KÖZÉPKORI MAGYAR TÖRTÉNETI ADATTÁR Oktatási segédlet a középkori magyar történeti kombinált vizsga (BBN-TÖR-211) írásbeli részéhez (ELTE BTK)

KÖZÉPKORI MAGYAR TÖRTÉNETI ADATTÁR Oktatási segédlet a középkori magyar történeti kombinált vizsga (BBN-TÖR-211) írásbeli részéhez (ELTE BTK) Körmendi Tamás és Lakatos Bálint közreműködésével összeállította DRASKÓCZY ISTVÁN DRESKA GÁBOR THOROCZKAY GÁBOR ELTE BTK Történeti Intézet Középkori és Koraújkori Magyar Történeti Tanszék Budapest, 2012

2 A) TÖRTÉNETI FOGALMAK Adománybirtok: A feudális magánföldbirtok egyik fajtája. Már Szent István korától kétféle típusú földbirtok létezett: saját nemzetségi földek és királyi adományok. Az öröklött (=ősi) birtok az 1351-ben törvényben is rögzített ősiség elvének megfelelően a nemzetség férfitagjai között öröklődött, magszakadás esetén pedig a királyra háramlott. Az adománybirtok örökítésének módját az adománylevél szabályozhatta (pl. a fitestvérekre, rokonokra is kiterjeszthette az adomány érvényességét), de az adománybirtokban az adomány megtétele után továbbra is benne rejlett a királyi jog, amely korlátozta az adománybirtokkal való rendelkezést. Az adománybirtokot a megadományozott (vagy ha többen kapták az adományt, a megadományozottak) férfi leszármazottai örökölték. Belőle járt leánynegyed. Férfi örökös hiányában a királyra szállt a jószág. Az uralkodó kivételes esetben fiúsíthatta az utolsó férfi örökös leányát. Ajándék: Nagyobb egyházi ünnepekkor a földesúrnak járó természetbeni szolgáltatás (termény, állat, kenyér, kalács stb.). A XI. században jelent meg az egyházi birtokokon, a XIII XIV. században terjedt el általánosan az országban. Az 1514. évi törvények részletesen szabályozták a nagyságát. Alispán: A nemesi megye tisztségviselője, akit a XIII XV. században a fő/megyésispán nevezett ki familiárisai közül. E magánjogi viszonyon alakult közjogi működése. A XIV. század közepétől az ~ elnökölt a vármegyei törvényszéken, hozzá szóltak a királyi parancsok, ő állította ki az okleveleket a szolgabírákkal együtt. A XV. századtól a köznemesség beleszólásra törekedett az ~ személyének kiválasztásában. Allódium: A földesúri birtok azon része, amely az uraság közvetlen kezelésében maradt. A XIV XV. században nagy részét parasztok bérelték. Apát: A bencések és más monasztikus rendek önálló rendházainak a vezetője. A benedeki regula szerint a monostor lelki és hivatali irányítója. Általában szabadon választhatták őket a szerzetesek. Árumegállító jog: A városok az uralkodótól jogot kaptak arra, hogy az idegen kereskedőket megállítsák és arra kényszerítsék, hogy áruikat lerakják és árusítsák az adott város polgárainak. Az árulerakás és árusítás kötelezettsége többnyire csak meghatározott ideig tartott, melynek letelte után kereskedő az eladatlanul maradt áruval folytathatta útját. Némely település olyan joghoz jutott hozzá, amely szerint árucikkeivel a kereskedő nem utazhatott tovább. Bán: A független horvát királyságban tartományi kormányzó volt, aki a XII. század elejétől a magyar király horvátországi és szlavóniai helyettese lett. A tatárjárás után a déli határövezetben újabb báni tisztségek jöttek létre (szörényi, macsói stb.). A horvát, a macsói és a szörényi bán az ország igazi bárói közé számítottak. Bandérium (vexillum): A címeres zászló jelentésű olasz szóból ered a kifejezés. Eredetileg a vezérek címeres hadi lobogóját jelentette, amely alatt csapatukat hadba vezették, de a XV. századra már magának a csapatnak a megnevezésére szolgált. Saját bandériuma a királyon kívül az egyházi és világi báróknak volt. I. Károly alatt valójában semmiféle bandériumreform nem volt, a hadsereg zászlóaljak szerinti szervezése Árpád-kori eredetű.

3 Bányakamara: Az egyes királyi bányavidékeken működő bányákat összefogó szervezet. Székhelyük nagyobb bányavárosokban volt. Élén az urburaispán (vagy kamarás, kamaraispán a neve) állt, aki a bányászoktól járó urburát szedte be s kezelte. I. Károly a nemesfémbányákat a pénzverő kamaraispánok alá rendelte. Hol kinevezett tisztségviselők, hol bérlők irányították. Báró: II. András óta (1216) így nevezték az országos méltóságot viselő személyeket, tágabb értelemben néha közéjük számítva az egyházi előkelőket is, akikkel együtt alkották a királyi tanácsot (prelati et barones). Kezdetben az ispánokat is ide értették, megkülönböztetve kisebb és nagyobb bárókat. Nagy Lajos korától már csak a 15 legelőkelőbb tisztviselő tartozott közéjük. Kiváltságaik közé tartozott a saját zászló alatt történő hadba vonulás, esküjük 10 nemesével ért fel, és özvegyüknek 100 márka értékű hitbér járt. Ezen kiváltságok általában haláláig megillették a hivatalából távozó bárót. A XV. században lassan a szó általánosan kezdte alkalmanként a mágnásokat is jelölni. 1498-tól a törvény szerint bandérium tartásra jogosult zászlósurakat jelentette, ám szűkebb értelemben továbbra is csupán a főméltóságviselőket értették alatta. Ekkor általában a következő főméltóságok számítottak báróinak: nádor, országbíró, erdélyi vajda, tárnokmester, szlavón bán, horvát bán, macsói bán, a szörényi bán (bizonyos időszakokban), székelyispán, pozsonyi ispán, temesi ispán, 1464-ig a főkincstartó, ajtónállómester, asztalnokmester, lovászmester, pohárnokmester; a királynéi udvar főtisztségviselői ( királynéi udvarbíró, tárnokmester, ajtónállómester, asztalnokmester, lovászmester, pohárnokmester), amikor volt királyné. Besenyők: Valószínűleg kipcsak-török nyelven beszélő nép, amely a X XI. században uralma alatt tartotta a Fekete-tengertől északra fekvő sztyeppe övezetet. Ők üldözték be a magyarokat a Kárpát-medencébe. A XI. századtól számosan betelepedtek Magyarországra, főbb szállásterületeik a határvidékeken volt (pl. Nyugat-Magyarország), ill. az ország belsejében (a mai Fejér megye területén) voltak. Beszállásolás (descensus): Szállásadási kötelezettség. Az úton lévő király, valamint az ország fő méltóságviselői és kíséretük elszállásolását és élelmezését foglalta magában. Az Aranybulla tiltotta a serviensek birtokain való beszállásolást. Böszörmények (izmaeliták): A magyarországi muszlim hívők összefoglaló neve, a muzulmán szóból ered. Magyarországon volgai bolgár, úz és káliz eredetű muszlim hívők éltek a XIII. századig. Céh: Egyazon városban élő és azonos ipart vagy foglalkozást művelő szabad kézművesek (esetleg más foglalkozásúak) érdekvédelmi egyesülete, amely egyben vallásos egyesület szerepét is betöltötte. Előzményei XIII. századiak. Kezdetben a király vagy a földesúr szervezte meg őket. Fő céljuk a mesterség érdekvédelme volt a külső konkurencia ellen, ill. a termelt árú minőségének védelme. Magyarországon az első céhek az erdélyi szászoknál jöttek létre, igazi elterjedésük a XIV. század végén történt. Collecta: A pénzadó egyik elnevezése. Az Árpád-korban nevezték így a földesúrnak járó pénzjáradékot is. A XIII XIV. században a király által kivetett rendkívüli adót hívták így.

