SZEKSZÁRDI SZOCIÁLIS MŰHELYTANULMÁNYOK 5.

Átírás

1

2 SZEKSZÁRDI SZOCIÁLIS MŰHELYTANULMÁNYOK 5.

3 SZEKSZÁRDI SZOCIÁLIS MŰHELYTANULMÁNYOK 5. Sorozatszerkesztő: NAGY JANKA TEODÓRA 2

4 SZEKSZÁRDI SZOCIÁLIS MŰHELYTANULMÁNYOK 5. TOLDOZGATÁS HELYETT A HUMÁNSZOLGÁLTATÁSOK FEJLESZTŐ KAPACITÁSÁNAK TÉRSÉGI ÚJRAGONDOLÁSA (Szerkesztette: Adamik Mária) PTE IGYK SZOCIÁLIS MUNKA ÉS SZOCIÁLPOLTIKAI INTÉZET SZEKSZÁRD

5 Minden jog, így különösen a sokszorosítás, terjesztés és fordítás joga fenntartva. A mű a kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül részeiben sem reprodukálható, elektronikus rendszerek felhasználásával nem dolgoztóható fel, azokban nem tárolható, azokkal nem sokszorosítható és nem terjeszthető. Sorozatszerkesztő: Nagy Janka Teodóra Szerzők: Adamik Mária, Ágoston Magdolna, Béres István, Farkas Éva, Jász Krisztina, Nagy Janka Teodóra, Varga István Lektorálta: Csongor Anna, G. Fekete Éva, Kleisz Terézia, Mészáros Zsuzsa, Ulicska László Fedélterv: Sárközi Gabriella ISSN ISBN C Szerzők 2012 CSzerkesztő 2012 A kiadvány a TÁMOP /2-C sz. TÉRSÉG-KÖZÖSSÉG-MINŐSÉG Szociális képzések fejlesztése, szakemberek képzése, továbbképzése és készségfejlesztése, valamint a helyi fejlesztési kapacitások megerősítése Szekszárdon pályázat keretében készült. Kiadja: Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Kar Felelős kiadó: Dr. Horváth Béla dékán Nyomda: Szent László TISZK Nyomdája Vezető: Vida Lajos 4

6 Tartalomjegyzék Előszó (Adamik Mária) 7. Tér, tervezés és foglalkoztatáspolitikai kihívások (Herpainé Márkus Ágnes, Jász Krisztina) 9 Fejleszthető közösségek? A közösségi kapacitásépítés lehetőségei (Farkas Éva) 81 Közösség, kultúra, kommunikáció (Béres István, Korpics Márta, Horváth Béla) 168 Az Információs Társadalom térségi és közösségi dimenziói a globalizáció új kisközösségi paradigmái (Ágoston Magdolna, Nagy Janka Teodóra, Szirbik Gabriella, Varga István) 239 Válság és humánszolgáltatás globalizáció és gondoskodás (Adamik Mária) 331 5

7 Előszó A Tisztelt Olvasó egyik fontos tanulmánykötetünket tartja kezében, azt, amelyik maga is a TÁMOP C projektünk elgondolásához illeszkedve multidiszciplináris. Amiként képzési koncepciónknak az a lényege, hogy egy-egy szervesen összetartozó térségben szakmaközi együttműködéssel jöjjenek létre a jövő integrált humánszolgáltatásai, ugyanezt a kooperációt kellett munkacsoportunk tagjainak vállalnia, noha mi is különböző diszciplínák, azaz tudományterületek felől közelítettünk meg egy-egy társadalmi, szociális kérdést. Kötetünket röviden úgy ajánlhatnám szíves figyelmükbe, hogy olvassák el, mi mit tanultunk! A világ ugyan folyton változik, ez közhely, ám talán egy-egy életúton a változások tempóját és mélységét ritkán érezzük ennyire közvetlenül a bőrünkön, mint mostanság, s ha nem lenne annyi nehézség a változó jelenségek kísérője, élményként is átélhetnénk. Van olyan színtér, ahol a változás abban áll, hogy korábbi folyamatok folytatódnak, a korábbi trendek mélyebb nyomokat hagynak maguk után. Egyik ilyen hazai trend a nagyváros és kistelepülés közötti úgynevezett települési lejtő megléte mind munkavállalás, mind az elérhető szolgáltatások tekintetében., ami csupán, ha Ausztriáig utazunk nem magától értető tény. Mi olyan magasan képzett szakembereket szeretnénk főként vidéki térségekbe kiengedni, akik tudásukkal és kreativitásukkal képesek lesznek változtatni azon, hogy emberek eleve elrendelt hátrányos helyzetekbe beleszülessenek, és mint egy rossz lelkiismeretű társadalom kreálta zárványként ott is maradjanak. Várunk szinte tetszőleges előképzettségű diplomásokat, akik hajlandók térségi szemléletet, közösségi tervezést, művészetek közvetítette kommunikációt, benne konfliktuskezelést, az információs társadalom adta technológiát a közösségfejlesztés és jó minőségű szolgáltatások szervezésének szolgálatába állítani. A kötet tanulmányi is 6

8 az előbbi tárgykörökben készültek. Mi pedig örülünk, hogy Karunk (a PTE IGYK) ilyen társadalmi cél szolgálatába állíthatja oktatói, intézményi kapacitását. Nem vagyunk persze egyedül, a világ minden táján nagy a készülődés a segítő szakmákon belül is a változtatásra. És mindenütt a tanulással kezdik: A gazdaság jelenlegi globalizációja nyomán a szociális munkásoknak is szélesíteni kell látókörüket, és számos, nemzeti szinten mutatkozó szociális igazságtalanságot kell globális keretben megérteniük (Wormer 2012). Magam személy szerint is lekötelezettje vagyok a tolnai tájnak, a megyének, elég aspiráció lenne talán, ha lokálpatriótaként környezetünkben tehetnénk valamit. A projekt gondolatát is ez az egyszerű belátás motiválta. Olvasom a híreket, s látom a évi Népszámlálás előzetes adatait egy újságíró tollából és nézőpontja szerint: A negatív rekordot pedig Tolna megye érte el : 231 ezer lakosával már az 1875-ös szintre fogyatkozott! Nem sok kell hozzá, és Tolna kiesik a rostán, azaz a modern statisztika 1870-es kezdete óta mindig többen lakták, mint sejthetően 2015 után fogják. Tolna lassan megérkezik a kiegyezés évéhez Százötven évvel a kiegyezés után Tolna megye népessége kisebb lesz, mint a "deáki tett" idején volt. A megyék közötti történeti összehasonlításban ez a kínos adat, lélekszám csak egy indikátor. Olyan indikátor, ami nem feltétlenül a születési és halálozási arányszámokról szól, vannak térségek, ahol a lakosságszám emelkedett. Azt jelzi inkább, hogy az adott magyarországi mutatók mellett, Tolna megyében kevésbé jó élni, mint másutt. Ez a rossz hír. Minden kutatás azt igazolja, hogy megtartani a jó humáninfrastruktúra képes, a táj adott. Sokak felelőssége, hogy ez megváltozzék. A tények felismerésével és elismerésével kezdődik. E változáshoz mi most a képzésünkkel, a képzettek pedig majd jó minőségű szolgáltatások szervezésével tudnak majd hozzájárulni április 05. A Szerkesztő 7

