I. díj: Molnár Zsófia, XII. osztály, Bolyai Farkas Elméleti Líceum, Marosvásárhely I. tétel Álarcok a klasszikus modernségben A modernség korszaka a világ- és emberkép radikális változását hozta. Darwin evolúciós elmélete, Einstein relativitás-tana vagy Freud újszerű pszichológiája a művészetek minden ágában éreztette hatását. Az irodalmat, szereplők és én -ek megformálását talán az utóbbi alakította legjelentősebben, rávilágított ugyanis arra, hogy az a szubjektum, amely látható, valójában több (tudatalatti, felettes) én együttesének eredménye. Amikor ösztönösen viselkedünk tehát, olyankor tudatunkat nyomjuk el, és fordítva, de valamelyik része a személyiségnek mindenképpen kénytelen rejtőzni. A gondolatmenetnek erről a pontjáról pedig kézenfekvő az álarc-motivika előtérbe kerülése. Ennek hátterében állhat még a játékos kedv felerősödése, valamint felismerése a számtalan vonzó lehetőségnek, amelyet a maszköltés nyújt. Korábban inkább csak szerepek léteztek: Berzsenyi a horatiusi attitűdöt próbálta magáévá tenni, Csokonai Anakreónhoz kísérelt meg hasonulni (más kérdés, hogy mennyire sikeresen, hiszen a magyar viszonyok között nem lehetett maradéktalanul beleélni magukat az ókori lírikusok viselkedésmintáiba). A klasszikus modernség azonban már inkább maszkokkal dolgozott : ez a színészi kellék az én -t, annak sajátosságait jobban rejti, mint egy szerep, és könnyebben lecserélhető. A legbravúrosabb álarcöltő talán Kosztolányi Dezső. Kortársai úgy emlékezetek rá, mint aki kedvelte a pózt, és mindig alakított. Változatos lírai énjei szintén e játékos kedv mellett tanúskodnak. Az egyik legfontosabb maszk, melyet a versei beszélői magukra húznak, a kisgyermeké: egész költemény-ciklusa született, A szegény kisgyermek panaszai címmel, mely elsődlegesen ezt a látószöget érvényesíti. Külön érdekes például a kompozíció egyik verse, A játék, melyben a gyerek jelmezt próbál, színészkedik: ez már a rejtések halmozása. Egy másik darab, az Ó, a halál kezdetű pedig úgy ábrázolja a felnőttek világát, mint farsangolókat: ezt a kifejezést modern irodalomértelmezések is használják a líra folyamatainak bemutatására. Az álarcok egy másik csoportja azt segíti elő Kosztolányi lírájában, hogy viszonyulni tudjon az emberi lét egyik legabszurdabb, -fájdalmasabb kérdéséhez, a halálhoz. Ez a probléma életművének egészét meghatározza. Az egyik válaszreakció a gyermekkor világába való menekülés mellett, éppen az, amelyet az idézett Marcus Aurelius című vers fejez ki, az ókori bölcselő, császár, költőtárs példáján keresztül: a csendes, sztoikus belenyugvás az elkerülhetetlenségbe. Így ez az álarc tanít a tűrés -re, a hosszu alázat gőgös erényére a megmásíthatatlan előtt. Az Esti Kornél éneke felmagasztalása ( szent ) a maszköltés lehetőségének, mely révén a szorongás, gyötrődés ( vérző-heges seb ) eltakarható. Még akkor is, ha ennek üresség az ára. Ez a néhány sor nem csak Kosztolányi, hanem minden álarcviselő lírikus ars poeticája lehetne tehát. Babits Mihály szintén költői hitvallás-értékű alkotása, a Jónás könyve vagy elöregedett kötéltáncost megidéző verse két újabb vendégarc, melyek lehetővé teszik, hogy a művész közvetve, de annál érzékletesebben kifejezze, milyen értékrendre épít, miért vagy hogyan ír. A megfejtés talán nehezebb, mint korábban, de az ilyen jellegű művekben az olvasó-befogadó maga is társalkotóvá válhat. Az álcázás-motívum beépítése, sőt kiemelt helyen szerepeltetése a líra mellett az epikában is megfigyelhető. Kosztolányi ebben a műnemben is központi szerepet tölt be. Híres regénye, a Thomas Mann által is méltatott Nero, a véres költő például hangsúlyosan épít erre az elemre, hiszen
