História Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Átírás

1 História

2 História Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

3 Tartalom Török Bethlen és Mohamedán Gábor Képek A kör bezárul. A kisantant megalakulása Képek Szakasits Árpád Képek Történész szemmel a Kálmán király címû drámáról. Páskándi Géza drámája Képek Kell-e a történelmet kikacsintásra bírni? Képek Várostörténet a tárlókban Képek Pannónia elsõ mártírja. Szent Gellért Képek Az MKP és az 1947-es választások Képek augusztus 1.augusztus 31. Kronológia HANÁK Péter Képek Erdély és Magyarország uniója 1848-ban Képek Gyulafehérvár, Képek Honfoglaló õseink szállása Tatabányán Képek A Lenin-mauzóleum Képek Parlamentáris demokrácia és népi szervek Magyarországon ban Képek Szükségpénzek ben Képek FITZ Jenő Képek iii

4

5 1. Török Bethlen és Mohamedán Gábor MAKKAI László Török Bethlen és Mohamedán Gábor Bethlen Gábor és a török Türckischer Bethlehem und Mohamedanischer Gabor címen jelent meg egy Habsburg-párti röpirat Bethlen évi hadjárata alkalmából, azzal a céllal, hogy az európai közvélemény előtt befeketítse a keresztény császárra pogány segítséggel támadó erdélyi fejedelmet. A Habsburg tábor művelt fői közt nem kisebb emberek, mint Pázmány Péter esztergomi érsek, Esterházy Miklós nádor és Balásfi Tamás fordították írói képességeik javát arra, hogy röpiratokban és levelekben nemcsak törökpártisággal, nemcsak a töröknek a keresztény Európára uszításával, hanem egyenesen a török hódítás és iszlám térítés előmozdításával vádolják meg Bethlent. A pillanatnyi politikai érdekek és egyéni elfogultságok által diktált egykorú propagandairodalom érvei úgyszólván mindmáig hatnak, s még a legtárgyilagosabb magyar történetírók Bethlen-ábrázolásaiban is fel-felbukkannak. A törökösség vádjait a modern magyar történetírásban Szekfű Gyula fogalmazta újjá 1930-as Bethlenéletrajzában. Azt állítja, hogy Bethlen ifjúkora óta törökpárti volt, ő bírta rá Bocskait a Habsburg-ellenes felkelésre ( ) és ő segítette Erdély trónjára Báthori Gábort (1608) a németességgel gyanúsítható Rákóczi Zsigmond ( ) ellenében. Szekfűtől származik az az észrevétel is, hogy másokkal együtt Bethlennek Básta elől Temesvárra menekülése a magyar történelemben az első török védelem alá húzódó emigráció, bár nem hiszi, hogy az akkor még szinte gyermekifjú Bethlen ebben kezdeményező szerepet játszott volna. Tény, hogy a Básta nevéhez fűződő szörnyű Habsburg-terror, mely Erdélyt valóságos temetővé tette, egy egész nemzedékben megérlelte a törökpártiságot, vagyis: Bethlen egyszerűen csak a közfelfogásnak megfelelően cselekedett, amikor az emigránsokhoz csatlakozott. Hogy később legfőbb szószólója és vezető politikusa lett a törökpárti tájékozódásnak, az egyszerűen abból következik, hogy ez a hullám emelte őt a magasba. Báthori Gábort ő segítette Erdély trónjára ( ), később azonban meghasonlott vele, újra török emigrációba ment, s Szekfű szerint megkezdte az aknamunkát Báthori letételére. De Szekfű arra már nem tér ki, hogy Bethlen tulajdonképpen már nem is a reménytelen helyzetben levő Báthori, hanem Géczy András hajdúkapitány, a kisszerű, lelkiismeretlen kalandor ellen lépett fel a Portán, és eszközölte ki magának a fejedelemségre való jelölést. És, mint arra Péter Katalin a Confessioban írott Bethlen-cikkében felhívta történetírásunk figyelmét: a török e kalandort Báthori ellenében katonai segítséggel is hajlandó volt támogatni. Aztán jön a legnyomósabbnak látszó érv: Bethlent az erdélyi autonómia súlyos sérelmével török parancsra választották fejedelemmé. Valóban, Bethlent hatalmas török hadsereg hozta Erdélybe, de a Kolozsvárt összeülő országgyűlésnek a vezérpasa nem Bethlen személyét javasolta, hanem csak új fejedelem választását a Portához hűtlenné vált Báthori helyébe. Az igazsághoz azonban azt is figyelembe kell venni: ha az erdélyiek annyira ragaszkodtak volna Báthorihoz, fegyvert foghattak volna, mint ahogy hasonlóan reménytelen helyzetben később II. Rákóczi György mellett is kiálltak. De a menekülő, s még útközben is dorbézoló Báthorit még testőrei is elhagyták. Egykorú levél panaszolja Báthori Gábor öccsének, Andrásnak, hogy a fejedelmet Bethlen párthívei elárulták. A neveket is felsorolja, amiből kiderül, hogy az árulók közt úgyszólván minden jelentős erdélyi főnemes, köztük Báthori csaknem összes főtisztviselője ott szerepel, míg a hívek mind névtelén emberkék. Valójában nem is volt más reális választása az erdélyieknek, mint Bethlen. Ő volt az, aki tehetségben, tekintélyben fejjel kiemelkedett kortársai közül. Növelte esélyeit a trónra, hogy a Báthoriak kiesése után már olyan nagy család sem volt Erdélyben, mely múltjánál fogva valamelyik tagjának igényelhette volna a fejedelemséget. Mindezek után könnyű belátni, hogy a köztudatba vésett csípős mondás, mely szerint Bethlent féltekben libere eligálták az erdélyiek, a történetírás nem fogadhatja el. (Ez a mondás egyébként a Bethlent vallási okokból gyűlölő, kisszerűen politizáló Nagy Szabó Ferenc marosvásárhelyi polgár pletykaszinten mozgó naplójából származik.) Annál is inkább, mivel nem volt erdélyi fejedelem, akit az országgyűlés ne féltében választotta volna meg. Hogy csak egy példát említsünk: Bethlen a szultán kinevező okiratát, az athnamét csak hónapokkal megválasztása után kapta meg, a nagy Báthori István ( ) nevére viszont már a szavazás előtt kiállították Konstantinápolyban. Bocskait és I. Rákóczi Györgyöt ( ) a hajdúk fegyverei kényszerítették rá Erdélyre, s Barcsait ( ) és Apafit ( ) is erdélyi földön álló török hadak 1

