Titkok, hazugságok, demokrácia

Titkok, hazugságok, demokrácia Noam Chomsky David Barsamian interjúkötete Független Média Kiadó

Cím: Susan McCallister Az eredeti interjúk 1993. XII 6., 1994. //. 1., 1994. IV. 11., 1994. V.2. Transcripts: David Barsamian, Sandy Adler Szerkesztés és tipográfia: Arthur Naiman Borítókép: Jerry Markatos A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Secrets, Lies and Democracy 10. kiadás 2003. augusztus ISBN: 963 86753 OS Sorozatszerkesztő: Gálai Éva Fordította: Erhardt Miklós Szerkesztette: Antal Csaba Tipográfia és műszaki szerkesztés: Antal Csaba Köszönet Marusnik Tündének David Barsamian, 1994 Magyar kiadás Független Média Kiadó, 2005 Felelős kiadó: A független Média Kiadó ügyvezetője

Szerkesztői megjegyzések Noam Chomsky Az Egyesült Államok Tökéletlen demokrácia Tartsuk jól a gazdagokat! Egészségügy Bűn és büntetés A fegyvertartás fcor/átozása Hogyan süllyedünk a harmadik világ szintjére? A munkavállalók A CIA A média Sport Vallási fundamentalizmus Mindenki törődjön a saját dolgával! A világ Növekvő egyenlőtlenségek Szabad kereskedelem Mexikó és Dél-Közép-Los Angeles Haiti Nicaragua Kína Oroszország Adósságtörlesztés és tömeges gyermekhalál Történelmi háttér Mégis a nácik nyerték meg a háborút? Chile Kambodzsa Második világháborús hadifoglyok Egyéb kérdések Fogyasztás kontra jólét Szövetkezeti vállalkozások Közelgő ökokatasztrófa Nukleáris energia A család Mit tehetünk? Szójegyzék További könyvek a Független Média Kiadótól Tartalom

Szerkesztői előszó Ezt a könyvet azokból az interjúkból állítottam össze, amelyeket David Barsamian készített Noam Chomskyval. Az anyagot igyekeztem tematikus rendbe szervezni, és amennyire csak lehetett, kivettem belőle az önismétléseket, ami ilyen nagy lélegzetű interjúkban óhatatlanul előfordul. Végül az egészet elküldtem Chomskynak és Barsamian-nak, hogy a végső javításokat és változtatásokat elvégezhessék benne. Barsamian és a betelefonáló rádióhallgatók kérdéseit ezzel a betűtípussal szedtem, külön jelezve a rádióhallgatók kérdéseit Néhány olyan kifejezés és név esetében, melyek első hallásra idegennek tűnhetnek, szövegközi [zárójeles], illetve lábjegyzetes magyarázatokkal segítjük a megértést. [Ezt a magyar változatban egyes helyeken szükség szerint kiegészítettük a magyar szerk.] A könyv alapját képező interjúk eredetileg az Alternative Radio sorozatban hangzottak el, melyet százhuszonöt állomáson lehet fogni az Egyesült Államokban, Kanadában, Európában és Ausztráliában. Az Alternative Radio több száz, Chomskyval és más tehetséges szónokokkal készült interjút és riportot őriz hangszalagon vagy leiratokban. Ezekről ingyenes katalógus rendelhető az ar@orci.com e-mail címen a http://alternativeradio.org internetes oldalon keresztül vagy pedig a Box 551, Boulder CO 80306 postafiók-címen levélben, illetve a 800 444 1977-es telefonszámon. Arthur Naiman

A szerzőről Noam Chomsky 1928-ban született Philadelphiában. 1955 óta tanít a Massachusetts Institute of Technologyn, ahol harminckét évesen egyetemi tanár lett. A huszadik századi nyelvészet kiemelkedő alakja, aki nyelvészeti munkásságán túlmenően számos könyvet írt korunk társadalmi-politikai kérdéseiről is. Politikai témájú előadásait rendszeresen telt házas rendezvényeken hallgatják az Egyesült Államokban és világszerte, számtalan elismerés, kitüntetés és díj birtokosa. Egy józanabb világban küzdelme az igazságosságért már régen meghozta volna számára a Nobel-békedíjat.

Az Egyesült Államok Tökéletlen demokrácia Anthony Lake, Clinton nemzetbiztonsági tanácsadója, lelkesen szorgalmazza a demokrácia kibővítését a tengerentúlon. Az Egyesült Államokra is ki kellene ezt terjesztenie? Azt nem tudom megmondani, hogy mi Anthony Lake elgondolása, de napjainkban a demokráciának egy meglehetősen sajátságos értelmezése került előtérbe, amelyet elég pontosan leírtak a jobboldal őszintébb képviselői. Thomas Carothers, aki részt vett a demokrácia megerősítését célzó program -ban [democracy assistance project] Reagan elnöksége idején, egy könyvet és több cikket is írt a témáról. Szerinte az Egyesült Államok a demokráciának egy olyan hierarchikus formáját igyekszik megvalósítani, melyben továbbra is a hagyományos hatalmi struktúrák, alapvetően a vállalatok és szövetségeseik, végzik a tényleges kormányzást. Így a demokrácia bármely olyan formája elfogadható számára, amely ezeket a struktúrákat érintetlenül hagyja, míg az olyanok, melyek meggyengítik a vállalatok hatalmát, továbbra is tűrhetetlenek. Ezek szerint a demokráciának két meghatározása létezik: egy elméleti és egy gyakorlatban megvalósuló. A gyakorlatban megvalósuló meghatározás többé-kevésbé egyezik azzal, amit Carothers leír. Az elméleti definíciónak sok különböző dimenziója létezik, de nagy általánosságban elmondható, hogy egy társadalom olyan mértékben demokratikus, amennyire az embereknek lehetőségük van részt venni a közügyek alakításában. Ez sokféleképpen valósulhat meg, de amíg ez a lehetőség adott, a társadalom demokratikus. Egy társadalom ékeskedhet a demokrácia formai jegyeivel úgy, hogy valójában egyáltalán nem is demokratikus. Például a Szovjetunióban is voltak választások. Az Egyesült Államok nyilvánvalóan rendelkezik a demokrácia formai jegyeivel: vannak előválasztások, választások, népszavazások, megvan a képviselők visszahívásának lehetősége, és így tovább. De milyen ez a demokrácia a társadalmi részvétel szempontjából? A közvélemény már hosszú ideje alig vehet részt a közügyek irányítási elveinek kialakításában és az elvek gyakorlati bevezetésében, A társadalmat üzleti érdekeltségek irányítják. A politikai pártok pedig már régóta ezeket az érdekeket képviselik. Ennek a nézőpontnak az egyik változata az, amit Thomas Ferguson politológus a politikai befektetés elméleté -nek nevez. Véleménye szerint az államot olyan befektetői csoportok irányítják, amelyeket valamilyen közös érdek fűz össze. Ahhoz, hogy valaki részt vehessen a politikai életben, megfelelő forrásokra és személyes befolyásra van szüksége, mert csak így válhat ilyen csoportok tagjává. Ferguson azt állítja, hogy a tizenkilencedik század eleje óta ilyen befektetői csoportok vetélkednek a hatalomért. Azok az időszakok, amelyekben látszólag nem történt semmi komolyabb, egyszerűen olyan periódusok voltak, amikor a jelentősebb befektetői csoportok többé-kevésbé egyetértettek a politika általános irányelveiben. Konfliktusok akkor alakulnak ki, amikor a befektetői csoportok álláspontja különbözik. A New Deal idején például a magántőke különböző csoportosulásai számos kérdésben konfliktusba kerültek egymással. Ferguson