9 Herpainé Márkus Ágnes-Jász Krisztina Tér, tervezés és foglalkoztatáspolitikai kihívások Jász Krisztina: Térségi ismeretek A területiség, a földrajzi helyek eltérő adottságai alapvetően kihatnak egy társadalom minden szegmensére, jelentősen befolyásolva az ott élők szocio-ökonómiai jellemzőit. A tértudományok axiómája, (alapigazsága) a térben egyenlőtlen fejlődés (Faragó: 2011). Magyarországon különösen igaz ez, ahol uniós összehasonlításban is számottevőek az országon belüli területi különbségek. A területi sajátosságok alapos ismerete humán szakemberként azért fontos, mert ezen háttér információk nélkül nem adhatunk adekvát magyarázatokat a gazdaságban és a helyi közösségekben lejátszódó folyamatokra, azok eltérő mintázataira. A fejlődési folyamatok további jellemzője, hogy történelmi távlatban is nagyon változó, vajon a tér egy-egy szegmense,- például egy régió adott pillanatban éppen periférikus vagy dinamikusan fejlődő sajátosságokat hordoz-e. A térbeli folyamatok megértéséhez olyan alapfogalmak tisztázása elengedhetetlen, - a teljesség igénye nélkül mint a tér, a területi fejlődés, a területfejlesztés, a regionális politika, a régió, a regionalizmus, a centrum-periféria helyzet. Mindezek ismeretében már alaposabb rálátásunk lehet azon folyamatokra, amelyek a nem is annyira távoli múltban zajlottak le az Európai Unióban és Magyarországon, alapvetően befolyásolva a területi egyenlőtlenségek és a regionális politika alakulását az egyes tagországokban. Az alapfogalmak tisztázását követően áttekintjük a mindezeket magában foglaló tevékenység, a területfejlesztés/regionális politika intézményrendszerének és 8

10 működésének leglényegesebb elemeit, sajátosságait, majd - röviden - kitérünk a vidékfejlesztés alapvető kérdéseire is. A területfejlesztés fogalma A területfejlesztésről való tudományos közbeszéd a mai napig azért problematikus, mert a miben léte összefoglalására nincs egységes fogalomrendszer. Sajnos e tanulmány terjedelmi kereteit meghaladja, hogy részletesen tárgyaljuk a fogalomhasználattal kapcsolatban a különböző tudományos műhelyek által megfogalmazott állásfoglalásokat. Mint ahogy nem áll módunkban kitérni a terület-, a településfejlesztés a regionális politika és vidékfejlesztés egymáshoz való viszonyában bekövetkezett változások ismertetésére sem. A ma területfejlesztésként aposztrofált tevékenység kezdetben csupán ágazati beavatkozások formájában jelent meg az európai gyakorlatban, amelyek döntően az ipari tevékenységekhez kapcsolódtak. Maga a területfejlesztés, mint önálló közfeladat, csak a múlt század közepén tűnt fel. Az Európai Gazdasági Közösségen belül pedig a 70-es évek válsága hozta el a közösségi szintű területfejlesztési politika kialakításának szükségességét. Mivel döntően a régiók közötti területi egyenlőtlenségek mérséklésére koncentrálódtak a tervezett intézkedések, ezért kapta a regionális politika elnevezést. Később, a Strukturális Alapok megjelenésével (1988), a tevékenységre a strukturális politika elnevezés is elterjedt a szakmai közbeszédben (Perger: 2006). A fogalomhasználat tekintetében a területfejlesztés törvényi meghatározását követjük, a területfejlesztés és regionális politika kifejezéseket pedig elfogadva Faragó László ezzel kapcsolatos állásfoglalását (Faragó: 2011) - a továbbiakban, szinonimaként használjuk. Az évi XXI. törvény 5. -a szerint: a területfejlesztés: az országra, valamint a térségeire kiterjedő aa) gazdasági, társadalmi és környezeti területi folyamatok figyelése, értékelése, a szükséges tervszerű beavatkozási irányok meghatározása, ab) rövid-, közép és hosszú távú átfogó fejlesztési célok, koncepciók és intézkedések meghatározása, összehangolása és megvalósítása a fejlesztési programok 9

11 keretében, érvényesítése az egyéb ágazati döntésekben. Faragó László szerint a területfejlesztés a törvényi meghatározásnál átfogóbb kategória, mindazt tartalmazza, ahogyan a közösségi szféra (parlament, kormány, önkormányzat, stb.) hatni próbál a különböző tevékenységek térbeli megoszlására. Nagyon röviden, lényegre törően megfogalmazva, a területfejlesztés a térhasználat tudatos irányítását jelenti (Faragó 2011: 8). Egy másik megközelítésben: a területfejlesztés a területi fejlődési folyamatok formálásába való tudatos beavatkozás. A területi fejlődés elősegítése során az elsődleges cél, hogy egy adott téregységben minél több ember számára váljon lehetővé szükségletei kielégítése, anélkül, hogy mások- így a jövő generáció - életlehetőségeit korlátozná. Mindenki maga is megtapasztalhatja, hogy a különböző társadalmigazdasági folyamatok valóságos, különböző attribútumokkal leírható térben és időben zajlanak. A tér az alábbi jellemzőkkel bír: földrajzi egymásmellettiség térbeli, földrajzi differenciáltság térbeli, földrajzi távolság és mobilitás térbeli, földrajzi kiterjedtség és tagoltság (Illés 2008: 12). A földrajzi egymásmellettiség azt jelenti, hogy az emberek abból fakadóan, hogy azonos térben helyezkednek el, interakciókba lépnek egymással, amiből következően, az adott közegben lezajló folyamatok mindenkire hatással vannak, kivétel nélkül. A hierarchiában magasabb szinten álló területegység például: régió - magában foglal alacsonyabb szintűeket - kistérségek -, így egy, a régióban végrehajtott vagy éppen elmulasztott fejlesztés következményei éreztethetik hatásukat az érintett téregység településeinek mindegyikén, nyilván a települési alapadottságok függvényében. A földrajzi differenciáltság arra utaló kifejezés, hogy bolygónk lakói rendkívül eltérő geomorfológiai adottságú helyeken élik az életüket, amelynek következtében a mindennapi léthez, működésmódhoz nagyon eltérő erőfeszítéseket kell tenniük az ott élőknek. Például a téli időszakban más erőfeszítés egy cirkófűtéses lakásban a családfőnek meleget biztosítani a családtagok számára Berlinben, mint ugyanezt 10

