1945 és 1951 között. A harmadik John Bennett hivatalnokot mutatja be, akinek nagy szerepe volt a birodalom lebontásában. A XVIII. században elképesztő volt a tudatlanság a közvéleményben a birodalom földrajzát illetően (összetévesztették a Gangest és a Mississippit, stb). Csak a viktoriánus kor közepén állítottak fel végre felelősen dolgozó szolgálatot. 1833-tól már vizsgázniuk kellett az indiai ügyek tisztviselőinek, majd versenyeztették a jelölteket egy-egy állásért. Ez jelentős újítás volt. Igazán Chamberlain külügyminiszter teremtett rendet a gyarmati ügyintézés terén 1900 körül. Az egyik gond az volt, hogy nagyon sokféle struktúrájú volt a birodalom. A másik, hogy a kormány mellett ugyan tapasztalt tanácsadók álltak, de a kabinet választott a javaslatok közül. És az is baj volt, hogy nem terveztek előre. A IV. rész az államférfiak szerepével foglalkozik (297 360). Az egyén jelentősége állandó vita tárgya a történészek között. Van, aki szerint nem a vezetők határozzák meg az eseményeket, hanem a társadalom, a rendszer, háború idején pedig a többi állam. Számos történész viszont úgy látja, az egyéneknek olykor sorsdöntő szerepük van a történelem alakításában. Az egyén jelentőségét, persze, óvatosan kell kezelni. Ugyanis a propaganda és a történetírói hangsúly gyakran hőst farag az érdemtelen szereplőkből is. A szerző példákat sorol fel, majd megállapodik Churchill és Smuth alakjánál. Róluk alább részletesebben lesz szó. Az V. rész (361 470) négy írásának témája a szexualitás. Ez nagyon jól érzékelteti a kulturális távolságot az európai és más társadalmak között. Az, hogy mit tartanak elfogadhatónak, mit nem, népenként és generációnként változik. A szexualitás leginkább a Nyugat és Kína felfogásában különbözött. Az egyén szexuális kapcsolatai általában nem voltak direkt hatással a közszerepléseire, a történész mégsem hagyhatja figyelmen kívül a témát. Ahol a brit birodalom már berendezkedett, ott a kormány szembeszegült az ágyastartással és mindenféle erőszakoskodással. A franciák magatartása sokkal lazább volt. (Megjegyezhetjük, hogy a britek általában jobban bántak a gyarmati népekkel, mint más gyarmatosítók.) A szerző két esettanulmányt közöl a kenyai és az indiai gyarmatokról, s az olvasóra bízza, szexuális kizsákmányolásról volt-e szó. A kötet VI. részébe (471 537) sorolt esszék a birodalmi történetírás kérdését járják körül. A történetírók feltételezéseiket, állásfoglalásaikat gyakran ráerőltetik a múltra. Nem mindegy például, hogy a reformációról katolikus szerzők munkáit olvassuk vagy protestánsokét. A birodalmi történetírásban 6
nincs ilyen éles választóvonal, de némelyek hasznosnak tartják a birodalmat, mások, főleg a fiatal történészek, ellenkező véleményen vannak. A birodalmi történetírásban két alapfelfogással lehet találkozni. Az egyiket Sir John Seeley képviseli híres, The Expansion of England című munkájával (1883). Felvetette a kérdést, vajon mi lesz Nagyobb Britannia jövője (48.). Arra a következtetésre jutott, hogy Britannia nagyhatalom maradhat, ha birodalmának népeit föderális unióban egyesíti. Úgy látta azonban, hogy mivel Britannia megmaradt különálló organizmusnak, fennmarad, mivel könnyen lehántható róla a birodalom. Hobson Imperializmus című munkájában (1902) a gazdasági szempontok vannak előtérben. Kritikusabb, politikusabb Seeleynél. Az imperializmus gazdasági gyökere az alulfogyasztás, melyet a pénzemberek és a nagyiparosok irányítanak, írja Hobson. Ő inkább szociológus mint történész, összeesküvés-elméleti elemekkel, gyenge bizonyítékokkal. Az imperializmus irracionalizmusa a legszembetűnőbben Kínában mutatkozott meg a területekért és koncessziókért folytatott vad harcokban. Ami Afrikát illeti, ott még hamisabban hangzott a pax Britannica. Hobson megállapításai egybecsengenek a Liberális Párt véleményével, de túl gyakran hivatkozik a marxizmusra véli Hyam. A két szakírót követően, a XX. század elején az alkotmányosság kérdése foglalkoztatta a birodalmi történetírást, majd az 1930-as években a gazdasági szemlélet került előtérbe. Legismertebb képviselője az ausztráliai Keith Hancock. Az 1960-as évek elején Robinson és Gallagher hatására historiográfiai forradalom következett be: a regionális történelem részletei felé fordultak a történészek. Időközben megszűntek a gyarmatok, újra felfedezték, hogy Britannia része Európának, és hogy a vallástörténetnek fontos szerepe van a múlt megértésében. Az újfajta birodalmi történetírásban előtérbe kerültek a kulturális történelem témái. Ez a post-colonial studies irányzata, amely nem tiszteli a szakma korábbi eredményeit. A két utolsó esszé egyike diákkutatók munkáit mutatja be, a másik a szerzőnek végszava: fel kell tárni, amit elődeink tudtak a birodalomról, a gyarmatokról. A bevezető alapos áttekintést nyújtott a kötet egészéről. A recenzens már csak egy fejezetet ismertethet részletesebben. Nézzük, mit ír a szerző Churchillről illetve Smutsról. Churchillt, a politikust a legjobb miniszterelnöknek, a legnagyobb angolnak tartották. Ő maga nem a politikusi, hanem inkább írói, szónoki karrierjére volt büszke. A birodalomhoz fűződő viszonyáról az egyetlen munkát Piers Brendon írta, ám az sem jelent meg nyomtatásban. Churchill nem volt igazán birodalmi ember, de Britanniát a birodalom révén szélesebb nemzetközi perspektívában 7