6 segítették trónra, az utóbbit a vezérpasa erőszakkal cipeltette a valóban nem szabad választásra. Bethlen megválasztásának szabadsága sem jobb, sem rosszabb nem volt, mint elődeié vagy utódaié. Mindennek ellenére le kell szögezni, hogy Bethlen valóban törökpárti politikát folytatott, ha ezt úgy értjük, hogy a háromfelé szakadt Magyarország sorsát a két szomszédos nagyhatalom közül melyikhez kell kötni; mert hiszen az világos volt, hogy egyikükhöz kötni kell, különben az ország, a nép, a nemzet felmorzsolódik a szorításban. Báthori István és Bocskai egyaránt törökpártiak voltak, de azért, hogy békét szerezzenek a két nagyhatalom közt, mert bebizonyosodott, hogy a Habsburgoknak Erdély elfoglalására irányuló törekvése török támadást hívna ki, amelyet a Habsburg-hatalom képtelen elhárítani. Az emigráns trónkövetelő Bethlen még egyszerűen csak Bocskai politikáját kívánta folytatni, de mint újdonsült fejedelem átgondolni kényszerül a jövő útját. A Habsburg-kormányzat főtisztviselői török csatlósnak kiáltják őt ki, határ várait elfoglalják s egy ifjú felvidéki mágnás, Homonnai György személyében trónkövetelőt állítanak vele szembe. Az osztrák, cseh morva sziléziai és magyar rendeket 1614-ben Linzben első ízben hívják össze közös gyűlésre, hogy Bethlen ellen nagyszabású hadi vállalkozást szavaztassanak meg, akár egy török háború kockázatával is. A gyűlés résztvevői azonban még élénken emlékeznek arra, hogy egy évtizeddel előbb hogyan akarta a dinasztia a török háború örvén az abszolutizmust katonai terrorral bevezetni, s a javaslatot leszavazták. Ekkor Homonnai a Habsburg-ház fejétől, a spanyol királytól lengyel közvetítéssel kieszközölt pénzen hajdúkat fogadott Erdély megtámadására. Jogcímül azt hangoztatta, hogy Bethlen a kereszténység és a magyar nemzet elárulásával török kézre akarja juttatni Lippa várát. A vád alapja önmagában igaz volt. Lippát még a hosszú háború idején ( ) erdélyi csapatok foglalták vissza a töröktől, de azt már Báthori Zsigmond a szintén erdélyi kézbe került Jenő várával együtt visszaígérte a szultánnak. És a török most Báthori Gábortól is visszakövetelte. Bethlen csak akkor térhetett volna ki a török igény elől, ha Habsburg részről nyomást gyakorolnak a Portára, mint azt Bethlen kérte. Ez nem történt meg. Ugyanakkor s az igazsághoz ez is hozzátartozik Homonnai a Portán maga ígérte meg, hogy ha megkapja a fejedelemséget, Lippát és Jenőt visszaadja a töröknek. Nyíltan viszont azt hangoztatta, hogy Lippát megvédeni indul hajdúival. Bethlen hadai azonban szétverték Homonnai seregét, majd 1616 nyarán az erdélyi hadak maguk ostromolták ki Lippán az erdélyi helyőrségeket és adták át a várat a töröknek. A lippai ügy kétségtelenül súlyos tekintélyveszteséget jelenthetett volna Bethlennek, de ő igyekezett ezt is a maga javára fordítani, s a Porta beléje vetett bizalmát ezzel is erősíteni. Ilyen emlékezetre méltó hűségünknek megmutatásáért... minémű kegyelmes ótalmat és minden jókat várhassunk az mi kegyelmes méltóságos császárunktól... azt csak az nagy istennek és az széles világon minden nemzetségeknek emlékezetben maradandó ítéletekre támasztjuk Nem hagyta azonban találgatni a Portát, hogy mi az, amivel meghálálhatja hűségét, hanem még 1614-ben, a fenyegető Habsburg-támadás kivédése címén, nagyszabású tervet nyújtott be, melynek végső értelme nem egyéb volt, mint török véren és pénzen, de nem közvetlen török fennhatóság alatt helyreállítani nemcsak Magyarország Mohács előtti politikai egységét, hanem hozzá Mátyás birodalmát is: Megépülvén az mostani pusztaságból Erdély országa, ha az elébbi szokott adófizetés alá marad is, tartozunk erről az szokott adót ő hatalmasságának az fényes Portára idején beszolgáltatni. De (ha) az erdélyi birodalmon kívül vagy Magyarországnak akármely részeiben vagy több szomszéd keresztyén országokra terjednének határaink és birodalmunk az úristennek engedelméből, melyek miért hogy nem annyira fegyverrel netalán mint szép szóval és az ő hatalmassága kegyelmességében való bizalomból hajolnak meg, azokról ő hatalmassága külön adót ne kévánjon, se adózás alá őket ne vesse; vegye egyébaránt ellenségi ellen való hasznos szolgálatjokat és esztendőnként állapotjok szerént az ő hatalmassági császári méltóságához illendő ajándékokkal tartozzunk hűséges engedelmességeknek megmutatásáért az fényes Portára beküldeni, sőt ahhoz képöst nagyobb kegyelmességének megmutatásáért az erdélyi zálogon kívül más zálogtartással se tartozzanak az fényes Portán. Magyarország határin kívül az Dunán innét ha Morva, Silesia és Csehország felé mód lehet az előmenetelben valami úton, több országok holdoltatásában is ő hatalmassága minden kegyelmes jó akarattal segítséggel legyen. És azokat is azon módok alatt minden adózás nélkül hagyja mü kezünknél... Kéntelenségből pedig ennek kezdésére magyar hadat kell fogadnunk és tartanunk, kivel az magyarokat és több keresztyéneket holdoltathassuk, mert csak az török tatár haddal semmit külön nem cselekedhetünk. Azért valameddig csak erdélyi birodalomból leszen hadakozásunk, félesztendőre 10 ezer magyarra való fizetést és hópénzt kévánunk, hogy adasson ő hatalmassága, ha penig isten segítségéből tovább mehetünk és az magyarországi erő is mellénk állván, derekasb dologhoz fogunk, akkor 20 ezer emberre adasson ő hatalmassága félesztendőre fizetést, kit ő hatalmasságának száz annyival megszolgálunk. 2

7 Ez a terv prófétikus előrelátása annak a politikai és katonai konjunktúrának, amelyet 1618-ban a harmincéves háború kitörése kínált Bethlennek. Bár cseh királlyá választása nem sikerült, az osztrák és cseh morva sziléziai rendekkel szövetséget kötött a Habsburgok ellen, magyar királlyá választatta magát és hadjáratához török segítséget igyekezett kieszközölni. Ez 1620 őszén már majdnem megvalósult, de a csehek fehérhegyi veresége miatt végül ő maga is békére kényszerült ban második hadjáratához már kapott valamelyes török segítséget, de nem annyit, amennyit kért és remélt. A Portának jól jött Bethlen Habsburg-ellenes támadása, mert tehermentesítette a perzsa arcvonalon, de éppen e keleti elfoglaltsága miatt, amelyet a lengyelekkel folytatott háborúság is súlyosbított, nem óhajtott a Habsburgokkal komoly összeütközésbe keveredni, s ezért csak mérsékelten támogatta Bethlent. Bethlen ekkor teljes fordulattal Habsburg Ferdinánd felé tájékozódott, Habsburg-hercegnőt kért feleségül és törökellenes szövetséget ajánlott fel, ha a királyi Magyarország kormányzását rábízzák. Félrevezető szándék, politikai cselvetés volt e lépés mögött, mint sokan hiszik? Aligha. Bethlen ugyanis Magyarország politikai egységének helyreállítását akarta bármelyik szomszédos nagyhatalom támogatásával, de úgy, hogy a másik nagyhatalmat meg kell semmisíteni, különben Magyarország örök szorítóban marad. Mikor Bécsben visszautasították ajánlkozását, a Habsburg-ellenes nyugati hatalmakhoz fordult, Angliával és Hollandiával szövetkezett, pártállása jeléül a brandenburgi választó húgát, Katalint vette feleségül. Ezáltal olyan tekintélyt szerzett a Portán, hogy 1626-ban végre komoly török katonai segítséget kapott. Ezúttal azonban nyugati szövetségesei mondtak csődöt. Wallenstein visszavonult ugyan előle, de helyzete kényes maradt, s a török segédcsapatok is elhagyták. A török segítségben megint csalódva, élete végén újból teljes fordulatra készült. Ezúttal nem Habsburg Ferdinándhoz, hanem a dinasztia fejéhez, a spanyol királyhoz akart fordulni, és ezért spanyol táncmesterét, Diego de Estrada herceget különös követséggel bízta meg: ha a Legkatolikusabb Király hajlandó volna segíteni őt, kedvező alkalom mutatkozna reáhágni a török fejére, s kikergetni Konstantinápolyból a szultánt. Megint egy félrevezetés, politikai színjáték? Aligha. Inkább megint egy bizonyíték (a forrás teljesen hiteles!), hogy Bethlen sem nem törökpárti, sem nem Habsburg-ellenes volt. Neki török és Habsburg egyaránt eszköznek számított magyar célok szolgálatában. Hogy túlbecsülte a kínálkozó konjunktúrát, szövetségesei és Erdély erejét, az lehet túlzott önbizalom, sajnálatos tájékozatlanság, de semmiképpen nem végleges lekötöttség a török mellett. Erről a legilletékesebb bizonyságot egy török történetíró, Pecsevi adta, aki azt írta Bethlenről: Ez a hitetlen pedig az Iszlám seregein sohasem segített, mert mindegyre csak a saját országára volt neki gondja. 2. Képek 3

