ELŐSZÓ Zsidó orvosok mint arra egy 1151-ben kiadott rendeletből következtethetünk már az Árpád-házi királyok alatt működtek hazánkban, főként a királyi és nagyúri udvarokban. Az első, név szerint ismert, hazai születésű zsidó orvost, Moyses de Hungariát Nagy Lajos zsidóellenes rendelete késztette emigrációra. Zsidó orvosok a 15 17. század közt is működtek, elsősorban fejedelmi, királyi udvarokban, ám számuk mindvégig igen csekély maradt. A budai, majd pesti Orvoskaron, miután az a nem katolikusoknak is engedélyezte a doktorátust, az első, itthon végzett izraelitaként Österreicher Manes József 1782-ben kapott diplomát. (A szintén zsidó Oppenheimer Bernát ugyan már 1775-ben végzett Nagyszombatban, de csak 1782-ben kaphatta meg oklevelét.) A jogegyenlőség elnyerése után a 19. század harmadik harmadában a zsidó orvostanhallgatók száma a magyar egyetemeken jelentősen megnőtt. 1897-ben Pesten az orvostudományi kar összes hallgatóinak száma 707 volt, ebből 365 zsidó vallásúnak vallotta magát. Arányszámuk az első világháborúig lényegében nem változott, s így feltehető, hogy a 20. század elején a magyar orvosok legalább egyharmada, de talán fele zsidó volt. A Monarchia liberális világában a zsidó fiatalság szabadon érvényesíthette tehetségét, így a századvégen Budapest zsidó orvosai között több főorvost és tanszékvezető tanárt találunk. A 19. század második felében a Második Bécsi Iskola híres tanárai a Monarchia fővárosába vonzották az orvosi pályára készülő fiatalokat. Az orvossá avatottak részben az egyetem klinikáin dolgoztak. Közöttük 34 magyar zsidó orvostanárt számláltam meg. 5
Az első világháborút követő, 1920-ban megszavazott, numerus clausus néven ismert törvény amely a maga nemében első volt Európában mind az orvosi pályára készülők, mind pedig az orvosok életében tragikus változást hozott. A törvény előírta, hogy a felsőoktatásba felvett zsidó vallású hallgatók aránya nem haladhatja meg a zsidóknak a népességen belül megállapított arányszámát, amely hat százalék körül mozgott. A törvény a felsőbb szemeszterek hallgatóira is vonatkozott, s ennek következtében 1560 zsidó egyetemi hallgató nem fejezhette be tanulmányait Magyarországon. A fiatal orvosok szakképesítése is korlátokba ütközött, mivel az egyetemi klinikákon a fajvédő szervezetek tagjai csak a legkivételesebb esetekben engedélyezték a felvételt, s az ott dolgozó zsidó tanársegédek számát is korlátozták. A medikusok külföldi, főleg olasz egyetemeken kezdték vagy folytatták tanulmányaikat, s ezzel egy időben az orvosok kivándorlása is kezdetét vette. A zsidó orvosok nagy része Amerikába, Németországba emigrált, és tudásuk a nyugati orvostudományt gazdagította. A Zsidókórház volt az egyedüli hely, ahol egy fiatal zsidó orvos munkát és szakképesítési lehetőséget talált. A kórház vallásfelekezetre való tekintet nélkül vette fel a betegeket, s így a benn fekvő páciensek fele keresztény volt. A Szabolcs utcai kórház a főváros legmagasabb nívójú egészségügyi intézményének számított, s a politikai, szellemi és gazdasági élet legismertebb képviselői is a Zsidókórházban kezeltették magukat. 1938-ban meghozták az első zsidótörvényt, amely egyelőre csak gazdaságilag sújtotta a zsidó lakosságot. Ezzel egy időben igen sok zsidó orvost hívtak be megszégyenítő munkaszolgálatra. A hirtelen fellépő orvoshiány a keresztény la- 6