látta. Pályája a Konzervatív Párttól a Liberálisig, majd vissza, közben a szélsőséges jobboldalig, és a cionizmusig vezetett. Bár boldogtalan volt India 1947-es függetlenné válása miatt, belátta, a birodalmi attitűdök már elavultak. Churchill 1905 1911-ben miniszterhelyettes volt a Gyarmatügyi Hivatalban. Első beadványában azért emelt szót, hogy Transvaalnak adjanak felelős, végrehajtó hatalommal felruházott önkormányzatot, ne várják meg, amíg erre kényszerülnek. Ezután Nigéria ügyében azt tanácsolta, vonuljanak vissza a britek az elfoglalt, de nem uralt területekről, egyék meg egymást azok a vad törzsek!. 1905-ben a helybeliek felgyújtották a Niger Company állomását Abinsiben, ám Churchill nem akart büntetőexpedíciót indítani ellenük. A harmadik beadványában Sekgoma törzsfőnök tervezett elmozdítására reagált, tiltakozott a bírói ítélet nélkül meghozott döntés ellen. Ám ha már megszegjük a törvényeket, miért nem mérgezzük meg mindjárt Sekgomát? gúnyolódott (302 o.). Számtalanszor űzött gúnyt a hivatali ügyekből, de mindig a brit élet alapelveit védte. Végül Sekgomát addig tartották fogva, amíg fiatal utóda berendezkedett, így a törzsfőnök nem tudta megzavarni a békét. Churchill egyszerre volt tekintélyes államférfi és csintalan iskoláskölyök, Pitt és Puck egy személyben. Képes volt elhamarkodott és okos javaslattal előállni, akár ugyanabban az ügyben is. Például a transvaali alkotmány ügyéhez igazi tehetséggel szólt hozzá, de az Üdvhadsereg bevetését a gyarmatosítás érdekében már nem kellett volna támogatnia. A minisztérium mindennapi rutinja nem volt neki való. Ötletekkel nemcsak a saját minisztériumát látta el, hanem a többieket is. Képtelen volt pihenni. Sokkal gyorsabban átlátta az ügyeket, mint mások. Ékesszólóan fogalmazta meg kormányzati beadványait; jelentősen alakította a politikát, például a transvaali berendezkedést, földrendezést stb.; és arra törekedett, hogy az alattvaló népeknek igazságot szolgáltassanak. Ezzel eléggé egyedül állt a brit adminisztrációban. Azt vallotta, a közhivatalnok dolga szolgálni a népet. A Dél-Afrikában szolgáló brit hivatalnokoktól elvárta például, hogy megtanuljanak hollandul. Churchillt 1908-ban kereskedelmi miniszternek, 1910-ben belügyminiszternek, 1911-ben az Admiralitás első lordjának nevezték ki. Azt tartották róla, hogy áthatotta a militarizmus, szívében mindig katona volt. Maga is hasznosnak vélte az egyiptomi, indiai hadászati tapasztalatait. Élvezte, amikor hatalmas flottát irányíthatott, és szerette a nagy hadászati manővereket, miközben tudta, hogy mindez gonosz ostobaság és barbarizmus (310. o.), vagyis nem volt militáns, háborúpárti. 8
A belpolitikában az volt a véleménye, hogy az államnak kötelessége csökkenteni a létfenntartási küzdelemben lemaradók gondjait. Valamiféle liberális imperializmus -ról gondolkodott, amelyben a birodalomban támadt gondokat új tudományos felfedezések révén enyhítik. Tudta, reformokra van szükség, másképp a nemzet hanyatlásához vezet az elszegényedés, a földtől elszakadás, a nevelés hiánya, a munkaerő kizsákmányolása, a Szegénytörvény zavarossága, a szeszkereskedelem, és a létbizonytalanság. Fontos szociális intézkedéseket hozott: biztosítást a munkanélküliek számára, minimum fixfizetést a nehéz munkát végzőknek. Különbséget tett a valódi munkanélküliek és a munkakerülők között. 1909-ben átfogó tervet vázolt fel a társadalom minden tagja számára mindenféle veszéllyel szemben. Lloyd George mellett őt tekinthetjük a jóléti állam megteremtőjének. Először a konzervatív párt tagja volt, mert a liberális vezetők közömbösek voltak a társadalmi reformok iránt, Asquith bírálta őt, többen nem bíztak benne. Maga is oka volt népszerűtlenségének, támadóan lépett fel például lord Milnerrel és Lord Elginnel szemben. Agresszív érveléseivel ellenségeket szerzett. Szeretett nyelvi fordulatokat kitalálni, szívesen vívott szócsatákat. Az 1905 és 1911 közötti idő épp oly fontos volt Churchill politikai karrierjében, mint az 1940 45 közötti szakasz állapítja meg Ronald Hyam. A következőkben a szerző Churchillnek a gyarmatbirodalomhoz fűződő viszonyával foglalkozik. A politikus ismét gyarmatügyi miniszter volt 1921 februárja és 1922 októbere között, de nem utazott el többé egyetlen brit gyarmatra sem. Azért születtek fontos döntései Churchillnek ezen miniszteri ideje alatt is. Például nyersanyagot kívánt biztosítani a manchesteri gyapotfeldolgozó üzemek és az ottani zsidó üzletemberek számára, ezért Brit Nyugat-Afrikát, a két Nigériát, az Aranypartot és Sierra Leonét hatalmas gyapottermelő területté akarta fejleszteni. A szükséges összegeket azonban nem kapta meg az államtól. A Közel-Keleten erős, szabad zsidó államot próbált létrehozni vonzódott a cionizmushoz. Azt akarta, hozzanak létre Palesztinában egy zsidó területet, amelynek biztonságát nemzetközileg garantálnák. Ezt sem az arabok, sem a zsidók nem fogadták el. Churchill úgy gondolta, az arab-zsidó megbékélést a magas életszínvonal hozná el, ehhez pedig a mezőgazdaság fejlesztése, vízi erőművek, öntözés szükséges. Miért nem vagytok ti képesek barátságban együtt élni és békésen fejleszteni az országotokat?! kiáltott fel kétségbeesetten (326). Irakban Churchill, hogy olcsóbbá tegye, csökkenteni kívánta a brit katonai ellenőrzést. Iraknak független államává kell válnia, mondta. A kabinet 1922-ben jóváhagyta a tervet. Az ellenőrzésnél Churchill már az új találmányt, a repülőgépet kívánta alkalmazni. 9