körülhatárol egy fejlett technológiai háttérrel rendelkező, tőke-intenzív, exportorientált csoportosulást, amely határozottan támogatta a New Dealt és a reformokat. Ez a szektor fegyelmezett munkaerőt és külkereskedelmi nyitást akart. Egy másik, inkább munkaintenzív, a belső, helyi piacokra orientálódó csoportosulás, amely lényegében a National Association of Manufacturers köré tömörült, a New Deal ellen foglalt állást. Ők nem akarták egyik fent említett reformot sem, ellenezték a New Dealt, és elutasították annak minden reformját. [Persze nem csak ezek a csoportok játszottak ebben az időben szerepet, ott volt még a munkásmozgalom, a korszak erőteljes társadalmi erjedése és a hasonlók.] Ön szerint a nagyvállalatok befolyása összeegyeztethetetlen a demokráciával, és a szónak a politikai elemzésekben használt értelmében a nagyvállalatok fasiszták Ez nagyon erős vád Pontosan hogy érti? A fasizmus hagyományos felfogását értem alatta. Amikor [a brit közgazdász, John Maynard] Keynes életrajzírója, Robert Skidelsky úgy írja le a háború utáni rendszereket, mint amelyek fasiszta mintákat követnek, egyszerűen olyan rendszerekre gondol, amelyekben az állam a vállalati struktúrában egyesíti a munkát és a tőkét. Eredetileg is ez volt a fasiszta rendszer lényege. Megnyilvánulási formái változhatnak, de a célja egy ideális abszolutista állam létrehozása, amely hierarchikus, és amelyben a benne élők alapvetően utasításokat követnek, A fasizmus a politika területéről vett kifejezés, ezért szigorú értelemben véve nem alkalmazható a nagyvállalatokra, de ha az ember alaposabban megvizsgálja azokat, bennük a hatalom felülről halad lefelé: az igazgatói testület felől a menedzserek, alacsonyabb rangú menedzserek, végül pedig az eladók, gépírónők és a többiek felé. Semmiféle hatalom vagy tervezés nem áramlik alulról fölfelé. A végső döntés pedig a befektetők, a cégtulajdonosok és a bankok stb. kezében van. Az ember persze megakaszthatja a fogaskereket, élhet javaslatokkal, de ez lényegében igaz a rabszolgatartó társadalmakra is. Aki nem tulajdonos vagy befektető, annak itt nincs szava. Választhatja azt, hogy bérbe adja a munkaerejét a vállalatnak, vagy hogy megvásárolja az általa előállított javakat és szolgáltatásokat, avagy helyet talál magának az utasítás-teljesítés hierarchiájában, de ez minden. Ennyi az összes ellenőrzési lehetősége a vállalat felett. Ebben persze van azért némi túlzás, mert a vállalatoknak is meg kell felelniük néhány törvényi előírásnak, és korlátozott mértékben a nyilvánosság is ellenőrizheti őket. Vannak adók is és a többi. De annyi biztos, hogy a vállalatok mégis totalitáriusabbak, mint a legtöbb intézmény a politikai színtéren, amelyet totalitáriusnak minősítünk. Van egyáltalán bárminek jótékony hatása, amit a nagyvállalati konglomerátumok tesznek? Nagyon sok minden, amit egy vállalat tesz, véletlenségből kedvez az átlagembereknek. Ugyanez igaz a kormányra vagy bármi másra. De mi az, amit el akarnak érni? Nem a munkások élet- és munkakörülményeinek javítása, hanem a haszon és a piaci részesedés. Ez nem valami nagy titok, hanem olyasmi, amit az embereknek már az általános iskolában meg kéne tanulniuk. Az üzleti szféra szereplői a profit, a hatalom, a piaci részesedés és az állam feletti ellenőrzés maximalizálására törnek. Amit eközben tesznek, az néha segít másoknak, de ez merő véletlen. Sokan úgy tartják, hogy a Kennedy-merénylet óta az üzleti szféra és az elit hatalmi körei irányítják az állítólagos demokráciánkat Hozott valamilyen változást Clinton elnöksége? Először is Kennedy az üzleti szféra pártján állt. Alapvetően ennek az érdekcsoportnak volt a jelöltje. Meggyilkolása nem volt észrevehető hatással a politikára. [A korai hetvenes években,

Nixon idején volt egy fordulat, de ennek okai a nemzetközi gazdaságban beállt változásokra vezethetők vissza.] Clinton pontosan az, aminek mondja magát: egy üzleti köröket támogató elnök. A Wall Street Journal mindjárt a NAFTA-szavazás után címoldalon egy terjedelmes és rendkívül lelkes cikket hozott le róla. Az írás rámutat, hogy a Republikánus Párt inkább általában véve védi az üzleti érdekeket, a demokraták viszont a nagyvállalkozások érdekeit képviselik a kisvállalkozások érdekeivel szemben. Clinton, szerintük, ez utóbbinak a tipikus példája, A cikkben idézték a Ford Motor Company, az acélipar és más üzletágak felső vezetőit, akik úgy nyilatkoztak, hogy számukra ez minden idők egyik legelőnyösebb kormányzata. Egy napra rá, hogy a Kongresszus szavazott a NAFTA-ról, a New York Times is közölt egy rendkívül informatív, Clinton-párti címlapsztorit a lap washingtoni munkatársától, R. W. Apple-től, Apple azzal vádolta Clintont, hogy egyszerűen nincsenek elvei. Visszalépett Bosznia, Szomália, Haiti és a saját gazdaságélénkítő és egészségügyi programja kérdésében is úgy tűnt, hogy egy olyan fickó, akinek igazából nincs tartása. De aztán bebizonyította, hogy igenis az elvek embere, és van vér a pucájában amikor is kiállt a NAFTA nagyvállalati verziója mellett. Vannak tehát elvei meghallja a nagy pénz szavát, Kennedy is éppen ilyen volt. Rádióhallgató: Sokszor eltűnődöm azokon az embereken, akiknek rengeteg a pénzük, és ezért óriási befolyással rendelkeznek. Ön szerint lehet logikus magyarázatot találni a viselkedésükre? Nagyon logikusan és racionálisan cselekszenek a saját érdekeik mentén. Vegyük például az Aetna Life Insurance főigazgatóját, akinek csak a fizetése 23 millió dollár egy évben. Ő egyike azoknak, akik az egészségvédelmi programunkat fogják működtetni, ha Clinton tervét elfogadják. Tegyük fel, hogy önnek sikerülne őt meggyőznie; lobbizzon az ellen, hogy a biztosítási szektor működtesse az egészségügyi programot, mert az igen káros lesz a népességre [és tényleg az lesz]. Tegyük fel, hogy sikerülne őt meggyőznie, hogy mondjon le a fizetéséről, és váljon rendes, dolgozó emberré. Vajon mi történne akkor? Kidobnák, és valaki mást ültetnének a helyére. Ezek itt intézményi problémák. Miért fontos, hogy a népesség beleszólását ennyire korlátozzák? Az összpontosított hatalom egyetlen formája sem akarja a közvélemény demokratikus ellenőrzésének alávetni magát, vagy ha már itt tartunk, a piaci fegyelemnek sem. Ezért van az, hogy a nagy hatalommal rendelkező ágazatok, és ideértem a vállalati vagyont is, természetszerűleg a működő demokrácia ellen vannak, csakúgy, mint a működő piacnak is. Ez persze természetes. Nem akarnak külső megszorításokat, amelyek korlátoznák őket a döntéshozatalban és a szabad cselekvésben. Mindig ez volt a helyzet? Mindig. Persze a kép kissé árnyaltabb, mert a modern demokrácia-elmélet világosabb és kifinomultabb, mint amilyen a múltban volt, amikor is a köznépet csőcselék -nek nevezték. Nemrég még Walter Lippmann is tudatlan, minden lében kanál, kotnyeles outsiderek -et emlegetett. Az a véleménye ugyanis, hogy a döntéseket felelős embereknek kell meghozniuk, a megvadult csordát pedig bent kell tartani a karámban. A modern demokrácia-elmélet -nek az az álláspontja, hogy a tömeg Lippmann szép