azt mutatja be folyamatában, ahogyan a maszk letéphetetlenül az őrült császár arcára rögzül, míg ő egy mások által irányított pantomim-figurává degradálódik. Ez a mű az álarc ráfagyásának veszélyeit jeleníti meg. Az Édes Anna című regényben szintén jelen van az álarc, jelmez motívuma: Vizyné unokaöccse, Patikárius Jancsi egyszer nőnek öltözve látogatja meg nagynénjét, majd vigyorgó, torz maszkkal és revolverrel rémíti meg Annát, szerepet kapva így a kettős gyilkosság előkészítésében. Krúdy Gyula A vörös postakocsi-ja, ez a pompás kihágás a műfaji szabályok ellen (Ady), leginkább a különc újságíró Rezeda Kázmér alakjának megteremtésében dolgozik maszkokkal. Ő ugyanis irodalmi alakokból építi föl magát, leveleit különböző álneveken írja alá, a néhány oldalnyi széptevések (mindig nőknek ír) során pedig az álnevekhez tartozó személyek stílusát (Anyegin, Szindbád, egy apát) ölti magára. Kaffka Margit regénye, bár számos referenciális elemmel rendelkezik, és nem utalható az álarcos művek körébe, egy pontján mégis szerepeltet egy cigányjelmezt (amikor a főhős Rudolf trónörökösnek jósol). A jelenet jó példa a klasszikus modernség érdeklődését kifejezni ez iránt a lehetőség iránt, és világosan szemlélteti pont azt, ami a játék lényege: az ember az lehet, aki szeretne lenni, kötöttségei feloldódnak, azt vágja a biztos menedékből mondjuk fél Európa leendő urának szemébe, amit akar. Csattanóképpen Karinthy Frigyes egyik novellája is ide kívánkozhat. Ebben ugyanis, kissé groteszk színezettel, azt mutatja be, ahogyan - egyre mélyebben ásva a festékrétegek alá a férfi, a nő púderből való maszkja alatt semmit sem talál. A humorista szerint tehát egy asszony vagy minden asszony? azért festi magát, hogy álarca ürességét kitöltse. A fenti példák rávilágítanak arra, milyen kiemelt szerephez jutott tehát a maszköltés a klasszikus modernség során. Ez a folyamat aztán a posztmodernben annyira kiteljesedett, hogy a beszélők kilétét eldönteni gyakorlatilag lehetetlen. Én sokan vagyok. / Én kevesen vagyok... Nem az, kiről azt hiszik, / ő volt. Az nem én leszek. - mondja ennek kapcsán Kovács András Ferenc. Esterházy Péter pedig egyenesen a maszktalanság maszk nélküliség maszkjáról beszél... II. tétel Nincs is szavam Egy feltűrt gallérú fiatalember ment a sötét utcán... Érdekcsigázás. Borzalmas. Inkább nem is így kezdődik. Két szó ment az utcán, a sötét utcán. Éppen Esterházy Péter A szavak csodálatos életéből című előadására készültek, mert nagyon hízelgőnek találták már az előfeltevéseket is: Csodálatos életünk... hm, hát igen. Az egyik szó a zajlik, a másik a megváltozzon volt. Ez a novella, hagyománytisztelő módon, az ő belső történéseikre reflektál: mi ment végbe a lelkükben rövid idő egyetlen este alatt. Kazinczy Ferenc látható, a nagy tudós, megszállott nyelvújító, -őrző, -ápoló. Íróasztalánál ül, a Lónyay Erzsébet Psychével való eszmecsere után, és épp a magyar nyelv gazdagságán, szépségén elmélkedik. Milyen szép gondolja, hogy rokon kifejezések segítségével árnyalni tudjuk a jelentéseket. A megváltozzon (átalakuljon, módosuljon...) és zajlik (történik, folyik...) jut eszébe. Boldog.