A kenyai indiai telepesek ügyében Churchill szintén megegyezésre törekedett. Az 1920-as évek elején egyre több indiai érkezett Afrikába. A brit politikus erélyesen kijelentette, hogy a kenyai felföld a fehér telepeseké, mások ott nem szerezhetnek földet (328. o.). Mégis kölcsönösen békességet akart elérni a bennszülöttek, a fehér telepesek és az indiai betelepültek között. Úgy tervezte, Kenya brit gyarmat lesz, felelős önkormányzattal. Utóda, Devonshire hercege elvetette Churchill tervét, és megfosztotta az indiaiakat a tulajdonjogtól. Churchill Dél-Rhodézia ügyében két vélemény között egyensúlyozott: Smuts Nagyobb Dél-Afrika létrehozásán fáradozott, Sir Charles Coghlan pedig a telepesek autonómiáját kívánta megteremteni. Churchill végül azért engedett Smutsnak, hogy Dél-Rhodézia csatlakozhasson a Dél-Afrikai Unióhoz. Az unió ugyanis geopolitikai megerősítést jelentett volna a britek számára Dél-Afrikában. A fehér rhodéziaiak azonban az unió ellen szavaztak. Churchill általában kerülte, hogy beavatkozzék a telepesek dolgaiba. Churchill egész pályafutása alatt aggódott a britek nagyobb birtokának összeomlása miatt, különösen India aggasztotta. Ellenezte, hogy alkotmányt adjanak Indiának, de ellenállt a nemzetközi gyámság intézményének, mert tartott Amerikától. Churchill nem csak Amerikában nem bízott. Összeütközésbe került az ausztráliai miniszterelnökkel is, aki az összes ausztráliai és új-zélandi katonai erőt a Csendes-óceán térségébe összpontosította volna, ő viszont nem akart lemondani a csapatok londoni irányításáról. Közben összetűzött Lord Harlech-hel is Dél-Afrika ügyében. Utolsó miniszterelnöksége idején, 1950-ben ragaszkodott hozzá, hogy a dél-afrikai Simonstown tengeri bázisa brit érdekeltség maradjon. Fontosabbnak tartotta a dél-afrikai stratégiai kikötőket Gibraltárnál, Máltánál is. 1955-ben kedvező megegyezés született Simonstownról. Pragmatikus módon gondolkozott az Aranypart kapcsán (alkotmányos engedmények), a Mau-Mau lázadásban (ne legyenek kivégzések) és visszaadatta az elrabolt marhacsordákat a kikujuknak. Indiával kapcsolatban szintén államférfiként viselkedett, nem akarta erőszakkal sérteni a népet. Churchillt különbözőképpen ítélték meg. Látták őt reakciós imperialistának, és rosszindulatú rasszistának (335. o.) Igaz, valóban magasabb rendűnek tartotta a briteket a nem európaiaknál, de gyűlölte a faji kizsákmányolást. Mindig a megbékélésért dolgozott. Meg volt győződve, hogy a birodalom harmóniát hoz az uralma alá tartozó népeknek. Józan intézkedéseket hozott, nem küldött például büntető naszádokat Nankingba 1927-ben, elítélte Kitchener szudáni politikáját, és Milner munkarendszerét a kínai bányákban, és helytelenítette Ciprus kizsákmányolását. Nagy bátorság kellett 10
hozzá, hogy mindezt kimondja. Igaz, nem sikerült kibékítenie egymással az európaiakat és az indiaiakat Kenyában, sem a zsidókat és az arabokat Palesztinában (azóta sem, senkinek), de ő legalább megkísérelte. A másik jelentős államférfi, akiről Hyam professzor ír, Jan Christiaan Smuts tábornok (1870 1950). * Igazi gyarmati politikus, a Dél-Afrikai Unió reprezentatív alakja volt. Barátok voltak Churchillel. Smuts találta ki a Brit Nemzetközösség elnevezést. Azt tartották róla, hogy hagyta, alakuljanak maguktól a dolgok. A másik baj az volt vele, hogy észak felé akarta kiterjeszteni a dél-afrikai államot. E két ok miatt bukott meg az 1948-as választásokon. Smuts Cambridge-ban végzett jogot, majd a transvaali kormányban lett államügyész. Búr tábornokként harcolt az angol-búr háborúban, és a harcok befejeztével kampányt indított Transvaal önkormányzatának helyreállításáért. A dél-afrikai egyesítés végül csak 1909 10-ben történt meg Botha kormányzó és Smuts terve szerint: befagyasztották a választójogot és a politikai mozgalmakat, megvédték az afrikáner rezsimet és székhelyül Pretóriát tették meg. Ezzel megerősödött Transvaal helyzete. Érdekes kérdés, hogyan lett Smuts a Cambridge-i Egyetem kancellárja. Valószínű,hogy míg az oxfordi történészek a dél-afrikai háborúban a brit győzelmet kívánták, addig a cambridge-iek, például E. A. Benians, ezt a háborút Britannia szégyenének tartották. Ez utóbbiak segítették elő Smuts megválasztását. Egyébként Smuts-nak felsorolhatatlanul sok címe, rangja volt, sokan rendkívüli tehetségnek tartották. Egyike volt a Népszövetség megalapítójának, az ENSz Kartája megfogalmazójának. Az afrikánerek szemében túlságosan angol-párti volt, a dél-afrikai britek pedig opportunista afrikánernek látták. A Dél-Afrikai Unió kezdetektől fogva terjeszkedő állam volt. Az 1909. évi törvény megelőlegezte, hogy a három főbiztossági terület Britanniától átkerül az Unió fennhatósága alá. A brit kormány a lebonyolítással Smuts-ot bízta meg. Az ügy elhúzódott, s amikor Smuts megbukott, s a Nemzeti Párt nyert 1948-ban, egyúttal elbukott Nagyobb Dél-Afrika álma is. Smuts úgy vélte, a faji különbségek idővel változnak. A helyes megoldás a gyámság, mert ez középutat jelent a faji egyenlőség és a fehérek uralma között. Smuts szerint Dél-Afrikának nincs más választása, együtt kell dolgozniuk fehéreknek, feketéknek. Az 1948-as Fagan-Jelentés ezeket az elveket tükrözi. Smuts ugyanakkor a brit elit tagjaihoz hasonlóan irtózott a faji keveredéstől. * Smuts tábornok volt, aki 1919-ben a Vyx-jegyzék által javasolt semleges zóna határát a magyarok számára kedvezőbben, keletebbre tolta volna ki. Nem fogadták el a javaslatát. 11