szavaival: a megvadult csorda szerepe az, hogy néző legyen, ne pedig résztvevő. Elvárják tőle, hogy néhány évente rendszeresen előálljon, és jóváhagyjon másutt meghozott döntéseket, vagy hogy kiválassza a domináns szektorok képviselői közül az egyiket a választások -nak nevezett eseményen. Ez utóbbi azért hasznos, mert legitimáló szerepe van. Érdemes megfigyelni, hogyan népszerűsítik ezt a gondolatot a jobboldali alapítványok trükkös PR-anyagai. Az ideológia porondon az egyik legbefolyásosabb szervezet a Bradley Alapítvány. Igazgatója, Michael Joyce, éppen mostanában publikált egy cikket erről a témáról. Nem tudom, ő írta-e, vagy valamelyik píárosa, mindenesetre igen érdekfeszítőnek, a maga nemében lenyűgözőnek találom. Egyfajta baloldali jellegű szónoki felvezetéssel indít a cikk, valószínűleg tudatosan, úgyhogy amikor baloldali liberálisok vagy radikális aktivisták olvasni kezdik, nem csoda, ha elfogja őket valamiféle ráismerés vagy szimpátia érzése [gyanítom, hogy az írással elsősorban őket és a fiatalokat célozták meg]. A cikk azzal kezdődik, hogy azt ecseteli, mennyire eltávolodott tőlünk a politikai rendszer, meg hogy csak arra kérnek minket, hogy nagy néha menjünk el egy választásra, dobjuk be a szavazatunkat, aztán menjünk szépen haza. Ennek nincs semmi tétje folytatja a cikk, ez nem valódi részvétel a világ dolgaiban. Valódi, működő, aktív civil társadalomra van szükségünk, ahol az emberek összejönnek, és fontos dolgokat visznek véghez, nem pedig csak gombokat nyomogatnak hébe-hóba. Ezután felteszi a kérdést: hogyan lehetünk úrrá az említett hiányosságokon? A válasz megdöbbentő: nem úgy, hogy ezentúl aktívabb résztvevői leszünk a politikai életnek. Nem. Hanem úgy, hogy otthagyjuk, hátat fordítunk neki, belépünk a PTA-ba, templomba járunk, munkába állunk, elmegyünk a bevásárlóközpontba, és vásárolunk valamit. így válhatunk egy demokratikus társadalom igazi polgáraivá. Mármost nincs abban semmi rossz, ha valaki belép a PTA-ba. De azért álljon meg a menet! Hová lett a politikai küzdőtér? Rögtön el is párolgott a gondolatmenetből, azokat a megjegyzéseket követően, hogy mennyire értelmetlen. Pedig ha mi kivonulunk a politikai színtérről, mások lépnek a helyünkre, A vállalatok ugyanis nem fognak szépen hazamenni, és csatlakozni a PTA-hoz, hanem továbbra is irányítani fogják a dolgokat. De erről már nem esik szó A továbbiakban a szerző azt ecseteli, hogy mennyire elnyomnak minket a liberális bürokraták és azok, akik szociális kérdésekben döntenek, azzal, hogy arra próbálnak rábírni bennünket, hogy tegyünk valamit a szegényekért. Valójában ők azok, akik a dolgokat mozgatják az országban. Ők azok, akik valójában működtetik a rendszert. Ők az a személytelen, távoli, rejtélyes hatalom, amelytől meg kell szabadulnunk, miközben állampolgári kötelességeinket teljesítjük a PTA-ban és az irodában. Most persze nem lépésről lépésre adtam vissza a gondolatmenetet, úgy, ahogy a cikkben volt, hanem összesűrítettem. Nagyon okos, jól megtervezett, jól kimunkált, alaposan átgondolt propaganda. A célja pedig az, hogy az embereket annyira butává, tudatlanná, passzívvá és szófogadóvá tegye, amennyire csak lehet, ugyanakkor azt éreztesse velük, hogy valamiképpen mégis a társadalmi szerepvállalás magasabb formái felé haladnak. Mikor Ön a demokráciáról beszél, gyakran hivatkozik Thomas Jefferson gondolataira. Jefferson 1826. július 4-én halt meg napra pontosan ötven évvel azután, hogy aláírták a Függetlenségi Nyilatkozatot, Élete vége felé aggodalommal vegyes reménykedéssel beszélt az addig elért eredményekről, és biztatta az embereket, hogy küzdjenek a demokrácia vívmányainak fenntartásáért. Két csoportot különböztetett meg; arisztokratákat és demokratákat. Az arisztokraták félnek a néptől, nem bíznak benne, igyekeznek minden hatalmat megvonni tőle, hogy azután előkelőbb

osztályok kezébe adják. Ezt az álláspontot napjainkban számos felelős értelmiségi osztja különböző társadalmakban; ráadásul igen hasonlít ahhoz a lenini doktrínához, amely szerint a hatalmat a radikális értelmiségiek élcsapatának kell magához ragadnia, és át kell vezetnie a tudatlan tömegeket a fényes jövő felé. A legtöbb liberális tulajdonképpen arisztokrata, a szó jeffersoni értelmében. Henry Kissinger [egykori külügyminiszter] egyik szélsőséges példája az arisztrokratának. A demokraták, folytatja Jefferson, a néppel azonosítják magukat, bíznak benne, és úgy tekintenek rá, mint a közérdek legigazabb, legvalódibb, legbiztosabb, legmegbízhatóbb, ha nem is éppen a legbölcsebb letéteményesére. Más szóval, a demokraták úgy tartják, hogy a népnek kell gyakorolnia a hatalmat, még akkor is, ha nem is mindig a legmegfelelőbb döntést hozza. Demokraták ma is vannak, de egyre inkább marginalizálódnak. Jefferson a bizalmatlanságának leginkább a banki intézmények és pénzben dúskáló szervezetek [mai szóval; nagyvállalatok ] kapcsán adott hangot, mondván, hogy amennyiben tovább nőnek, akkor az arisztokraták fognak győzni, és az amerikai forradalom eszményei elvesznek. Jefferson legnagyobb félelmei bizony valósággá váltak [még ha nem is pontosan úgy, ahogy megjósolta]. Később Mihail Bakunyin, a szovjet anarchista azt jósolta, hogy a kortárs értelmiség két csoportra oszlik majd [amely két csoport tulajdonképpen a jeffersoni arisztokrácia egy-egy példája]. Az egyik, a vörös bürokrácia, a maga kezébe ragadja a hatalmat, és megalkotja az emberi történelem valaha létezett egyik leggonoszabb, legördögibb zsarnokságát. A másik csoport arra a következtetésre jut, hogy a hatalom a magánszektorban van, így az állami és a magánhatalom szolgálatába szegődik a ma államkapitalistának nevezett társadalmakban. Ők majd a nép fegyverét fordítják a nép ellen, ami alatt Bakunyin azt értette, hogy fenntartják a demokrácia látszatát, miközben az embereket elzárják tőle. Gyakran idézi a híres amerikai filozófust és pedagógust John Dewey-t is. Ő mit gondolt erről? Dewey volt az egyik utolsó szószólója a jeffersoni demokráciafelfogásnak, A század első felében írta le, hogy a demokrácia nem önmagáért való cél, hanem eszköz, melynek révén az emberek felfedezik, kiterjesztik és kinyilvánítják alapvető emberi természetüket és emberi jogaikat. A demokrácia a szabadságban, a szolidaritásban, a munka megválasztásában és a társadalmi rendben való részvétel képességében gyökerezik. A demokrácia valódi embereket termel ki. Ez a demokratikus társadalom legfőbb terméke a valódi emberek. Felismerte azonban, hogy a létező demokrácia ebben az értelemben egy hervadt virághoz vált hasonlóvá. Ekkorra a Jefferson által említett banki intézmények és pénzben dúskáló szervezetek már óriási hatalomra tettek szert, és Dewey megérezte, hogy a nagy üzletnek a társadalomra vetődő árnyéka nagyon megnehezítene, ha éppen el nem lehetetlenítene bármiféle reformot. Úgy vélte, hogy a reformok hasznosak lehetnek, de amíg a munkahelyek demokratikus ellenőrzése hiányzik, a reform önmagában nem hozná el a demokráciát és a szabadságot. Jeffersonhoz és más klasszikus liberálisokhoz hasonlóan Dewey is felismerte, hogy a kizárólagos hatalmat birtokló szervezetek olyan abszolutista és rejtélyes intézmények, amelyek belső szerkezete alapvetően totalitárius. Manapság sokkalta nagyobb hatalommal rendelkeznek, mint bármi, amiről Dewey valaha is álmodott. Ezek a művek mind elérhetőek. Nehéz az amerikai történelemben Thomas Jeffersonnál és John Dewey-nál kiemelkedőbb személyiségeket találni. Annyira, jellegzetesen amerikaiak ők, mint a hamburger. Mégis, ha manapság olvassuk őket, az az érzésünk, hogy tébolyult marxistákkal van dolgunk. Ez azonban csak azt mutatja, hogy szellemi életünk mennyire

