KOMMENTÁR KÖZÖSSÉG HAGYOMÁNY SZABADSÁG TARTALOM 2009 1 L. Simon László: Az ûr hangjai 3 LELET Prohászka Lajos: Szemközt a semmivel (bevezetés: Békés Márton) 5 MÛHELY Hatos Pál: A csángó irodalom és a vereség kultúrája 14 Ferkai András: A jövõ nemzedék egészsége fontosabb minden stíluskérdésnél Építészek a falukutatásban és a népi szociográfiában a két háború között 21 TOTÁLIS MÚLT Papp István: A párttag, a munkásõr és a rezidens Az állambiztonsági munka különleges formái 37 MAGYAR ALAKOK Békés Márton: Széchenyi és a kapitalizmus A morális piacgazdaságról Széchenyi ürügyén 45 ESSZÉ Molnár Attila Károly: Hová megy a Bal? 60 HONI FIGYELÕ Farkas Anikó: Félelem és félelemkeltés A Magyar Gárda-ügy 71 MESSZELÁTÓ Szentpéteri Márton: Rifiutopoli Avagy miként került Dante kezébe szemetes zsák? 88 Böszörményi Nagy Gergely: Az elszánt diplomata Christopher Hill élete és kora 97 RE:CENSOR Szabó Márk: A mérséklet dicsérete 30 éves a Commentaire 102 Baranyi Márton: SZEMLE A mantrák ellen (a Globalizáció és kapitalizmus címû kötetrõl) 108
K O M M E N T Á R 2009 1 T A R T A L O M Fazekas János: A tisztánlátás felé A rendszerváltás utáni kormányok közelrõl (Müller György könyvérõl) 111 Fejérdy András: Aranykalitkából láthatatlan bilincsek közé Mindszenty József az emigrációban (Somorjai Ádám könyvérõl) 115 Grósz András: Hazavágytunk, ahol a bölcsõnk állt, és nem más országba (Tóth Ágnes könyvérõl) 119 Tulok Péter: Színház az egész világ Színházért Gulag? (Mong Attila könyvérõl) 123 Számunkat a 20. század elsõ felében készült, rádiózással kapcsolatotos képekkel illusztráltuk. Lapunk megjelenését a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda, az E-On Hungária Zrt., és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. KOMMENTÁR kéthavonta megjelenõ közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztõbizottság: Ablonczy Balázs (fõszerkesztõ), Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László Fõmunkatárs: Pesti Sándor és Benkõ Levente Csongor Olvasószerkesztõ: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: titkarsag@kommentar.info.hu Szerkesztõségi titkár: Zsumbera Árpád Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai elõállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Elõfizethetõ postán, kézbesítõnél, e-mailben: hirlapelofizetes@posta.hu, faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974
K O M M E N T Á R 2009 1 L. Simon László AZ ÛR HANGJAI Az elsõ találkozás a rádiózással igazi élmény. Amikor megláttam az általam csodált feltaláló zseni mellszobrát a Magyar Rádióban, teljesen megilletõdtem. Enyedi Ildikó Az én XX. századom címû filmjében is megörökített Nikola Teslának a munkássága kamaszkorom óta érdekel, fizikusi, mérnöki tevékenysége a mûvészet számos területére is hatással volt. Mikor az elsõ stúdióbeszélgetésre mentem a Rádió kultikus épületegyüttesébe, ezen a központi helyen látni Teslát, úgy éreztem, felér egy utólagos rehabilitációval. Hiszen rehabilitálni kellene õt, elég csak magára a rádiókészülékre gondolnunk, amit a világ ma is Guglielmo Marconi találmányaként tart számon: 1909-ben ezért kapott Nobel-díjat. Marconi korábban Tesla asszisztense volt Amerikában, ahol megismerte a kutatásait. Késõbb Tesla beperelte, megvádolva, hogy Marconi ellopta a találmányát. Az elhúzódó tárgyalások már jóval Marconi halála után értek véget, s közvetlenül Tesla 1943-as halála után mondta ki az Amerikai Legfelsõ Bíróság, hogy a rádiót Tesla találta fel, mert 4 évvel Marconi elõtt adta le a szabadalmát. Korunk mediatizált nyilvánosságának a mûködési logikáját azonban jól mutatja az, hogy mindennek ellenére ma is Marconit tekintik a rádió feltalálójának, de Tesla számos más szabadalma is hasonló sors jutott, gondoljunk csak az Edisonnal folytatott hosszú szakmai párbajának kimenetelére, illetve arra, hogy Edison egyenáramával szemben a napjainkban mindent mûködtetõ váltakozó áramot éppen Tesla találta ki. Mikor elõször megláttam a szobrát a rádió épületében, még nem az egyik hátsó folyosón, ahova idõközben számûzték a korábbi frekventált helyrõl, némi romantikus naivitással azt gondoltam: Teslának itt emléket állítani olyan utólagos gesztus, mint amikor 1960-ban Párizsban róla nevezték el a mágneses indukció SI mértékegységét. A rádióba elõször belépni, régebben még kultikusabb érzés lehetett. Egy korabeli stúdió belsõ tere izgalmas felfedezéseket ígért, a rádiózás, az elsõ igazán tömegeket elérni képes médium még varázslatként, felfoghatatlan lehetõségként hívogatta a kíváncsi alkotókat. Hadd mondjam el, mit éreztem akkor, mikor elõször beszéltem a rádió budapesti leadóállomásán írta 1926-ban Kosztolányi a Halló, halló, Budapest, az 560-ik hullámhosszon! címû, Pesti Hírlapban megjelent cikkében. A vörös lámpa azonban már ég. Egyedül vagyok? Soha, mióta élek, nem voltam még ily kevéssé egyedül, ily nagy társaságban, ily óriási közönség elõtt. Ebben a szobában a világ van, minden lehetõség. Most személyesen beszélhetek az egész emberiséggel. Már beszélek is vele. Hallom a hangomat, mely megilletõdötten, magamnak is idegenszerûen leheli a mikrofon elé a szavakat. A rádió az elsõ igazi mûvészeti tömegintézmény vélekedet Kilián Zoltán 1935- ben a Magyar Szemle hasábjain. De már akkor is tisztán látszott, hogy a rádió hatalmi eszköz a lelkek felett, ezért minden politikai irány, minden egyház, minden érdekcso- 3
K O M M E N T Á R 2009 1 port, minden társadalmi osztály szeretné biztosítani magának. Ortutay Gyula 1939- ben a Nyugatban épp Kilián Rádióesztétika címû könyve kapcsán írja, hogy a kötet szerzõje a rádiót mindenben többre becsüli az utóbbi esztendõk népnevelõ és népszórakoztató intézményeinél, s egyenesen társadalom- s mûveltségformáló erõt tulajdonít neki, olyan erõt, mely egész világunk alakításában jelentõs szerepet visz. Utolsó mondatai is errõl a hitrõl tanúskodnak:»a rádió a tér- és idõbeli korlátokat egyaránt legyõzi; teljesítményei sokszor a legfokozottabb igényeket is megelõzik. A rádió minden más intézménynél több és erõsebb.«két évvel késõbb Kilián már a televíziózásra figyel. A televízió a képkultúrát fogja erõsen elõtérbe juttatni, azaz a szem jut ismét nagyobb szerephez írja 1941-ben, s mindezt megtoldja a mai valóságshow-k és reality tévék nézõit meglepõ kijelentésével: a televíziós korszak embere mosolyogni fog azon a manapság sûrûn hangoztatott állításon, hogy az élet a legjobb író. Ha hang- és képfelvétellel nyomon követik majd az életet, bizony az esetek túlnyomó többségében csak kiadós unalom lesz a dologból. Milyen igaza van. Bár mindenben nem látott tisztán elõre, hiszen azt gondolta, hogy a televízió kora a könyvkultúra nagy fellendülésével fog járni. Az egyforma televíziós szellemi táplálék egyéni mûvészi élményeket fog kerestetni a változatosságot áhító emberekkel; a sokszor szabványossá váló televízió elõl a könyvhöz fognak az emberek menekülni, hiszen színházuk, mozijuk nem lesz; a mûkedvelõk pedig, bár jóval magasabb színvonalúak lesznek a maiaknál, nem elégítik ki õket. Ugyancsak fellendül a folyóirat-kultúra, mivel az emberek leggondolkodóbb részét az a szellemi világ, mely a hangos képes rádióból mindenkihez árad, nem ragadhatja meg. S még mi maradt meg nekünk Kiliánék korából? A hõskor rádiókészülékeinek, stúdióinak, összeszerelõ-üzemeinek a fotói, tárgyi relikviái. Mert a távközlés õskorában a rádió technikai csoda volt, s a többi csodához hasonlóan fölszabadította a felnõttek lappangó játszószenvedélyét írja Cs. Szabó László 1938-ban. Remek játékszer volt, egy csavarfordítással rabul ejtette az ûr hangjait. 4