Az afrikánerek a brit kormányt hibáztatták az apartheid rendszer bevezetéséért. Nincs igazuk! A britek stratégiai okokból szemben álltak az apartheiddel, delegációjuk is az azt elítélő ENSz-határozat mellett szavazott. Az apartheid a XIX. századi szegregációban gyökerezett. Ez alkalmankénti elkülönítést jelent, az apartheid pedig az élet minden területén tagadja a feketék jogait. Az afrikáner rezsim iskoláiban olyan keresztény-nemzeti gondolat jegyében tanítottak, amely újkálvinizmusból, és féltudományos faji gondolkodásból állt. Ezért a felfogásért sem a britek, sem Smuts nem felelősek, de ez okolható azzal véli a szerző, hogy a szegregációs politika Dél-Afrikában az 1950-es években apartheid formában újjáéledt. Mivel az afrikáner közösség ragaszkodott az apartheid doktrínához, az ország 1961-ben kivált a Brit Nemzetközösségből. Smuts ezt már nem érte meg. Ő a brit-afrikai kapcsolatok jövőjét a nemzetközösségben látta. Mindenesetre ő megtette, amit tehetett. Sir John Maud azt tanácsolta, hogy csak ki kell várni az apartheid összeomlását. Valóban, Dél-Afrika 1994-ben visszatért a Brit Nemzetközösségbe. A kötet tanulmányai és a bőséges irodalomjegyzék hozzájárulnak ahhoz, hogy jobban megértsük a Brit Birodalmat. Ronald Hyam: Understanding the British Empire. (Értsük meg a Brit Birodalmat!) Cambridge University Press, 2010. 3. kiadás 2012. 552 o. Fodor Mihályné 12
HISTORIOGRÁFIA A történelmi gazdaságtan tükrében Berend T. Iván év elején megjelent könyvének bevezető fejezetében a gazdaságtörténet két ágáról ír. Először a történelmi források széles körére támaszkodó gazdaságtörténetről beszél, ami mellett a kliometriából kinövő történelmi gazdaságtan is jelen van. Ez utóbbit a közgazdasági elméletek és törvényszerűségek történelemre való alkalmazásaként jellemzi. Bemutatja, hogy a történelmi gazdaságtan képviselői szerint ezzel a típusú megközelítéssel véget ért a gazdaságtörténet, de legalábbis beintegrálódott a közgazdaságtanba. Az említett Berend-kötet röviden tartalmazza a vita részleteit, ami nem tartozik szorosan jelen íráshoz, így csak annyit jegyzek meg, hogy több gazdaságtörténészben is megfogalmazódott az említettek hatására, hogy fenn áll a veszély, hogy a gazdaságtörtét elveszti saját identitását. E rövid bevezetésre azért volt szükség, mert a bemutatandó könyv a történelmi gazdaságtan sorait erősíti, közgazdasági módszerekkel tesz kísérletet hosszú távú folyamatok kimutatására. A Cambridge University Press New Approaches to Economic and Social History sorozatának második kiadványa kerül ezúttal bemutatásra, melynek jegyzője Karl Gunnar Persson professzor a Koppenhágai Egyetem Közgazdaságtani Karáról. A kötet teljes címe: An Economic History of Europa, Knowledge, Institutins and Growth 600 to the present (Európa gazdaságtörténete, tudás, intézmények és növekedés, 600-tól a jelenig). A szerzőnek Magyarországon még nem jelent meg műve, azonban az európai gazdaságtörténetet idegen nyelven is olvasó közönség számára ismerős lehet az 1500 és 1800 közötti gabonapiacról szóló 1999-es munkája, melyet hasonlóképpen a Cambridge University Press adott ki. 2 Illetve aki közelebbről meg szeretné ismerni a szerzőt, készült vele Paul R. Sharp közreműködésével egy angol nyelvű interjú 2011-ben, melyet bárki szabadon olvashat a könyvhöz tartozó honlapon. 3 1. Ivan Berend: An Eonomic History of Nineteenth Century Europe, diversity and industrialization, Cambridge University Press, 2013. 15. 2. Karl Gunnar Persson: Grain Markets in Europe 1500 1900. Integration and Deregulation, Cambridge: Cambridge University Press, 1999. 3. Ezeken az oldalakon olyan a kötethez tartozó segédletek, különböző kronológiák, ábrák, 13
A sorozat keretein belül 2008-tól számítva eddig négy kiadvány jelent meg. Közös jellemzőjük, hogy elsősorban a New Economic History módszereivel világítanak meg új látószögeket, méghozzá ismert és ismeretlen területeken egyaránt. Jelen esetben is erről van szó azonban a munka elhelyezése az egyre burjánzó gazdaságtörténeti iskolák között, nem egyszerű. Ezt jól mutatja, hogy annak ellenére, hogy egy grafikoncentrikus iskola zászlaja alatt született, ez az elem még sem kapta azt a domináns szerepet, mint a sorozatban általában. Ugyan ez a helyzet a képletekkel, ami a hasonló kötetek esetében központi motívum. A képlet a gazdaságtörténeten belül nem más, mint egy leegyszerűsített narratíva az adott történelmi eseményre nézve, hiszen a gazdasági folyamatok gyakran olyan soktényezősek, hogy azt nem, vagy csak igen nehezen, lehet hagyományos módon megszövegezni, így egy praktikus modellt kell hozzá felállítani. A tárgyalt könyvben ezzel szemben a folyamatok, a közgazdaságtanban alkalmazott elméleti modellek segítségével kerülnek értelmezésre. A kötet tankönyv jellegét az is erősíti, hogy a gazdasági terminusok kiemelésre kerültek, s azok melyeket az író kevésbé ismertnek vélt, a kötet hátulján egy rövidebb szótárban kaptak helyet. Emellett pedig több olyan külön kiemelt bekeretezett részt (boxes) tartalmaz, melyet a történészek Norman Davies, Európa történelméből vagy Berend T. Iván, Európa gazdasága a 20. században című munkájából ismerhetnek, a közgazdászok pedig a legtöbb elméleti könyvükből. 