kosság körében is sok szenvedést okozott. Az első zsidótörvénynek is voltak azonban már halálos áldozatai: a kiváló Liebermann Leó professzor a törvény megjelenése napján szíven lőtte magát, Ugyanekkor az emigráció újabb hulláma is elindult nyugat felé. Az első zsidótörvényt a következő években továbbiak követték, majd 1944. március 19-én, a német hadsereg bevonulása után kezdetét vette a végső megoldás végrehajtása. Magyarország összes vidéki településeiből deportálták a nem katonaköteles zsidó lakosságot, és az ország, Budapest kivételével mindössze hat hét alatt zsidómentessé vált. A német hadsereg lefoglalta a Zsidókórházat, a röntgenosztály személyzetét hamis vádak alapján deportálták, s a benn fekvők közül később a nyilasok több neves személyt elhurcoltak és megöltek. Az orvosok a Wesselényi utcai iskolában szükségkórházat szerveztek, és ott folytatták munkájukat. 1944- ben Budapest neves orvosai közül több, köztük Pólya Jenő is a nyilas uralom áldozata lett. Sokan a munkaszolgálatnak, mások rokonaik, barátaik vagy derék és bátor emberek segítségének köszönhették csak életben maradásukat. 1944. október 16-án az SS-ek Pusztavámon az úgynevezett orvosszázad 215 tagját gyilkolták meg. Az idősebb vidéki orvosok a német koncentrációs táborokban pusztultak el. A háború befejeztével a 25 évig tartó, törvényekkel is támogatott korlátozások megszűntek, és a zsidó orvosok szabadon érvényesíthették tehetségüket. Politikai szempontból bizonyos mértékben előnyük is volt keresztény kollégáikkal szemben, hiszen az előző rendszerben nem viselhettek köztisztségeket, így nem kompromittálódhattak az új hatalom szemében. A zsidók ráadásul örömmel és hálával fogadták a bevonuló szovjet katonákat, mivel valóban a felszabadulást, 7
az életet jelentették számukra. Az elszenvedett üldözések hatására, gyakran hiú reményekkel eltelve, máskor puszta karrierizmusból sokan léptek be közülük a kommunista pártba, s vállaltak politikai szerepeket is. 1945 tavaszán Magyarországon újra kezdetét vette az orvosok képzése, s mindazok, akik az elmúlt években a numerus clausus vagy a háború miatt kimaradtak, és életben maradva hazatérhettek, most szabadon iratkozhattak be az egyetemre. Az előadótermekben nem volt elég hely, és a tanárok mozikban tartották az előadásokat. Az egyetem vezetősége a tanári kar tagjai közé választotta a Zsidókórház és a különböző közkórházak neves zsidó orvosait, s így az újjászerveződő egészségügyi szolgálatban, valamint az orvosi karokon a háború után már sok-sok zsidó orvost találunk. A zsidó orvosok emigrációjának újabb nagy hullámát csak 1956 hozta el. (A magyar orvosi emigráció sajnos, bár mindig változó okokból, ám azóta is folyamatos maradt.) A mai, nagyjából 38 ezres magyar orvostársadalomban e hosszú és szomorú történet eredményeképpen a zsidó orvosok aránya immár elhanyagolhatónak mondható. Könyvemben 150 zsidó származású, neves magyar orvos életrajzát közlöm. Az eddig általam feldolgozott életrajzoknak ez csak kisebbik része, ám gyűjteményemet nem afféle lexikonnak szántam: elsőrendű célom az emlékezés volt. Tisztában vagyok vele, hogy számos, arra érdemes személy ezúttal nem szerepel e kötetben hogy csak a legnagyobbakat említsem, például Alexander Ferenc, Mauthner Lajos, Hirschler Ignác, Korányi Sándor sem, de terjedelmi korlátok egyelőre nem tették lehetővé ennél több biográfia közlését. Egyes életrajzokhoz a felhasznált irodalmat is csatoltam, másoknál ettől eltekintettem. Ennek az a magyarázata, hogy 8
ezek az életrajzok eredetileg különféle lapokban jelentek meg, amelyek mind más és más követelményeket támasztottak, illetve lehetőségeket nyújtottak a publikálás alkalmával. Az alább olvasható életrajzok, amellett hogy mint általában embertársaink életrajzai önmagukban is érdekes, megdöbbentő, olykor megindító olvasmányok, remélem, kellően bizonyítják a zsidóság kiemelkedő szerepét a magyar orvostudomány történetében. Sőt, talán egyben az elmúlt 200 esztendő magyar történelmének is érdekes és különleges dokumentumaiul szolgálnak majd. Dr. Emed Alexander Haifa, Izrael 9