K O M M E N T Á R 2009 1 L E L E T PROHÁSZKA LAJOS UTOLSÓ VÁLSÁG-ESSZÉJE Prohászka Lajos (1897 1963) a két világháború közötti magyar szellemi élet talán legcsendesebb alakja volt. A 20-as évek közepének németországi tartózkodása a filozófiai és kulturális kérdések szellemtörténeti, életfilozófiai és fõképp kulturfilozófiai megközelítése felé terelték. A tulajdonképpen egész életében magányosan élõ Prohászkát a krisztianizált antik örökség (Tõkéczki László) iránti fogékonysága a katolikus hagyomány és a görög-római klasszicizmus összekötésére ösztönözte. Ez egészült ki a korai 20-as évek metafizikai szövegein (A formák dialektikája, 1927) is már érzõdõ krizeológiai érzékenységgel, amely a következõ évtized utolsó harmadától olyannyira megerõsödött, hogy Prohászka egészen egyedülálló moralista válságíróvá vált. Ösztönös idegenkedése az ideológiáktól, a tömegtársadalomtól és az élet transzcendencia nélküli racionalista megoldásától oda vezetett, hogy Prohászka aki Platón, Ciceró és Pascal olvasása mellett a német idealizmus rabja és a zongorajáték mestere volt az európai kulturális hanyatlással szembenézve a klasszikus és keresztény értékek felújítását, pontosabban egyéni elmélyítését javasolta. 1 1914-es magánnaplójában írja: Kevesebbet tervezni többet gondolkodni. 2 A fiatalkori aforizma rejtett parancsa késõbb teljes egészében kibomlik az életmû létrehozása során. Prohászka kezdetben az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosa (1923 28) és a Nemzeti Múzeum munkatársa (1923 26) volt, majd életre szóló élményt jelentõ utazást tett a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként Berlinbe, ahol megismerkedett kora legjelentõsebb kultúrfilozófusával, Eduard Sprangerrel, akivel évtizedeken át levelezik majd. Hazatérése után az Egyetemi Könyvtárban dolgozott (1928 34), ezzel egy idõben Pécsett, majd Budapesten a pedagógia és a filozófia tanárává habilitált (1929, 1930). 1927 jelenti a nagy áttörést, amikor a Magyar Paedagogiai Társaság és a Magyar Filozófiai Társaság tagja lett. Ezt követõen ível fel a pálya, amelyet két fontos értekezés közzététele segít. Az élet mint tett és mû (1926) a rangos Athenaeumban jelenik meg, a filozófiai életben való elismertségét a Minerva által kiadott Vallás és kultúra (1928) biztosítja, amely a nietzscheiánus vallásfilozófus, Leopold Ziegler kritikáját adja. Prohászka a bírált szerzõvel és Hans Freyerrel is levelezésbe kezd az évtized végétõl. 1930-tól a budapesti egyetem magántanáraként dolgozott, ugyanekkor a Magyar Filozófiai Társaság másodtitkára lett, majd 1931-tõl 1940-ig õ szerkesztette az intézet lapját, az Athenaeumot. 1933-ban a társaság fõtitkára lett, ami nemcsak a lapszerkesztéssel együtt járó cím, hanem a tényleges szakmai elismerés bizonyítéka volt. A lap igazi szellemi fejlõdése egyértelmûen Prohászka alatt indult el, hiszen a nagy gonddal és megfelelõ szakértelemmel dolgozó filozófus minden irányzat számára nyitott, de a szellemi és stilisztikai igényességre mindenkor érzékeny folyóiratot gondozott. Ennek szép példája volt, amikor közölte a tudományos életben sokáig mellõzött Kerényi Károly klasszika-filológiai írásait, valamint hogy õ szerkesztette a német nyelvû Pauleremlékkönyvet (1936). Kornis Gyula 1940-ben azzal méltatta Prohászka lapszerkesztõi tevékenységét, hogy az 1 A nem túl széles Prohászka-recepcióra vonatkozva lásd TÕKÉCZKI László: Prohászka Lajos, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1992 (Magyar Pedagógusok); FALUDI Szilárd: Prohászka Lajos és életmûve, Ma és Holnap 1993/3.; LACKÓ Miklós: Egy nemes konzervatív. A kultúrfilozófus Prohászka Lajos, Történelmi Szemle 1998/3 4.; PERECZ László: Az élet mint tett és mû. Prohászka Lajosról, Világosság 2000/11 12. Saját kutatásunk egyelõre kéziratban lévõ megállapításaira (Tragédia és humánum. Prohászka Lajos válságértelmezése, 2008) is támaszkodtunk. 2 PROCHASKA Lajos: Háziszabályok, Budapest, 1914. március 2., 6. (Egyetemi Könyvtár Kézirattára [a továbbiakban: EKK], F 103/X/7d.) 5
K O M M E N T Á R 2009 1 L E L E T Athenaeum az õ keze alatt felvirágzott, 3 ami valóban nem puszta tiszteletkör volt a leköszönõ ex-szerkesztõ elõtt. Prohászka, aki ekkor már rendes egyetemi tanár, 1939-ben a neveléstudomány nagymûveltségû munkásaként az MTA II. oszt. A alosztályának levelezõ tagja lett. 4 Székfoglalóját 1941 õszén tartotta meg (amely A Platonista Cicero címen meg is jelent a következõ évben), Kornis Gyula ekkor úgy üdvözölte õt, mint aki az élet szellemi természetét elementárisan felismerve, filozófiai és tudományos munkásságában ezt is igyekszik megvalósítani. 5 1939-ben a Magyar Peadagogiai Társaság elnöke lett, az intézmény lapjába, a Magyar Paedagogiába 1914 és 1944/46 között rendszeresen írt is. 1938 és 1940 között az Egyetemi Élet címû felsõoktatási lapot szerkesztette. A Pázmány Péter Tudományegyetem pedagógiai tanszékére 1935-ben nevezték ki nyilvános rendkívüli egyetemi tanárnak. Elsõ könyve mai szemmel nézve nehezen olvasható helyenként egyenesen olvashatatlan, de a magyar nemzetkarakterológia szempontjából mindenképpen úttörõ munka, amelynek többszörös kiadása a töretlen érdeklõdés jele. 6 A magyar szellemfilozófusok lapjában, a Minervában közli folytatásokban 1932 és 1935 között a végül 1936-ban könyv formában kiadott A vándor és a bujdosót, amely 1941-ben változatlanul jelent meg ismét, nem szûnõ, ostoba félreértésekre alapozott kritikáknak adva ezzel tápot. A könyvet számos kritikusa mellett dicsérte Hamvas Béla, Németh László és Szerb Antal is. Prohászkának a 30 40-es években különösen pedagógiaelméleti és filozófiatörténeti dolgozatai jelentek meg, egyetemi elõadásainak témái szerint a neveléselmélet és -történet, valamint a kultúrkritika mibenléte foglalkoztatta, különösképpen a modernitásnak az emberi lényeget módosító jelenségére koncentrálva. Pedagógiai munkásságának legtöbb eredményt hozó felismerése az volt, hogy a pedagógiát mint a filozófia külön, kultúrfilozofikus ágát fogta fel. A 30-as évek végén, 40-es évek elején Prohászkát mindennél jobban izgatta a korszellem belsõ eszmei tartalma és annak az életre, fõképp a közerkölcsre kifejtett káros hatása. Ennek eredménye a reprezentatív A mai világ képe címû sorozat elsõ kötetében megjelentetett (1938), majd 1943 során tovább bõvített és könyv formában kiadott szövege lett, a végül 1945 tavaszán megjelent A mai élet erkölcse. 7 A kötet minden lelki eredetû hibája ellenére a magyar válságtudat hû kifejezõje és Prohászka konzervatív szemléletû krizeológiai útjának dokumentációja volt. A kötet hatalmas parabolát vont az erkölcs fejlõdése és hanyatlása fölé, amely világosan megmutatta, hogy az antik-keresztény humánum-hagyomány meghamisítása és elvetése milyen morális válságot idézett fel az ember lelkében, ami a szellemi és anyagi kultúra vonatkozásában a legrombolóbb hatással járt. A kötet a II. világháborút közvetlenül követõ idõszakban jelent meg, és erõs (szélsõ)baloldali kritikát kapott, hiszen kulturális konzervativizmusa és antimarxizmusa a könyv szerzõjét minden nácizmus-ellenessége mellett! visszatartotta a progresszív erõk üdvözlésétõl. Prohászka barátai Kerényi Károly, Bisztay Gyula, Moór Gyula stb. ugyanakkor megelégedéssel olvasták a kötetet. Miközben Prohászkát bírálatok és recenziókba rejtett kritikák érték, egyfajta mellõzés is tapasztalható volt már. Halasy-Nagy József, (át)érezve Prohászka helyzetét, a következõket írta neki: Ami pedig a támadásokat illeti, azok pillanatnyilag lehetnek kellemetlenek és bosszantóak, de nem érik meg, hogy nyugalmadat megzavarják. Ma annyi a patentírozott demokrata, hogy a fogalmi zûrzavarnak ebben a korában, semmi sem lepheti meg az embert. [ ] Szunyogcsipés. A szemtelen féreg ellen ne- 3 KORNIS Gyula: Prohászka Lajos és az Athenaeum, Athenaeum 1940/1., 1. 4 Akadémiai Értesítõ 1939. január május, 9 és 24. 5 Akadémiai Értesítõ 1941. május december, 347. 6 A vándor és a bujdosó. 1. kiad.: Dunántúl, Pécs Budapest, 1936; 2. kiad.: Danubia, Budapest, 1941; 3. kiad.: Universum, Szeged, 1990 (reprint); 4. kiad.: Lucidus Kisebbségkutatási Könyvek, Budapest, 2003 (reprint, bev. Niederhauser Emil). 7 1. kiad.: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, [1944 45]; 2. kiad.: Universum, Szeged, 1991. 6