4 Ezek a kis dobozok olyan szabályszerűségeket, érdekességeket tartalmaznak, melyek megtörnék a fő szöveg gondolatmenetét, ám annak értelmezéséhez szükségesek. Igen fontos megemlíteni, hogy Persson professzor makro-makro ökonómiai szinten vizsgája a témát, ami azt jelenti, hogy a makrogazdaságokból (országok) mikrogazdaságokként viselkedő tényezők váltak. 5 Ennek értelmében Európát, mint egy egységes gazdasági színteret értelmezi, így a tematizálás során egészen más szempontok kerültek előtérbe, mint amit az olvasó megszokhatott hasonló művekben. Ez a nézőpont egyébként megfeleltethető azzal a törekvéssel, mely az európai integráció hatására nem kiegészítések, linkek találhatóak, melyek elsősorban a hallgatók számára készültek, ám némely közülük, talán hasznos lehet a gazdaságtörténet művelői számára is. http://www. econ.ku.dk/europe/ 4. Norman Davies: Európa története. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. Berend T. Iván: Európa gazdaságtörténete a 20. században, História MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 2008. 5. A kifejezést Kopányi Mihály által szerkesztett Mikroökonómia tankönyv bevezető fejezetéből kölcsönöztem. Kopányi Mihály: Mikroökonómia, KJK KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft, Budapest, 2004, 5 6. 14
az európai népek közötti különbséget, hanem a hasonlóságukat próbálja kiemelni. 6 Az országok a legtöbb esetben másodrendű szerepet kapnak és inkább a mindenhol általánosan fellelhető mikroökonómia szereplők vizsgálatából áll össze a nagy egész. Ez persze nem jelenti azt, hogy a különböző európai régiók ne kerülnének összehasonlításra, sőt többször léptékváltás történik és egy ország válik a vizsgálat tárgyává. A közgazdasági elemek közül, ami a történelemkönyvekhez szokott szemnek idegen lehet, a kötetben rendszerint alkalmazott fiktív példák, melyek valójában praktikus elemei a kötetnek. Elsősorban az író számára, hiszen ezeken keresztül nincs szüksége egy olyan feljegyzett esemény előkeresésére mely olyan mértékben mentes egyéb folyamatoktól, hogy az ne zavarja meg az olvasó értelmezését. A fiktív példák mellet természetesen túlnyomó többségben szerepelnek a valós esetek elemzései, melyek az országok viselkedését írják le és magyarázzák. A kötet terjedelme is szokatlan, hiszen mindössze kétszázötven ritkán szedett oldalon tárgyal ezernégyszáz évnyi gazdaságtörténelmet. Ez ismét csak a makro-makroszint eredményeként jöhetett létre. A tematika teljesnek tekinthető, s egy olyan keretet nyújt, amelybe könnyen belehelyezhető mondjuk egy sokkal elmélyültebb gazdaságtörténeti munka, mely nem tér ki külön az európai kereskedelmi hálózatra vagy az R&D (Kutatás és Fejlesztés) folyamatára. Sokszor csak említés szintjén jelenik meg a gazdaság pénzügyi szektorának milyensége. Emellett pedig a bankok és egyéb hitelintézetek gyakran szerepelnek a történelemkönyvek oldalain, ami hiányérzetet kelthet, hiszen az intézmények viselkedését nagyban meghatározzák a monetáris rendszer adta lehetőségek. Az bimetalikus rendszer ezüst és aranyalapon nyugvó gazdaságából az 1819-es Resumption Act-tel vette kezdetét az monometalikus aranyalapú rendszer, melyet Anglia vezető szerepe miatt a legtöbb európai ország átvett. A folyamattal párhuzamosan az internacionalista szellem megerősödésével létrejöttek a különböző vámuniók, mint a Skandináv Vámunió, vagy a Latin Vámunió Franciaország vezetésével. Utóbbinak a szerző szerint az volt a jelentősége, hogy ellensúlyozni tudta Angliát. Az aranyalapú pénzrendszer könnyebbé tette a nemzetközi kereskedelmet, mivel az arany árfolyam mindenhol egyenlő volt, s az árucserében csak kis mértékben lehet arbitrázssal számolni. Ehhez azonban három fontos szabály megtartására van szükség: először, a pénzt ingyenesen be lehessen váltani arannyá a meghatározott, így biztos árfolyamon. Másodszor az arany akadálymentes áramlása az országok között nélkülözhetetlen a stabilitás érdekében. Végül, az egyes nem- 6. Glatz Ferenc: Az európai történelem kérdőjelei, Historia 2000, 22.évf./2, 3 9. 15
zeti váltóknak konvertibilisnek (nemzetközi kereskedelemben alkalmazhatónak) kell lennie az arany miatt. Ami azt eredményezte, hogy a valutáknak megmaradt a fedezete, hiszen azok is szabadon vándorolhattak a rendszeren belül. Ezek kis kilengésekkel biztosították az arany általános árfolyamát. A rendszert a politikusok és a gazdasági szereplők már csak megszokásból, bizalomból is használták amellett, hogy valójában ez az egyensúly soha nem tudott annyira megbillenni, hogy az esetlegesen a negatív kilengés felbontsa a rendszert. Az első világháború alatt a szisztémát felfüggesztették s a kormányok nagymennyiségű értékpapír kibocsájtásával fedezték egyre növekvő hadikiadásaikat, ami sokszor a jól ismert hiperinflációkhoz vezetett. Az arany standard dominanciájának mégis az 1929 1933-as válság vetett véget. Anglia vezetésével 1931-től az államok lassan letértek az aranyalapról, s így hatvan százalékra csökkentették a kamatlábakat az 1929-es állapotokhoz képest. Így gyorsabban visszaállhatott a gazdasági növekedésük. A váltást nem minden állam hajtotta végre, Franciaország már csak 1936-ban lépett ezen a téren. A gazdasági fejlődést Európában leginkább az ismét fellépő protekcionizmus hátráltatta, méghozzá olyan mértékben hogy a gazdasági fejlődés így a XIX. századénak csak a negyedét érte el. 1944-ben az újabb világégés és