8 4

9 1. A kör bezárul. A kisantant megalakulása ÁDÁM Magda A kör bezárul A kisantant megalakulása Mi volt tulajdonképpen a kisantant? Mikor, kik és miért hozták létre? Milyen szerepet töltött be Közép- és Délkelet-Európa történetében a két világháború között? Cikkünk a legújabb kutatási eredmények, eddig nem használt források alapján kíván választ adni ezekre a kérdésekre. A kisantant hen megalakult politikai és katonai szövetség volt Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia között. Tagjai a magyar revíziós törekvések és a Habsburg-restauráció megakadályozására szövetkeztek, fő céljuk az első világháború után kialakult és a békeszerződésekben törvényesített állapotok megőrzése volt. Egy magyar újságíró 1920 áprilisában a Pesti Hírlapban megjelent cikkében Apró Antantnak nevezte a három állam együttműködését a párizsi békekonferencián. A cikk szerzője akkor még nem is sejtette, hogy új és maradandó kifejezéssel gazdagította a diplomáciai szótárt. Az elítélő értelemben használt szókapcsolat ugyanis később a tömb általánosan elismert elnevezésévé vált. A történetírás válaszkeresései A kisantant létrejöttéről és funkciójáról számos egymásnak ellentmondó, sokszor egymást kizáró s a legjobb esetben csak részigazságokat tartalmazó nézet és állásfoglalás született meg és terjedt el a köztudatban. A napi politika szempontjainak alárendelt publicisztika és történetírás (amely nem is juthatott hozzá a történelmi forrásanyaghoz) sokáig képtelennek bizonyult arra, hogy akár csak megközelítse a valóságot. Az álláspontok két végleten polarizálódtak: az egyik oldalon a kisantantot idealizálták, pozitív szerepét felnagyították, a másik oldalon viszont a Duna-medence két világháború közötti tragikus helyzetéért ezt a szövetséget tették felelőssé. A második világháború után az állásfoglalások, noha közelebb kerültek a valósághoz, továbbra sem voltak mentesek a sarkított szemlélettől. A hibák változatlanul egy alapvető okból következtek: a napi politika feladatainak és a történetírás követelményeinek azonosításából. Az ötvenes években a szocialista országok historikusai elsősorban a kisantant szovjet- és forradalomellenes funkcióját hangsúlyozták, alábecsülték viszont tulajdonképpeni célját: a politikai- és katonai együttműködést a magyar revíziós törekvésekkel és a Habsburgrestaurációval szemben. A hatvanas évek során ez az egyoldalú értékelés egyre jobban kiszorult a szocialista országok történetírásából, helyére azonban sokszor az ellenkező előjelű egyszerűsítés került. Nem egy olyan munka jelent meg, amely szinte változatlanul ismételgette a háború előtti, a kisantantot eszményítő véleményeket. Az ötvenes évek sematizmusának cáfolata gyakorta a nemzeti elfogultság jegyében történt. Az említett nézetek alapvető közös tévedése, hogy a kisantant létrejöttét a francia külpolitika kezdeményező szerepének, a francia külpolitika Duna-völgyi koncepciójának tulajdonították. Ez a félreértés a szélesebb közvéleményben is több mint fél évszázadon át makacsul élt. Ennek oka elsősorban az, hogy a Francia Külügyi Levéltár, amelynek iratanyaga perdöntő e kérdés valós megítélésében, csak a közelmúltban vált hozzáférhetővé a kutatók számára. Továbbá a kisantantellenes francia politika amelyre még visszatérünk csupán nem egészen egy éves időtartamú volt és kurta érvényesülése idején is rendkívül óvatosan kezelte Duna-medencei terveit és a velük kapcsolatos titkos tárgyalásokat. Nem a franciák Megtévesztőleg hatott és hat az a tény, hogy a fent említett rövid időszakot leszámítva, Franciaország több mint másfél évtizeden keresztül politikailag és gazdaságilag támogatta a kisantantot, pártfogolta és kelet-európai politikája egyik fő támaszának tekintette ezt a valójában akarata ellenére megalakult államkoalíciót. A szövetségi rendszer létrejötte idején azonban nem ez volt a helyzet. A francia, a csehszlovák levéltárak dokumentumai, valamint Titulescu román külügyminiszter, Beneš csehszlovák külügyminiszter, Sándor jugoszláv király és Pál jugoszláv régensherceg irathagyatékai (amelyeket jelen sorok szerzője az USA-ban tanulmányozott) minden kétséget kizáróan bizonyítják: a kisantantot nem Franciaország hozta létre, sőt még csak nem is bábáskodott megszületésénél. Ellenkezőleg, Franciaország helytelenítette és akadályozta Beneš erre irányuló törekvéseit, mert ezek szemben álltak az akkori francia Duna-medencei tervekkel, azok meghiúsítását célozták. 5