George Orwell látható, amint egy Északi-tengeri sziget magányában, betegen, szörnyű látomását, az 1984-et írja. Épp légzési panaszai vannak, minden megújuló köhögésroham az Oldspeak egy-egy szavának kiküszöbölését jelenti. Zajlik? Nonszensz. Legyen csak van. Megváltozzon? Ugyan. Ilyen nem is kell. Semmi sem változik. A Párt örök. A két szó látható, megérkeztek az előadóterembe. Mivel üres széket nem találtak, félrelökdöstek valakit, ez egyszerűen hangulatukból következett. A zajlik dinamikus. Meg az emberek amúgy sem csodálkoztak. Semmin sem csodálkoznak, amin kellene. Esterházy azt mondta: Sokan tolonganak most a damaszkuszi úton. Ezt nem értették, de megjegyezték, hogy fellapozzák majd az Értelmezőben. Orwell nevét is megjegyezték, érdeklődtek a Newspeak után. Legjobban azonban az vésődött emlékezetükbe, amit az előadó a végén, és halkan mondott, hogy a felvevőgépek, magnók nem hallották: Most, mikor ugyanúgy zajlik, mint mindig, legfőbb ideje, hogy megváltozzon. - Ó, az újító törekvésekre gondol. mondta Megváltozzon. Zajlik csak bólogatott hozzá. Ezt értették. Egészében véve pedig fellelkesültek, szerették Esterházyt, és elhatározták, hogy kedvére tesznek. Taxival mentek haza, hogy gyorsabb legyen, és utánanéztek mindennek. Megértették, mi a pálfordulás, mit jelent az Újbeszél. Azt érezték: ez igen, ez radikális. Kicsit elszomorodtak, mert hát nehéz a búcsú az identitástól, de meg kell lennie. Így vált azon a számára sorsdöntő napon Megváltozzon Most -tá, Zajlik pedig Mindig - gé. Tandori verset akart írni. Mivel Tandori Kornis szerint megvan, gondolta, támaszkodik valakire, és Esterházyt választotta. Ő is hallotta ugyanis, amit mondott, mert pont a szavak mellett ült. De amikor az ugyanúgy -hoz ért, rájött, hogy Pilinszkynek igaza van, amikor azt mondja: Nincs is szavam. mert tényleg nem volt. Így azt a két szót kihagyta, de azóta is mindenki dicséri eredetiségét. Ez a csattanó. II. díj: Finna Eszter, XII. osztály, Bolyai Farkas Elméleti Líceum, Marosvásárhely, Maros megye I. tétel Álarcok a klasszikus modernségben Amint a korok változnak, úgy változnak velük együtt az emberek is. A mítoszok hőseitől kezdve, átóvakodva a középkori legendák példát állító, erkölcsös személyeinek történetein, az irodalom útja különleges görbét ír le az én -ek kivoltát illetően. De ha nem is ugrunk oly messzire, egészen korunk posztmodern törlődött, kisemmizett énjéig, megfigyelhetjük, mekkora változást hozott már a romantika is a személyek alakulásában. Vörösmarty Csongora és Madách Ádámja is az idillit, a tökéletességet, az Egészet kutatja... A klasszikus modernség kora azonban ehhez viszonyítva is újat, másat hoz. A tökéletesség, a mámor, az értékeket hordozó Sziget tovatűnik, s helyét átveszi a töredezettség, a folytonos utazás. A művész ráébred arra, hogy a világ kiismerhetetlen, megfejthetetlen, nincs benne külön Jó és Rossz, s mindig valamilyen formában, valamilyen új álarcban mutatkozik meg minden érték benne. Ez a megrendülés, csalódás vezet a személyiség