inflációk következtében felállították a Nemzetközi Valutaalapot (International Monetary Found) egy államok közötti megállapodás keretén belül az amerikai Bretton Woodsban, amiről későbbi névét is kapta a rendszer. Az új pénzalap továbbfejlesztése volt a réginek, méghozzá úgy, hogy a dollárt, kiemelték a többi valutához képest és mintegy kulcsszereplővé tették a pénzforgalom terén. A dollár az aranyhoz képest fix váltó arányt kapott, így az funkciójában azonosulni tudott a nemesfémmel, ami gyakorlatban úgy csapódott le, hogy a tagállamok dollárt is felhalmozhattak. A dollártartalékot pedig eladhatták az US Federal Reserve- nek aranyért. Emellett pedig az összes nemzeti váltó egy standardizált, de a dollár/arany hányadosnál alacsonyabb aránnyal viszonyult az amerikaihoz. Így tulajdonképpen kétemeletessé vált az épület melynek emeletén az Egyesült Államoknak meg kellet őriznie a dollár aranyhoz való 35:1 arányát. A földszinten pedig a tagállamok maradékának immár lehetősége nyílt a szabadabb gazdaságpolitikához, ez például a papírpénz mennyiségének változtatásával való operálást is jelentheti. Ami a tőkemozgásokat illeti, ebben a közegben kissé nehézkessé váltak, s elméletileg az országok között csak a folyó fizetési mérleg (current account) keretei között volt lehetséges a nagyobb volumenű pénzmozgások lebonyolítása a magánszféra számára. Az országok részéről ez mégis egy biztos háttért (IMF) és egy olyan rendszert eredményezett, ami egy, az árucikkek keresetében megmu- 16
tatkozó kívülről jövő negatív hatást a dollárhoz képest történő leértékeléssel el tudott hárítani. Így az adott ország termékei versenyképesek maradhattak, még a devalváció ellenére is. A célt azonban nem tudták elkerülni, hiszen a spekulánsok ezen a rendszeren is megtalálták a gyenge pontokat. Külföldi kölcsönök felvételével vagy a megvásárolt áruk fizetésének késleltetésével, nagyobb forgótőkét tudtak kovácsolni, mely mögött nem volt meg a megfelelő fedezet. A legkomolyabb problémát azonban az eredményezte végül, hogy a dollár az 1960-as évektől kezdve erősebb mértékben inflálódott, mint az európai pénzek. A dollár diszázsióját jó darabig nem vették figyelembe, amikor továbbra is a 35:1 arányszámot tekintették váltóalapnak. Végül 1971-ben a dollárt leértékelték az aranyhoz képest, majd két évre rá az infláció folytatásának köszönhetően az arany elveszette konvertibilitását. A szerző kiemeli, hogy ennek hátterében nagy jelentőséggel bírt a bizalom és a kötelezettségvállalás hiánya a rendszerrel szemben, melyet az aszimmetrikus felépítés is generált. Az összeomlott rendszerből úgy nőtt ki a következő, hogy nem vette át annak hátrányait, sem pedig kiterjedését. A kötött árfolyam helyett a piac teljesítőképességén alapuló lebegő árfolyam került bevezetésre. Azt azonban nem lehet kijelenteni, hogy ez a rendszer az előzőek felépítéséhez képest mindenhol azonos volt Európán belül. A legújabb jelenség az Európai Monetáris Rendszer megjelenése volt Németország vezetésével. Ez a nyugati területeken kezdett az 1980 1990-es években formálódni, s a monetáris uniót tűzte ki maga elé végcélul. Ez a rendszer 2002-től, mint az euro-blokk ismeretes. Ez az államok szintjén azt jelentette, hogy sokkal biztosabb pénzügyi hátérrel rendelkeztek ahol az egységes valuta megkönnyíti a tagállamok közötti kereskedelmet és tőkeáramlást. Ez a tulajdonság azonban egyúttal a monetáris autonómiájuk megszűntét is jelentette, bár végeredményében Európa egységesüléséhez vezethet. Úgy gondolom, nem kell több tartalmi részt bemutatnom ahhoz, hogy érzékeltessem a könyv hangulatát. Nem lehet kellőképpen hangsúlyozni a könyv elméleti közgazdasági szemléletét, mely erősen szembehelyezkedik az eseti kvantitatív módszerekkel és inkább egy közgazdász szemüvegén keresztül nyújt rálátást az eseményekre, mint egy kliometrikusén, akit, úgy vélem, a történész szemléletű kategóriába lehet sorolni. Ez az oka, hogy nem lehet egyértelmű ajánlást írni a kötethez. A könyv nyelvezete könnyed néhol egyenesen humoros azonban a szemléletből adódóan az olvasónak tisztába kell lennie a közgazdaság alapjaival. A kifejezésekkel, melyek nem igazán használatosak még az ökonometrikus irodalomban sem nemhogy kevésbé közgazdaság centrikus módszertant használó szakemberek 17
műveiben, igencsak meggyűlhet a baja az olvasónak. Persson professzor előszavában megemlíti, hogy a szótárt könyve hátuljában pont azért érezte szükségesnek, hogy a közgazdaságtant kevésbé ismerők számára kéznél legyen a segítség, ha szükséges. Ez a szótár azonban véleményem szerint egy a gazdaságtörténet illetve a közgazdaságtudomány iránt nem professzionálisan érdeklődő személy számára kevés. Ezért illetve azon egyéb, fentebb részben tárgyalt, részben azokból következő tulajdonságai miatt a kötet kizárólagosan a szakemberek, esetleg hallgatók számára hasznosítható. A mű félrevezető lehet a gazdaságtörténetre tekintve, hiszen ez az elméleti közgazdaságba való teljes integráció a könyvpiacokon szereplő kötetek tanulsága szerint nem tekinthető általánosnak, legalábbis Európában nem. Minden esetre a kötet érthető módon igen népszerű munka, hiszen tavaly már az ötödik újranyomást élte meg, s Magyarországon is akad olyan egyetem ahol ajánlott irodalomként szerepel az irodalomjegyzékben. Karl Gunnar Presson: An Economic History of Europe, Knowledge, Institution and Growth, 600 to Present, (Európa gazdaságtörténete, tudás, intézmények és növekedés, 600-tól a jelenig) Cambridge University Press, 2010. 252.oldal Káli Róbert 18