4 Dákoromán kontinuitás-elmélet: A román történetírásban manapság is egyeduralkodó történeti teória arról, hogy a mai románság az Erdélyben élő, a II III. században romanizált dák népesség utóda. Valójában a románok őse Erdélybe a Balkánról a középkorban bevándorolt, főként pásztorkodó populáció volt, amely kétségkívül újlatin nyelvet beszélt. Az elmélet humanista tudósok tollán született meg, elterjesztésében nagy szerepet játszottak a XVIII. századi görög katolikus román papok, majd a XIX. században állami ideológia lett belőle. Dekrétum: Az uralkodói akaratnyilvánítás azon formája, amelynek egyedi eseten túlmutató általános érvényt tulajdonítottak; ma általában törvény értelemben használjuk. A dekrétumok a 14. századig nem tagolódtak cikkelyekre, mivel nem ritkán több törvényhozási alkalommal született törvényeket tartalmaznak. Megalkotásukban az uralkodó mellett a királyi tanács is részt vett, a 15. században pedig a rendi országgyűlések végzéseit nevezik dekrétumnak. Denár: Kisebb értékű ezüstpénz neve. Szent István először szintén ezt veretett. Kálmán király idején kezdtek gyengébb minőségűt verni, amiből 40 darab ért egy bizánci aranypénzt (vö. penza). A nemesfém tartalma koronként változott, gyakran alig volt benne ezüst. A XIV XVI. században úgy számoltak nálunk, hogy 100 denár egy forintot ért, függetlenül attól, hogy mennyi ezüstöt tartalmazott. Az ilyen forintot hívjuk számítási forintnak. A nemesfémtartalomtól függött tehát, hogy denárból mennyi tett ki egy valóságos aranyforint darabot. 1467 és 1521 között valóban 100 darab ért egy aranyforintot. Nyugat-Magyarországon igen elterjedt a bécsi denár, amelyből az 1460-as évektől 3 darab ért egy magyar denárt. Domaniális jövedelem: A királyi kincstár azon bevétele, amely a királyi birtokok (domíniumok) jövedelméből származott. A többi királyi jövedelem a regálé jogán folyt be a kincstárba. Dusnok (torló): Kötött szabad jogállású népelemek az egyházi birtokokon, akiket korábbi uruk lelki üdvéért szabadított fel, hogy halála emléknapján megvendégeljék a papságot. Egyházi nemes (prédialista): Nem teljes jogú adománybirtokkal, hanem bizonyos szolgálatok ellátásához kötött földet kapott, függő helyzetű nemesek. Eredetük az egyház kötött szabad jogállású, esetleg katonáskodó jobbágyaiban kereshető. Katonáskodni az egyházi földesúr bandériumaiban voltak kötelesek. Az ~ek adómentesek voltak, ún. prédiális székekben ítélkeztek felettük, és a prédiumon kívül nemesi birtokot nem szerezhettek. Egyházmegye: A katolikus és ortodox egyházakban püspök által irányított, pontosan elhatárolt terület. A gregorianizmus előtt Magyarországon a királyok, később a pápák alapíthatták őket. Szent István király a hagyomány szerint tíz ~t alapított, ehhez járult a középkorban még négy. Területüket főesperességekre, majd később még tovább, esperességekre osztották fel. Több ~ alkotja az egyháztartományt, amelynek élén az egyik egyházmegye érseki rangú vezetője áll mint metropolita. Egytelkes nemes: A nemesi társadalom alsó rétege. Olyan nemesek, akik csupán egy teleknyi nemesi (tehát elvben adómentes) földdel rendelkeztek, jobbágyuk nem volt. Szegénységük miatt alig lehetett őket hadra fogni (1459. évi törvény szerint 10 állított ki egy lovas íjászt). Mátyás

5 kezdte el őket adóztatni. Ők képezték a hazai nemesi társadalom több mint 80%-t, többnyire egész falvakat, néhol egész vidékeket ők laktak. Ekealja (aratrum): Mértékegység, az 1 gazdasági év alatt 1 ekével megművelhető területet jelentette. Nagysága eketípustól, földtől és tájtól függött, általában 30 hektártól felfelé terjedt. A királyi ekealja 126 hektárt tett ki. A mértékegységet a XVI. századig használták. Erdélyi vajda: A középkori magyar királyság főméltósága a XII XVI. században. Feladata az erdélyi országrész kormányzata volt. Katonai és bírói funkciókat is ellátott, azonkívül ő nevezte ki az erdélyi megyésispánokat. Erdőispánság: A kora középkori királyi birtokigazgatás intézménye, a Magyarországon szétszórtan fekvő királyi erdőuradalmak és vadászóhelyek irányítására szolgált a XII. század végétől. Vezetője a procurator volt, területén különleges szolgáltatásra kötelezett szolganépek (erdőóvók, pecérek, darócok stb.) éltek. Az erdőispánságok a XIV. századra megyévé alakultak (Zólyom), vagy beolvadtak más megyékbe. Érsek: Katolikus főpap, a több püspökségből közöttük a saját egyházmegyéjéből álló érseki tartomány vezetője. Az alárendelt püspöket zsinatra hívhatta, ő szentelhette fel stb. Legfontosabb jelvénye a pápától kapott érseki vállszalag (pallium). Magyarországon a középkorban két érsekség volt: az esztergomi és a kalocsai. Évkönyv (annales): Középkori történetírói műfaj. Általában helyi érdeklődésű híreket jegyeztek le a többnyire kolostorokban vezetett ~ekben. Megfogalmazásakor az időrendnek van elsődleges szerepe, év szerint szerepelnek benne a hírek. Magyarországon csak az ún. Pozsonyi Évkönyv maradt fenn, amely a X XIII. századból hoz tudósításokat. Falunagy (villicus): A falu helybeli elöljárója, részben az önkormányzat, részben a földesúri hatalom képviselője. Már Szent István törvényeiben is említik a tisztséget. Általában egy évig töltötte be hivatalát, feladata volt a rendeletek kihirdetése, az adók behajtásában való részvétel, alsóbbrendű ítélkezés. Familiáris: Olyan nemes, akik a király, vagy valamely egyházi vagy világi nagybirtokos familiájához csatlakozva annak hadi kíséretét alkotja. Általában szóbeli szerződéssel lépett ura szolgálatába, aki jogi és tényleges védelméről, ellátásáról gondoskodott. A familiárisi jogviszony nem volt örökletes, és nem volt feltétele valamely birtok hűbérbe adása. Fekete magyarok: A XI. századi magyarok egy részére vonatkozó megjelölés. Kortárs források szerint (Chabannes-i Adémar, Querfurti Brúnó) szerint bőrük színe sötét volt. Szent István fegyverrel térítette meg őket 1009 előtt. Pontos kilétük és földrajzi elhelyezkedésük bizonytalan: felmerült, hogy a kavarok közé tartoztak, mások szerint pedig politikai-hatalmi elkülönülésre utalt a fekete jelző, és az államalapító királlyal szembeforduló vezérek alá tartozó népességet jelölhette. Az bizonyos, hogy Magyarország déli részein éltek, és a Dunán lehetett eljutni hozzájuk. Fiúsítás: A leányt vagy leányokat a király különös kegyként fiúörökössé nyiváníthatta, és így apja ősi birtokainak örökösévé tehette. Az 1360-as évektől terjedt el Magyarországon.