P R O H Á S Z K A L A J O S U T O L S Ó V Á L S Á G- E S S Z É J E héz védekezni: el kell hát türni fölényes nyugalommal és stoikus lelkülettel. 8 Ez a tanács azonban ekkor már egyre kevesebbet ért. A felsejlõ totalitárius rendszer szemében nem jelentett jót ugyanis az sem, hogy Prohászka 1946-ban a demokrácia elfajulásától, a humánum elnyomásáról és a nevelés konzervatív fékeirõl beszélt a Magyar Paedagogiai Társaság elõtt (Demokrácia és humanizmus, 1946), s már ekkor nyilvánvaló volt, hogy a baloldali progresszió õt is mellõzni akarja. 1946-ban még kinyomtatják Történet és kultúra címû rövid füzetét, ám a Hamvas által szerkesztett sorozat, amelyben megjelent, már korábban éles kritikákat kapott balról. 1946 47 után Prohászka nem publikált többé, csupán néhány, fiókban maradó neveléstörténeti áttekintést ír. Ezekben az években középiskolai oktatásügyi téren tevékenykedett, miután 1946-ban újraválasztották a Magyar Paedagogiai Társaság elnökeként. 9 1947-ben, immár a legfelsõbb szinten is, elkezdõdött a konzervatív szellemiségû tudósok elleni támadás, amelyet Lukács György nyitott meg, amikor álmegoldásokhoz hasonlította az irracionális polgári filozófiát, amely a társadalmi összefüggések iránt nem érzékeny (sõt helyenként tagadja azokat), ráadásul a fasizmus gondolati elõkészítõjeként funkcionál. Az ész trónfosztását megelõlegzõ gondolatmenetében Lukács konkrétan Prohászkát is megnevezi, akinek A vándor és a bujdosó címû kötete a magyar szellemtörténet legtisztább megnyilvánulása volt, s mint ilyet, be kell sorolni a bûnbe esett tudományos teljesítmények közé. 10 Prohászkát 1949-ben kényszernyugdíjazták, 1952-ben pedig a Tudományos Minõsítõ Bizottság méltatlannak ítélte tudományos fokozat elnyerésére, az indoklás szerint azért, mert az Ön eddigi munkássága alapján tudományos fokozat odaítélésére irányuló kérelmét nem tartotta teljesíthetõnek. 11 Egy rövid ideig tartó és elégtelen ál-rehabilitációt (1957-ben az MTA II. oszt. Pedagógiai Bizottságának tagja lett) kivéve az 50-es években végig mellõzik, ráadásul régóta testi és lelki betegségek is gyötrik, amelynek Kornis Gyulával és báró Brandenstein Bélával folytatott levelezésében fájdalmas sorokban ad hangot. Prohászkát 1962-ben a Pedagógiai Tudományos Intézet megbízta egy Horthy-korbeli oktatásireform-történet megírásával, de az soha nem készült el. A 40-es évek végétõl alkotott és kéziratban maradt munkáiból a pesszimizmus és a korkritika radikalizálódása olvasható ki. Csendben, 1963. június közepén, Budapesten hunyt el. Prohászka Lajos a kor németes (idealista) szellemfilozófiai áramlatába ugyan beilleszkedett, de önálló bölcseleti próbálkozásai épp annyira magukon viselik a sprangeri kultúrfilozófia, mint a mérsékelt hegelianizmus és a krisztianizált ógörög ember-ideál iránti szimpátia nyomait. Mindennél beszédesebb, hogy a Kerényi szerkesztette Sziget-antológia harmadik, 1939-es kötetébe írja utolsó, összefoglalónak szánt, humánum-fogalommal foglalkozó és meglehetõsen hellenista szövegét (Variációk a Kalokagathiaról). Ugyanakkor azonban a szintén 1939-ben összeállított Mi a magyar? címû antológiába nem kérik fel, noha abban Farkas Gyula, Az asszimiláció kora a magyar irodalomban (1938) címû, A vándor és a bujdosóhoz hasonlóan sokat bírált kötet szerzõje is szerepelt. Érdekes lehet Prohászka társadalmi kapcsolataira is egy rövid pillantást vetni, amely háló csakis a tudományos élet reprezentánsaiból szövõdött. Prohászka legjobb, legigazibb barátja Bisztray Gyula volt, akihez olyan szoros szálak fûzték, mint hajdani egyetemi társához, Kerényi Károlyhoz. Rajtuk kívül levelezésének leggyakoribb nevei báró Brandenstein Béla, Kornis Gyula, Halasy-Nagy József, a 40-es évek közepétõl Fülep Lajos. A 20 30-as évek fordulóján Finánczy Ernõvel, Pauler Ákossal és Thienemann Tivadarral bonyolított levélváltása dokumentálható. 8 Halasy-Nagy József levele Prohászka Lajoshoz, Szeged, 1946. november 7. (EKK, F 103/XI.) 9 Lásd Magyar Paedagogia 1944 46, 72. 10 LUKÁCS György: A polgári filozófia válsága, Társadalmi Szemle 1947/1., 38. 11 Tudományos Minõsítõ Bizottság, Budapest, 1952. július 31. (EKK, F 103/X/3.) * 7
K O M M E N T Á R 2009 1 L E L E T Prohászka 1945 után jutott el több, már korábban felvetõdõ válasz kimondásához, például ahhoz, hogy a tömegessége okán feloldhatatlanná vált krízis társadalmilag meghaladhatatlan, fõképp, mivel a szétbomlott közösség már nem vallásos; vagy ahhoz, hogy a válságon való egyéni vagy értelmiségi túljutás is csõdbe juthat, mivel a nivelláció megfojtja az egyén kezdeményezéseit. A mai élet erkölcsének kiadásával egyidõben, nyilván az erkölcsfilozófiai gonddal való további foglalkozás szándékával, Prohászka Shaftesbury morálfelfogását vette elemzés alá. A kéziratban maradt munkát tervezett folyóirata számára elkérte tõle Halasy-Nagy, aki a Humanizmus és demokrácia címû elõadására is igényt tartott. A lap végül nem jött létre, a Shaftesbury-tanulmány nem közöltetett, a beszéd pedig a Magyar Paedagogiában jelent meg. A Shaftesbury-értekezés klasszikus fogalom- és morálfilozófia-történeti értekezésnek készült, ám fõként a szöveg elején és záró részében olyan, a jelenre utaló áthallásokat olvasunk, amelyek arra mutatnak, hogy Prohászka továbbgondolta A mai élet erkölcse néhány fontosabb tézisét az angolszász-skót felvilágosodás szerzõjének interpretálása közben. Nem tisztázott, hogy a szintén ezidõtájt, valamikor a 40-es évek utolsó harmadában készített rövid esszéje a Szemközt a semmivel egészen pontosan mikor íródott. A szöveg szintén A mai élet erkölcsének rokona, mondanivalójában világosabb és borúlátóbb. Prohászka kéziratban maradt esszéjének keletkezése leginkább levelei alapján határolható be. A Shaftesbury-tanulmány egészen pontosan 1944 júniusa és 1945 májusa között íródott, ezt követte a már fentebb említett elõadás és a Történet és kultúra füzete. Az 1947-es évtõl kezdve nagyobb kultúrfilozófiai szöveget vagy krizeológiai írást nem hozott létre, közlésére lehetõsége sem lett volna. Ugyanekkor kezdõdik pontosabban valószínûleg újrakezdõdik betegeskedése, barátaitól elszigetelõdik, a politikai légkör pedig kifejezetten nyomasztja. 1947 õszén be akarták vonni egy etikai tanszék felállításába, Kerényi pedig erkölcsbölcseleti mûve svájci kiadásán dolgozott, de egyikbõl sem lett semmi. 12 Ezt követõen valószínûleg súlyos beteg lehetett, ami minden szempontból megviselte. Egy levelére adott válaszból kiderül, hogy fél évig tartó betegség után, 1949 vége felé engedték haza a kórházból, de lelkileg megrokkant. 13 Az 50-es évek tragikus állapotát Kornis Gyula hozzá írott leveleibõl ismerjük. 1953 végén például azt írja Prohászkának: Fáj, hogy háromnegyed éve mint írod egy sort sem írtál. Azt hittem, hogy zeneesztétikai tanulmányodon, amelybe nagy kedvvel fogtál, állandóan dolgozol. 14 A 40 50-es évek fordulóján Prohászka úgy próbált menekülni a szorongatott, az egzisztenciális megélhetését is kockáztató helyzetbõl, hogy külföldi felkéréseknek engedett. A zürichi Artemis Verlag Cicero filozófiai mûveinek lefordítására kérte, amely azonban nem került kiadásra, noha 1947 és 1950 között dolgozott rajta. Az 1949. év második felében õt sújtó betegség komolyan befolyásolta a munkában. 1947-ben Mindszenty közbenjárására! a Salzburgi Egyetemen mûködõ katolikus neveléselméleti folyóirat szerkesztõje kereste meg, 1949 tavaszán pedig Cincinnatibõl írtak neki, hogy egy pedagógiai világenciklopédia számára foglalja össze a magyar vonatkozásokat. Mindezek arra utalnak, hogy Prohászka 1947- tõl kezdve bizonytalan helyzetbe került, amelyet hangulatilag megelõzött 1944 46-ban keletkezett szövegeinek pesszimizmusa. 1948-tól egyéni krízise mind mélyebbé vált: ezt követõen jelentkezett betegsége, kitaszították a tudományos közéletbõl, itthon elszigetelõdött. Nagyon valószínû, hogy ebben a helyzetben írta utolsó válság-eszszéjét, amely híven a krízis prohászkai megközelítéséhez, a transzcendenciától való elszakítottságban, a válságmeghaladás válságba kerülésében, a társadalom és a kultúra tömeges méretû, döbbenetes hanyatlásában látta a nihilizmus vagyis a semmi aktívvá válásának okait. 12 Ismeretlen levele Prohászka Lajoshoz, Budapest, 1947. szeptember 25. (EKK, F 103/XI.); Kerényi Károly levele Prohászka Lajoshoz, Tegna, 1947. október 23. (Uo.) 13 Melich János levele Prohászka Lajoshoz, Budapest, 1949. november 13. (Uo.) 14 Kornis Gyula levele Prohászka Lajoshoz, h. n., 1953. december 22. (Uo.) 8