ÁDÁM LAJOS (1879 1946) Ádám Lajos a két világháború közötti időszakban a magyar sebésztársadalom egyik kiváló, nemzetközi hírű képviselője volt. Szegény család gyermekeként Hont megyében, Tengernye nevű faluban született 1879. május 1-jén. A budapesti Orvostudományi Egyetemen 1904-ben avatták orvossá, első munkahelye a Szent István Kórház sebészeti osztálya volt, ahol Hültl Hümér professzor mellett dolgozott. Hültl akinek műveltségén, kiváló emberi tulajdonságán kívül a műtéti technikája is legendás volt korán felismerte Ádám rendkívüli képességeit, és tág teret biztosított működésének. Hatéves kórházi tevékenysége alatt 4000 műtétet végzett, és kiforrott sebészként hagyta el a kórházat. Amikor megvált a Szent István Kórháztól, az akkori igazgató, dr. Müller búcsúzóul ezt mondotta: Dr. Ádám, ön volt a kórház legjobb alorvosa. Hiszen nem is ismert, igazgató úr válaszolta szerényen. Éppen azért volt jó alorvos, mert nem kellett, hogy megismerjem. Később egy Torontál megyei sebész főorvosi munkahelyre pályázott, amit azonban nem nyert el. Ez a kudarc nem keserítette el, és 1912-ben a Dollinger professzor vezetése alatt álló I. Sebészeti Klinika dolgozója lett. A balkáni háború kitörésekor a Magyar Vöröskereszt Egylet Bulgáriába küldött missziójának vezetését Dollinger professzor ajánlatára Ádám fogadta el. A háborúból visszatérve a klinikán folytatta munkáját, és 1914-ben strúmaműtétet végzett helyi érzéstelenítésben, ami akkor nagy feltűnést keltett. Ebben az évben első tanársegéd lett, és 1916-ban a Zsigerek sebészete tárgyköréből magántanári kinevezést szerzett. A háború alatt különböző hadikórházakban működött. Babics Antal, aki 11
tanítványa volt, 1946-ban így emlékezett meg róla: Az első világháború idején mutatta meg valójában, hogy az emberszeretet milyen teljesítményekre ösztökélheti a hivatásában feloldódó orvost. A szó legteljesebb értelmében reggeltől estig a műtőasztal mellett állt, és mint sokszor elmondta: Gyerekek, akkor voltam boldog, ha tizedik műtét után megpihenve azt éreztem, hogy valami haszna van embertársaimnak a munkámból. A háború befejeztével Ádám Lajos 40 éves korában feleségül vette gr. Nakó Erzsébetet, akivel a származási és vallási különbségek ellenére is boldog házasságban élt. 1919-ben a budapesti székesfővárosi Zita Kórházban, majd a Kun utcai kórházban sebész főorvossá nevezték ki. 1926-ban nyilvános rendkívüli tanárként a III. sz. Sebészeti Klinika élére került, és ugyanott 1930-ban nyilvános rendes tanárrá nevezték ki. Egyetemi tanári működését rendkívüli nehéz körülmények között kezdte meg: kinevezésétől évek hosszú során sok méltatlan támadásnak és mesterségesen szított gyűlöletnek lett a célpontja. A vidéki zsidó családból származott Ádámot az első világháború utáni keresztény kurzus idején nevezték ki, és néhány klinikai igazgató nem kívánta őt a Pázmány Péter Tudományegyetem tanárainak társaságában. Koholt vádakat terjesztettek, azt állították, hogy hálás páciensei nyomására nevezték ki, megsértve az egyetem autonómiáját. További híresztelések szerint egyesek lepénzelték a diákokat, hogy vegyenek részt Ádám előadásain. Röpcédulákon ócsárolták, gyűléseken tiltakoztak kinevezése ellen. Sokáig nem kapott meghívást a kari gyűlésekre és a tanártestület formális találkozásaira. Törvényszéki tárgyalásra került sor, amiről a pesti napilapok is beszámoltak. A Magyarság című napilap 1930. október 23-i számában Egy katedra címen a kinevezése 12