6 Fogott bíró (arbiter): Archaikus ítélkezési forma képviselője. A közösség kebeléből választottak ki tekintélyes személyeket egy-egy peres ügy eldöntésére. Az alperes általában esküvel fogadta meg, hogy belenyugszik a fogott bírói ítéletbe. Magyarországon különösen a XIII. századból vannak fogott bírói ítélkezésre utaló adataink. Forint: Különböző pénzfajták neve. Az elnevezés Firenze város latin névformájából származik. Magyarországon aranypénzt jelöl, amely elvileg száz dénárt ért, valós értéke attól függött, hogy a dénárt mennyire értékelték (vö. denár). Főesperes: A középszintű egyházigazgatási egységek vezetője. Magyarországon a főesperességek általában egy vármegyényi területre terjedtek ki. A főesperesek valószínűleg a térítéskori ispáni várbeli pap utódai voltak. A XII. századtól beköltöztek a püspöki székhelyre, ahol a káptalan tagjai lettek. Kálmán király előírta, hogy egyházi előírásokat tartalmazó könyvvel kell rendelkezniük. (Fő)ispán: A XI. századtól a megyék élére állított királyi tisztviselő, a XIII. század végétől származását tekintve kizárólag nemes. Az ispánságok jelentős részét országos vagy udvari méltóságok viselték (honor). Az ispánt a király nevezte ki általában a királyi tanács hozzájárulásával. A XIV. század közepéig a bárók közé számított, így saját zászló alatt vezette hadba a vár népét. Nagy Lajos 1350 k. a pozsonyi ispán kivételével megszüntette az ispánok bárói státusát és zászlósúri kiváltságát. Eredetileg az ispán volt a megye legfőbb bírája. A 15. században már szokásjog volt, hogy a 100 forint értékhatár feletti perekben a megye nem ítélhetett, a magán- és egyházi földesuraság alatt élő népek felett korlátozott hatalma volt (vö. úriszék). A nemesi vármegyében a bűnügyekben betöltött szerepét a megyei törvényszék (az alispán és a szolgabírák együttese) vette át. A főispán elnevezés csak a XVI. század elejétől vált általánossá. Helyettese az alispán volt, akit a középkorban ő nevezett ki. (Fő)kancellár: Valamely intézmény írásbeli teendőit végző hivatalának vezetője, az iratokat hitelesítő pecsét őrzője, és az azzal megerősített iratokért felelős magas rangú, többnyire egyházi személy. Magyarországon a XII. században jelent meg a (királyi) kancellária, majd a XIV. századtól a titkos kancellária. A (nagy)kancelláriát a (fő)kancellár vezette, elsődleges feladata a kormányzati ügyek vitele volt. 1366-tól a kiskancellária élén álló személyt titkos kancellárnak címezték. A XIV. század végére állandósult az esztergomi érsek főkancellári tisztsége, bár a XV. században igen gyakran politikai okokból még sem ő töltötte ezt be. Mátyás 1464-ben egyesítette a fő- és titkos kancellári tisztséget, bár a két kancelláriai tagozat önállósága megmaradt. Főkapitány: Az 1445. évi országgyűlésen a király nélkül maradt országban a főhatalom gyakorlására kinevezett hét személy, akik a négy kerületre osztott országban az országgyűlési határozatok. Főkegyúri jog: A magyar királyok egyházak feletti jogosítványa, amely Szent István egyházszervező tevékenységéből eredt. Felölelte a főpapi székek betöltésének jogát. 1417-ben a római Szentszék bíborosai jóváhagyták Zsigmond király ~-át.

7 Földbér (census, terragium): Eredetileg a hospesek pénzjáradéka, földesúri adója, amely a jogilag egységes jobbágyság kialakulásával a XIII. században a jobbágyok általános adójává vált. Közvetlenül vagy közvetve a jobbágytelket terhelte, annak méreteihez igazodva. Összege a XIV. században általában egy aranyforint körül mozgott. Földközösség: A föld közös tulajdonát jelentette. Ahogy a rokonság felosztotta a közös vagyont, úgy szűnt meg a közös tulajdon. Ugyanakkor a rokonok az elhalt személy tulajdonára igényt tarthattak. A paraszti világban így jelölték a föld közös használatát. Ekkor a falusi közösség tagjai időszakonként felosztották a falu határát (vö. nyomásrendszer). Amennyiben jobbágyok lakták a falut, a falu a földesúré volt, a jobbágyok tehát a falusi földek közös használói voltak. Füstadó (füstpénz): Különböző értelemben használták: adófajta, a paraszti háztartásoktól beszedett pénzadó. Az Árpád-korban így nevezték a szabadok dénára adót. Használták a nevet alkalmanként a földesúri pénzjáradékra. Mátyás a rendkívüli adót háztartásonként szedte, így ezt az adófajtát értették alatt. Garas: Denárnál súlyosabb ezüst pénz. Csehországban a XIV. század elején kezdték el verni, s hamarosan népszerű lett nálunk. Magyarországon I. Károly 1329-ben vezette be. 1 garas ekkor 6 denárt ért. Generalis congregatio: A király parancsára valamely országos méltóság, a XIII. század végétől pedig általában a nádor által a megye számára meghirdetett és elnöklete alatt megtartott általános közgyűlés, amelynek feladata a megyei nemesség kötelező részvétele mellett a köztörvényes bűnözők levelesítése (proscriptio), valamint a résztvevők egyéb ügyeinek tárgyalása és megítélése volt. I. Mátyás 1486-ban megszüntette, illetve feladatainak ellátását a megyésispánra ruházta. Geréb: A XII. században telepítésvezető az erdélyi szászoknál, aki kiemelkedett közrendű társai közül. A gerébek öröklödő jogot szereztek a bírói, közigazgatási és katonai vezető szerepre. A XIII. század elejétől földesurai is lettek egyes szász falvaknak. Később házassági kapcsolatok útján beleolvadtak az erdélyi magyar nemességbe. Gesta: Középkori történetírói műfaj, megjelenése a korai középkorra tehető. Szerzője általában szórakoztatni akar, nem kronológiai szempontokat követ, hanem tematikus szempontok szerint építi fel művét, témája általában valamely etnikum története. Felhasználja a szóbeli hagyományt is. Később kialakult a regényes ~ műfaja is. Magyarországi reprezentánsa Anonymus műve a XIII. század elejéről. Gyepű(elve): A középkori határvédelem intézményei. A gyepű természettől fogva nehezen járható határvidék, amelyet lakatlanul hagynak, és mesterségesen még nehezebben áthatolhatóvá tesznek. A gyepűelve a gyepűn túli lakatlan területet jelöli. Hármaskönyv (Tripartitum): Werbőczy István 1517-ben kiadott joggyűjteménye (Tripartitum), amelyben a magyar királyság nemeseinek szokásjogát foglalta össze. Foglalkozott még a nemesség eredetével és a különálló országrészek jogával is.