P R O H Á S Z K A L A J O S U T O L S Ó V Á L S Á G- E S S Z É J E Az ELTE Egyetemi Könyvtárának kézirattárában õrzött Prohászka-hagyatékban található a kérdéses szöveg. A feldolgozó szerint 1948 körül íródott; ennek helyességét az elõbb igyekeztünk igazolni. A szöveg 11 oldalas, az eredeti tízoldalas szövegbe Prohászka késõbb még egy fél oldalt beszúrt. Az esszé valószínûleg nem befejezetlen, mert kereknek tûnik, a végén nem szakad meg/félbe, és utólagos javításai is letisztázott változatra utalnak. A szöveg Prohászka 30-as évek elején kezdett szokásához hasonlóan a könyvtár leselejtezett katalóguslapjainak hátoldalára íródott, de az 1945 elõtti írásokhoz képest sokkal több benne a törlés, négy-öt soros kihúzások, átírt mondatok tarkítják. A kézzel írott szöveget eredeti helyesírással közöljük, a jegyzetekben csupán a legfontosabbakra utalunk, a szövegben pedig csak nagyon rövid magyarázatokat és az eredeti oldalszámokat adjuk meg, szögletes zárójelben. A szöveg nagy átéléssel, õszinte, egzisztenciális mélységben átérzett válságtudatban íródhatott, hiszen Prohászka sterilitása (Németh László), azaz önmagát a szövegtõl távol tartó modora a végén megszakad, és önreflektivitásra utaló soroknak ad teret. Az esszé érdekessége, hogy az értelmiségi válságmegoldások materialista és ideologikus változatait (pszichoanalízis, egzisztencializmus, marxizmus) elutasítja, de a céltalan heroizmust is elítéli. Kérdéses azonban, hogy ez alatt mit értett. Korábbi mûveiben is távolságot tartott ugyan a nietzschei voluntarista létszemlélettõl, de 1945 után ennek jelenléte korántsem volt jellemzõ a hazai értelmiségre. (Egyúttal e szellemi áramlatok megnevezése jelenti a szöveg idõbeli elhelyezéséhez az egyetlen, bár nem elégséges fogalmi fogódzót.) Mindez általános kiábrándultságra, kiúttalanságra és tanácstalanságra utal, nemcsak a válság kozmikus, hanem egzisztenciális valóságával kapcsolatban is. Prohászka szövege úgy véljük annak a folyamatnak a vége és végsõ realizálása, hogy azok a kapcsok, amelyek jelenléte óta az embert a transzcendenciához fûzik, nem szakíthatók el anélkül, hogy a magány nyomán elõálló kétségbeesés ne tegye végleg elviselhetetlenné a létet. [Prohászka Lajos] [1] SZEMKÖZT A SEMMIVEL 15 Le vrai éloquence se moque de l éloquence; la vrai morale se moque de la morale; c est-à-dire que la morale du jugement se moque de la morale de l esprit, qui est sans règle. Pascal 16 Az erkölcs kérdései újabban ismét a filozófiai érdeklõdés homlokterébe kerültek. Nem abban az értelemben, mintha különösebb nyomatékkal vetnõk fel õket a múlthoz képest, hanem inkább úgy, hogy mindazokat a megoldási kísérleteket, amelyek korábban felmerültek, ma bizonytalanoknak, ki nem elégítõnek érezzük. A világrengések sora, 15 A cím eredetileg Szemben a semmivel volt, amit a szerzõ a fenti, végleges változatra javított. 16 Prohászka a Pascal-mottót a cím fölé, a jobb felsõ sarokba írta, mi csupán a ma szokásos tagolási rend szempontjából változtattunk ezen. A mottó szövege magyarul így hangzik: Az igazi szónok nem törõdik a retorikával, az igazi erkölcsös nem törõdik erkölcsi törvényekkel; azaz az erkölcsös embert nem érintik az ész szülte morális törvények, hiszen az erkölcsösségnek nincsenek [efféle] törvényei. (Blaise PASCAL: Gondolatok, bev. François Mauriac, ford. Fónagy Iván, Bibliotheca, Budapest, 1943, 128.) 9
K O M M E N T Á R 2009 1 L E L E T amely a polgári kultúra süllyedése óta rendre szétmállasztotta szellemiségünk talapzatait, az erkölcsi élet terén idézte elõ a legnagyobb pusztulást. Az erkölcsi szabálykönyvek ezért hitelüket vesztették, erkölcstani elmélkedésünk pedig mind gyökértelenebbé vált. Bizonnyal nem elsõ ízben történt ez így. Csak az antik világ bomlására vagy a középkor alkonyára kell emlékeznünk. Ekkor is az erkölcsiségben mutatkozott meg leginkább a [2] régi világkép szétesésének hatása. S ahogy amott, a hellenizmus filozófiai iskoláiban, kivált a stoában, az általános bizonytalanságnak mintegy ellensúlyozásaként, szembeszökõen az etikai elmélkedések kedve lángolt magasra, úgy emitt, a középkori kultúra elhanyatlásának tudvalevõleg a reformáció mozgalma [olvashatatlan szó] jellemzõen a vallásosság erkölcsi elmélyítésével iparkodik gátat vetni. Napjaink újra éledõ etikai eszmélkedését is valaki e régi nagy történeti fordulatok hasonlóságára foghatná fel. A költõi szólam talán valóban igazságot fejez ki: ahol legnagyobb a veszedelem, ott van legközelebb a segítség. Ámde emitt is, amott is (mint általában a szellemi életnek minden korábbi válságában) volt valami lényeges különbség a mai helyzettel szemben: a bizonytalanság ugyanis akkor csak a társadalom aránylag vékony felsõ rétegét emésztette, a nagy tömegek ellenben hívõk voltak, vagy legalább is a valamiben való hitre és a hit megkötéseire fogékonyak. Ma ellenben a tömegek épp ezt a hitre való fogékonyságukat veszítették el, mégpedig úgyszólván teljesen. [3] Ha Pascal ma az ember állapotáról töprengene, bizonnyal nem találna benne mást, mint a falánk és rakoncátlan állatot. Mintha maga az egész világegyetem, benne öntudatra ébredt kihajtásával, az emberrel együtt valamilyen õsi állapotába esett volna vissza. Aki ma figyelemmel körülnéz ebben a Khaoszban, annak azt kell látnia, hogy mindenfelõl primitívebb emberi megnyilvánulások öltögetik feléje nyelvüket, mint az erkölcsi és általában a szellemi életnek bármely korábbi forradalma idején. Természetszerûleg fel kell vetõdnie ezért a kérdésnek, hogy mi idézte elõ életünknek ezt a szörnyû bizonytalanságát? Hogyan jutottunk el idáig, ahonnan úgy látszik, hogy már semerre sem visz többé út? Röviden szólva két okát jelölhetjük meg, mindkettõre külön-külön már sokszor rámutattak. Az egyik az emberi tevékenység tudatossá válásának korábban soha sem ismert mértéke. Ez a folyamat kivált a felvilágosodás óta vett rohamos iramot, mai életünk általános irányát tekintve pedig bízvást szociális kiszélesedésérõl, hovatovább szocializált formáiról szólhatunk. Ennek következtében azonban az erkölcsiség majdnem teljességgel elvesztette ösztö- [4] nösségét s célszerûsége merõben az élet racionális berendezkedéséhez igazodik. Az, amit büszkén erkölcsi autonómiának szoktunk nevezni, sokszor be nem vallottan nem egyéb, mint e racionális feltételek elõtt való meghódolás, vagy éppenséggel tárgyi okoknak személyes érték-szempontokkal való leplezése. Más szóval a mai ember nagyon is hajlik arra, hogy cselekvésének a nagyváros és az életritmusában hozzáidomult társadalom, az ipar, a technika, a közlekedés szükségszerûségeibõl nõtt mértékeit immanensekként fogja fel, vagyis olyan törvényekként, amelyeket önmagában, lelkiismerete mélyén talál. A marxizmusnak ebbõl a szempontból valóban igaza van: de csak éppen erre a mai emberre nézve, nem pedig az emberre általában. Csakis ez a mai emberi species képes arra, hogy vágyait és reményeit csupán szükségleteiig ter- 10