12 megtenni a tundrán élő nomád közösségek tagjainak Szibériában. A Földön a nyugati ember szemével kényelmesnek ítélt életfeltételeket biztosító terekből van kevesebb. A területfejlesztés számára az egyik legnagyobb kihívást éppen ez a körülmény jelenti, azaz: hogyan mérsékeljük a leghatékonyabban az eltérő földrajzi adottságok következményeit. A területi különbségek kezelése több ágazat összehangolt tevékenysége révén kell, hogy megszülessen, a kulcsszerepet ebben a folyamatban a gazdaságfejlesztés, a közigazgatás és a regionális fejlesztés/területfejlesztés szereplői játsszák. A földrajzi távolság, mobilitás, mint tér-jellemző. Ez az egyik legalapvetőbb sajátossága a térnek, hogy bizonyos célok elérése érdekében az emberek utazásra, a tárgyak pedig utaztatásra kényszerülnek, amely eltérő mértékben ugyan, de ráfordításokat igényel. A mai technikai fejlettség mellett persze ez ma már korántsem akkora kihívás. A távolság-faktor szoros velejárója a napjainkban egyre gyakrabban a társadalmi párbeszéd fókuszába kerülő mobilitás. A mobilitásnak számos fajtája létezik, korcsoportonként, nemzetenként is eltérő mintázatokat mutat. Ma az egyéni versenyképesség egyik leginkább felértékelődő attribútuma. Végül az utolsó tényező Illés Iván nyomán a földrajzi kiterjedés és tagoltság. Ez a térbeli sajátosság abból fakad, hogy a távolságoknak a nagyságuk mellett van egy másik jellemzőjük is: az irányuk, amely az ellátások tagoltságát, a körzetek létrehozását igényli. Ez az adottság tudatos térszervezést, a funkciók ennek megfelelő elosztását követeli meg, amely szintén a területfejlesztés egyik meghatározó pillére. A továbbiakban lássuk, hogy történelmileg hogyan alakult a területfejlesztés, a regionális politika kialakulása Nyugat-Európában és Magyarországon. Mielőtt azonban egyértelműen rátérnénk a regionális politika, területfejlesztés történeti aspektusainak áttekintésére, - a terjedelmi korlátok miatt csak mozaikosan, vegyük számba, hogy a tudományág 11

13 fogalomkészletének kialakulásában melyek voltak a fontosabb mérföldkövek. A régió szó - a rego, regere és a regno, regnare: irányít, kormányoz, uralkodik valamin szavakból származik - jelentése: uralmi, kormányzati terület (Illés 2008:94). Az alapigékből is látható, hogy a kifejezés meglehetősen politikai töltetű, egy olyan térbeli egységre utal, ami nem azonos az önálló állammal. Magyarországon az évi XXI. törvény értelmében: a tervezési statisztikai régió több megye (a főváros) területére kiterjedő, az érintett megyék közigazgatási határaival határolt, egybefüggő tervezési, illetve statisztikai területi egység. Egy-egy régiót eltérő szempontok mentén lehet lehatárolni. Történhet ez a mozzanat a hasonló adottságok, azonosságok alapján, vagy az egy adott területen belüli, többnyire történelmi gyökerekkel is bíró kapcsolatokat és a fejlesztéspolitikai elképzeléseket alapul véve. A továbbiakban - Illés Iván felosztását követve (Illés: 2008) - lássuk, hogy melyek a régiólehatárolás egyes típusai: A homogenitáson alapuló régió: olyan attribútumokkal rendelkező régiók tartoznak a kategóriába, amelyek azonos jellegű regionális fejlesztéspolitikai intézkedéseket igényelnek. Az azonosságuk nem állandó, akadnak közülük, amelyek a beavatkozások révén fejlődési pályára lépnek, de előfordulhat az is, hogy mindezek ellenére is megőrzik lemaradó státuszukat. A belső kapcsolatokon alapuló régió: a lehatárolás alapja ebben az esetben nem a fejlettségre utaló mutatók rendszere, hanem az adott területi egységen belül például, egy-egy ágazat tekintetében megnyilvánuló kapcsolatrendszer, például a kereskedelmi kapcsolatok terén megnyilvánuló együttműködések hálózata. A fejlesztéspolitikai régió: ebben az esetben egy átfogó cél elérése érdekében határolnak le egy adott területi egységet, ami által úgynevezett programrégiókat hoznak létre. Mindez azzal az általános jelenséggel van összefüggésben, miszerint az ember, társadalmi lénnyé válásának kezdeteitől megszervezi földrajzi környezetének használatát és működtetését. A céltudatos emberi 12

14 tevékenység a tér különböző elemeinek, szintjeinek (a természeti környezet, a gazdaság és a kulturális-szellemi szféra) használatára, ellenőrzésére és értékelésére, a különálló térbeli szervezetek kapcsolatainak megszervezésére irányul a társadalmi szükségletek kielégítésének céljából (Horváth idézi: Dunford: 1988, Enyedi: 1987, Gore: 1984). A társadalom működésének tudatos térbeli megszervezése, azaz a területpolitika kialakulása, történelmi korszakonként változott. Az állam funkciója e tekintetben a XIX. században értékelődött fel, amelynek egyik alapvető megnyilvánulása a közigazgatás professzionalizálódása volt, amely e politika egyik pilléreként értelmezhető napjainkban is. A regionális fejlesztés terén az első kezdeményezések Nagy- Britanniában láttak napvilágot az 1930-as években (Horváth: 1998, Illés: 2008). A korabeli brit kormány által meghozott intézkedések elsődleges célja az volt, hogy kedvezményes támogatást biztosítson azon ipari térségeknek, amelyeket a gazdasági világválság, és annak következménye, a tömeges munkanélküliség leginkább negatívan érintett. Hasonló tartalmú intézkedések születtek ugyanazokban az években Skandináviában is, regionális támogatások keretében. Az ezt követően bekövetkező II. világháború alapvetően átrajzolta Európa térképét, és új makro-körülményeket teremtett. A II. világháborút követően a következmények minél előbbi felszámolása érdekében még inkább felértékelődött a regionális politika szerepe. Ez egyrészt a területi problémák tömeges elvándorlások, mezőgazdaság hanyatlása - erősödése, másrészt az egyenlőség biztosítása, mint politikai vezérelv felértékelődése miatt következett be, (főként az akkor számos országban domináns szerepet játszó kommunista és szociáldemokrata színezetű kormányoknak köszönhetően). Így nem véletlen, hogy az 50-es években virágzásnak indult regionális politika fókuszába is a területi kiegyenlítés került, különös tekintettel a vidéki térségek elnéptelenedésére, amely az akkori fejlesztési politika következménye volt. Az akkori fejlesztések 13