8 Harmincad: Vámfajta. Eredetileg azt a hányadot jelentette, ami az uralkodó által eladományozott vásárvámból a királynak járt. Károly Róberttől kezdve határvám lett, ami kb. 1%-os illetéknek felelt meg. A 15. században mind az importált, mind az exportált termékek után szedték, a század közepén mérték 5%-ra emelkedett. Mátyás koronavámra keresztelte át. Háromnyomásos gazdálkodás: Az érett középkorban a határt három nyomásra osztották, egyikben őszi, a másikban tavaszi gabonát termeltek, a harmadikat felszántott ugarként legeltetésre használták. A következő esztendőben az őszit tavaszi vetés követte, az utóbbi helyére került az ugar, az ugarban pedig őszi gabonát vetettek el. Magyarországon a XIII XV. században terjedt el, de nem kizárólagosan. Hatalmaskodás: A XIII. század elejétől használt fogalom az erőszakos bűncselekményekre, ilyennek számított minden olyan bűntett, amely valakinek a személye, szabadsága, vagyona ellen irányult. Büntetése elméletben fővesztés volt, a gyakorlatban igen gyakran anyagi kártérítésben egyeztek meg a felek. Határispánság (marchia): A kora Árpád-kor egyik határvédelmi szervezete, amely két helyen működött, a Szerémségben, ill. valószínűleg a nyugati határszélen. Nem azonos a határvármegyével. Határvármegye: Elsődlegesen katonai feladatokat ellátó közigazgatási egység. Már I. István korában létrejöttek a fontosabb és a veszélyeztetettebb területeken. Területük két részre oszlott, belső lakott és külső lakatlan vagy gyéren lakott részekre. A kettőt az akadályokkal teletűzdelt gyepű választotta el, amin az átjárhatóságot akadálymentes részek, kapuk biztosították. Feladatuk elvesztésével a XII XIII. században fokozatosan beolvadtak a királyi, illetve nemesi vármegyékbe. A határispánságokban speciális szolgálatokat teljesítettek az őrök és a lövők. Hegyvám: Más néven akó. A szőlőbirtokok terméséből a feudális földesurat megillető adónem, amely nem változó hányad, hanem egyszer és mindenkorra megszabott bormennyiség szolgáltatását jelentette. Borból, mustból vagy annak pénzértékéből állhatott, más természetbeni juttatás, sőt robot is kiegészíthette. A XIV. századtól a kilenced helyett is szedték. Herceg (dux): Tágabb értelemben a középkori magyar királyi család férfitagja, szűkebb értelemben az Árpád- és Anjou-kori területi különkormányzat, a hercegség ura. Ez a XI. században Bihart és Nyitrát jelentette, később Erdélyt, Szlavóniát, esetleg a Szepességet és az ország melléktartományait. Hercegség (dukátus): Területi különkormányzat, amelynek élén általában az uralkodó család egy-egy tagja állt. A XI. század közepén jött létre, központjait Bihar, Nyitra és talán Krassó képezte. Miután Könyves Kálmán Álmost 1107-ben megfosztotta a hercegségtől, hosszú időre megszűnt Magyarországon. A XII XIII. században az ország különkormányzattal rendelkező területei (Horvátország, Erdély stb.) jutottak egy-egy királyi családtag kezére kormányzás céljából. Hitbér (dos): Eredetileg a nő vételára volt, később a férj vagyonából a nő megözvegyülésének esetére lekötött rész. Adását az Aranybulla rendelte el.

9 Hiteleshely: 1874-ig fennálló, a közjegyzőséghez hasonló intézmény. Azok az egyházi testületek: káptalanok, konventek számítottak hiteleshelynek, amelyek egyfelől természetes vagy jogi személyek megkeresésére, másfelől királyi parancsra vagy hatósági megbízatásra közhitelű oklevelet állíthattak ki. Eredendően az istenítéletek helyszíneit biztosító káptalanok végeztek ilyen feladatokat, de a XIII. századtól magánalapítású bencés, premontrei és johannita konventek is hiteleshellyé váltak. 1231 után a poroszló peres és peren kívüli eljárásait is írásba foglalták. Számukat a XIV. század közepén szabályozta Nagy Lajos, hiteleshelyi feladatot ezután csak uralkodói megbízással lehetett végezni. Honor: Az Anjou-kori Magyarország kormányzati rendszere a szolgálati hűbérbirtokként működő ~-birtokokon nyugodott. Az egyes méltóságok betöltőinek juttatta a király tetszése tartamára, azaz visszavonhatóan jövedelmek, birtokok, továbbá bizonyos területek vagy népelemek fölötti katonai és bírói joghatóság formájában. Horvát-dalmát-szlavón bán: Az 1091-ben elfoglalt Horvátország, majd az 1105-ben elfoglalt Dalmácia élén álló, ősi, a Magyar Királyságba a régi Horvátországtól átvett méltóság, területi különkormányzat vezetője. Hospes Latin szó, vendéget jelent. Olyan személyekre használták, akik egy adott helyen idegenek voltak. Következésképpen nem csupán külföldiek, hanem hazaiak is lehettek ők. Olyan telepeseket szintén jelentett, akik szabad költözési joggal, különféle kiváltságokkal rendelkeztek, saját jogszokásaik szerint éltek, járadékaik kedvezőbbek voltak, mint másoké. Erről közösségük kiváltságlevelet kapott. Ifjabb királyság: A királyi hatalom 1262 1270 között megosztásának intézményes formája. V. István vette fel ezt a címet a pozsonyi találkozó után, amit apjával, IV. Bélával folytatott. Az ifjabb király Kelet-Magyarországot uralta, még az idősebb király Nyugat-Magyarországot. Az ifjabb király a területén szuverén jogokat gyakorolt (királyságnak nevezte a területét, saját nádort és országbírót tartott, önálló pénzverés, külpolitika, stb.). Az intézmény IV. Béla halálával megszűnt. Immunitas: Természetes vagy jogi személyre, társadalmi csoportra, illetve birtokára vonatkozó kiváltság, amely az állammal szemben bírói vagy adózási mentességet biztosított. A bírói immunitás alapozta meg az egyházi és a földesúri bíráskodást. A klerikusok mentesültek a világi bíróságtól, a földesúr pedig birtokának népei felett ítélkezhetett saját úriszékén. Sajátos formája a XIV. századtól kezdve adományozott szabadispánság (=pallosjog). Ispán: Valószínűleg szláv eredetű tisztségnév. Magyarországon a XI. században a püspökökkel egyenrangú előkelők címe, Szent István törvényeiben társadalmi réteget is jelöl. ~ok álltak a vármegyék, a várispánságok, a kamarák, sőt még a királyi kápolna élén is. A XIII. században a nemesi (serviensi) nemzetség fejét is ~nak nevezték. Az Anjou- és Zsigmond-korban a jelzőtlen ~ szó az országbírót jelölte. Istenítélet: Közvetett isteni beavatkozás kikényszerítése valamely próba által azokban az esetekben, amelyekben az emberi tudás nem dönthetett. Pogány eredetű. Magyarországon a tüzesvas-próba terjedt el. Magyarországon Kálmán király a püspöki székhelyeken és nagyobb