P R O H Á S Z K A L A J O S U T O L S Ó V Á L S Á G- E S S Z É J E jessze, hogy a személyes mozzanat, a természet, általában az egyszeri, nem ismétlõdõ konkrét valóság iránt minden érzékét elvesztve üres szkémákat végsõ értéküknek minõsítsen, hogy még csodavárását is absztrakttá merevítse, s ha mégis csalódik benne, [5] ha rájön a ráció elégtelenségére, menten nemcsak korának, hanem mélyen emberi létének színvonala alá süllyedve pokoli rombolásban élje ki magát. Várhatunk-e bizonyosságot a moráltól akkor, amikor már szemléleteink is absztraktumokra irányulnak, amikor az erkölcsiség finom, szinte fluidumszerû levegõjét is már reflektálatlan szívjuk magunkba, amikor erkölcsi szokásunkat, magatartásunkat mélypszichológiával, 17 néprajzzal, szociológiával gyökértelenítve exakttá 18 iparkodunk tenni s amikor még erkölcsi meggyõzõdéseink is csupán ideológiák. Eligazítani itt az élet különbözõ könnyebb-nehezebb helyzeteiben valóban már csak a nagy szkémák tudnak, de ezek is természetesen csak úgy, mint ahogy a fogaskerék kap meg bennünket s ragad magával ellenállhatatlanul, eltéríthetetlenül a maga útján. Mozgunk-e vajon a kerekek közt, vagy csak ezek mozgatnak bennünket? Csak a forgás szüneteiben látjuk, hogy a kerekek vagy ha tetszik: a szkémák küllõihez csupa korrupció és pusztulás tapad. Ha valakinek ez nem tetszik, golyót röpíthet agyába, mint Kirilov, ha ördöngös, azaz aktív természetû, [6] vagy pedig feleségül veheti házvezetõnõjét, gyermeket nemzhet vele, elhízhatik s végül meghalhat unalomban és utálatban, ha passzív lelkû, mint Oblomov. 19 Nehéz dolog eldönteni, hogy a tudatosságnak ez az elhatalmasodása életünkben és cselekvésünkben vajon az emberi természet alkalmazkodásának eredménye-e a rációval megfékezett és igába hajtott tárgyi világhoz, vagy pedig saját belsõ ösztönzéseibõl folyt, [vagyis] ez volt fejlõdésének elkerülhetetlen iránya, és éppen ez a fokozottabb tudatossága tette a tárgyi világ urává. De akár ok, akár okozat volt is, tagadhatatlan, hogy ennek nyomán maga is [ti. az ember] tõbõl megváltozott. S újabban ugyancsak gyors iramban változott, néhány rövid évtized alatt gyorsabban, mint régen talán századok alatt. A mai ember már feltûnõleg más, mint az akár csak egy század elõtti. Más nemcsak az érdeklõdésében, a szokásaiban, az eszméiben ez minden korra, sõt minden újabb nemzedékre nézve így van, hanem más az egyéni és társas ösztöneiben, más az intellektuális és morális képességeiben, más a cselekvéshez szükséges energiái kifejtési módjában, egyszóval: más a természetében, a szervezetében, talán már a szenzomotorikus rendszerében is. Hogy valahol törés következett-e be az emberi fejlõdésben, mondjuk valahol végzetesen belegabalyodott abba a [7] formába, amelynek csomóit saját erejébõl meg akarta oldani s nem tudott mást, minthogy elmesse maga mögött a fonalat, s ennek tulajdoníthatjuk megváltozásának mindezeket a jeleit; vagy pedig csakugyan olyan ugródeszkára került éppen a közelmúltban, ahonnan egészen új lehetõségek felé lendülhet, 17 Prohászka itt a freudi pszichoanalízisre gondol, amelyet A mai élet erkölcse (1944) c. munkájában élesen elítélt és a vallástalan modern kultúra egyértelmû jelének tartott. 18 egzakttá 19 Prohászka elõször Dosztojevszkij Ördögök (1872) c. nagyregényére utal, amelyet a válságirodalom kedvelt krízis-szövegeként (is) olvasott. A mûben az ateista-nihilista Kirillov azt mondja, hogy az igazi Isten-gyûlöletet az, amikor valaki lelkiismeret-furdalás nélkül öli meg magát, mert a teremtett élet önkéntes megsemmisítése arcul csapja a Teremtõt. Az Oblomov (1859) c. Goncsarov-regény semmittevõ fõszereplõje pedig a lusta, felesleges ember példája. 11
K O M M E N T Á R 2009 1 L E L E T mint ahogy az optimizmus filozófiája meggyõzõdéssel hirdette: azt a kérdést ne bolygassuk fel ezúttal. Megváltozása mindenesetre a legszorosabban összefügg egy másik mozzanattal, s ebben jelölhetjük meg a mai élet bizonytalanná válásának második okát: t. i. egyedüllétével. Az ember még soha sem érezte magányosságát oly intenzíven, soha sem ébredt rá oly vigasztalanul arra, hogy egészen egyedül van ebben a szörnyû csillagtalan sivatagban, a mindenségben, amely részvétlen egykedvûséggel körülfogja, mint éppen ma. Kétségkívül egy kissé kockázatos és nehéz dolog itt összehasonlítást tenni más korokkal, mivel érzelmi, hangulati minõségekrõl van szó s erre a mértékünk hiányzik, vagy legalábbis nem kínálkozik fel közvetlenül. Mégis, ha az emberi élet objektív megnyilvánulásaiból, koronkénti szellemi termékeinek sajátos jellemzõ vonásaiból [8] következtetünk vissza a létrehozó lelkiségben uralkodó szándékokra, ha inspirációjuk motívumait és alkotó tényezõit vesszük tekintetbe, meg kell állapítanunk, hogy az ember valóban még soha sem érezte magát oly egyedül s elhagyatva a mindenségben, mint ma. Pascal szavai a végtelen terek örökös csendjérõl, amely borzalommal tölt el, 20 ma tömegélményt fejeznek ki. S hit nincs többé, amely ezt a borzalmat enyhítené. Nemcsak a tudomány, hanem az élet gyakorlata is csak arról gyõzi meg a mai mindennapi embert, hogy a lét valahol értelmetlen kezdetekbõl fakad és a halálba zuhanással végzõdik. A rövid közjátékban pedig, amely a két végpont közt lepereg, jóformán még körül sem tekinthetünk, mert ezalatt is kölcsönösen egymás létét nehezítjük, egymásnak ártunk, egymást pusztítjuk, úgyhogy amikor itt kell hagynunk a nézõteret, még csak azt sem mondhatjuk, hogy érdekes látványban volt részünk. [8b] Valóban a komédiának nemcsak az utolsó felvonása szörnyû, mert földet szórnak a fejünkre és örökre vége mindennek, hanem ocsmány és visszataszító minden egyes jelenete is. S még csak fokozza a szörnyûséget, hogy eközben nincs miben megfogóznunk s hogy ennek a sivárságnak az érzése ma a legegyszerûbb, a pusztán tömegszervezetben élõ embert is áthatja. Az a vékony réteg, amelyet lelkülete, tapasztalatai, hangulatai és töprengése eddig mintegy elrendeltek az életnek erre a sötét, tragikus szemléletére, amennyiben be[le]folyt a világ sorsának és az erkölcs tartalmának alakításába, mindig megtalálta pesszimizmusának ellensúlyozását a szellem világosságában, az értékeknek valaminõ rendjében vagy akár a lélek bensõségében. [9] Ma ellenben ez a vékony szellemi elit céltalan heroizmust hirdet, kiábrándultan, hitetlenül vállalja az önfeláldozást, a nagy tömegek pedig lelkük gyökeréig nihilisták s kendõzés nélkül a minden mindegy lelkiismeretlen, önzõ elvét követik. A vitális tanácstalanság és aggodalom azonban mint atra cura 21 mindnyájunknak egyformán ott terpeszkedik a feje felett, s az elitben mint exisztencializmus, mint mágikus idõ- és történetszemlélet, mint mélypszichológia vagy mint társadalmi utópia tör elõ, a tömegben pedig a nyers élvezetkultuszban, az ösztönök cinikus felszabadításában és fékevesztett kielégítésében nyil- 20 Prohászka több, ezt megelõzõ mûvében is idézi Pascalnak ezt a sorát, amelyre erõsen rezonált saját egzisztenciális élménye. A sorok pontosan így hangzanak: A végtelen tér örök csendje félelemmel tölt el. (Pascal: I. m., 81.) 21 szörnyû kín (lat.) 12
P R O H Á S Z K A L A J O S U T O L S Ó V Á L S Á G- E S S Z É J E vánul [meg]. Mindez végelemzésben a mai ember elhagyatottságának érzésébõl fakad, s látszólagos keménysége és realizmusa magatartásának egyéni kockázataiban, nagyobb vagy a korábbi idõkhöz képest legalább is [10] feltûnõbb szervezõképessége pedig a társas élet viszonylataiban, csupán kompenzálja ezt az érzését, de nem tudja számûzni lelkébõl. [Kézzel írt eredeti. Forrás: Egyetemi (ELTE) Könyvtár, Kézirattár, F 103/II/8.] (Közli és bevezette: Békés Márton) Az Egyesült Államok Mezõgazdasági Minisztériumának családi munkatáborában, Caldwell, Idaho, 1941 13
K O M M E N T Á R 2009 1 M Û H E L Y Hatos Pál A CSÁNGÓ IRODALOM ÉS A VERESÉG KULTÚRÁJA * It is well known that the mystery which overhangs what is distant, either in space or time, frequently prevents us from censuring as unnatural what we perceive to be impossible. 