15 fókuszában ugyanis a vidéki térségek lakosságának ipari szektorban való munkához juttatása volt, amelyet a centrum-térségek fejlesztésével kívántak elérni, többek között úgynevezett áttelepülési támogatások juttatásával. Ez a folyamat markánsan felgyorsította a vidéki térségek lakosságszámának drasztikus csökkenését, amely beavatkozásokat igényelt a regionális politika formálói részéről. A 60-as években az akkori kormányok próbálták az ipari tevékenységet szétteríteni a fejlett és kevésbé fejlett régiók között, a gazdaságot pedig további ilyen típusú beruházásokkal serkenteni. Ebben az időszakban a támogatások fő kedvezményezettjei a nagyvállalatok voltak, és főként a műszaki infrastruktúra fejlesztését célzó beruházások végrehajtásához kaptak jelentős költségvetési támogatást. Az 1970-es években az olajválság kapcsán bekövetkezett rendkívül kedvezőtlen világgazdasági folyamatok alapvetően kihatottak a regionális politika alakulására is. A válság hatására jelentősen megnőtt Nyugat-Európában a munkanélküliség, és az állami költségvetésekben is súlyos hiány jelentkezett. Ezzel egyidejűleg megfeneklettek a területi kiegyenlítést célzó intézkedések is. A kormányoknak szűkült a mozgástere a beavatkozások tekintetében, a direkt anyagi hozzájárulás biztosítása helyett a közvetett támogatások adókedvezmény, humán erőforrás fejlesztés - váltak általánosabbá. A közvetlen dotációk mérséklését befolyásoló tényező volt a gazdaság liberalizálódása és a privatizáció egyre intenzívebb térhódítása is. Olyan új célok jelentek meg a regionális politikában, mint a munkanélküliség következményeinek mérséklése, a régiók tőkevonzó képességének erősítése vagy a ritkán lakott térségek lakosságmegtartó erejének növelése. A regionális politikát érintő döntések meghozatalában az állami források beszűkülése miatt a nemzeti szintű szerepvállalás mérséklődött, előtérbe kerültek a helyi szereplők kezdeményezései, valamint a finanszírozás terén a lokális erőforrások. A támogatáspolitika elsődleges kedvezményezettjei pedig már nem a nagyvállalatok, hanem a kis - és középvállalkozói szféra. 14

16 A 80-as évektől figyelhető meg - a fentiekben jelzett változások eredőjeként - az innováció felértékelődése. A régiók versenyképességében egyre inkább meghatározó szerepet játsszanak az innovatív kezdeményezések és a regionális hálózatok, valamint a gazdaság globalizálódása. Ezzel párhuzamosan a kutatás-fejlesztés is egyre döntőbb szerepet kap, mint versenyképességi faktor. A regionális politika más szocio-ökonómai adottságok mellett zajlott Közép-Kelet-Európában, így Magyarországon is, összehasonlítva a nyugat-európai történésekkel. A kezdetek hasonló időszakra nyúlnak vissza, mint Nyugat-Európa esetében. Az I. világháború után ugyanis már ezen térségekben is megjelennek a vesztes országokat, így hazánkat is érintő területi változások miatt olyan intézkedések, amelyek a regionális politika tárgykörébe tartoznak. A II. világháború után azonban, a szocialista államberendezkedésnek köszönhetően, már teljesen eltér a releváns szakpolitika alakulása, amely a szocializmus éveiben a népgazdasági tervezés szerves részévé válik. Az érintett országokban az ágazati tervezés volt a domináns, szemben a nyugateurópai, komplex szemléleten alapuló tervezési gyakorlattal. A nyugateurópai fejlődést az erőltetett iparfejlesztéssel kívánták elérni az akkori kormányok. Az egyértelműen ipar-centrikus szemléletet csak a 70-es évekre tudta áttörni az infrastruktúra, ezen belül a települési szolgáltató funkciók fontosságának felismerése. Az 1971-ben negyven évre elfogadott Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció a településhierarchia különböző szintjeihez rendelte hozzá az azon a szinten elvárható települési funkciókat és ennek megfelelően fogalmazta meg a fejlesztési célokat. A dokumentum egyik kulcsgondolata: a körzetesítés. Elkezdődött az országban a különböző gazdasági egységek - termelőszövetkezetek, állami gazdaságok -, stb, valamint a szolgáltatások: például: vasút, összevonása. A fejlesztési források jelentős része a megyeszékhelyekre és az úgynevezett felsőfokú központokba áramlott, anélkül, hogy előzetesen felmérték volna a helyi szükségleteket. A Koncepció legsúlyosabb következménye: a 15

17 kistelepülések drámai funkcióvesztése és ennek következtében elnéptelenedése lett. Érdemi változás csak 1990, a rendszerváltozás után következik be Európa keleti felében. A tömeges munkanélküliség, bizonyos gazdasági ágazatok - főként a nehézipar összeomlása, az elszabaduló infláció állt az akkori gazdaság- és pénzügypolitika fókuszában, ekkor még nem sok figyelem hárult a regionális politika formálására. Azért sem lehetett hangsúlyosabb a területfejlesztés az érintett országokban, mert a döntéshozatalhoz szükséges decentralizált intézményrendszer sem állt fel akkoriban még. (Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy Magyarország élenjárt az új regionális politika alapjainak lerakásában. Az 1996-ban elfogadott évi XXI. tv. elsőként született meg a keleti blokkban.) Érdemi változást csak az úgynevezett előcsatlakozási alapok, - ISPA, SAPARD, PHARE - megjelenése jelentett az intézményesülésben. Összegzésként elmondható, hogy a regionális politika célrendszere Nyugat-Európában sem volt homogén, a fejlettebb országokban a hangsúly a hátrányos helyzetű régiók felzárkóztatásán volt - pl. Németországban vagy Olaszországban - míg a kevésbé kedvező gazdasági mutatókkal rendelkező országokban a nemzet egésze fejlődésének elősegítése volt a deklarált prioritás Portugália, Görögország -. A 2004-ben, és azt követően az Unióhoz csatlakozó országok is így Magyarország is - ez utóbbi csoportba tartoznak. A fejlettség tekintetében köztes országok e két nagy célrendszer közötti célokat fogalmaznak meg és igyekeznek megvalósítani regionális politikájuk által (Illés: 2008). Jelenleg a gazdagabb országokban egyre inkább mérséklődik azon régiók száma, amelyek a hazai és uniós forrásokból direkt támogatásokban részesülnek, és egyre inkább a szoft támogatási formák tanácsadás, képzési programok, információátadás- válnak dominánssá. Az előzőekben meglehetősen sok szó esett arról, hogy a fejlettség tekintetében jelentősen eltérő mintázatú államok alkotják az Európai Uniót, az egyes régiók vonatkozásában pedig még markánsabb 16