10 prépostságokban engedélyezte az istenítéleti szertartást. Hazánkban a XIII. század elejéig alkalmazták bizonyításra. Jászok: Alán eredetű népcsoport, amelynek tagjai valószínűleg három részletben érkeztek Magyarországra: először 1241 előtt a kunokkal együtt, majd a XIII. század végén, végül a XIV. század közepén. Legtöbben a Jászságban laktak, de éltek másutt is az országban. A XV. században még ismerték nyelvüket. Könnyű lovasként kellett katonáskodniuk. A XIV. században a társadalom differenciálódott, sokan jobbággyá váltak, nem tudták a katonai szolgálatot teljesíteni. A század végétől ők ezért adót fizettek. Jegyajándék: A házasságkötés előtt a férj vagy a szülők, illetve a rokonság által a menyasszonynak adott ingóságok, ékszerek, ruhák. Ez a nő magántulajdona, amely birtokában marad a házasság ideje alatt is. Róluk szabadon végrendelkezhetett, ennek hiányában gyermekei örökölték. A férje gyermektelen halálakor a feleség a jegyajándékot a hitbérével együtt megkapta, mielőtt az ingó vagyont fölosztották volna. Jobbágy: A különböző jogállású földesúri alattvalókból alakult ki a XIII XIV. században ez a társadalmi réteg. Földesúri birtokon élő parasztember volt, aki a földesurától használatra kapott meghatározott nagyságú földdarabon (vö. jobbágytelek) gazdálkodott. Szabad költözési joggal rendelkezett, járadékokkal tartozott urának. Fölötte földesura bíráskodott (úriszék). Némelyik birtokos pallosjoggal is rendelkezett. A jobbágyi társadalom alsó rétegét a zsellérek alkották. Jobbágytelek: Olyan, a földesúr tulajdonában lévő, de a jobbágyok kezelésébe adott, általuk használt, birtokolt meghatározott nagyságú földterület, ami után a jobbágy urának meghatározott járadékokat (pénz-, termény-, munkajáradék, ajándék) adott. Az állami adózásnak is ez képezte az alapját. Belső- és külső telekből állt. A belső telekhez tartozott a ház az udvarral, kerttel stb., míg a külső telket a szántó illetve a rét alkotta. Ez kiegészült a közös legelő, víz, erdő használati jogával. Nagysága falvak, tájak szerint változott, 10 60 hold között ingadozott. Országosan a fél telek vált általánossá a XV. században. Nem tartozott hozzá a szőlő, a bérelt/zálogba vett föld és az irtás. Jogar: A magyar koronázási jogar buzogány alakú, gömbös fejű, kézben viselt hatalmi jelvény. Valószínűleg II. Henrik ajándéka volt Szent István királynak. Királyi felségjelvényként először I. András király idején említik (1055). Kabarok (kavarok): Bíborbanszületett Konstantin és a Salzburgi Évkönyv által említett, a magyarokhoz csatlakozott népelem a IX. században. Három törzsük volt, amelyek a kazár birodalomból váltak ki. A törzsek neveit nem ismerjük, egyes feltételezések szerint a székelyek is közéjük tartoztak. Kálizok: Eredetileg a belső-ázsiai Hvárezmből származó, iráni nyelvű, muszlim vallású népesség az Árpád-kori Magyarországon. Pénzüzletekkel, határvédelemmel foglalkoztak. Elterjedésüket a Káloz, Kalász helynevek őrzik. A XIII. század végére eltűntek, beolvadtak a magyarságba. Kamara: A király magánlakosztálya s magánkincstára. Ez utóbbi jelentésből származik a következő jelentése: a királyi pénzjövedelmeket (vagy egyik fajtájukat) kezelő hivatal. Bánya-,

11 pénzverő-, sókamarák voltak, de nevezték így a 14-15. században az egyes adókerületeket is. A kamarákat az uralkodók hol bérbe adták, hol maguk neveztek ki az élükre tisztségviselőket. Kamarahaszna: Az Árpád-korban a királynak a pénzverésből származó bevétele, a régi pénzt ugyanis be kellett váltani. A király hasznát a beváltási illeték, és az új, valamint a régi érme értéke közötti különbség jelentette. Károly Róbert e helyett vezette be 1336-ban a kapuadót. Kancellár: kancellária élén álló személy (lásd főkancellár). Kancellária: Az írásbeli ügyintézés fejlődésével elterjedő, rendszeres oklevél-kiállítással foglalkozó központi állami hatóságok, királyi bíróságok, egyházi intézmények és magánnagybirtokosok iratkezelését végző hivatal, melynek állandó vezetője és személyzete volt. Magyarországon a kancellár fogalma III. Béla uralkodása alatt jelent meg. Helyettese és 1255-től a kancellária tényleges vezetője az alkancellár volt, aki általában a székesfehérvári prépost. Nagy Lajos kormányzati reformjai során alakult ki a királyi nagy kancellária és a titkos kancellária, s ezután nem csupán a nagypecsét, hanem a titkos pecsét is közhitelű lett. Nagy Lajos reformjai után a kormányzati feladatok mellett a királyi különös jelenlét bíróság írásbeli munkáját a nagykancellária végezte. A titkos kancellárián foglalkoztak a királyi személyes jelenlét bíróság ügyeivel kapcsolatos teendőkkel, ám kormányzati ügyekben is adtak ki okleveleket, sőt birtokadományokról szóló oklevelekre ugyancsak kerülhetett titkos pecsét (bár a nagypecsét erősebb bizonyító erővel bírt). Mátyás 1464-ben egyesítette a fő- és titkos kancellári tisztséget, s így elvben egységes kancelláriát létesített, ám a két kancelláriai tagozat önállósága megmaradt. 1464-ben megszűnt a királyi különös jelenlét bírósága, megszületett a személynöki szék, amit a személyes jelenlét helytartója vezetett. Az ügyek írásba foglalását az ő irodája végezte, amit utóbb szintén hívtak kisebb kancelláriának is. A király mellett a királynénak, a főpapoknak, a nádornak, az országbírónak, az erdélyi vajdának, a horvát-szlavón bánnak is volt kancelláriája. Ezek az intézmények az igazságszolgáltatással, kormányzással, közigazgatással kapcsolatos írásos teendőket egyaránt ellátták. Kanonok: Közös életet élő világi papok, a káptalan tagjainak elnevezése. Életüket regula szabályozta. Feladatuk székeskáptalanok esetében a püspök segítése volt, ill. részt vettek a székesegyház vagy a káptalani egyház liturgikus gyakorlataiban. Kezdetben közösen éltek, majd a XIII. századtól ez felbomlott. A kanonoki testület feje a prépost. Kápolnaispán: A királyi kápolnának a vezetője, a királyi káplánok feje, a királyi udvar tisztviselője, a kápolna liturgikus tevékenységét biztosító szolgálónépek főnöke. Papi személy, felettese az esztergomi érsek volt. A XII. század végéig jelentős szerepe volt az udvari írásbeliségben, ő pecsételte az okleveleket. A XIV. században hiteleshelyi jellegű oklevéladást folytatott. Káptalan: Székesegyházak vagy világi prépostságok mellett működő papi testület, amelynek életét regula szabályozta. Élén a prépost állt, tagjai a kanonokok voltak. Az egyházmegyei székhelyen működő székes~ok a püspököt segítették liturgikus és egyházkormányzati tevékenységében.