Lektorálási (nem helyszíni) tudósítás egy ideológiai műhelyből Genovában e fontos ipari és tengeri kikötővárosban hosszú évtizedek óta (1942/43-ra megy vissza az előtörténet) létezik egy önmagát kommunistának nevező és valló politikai mozgalom, amely azonban nem a jelző egykor hivatalos értelmében vállalja föl ipari és munkáskörnyezetének álmát (ábrándját?), álmának világnézetét, osztja eszméit, nem azonosítja magát a valaha a Szovjetunióban létezett és vele szövetséges kommunista pártokkal (az olasszal se), ezeket mint sztálinistákat elutasította és elutasítja, visszanyúl a klasszikus marxizmus Leninig vezető teóriájához és annak alapján folytatja szervezett keretek között kutatói, tanulmányozói tevékenységét a kapitalizmus, a munkásmozgalom történetére vonatkozóan, jelenteti meg rendszerességgel és tetemes számban kiadványait, havonta az újságformátumú periodikáját (Lotta comunista = Kommunista harc), illetve pártalakzatban működik, társadalmi akciókat szervez, szövetkezeteket tart életben a városban és környékén, ahogy ez egyébként a hagyományainak a részét képezi. Szakfolyóiratunk számára mindez aligha lehet tudósítási téma, ám következetes és szorgos kutatói és publikációs tevékenységük tartalmaz olyan információkat, melyekre érdemes figyelni, ugyanis a kapitalizmus időszakának gazdaság- és ipartörténeti kérdéseiben szakmai elmélyültségre tettek szert nem véletlenül, mivel a kapitalizmus az ő ideológiai és politikai ellenfelük, alapos vizsgálatnak vetik alá, mert diadalmaskodni készülnek vele szemben. Nekigyürkőznek a munkának és az ellenfélnek is, mintha mi sem történt volna az elmúlt évtizedekben, a kapitalizmus különböző összefüggéseinek, kiemelt helyen a történetieknek minél szélesebb körű megismerésére törekszenek, eredményeik nem elvetendők. Első példánk erre a tudományos szempontból pozitív viszonyulásra Emilio Gianni könyve. A cím a XIX. századvégi munkásmozgalom történetére utal, de a kor gazdasági és szociális problematikáját szintén gazdag tényanyaggal illusztrálja, kritikusan hatolva a szakirodalmi előzményekbe, így éri el, hogy olvasójával felfedezteti a kor társadalmi-politikai feltételeit, 19
melyek között megszületett az olasz munkásmozgalom modern pártjának a szocialista pártnak az elődje, az Olasz Munkás Párt 1882-ben Milánóban, az olasz iparosodás és gazdasági élet fellegvárában. (A szocialista párt születési dátuma 1892.) Gianni és forrásai szerint (többek között Volker Hunecke: Munkásosztály és ipari forradalom Milánóban 1859 1892, Bologna, 1982.) 1881-ben Milánóban az aktív lakosság megközelítette a 200 ezer főt, ennek 47,8 százaléka (szám szerint 92 087-en) az iparban dolgozott, a mezőgazdasági munkások aránya 5,6 százalék, viszont meglepően magas a harmadik szektor 46,1 százaléka, ami kb. 89 ezer embert jelentett, de közülük 40 ezren magánházaknál háztartási alkalmazottak, kiknek társadalmi helyzete, státusza nyilvánvalóan csak statisztikailag azonos a harmadik szektorban elkönyvelt pénzintézeti tisztviselőkkel, szabadfoglalkozású értelmiségiekkel, közalkalmazottakkal vagy a kereskedőkkel és szállodásokkal, olyannyira, hogy nagyon is szolidárisak voltak a munkások megmozdulásaival, tüntetéseikkel és (tiltott) sztrájkjaikkal. Minden esetre jól látható a vegyes szociológiai képlet, amely az olasz munkásmozgalmat egyébként kezdettől fogva rászorította a nyitottságra, az együttműködések keresésére más társadalmi kategóriákkal. A magán háztartásokban foglalkoztatottakon kívül a kereskedelmi segédmunkások, különféle szolgáltatások dolgozói, annak ellenére, hogy nem a törzsökös munkássághoz tartoztak, társadalmi helyzetüket, anyagi juttatásaikat tekintve ösztönösen odasorolták magukat, és a munkásmozgalomban is ugyanilyen ösztönösséggel befogadták őket, mivel fogalmuk sem lehetett még a modern politológiailag kidolgozott szövetségpolitikai koncepciókról. A milánói szociológiai képlet különben nem egyedi Itáliában, a harmadik szektor terjedelmessége általában jellemző a nagyvárosokra, ami magyarázatul szolgálhat arra, hogy az olasz politikai élet egyik sajátossága, a nagyipari munkások és a városi középosztályok közötti kötelék és egymásra utaltság történelmileg alakult ki, és megfelelő történeti előzmények után meghatározó elem az olasz politikában. Kezdetben mindennek tapasztalatok és próbatételek híján csak a nyomai látszanak és csak halvány jeleit mutatja az összefogás. A korai olasz iparosodás másik sajátossága a struktúra változatossága, és nem véletlenül a fentiekből is következően szoros kapcsolata a könnyűipar és a szolgáltatások szükségleteivel. Az 1881-es adatok szerint a milánói ipar vezető ágazata a ruhagyártás (közel 30 ezer embert foglalkoztatva), második helyen áll a fémkohászat 10259 fővel, majd követi ezeket sorrendben a textilipar, a fafeldolgozás, a bőr-szakma, az élelmiszeripar, az építőipar, a nyomdászat, a nemes- és egyéb fémek feldolgozása, a papíripar, a vegyipar, a gumiipar stb. Az ipari szerkezetben, az egyes üzemek méretében vissza- 20