18 eltéréseket tapasztalunk. Mielőtt rátérnénk az EU strukturális politikájának áttekintésére, röviden összegezzük a fejlettségbeli különbségekért felelős centrum és periféria helyzet mögött álló kiváltó okokat, hiszen ez vezet el bennünket a regionális különbségek és az azt kezelni hivatott tevékenység alaposabb megértéséhez is. Centrum-periféria elméletek A centrum-periféria elméletek megjelenése az 1950-es évekre tehető, és főként Perroux nevéhez fűződik (Csatári: 2005). Ezen elmélet szerint a centrumok és perifériák kialakulása arra vezethető vissza, hogy nincs egyidejű növekedés a térben, és ez pontszerű növekedési pólusok kialakulásához vezet. Nemes Nagy József szerint maga a társadalom is rendelkezik tértermelő funkcióval, amely révén újabb és újabb rendezetlenségi és egyenlőtlenségi viszonyrendszerek jönnek létre (Nemes Nagy: 1998). A témához kapcsolódóan fontos kiemelni Hirschman és Myrdal munkásságát, akik az 50-es években keletkezett munkáikban arra hívják fel a figyelmet, hogy az egyenlőtlen gazdasági fejlődés hatására létrejönnek olyan régiók, amelyek jelentős befolyással bírnak más térbeli egységek fejlődésére. Mindezek a tényezők együttesen eredményezik, hogy bizonyos térségek a perifériákra jellemző sajátosságokkal bírnak, míg mások centrumokként funkcionálnak. Amint erre korábban utaltunk, egy-egy téregység szerepe e tekintetben, időben változhat. Csatári Bálint és Tóth József pedig már a 80-as években (Tóth-Csatári: 1983) arra hívták fel a figyelmet, hogy a centrumok és perifériák között ellentmondásos a kapcsolat. A periféria a centrum nélkül nem lenne képes a felzárkózásra, míg a centrum gyakran - csak a perifériája rovására tudja megújítani a dinamizmusát. Mindez a gyakorlatban úgy zajlik le, hogy a centrum helyzetben lévő régió elvonja a perifériája által megtermelt javak egy részét, és ezt felhasználja saját fejlődése dinamizálásához, elmaradott helyzetbe taszítva ezzel a perifériát. Másrészről a vázolt folyamatokban nyilvánvalóan mindig a centrum játssza a meghatározó szerepet. Ebből következően elmondható, hogy a perifériák fejlődése nem egyenlő a 17

19 centrumok fejlődésének időbeli késéssel való megismétlésével (Tóth- Csatári: 1983). Témánk szempontjából különös szerepe van a társadalmi tényezők befolyásának a centrumok és perifériák kialakulásában. A problémakör kutatói a 80-as évektől kezdtek behatóbban foglalkozni e faktorok szerepével, különös tekintettel a politikai hatalom erőforráselosztó szerepére (Csatári-Kanalas-Kiss: 2005). Valójában mit is értünk centrum és periféria alatt? Nyilván a tanulmány keretei e tekintetben sem teszik lehetővé, hogy részletekbe menően taglaljuk a számtalan definíciós kísérletet. A laikus felfogás szerint a centrum kifejezést olyan téregységekre használjuk, amely a térben kitüntetett helyzetben vannak társadalmi és funkcionális szempontból egyaránt. A periféria viszont egyfajta peremhelyzet, amelyhez társadalmi szempontból gyakran társul alávetettség, nélkülözés, függés és társadalmi hátrányok. A centrum-perifériakutatások igazolták, hogy a földrajzi periféria-helyzet gyakran eredményez társadalmi szempontból is periférikus pozíciót, amely az elmaradottságban és a gyenge érdekérvényesítési képességben ölt testet leginkább (Nemes Nagy: 1998). Csatári Bálint, Nemes Nagy József elméletét némileg módosítva, három, alapvetően más-más tartalmat hordozó jelentést kapcsol a centrum-periféria fogalomhoz. Ezek a következők: helyzeti (földrajzi periféria) centrum-periféria fejlettségi (társadalmi-gazdasági) periféria hatalmi (politika) centrum-periféria (Csatári-Kanalas-Kiss: 2005). A helyzeti periféria főbb jellemzői: problematikus elérhetőség, alulfejlett infrastruktúra. Ezek a tényezők negatívan befolyásolják az ott élők adaptációs készségét, mobilitási lehetőségeit, életminőségét és kooperációs adottságait. A fejlettségi periféria: az ott élők a többségi társadalomhoz képest komoly képzettségbeli, kulturális és társadalmi hátrányokkal rendelkeznek. Gazdasági értelemben ez az elmaradottságban, az 18

20 alacsony kereseti lehetőséget biztosító munkahelyekben, a magas munkanélküliségben manifesztálódik. A hatalmi periféria-típus esetében a legjellemzőbb kulcsszavak: kiszolgáltatottság, döntési képtelenség korlátozott volta, - amely egyéni és kollektív döntéshelyzetekben egyaránt tetten érhető - a függés és kiszolgáltatottság. A centrum periféria helyzetet kiváltó faktorok olyan halmazokként ábrázolhatók, amelyek egymással fedésben vannak, és van olyan metszetük, ahol a hatásaik összeadódnak, és egymást erősítve idézik elő a periféria konkrét területi leképeződését. (1.sz.ábra) Amennyiben egy adott téregységben a felsorolt perifériatípusok közül csupán egy van jelen, annak a következményei célzott regionális politikai beavatkozásokkal viszonylag könnyen kezelhetők. A perifériajelenség markáns jellemzője azonban az, hogy a fentiekben jelzett sajátosságok koncentráltan jelentkeznek a térben, így a kialakult hátrányok mérséklése csak nagyon komplex módon, idő-és energiaigényes beavatkozásokkal érhető el. A centrum-periféria jelenség az Unió minden tagállamába tetten érhető, a tekintetben azonban markáns különbségek vannak, hogy a kettő közötti fejlettségbeli jellemzők milyen mértékűek. Az Európai Unió strukturális politikájának egyik prioritása a területi egyenlőtlenségek mérséklése, amely tekintetében még mindig komoly feladatok hárulnak az egyes országokra. Az Európai Unió strukturális politikája Az Európai Gazdasági Közösség (továbbiakban EGK) létrehozását az március 27-én létrehozott Római Szerződés rögzítette. Ebben a dokumentumban még nem tettek említést a közös strukturális és regionális politika szükségességéről. Az alapítók arra vonatkozóan fogalmaztak meg elvárásokat, hogy az egyes országok járuljanak hozzá a tagállamok gazdasági teljesítményének közelítéséhez a belső kereskedelem élénkítése révén. Annak ellenére, hogy még nem találunk konkrét regionális politikai intézkedéseket, a szerződésnek vannak a 19