elkorcsosult. Sok szempontból ezek az eszmék legkorábban és gyakran a legerőteljesebben olyan szerzők műveiben jelentek meg, mint a német gondolkodó, Wilhelm von Humboldt, aki az angol filozófusra, John Stuart Millre is hatással volt, és egyike volt a klasszikus liberális hagyomány megalapozóinak a tizennyolcadik század vége felé. A skót morálfilozófushoz, Adam Smithhez és másokhoz hasonlóan Humboldt is ráérzett arra, hogy az emberi természet legmélyebb rétegeiben ott van az igény a szabad alkotómunkára, melyet az ember maga irányíthat. Ez kell hogy az alapja legyen bármely tisztességes társadalomnak. Azok az eszmék, amelyek elvezettek Dewey-hoz, mélyen antikapitalista természetűek. Adam Smith nem vallotta magát antikapitalistának, mivel a tizennyolcadik századi viszonyok közt még alapvetően kapita-lizmuspártinak számított, mindenesetre volt benne egy jó adag szkepticizmus a kapitalista ideológiával és gyakorlattal szemben, sőt még az általa részvény-társaságoknak nevezett formációkkal szemben is. [Ma nagyvállalatoknak mondanánk őket, ám az ő idejében még teljesen más formában léteztek.] Aggodalommal töltötte el a vállalatokat irányító vezetők és a tulajdonosi réteg különválása, és attól is tartott, hogy a személyiségi jogokkal rendelkező részvénytársaságok úgyszólván halhatatlan személyekké válnak. Ez be is következett a tizenkilencedik században, Smith halála után. Az átalakulás nem parlamenti döntések eredményeképpen ment végbe erről senki sem szavazott a Kongresszusban. Az Egyesült Államokban, ahogyan a világon másutt is, törvénykezési döntések alakították ki ezt a helyzetet. Bírók és vállalati jogászok mesterkedéseikkel egy olyan új társadalmat teremtettek, amelyben a nagyvállalatok mérhetetlen hatalommal bírnak. Ma a világ kétszáz legnagyobb vállalata tartja ellenőrzése alatt a föld összes forrásának több mint egynegyedét, és befolyásuk egyre nő. A Fortune magazinnak a legnagyobb amerikai vállalatokról készített éves listája az egyre növekvő profit és a fokozódó tőkekoncentráció mellett a munkahelyek számának csökkenését mutatta s ezek a tendenciák már jó pár éve léteznek. Humboldt és Smith gondolatai közvetlenül a szocialista-anarchista tradíciót és a kapitalizmus baloldali-libertárius kritikáját táplálták. Ez utóbbi kritika felöltheti a demokratikus szocializmus Dewey-féle, munkások által irányított változatának formáját, vagy a baloldali-marxista formát, melyet olyanok neve fémjelez, mint a holland csillagász és politológus, Anton Pannekoek, Rosa Luxemburg, a lengyel származású német forradalmár vagy Rudolf Rocker anarchista vezető és anarcho-szindikalizmusa. Mindezt a modern szellemi élet jócskán kiforgatta, vagy egyszerűen megfeledkezett róla, de nézeteim szerint ezek az eszmék a tizennyolcadik századi liberalizmusból sarjadtak ki. Sőt úgy gondolom, hogy a nyomaikat vissza lehetne vezetni egészen a tizenhetedik századi racionalizmusig.

Tartsuk jól a gazdagokat! Az America: Who Payes the Taxes? [Amerika: Ki fizeti meg az adókat?] című könyv, melyet a Philadelphia Inquirer című lap néhány riportere írt, egyértelműen bemutatja, hogy a nagyvállalatok által befizetett adók drámaian csökkentek az utóbbi időben az Egyesült Államokban. Való igaz. A jelenség nagyon is szembeszökő volt az elmúlt tizenöt év során. Néhány éve egy vezető szakértő, Joseph Pechman rámutatott, hogy a jövedelmi adórendszerbe beépített, látszólag progresszív struktúra ellenére [amelynek az a lényege, hogy minél magasabb a jövedelmed, annál magasabb adósávba kerülsz] számos olyan regresszív tényező van, amely végül is mindenkinek az adóhányadát erősen közelíti egy rögzített százalékos értékhez. Történt egy érdekes dolog Alabamában, amibe a Daimler-Benz, a nagy német autógyár is belekeveredett Reagan elnöksége idején az Egyesült Államok a versenytársaié alá szorította a munkabérköltségeket [Nagy-Britanniát kivéve]. Ez nemcsak Mexikóra és az Egyesült Államokra volt hatással, hanem az egész ipari világra is. Például a Kanadával megkötött szabad kereskedelmi egyezmény egyik hatása az volt, hogy a kanadai munkahelyek tömegét kezdték átköltöztetni az Egyesült Államok délnyugati részére, mivel ebben a térségben gyakorlatilag nincsenek szakszervezetek. A bérek alacsonyabbak, a munkaadóknak nem kell vesződniük a segélyekkel, juttatásokkal, a munkásoknak alig van lehetőségük szervezkedni. Ez tehát támadás volt a kanadai munkavállalók ellen. A Daimler-Benz, amely Németország legnagyobb vállalati egyesülése, harmadik világbeli feltételeket keresett Sikerült elérniük, hogy délkeleti államaink egymással vetélkedve próbálják meg rászorítani a lakosságot, hogy a lehető legnagyobb kenőpénzt szavazzák meg ahhoz, hogy a saját államukba tudják hozni a Daimler-Benzt. Alabama nyert. Több százmillió dollárnyi adókedvezményt kínált a vállalatnak, tulajdonképpen ingyen odaadta a Daimler-Benznek a területet, amelyre felépítheti a gyártelepét, és vállalták, hogy szinte a teljes infrastruktúrát kiépítik neki. Néhány átlagember is hasznát látja majd a dolognak, azon kevesek például, akiket a telepen foglalkoztatnak. Lesz még némi ráhatása a környező hamburgerárusokra is. Azonban alapvetően a bankárok, vállalati jogászok, a befektetésben és finanszírozásban részt vevők fognak nyerni az ügyön. Nekik ez jó üzlet lesz, de a legtöbb alabamai polgár csak a jókora költségeket fogja fizetni. Még a Wall Street Journal is, mely pedig ritkán kritizálja a vállalatokat, rámutatott arra, hogy ez az eljárás nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan a gazdag vállalatok betörnek a harmadik világ országaiba. A lap szerint még az is kérdéses, hogy Alabama hasznát látja-e egyáltalán az ügyletnek. Eközben pedig a Daimler-Benz még ki is használhatta a helyzetet, hogy lejjebb szállítsa a német munkások életszínvonalát. Német cégek Csehországban is építenek üzemeket, ahol a németországi bérszint töredékéért kaphatnak munkásokat. Csehország ott van a szomszédban, társadalma nyugati mintát követ, magas az oktatás színvonala, és kedves kék szemű, szőke hajú emberek lakják. Mivel a német vállalatok éppen annyira nem hisznek a szabadpiacban, mint általában a gazdagok, Csehországra fogják hagyni a szociális költségek, a környezetszennyezés, az adósságok és a többi megfizetését, miközben ők lefölözik a hasznot.