tükröződnek az ágazati dimenziók, a manufakturális kisipar szóródásai és ezek leképezik a munkásmozgalmi szerveződés aspektusait, bonyolult szerteágazó aprómunkát követelő erőfeszítéseit. 1881 és 1891 között az ipari fejlődés minőségi változáson ment át, az új műszaki eljárások, a gépesített technikák megjelenése néhány százalékos arányeltolódást eredményezett a munkásság gyarapodására és a harmadik szektor csökkenésére, ám ez nem javította a munkásszervezkedések feltételeit, változatlanul jelentős a szétaprózottság, a tőkés nagyipari koncentráció pillanatnyi hiánya. A változó szakmai követelmények, a gépesítéshez való alkalmazkodás a korábbi munkás-erényeket, a szaktudás egyes, az alkotó fantázián és a kézműves, kisipari előéleten nyugvó elemeit részben kiiktatják, új típusú konkurenciát teremtenek az iparosodásnak köszönhető nagy felvevő képességű munkaerőpiacon, szembeállítanak egymással régi és új munkásokat, fiatalokat és a korábbi kézműves technikákhoz szokott idősebbeket, helybéli milánóiakat és környéki, az iparban szerencsét próbáló betelepülőket, előzőleg földművelőket. Főként a munkabérekre káros konkurencia, a munkásosztályon belüli szociális feszültségek méregfogát a munkások pártjának, öntudatra ébredő tagjaiknak kell kihúznia. (Gianni száz oldalt kitevő terjedelemben, könyvének mellékletében ismerteti a munkások pártja vezetőinek és aktivistáinak életrajzi adatait, ezzel is érzékeltetve a párt erejét, szervezettségét.) Kihagyhatatlan fejezetek Gianni vizsgálódásában a korabeli nyomorúságos munkakörülmények, a 12 órás vagy azt meghaladó munkaidő, a keményen és becsülettel elvégzett munkáért járó éhbér, a női és gyermekmunka hatványozott profitorientált kizsigerelése. Szerzőnk által idézett fél-anarchista, fél-szocialista szinte elfelejtett szociológus, amolyan oknyomozó újságíró Paolo Valera (1850 1926) írt szívbemarkolóan a munkáslét akkori viszonyairól. 1901-ben kiadott könyvében (La Folla = A tömeg) képzelt párbeszédet konstruál a napi két lírát kereső asztalossal, valamint az őt lebúj-étkezdében kiszolgáló pincérnővel. Valera kérdése: mennyit költenek az asztalosok és a hozzájuk hasonlók napi ellátásukra? Az összeszámolt fillérekből kiderül, napi kerestük háromnegyed részéből táplálkoznak igaz: naponta háromszor, de akkor még nem szóltunk a lakhatási rezsijükről (!). Megkérdezi Valera őket: miért nem sztrájkoltok? Hogy börtönbe zárjanak válaszolják viszontkérdezve, vagy hogy munka helyett az utcán sétálgassunk? De eljön az idő, amikor ütni fog az igazság órája, mert ez a szégyen nem tarthat a végtelenségig. A sztrájkot Giuseppe Zanardelli 1881 83-as évek igazságügyi minisztere betiltotta. Törvényének egyik paragrafusa a munka beszüntetését köznyugalom elleni vétségnek határozta meg, egy másik paragrafus 21
a sztrájkolót kártevőnek bélyegezte, s persze tilos volt a közrend megzavarása is. Gianni fogalmazásában a kizsákmányolás törvényerőre emelt szabadságot élvezett. A legkisebb munkahelyi fegyelmezetlenség a mellékhelyiségek többszöri látogatása, lélegzetvételnyi pihentető bámészkodás az ablakokon keresztül a fizetés drasztikus megkurtítását vonta maga után, súlyosabb esetekben az elbocsájtást. Az egyik üzemben dolgozó munkásnőknek nem lett volna szabad napjában kétszer kitekinteni az ablakon, másodjára rajtakapva könnyelműségüket a bérük bánta. Szerencsétleneknek ez lett volna a kisebbik bajuk. Egyes gyilkos szakmákban vegyi üzemekben, egészségkárosító vegyi anyagokat használó mosodákban, tisztítókban (pl. márványtisztítás) rövid időn belül elhasználták egészségüket és fölélték munkaerejüket, mivel nap mint nap lúgos maróhatású tisztítószerrel teli kádakban kénytelenek matatni, e vegyi anyaggal szoros kapcsolatban tönkremegy a bőrük, a tüdejük, hullik a hajuk. Az országos átlagnál a nők Milánóban kevesebben házasodtak és kevesebbet szültek, ellenben sokan közülük a megaláztatások, diszkriminációk ellen (fizetésük alacsonyabb a férfiakénál, ki vannak téve a főbbség szexuális zaklatásainak) a még embertelenebb prostitúcióba menekültek. Különösen gyakori jelenség volt ez varrónők, a pincérnők, a mosodások esetében, akik a dohányipari, vegyipari, gumiipari, ruházati és textilipari, kerámiai szakmákban dolgozó társaikkal elnőiesítettek egész iparágakat. N. B. A foglalkoztatottak 41 százaléka nő volt 1881-ben. Nem kevésbé sanyarú sors jutott a fiatalkorú dolgozóknak, azaz a gyermek-munkásoknak. Még az olasz állami egység létrejötte előtti osztrák kormányzat 1843-as törvénye állított föl néhány szabályt: megtiltotta például a 9 éven aluli gyermekek dolgoztatását. (Óriási! Nem?). Másfél évtizeddel később tökélesedett a törvényhozás: érvényben maradt a kilenc éves korhatár, viszont tíz év fölött már mehettek a föld alá, bányákba dolgozni a gyerekek, az éjszakai munka megengedett lett 12 év fölött, 15 éves kortól pedig veszélyes és egészségtelen munkát is végezhettek. Újabb húsz év telt el, amikor nem más, mint Francesco Saverio Nitti liberális politikus, később miniszterelnök élesen bírálta azokat az iparosokat, vállalkozókat, akik nem tartják be a fenti törvényeket sem, miközben a fiatalkorú munkaerő védelmére új szabályozást sürgetett. Elképzelhetők a gyermekek generációit sújtó gátlástalan visszaélések és önkényeskedések, melyekben tetszelgőn és büntetlenül kitűntek az olasz ipar nagyhatalmú urai. Valera írt szegény gyerkőcökről, akiket reggeltől estig le-föl futtattak felügyelőik a lépcsőkön malteros vödrökkel a vállukon, folyvást nógatva őket és biz baj származott abból, ha megálltak levegőt venni egy-egy pillanatra. 22