21 területfejlesztés tárgyköréhez közel álló elemei, mint például a vállalatoknak nyújtandó direkt támogatások tiltása. Ellenben a dokumentum lehetőséget biztosított már akkoriban a hátrányos helyzetű területek számára támogatások biztosítását. Ez azonban nem gazdasági közösségi, hanem hazai forrásból nyújtott támogatás volt. Ennek egyik eklatáns példája: a Mezzogiorno-program Olaszországban. Meglehetősen hosszú idő telt el, mire a tagországok részéről a változtatás igénye felmerült a regionális politikát érintően. A változás Nagy-Britannia 1973-ban bekövetkezett csatlakozása hozta meg, ami, miután jelentős agrárszektorral nem rendelkezett, viszont nagyon jelentős arányú ipari válságövezetei voltak, attól tartva, hogy kiszorul, a többnyire mezőgazdasági támogatásokra fordított költségvetési elosztásból, javasolta a változtatást. Az Alap létrehozásának szükségességét még inkább alátámasztotta az olajválság hatása, amely alapjaiban rengette meg az európai gazdaságokat. A tárgyalások révén 1975-ben létrejött az Európai Regionális Fejlesztési Alap. Az elosztása alapjául szolgáló kvótákat az adott ország GDP-je és munkanélküliségi rátája határozta meg. Az Európai Gazdasági Közösség 1981-ben és ban további új, meglehetősen kedvezőtlen társadalmi-gazdasági mutatókkal rendelkező tagokkal bővült: Görögország, Portugália, Spanyolország, amely új típusú intézkedések kidolgozására késztette az Európai Bizottságot, amelyek 1989-ben, az új programozási ciklus beindításával egyidejűleg léptek életbe (Illés: 2008). A Strukturális és Kohéziós Alapok struktúrája, céljai és alapelvei A Strukturális Alapok kifejezés alatt négy támogatás értendő, amelyek a következők: Európai Szociális Alap: 1960-ban jött létre, célja a szociális és foglalkoztatási problémák enyhítése a célja, elsősorban képzések, átképzések támogatásával. Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap: 1962-ben hozták létre, éveken keresztül ez az alap alkotta az Európai Gazdasági Közösség büdzséjének több mint kétharmadát. A 20

22 Garancia részből finanszírozzák a direkt mezőgazdasági támogatásokat, ez fedi le a költségvetése 90%-át, míg az Orientációs rész az agrártermelés szerkezeti változásainak elősegítésére szolgál. A vidékfejlesztési támogatások mindkét részből finanszírozódnak. (Ez a támogatás 2007-től kikerült a Strukturális Alapok köréből, a Közös Agrár- és Vidékfejlesztési Politika alá.) Európai Regionális Fejlesztési Alap: 1975-ben lépett életbe, az alapból való támogatások folyósítása révén kívánja az Unió mérsékelni a tagállamok régiói közötti fejlettségbeli különbségeket. A regionális politika három fő célkitűzésére fókuszál, amelyek a következők: konvergencia, regionális versenyképesség és foglalkoztatás, valamint az európai területi együttműködés. Halászati Orientáció Pénzügyi Eszköz: ezt az alapot 1993-ba hozták létre, a halászathoz kötődő tevékenységek strukturális átalakítását, modernizációját, továbbá az akvakultúra fejlesztését szolgálja. A Strukturális Alapok működtetése 2007 óta az alábbi célrendszer minél hatékonyabb teljesítése szolgálatában áll: 1. konvergenciacél: ez a strukturális politika prioritása. Az Európai Unió azon régiók szerkezetváltását kívánja elősegíteni, amelyek fejlettsége elmarad a közösségi átlagtól. Ez számszerűsítve azt jelenti, hogy azon téregységek tartoznak a konvergencia-régió kategóriába, amelyekben az egy főre jutó, vásárlóerő-paritáson számított GDP kisebb, mint az EU-átlag 75%-a. A konvergenciarégiók köre nem stabil, vannak úgynevezett phasing-out (fokozatosan kiváló) régiók, amelyek esetében nőtt a GDP az elmúlt években, főként a kevésbé fejlett országok Románia, Bulgária ben bekövetkezett csatlakozása eredményeként. A felsoroltakon kívül léteznek még az Unióban a Kohéziós Alap támogatásából részesülő régiók. 21

23 2. regionális versenyképesség és foglalkoztatás: az e jogcímen támogatásban részesülő régiók fejlettségi szintje magasabb, mint a konvergenciarégióké. Ennek ellenére ezek a régiók sem mentesek a magas munkanélküliségtől vagy a strukturális problémáktól, így az EU fontosnak tartja a támogatásukat. Ezen a kategórián belül megkülönböztetünk phasing in, valamint versenyképesség és foglalkoztatás régiókat. Az első kategóriába azok a régiók tartoznak, amelyek GDP-jében a os időszak adataihoz képest valós - és nem statisztikai hatásból származó fejlődés következtében lehetünk tanúi a javulásnak, és ez által a konvergenciarégió-státusz elvesztésének. E régiók a gazdasági teljesítményükben bekövetkezett javulás eredményeként csökkenő támogatásban részesülnek. Magyarországon ebbe a kategóriába került a Közép-Magyarországi Régió között. A második, azaz versenyképesség és foglalkoztatás kategóriába sorolódnak azok a régiók, amelyek nem tartoznak bele az előzőekben vázolt régiótípusok egyikébe sem 3. az európai területi együttműködés célkitűzés: e célkitűzés célja, hogy erősítse a határokon átnyúló együttműködéseket közös és helyi partnerségek révén, továbbá a régiók közötti kooperációt és tapasztalatcserét, a megfelelő területi szinteken (Illés: 2008). A Strukturális Alapokat öt nagy alapelv mentén működteti az Unió: Koncentráció elve: ez nem más, mint az Európai Bizottság által koordinált alapok koncentrált és megfelelően koordinált felhasználása; Partnerség elve: már a programok készítése és a végrehajtás valamennyi szakaszában rendszeres együttműködésre van szükség az Európai Bizottság, a nemzeti, a regionális és a helyi szereplők között. A partnerségekért mindenesetben az adott tagállam felel. A partnerség igazán - a lokális és társadalmi szintű szereplők bevonása terén jelentkező gyakorlatban nyer jelentőséget egy-egy tagállam megítélése tekintetében. 22

24 Addicionalitás elve: ez azt fejezi ki, hogy az EU források nem a nemzeti források helyettesítésére, hanem azok kiegészítésére szolgálnak. Ez az elv az állami nyilvános forrásokra vonatkozik, nem elegendő, ha azt magánforrásokkal helyettesítik. Az elv nem mechanikusan kezelendő (Illés: 2008). A szubszidiaritás 1 elve: ez az elv 1992 óta tartozik az Európai Unió alapelvei közé, amely szerint minden döntést és végrehajtást azon a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, ahol a legnagyobb szakértelemmel rendelkező embereket találjuk hozzá. Programozás elve: az uniós gyakorlatban a legnagyobb jelentőséggel bíró elv. A létét annak köszönheti, hogy az 1988 előtti gyakorlattal ellentétben, az Unió már nem projekteket, hanem programokat finanszíroz. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mielőtt a releváns irányító hatóságok meghirdetik a pályázatokat, az érintett szereplőknek tagállam- egy több évre szóló tervet és költségvetést kell benyújtaniuk a Bizottság felé. Ez a program képezi alapját a következő, tipikusan 7 évre szóló tervidőszak támogatási politikájának az Európai Unióban. A fentiekben leírtak még életszerűbbé tétele érdekében a továbbiakban röviden összefoglaljuk a programozás és döntés gyakorlatát. Első lépésként az Európai Bizottság kidolgozza a Közösségi Stratégiai Irányelv című dokumentumot, ami alapján az egyes tagállamok is megállapítják a saját elveiket. Ezt követően készül el a Nemzeti Stratégiai Referencia Keret, amelyet a kormányoknak a régiókkal és a társadalmi partnerekkel való együttműködésben szükséges elkészíteniük az általuk leginkább adekvát területi bontásban, de legalább a NUTS 2 régiók szintjén. A dokumentum kötelező eleme: a