12 Kapuadó (portális adó): Állami adónem. 1336-ban Károly Róbert vezette be. Minden olyan telek után szedték, amelynek a kapuján egy nagy szénásszekér át tudott hajtani. Nagysága független volt a jobbágygazdaság méretétől, a telken élők számától. Összege 1/5 aranyforint. Katonai kíséret: A kialakuló államok jellegzetes intézménye, feltétele, hogy egy bomló törzsinemzetségi társadalom felett államhatalom szülessen. A katonai kíséret általában idegen törzsbeliekből vagy idegen népek fiaiból került ki, s ily módon a többé-kevésbé homogén nemzetségi társadalom fölé egy heterogén katonai középréteg került. A magyarság sztyeppei vándorlása során bolgár-türk népelemek alkották a fegyveres kíséretet. Az államalapítás után királyi testőrségként funkcionáltak (Szt. István testőrsége a Kijevi Ruszból származott). Katonai segédnép: A sztyeppei lovas nomádoknál azok a népek ill. néptöredékek, akik legyőzöttként vagy más okból csatlakoztak egy erőteljesebb népcsoporthoz. A csatlakozott népek fegyveresei elő- vagy utóvédként harcoltak a hadjáratokban. Általában a határterületeken kaptak földeket, ha a nomádok letelepedtek. Keltjobbágyfiú: A kiemelkedő szolgálatot teljesítő várnépeket a várjobbágyok közé emelhették, az ő nevük volt a keltjobbágyfiú, vagy exempt várjobbágy. A várjobbágyok jogainak teljessége nem illette meg őket, földjüket a király korlátozás nélkül eladományozhatta, ill. beszállásolás is terhelte őket. A várszervezet felbomlásával többségük jobbágyparaszt lett. Kenéz Román és ruszin falvak, kisebb csoportjaik vezetője, aki bíráskodott s az uralkodónak illetve a földesúrnak járó jövedelmeket beszedte. A tisztség örökíthető volt, s bizonyos kiváltságokkal járt (adómentes föld, a faluból származó adók bizonyos hányada járt neki, malomtartás stb.). Hunyad megye és a Temes vidék királyi uradalmaiban élő kenézek katonai szolgálattal tartoztak, helyzetük jobb volt, mint a földesúri birtokokon élő társaiké. Legmagasabb rangra a nemes kenézek emelkedtek, ám még ők sem élveztek országos nemesi jogokat. Sokukat az uralkodók nemesítették. Kétnyomásos gazdálkodás: Ebben a gazdálkodási módban a kettéosztott földterület egyik részén kapott helyet az őszi és/vagy tavaszi gabonavetés, a másik legeltetésre szánt ugar maradt. A kettő a következő évben szabályosan megcserélődött. A legelő állat természetes módon trágyázta is az ugart. Magyarországon a XIII XV. században terjedt el. Kilenced: Földesúri adónem. Nagy Lajos király vezette be 1351-ben. A gabona- és bortermés második tizede volt, és a földesurak számára kellett fizetni. (A király és az egyház jobbágyai is fizették). Kincstartó: 14. században tűnt fel, a tárnokmester alá tartozott. Legfontosabb feladata a királyi kincstár (ahol ekkor a király kincseit őrizték) felügyelete volt. 1377-től az ország bárói közé sorolták. Mátyás pénzügyigazgatási reformjai előtt külön-külön kezelték az egyes királyi bevételeket. Mátyás mindezeket a kincstartó irányítására bízta (leszámítva azokat, amelyeket a budai udvarbíró kezelt), vagyis ő felelt a királyi pénzügyekért. Ettől kezdve a kincstár központi pénzügyi hivatallá vált. 1467 után már nem tekintették bárónak, ám az egyik legfontosabb tisztségviselő volt, rendszeresen részt vett a királyi tanács ülésein.

13 Királybíró (billogos): Szent László és Kálmán törvényeiben előforduló, de valószínűleg már korábban létező bírói tisztség, amelyből megyénként kettő volt. Feladata a vármegyében élő szabadok feletti ítélkezés volt. A XII. századtól szerepük csökkent, törvényben utoljára az Aranybulla említi őket. Királyi jog (felségjog): Általában azok a jogok, amelyekkel a király legfőbb hatalma és méltósága jut kifejezésre: 1.) Népe minden tagja hűséggel tartozik neki. 2.) A király a legfőbb törvényhozó. 3.) Övé a legfőbb bírói jog, amit ha nem személyesen gyakorol, akkor helyetteseket állít. Hozzá lehet fellebbezni, élhetett a kegyelmezés jogával. 4.) A király nevezi ki a végrehajtó hatalom országos méltóságait, s tetszés szerint bocsáthatja el őket. 5.) Ő az ország legfőbb hadura. 6.) Fogalma magában foglalta a királyt közvetlenül megillető királyi tulajdont és a király adományozási jogához tartozó javakat. A királyi adomány jogilag nem egyéb, mint a királyi jognak a kedvezményezettre való átruházása, így magszakadás vagy hűtlenség esetén a birtok ismét a királyhoz tér vissza. 7.) Gyakorolhatja regálé jogait: pénzverés, nemesfém-monopólium, határvámok, vámok, adók stb. 8.) Egyházi vallási ügyekben beleszólhat a püspökválasztásba és van neki tetszvényjoga is. Királyi kápolna: A király környezetében élő udvari papság szervezete, amely kormányzattörténeti feladatokat is ellátott. Felügyeletét közvetlenül az esztergomi érsek látta el. A 11-12. század fordulóján a királyi kápolna és vezetője, a kápolnaispán látták el az oklevéladással kapcsolatos feladatokat. A XII. században ebből vált ki a kancellária. Vezetője később a királyi gyűrűspecsét őre volt, bizalmi feladatokat, diplomáciai megbízásokat látott el. A XIV. században (1370-ig) hiteleshelyi jellegű tevékenységet folytatott az udvarban, majd a királyi levéltár kezelésének feladatát látta el. A XV. század elején kormányzati szerepe megszűnt, csupán egyházi, liturgikus feladatot látott el. Királyi serviens: Oklevélben először 1217-ben megjelenő társadalmi kategória, amely közszabad, a királyi udvarba szabad bejárással bíró, a király zászlaja alatt hadba vonuló népelemet jelölt. Ítélkezés tekintetében is közvetlenül a király alá tartoztak. Jogaikat az 1222. évi Aranybulla rögzítette. Királyi szolgálónépek Az árpád-kori királyi birtokokon élő azon személyeket nevezzük így, akik nem voltak közszabadok, propriusnak s szolgai állapotúnak számítottak, nem hagyhatták el a király birtokát. Többségük önállóan gazdálkodó parasztember volt. Szolgálatuk jellege szerint csoportosították őket (halász, vadász, szőlőművelő, tárnok stb.). Mind a két királyi birtoktípuson (udvari és várbirtok) megtalálhatók. Királyi tanács: A politikai döntéshozatal legfőbb színtere, a rendi korszak előtt a politikai hatalom kizárólagos birtokosa. Tagjai az egyházi és világi főméltóságok (prelati et barones), de királyi meghívás alapján a mágnás családok (kb. 40) tagjai, akik mind együttesen az ország népét testesítették meg. A király bárkit az udvarban tartózkodó nemesek közül meghívhatott az üléseire, ugyanis a döntések nem a szavazatok száma, hanem mérlegelése alapján születtek. A király és a tanács közötti hatalommegosztást a kettőspecsét szimbolizálta. Örökérvényű döntés elvileg csak a