10 A háború befejezése után jelentős nyugati körök foglalkoztak azzal a gondolattal, hogy a szétdarabolt ahogy mondották balkanizált Közép-Európát gazdaságilag, sőt esetleg politikailag is új egyesítsék. Számtalan terv született, amelyek vámunióba, sőt konföderációba tömörítve kívánták összefogni a Habsburg-birodalom területén keletkezett kis államokat. Közép-Európa ismételt integrációjával egyaránt foglalkoztak Londonban és Párizsban, sőt még Rómában is. A brit puhatolózó lépéseket leszámítva, 1920-ig ezek a tervek inkább elvi jellegűek voltak. Párizs hivatalos politikája akkor még szembeszállt Anglia ilyen irányú törekvéseivel. Döntő fordulatot hozott azonban az az őrségváltás, amely az januári francia választásokon következett be: Poincare és Clemenceau helyére Dechanel és Millerand kerültek. Az új köztársasági elnök és a kormányfő, főképp pedig Paléologue, a külügyminisztérium főtitkára komolyan kezdtek foglalkozni azzal a tervvel, hogy a volt monarchia területén megbízhatóan francia befolyás alatt álló gazdaságilag egységes dunai hatalmat hívjanak életre, amely Párizs támasza lehet mind német-, mind orosz politikájában. A szétdarabolt Közép- és Délkelet-Európát nem tartották megfelelő ellensúlyúnak a német- és az ún. orosz veszéllyel szemben. A Quai d Orsay új irányítói az életképtelennek tartott kis utódállamokat tekintet nélkül arra, hogy győztesek-e vagy legyőzöttek egy dunai államszövetségben, vagy esetleg a Habsburg-restauráció révén kívánták egyesíteni. A francia politika kulcspontja Magyarország lett. Millerand és Paléologue Budapest körül kívánta összevonni a dunai államokat. A földrajzi, politikai és gazdasági szempontok egyaránt emellett szóltak. Mind a térkép, mind a történelem folyamata arról tanúskodott számukra, hogy Magyarország egyensúlyszerepet töltött be Közép- Európában, és a Balkán kapujának tekintették. Nyilvánvaló volt az is, hogy Magyarország részvétele nélkül elképzelhetetlen a Duna-medence politikai és gazdasági konszolidációja. Magyarországra esett a választás azért is, mert biztosan számításba vehették a Lengyelországnak Szovjetoroszország ellen nyújtandó segítségénél és ez a harmadik intervenciós hadjárat fő szervezője, Millerand számára igen lényeges érv volt. S végül a kérdés megítélésénél jelentős szerepet játszott az is, hogy Magyarország maga kínálkozott fel Franciaországnak, kész volt gazdasági életének fontos pozícióit a francia tőke kezére játszani és az angolokkal való kapcsolatokat lazítani, abban a reményben, hogy francia támogatással sikerül majd a békefeltételeket megváltoztatni. Paléologue tisztában volt azzal, hogy az adott körülmények között akár a legcsekélyebb határmódosítást is nehéz megvalósítani. Hiszen a békeszerződés már készen volt és három sőt, Ausztriát is beleszámítva négy mindenre elszánt állam védte. S az okmányt aláírás híján sem lehetett egyetlen tollvonással érvényteleníteni, hiszen a benne foglalt területi döntéseket a szomszéd államok Ausztria kivételével már korábban végrehajtották. Nem is szólva arról, hogy Anglia és Olaszország akik a békekonferencián még Magyarország számára enyhébb békefeltételekért szálltak síkra most ragaszkodtak a szigorú határozatokhoz, ily módon is tiltakozva Paléologue francia érdekű revíziós törekvései ellen. A francia magyar közeledés már hanyatló szakaszban volt, amikor Európában futótűzként terjedt el az a hír, hogy Franciaország titkos egyezményt kötött Magyarországgal. A francia fél úgymond vállalta a békeszerződés területi és katonai klauzuláinak módosítását, a magyar hadsereg felfegyverzését és a lengyel szovjet frontra küldését. Az állítólagos titkos egyezményről dokumentumot is sikerült produkálni. Az irat másolatát Renner osztrák kancellár aranykoronáért vásárolta meg egy magas rangú magyar tisztviselőtől, majd eljuttatta Benešnek, aki az egyezmény hírét azonnal nyilvánosságra hozta. Az értesülés nyomán a belgrádi és a bukaresti kormánykörökben egyetértettek Beneš véleményével: Magyarország már nem ellenségünk, hanem riválisunk! Így a titkos egyezmény, amely vagy hamisítvány volt, vagy pedig az akkor tömegével készült magyar tervek egyike lehetett meg tette a hatását, 1920 nyarán a jugoszláv kormány sürgetni kezdte az eddig több alkalommal elvetett Beneš-féle szövetkezési javaslat megvalósítását. A csehszlovák külügyminiszter ugyanis már a háború befejezése után széleskörű diplomáciai tevékenységbe kezdett, hogy Jugoszláviát és Romániát megnyerje egy szövetségi rendszer számára. Ezt azonban eddig mind Jugoszlávia, mind Románia visszautasította. A három állam ugyanis egymás rovására is igyekezett a határait kitolni. Továbbá komoly feszültségek keletkeztek Jugoszlávia és Olaszország, valamint Románia és Szovjet-Oroszország között. A Beneš által javasolt szövetségrendszer eme viszonylatokban nem biztosított volna támaszt. A kimerült és elszigetelt Magyarország pedig nem jelentett veszélyforrást egészen a Paléologue-féle politikáig. A kisantant magva létrejön A fent ismertetett események, főként a titkos egyezmény hírének a hatására augusztus 14-én Belgrádban aláírták a csehszlovák jugoszláv egyezményt, amely a kisantant magvát képezte. Az egyezmény a trianoni béke által teremtett rend fenntartását és a Habsburg-restauráció megakadályozását tűzte ki célul. 6

11 Belgrádból Beneš egyenesen a román fővárosba sietett. Románia azonban ekkor még nem csatlakozott a kisantanthoz, mindössze szóbeli megállapodásra volt hajlandó, amelynek értelmében Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia egy magyar támadás esetén egymásnak katonai segítséget nyújt, szovjet román háború esetén pedig Csehszlovákia és Jugoszlávia visszariasztja Magyarországot, illetve Bulgáriát Románia hátbatámadásától. Bukarestben nem hagyhatták figyelmen kívül Franciaország kisantant-ellenes álláspontját, ugyanis elsősorban Párizstól várták a támogatást a Szovjet-Oroszországtól önkényesen elfoglalt Besszarábia megtartásához. A francia diplomácia vezetői pedig lépéseket tettek, hogy megakadályozzák a kisantant további bővülését. Paleologue figyelmeztette Osusky párizsi csehszlovák követet: kormánya rossz útra tért. Franciaország nem ért egyet a tervezett szövetséggel, mert nincs létjogosultsága. Millerand augusztus 24-én körtáviratban rögzítette a kisantanttal kapcsolatos álláspontját. Ez a politika (ti. a kisantant kiépítése Á. M) azzal a súlyos kellemetlenséggel járhat, hogy elszigeteli a magyar kormányt, amely elkerülhetetlenül megkísérli, hogy Németország oldalára álljon és ott találjon támogatást. Ez a szövetség két táborra osztja Közép-Európát, növeli a konfliktusok veszélyét. Románia csatlakozására a kisantanthoz végül csak 1921 tavaszán került sor őszére Paléologue magyar orientációjú politikája megbukott. A csehszlovák jugoszláv egyezmény létrejötte után a francia ellenzék fokozta támadását a Millerand Paléologue-féle külpolitikai vonal ellen. Párizsban ráeszméltek arra, hogy Közép-Európa új rendjének építése nemcsak nélkülük, hanem kifejezetten ellenük indult meg, s az alakulóban levő kisantantnak kifejezetten franciaellenes éle is van. A francia fővárosban nem szemlélték közömbösen azt sem, hogy Londonban és Rómában a helyzetet Franciaország pozícióinak további gyengítésére kívánták felhasználni. Millerand ekkor jobbnak látta elvetni Magyarországgal kapcsolatos terveit, Paléalogue-ot pedig, aki nyíltan exponálta magát a dunai integrációs terv és ezzel összefüggésben Magyarország mellett, odadobta áldozatul bírálóinak. A Quai d Orsay élére Berthelot, Beneš személyes jó barátja került. Az új külügyi főtitkár veszélyesnek tartotta a tegnapi ellenséggel szemben tanúsítandó engedékenységet és egyetértett Beneš külpolitikai koncepciójával a kis antant megalakítását illetően, azzal a különbséggel, hogy ő Lengyelországot is szívesen látta volna a szövetségben. Október 2-án, 24 órával hivatalba lépése után Berthelot már tudatta a román és lengyel kormánnyal, hogy Franciaország megváltoztatta eddigi álláspontját, a kisantanttal szimpatizál, szívesen látná a tömbhöz való csatlakozásukat. A kör bezárul A francia külpolitikai fordulat után Románia még nem lépett be azonnal a kisantantba, hanem tovább lavírozott. Az időhúzásnak végül IV. Károly áprilisi visszatérési kísérlete, az ún. első királypuccs vetett véget. A volt uralkodó sikertelen próbálkozása hozzájárult a kisantant végleges megalakításához és megszilárdításához. Röviddel az exkirály Magyarországról történt kényszerű távozása után, április 23-án Tace Ionescu aláírta Csehszlovákiával, majd valamivel később Jugoszláviával is a csehszlovák jugoszláv egyezmény mintájára készült szerződéseket. Az eltérés csak az volt, hogy az utóbbi a trianonin kívül a Bulgáriával kötött neully-i béke védelmére is kötelezte a feleket. Magyarország körül teljessé vált a gyűrű az 1921 decemberében aláírt csehszlovák osztrák, az ún. lani egyezménnyel, amely a trianoni béke fenntartására vonatkozott. Ezzel a kör bezárult. Az említett szerződésekkel az alternatíva: a Duna-konföderáció vagy a kisantant eldőlt. Az utóbbi valósult meg. A két szembenálló elképzelésből az győzött, amelyik a Duna-medence jövőjét a párizsi békeszerződések következetes betartására kívánta építeni, létrehozva az ebben érdekelt államok politikai és katonai szövetségét. A gyűrűbe zárt Magyarország kénytelen volt alkalmazkodni az adott helyzethez. A trianoni béke ratifikálása, a kisantant létrejötte, Károly sikertelen vállalkozása meggyőzte magyarokat arról, hogy alá kell vetniük magukat a mi politikai vonalunknak rögzítette Beneš feljegyzése. A kisantant közelebb hozta egymáshoz a győztesek oldalán álló kis államokat, csökkentette ha nem is számolta fel a közöttük fennálló ellentéteket. Elmélyítette viszont a térségben a szakadékot a győztesek és a legyőzöttek között, s fokozta közöttük az ellenségeskedést. Az érlelődő ellentétek azután mint ismeretes hatalmas erővel törtek felszínre, amikor a nemzetközi erőviszonyok a harmincas évekre megváltoztak. 7