Pontosan ugyanez a helyzet azokkal az üzemekkel, amelyeket a General Motors épített Lengyelországban, ahol a cégóriás harminc százalékos védővám bevezetéséhez ragaszkodik. A szabadpiacot a szegényeknek találták ki. Kettős rendszer működik itt: védettség a gazdagoknak, mindenki másnak pedig piaci fegyelem. Nagyon szíven ütött a New York Times egyik szalagcíme, amely így szólt: Mihez kezdjen a nemzet a felhalmozódott plutóniummal? Ezek szerint a nemzetnek kell megoldást találnia arra a problémára, amit eredetileg a magántőke hozott létre? Ismerős gondolat: a profitot privatizálni kell, a költségeket viszont társadalmasítani A költségeket a nemzet és tagjai viselik, a haszon azonban nem az övék; mint ahogy azt a döntést sem ők hozták, hogy plutóniumot állítsunk elő. Ugyanígy nyilván nem ők döntik majd el, hogyan szabaduljunk meg tőle, s azt sem ők fogják meghatározni, hogy milyen lenne az ésszerű energiapolitika. Az önnel végzett közös munka során az egyik dolog, amit megtanultam, az volt, hogy milyen fontos a Business Week-et, a Fortune-t és a Wall Street Journalt olvasni. A New York Times üzleti mellékletében érdekes cikket olvastam egy japán bürokratáról, aki az MITI-ről [Nemzetközi Kereskedelmi és Iparügyi Minisztérium japánban] jött, és a Harvard Business Schoolban tanított. Az egyik óráján egy tönkrement légitársaságról volt szó, amelyik kivonult a piacról. Hangszalagról lejátszott egy interjút, mely a társaság elnökével készült, aki büszkén jegyezte meg, hogy sohasem kért kormányzati segítséget a pénzügyi krízis folyamán, sem a légitársaság végső csődjekor. A japán előadó legnagyobb meglepetésére a diákok tapsviharban törtek ki. Az oktató a következőket nyilatkozta az esetről: Amerikában erős az ellenállás a kormányzati intervencióval szemben. Én ezt megértem, mégis teljesen megdöbbentem. Nagyon sok részvényese van egy vállalatnak. Mi történt például az alkalmazottakkal? Majd pedig arról elmélkedett, amit ő úgy fogalmazott meg, hogy Amerika vak rajongással csügg a szabadpiac elvén. Ez a jelenség nagyon közel áll a valláshoz. A legtöbb emberrel vitatkozni sem lehet róla. Vagy hisz benne az ember, vagy nem, Ez igen érdekes dolog. Tényleg érdekes, részben azért, mert a japán előadó nem értette meg azt, ami az Egyesült Államokban valójában zajlik, és aminek nyilvánvalóan a diákjai is részesei. Amennyiben az Eastern Airlinesról van szó, nos, ott az volt a helyzet, hogy maga az igazgató, Frank Lorenzo próbálta csődbe juttatni a társaságot, mert ebből személyes haszna származott. Le akarta törni a szakszervezetet, hogy így támogassa a többi vállalkozását, amelyekhez az Eastern Airlinestól csoportosított át pénzeket. Az volt a célja, hogy a csődöt követően a légi közlekedési iparágban csökkenjen a szakszervezetek szava, és erősödjön a vállalati ellenőrzés, na meg, hogy jó sok pénzt keressen az ügyön. És mindez meg is történt. Így hát természetes, hogy nem folyamodott kormányzati segítségért, hogy megmentse a céget hiszen minden úgy ment, ahogy ő akarta. Másfelől pedig az a vélekedés, hogy a vállalatok nem kérnek kormányzati segítséget, egyszerűen csak vicc. Éppen hogy folyton kormányzati beavatkozást követelnek. Például erről szól a Pentagon-szindróma. Vegyük például a légi közlekedési iparágat, amelyet a kormányzati beavatkozás maga hozott létre. A Pentagon nagymértékű növekedésének az 1940-es évek vége felé nagyrészt az volt a célja, hogy megmentse az összeomlófélben lévő légiipart, amely a háborús piac hiányában nem tudott volna életben maradni. És a dolog működött: ma a légi közlekedési ágazat az Egyesült Államok vezető exportiparága, a Boeing pedig a legnagyobb exportőr.

Frank Kofskynak a jelenséget elemző érdekes és fontos könyve a közelmúltban jelent meg. Ebben leírja, hogy a háborús hisztériakeltésnek 1947-48-ban az volt a célja, hogy a Kongresszuson átnyomják a légiipar megmentéséhez szükséges költségvetést. [A hisztériakeltésnek persze nem ez volt az egyedüli tétje, mindenesetre jelentős szerepet játszott benne.] Az állami támogatás egész iparágakat hozott létre, illetve tart életben. Számos nagyvállalat képtelen a túlélésre ennek hiányában. [Néhányuk esetében pillanatnyilag ugyan nem ez adja a profit nagy részét, de elsőrangú biztosítékként szolgál.] Az alapvető technológiák finanszírozásából kohászat, repülőgép-elektronika és hasonlók a lakosság is kiveszi a részét, a köztámogatási rendszeren keresztül. És ez mindenre egyformán igaz. Az Egyesült Államok ipari vagy szolgáltatói ágazatában nincs olyan szektora a gazdaságnak, amely valamikor ne kapott volna kormányzati támogatást, vagy, legalábbis közvetve, ne az tartaná fönn. A Clinton-adminisztráció új pénzforrásokat nyitott meg a Nemzeti Szabványügyi és Technológiai Hivatal számára. Ez eleinte tipikus sóhivatal volt, az volt a feladata, hogy megállapítsa, milyen hosszú egy láb, most azonban egyre aktívabban kezd majd részt venni a magántőke igényeinek kiszolgálásában. Több száz nagyvállalat kopogtat az ajtajukon, különböző anyagi támogatások reményében. Az elgondolás az, hogy megpróbálják kiváltani a némiképp hanyatló Pentagont. A hidegháború lezárultával ugyanis egyre nehezebb fenntartani a Pentagon köré csoportosuló vállalati rendszert, ugyanakkor a támogatásoknak folyamatosan áramlania kell a nagyvállalatokhoz. A kutatási és fejlesztési költségeket tehát a társadalomnak kell megfizetnie. Különös, hogy egy japán kutató képtelen meglátni mindezt. Ugyanis Japánban is meglehetősen jól ismerik ezt a rendszert.