25 helyzetelemzés, az azon alapuló stratégia, valamint a strukturális alapok lehívásával kapcsolatos igények rögzítése. A harmadik elkészítendő dokumentum típus: az operatív program, amely a konvergenciarégiókra épül leginkább, de ágazati, szektoriális bontásban is készülhet ilyen típusú dokumentum. Az operatív program nem más, mint egy terv, egy költségvetés és a terv előzetes értékelésének hármasa. A program prioritásokra, a prioritások intézkedésekre, az intézkedések pedig akciókra bomlanak tovább. A későbbi pályázati kiírások az úgynevezett két-hároméves akciótervek keretében kerülnek meghirdetésre, operatív programonként. Mindezek kidolgozásához és rendszerszerű működtetéséhez komoly apparátusra van szükség, amelynek legmeghatározóbb szereplői: az irányító hatóságok, a monitoring bizottság, a kifizető hatóság és a közreműködő szervezetek, köztük regionális fejlesztési ügynökségek (Illés: 2008). A Kohéziós Alap A Strukturális Alapok mellett, az unió tagállamai számára a másik jelentős támogatási forrás: a Kohéziós Alap. A támogatandó területek tematikája alapján elmondható, hogy ez nem más, mint az ISPA néven ismertté vált előcsatlakozási alap folytatása, amelyből elsősorban környezetvédelmi és közlekedési nagyprojekteket finanszíroznak. A Kohéziós Alap elsődleges célja a legszegényebb tagállamok közötti fejlettségbeli különbségek mérséklése ban hozták létre, az akkor legkedvezőtlenebb helyzetű tagállamok: Portugália, Írország, Spanyolország és Görögország megsegítése érdekében. Az Európai Unió Szolidaritási Alapja 2002 óta létezik az Európai Unió Szolidaritási Alapja. Célja: a súlyos természeti katasztrófát szenvedett tagállamok megsegítése, földrengések, árvizek, stb esetén az uniós szolidaritás érvényre juttatása után a fejlesztési célok és programozás rendszere is változik. Kiemelt szerephez jut a koncentráció és az eredményesség elve. 24

26 A regionális politika rövid áttekintését követően szintén a teljesség igénye nélkül, lássuk a magyarországi területfejlesztés rendszerváltás utáni (át)alakulásának legfontosabb mérföldköveit és jelenlegi gyakorlatát. A magyarországi területfejlesztés sajátosságai A területfejlesztés, amint erre a korábbiakban utaltunk, a volt szocialista országok fejlesztéspolitikájában is jelen volt, amelynek Magyarország esetében egyértelmű lenyomata, hogy már 1971-ben napvilágot látott a mai stratégiai tervezési dokumentumok előfutára, az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció. Hazánk esetében is igaz az a megállapítás, hogy a területi egyenlőtlenségek fejlesztésére vonatkozó elképzelések többnyire ágazati, főként erőltetett iparosítási kezdeményezésekben öltöttek testet. Ezen elhibázott döntések következményeit a mai napig magán viseli az ország. A rendszerváltozást követően, a majdani uniós csatlakozásra való felkészülésünk jegyében, a területfejlesztés szempontjából is meghatározó fontosságú lépés volt a megye, mint területi középszint, hatásköreinek mérséklése. Mindez nem volt könnyű lépés, hiszen tradicionálisan erős hagyományai voltak a megyerendszernek hazánkban, nem beszélve a politikai érdeksérelmi következményekről. A regionális léptékű átszervezés ezért Magyarországon nem egy immanens késztetésből fakadt, hanem az uniós elvárásoknak való megfelelés által motivált folyamat volt. Mindezen elvárások ellenére meg kell jegyeznünk hogy a területfejlesztés átalakult intézményrendszerének első, újonnan létrehozott szereplői éppen a megyei területfejlesztési tanácsok lettek, amelyek a regionális fejlesztési ügynökségek megjelenéséig a támogatásokkal kapcsolatos döntéshozatalban és lebonyolításban meghatározó szerepet játszottak. A következőkben a terjedelmi korlátok következtében - a területfejlesztés hazai intézményeit mutatjuk be röviden, a központi irányítás sajátosságaira nem térünk ki. 25

27 A területfejlesztés hazai intézményrendszerét sajátos kettősség jellemzi. Egyrészt a különböző területi szinteken működő közigazgatási szervezeteknek (kormányzat, minisztérium, megyei önkormányzat, települési önkormányzat) is vannak területfejlesztési, ill. területrendezési feladataik, másrészt kimondottan a területfejlesztéshez kapcsolódva kiépítették a partnerségi alapon működő területfejlesztési tanácsi rendszert is. A nem csupán állami vagy önkormányzati szereplőkből felépülő tanácsok országos, regionális, megyei és kistérségi szinten is megjelennek. A területfejlesztés legmeghatározóbb fontosságú intézményei a regionális szinttől a kistérségi szintig jelen lévő, adott esetekben kiemelt térségi szinteken is működő, jogi személyiséggel bíró fejlesztési tanácsok. A területfejlesztés legfontosabb területi szintje jelenleg a régió, de a közeljövőben a megyék területfejlesztésben játszott szerepének jelentős növelése várható. Bár már az évi XXI. tv. is kimondja, hogy a területfejlesztés alapegységei a régiók, érdemi változást ezen a téren a törvény 1999-ben történt módosítása hozott, amely a megyék számára kötelezővé tette a régiókhoz való csatlakozást. Magyarországon hét régió jött létre, 2 így a hazai gyakorlatban a tervezési statisztikai régiók szintjén kötelező jelleggel létrehozott regionális fejlesztési tanácsok rendelkeznek kitüntetett szereppel. A legfontosabb feladata: a régió közép- és hosszú távú területfejlesztési koncepciójának, fejlesztési programjának kidolgozása. A vonatkozó törvény értelmében a regionális fejlesztési tanács a régió fejlesztési programjának megvalósításával összefüggő döntéseinek meghozatalához, valamint a régióban működő területfejlesztési intézmények rendszeres informálására, illetve a kistérségi fejlesztési tanácsok munkájának segítésére kötelezően, közhasznú társaságot hoz létre, amely elláthatja a titkársági feladatokat is (Perger: 2006). Az ügynökségek feladata meglehetősen szerteágazó, ezek közül a legfontosabb a Nemzeti Fejlesztési Terv és a kapcsolódó 2 Észak-Magyarországi Régió, Észak-Alföldi Régió, Dél-Alföldi Régió, Közép-Magyarországi Régió, Nyugat-Dunántúli Régió, Közép-Dunántúli Régió, Dél-Dunántúli Régió. 26