osztottságához, a megsokszorozódott én -ek kialakulásához. Az író elretten attól, hogy semmit (talán még önmagát sem) képes megismerni. Ez a bizonytalanság, az ürességben való önmagátkeresésben egy új technikát szül: a maszkképzés technikáját. A klasszikus modern író tehát álarc mögé bújik. Talán helytelen lenne maszknak nevezni azt, amit magára ölt, hiszen a maszk tulajdonképpen az arcot eltakarja, nem hagy lehetőséget az író valódi arcának megmutatkozására. De az álarc lehetőséget nyújt arra, hogy olyan elképzeléseket mondhasson ki, melyek talán mindezidáig nem jellemezték gondolkodásmódját, de egyes helyzetek léte mélyebb rétegeibe hatolva követelik énje osztottságát. Ha a klasszikus modernség álarcot öltő íróira, költőire gondolunk, nyomban felsejlik előttünk Krúdy, Kosztolányi, s a lírában oly kimagaslóan élő, a Minden és Semmi között néha álarc mögé rejtőző Ady is. A felsoroltak az arc-álarc-technika más-más oldalát mutatják műveikben, s ahogyan betekintést nyerünk a novellákba, költeményekbe, felfedezni véljük az álarcok érdekes játékát. Krúdy Gyula, a magyar impresszionista epika talán legkiemelkedőbb alakja, miközben írásaiban utat ad az emlékezés folyójának, alakteremtésében valahogyan saját magát keresi... a Szindbád-novellák különös példái az alterogo-képzésnek, ami Krúdynál egyféle álarc. Nem lehet meghatározni, Szindbád nosztalgiázó, saját emlékeiben élő személyisége valójában az íróéval interferál vagy egy valóságos álarc. Mivel az elbeszélés egyes szám harmadik személyű, az olvasó gondolhat akár egy egyszerű ember egyszerű történetének elbeszélésére is. Azonban Krúdy, mintegy felhasítja Szindbád lelkét, belelát gondolataiba, emlékeibe, történeteibe. Úgy ír a régi hídról, mintha azt ő maga is ismerte volna valamikor, s a hajós emlékei ismerősnek tetszenek előtte, mintha tolla saját lelkivilágát, érzéseit tinzázná, maszatolná papírra. A Krúdy-álarc tehát nem egy posztmodern Esterházy-maszkra hasonlít, nem egy személy nélküli álarcosbál, szerepek cseréje. Talán saját (az elbeszélés esetleges nehézségeiből, az én-elbeszélés megtagadásából, elutasításából fakadó) félelmei késztetik az írót arra, hogy ne önmagáról, hanem inkább önmagából alkosson, ne énjét mutassa, inkább énjének mására teremtett álarcát... hiszen hogy is tudhatna önmagáról írni, mikor pontosan nem is tudhatja, ki önmaga? Kosztolányi esetében megint más a helyzet. Esti Kornél nevezhető egyfajta átlátszó álarcnak is, de mindenképpen inkább alteregó. A mű elbeszélője és elbeszéltje sem azonosítható teljesen Kosztolányival, mégis ketten (hárman?) megalkotják töredékükből az író irodalmi én -jét. A nyelvi megformáltság különösen fontos szerephez jut itt: az álarcok megformáló eszköze. A nézőpont viszonylagossága, a beszédmód olykor nyelvi regiszterekkel történő tagolása otthont ad az álarc-öltés játékának... És ki más, ha nem Kosztolányi, tud igazán bánni e játék-szerekkel? Esti Kornél éneke című költeményében a nyelvi dallamosság, megszerkesztettség ritmusa által beszél (szín)játszó költő mivoltáról. A szent bohóc-üresség által megidézi a klasszikus modernségre oly jellemző űrt, a személy kiteljesedésének kilátástalanságát. A szívem hetyke festék mondja Esti Kornél, s a vért így azonosítja, önti le festékkel. A szenvedést tehát festék, álarc palástolja, s ez a hangulat, a játék mögül kevetülő véres komolyság a halál félelmét eljátszani kívánó, meghasonlott, szerepei, álarcai mögött szenvedő én sorsára is rányomja bélyegét. A Marcus Aurelius-i szerep magára öltése ugyancsak játéknak minősül, az álarcot föl-le vevő Kosztolányi hol megmutatja saját gondolatait, hol a római hadvezér álarca mögé bújik. Így születik meg versében a feldarabolt, saját, valódi szerepét, szerepkörét kereső én. A klasszikus modernség emberét tehát víg álarc födi a kor kegyetlen, kiismerhetelen helyzetei előtt. Mikor már nincs válasz a romantika Ki vagyok én?, Mi a célom a világban?, Hol a helyem? és Hol találom meg a boldogságom? kérdéseire, nem marad más, csak e kérdésektől s a lehetséges válaszoktól való elszakadás. Krúdy az emlékek felidézése áltat ír önnön