Egészségügy Nem hinném, hogy lexingtoni lakásából látni lehet Boston sziluettjét. De ha látná, melyik lenne a két legmagasabb épület? A John Hancock és a Prudential. Miféle épületek ezek? Ezekből fogják működtetni az egészségvédelmi programot, ha Clinton terve megvalósul. Általános egyetértés mutatkozik abban, hogy az Egyesült Államok egészségügyi rendszere megérett a reformra. Hogyan alakult ki ez a konszenzus? Nagyon egyszerűen. Az egészségügyi rendszerünk többé-kevésbé privatizált. Ennek eredményeként a rendszer a közegészségügy és a betegségmegelőzés területéről eltolódott a fejlett technológiájú beavatkozások felé. Ezenkívül hihetetlenül alacsony hatásfokkal dolgozik, és végletesen bürokratikus, ami nagy adminisztratív költségekkel jár. És ez egyszerre csak túl költséges kezdett lenni az amerikai üzleti világ számára. Valójában kissé meg is lepett, amikor a vezető üzleti lap, a Business Week a közelmúltban több cikket is közölt, melyekben a járulékfizetéses kanadai szisztéma előnyeit ecsetelik. Ebben a rendszerben az egészségügyi szolgáltatás alanyi jog, de a kormány adja a garanciát. Ehhez hasonló tervek a világ minden iparosodott országában léteznek, kivéve az Egyesült Államokat. Clintonnak ez a tervezete irányított verseny fantázianévre hallgat Mit is jelent ez, és vajon miért támogatják a nagy biztosítótársaságok? Az irányított verseny azt jelenti, hogy a nagy biztosítótársaságok tömörüléseket fognak létrehozni az egészségbiztosítókból, kórházakból, klinikákból, laboratóriumokból és más hasonló intézményekből. Ezután különböző alkuszszervezetek jönnek majd létre, hogy megállapítsák, ezek közül a tömörülések közül melyekkel érdemes együttműködni. Ettől azt az eredményt várják, hogy bevezet bizonyos piaci viszonyokat. Azonban ha túl kicsi ezeknek a tömörüléseknek a száma, és csak korlátozottan kényszerülnek versenyezni egymással, akkor nagyrészt ők fogják megszervezni az egészségügyet. [Ez a rendezési terv automatikusan kiszorítja a kis biztosítótársaságokat, ezért is nagy részükről az ellenállás.] Mivel a nagy biztosítótársaságok célja az üzletben a profitszerzés, nem pedig az emberek jóléte, kétségkívül a mikrogazdaság szabályai szerint fogják működtetni az egészségügyet, és megpróbálják a legalacsonyabb szintre leszorítani. Nem fognak foglalkozni betegségmegelőzéssel és közegészségügyi intézkedésekkel, mivel ez nem az ő gondjuk. Ezeknek a szervezeteknek a hatékonysága hihetetlenül alacsony lesz; hatalmas haszonnal, reklámköltséggel, magas vállalati fizetésekkel és más vállalati juttatásokkal fognak dolgozni, és kiterjedt bürokráciát fognak fenntartani, amely részletekbe menően meghatározza majd, hogy az orvosok és a nővérek mit tegyenek, és mit ne tegyenek. És mindezt mi fogjuk megfizetni.

Van itt egy másik szempont is, amely említést érdemel. A kanadai stílusú, kormányzatilag biztosított rendszerben a költségeket ugyanúgy osztják el, ahogyan az adókat. Ha az adórendszer progresszív vagyis ha a gazdagok jövedelmük nagyobb hányadát fizetik be adó formájában [ami az összes többi ipari társadalom szerint az egyetlen etikus megközelítés], akkor a magasabb jövedelműek magasabb térítési díjat fizetnek az egészségügyi rendszerbe is. De a Clinton-program, csakúgy, mint a többi hasonló terv, radikálisan regresszív. Ezek szerint egy takarító és egy vállalatigazgató ugyanannyit fizet. Ez olyan, mintha mindketten ugyanannyit adóznának, amire pedig nincs példa egyetlen civilizált társadalomban sem. Valójában még ennél is rosszabb a helyzet, mert a takarító valószínűleg többet fog fizetni. Ő ugyanis feltehetően szegény környéken lakik, az igazgató pedig egy gazdag külvárosban vagy egy belvárosi felhőkarcolóban, ami annyit jelent, hogy más-más kockázati csoportba tartoznak. Mivel a takarító csoportjában sokkal több a szegény, és így magasabb kockázati tényezőkkel jellemezhető ember, a biztosítótársaság majd magasabb százalékot követel tőle, mint a vállalati vezetőtől, akinek a csoportjában csupa jómódú, alacsony egészségügyi kockázattal bíró személyt találni. A Harris piackutató cég felmérései szerint az amerikaiak túlnyomó többsége a kanadai mintájú egészségügyi rendszert részesítené előnyben. Ez eléggé meglepő, tekintve, hogy a média milyen kevés figyelmet szentel az egyéni befizetésen alapuló rendszernek. Ebben a témában az általam ismert legjobb munka Vicente Navarro nevéhez fűződik. Navarro professzor észrevette, hogy amióta csak közvélemény-kutatásokat végeznek a témában, és ez több mint negyven éve van így, mindig igen nagy volt a kanadai típusú rendszer támogatottsága. Az 1940-es években Truman is megpróbált elindítani egy hasonló programot, amely felhozhatta volna az Egyesült Államok egészségügyi rendszerét az iparosodott világ szintjére. Ez azonban példátlan erejű ellenállásba ütközött a nagyvállalati szektor részéről, olyanfajta hisztérikus kitörésekkel fűszerezve, hogy bolsevizálódik a társadalmunk, és így tovább. Ahányszor csak a kérdés felmerült, a nagyvállalatok hasonló hevességgel reagáltak. Ronald Reagan például azokkal az AMA által megírt, sötét tónusú beszédekkel alapozta meg politikai karrierjét a hatvanas évek végén, amelyekben azt ecsetelte, hogy amennyiben a Medicare programot elindító törvényeket elfogadják, egy-két évtized elteltével úgy kell majd elmesélnünk a gyerekeinknek és az unokáinknak, hogy milyen is volt régen az a bizonyos szabadság nevű dolog. Steffie Woolhandler és David Himmelstein [mindketten a Harvard Medical School munkatársai] más közvélemény-kutatások eredményeit is idézik. Amikor a kanadaiakat arról kérdezték, hogy átvennék-e az Egyesült Államok rendszerét, csupán 5 százalékuk mondott igent Mára már az üzleti világ nagy része is ellene van. Egyszerűen nem elég hatékony, túl bürokratikus és túl költséges számukra is. A gépkocsiipar úgy becsülte néhány éve, hogy autónként 500 dollár többletköltséget jelent nekik az Egyesült Államok egészségügyi rendszerének alacsonyabb hatásfoka összehasonlítva a kanadai termelési költségekkel. Ha valami elkezdi csípni az üzleti körök szemét, abból hamarosan közügy lesz. A közvélemény régóta gyökeres változtatásokat szeretett volna, de az átlagemberek véleménye nem sokat számít. Legutóbb az Economist, a vezető londoni gazdasági lap fogalmazta meg ezt igen érzékletesen.