1 A történelem nemcsak leírás és a múlt rekonstrukciója, hanem felidézés, képzelet és tetemrehívás is. A legendák, a néphagyomány és a ponyvatörténetek megannyi mûfaja mellett a tudós és hivatalos történelem lapjain is ott görnyed az aggodalom, feketéllik a gyász, elégtétel után kiált a szenvedés. Az eredet keresése, az õsök feltalálása, s emlékük megidézése örökös körbe zárja a kutató tekintetét, megnyugvás nincs, amíg végleg meg nem halnak a dolgok, el nem némul a nyelv, el nem enyészik a pártos harag, s a kiürült porond magát a végbement drámát is értelmezhetetlenné teszi. Igaz ez a moldvai csángók történetének elbeszéléseire is; a küzdelem sziszifuszi terhe nem csituló gonddal vezérli a hagyomány õrzõinek vigyázó tekintetét és tanúskodó tollát új, de mégis ismerõs képekbe öltöztetve a csángó sors állomásait. Mindezt azért, hogy saját magunkra ismerjünk, mint a történelem számûzöttjei, eszméljünk, vezekeljünk a sajáttá lett öröklött bûnök felett. A bûnhõdés természetesen magunkra vett penitencia, a népek millióinak szemébõl mi mindig a gyászkönnyet, az áldozati sors megérdemelt adóját reméljük elõcsalni. Mert az idegen könnyek sûrûje egyszerre igazolja az állandó vereséget és visszavonulást, a hosszan készülõdõ, de visszafordíthatatlanul bekövetkezõ pusztulás fájdalmát, miközben értelmet ad a más népeknek oly gyakran juttatott gyõzelem reményének örökös tovatûnéséért. A 19. század küszöbén uralkodó helyzetbe jutó kulturális paradigma, a modernitás térnyerése az olyannyira eltérõ szerkezetû és hagyományú európai társadalmak körében abban a tekintetben egyetemes, hogy tudásunk, szemléletünk kereteit párhuzamosan helyezi el a megújulás abszolút kívánalmában és a történetiség kalandjában, egyszerre konstatálva, hogy a múlt és jelen között szakadék feszül, miközben a jövõ jelenünk folyamatosságából fejlõdik ki, így birtokba vehetõ. Bár az új idõk felgyorsult temporális ritmusa minden progressziót könyörtelenül és azonnal felemészt, a régebbi tájékozódás sarokelemei a szkepszis és prudencia mégis apolitikus haszontalanságban vesztegelnek, s a valóság hiányára, a megsebzett tapasztalat kiirthatatlan jelenlétére csak a mo- * Jelen írásra az alkalmat a Veszélyeztetett örökség veszélyeztetett kultúrák címmel a Teleki László Alapítvány szervezésében, Bákó-Bacauban 2008. május 8 9-én tartott konferenciára szóló felkérés adta. Itt köszönöm meg Diószegi László szíves meghívását. 1 Jól ismert, hogy a rejtélyesség, amely a térbeli vagy idõbeli távolságot belengi, gyakran megakadályozza, hogy természetellenesként utasítsuk el azt, amit egyébként lehetetlennek tartunk. Thomas Babington MACAULAY: History [1828] = UÕ.: Miscellaneous Essays and Lays of Ancient Rome, J. M. Dent & Sons, London, 1910, 4. 14
H A T O S P Á L: A C S Á N G Ó I R O D A L O M É S A V E R E S É G K U L T Ú R Á J A dernitás pathogenezisének másik jellemzõ tünete, a nosztalgia és a belõle áradó, el nem múló melankólia emlékeztet. A 19. század hajnalán a magyar nemzeti eszméléssel egyidejûleg került a tájékozódás látóterébe a moldvai magyarság. Azóta a Kárpátokon túli magyarok összetett múltját csángósorsként definiáló történetek közös jellemzõje, hogy saját témaválasztásukon túl a magyarság fogalmának és történeti elbeszélésének is egyfajta mintáját rajzolják meg, a jövõt bírni akaró vágyak kipróbálásának és állandó aláhullásának keserû ellenpontjaként. A világ legárvább, legelfelejtettebb népcsoportjaként megjelölt csángóság a magyar néprajzi csoportok közül valószínûleg a legtartósabb figyelmet élvezi kutatók és a nagyközönség részérõl egyaránt, az ellentmondás azonban csak látszólagos, mert a megközelítés szemléleti alapja, ahogy Csûry Bálint úti jegyzetei élén megfogalmazta, hogy a moldvai magyarság sorsa még a hagyományos magyar sorsnál is fájdalmasabb és tragikusabb magyar sors. 2 Ez a perifériát és a távolságot mozgósító narratíva színre lépése óta a prognózis és prófécia intenzív és szimbiotikus együttlétére van utalva. Kezdetét a modern paradoxon határozza meg: ahhoz, hogy az ébredõ magyar nemzeti mozgalom felismerje a csángókban a rokont, mint elszakadtakat kellett számba venni õket. Hogy a jövõ jobb lesz, mert más lesz, mint a múlt, s a felvilágosodás és a mûvelõdés boldogságot és kiegyenlítést fog hozni, ez volt a felvilágosodás programja. Ezt remélte még Csokonai 1798-ban a Marosvásárhelyi gondolatokban, 3 s költeménye csángók felé tekintõ kulturális és polgárosító missziótudata a csínos nyugat s a durva kelet közt magát az eszmélkedõ tekintetet is pozicionálja középre, Hol öszvefut a jó s a gonosz határa, egyúttal kijelölve azt a keretet, amely a humanista mûveltségi racionalizmus univerzálisnak gondolt érvényébõl természetesen vezeti le a nemzeti ébredés partikuláris ambícióit: Törjük az akadályt, mellytõl nem mehetünk, / S mind az emberiség kertébe sietünk. / Vajha Moldvának is kies parlagjai, / Ameddig terjednek a Pontus habjai, / Magyar Koronánknak árnyékába menne, / S a csángó magyar is polgártársunk lenne! A szekuláris üdvtanokból ( az emberiség kertje felé való sietés) új magabiztosság és az idegenség újszerû élménye patakzik, ami a gyorsuló idõ új tapasztalatához a haladás hitét kapcsolja, s mindezt az emberi közösségek térbeli elkülönülésére telepíti, így fedezi fel az idegenség csábító közelségét, az idegen jelenvalóságában önnön múltját, saját jelenében viszont a mindenkire váró jövõt. De az idõ megváltozott természete, az idõbeli dimenziók egymásra vetítése nemcsak cselekvési programot ad, hanem újfajta szorongást is támaszt, amit Csokonai költeménye is kifejez: Csuda gondolatok, kétséges jövendõk, / Változó országok, emberek, esztendõk! / [Míg elmém úgy bukdos ezeknek hátukon, / Mint ki nagy tengerbe evez kis ladikon]. A sietõ idõben a nagy tervek megvalósulása és bukása egyaránt a nosztalgia narcisztikus el- és visszavágyódását kelti fel, az utazást, amely nemcsak jövõ elõérzete, hanem visszafordíthatatlan idõ ellenmetaforája is lesz. Az elvágyódás természetes térbeli irányaként nyugatra, a visszavágyódás Keletre tekint. A»Kelet«felfedezése a Más- 2 CSÛRY Bálint: Úti benyomások a moldvai magyarok (csángók) közt, Debreceni Szemle 80. (1934), 241. 3 CSOKONAI VITÉZ Mihály Munkái, I. Versek, szerk. Vargha Balázs, Szépirodalmi, Budapest, 1987, 201 205. 15
K O M M E N T Á R 2009 1 M Û H E L Y ságról kialakított egyik legmélyebben gyökeredzõ, leggyakrabban felbukkanó elgondolást [ ] jeleníti meg, s az orientalizmus a nyugati gondolkodásmód ellentettjeként nem kis szerepet játszik az európaiság és a különbözõ európai nemzeti hivatások mibenlétének pontos meghatározásában. 4 A magyarság helye Csokonainál azért a világ abroszán legkritikusabb hely, mert Itt van a legvégsõ óltára Pallásnak, / Az emberiségnek, a csínosodásnak; / Ezen túl keletre nevet a szép Moldva, s Moldván túl mindazok, akiknél a hódítás nemtelen szerelme / Elfojtja, amit hoz a jó fõld s szép elme. Törékeny helyzetében a nemzeti közösség dilemmáit rousseau-i módon magára vállaló lírai én azzal biztatja magát, hogy referenciapontja, a Nyugat megajándékozza a mûveltség és a nemzeti közösség harmonikus szintézisével: Fordúlj tehát, elmém, bóldogabb táj felé, / Hol már a népeket az ész felnevelé. A Kelet felé forduló tekintetben másrészt kezdettõl szerepet kap a modernség sajátos expanzivitása, amely az egyéniség vagy az egyéniség vonásait hordozó közösség korláttalan érvényesülésében látja meg a felvilágosodás értelmét, s ahol majd az utazás nyugtalan változatossága szolgál eszközül a lélek nyugalmának feltalálására, illetve ennek analógiájára ahol a közösség harmóniája az expanziós politikai célok elérésének függvénye. 5 A reformkori unitárius lelkész, az erdélyi Ürmösy Sándor magyar fajom elbujdosott tagjainak állapot[áért] aggód[ó] vágyainak tesz eleget oláhországi utazásával, s az elbujdosott magyarokról bizonyossággal állítja, hogy mindennapi imájokban kérik sorsuk nagy Istenét, hogy számûzött Babylonjukból kiszabadítva eressze vissza régi hazájokba, a dicsõ magyar Jeruzsálemökbe ; 6 krónikája mégis annak az aszimmetriának a megfogalmazása, amely az alászállásból, a civilizált státus elhagyásából fakad, mivel egy olly honba útazni, melynek polgárai a magasb szellemtõl mitsem lelkesítetve, pártolatlanul néznek el minden világvétkeket, ha nem egyénjökre vagy körükre tartoznak, egy olyan nemzedék keblébe menni, melly annyi sok mívelt nemzetek példájára is nem tuda, nem akara, vagy tán nem is teheté levetkezni vadkedélyébõl, csak a veszély, magányosság vállalásával, csak egy ifju éltének délelõttjén képzelhetõek el. 7 Egy másik korai utazó, Jerney János (1800 1855) a moldvai magyar telepek hatalmas forrásértékû leírását, 1844 1845-ben tett utazásának eredményeit hagyományozta a csángókutatók nemzedékeire, de olvasója a szerzõ régészeti és néprajzi megfigyeléseivel egyidejûleg egy romantikus psziché lelki alakulását, fejlõdésregényét is követheti az utazás élményének valóra váltásában: Annélkül, hogy a kerek föld számos vidékeit be ne utazzam: minõ silány, minõ örömtelen lenne az élet: ez lebegett szemem elõtt örökké. Jerney, annyi más kortársához hasonlóan, menekülést keres a tér és idõ távolságában: A képzelõdés idönkint öregbültével szük lõn keblemnek a haza [ ] Messzire, minél távolabb menendek, ha majd egykor független állást érlelend nekem az idõ. Menekülés és megérkezés dialektikája, a képzelõdés és a szûk terû haza feszültsége a nacionalizmus kitáruló nagy programjának horizontján oldódik fel, amelyet Jerney szinte dátum- 4 Edward W. SAID: Orientalizmus, ford. Péri Benedek, Európa, Budapest, 2000, 10. 5 Vö. STAUD Géza: Az orientalizmus a magyar romantikában, Terebess, Budapest, 1999, 108. 6 ÜRMÖSY Sándor: Az elbujdosott magyarok Oláhországban, utazása után, Kolozsvár, 1844, 1. 7 Uo., 4. 16