12 A nemzetközi politika fejlődésének jellege határozta meg ennek következtében a kisantant összeurópai szerepét is. A húszas években a békeszerződések védelme bizonyos egybeesések ellenére nem volt azonos a középés délkelet-európai béke védelmével. Ahogy azonban módosult a helyzet a 30-as években Hitler hatalomra kerülése után, noha az első világháborút lezáró imperialista békerendszer igazságtalan jellege nem változott meg, védelme mégis a fasiszta Németország háborús tervei elleni fellépést jelentette. 2. Képek 8

13 1. Szakasits Árpád KENDE János Szakasits Árpád Ha gondolatban felidézzük a koalíciós korszak híradóit, hősünk középkorú, gyorsmozgású és gyorsbeszédű, izmos felsőtestű férfiként tűnik elénk. Cikkeinek, beszédeinek stílusa patetikus, árulkodik szerzőjük költői ambíciójáról, amelyet nyilván legnagyobb sajnálatára el kellett fojtania a gyakorló politikus kedvéért. A pártvezéri szerepben láthatóan kényelmetlenül érzi magát, s zavartan hallgatja nevének éltetését, a testvérpárt agitációs fegyvertárából átvett ütemes tapsokat. Életpályáját osztályának történelmi útjával egybevetve, kétségtelen párhuzamokat találunk. Születése idején vesz nagy lendületet két évtizedes útkeresés után, a magyarországi munkásmozgalom, jön létre az osztályharcos szakszervezeti mozgalom és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, ahol majd később oly jelentős szerepet játszik. Ifjúsága, ma kibontakozó vezetői pályája egybeesik a magyarországi munkásmozgalom felnőtté válásával. Szakmunkásélet, munkásképző Szakasits Árpád december 6-án született Budapesten. Édesapja, Szakasits Ferenc józsefvárosi cipészmester, a 80-as évektől aktív harcosa volt a szocialista munkásmozgalomnak. Az apja alakja évtizedek távolából úgy tűnik fel a publicista Szakasits Árpád egyik írásában, hogy esténként, a józsefvárosi bérkaszárnya udvarán, a cipőket javítva Edward Bellamy népszerű szocialista utópiájáról, a Visszapillantás 2000-ből c. könyvről beszél a köréje sereglett munkásoknak. Az apa korai, 1898-ban bekövetkezett halála után hamarosan a legidősebb fiúnak, Árpádnak is dolgoznia kellett, s 13 éves korában egy faszobrász műhelyében kezdte el az inaséletet. Első mestere Eckmeyer Frigyes szintén harcos szocialista volt, mint küldött részt vett 1890-ben az MSZDP megalakításában. Józsefvárosi műhelyében mint erről később tanítványa megemlékezett az egyik gyalupadon a sarokban garmadával állt a könyv. Ezekről a könyvekről csillogott felém először Marx, Engels, Lassalle, Bebel, Liebknecht neve. Miután a mester tönkrement, inasa kénytelen volt szakmát változtatni: kőfaragó lett. A kőfaragók, akik úttörő szerepet játszottak az építőipari munkásság szakmozgalmában, ekkor már évtizedes múltra visszatekintő erős szervezettel rendelkeztek. A fiatal munkás, akit az otthoni nevelés is erre indított, ebben a környezetben hamarosan utat talált a munkásmozgalomhoz, május 1-jén belépett a Szabadság Munkásképző Egyletbe, a szocialista ifjúmunkások szervezetébe. A tehetséges, tanulni vágyó fiatalemberre hamar felfigyeltek. Maga mondotta erről 1947-ben: 44 esztendeje... azt sirattam mindig, hogy soha nem voltam csak egyszerű párttag... Beléptem a Szabadság Munkásképző Egyletbe délelőtt és délután megválasztottak könyvtárosnak, és azóta mindig funkciót viselő ember vagyok. A fiatal kőfaragó részt vett a magyar munkásosztály nagy demonstrációin, egyik első terjesztője volt az 1905-ben napilappá lett Népszavának ben felszabadult s azonnal belépett a MÉMOSZ-ba. A szakszervezetben Bokányi Dezső környezetébe került. A kor legnépszerűbb munkásvezetője tanítványának tekintette a fiatal Szakasits Árpádot, tanította, nevelte és segítette mozgalmi pályáján. Tehetségén kívül bizonyára ennek a gondoskodásnak is köszönhette, hogy igen gyorsan kiemelkedett az egyszerű harcosok sorából ban a Társadalomtudományi Társaság Szabadiskoláján Szabó Ervint hallgatja, gondozza a MÉMOSZ könyvtárát, és megkezdi újságírói működését az Építőmunkás hasábjain végén a szakszervezet vezetőségi tagjává választották, majd rábízták a szaklap szerkesztését és ugyanakkor egyelőre külső munkatársa lett a Népszavának. Ettől kezdve függetlenített funkcionárius a kor szokása szerint, azaz tisztviselője a budapesti kerületi munkásbiztosító pénztárnak, amelynek igazgatója: Bokányi Dezső. Emellett a külső VI. (jelenleg XIII.) kerületi pártszervezet titkára. Börtönnaplójában 1954-ben visszaemlékezett fiatalságának forrongásos éveire, amikor esténként elvtársaival gyalog rótták az utcákat Angyalföldtől a Práter utcáig, ahol lakott. Hiszen a fiatal lábak szerették a gyalogjárást, és a fiatal ajkak az énekszót. Új Ady dalokat, szocialista indulókat énekeltek, s az Internacionálét, amelynek szövegét Bresztovszky Ernő fordította magyarra. Volt úgy, hogy éjféltájt indultak Angyalföldről, mert akkor zajlottak a híres-nevezetes lakósztrájkok, és ezek rengeteg munkát igényeltek. Minden nap néhány értekezlet, gyűlés, s a tetejében még a nőtitkár is én voltam, s a Népszava nőrovatát is én csináltam, nem is szólván a MÉMOSZ-ról, s a kőfaragók mozgalmáról írta, amikor már ötödfél esztendeje ült börtönben, ártatlanul. Az I. világháború kitörésekor katona, de mivel lapszerkesztő és szakszervezeti funkcionárius sikerül elérni, hogy csak hátországi szolgálatra osszák be. Egyike azoknak a fiatal munkásvezetőknek, akik a háborús 9