A lap újságíróját kissé felzaklatta a tény, hogy Lengyelországban bevezették a demokratikus választásokon alapuló politikai rendszert. Valamennyi kelet-európai ország lakosságát tönkretették a torkukon lenyomott gazdasági változások. [Ezeket a változásokat arrafelé reformok -nak nevezik, mert így, úgymond, jobban cseng majd a fülüknek.] A legutóbbi választásokon a lengyelek reform -ellenes kormányt választottak. Az Economist rámutatott, hogy mindez azért mégsem olyan nagy baj, mert az államigazgatás el van szigetelve a politikától. Az ő meglátásuk szerint ez jó hír. Nos, az államigazgatás az Egyesült Államokban is el van szigetelve a politikától. Az embereknek lehet véleményük, még szavazhatnak is, ha jólesik nekik. Az államigazgatás azonban tovább járja a maga útját, amelyet más erők jelölnek ki számára. Amit a közvélemény akar, azt politikailag irreális -nak szokás nevezni. Magyarra fordítva ez annyit tesz, hogy a hatalom és kiváltságok birtokosai ellene vannak. Az egészségügyi rendszer reformja azért vált időszerűvé, mert a nagyvállalati szféra változást akar, mivel a jelenlegi rendszer sérti az érdekeit. Vicente Navarro úgy fogalmaz, hogy egy általános érvényű és átfogó egészségügyi program közvetlenül a munkásosztály erejével, politikai és gazdasági eszközeivel áll kapcsolatban. Ez minden bizonnyal így van Kanadában és Európában. A kanadai rendszer a hatvanas évek közepéig erősen hasonlított a miénkhez. Először csak Saskatchewan tartományban változtatták meg, ahol az NDP volt hatalmon. Az NDP-nek sikerült megvalósítania egy tartományi társadalombiztosítási programot, miközben kiszorították a biztosítótársaságokat az egészségügyből. A rendszer nagyon sikeresnek bizonyult. Színvonalas egészségügyi ellátást biztosított, csökkentette a költségeket és a költségelosztás szempontjából progresszív volt. A munkások nyomására más tartományok is átvették, gyakran éppen az NDP segítségével. Viszonylag hamar állami szinten is bevezették egész Kanadában. A folyamat Európában is hasonlóképpen játszódott le. A munkavállalók szervezetei jelentik a legfőbb [ha nem is az egyedüli] lehetőséget arra, hogy az igen korlátozott hatalommal és forrásokkal rendelkezők összetömörüljenek, és politikai érdekeket fejezhessenek ki. Ez az egyik oka annak, hogy miért utálják annyira a szakszervezeteket az üzleti és az általános értelemben vett elitek. Egyszerűen túlságosan demokratikus jellegűek számukra. Tehát Navarrónak valószínűleg igaza van. A munkavállalók ereje és szervezettsége, illetve arra való képességük, hogy részt vegyenek a közügyek alakításában, kétségkívül s talán döntő módon összefügg az ilyesfajta szociális programok megvalósulásával. Talán fel lehet ismerni valami párhuzamot abban a kaliforniai mozgalomban, melynek célja, hogy szavazást kezdeményezzenek az egyéni befizetésen alapuló egészségügyi rendszerről. A helyzet egy kicsit különbözik az Egyesült Államokban attól, amit Navarro leírt, mivel az üzleti szféra itt még mindig rendkívül nagy befolyással rendelkezik annak eldöntésében, hogy milyen rendszer fog kifejlődni. Hacsak nem lesznek lényegi változások az Egyesült Államokban azaz, ha a nyilvánosság nyomása nem lesz elég nagy, és a különböző szervezetek, ideértve a munkavállalói képviseleteket is, nem tesznek jóval többet annál, mint amit ez idáig tettek, akkor a végeredményt továbbra is csak az üzleti érdekek fogják meghatározni.

A média sokkal több figyelmet szentel az AIDS-nek, mint a mellráknak, pedig ebben az évtizedben félmillió nő fog ebbe a betegségbe belehalni az Egyesült Államokban. Számos férfit pedig a prosztatarák fog elvinni. Ezeket a kérdéseket fontolóra veszi a politika? Hát, szavazni nem szavaznak róluk, de ha arra céloz, hogy van-e a politikának felelőssége ezekben a kérdésekben, természetesen igen a válasz, A rák áldozatainak számához hozzáadhatja azokét a gyermekekét is, akik a szélsőségesen rossz csecsemő- és gyermekkori életkörülményeik miatt fognak súlyosan megbetegedni vagy meghalni. Vegyük például a nem megfelelő táplálkozást, amely jelentősen képes megrövidíteni az életet. Ha a halálozási statisztikát nézzük, az túltesz minden ön által említett adaton. Nem hiszem, hogy az egészségügyben dolgozók jelentős hányada megkérdőjelezné azt a következtetést, hogy az általános egészségi szint és az életminőség javításához, a halálozási arány csökkentéséhez a leghatékonyabban olyan egyszerű közegészségügyi intézkedésekkel lehetne hozzájárulni, mint a megfelelő táplálkozás, a kiszámítható, egészséges életkörülmények, a tiszta ivóvíz, a hatékony szennyvízelvezetés és az ehhez hasonlók biztosítása. Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen gazdag országban ilyen kérdéseknek fel sem szabadna merülniük, de mégis felmerülnek, és a népesség jó részét érintik. A brit Lancet a világ legtekintélyesebb orvosi lapja rámutatott, hogy New York Cityben a gyerekek negyven százaléka a létminimum alatt él. Szenvednek a rossz táplálkozástól és egyéb nyomorúságos körülményektől, melyek együttes következménye a magas halálozási arány, illetve az, hogy ha meg is érik a felnőttkort, egész életükben súlyos egészségi problémákkal küszködnek majd. A New England Journal of Medicine néhány éve kimutatta, hogy a Harlemben élő fekete férfiak halálozási aránya ugyanakkora, mint a bangladesieké. Ennek fő oka pedig az alapvető egészségügyi és szociális feltételek nagymértékű romlása. A mellrákos és prosztatarákos megbetegedések számának növekedését sokan a környezetszennyezéssel, a rossz táplálkozási szokásokkal, illetve az adalékanyagok és tartósítószerek tömeges alkalmazásával hozzák összefüggésbe. Mi erről a véleménye? Minden bizonnyal ezek is szerepet játszanak, de hogy milyen mértékben, azt nem tudom megítélni. Foglalkoztatja önt egyáltalán a természetes vagy biotáplálékért folytatott mozgalom? Természetesen. Úgy gondolom, fontos lenne táplálékunk minőségével foglalkozni. Szerintem ez az általános népegészségügy kérdéséhez tartozik, ugyanúgy, mint mondjuk a jó minőségű ivóvíz, a megfelelő színvonalú hulladékkezelés, vagy pedig annak biztosítása, hogy mindenkinek elegendő élelem jusson, és így tovább. Mindezek a dolgok nagyjából ugyanahhoz a témakörhöz tartoznak. Semmi közük az egészségügyi ellátáshoz, inkább az alapvető életfeltételek közé tartoznak. Ezek az általános közegészségügyi témák, melyeknek természetesen az is része, hogy olyan élelmiszereket fogyasszunk, amelyek nem tartalmaznak mérgeket, nagyban meghatározzák az életminőséget és a halandóság mértékét.