H A T O S P Á L: A C S Á N G Ó I R O D A L O M É S A V E R E S É G K U L T Ú R Á J A szerûen határoz meg: Iskolai pályám befejezésének ideje épen azon korral találkozék, midõn a nemzetiség eszméje hosszas apáthia után új életre vergõdni törekedett. A nemzet jövõje, jelene és múltja sok gondolkodó fõt kezde foglalatoskodni. Az új programmal a gyermekkorból örökölt képzelet átveszi az uralmat a valóság felett, az elmúlttal való találkozást a térbeli különbség legyõzése, az idegen táj felidézõ ereje teszi lehetõvé: Gyermekkori vágyaim élledtek föl ekkor ujolag bennem.»keletre kell utaznod, megvizsgálandó azon földet, mellyen e szép hazát szerzette hõs magyar elödök egykoron laktak; fölkutatnod az onnan ideköltözött õsök történetére viszonyló emlékeket, mik a mult idõk vastag homályba burkolt eseményrétegeire fénysugárt önteni képesek.«8 A tapasztalatok azonban kiábrándítóak, könyve kiadásakor, 1851-ben már a lemondás hangja szól: Forduljunk azonban el e szívlázító képektõl, miknek vidorra alakítása végett már minden kigondolható módok hasztalan kísértettek meg nagy befolyású magyarok által. 9 S a csalódást nem említi annak prognózisa sem, hogy hogy az idegen elemek erõszakos kiirtása olly politicai bûn gyanánt rovatot meg a civilisált Európában, melly a statusoknak elõbb utóbb keserû gyümölcsöket szokott érlelni. 10 Jerney úti leírása egyébként a nyugat-európai és a magyar orientalizmus különbségeire is rávilágít. Míg az elõbbi a jelen expanzivitásával a nagy jövõn dolgozik, addig a magyar valójában menekülés a hajdani nagyság emlékeihez, retrospektív modellezése annak, ami nem következhet be mindezért uralja a nosztalgia, önváddal kevert ressentiment és a gyász a csángó irodalmat. Ez a gyász azonban nem konkrét halottakért szól; az áldozatokat nem pusztították el, sõt saját maguk közremûködése szükséges a bekövetkezõ változáshoz, így a nyelvváltással és az asszimilációval végbemenõ lélekgyilkosság értelmezése csak a nemzethalál sajátos metaforájában oldódhat fel: A XVI. században Olaszországot francziák temetõjének, a török háborúk idején Magyarországot németek koporsójának nevezték. Nekünk is van ily temetõnk közel hozzánk egy lépésre határainktól. Csak az a különbség, hogy amott véres csatákban hullottak el francziák, németek: itt a magyarságot elevenen sodorja el idegen népáradat írta Ballagi Aladár 1888-ban. 11 Ballagi elõadásában azonban a nemzethalál retorikai kiaknázása helyett praktikus indokokat hoz fel: a székelyek óromániai kivándorlása ellen leküzdhetetlen közgazdasági s általános emberi okok szólnak, magasabb fejlettségû nép, ha csak szerét ejtheti, mindenkor ki fogja zsákmányolni a mellette lakó alantabb fejlettségû népet. Ballagi ugyanakkor azt is kijelenti, hogy román állam, ha maradandó lesz, bizonyára ki fogja fejteni a csángókban is az össszetartozás eszméit: a közös történelem megerõsbítendi a különbözõ népelemek közti kapcsolatot. 12 S állítása megerõsítésül idézi klézsei tapasztalatait, a fiatal bírót, Benke Józsefet, aki kipirult arccal beszélte el plevnai hõs tetteit, melyeket mint a román 8 JERNEY János: Keleti utazása a magyarok õshelyinek kinyomozása végett. 1844 és 1845, I II., Pest, 1851, I/1. 9 Uo., 34. 10 Uo., 126. Jerney javaslatainak reformkori fogadtatásáról lásd HÕGYE István: A vármegyék pártfogása a moldvai csángók ügyében 1845-ben, Néprajzi Látóhatár 1994/1 2., 69 73. 11 BALLAGI Aladár: A magyarság Moldvában, Földrajzi Közlemények 1888/1., 1. 12 Uo., 26 27. 17
K O M M E N T Á R 2009 1 M Û H E L Y hadsereg tagja követett el 1877-ben. Épp ezért Ballaginak kétsége sincs afelõl, hogy Moldvát végképp el fogjuk veszteni a jövõben. Ballagi Aladár szövege a csángó irodalom historigráfiája számára azért illusztratív, mert eltérõen a magyar krónikások túlnyomó többségének sérelmi alapállásából, nem a román asszimilációs politika erõszakos eszközeire koncentrál végtére is a hasonló ambíciókkal dolgozó kortárs magyar asszimilációs kísérlet 1867 és 1918 között leginkább az erdélyi románsággal szemben vallott kudarcot, hanem arra is rámutat, hogy szemben a magyar 48-cal, ami az egységesülõ magyar nemzeti kultúra és a hazai nemzetiségek fejlõdése közé végleges választóvonalat húzott, a 19. század utolsó harmadában a moldvai csángók számára keret és lehetõség nyílt román nemzeti identitásuk megteremtésére. A Csokonaitól fentebb idézett és a csángó telepeket beutazók által megerõsített mûveltségbeli nacionalizmus ajánlata magát kitüntetetten mint a haladás kultúra- és civilizációeszményét határozta meg, de a szabadságeszmény és nemzeti hivatás szimbiózisát lehetetlen volt exportálni Moldvába. Petrás Ince János (1813 1886) minorita szerzetes, pusztinai, majd klézsei plébános, a 19 század jóformán egyetlen moldvai magyar nyelvû értelmiségije Döbrentei Gábor nevezetes kérdéseire válaszolva megírta, hogy a csángó ügyben a legnagyobb hiány akár melly tekintetben az értelem és az emberi ész miveletlensége [ ] Iskolákra van itt nagy szükség, azt kiálthattya minden, ki csak az emberiség mivelõdésének és haladásának örûl ; 13 de még ugyanabban az évben figyelmeztetett arra is, hogy milyen reménytelenül szûk ösvény nyílik a magyar nemzeti mûvelõdés, s különösen a nyelvi nacionalizmus illúziójának Moldvában a megvalósulásra: Az actio reactiot szül, én nem vagyok oly bölcsen elõrelátó Politikus, hogy a történendõket megjövendölhetném, sem pedig látnoki lélekkel nem bírok, hogy a jövendõkrül szólhatnék. Mégis annyit tisztelettel jelentek, hogy ha valósulni fog az oláhságra nézve az, mi az erdélyi ország gyûlésen terveztetett és Magyarországban is kötelezni fogják a magyar nyelv megtanulására a romai [értsd: román] nemzetet (mint itten mondani szeretik, ha nem elég helyesen is) alkalmasint velünk is az történhet Moldovában [.] minthogy itt a Magyaroknak most legalább semmi kiváltságos jogaik nincsenek, nem fog nekik annyiban kerülni a magyarokat el oláhosítani, kik közül már többen nem értik nyelvököt, mint az oláhokot Erdélyben, Bánátban és Magyarországban 14 A magyar mûveltségû, tanulmányait Kézdivásárhelyen (Kánta) és Egerben végzett Petrás két évvel késõbb már arról küld jelentést, hogy Siralmas nemzeti érzettel s lelket kinzó hideg keserûséggel tapasztalhatni itt sokaknak lelkében e csángók közül a nemzeti elhülést [ ] E hazában, ha idegen tudakol, vagy kérdeztetik véreinktõl nyelve avagy Nemzetisége felõl készebb magát eltagadni, mint sorsárul valamit felfedni. 15 13 PETRÁS Ince János: Feleletek Tekintetes és Nemzetes Döbrentei Gábor budakerületi országos fõbiztos kérdéseire, a moldvai magyarok felõl, Tudománytár 1842. Közli édes hazámnak akartam szolgálni, szerk. Domokos Pál Péter, Szent István Társulat, Budapest, 1979, 1343. 14 Petrás Ince János levele Döbrentei Gáborhoz, 1842. május 20. = édes hazámnak akartam szolgálni, 1386. 15 Petrás Incze János aláírás nélküli levele a Magyar Tudományos Akadémiához ( Tekintetes Nemesmagyarnemzeti Tudományos Academia ) Klézse, 1844. július 14. = édes hazámnak akartam szolgálni, 1434 1435. 18