14 események hatására egyre kritikusabban vizsgálják a párt politikáját. Az április 8 9-i ún. titkos kongresszuson Szabó Ervin ösztönzésére heves támadást intézett az MSZDP-nek a mindenkori polgári szövetségesekhez idomuló választójogi politikája ellen. Az 1917-es esztendő tavasza új forradalmi fellendülés nyitánya a magyarországi munkásmozgalomban. Új dolgozó rétegek csatlakoznak a szervezett munkásság táborához és számos, új, harcos szakszervezet keletkezik. Szakasits Árpádot 1917 nyarán megbízzák az alakuló szervezet, a villamosalkalmazottak szövetségének irányításával. A szervezet néhány hónap múltán több mint 8 ezer főt számlált. S mivel igen aktívan vettek részt az januári és júniusi általános politikai tömegsztrájkban, ezért a hatóságok betiltották lapjukat. Szakasits Árpádot pedig letartóztatták és büntető századba osztották be. Innen megszökik, és a polgári demokratikus forradalom győzelméig bujkált. A forradalom győzelme után a Budapesti Munkástanács tagjává választották. Szakasits radikális magatartása felkeltette a baloldali ellenzék figyelmét. A Szovjet-Oroszországból hazatért kommunisták vele is tárgyaltak a KMP-hez való csatlakozásról, de ezt Szakasits elhárította végén belépett a Népszava szerkesztőségébe, és mint szerkesztőségi titkár dolgozott a polgári demokratikus forradalom idején. A Tanácsköztársaság kikiáltása után egy ideig gyakorlatilag szerkesztette a Népszavát, tagja volt a MÉMOSZ Központi Vezetőségének, a VII. kerületi és a Budapesti Munkás- és Katonatanácsnak. Dolgozott az egyesült párt titkárságán, küldött volt a Tanácsok Országos Gyűlésén, ahol a Szövetséges Központi Intéző Bizottság tagjává választották júniusától a Belügyi Népbiztosság közigazgatási főosztályát vezette. Írásaiból olyan baloldali hajlandóságú szociáldemokrata arcéle bontakozik ki, akinek még jelentős fenntartásai vannak a kommunistákkal szemben. Pártfunkcionárius a Horthy-korban A Tanácsköztársaság megdöntése után ismét a Népszava szerkesztőségében dolgozott, s tovább szerkesztette az Építőmunkást is és 1923 között több ízben letartóztatták. Együttesen több mint két évet töltött börtönben. Ugyanakkor feleségét is bebörtönözték, s így három kis gyerekükről csak idős édesanyja gondoskodott. Kiszabadulása után 1925 és 1928 között alelnöke, majd 1938 végéig elnöke a MÉMOSZ-nak, 1925-től az 1948-as pártegyesülésig megszakítás nélkül tagja a szociáldemokrata párt vezetőségének, s ban a párt ügyvezető titkára. Politikai magatartása ezekben az években általánosságban megfelel az MSZDP hivatalos vonalának, megnyilatkozásaiban nem ritkák a kommunistákkal folytatott heves polémiák. Írásaiban és beszédeiben azonban már ekkor fel-feltör a hatóságok által toleráltnál baloldalibb hang, s ezért több ízben bíróság elé is kerül. Talán ez is az oka annak, hogy nem tud beilleszkedni az MSZDP Peyer Károly nevével fémjelezhető vezetésébe. Mint a MÉMOSZ elnöke, vezető szerepet játszott az építőmunkások 1935 július augusztusi nagy sztrájkjában, amely végleges csapást mért a Gömbös-kormánynak a szakszervezetek felszámolását célzó terveire. Jelentős személyes szerepe volt abban, hogy a MÉMOSZ amelyben ekkor már megvalósult a kommunisták és szociáldemokraták gyakorlati akcióegysége élenjáró szerepet játszott a 30-as évek második felének munkásmozgalmában. Ez a szervezet vívta szinte a legtöbb sztrájkot ben, s 1937 szeptemberében országos általános sztrájkkal harcolta ki a 8 órás munkanap bérredukció nélküli megvalósítását. Szakasits Árpád 1938 novemberében köszönt le a MÉMOSZ elnöki tisztségéről, és lett ugyanakkor a szociáldemokrata párt főtitkára. A pillanat, amikor a főtitkárságot átvette, talán a legnehezebb volt a párt történetében. A legális munkásmozgalomra nehezedő jobboldali nyomás, amely kormányzati részről a munkássajtó elnémításában, a szakszervezetek elleni vizsgálatokban fejeződött ki, kiegészült az Anschluss (1938) után felbátorodott fasiszta pártok nap mint nap ismétlődő, erőszakos cselekményeivel. Szakasits az januári pártkongresszuson olyan antifasiszta programot hirdetett meg, amely a párt tevékenységének előterébe helyezte a szocialista pozíciók védelme, a demokratikus szabadságjogokért való harc mellett az ország függetlenségéért folytatott küzdelmet. Ez a politika természetszerűleg találkozott a kommunisták népfront törekvéseivel. Még szorosabbá vált ez a kapcsolat 1940 januárja után, amikor Szakasits főtitkári tisztének megtartásával átvette a Népszava főszerkesztői tisztét. Ettől kezdve rendszeresen közölte a lap kommunista szerzők írásait a szerkesztőségben is dolgoztak kommunisták: Kállai Gyula és Kasztel András s az új főszerkesztő igyekezett a Népszavát az antifasiszta ellenállás, a függetlenségi gondolat orgánumává változtatni. A szervezői, publicisztikai tevékenység mellett Szakasits Árpád személyesen is részt vett a függetlenségi mozgalom akcióiban, így az november 1-i tüntetésen, a Kerepesi temetőben, s dolgozott a Történelmi Emlékbizottságban is. Rendszeres kapcsolatot tartott az illegális KMP-vel, Rózsa Ferenccel és másokkal. Az május júniusi nagy letartóztatások alkalmával őt is rövid időre lefogták, de azok a kommunisták, akiknek vele kapcsolatuk volt, ezt a vizsgálat során tagadták, s így bizonyítékok hiányában kénytelenek voltak őt szabadlábra helyezni. Letartóztatását a szociáldemokrata jobboldal, amely nehezen viselte el a Szakasits Árpád 10