érzéseiről, Kosztolányi ezer álarc mögül szólal meg, néha le is vetve ezeket, s megmutatva igazi arcát (?), Ady egyensen meghatározza magát költészete által: észak-fok, idegenség... Egy dolog bizonyos azonban. Az álarcformálás, mint technika a klasszikus modernség korában születik, s habár igazi maszkot öltésről inkább a kései modernség Szilágyi Domokosánál vagy a posztmodern íróknál, költőknél (Esterházy, Kovács András Ferenc, Bodor Ádám) beszélhetünk, mindenképpen érdekesek a klasszikus modern álarcok is. Ez pedig nem más, mint egyfajta menedék az írónak, egy toll, mellyel megteremtheti új, szövegbeli identitását, mely személyisége töredékességében megmutatja olvasóinak azt, ami valahogyan mégis jellemzi őt. II. tétel Első és egyben utolsó fejezet, melyben a férfi ráeszmél: legfőbb ideje, hogy. Sietett... Maga sem tudta, merre, és ez rettenetesen izgatta, sőt, felkavarta. A legrosszabb az volt talán, hogy ezekben a napokban mintha nem ismert volna magára. Haha! Méghogy magára! Hiszen bohóc volt, ahogy anyja mondaná, színész, aki zihálva, fuldokolva kapaszkodik szerepeibe. Mert micsodát alakított az Othelló-ban, mindenki dicsérte, majdhogynem hozzászokott szerepéhez. - Pár perc és ott vagyok... De hol? Színész volt, igen, emlékeiben ott égett minden játék, a színpad pora ott fürdött lábainál a napsugarakban... Mert most már az utca is színpad, igen! Színpad a járda, a villamos, a vegyesbolt, színpad az is, színpad a kávézó, minden szék és minden ágy... Színpad az otthon is. - Fel a lépcsőn, már csak néhány másodperc és lépés választ el az ajtótól. Megdörzsölte szemét önkéntelenül is, azt hitte, álmodik. Nem volt jellemző rá ez a szeleburdiság, ez az önmagából való kivetkőzés. Az utolsó dolog, amire emlékezett, mielőtt az az idegesítően vezérlő gondolat eluralkodott elméjében, az volt, mikor a sminkszobában, a rendezőre várva, unalmában Rimbaud-verseket olvasott, s részegen magába itta a sorokat. Ezt szokta tenni. Igen. Verseket olvas. A versek mindig segítenek megnyugodni, kiteljesedni. Emlékezett arra, hogy mikor az a vöröshajú lány elment, egy hétig Babitsot olvasott, a dallamok segítették... De nemis. A vöröshajú lány, az is csak egyik színdarabban volt, hát persze. - Nyílik az ajtó. Már bent is vagyok... Itt. Amint hazaért, ledobta kabátját. Egyszerre nagyon melege lett. Nem tudta, miért tette, hogy hagyott mindent a színházban, és hazament. Hiszen ez csak egy szokásos nap, nem valami damaszkuszi út... Mit vár magától? Hogy megszűnjön lenni? Hogy megszűnjön színész lenni? Hogy hátat fordítson mindannak, ami eddig volt?! Ha nem színész, akkor ki ő? Mit játsszon el önmagát? Akaratlanul, indulatában megfordult, és az előszobai tükörbe nézett, és én megláttam magam. Hangos gépzajra ébredek... és már megint ajtókkal álmodtam.. bolond álmok... Lassan kikászálódom ágyamból, még a végén elkések a próbáról gondolta magában a férfi, s álomtól gyűrött arcára ráült a felismerés: ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy semmi. Indult is a színházba.