Bűn és büntetés Az elmúlt néhány évben a helyi televíziós csatornák hírműsorai tendenciózusan a bűnözésre, az erőszakra, az emberrablásokra koncentráltak. Mostanra mindez kezd hasonló súlyt kapni a nemzeti csatornahálózatok hírműsoraiban is. Ez igaz, de ez csak felszíni jelenség. Vajon miért nő az érdeklődés az erőszakos cselekmények iránt? Van ennek valami köze ahhoz, hogy jelentősen csökkent a lakosság nagy többségének a jövedelme, illetve egyre kevesebb lehetőségük van építő jellegű munkát végezni? Amíg az ember nem teszi fel a kérdést, hogy miért növekszik a társadalmi széthullás mértéke, és hogy miért jutnak a vagyonosok és a kiváltságos szektorok egyre több forráshoz, melyeket a társadalom többi rétegétől vonnak el, addig nem érthetjük meg, hogy miért növekszik a bűnözés mértéke, és hogyan lehetne kezelni a helyzetet. Az elmúlt húsz-harminc év során jelentősen megnőttek a társadalmi egyenlőtlenségek. Ez a tendencia Reagan elnökségének ideje alatt gyorsult fel. A társadalom lát-hatóan egy harmadik világot idéző modell felé mozdult el. Az eredmény az emelkedő bűnözési ráta és a széthullás egyéb jelei. A legtöbb bűncselekményt szegények követik el szegények ellen, de a jelenség lassan átterjed a kiváltságosabb rétegekre is. Az emberek félnek és erre minden okuk megvan, mert a társadalom egyre veszélyesebbé válik. A probléma konstruktív megközelítéséhez arra lenne szükség, hogy a kiváltó okokkal foglalkozzunk, de ez nem kerül napirendre, mert olyan szociálpolitikát kell folytatnunk, amelynek célja, hogy a jóléti államot a gazdagok számára erősítse meg. Az egyetlen megoldás, amelyhez a kormányzat folyamodhat ebben a helyzetben az, hogy a bűnözéstől való félelmet még táplálja is növekvő szigorúságával, az állampolgári szabadságjogok megtámadásával és azzal, hogy a szegényeket főként erővel fékezi meg. Bizonyára tudja, mit jelent a smash and grab? Amikor az ember az autójával megáll a pirosnál, valaki odamegy hozzá, betöri a kocsija ablakát, és kirántja a kézitáskáját vagy a pénztárcáját Ugyanez megy Boston környékén is. De vannak újabb módszerek is, ilyen például az irgalmas szamaritánus rablás. Úgy tesznek, mintha defektet kaptak volna, és amikor valaki megáll segíteni, rávetik magukat, elveszik a kocsiját, és ha szerencsés az illető, megússza egy veréssel, de lehet, hogy meg is ölik. Az okok között szerepel az elmúlt huszonöt év növekvő társadalmi polarizációja, és hogy a népesség egyre szélesebb rétegei sodródnak a perifériára. Miután feleslegessé váltak a jóléti [azaz a profit-] termelés számára, és mivel az alapideológia szerint az emberi jogok annak függvényében járnak, hogy ki mit tud a piaci rendszerben összekaparni magának, így ezeknek a rétegeknek nem nagyon van emberi értékük. A lakosság egyre szélesebb rétegeinek sem szervezett társadalmi formák, sem pedig hatékony, konstruktív reagálási, védekezési módok nem állnak rendelkezésére, ezért az éppen elérhető lehetőségeket ragadják meg, amelyek igen gyakran erőszakosak. A tömegkultúra is nagyrészt ezeket a lehetőségeket támogatja.

Az ember sok mindent megtudhat egy társadalomról, ha megvizsgálja az igazságszolgáltatási rendszerét. Mondana valamit Clinton törvényjavaslatáról, amely százezerrel több rendőr foglalkoztatását tenné lehetővé, újonckiképző táborokat hozna létre, több pénzt költene börtönökre, bevonna körülbelül ötven új bűncselekményt a halálbüntetéssel sújthatók kategóriájába és a bandákhoz való tartozást szövetségi hatáskörbe tartozó bűncselekménynek nyilvánítaná, ami külön érdekes, annak fényében, amit az Alkotmány a gyülekezési szabadságról ír. A szélsőjobb lelkesen üdvözölte a tervezetet, mint minden idők legjobb bűnözés elleni törvényjavaslatát. Az biztos, hogy ez az emberi történelem legszokatlanabb ilyen jellegű javaslata. Nagymértékben, azaz ötös vagy hatos szorzóval, növelte az elnyomásra fordított szövetségi kiadásokat. Nem sok konstruktív vonása van. Több a börtön, több a rendőr, szigorúbbak az ítéletek, több a halálos ítélet, több magatartásforma számít bűncselekménynek, az embernek három lehetősége van, aztán annyi. Nehéz megmondani, hogy mennyi nyomást, a szociális helyzet milyen mérvű hanyatlását és romlását fogják eltűrni az emberek. Az egyik taktika az, hogy városi nyomornegyedekbe kényszerítik őket, amelyek valójában koncentrációs táborok, és hagyják, hogy egymásnak essenek. De az emberek így is megtalálják a módját, hogy kitörjenek, ami már sérti a vagyonosok és kiváltságosok érdekeit. Így ki kell építeni a börtönrendszert, ami szintén érvágást jelent a gazdaságnak. Természetes, hogy Clinton ezt a törvényjavaslatot tette meg a legfőbb szociális kezdeményezésnek, nemcsak azért, mert mocskos politikai célokat, nevezetesen hisztériakeltést szolgált, hanem azért is, mert jól tükrözi az úgynevezett Új Demokratáknak, azaz a Demokrata Párt üzleti beállítottságú csoportjának, amelyhez Clinton is tartozik, jellemző álláspontját. Mi a véleménye a halálbüntetésről? Bűnnek tartom. Ezzel kapcsolatban az Amnesty Internationallel és tulajdonképpen a világ legnagyobb részével vagyok egy véleményen. Az államnak nem szabadna hogy joga legyen elvenni emberek életét. Rádióhallgató: Származik valami haszna ennek az országnak a drogkereskedelem támogatásából? A helyzet meglehetősen bonyolult, nem akarom pár szóval elintézni. Egyrészt a marihuánát és a kokaint nem lehet egy napon említeni. A marihuána használatának nincsenek végzetes hatásai, ellentétben a kokainnal. Lehet arról vitatkozni, hogy jó-e a marihuána, vagy sem, de hatvanmillió fogyasztója közül nem hiszem, hogy bárki is meghalt volna túladagolásban. A marihuána kriminalizálásának más okai vannak, nem a drogfogyasztás veszélyei miatt érzett aggodalom. Másrészt viszont a kemény drogok, melyekhez részben az vezeti el az embereket, hogy a lágy drogokat ugyanolyan szigorral tiltják, nagyon veszélyesek bár meg sem közelítik mondjuk a dohányzás és az alkoholfogyasztás ártalmait, ha az össztársadalmi hatásaikat hasonlítjuk össze. Az amerikai társadalom bizonyos rétegei hasznot húznak a kemény drogok kereskedelméből. Ilyenek például a nagy nemzetközi bankok, amelyek a pénzmosást végzik, vagy azok a nagyvállalatok, amelyek a kemény drogok ipari előállításához szállítják a vegyi anyagokat. Másrészről viszont a belvárosokban élőket tönkreteszik ezek a szerek. Különböző érdekek ütköznek.