15 képviselte politikát és 1939-től nem szűnt meg ellene intrikálni, felhasználta arra, hogy elmozdítsa főtitkári tisztségéből. Megmaradt azonban a Népszava főszerkesztőjének. Az ország német megszállása után illegalitásba vonult, Schiffer Pállal megkezdte az SZDP földalatti apparátusának kiépítését, részt vett a Magyar Front létrehozásában, majd a Front Intéző Bizottságának elnöke lett. Ebben a minőségében részese volt az októberi kiugrási kísérlet politikai előkészítésének, Tildy Zoltán társaságában a Magyar Front képviseletében tárgyalt többek közt Horthy kormányzóval, október 10-én a Rajk Lászlóval folytatott előzetes megbeszélések után Kállai Gyulával aláírta a két munkáspárt együttműködéséről szóló megállapodást, amely a felszabadulás utáni időszakban szabályozta az MKP és az SZDP viszonyát. A nyilas puccs után illegalitásban élt Budán, s a főváros felszabadulása után azonnal bekapcsolódott az ország politikai életébe, mint az újjáalakult SZDP főtitkára, nemzetgyűlési képviselő, s a koalíciós kormányok államminisztere. A munkásegységért A demokratikus Magyarország vezető államférfiaként következetesen harcolt a szociáldemokrata párt baloldali orientációjáért, a munkásegység fenntartásáért még akkor is, ha ez a két munkáspártnak a koalíciós viszonyokból természetesen fakadó súrlódásai miatt nem volt mindig könnyű. Ezt a kapcsolatot 1948 elejéig Szakasits Árpád két önálló munkáspárt szövetségeként fogta fel, nem látta szükségesnek és időszerűnek a munkásmozgalom szervezeti egységének megteremtését. Magát a szövetséget azonban drámai, kemény harcokban védelmezte a jobb oldali szociáldemokraták meg-megújuló támadásaival szemben, 1946 decemberében és 1947 őszén. Ezekben a küzdelmekben kovácsolódott ki az SZDP vezetésének szilárd baloldali magva: Marosán György, Vajda Imre, Schiffer Pál, Horváth Zoltán, Justus Pál, Révész Ferenc és társai, akik 1948 tavaszán a jobboldal ellenállását legyűrve, szociáldemokrata részről előkészítették a magyar munkásmozgalom egységének megteremtését. A válságos napokra utalnak vissza Szakasits Árpád vallomásos szavai a már idézett, az ötvenes években, börtönben írott naplóból: Sokan voltak, akik szemrehányással illettek, hogy nem támaszkodtam a kisgazdapártra és Tildyéknek támasztván a hátam, nem szálltam szembe az MKPvel. Hát az igaz, hogy ezt nem tettem, de nem gyávaság volt az oka, nem is elárulása az SZDP-nek, hanem a tények helyes mérlegelése... Az volt a meggyőződésem, hogy bűn olyan hasadást vágni a munkásosztályba, amelyet azután vagy csak nagyon nehezen, vagy sehogyan sem lehet áthidalni Nem kétséges, hogy 1947-ben csak egy szavamba került volna, hogy minden a feje tetejére álljon. De én megtagadtam ennek a szónak a kimondását, és ha előre láttam volna mostani sorsomat, akkor is ezt tettem volna Személyes érdemeit a munkásegység megteremtésében azzal méltányolta az egyesült párt, az MDP első kongresszusa, hogy 1948 júniusában a párt elnökévé választotta augusztusában Tildy Zoltán lemondása után Szakasits Árpád lett az ország államfője, köztársasági elnök, majd az Elnöki Tanács elnöke. Ezt a tisztséget április végéig töltötte be április 24-én hamis vádak alapján letartóztatták, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Csaknem hat esztendőt töltött börtönben, egészségét, idős korát megpróbáló súlyos körülmények között. Az őt ért csapások, felesége letartóztatása, majd halála, családtagjainak zaklatása ellenére hűsége a szocializmus iránt, e nehéz években sem ingott meg március 29-én szabadlábra helyezték, majd rehabilitálták. Kiszabadulása utáni első megnyilatkozásaiban bár bizonyos jobboldali szociáldemokrata csoportok igyekeztek megkörnyékezni változatlanul hitet tett a munkásegység ügye mellett. Így foglalt állást az október 24-én is a rádióban elhangzott nyilatkozatában novemberétől jelentős szerepet vállalt a konszolidáció munkájában. A hazai, de főként a külföldi közvéleményt tájékoztatta, orientálta a magyarországi valóságos helyzetet kifejező cikkeivel, nyilatkozataival, s mind aktívabban vett részt ismét az ország közéletében ban újból országgyűlési képviselő, s tagja lesz az Elnöki Tanácsnak. Jelentős társadalmi tevékenységet fejt ki, mint a MUOSZ, a Magyarok Világszövetségének elnöke, az Országos Béketanács alelnöke, majd elnöke. Az MSZMP VII. kongresszusa 1959-ben a Központi Bizottság tagjává választotta. Szakasits Árpád újból felvirágzó publicisztikai tevékenységében egyre szaporodnak a visszaemlékezés-jellegű írások, egy sajnálatosan torzóban megmaradt memoár darabjai, amelyek harci tapasztalatokban gazdag életének tanulságait közvetítik a jelennek. Bár egészsége egyre romlik, szinte élete utolsó pillanatáig dolgozik. Legutolsó cikke, amely a vietnami háború elleni harcra mozgósít, május 1-jén jelenik meg a Magyar Nemzetben, s három napra rá már halálhírét közlik a lapok: Szakasits Árpád május 3-án, 77 éves korában elhunyt. 67. születésnapján, fogsága utolsó esztendejében vetette papírra a következő sorokat: Egyszer majd talán, ha felszabadítanak a börtön igája alól, rászánom magamat, hogy papírra vessem életem történetét, amely teljesen összefonódott a magyar munkásmozgalom félévszázados történetével. Több mint 50 éve tudom és érzem magamat szocialistának ban léptem be a pártba és ha nem rekesztenek ki az MDP-ből és nem zárják rám a 11

16 börtönkaput, akkor 1953-ban ünnepeltem volna félévszázados párttagságomat. Immár 67 hónapja élek elszakítottan az élettől és mindattól, ami életem lényege és értelme volt. Nagy tragédia ez! Mégis: nem vesztettem el meggyőződésemet, sem hitemet, sem pedig lelkem derűjét. A sors jogos kárpótlása volt, hogy életének utolsó termékeny, szabad évtizedében ezeket a fogadalomszerű szavakat nap mint nap igazolhatta. 2. Képek 12