14 tanács hozzájárulásával volt hozható. Tágabb és szűkebb testületről beszélhetünk. A tágabban értelmezett tanács csak ritkán működött, a gyakorlatban a napi kormányzást egy informális testület, a szűkebb tanács végezte, melynek tagjai az udvarban tartózkodó legbefolyásosabb egyházi s világi főméltóságok voltak. Király hiányában az intézmény országtanács néven önállóan is működhetett. Mátyás visszaszorította a hatalmát, de halála után ismét nőtt a szerepe. A Jagellók idején a bírói testületként is működő tanácsban a köznemesség szintén helyet, sőt többséget kapott. Királyi tetszvényjog (placetum regium): A királynak az a joga, hogy a pápával, illetve az apostoli szentszékkel folytatott levelezést, valamint a pápai rendeleteket megvizsgálhassa, abból a célból, hogy nem ellenkeznek a hazai törvényekkel. Magyarországon először Zsigmond 1404. évi dekrétuma mondta ki a ~-ot. Királyi vármegye: A megye legkorábbi fejlődési szakasza, Szent Istvántól a XIII. század közepéig-végéig létezett. Fennállása arra az időre esett, amikor Magyarország területének nagyobb része a király tulajdonában állt, erre utal királyi jelzője. Általános közigazgatási egység volt, igazságszolgáltatási és katonai feladatokat is ellátott, pontosan megvont határokkal rendelkezett, joghatósága alá tartozott mindenki, aki határain belül élt. Vezetője az ispán volt, aki egyben a vármegyéhez tartozó várszervezet (várispánság) vezetője is volt. Királylándzsa: Hatalmi jelvényként alkalmazott, ereklyéket hordozó, német eredetű díszfegyver a 11. századi Magyarországon. Használata Szent Istvántól (Ademarus Cabannensis, ezüstdénár, koronázási palást) a XI. század közepéig bizonyítható. Egy lándzsát III. Henrik német uralkodó a pápának küldött el a ménfői csata (1044) után. Szerepét I. András királytól a jogar vette át. Kondicionárius: A XIII. század közepétől az uralkodó tulajdonosi hatalma alatt megmaradt népek közös elnevezése, amely a szolgálat szerinti elnevezéseiket váltotta fel. Kötelezettségeiket megszabott, pontosan meghatározott feltételek szerint kellett teljesíteniük, erre utal latin elnevezésük (conditio, azaz feltétel). A XIV. századra fokozatosan költözési joggal rendelkező, tehát személyükben szabad parasztokká váltak. Konvent: A katolikus egyházban a szerzetesi közösségek elnevezése, a szerzetesek testületét jelentette egy házon belül, tekintet nélkül a szerzet kanonok, monasztikus vagy kolduló jellegére. Sajátos magyar jelentésváltozatában a hiteleshelyi tevékenységet végző szerzetesi testületek elnevezése. Kormányzó (gubernator): A tisztséget már II. András is viselte III. László kiskorúsága idején (1204 1205), majd 1446 1453 között Hunyadi János V. László távolléte, kiskorúsága idején. Bizonyos megszorításokkal királyi jogokat gyakorolt: a bíráskodást egy 12 tagú tanács végezte, a kormányzásban egy négyfős országtanács segítette. A király pénzügyi jogait gyakorolta, birtokot azonban csak 32 jobbágytelek nagyságig adományozhatott. 1458-ban, rövid ideig Szilágyi Mihály is kormányzó volt Hunyadi Mátyás mellett. Koronázási palást: Székesfehérvári miseruhából átalakított királyi öltözék brokát anyagból. Hímzett képei és feliratai egyházi jelentéstartalmat hordoznak, vagy a mennyei Jeruzsálemet, vagy

15 az Apostoli Hitvallást, vagy a Te Deum-himnuszt, avagy a Mindenszentek litániáját ábrázolja. Kihímezték rajta adományozóit: Szent István királyt, Gizella királynét és Imre herceget is. Adományozása a fehérvári bazilikának 1031-ben történt. Kötött szabad: A kezdetben egységes szabad (liber) fogalom a XI. század végén kezdett differenciálódni. A kötött szabadok szabadsága feltételes volt, uruktól elidegeníteni őket nem lehetett, de a szolga jogállású népességnél jóval kedvezőbb helyzetűek voltak. A királyi birtokon ilyenek voltak pl. a várjobbágyok, az egyházi birtokon pedig a dusnokok. Köznemes: A nemesi társadalmon belül azokat a rétegeket szokás így nevezni, amelynek tagjai nem voltak mágnások, középbirtoknyi vagy annál kisebb földvagyonnal rendelkeztek. A 15. században már önállóan léptek fel rendi érdekeikért. Közülük csak keveseknek sikerült a királyi udvarba bejutni vagy éppen a mágnások közé kerülni. Közszabad: Eredetileg a honfoglaló magyarok jogállása. Az Árpád-kor társadalmában azok, akik teljes szabadsággal rendelkeztek, vagyis nem voltak szolgák (servus) illetve nem tartoztak a proprius népcsoportok közé (utóbbiak többsége a királyi és egyházi birtokon élt). A közszabad szabadon mozoghatott (költözhetett) az országban, részt vett a közéletben, házasságát elismerték. A férfiak az uralkodó hívására katonai szolgálattal tartoztak, amit azonban a szegények megválthattak (vö. szabadok denára). Korai törvényeink szerint vérdíjuk 110 arany pénz (bizánci) vagy ugyanennyi tinó. A hospes szintén közéjük tartozott. A közszabadok társadalma nem volt egységes, hisz épp úgy ide tartoztak a leggazdagabbak, mint a legszegényebbek. Utóbbiak száma az Árpád-korban gyarapodott, s nekik már nem volt saját földbirtokuk, hanem valamely földesúr földjét művelték, amiért cserébe járadékokkal tartoztak. Azok, akik világi nagybirtokon éltek, megtartották közszabadságukat. Ezzel szemben a király vagy az egyház földjén letelepedők elvesztették azt. Krajcár: A denár és a garas közötti pénz. Európában a 13. században kezdték verni. Ausztriában a 15. század közepétől (1459/60) készítették. Ettől kezdve tűnt fel Nyugat-Magyarországon. 1 krajcár = 1 1/3 magyar denár. Krónika: Középkori történetírói műfaj. Legfőbb jellegzetessége az időrendiség, amely kevésbé mereven érvényesült, mint az évkönyvnél, és elbeszélése is színesebb, kerekebb. Legfontosabb változata a teremtéstől az író saját koráig vezetett világkrónika. Később egyre inkább egy dinasztiához vagy tájegységhez kötődik. Az eseménytörténetet örökítette meg, a történeti összefüggéseket általában figyelmen kívül hagyja. Magyarországi képviselői Kézai Simon munkája (1282 1285), ill. a XIV. századi krónikakompozíció, amely korai szövegeket is magába olvasztott. Kunok: Török nyelvű nomád nép, amely a XI. század közepétől az Al-Duna s az Urál közötti steppén élt. A tatárjárás előtt nagy számban települtek Magyarországra. 1241-ben kivonultak, de néhány év múlva visszatértek. Szállásaik az Alföldön (Duna-Tisza köze, Tiszántúl) illetve Fejér megyében helyezkedtek el. Autonómiát élveztek, s a nádor joghatósága alá tartoztak. Katonai kötelezettségük volt (könnyű lovasok). A nomád életmódot csak lassan adták fel. A XIV.