H A T O S P Á L: A C S Á N G Ó I R O D A L O M É S A V E R E S É G K U L T Ú R Á J A De a csángó historiográfiának nemcsak a nyelvében él a nemzet programjának sikertelenségét s a mögötte lévõ illúziókat szükséges észrevennie, hanem a román katolicizmusra vonatkozó téves prognózisait is érdemes felismernie. Az 1838-ban a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Moldvában járt Gegõ Elek hatásosan írja le az õrnélküli nyájat s az oláh pópák prozelitizáló tevékenységét, kik igen sokat átvisznek egy más akolba, hol szõr és nyelv változtatva mekegniök kell. 16 Fél évszázaddal késõbb Ballagi Aladár és számos kortársa s nyomukban a 20. századi kutatók, mint Domokos Pál Péter vagy Mikecs László szintén azt gondolta, hogy Moldvában katholikus és magyar, óhitû és oláh, identicus fogalom. Ha tehát a magyarság eloláhosodik lesz belõle óhitû. 17 Az 1861-ben szervezõdött Szent László Társulat 1874-ben keltezett diagnózisa máshogy fogalmazott: annyi azonban bizonyos, hogy csángó testvéreinknél a katholikus vallás és magyar nemzetiség annyira egybeforrott, hogy ott, hol a csángók a katholikus egyház kebelébõl iskolák és magyar papok hiánya miatt kilépnek és a schisma [azaz a román ortodox egyház] hívei lettek, ott õseik nyelvét már nem beszélik. 18 Jól ismert, hogy az elmúlt évszázadokban számos panasszal fordultak a magyar és római központi katolikus hatóságokhoz a moldvai magyar anyanyelvû katolikus hívek az anyanyelvi liturgia lehetõségének hiánya, illetve az attól való megfosztottság miatt, azonban a 19. század utolsó harmadában megszilárduló fiatal, soviniszta román állam és örökösei, az államhatalom mindenkori birtokosai az asszimilációs program mellett nem kívánták a katolikus vallásgyakorlatot megszüntetni. Ellenkezõleg: megegyeztek a Szentszékkel, és 1884-tõl hozzájárultak a teljes értékû egyházmegyei rendszer kiépítéséhez Iasi és Bukarest egyházmegyei központokkal. 19 A statisztika egyértelmûen igazolja a moldvai katolikusok demográfiai térnyerését azóta: 1851-ben 45 752, 1899-ben 88 803, 1930-ban 109 953, 1992-ben 240 038 volt a katolikusok száma, az utolsó száz év alatt tehát a katolikusok száma megháromszorozódott, és arányuk is folyamatosan nõ a lakosságon belül. 20 Azt a kérdést viszont, hogy román ortodox közegben miért ilyen sikeres és dinamikus ez az alapvetõen szegényes liturgiájú ahistorikus román katolicizmus, mindeddig megkerülte a magyar kutatás. Pedig a 19 20. század fordulóján identitását kiformáló román katolicizmus ambíciója, hogy a román nemzeti identitást, s annak kulcselemét, a latin-nyugati eredet mítoszát a katolicizmus univerzalitásával kap- 16 GEGÕ Elek: A moldvai magyar telepekrõl, a Magyar Királyi Egyetem Betûivel az Academia költségén, Buda, 1838, 58. Gegõ adatainak általában vett hitelességérõl a következõ évben Petrás Ince János Döbrentei Gábor kérdésére negatívan nyilatkozott, állítva, hogy a szerzõ négy napnál többet Moldvában nem töltött. Lásd PETRÁS: Feleletek, 1345 1347. 17 BALLAGI: I. m., 18. 18 A Szent László Társulat Elnökségének átirata Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, 1874. október 10. Közli VINCZE Gábor: Asszimiláció vagy kivándorlás, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2004, 95. 19 Agnieszka BARSZCZEWSKA forrásfeltáró tanulmánya részletesen elemzi a Vatikán, a román állam hatóságai és a moldvai katolikus klérus, valamint a magyar állami és egyházi intézmények alkotta érdek- és kapcsolatrendszer hatását a moldvai katolicizmus egyházszervezetének kiépülésére: A moldvai csángók identitáskérdése (1860 1916): politikai tényezõk, Erdélyi Társadalom 2007/2., 9 28. 20 Vö. TÁNCZOS Vilmos: A moldvai magyarok lélekszámáról = Csángósors. Moldvai csángók a változó idõben, szerk. Pozsony Ferenc, Teleki László Alapítvány, Budapest, [1999], 12 14. 19
K O M M E N T Á R 2009 1 M Û H E L Y csolja össze, úgy tûnik, kidolgozottabb, 21 s fõként messze sikeresebb, mint a felvilágosodás racionalista reményeivel a hajdani nemzeti nagyság nyomaiba eredõ, annak romjain kontempláló, a vereség kultúrájába 22 temetkezett magyar historizmus. Nem csoda, ha a majd kétévszázados közösségi tervkovácsolás folyamatos kudarca után a magyar nyelvû csángókutatásban is terjed a nemzetközpontú történeti diskurzus devianciaként való mellõzése. A posztmodern Erlebnisgesellschaft agnosztikus élménykeresését tükrözõ/leíró kultúrantropológia számára nincsenek és nem lehetnek az identitás folyamatosságára vagy rekonstrukciójára méltó ügyek; beszámolói a kezdetek genre-jához hasonlóan újra az idegenség és a messzeség, a periféria csábító élményét dolgozzák fel, amiben a Keletnek megnyílt kapuja olyan határátlépõ kalandokra ad alkalmat, amelyek a csángókkal való találkozásban leginkább az azonosság illúzióját, illetve a csángósors elbeszélésében lévõ drámát kívánják dekonstruálni. 23 21 En dehors du fait que le christianisme roumain est d origine latine, et que de nombreux appuis avaient été offerts à la résistance contre les vagues d envahisseurs, la Cité Éternelle était le foyer d où avait diffusé dans la conscience de l Europe médiévale, puis de la Renaissance et de l époque moderne, la romanité des Roumains; elle avait porté aux yeux des humanistes la latinité de leur language [ ] le Saint-Siège a agi avec persévérance en faveur de l émancipation du peuple roumain [ ] Cette orientation du Saint-Siège [ ] répond à une nécessité historique européenne profonde. La justesse de cette politique a été confirmé par le cours même des évènements qui a manifesté la vigeur de la pensée vers l unité des Principautés Roumaines. ( Azon a tényen túlmenõen, hogy a román kereszténység latin eredetû, s a hódítók ellenében számtalanszor ajánlotta fel támogatását, az Örök Város volt az otthona a középkortól kezdve a reneszánszon át a modern idõkig a románok római mivoltának, Róma tette nyilvánvalóvá a humanistáknak a románok nyelvének latinitását. A Szentszék kitartóan segítette a román nép függetlenségi mozgalmát [ ] A Szentszéknek ez az irányultsága pedig egy mély európai történeti szükségszerûségre válaszolt. Ennek a politikának a helyességét aztán az események sora igazolta, ami nyilvánvalóvá tette a Román Fejedelemségek egyesüléséhez vezetõ eszme életképességét. ) Ion DUMITRU-SNAGOV: Le Saint-Siège et la Roumanie moderne, 1850 1866 (Miscellanea Historiae Pontificiae edita a Faculatte Historiae Ecclesiasticae in Pontificia Universitate Gregoriana, 48.), Universita Gregoriana, Roma, 1982, 4 5. A szerzõ mûve elõszavában Iuliu Hossu (1885 1970), az erdélyi román nemzeti mozgalom egyik vezetõje, a kommunista rendszer által bebörtönzött görögkatolikus püspök emlékének tiszteleg, de köszöneteinek katalógusából az is kiderül, hogy nemcsak az akkori Románia teljes tudományos intézményhálózatát használhatta, valamint a vatikáni archivumok, a iasi és bukaresti egyházmegyei levéltárak anyagát, hanem segítette a bukaresti ortodox patriarchátus is. A Gregoriánumon egyháztörténeti doktorátusát ezzel az értekezéssel megszerzõ Dumitru- Snagovot (1927 2001) román állambiztonsági ezredesként azonosította Varga Andrea történész a Teleki László Alapítvány szervezésében Bákóban, 2006. június 1 2-án tartott Veszélyeztett örökség veszélyeztetett kultúrák konfencián tartott elõadásában; lásd GAZDA Árpád: Moldvai összefonódások? Interjú Varga Andrea történésszel, www.erdely.ma/moldvaimagyarsag.php?id=58&what=archivum#7. (Az elõadásról készült tanulmánykötetben a név szerinti utalás elmarad, vö. VARGA Andrea: Moldvai katolikusok a Vatikán és a Szekuritáté között = A moldvai csángók. Veszélyeztett örökség veszélyeztetett kultúrák, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2006, 157 161.) 22 Vö. Wolfgang SCHIVELBUSCH: Die Kultur der Niederlage, Alexander Fest, Berlin, 2001. 23 A lassan könyvtárnyi irodalomból két jellemzõ írás: TASNÁDI Erika: Moldvai csángók és magyar táncházasok érintkezései = Csángósors, 175 178; SZOKOL Réka: Nyitott kapuk és átlépett határok, Kommentár 2008/3., 79 85. Lásd még PETI Lehel: A csángómentés szerkezete és hatásai az identitásépítõ stratégiákra = Lenyomatok 5. Fiatal kutatók a népi kultúráról, szerk. Jakab Albert Zsolt Szabó Árpád Töhötöm, Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2006, 129 155. 20