17 13

18 1. Történész szemmel a Kálmán király címû drámáról. Páskándi Géza drámája FIGYELŐ MAKK Ferenc Történész szemmel a Kálmán király című drámáról Az idei nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékok műsorán ősbemutatóként szerepel Páskándi Géza Kálmán király című történelmi drámája, amelynek szövegét a Tiszatáj évi 4. és 5. száma közölte. Az Álmos hercegtől eredő királyok idejében alkotó krónikások Kálmánt durva lelkületű, gonosz és kegyetlen királynak festették le, akinek családi élete szerencsétlen, uralkodása pedig dicstelen volt, s akinek külső megjelenése is ijesztőnek hatott; egyebek mellett sánta, púpos, vaksi, borzas és dadogó volt. Kálmán, mint ismeretes, a trónharcok során megvakíttatta Álmost. Halála után viszont Álmos utódai kerültek a trónra, s az ezek udvarában dolgozó krónikások uraik kedvét keresve szándékosan torzították el Kálmán alakját. Az egykorú külföldi kútfők viszont egészen más képet adnak róla. A lengyel krónikás véleménye szerint Kálmán saját korának valamennyi uralkodóját felülmúlta tudományával, Kozma prágai krónikás pedig úgy látja, hogy Kálmán idejében a magyar nép hatalmas, kincsekben gazdag, háborúban diadalmaskodó, s a föld bármely királyával képes szembeszállni. Logikus és történetileg is indokolt tehát az, hogy a drámaíró saját királyalakjának megrajzolásakor eltért a hazai kútfők bántóan egyoldalú, hamis és torz beállításától. Páskándi Géza Kálmánt átlagos külsejűnek I. Lászlóhoz, a lovagkirályhoz és Álmoshoz, a daliás herceghez képest szerényebb megjelenésűnek ábrázolja, aki azonban tudós király létére helytáll a csatában is, nagyszerű uralkodói kvalitásokkal rendelkezik. Ha kell, energikus és határozott, ha a helyzet úgy kívánja, óvatos, körültekintő (olykor kissé aggályoskodó), a kellő pillanatokat mindig kiváró államférfi, a nemzetközi tárgyalásokon pedig ügyes, célratörő és megfontolt diplomata. A Páskándi-drámában megjelenő királyalak történetileg hiteles. Ráadásul a műben is olyan személyek veszik körül, akik a királyi udvar vezető egyéniségei voltak. Dráma és történeti hitelesség A dráma eseménytörténeti gerincét Kálmán és öccse, Álmos testvérharca adja. Magyarországon az Árpád-ház minden törvényes származású férfitagja igényt tarthatott a királyi hatalomra. Ezt használták ki az uralkodó osztály különböző csoportjai, amelyek, a maguk érdekében, időnként felsorakoztak egy-egy Árpád-házi trónkövetelő mögé, s támogatták annak a korona megszerzésére irányuló akcióját. Kálmán uralkodásának egész időszakában arra kényszerült, hogy koronáját Álmos állandóan meg-megújuló támadásaival szemben védelmezze. Álmost, akit korábban I. László ( ) jelölt utódának, húsz éven át azok a világi s egyházi előkelők támogatták, akik elégedetlenek voltak Kálmánnal. Páskándinak sikerült jól visszaadnia Kálmán és Álmos, illetve a mögöttük álló társadalmi erők küzdelmének lényegét, hitelesen ábrázolnia a trónviszály legfontosabb mozzanatait. A dráma külön erénye, hogy a jól elhelyezett és frappáns dialógusokban s tömör utalásokban is ügyesen és találóan villantja fel Kálmán bel- és külpolitikájának legjellemzőbb vonásait: a királyi hatalom erősítésére irányuló fáradozásait, korszakos jelentőségű törvényhozását s a nagyhatalmi célokat követő expanzív politika főbb állomásait. Az író nem elégszik meg a feldolgozásokkal, hanem visszanyúl a forrásokhoz. Szinte nincs olyan oldal a dráma szövegében, amelyen a történész ne találkozna valamelyik krónikahellyel, a dialógusok számos helyen a diplomáciai levelezésből származnak, gyakran pedig szinte úgy érezzük, mintha Kálmán törvénykönyvének megelevenedett cikkelyeit hallanánk. A pápaság és Magyarország Nem hallgathatjuk el azonban kifogásainkat sem. Az író, a történeti valóságnak megfelelően, nagy nyomatékkal hangsúlyozza azt, hogy Kálmán külpolitikájának legjellemzőbb vonása az ún. gregoriánus pápaság támogatása volt. De úgy találjuk, hogy az indokolás kissé leegyszerűsített. A dráma szerint a magyar királyt az állította a pápa mellé, hogy uralkodása előtt Kálmán maga is pap volt. Nem vitás, és kétségtelenül hatott Rómához való viszonyának alakítására, de nem ez volt a döntő mozzanat. László nyomdokain haladva Álmos herceg kezdettől 14

19 fogva a német császársággal tartott szoros kapcsolatot, és ez Kálmán helyét szükségképpen már eleve a német uralkodóval szembenálló pápa oldalán jelölte ki. Persze Kálmán és a pápaság viszonya sem volt mindvégig felhőtlen. Történetileg nem helytálló ugyanis az, hogy Kálmán pápai érdeket is szolgált volna Dalmácia 1105-ös elfoglalásával. A valóságban éppen fordítva igaz: Dalmácia 1016 óta pápai hűbér volt. A dalmáciai magyar megszállással szembeni pápai ellenkezést Kálmán 1106 őszén a guastallai zsinaton tett nyilatkozattal szerelte le, amikor is a magyar királyok közül elsőként lemondott a főpapok invesztitúrájáról, kinevezési jogáról. Király és herceg A testvérharc drámai eseményeinek olvasása során néhány vonatkozásban komoly hiányérzetünk támadt. Így például tudjuk, hogy Kálmán trónra lépése 1095-ben nem ment annyira simán, amiként ezt a darab állítja. A két vetélytárs kényszerkompromisszumot kötött egymással: a krónikából tudjuk, hogy Kálmán megkapta ugyan a királyi koronát, de Álmosnak kellett adnia az ún. dukátust, vagyis az ország területének egyharmadát. Ezzel Álmos a királyság második emberévé lett; szavát, véleményét Kálmánnak minden fontos döntés meghozatalánál figyelembe kellett vennie A szicíliai fejedelem pl. csak akkor egyezett abba bele, hogy leánya a magyar király hitvese legyen, amikor a házasságra Álmos herceg is áldását adta. A dukátus területén a herceg csaknem uralkodói jogokat gyakorolt. Álmos német segítséggel végrehajtott 1108-as akciójának egyik legfőbb oka éppen az volt, hogy 1107-ben Kálmán a királyi hatalom erősítése céljából testvérétől elvette a dukátust, mialatt az a Szentföldre távozott. Úgy érezzük: Álmos herceg jelentősebb történelmi figura volt annál, mint amilyennek őt a darab feltünteti. A drámában az olvasható, hogy Álmos és a cseh fejedelem, Szvatopluk szövetséget kötöttek Kálmán ellen. Az igaz, hogy a cseh uralkodó, mint a császár hűséges híve, részt vett V. Henrik 1108-as magyarországi hadjáratában, de forrásaink nem tudnak Álmos és Szvatopluk e háború utáni szövetkezéséről. Mindenképpen szerencsésebb lett volna Szvatopluk helyett a lengyel fejedelmet, III. Boleszlót szerepeltetni, aki valóban pártját fogta Álmosnak, és 1106-ban fegyveres segítséget is nyújtott neki Kálmánnal szemben. Boleszló azért is fontos szereplő Álmos és Kálmán küzdelmében, mert lehetséges, hogy a herceg megvakításában Kálmánt nemcsak Szent István példája (ti. Vazul megvakítása), hanem a időközben szövetségesévé lett III. Boleszló tette is inspirálta: a lengyel fejedelem 1112-ben ugyanúgy megfosztotta szeme világától saját féltestvérét, a trónra törő Zbigniewet, mint 1115 táján Kálmán Álmost, és annak kisfiát, Bélát. Befejezésül hangsúlyozni szeretnénk: kritikai megjegyzéseink részletkérdésekre vonatkoznak, egyáltalán nem érintik az összteljesítményt. Bizonyos, hogy az olvasó, aki kézbe veszi a művet, vagy a néző, aki beül a dráma előadására, egészében véve hiteles és meggyőző képet kap középkori históriánk kiemelkedő uralkodójáról, történelmünk egy igen jelentős korszakáról. 2. Képek 15

20 16