16 században a társadalom differenciálódott, sokuk jobbággyá vált, a szegényebbek már képtelenek voltak a katonáskodásra, ezért adót fizettek. Különös királyi jelenlét (specialis presentia regia): Az 1330-as években jelent meg a király személyes bíráskodásának a királyi jelenlét bíróságától (presentia regia) elkülönült formája, a különös királyi jelenlét bírósága. Ennek ekkor még csak alkalmilag kijelölt vezetője az alkancellár volt. Nagy Lajos 1374-ben végrehajtott kancellária reformjai során intézményesült ez az ítélőszék, élére rendes bíróként a (fő)kancellár került. Általában kiemelkedő fontosságú ügyekben ítélkezett, illetve fellebbviteli bírósággá vált. 1428-ban megszűnt a különös jelenlét bírósága, 1430-ban pedig a személyes jelenlét bírósága is vikáriusok irányítása alá került, gyakorlatilag tehát a két bíróság személyes jelenlét néven egybeolvadt, és a király személyétől elkülönülten működő bírósággá vált, élén a főkancellárral. 1453-ban újra felállt a különös jelenlét bírósága, élén elvileg a főkancellárral. Az 1464. évi reformok során aztán ismét megszűnt, illetve egyesült a személyes jelenlét bíróságával, élére pedig helytartó (személynök) került, aki két ítélőmestert is foglalkoztatott. Leánynegyed: A leányok része az apai örökségben. Római jogi eredetű, Magyarországon az 1222. évi Aranybulla vezette be. Eleinte a teljes vagyonból járt, később az ősi és szerzett vagyont terhelte. Az összes leányt együttesen illette meg. Általában ingóságokban adták ki. Legenda: Szentéletrajz. A szentté avatandó/avatott személy életét, szenvedéseit, és halála után tett csodáit mutatta be. Magyarországon a legfontosabb, történeti szempontból is értékes ~-ák Szent István királyról és Szent Gellért csanádi püspökről szóltak. Levirátus: A patriarchális társadalmakban szokás volt, hogy az özvegyasszony az elhunyt férj testvéréhez vagy közeli rokonához ment feleségül. A család vagy a nemzetség ily módon akarta biztosítani a közös vagyont és a gyermekek helyzetét. Koppány herceg ilyen házasságot akart kötni Géza fejedelem özvegyével, Sarolttal. A keresztény felfogás nem helyeselte az ilyen sógorházasságokat. Libertinus: A XII. század elejétől azokat a szolgákat nevezték így, akiket földre ültettek. Az úr tulajdonában maradtak, el lehetett adni őket, de önállóan gazdálkodtak. Elismerték házasságukat, és lehetőségük volt az önmegváltásra. Terményhányadot adtak a föld tulajdonosának, és eleinte nagy munkakötelezettségük is volt. A XIII. században ennek a rétegnek a súlya csökkent a világi birtokokon. Magyar nevük uhug volt. Lófő székely: (latinul: primipilus) A székely társadalom középső rétege. Először a név a XIV. század közepén tűnt fel. Eredetileg székely tisztségviselők/katonai tisztek voltak. Később mindazokat így nevezték, akik lovas katonai szolgálatra képesek voltak. Ugyanis a székely társadalom differenciálódásával a szegényebbek csupán gyalogosan katonáskodtak (közszékelyek). 1473-ban Mátyás jegyzékbe foglaltatta a lovas és gyalogos székelyek nevét. Magánegyház (ecclesia propria): Német mintára elterjedő jogintézmény, amelyben a földesúr a saját birtokán alapított egyházat vagy kolostort a saját tulajdonának tekintette, amelyet szabadon átörökíthetett és elidegeníthetett. Papját a földesúr nevezte ki és váltotta le.

17 Magszakadás: Öröklésre jogosult utódok nélküli elhalálozás, az öröklésre jogosultak sorának megszakadása, tehát nem az egész család kihalása. Az ősiség elve szerint magszakadás esetén a fiúgyermekeket illető ősi (=öröklött) birtok a birtokszerző ős további leszármazottjait (az oldalágat) illeti, ennek hiányában pedig visszaszáll a királyra (háramlás). Mansio: Eredetileg a földesúri népek számontartására szolgáló egység volt. A kora Árpád-korban házat, szálláshelyet, valamint háznépet, családot is jelentett. Eredetileg e második, később pedig első jelentésén volt a hangsúly, és adózási egységgé vált. Később így a paraszti gazdaság központját, majd végül a jobbágygazdaság egészét jelentette. Márka: Középkori súlymérték és pénz. Magyarországon a XII. század közepe óta használták, súlya változó volt. Volt pl. bécsi, nürnbergi, krakkói és budai ~. Megyei törvényszék (sedes iudiciaria): A nemesi vármegye igazságszolgáltatásának szerve. Élén a király által kinevezett megyésispán helyettese, az alispán (vicecomes) állt, aki a megyei nemesség által választott szolgabírákkal (iudices nobilium) együtt ítélkezett. Hatásköre a kiváltságolt területeket kivéve a teljes megyei lakosságra kiterjedt. Általában kéthetenként tartották, ugyanazon a napon és ugyanazon a helyen. Egy megyén belül a középkor folyamán a székhelye változhatott. 1397-ben Zsigmond elrendelte, hogy hatalmaskodási ügyekben a megyei törvényszékek önállóan járhatnak el, és erre vonatkozóan felfüggesztett minden korábbi kiváltságot. Nádor: Palotaispán. Az államalapítás korában létrejövő tisztség, kezdetben német mintára a királyi udvar ellátásáért felelős tisztségviselő. Helyettesítette a királyt hadvezetői és bírói funkcióiban is. Az 1222. évi Aranybullában már önálló bíróként szerepel. Később rendi méltósággá vált, az ország második embere lett. 1485-ben külön törvényben határozták meg jogkörét: királyválasztó országgyűlést hívhat össze, a kiskorú király gyámja, az ország főkapitánya. Hatalma alá tartoztak a kunok, jászok, Pest megye ispáni tisztségét is betöltötte. Nemes: A XI XII. században a nobilis szó az előkelőket jelölte. A XIII. században értelme átalakult, s a közszabadok közül kiemelkedő és közvetlenül a király joghatósága alá tartozó földbirtokosokat (vö. királyi serviensek) jelölte, akik kiváltságokkal rendelkeztek. A középkori társadalomnak ez a rétege jogilag elkülönült a jobbágyoktól, felettük állt. A késő középkori nemesi jogokat Werbőczy Hármaskönyve I. könyv 9. cikkelye foglalta össze. Eszerint a király a bírájuk, törvényes ítélet nélkül nem tartóztathatók le, adómentesek, amiért cserébe katonáskodni tartoztak, az ellenállás joga. A jogi egység hatalmas vagyoni különbségeket takart. A nemesi fogalomba beleértették a mágnásokat, de az egytelkes nemeseket is, valamint a legszegényebbeket, akik már saját földbirtokkal sem rendelkeztek. Nemesi vármegye: A XIII. század utolsó harmadában a királyi vármegye területén, a királyi vármegyéből szerveződő közigazgatási egység. Előzménye a királyi serviensek közösségének kialakulása, aminek a kehidai oklevél (1232) az első megnyilvánulása, bár ez az oklevél nem tekinthető a nemesi megye első dokumentumának. Nemesi vármegyéről azonban csak akkor beszélhetünk, ha a megyésispán s a választott szolgabírák (iudices nobilium) együtt gyakorolták a