28 operatív programok kidolgozásában, a kapcsolódó projektek előkészítésében, azok generálásában közreműködőként való részvétel. A regionális fejlesztési ügynökségek aktívan részt vesznek a decentralizált források felhasználásához kapcsolódó előkésztési és végrehajtási feladatokban is. A területfejlesztés másik fontos szintje a megye, ahol az intézményrendszer lényeges szereplői a megyei területfejlesztési tanácsok, amelyek fő tevékenysége a kormányzat, a kistérségi fejlesztési tanácsok, az önkormányzatok és a gazdasági szervezetek fejlesztési elképzeléseinek összehangolása. A régiókkal ellentétben, a megyékben nem kötelező az ügynökségek létrehozása, azonban a megyei önkormányzatok is rendelkeznek területfejlesztési szerepkörrel. A harmadik fontos területi szint a kistérség. A törvényben foglalt definíció szerint a kistérség a települések között létező funkcionális kapcsolatrendszerek összessége alapján lehatárolható területfejlesztésistatisztikai egység. A kistérségeket érintően jelentős változás csak az uniós csatlakozásunk évében, 2004-ben következett be, amikor is a törvényben bekövetkezett módosítás szerint kötelezővé vált a kistérségi területfejlesztési tanácsok létrehozása 3. A tanácsok tevékenysége számos hasonlóságot mutat a megyei területfejlesztési tanácsokéval, fő feladata a helyi önkormányzatok, a kistérségi társulások és a gazdaság szereplői által megfogalmazott fejlesztési elképzelések összehangolása. A jelenlegi felosztás szerint 174 kistérség található Magyarországon. Vidékfejlesztés Magyarországon A területfejlesztés révén gyakran találkozhatunk a vidékfejlesztés kifejezéssel, amely az uniós szakpolitikában mintegy negyedévszázada kap kiemelt figyelmet. A fogalom hazai definíciójában két megközelítéssel találkozhatunk, egy agrárpolitikaival és egy 3 Korábban csak önkéntes társulások működtek Magyarországon ezen a területi szinten. 27

29 területfejlesztésivel. Az Országos Területfejlesztési Koncepció szerint a vidékfejlesztés: a vidékies térségek társadalmi, gazdasági és környezeti folyamatainak értékelése alapján a helyi adottságokat érvényesítő, az adott térségben élő emberek részvételével formálódó programok és beruházások meghatározása és megvalósítása. Más szavakkal azt mondhatnánk, hogy a vidékfejlesztés olyan területfejlesztés, amelynek fókuszában a vidéki területek lakossága áll, alapvetően alulról jövő kezdeményezésekre épül, és az egyik legfontosabb missziója az emberi tevékenység, a természet és a táj közötti harmónia megteremtése, valamint módszereiben a helyi fejlesztési technikák a meghatározóak. Amint erre a korábbiakban utaltunk, az Európai Gazdasági Közösség megalakulását követően az egyik leghangsúlyosabb terület a mezőgazdaság volt, amely a politikaformáló öntéshozók azon szándékából fakadt, hogy Európa önellátóvá váljon az élelmiszerek előállítása terén. Ezt a célt jelentős támogatásokkal és vámvédelemmel kívánták a tagországok elérni, amelyet csak a 70-es évek közepére sikerült teljesíteni. (Illés: 2008). Ez a túlzott protekcionizmus a későbbiekben többlettermeléshez vezetett, illetve ellenérést váltott ki a világpiac egyéb szereplőiből, amely az agrárpolitika reformjához vezetett. Ez a reform a mai napig is tart. A megreformált agrárpolitika három pillére: a direkt támogatások, ami Magyarországon földalapú támogatások formájában manifesztálódik vidékfejlesztési támogatások, ezek az agrárbüdzsé 45-60%-át teszik ki az új tagországokban, így hazánkban is től az Európai Unió az Európai Mezőgazdasági és Garancia Alapból és az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból biztosítja a mezőgazdaság és vidékfejlesztés támogatását. Ez utóbbi alap, ahogy erre a korábbiakban utaltunk már nem a Strukturális Alapok, hanem a Közös Agrárpolitika (CAP) része, amely négy, úgynevezett tengelyre tagolódik: 28

30 1. tengely: a mező-és erdőgazdaság versenyképességének javítása, a mezőgazdasági termelés humán és infrastrukturális feltételeinek javítása 2. tengely: a vidék környezeti állapotának javítása a jobb területgazdálkodás által. Ez főként agrár-környezetvédelmi és természetvédelmi intézkedéseket tartalmaz a NATURA 2000 program keretében. 3. tengely: az életminőség javítása, a vidéki térségekben és a gazdasági tevékenység diverzifikációja. Ebbe az intézkedéscsomagba elsősorban a nem mezőgazdasági munkahelyteremtés ösztönzése, a mikrovállalkozások támogatása, a falusi turizmus fejlesztése, a falvak megújítása és a szolgáltatások színvonalának emelése tartozik bele. 4. tengely: ide sorolódnak a LEADER néven ismert akciók, amelyek elsősorban a helyi kezdeményezések támogatásában, valamint az önkormányzatok, a gazdaság szereplői és a civil szervezetek közötti partnerségek erősítésében öltenek testet. (Illés: 2008) A területfejlesztés világába bevezető néhány oldal után - a kritikai attitűdöt sem mellőző -, a jövőbeni tennivalókat összegző gondolatsorral szeretnénk zárni e rövid áttekintést. A területfejlesztés feladatai, új útjai Magyarországon A területfejlesztés jelen dokumentumban ismertetettnél tágabb definíciója nem fed le számos olyan hazai társadalmi problémát, ahol a beavatkozások ma már elodázhatatlanok. Ezek közé tartoznak az etnikai konfliktusok, a demográfiai válság következményei vagy a helyi, fenntartható módon működtethető gazdasági modellek alulreprezentáltsága. A felsorolt problémákat ágazati logika mentén nem lehet kezelni, ugyanis mindegyik területi természetű (Czene-Horkay-Péti, 2009). Az elemzők többsége egyetért abban, hogy a hazai területfejlesztés a jövőben komoly válaszút előtt áll. Ez a körülmény 29

31 egyrészt abból fakad, hogy a következő programozási periódustól hangsúlyosan érzékelhetővé válnak az uniós támogatásokat érintő változások, amelyek egy fenntarthatóbb hazai támogatáspolitika rendszerének kidolgozását és a fenntarthatóság elvének erősítését teszik indokolttá a kistérségek, illetve a településeket érintően. Másrészt új típusú vállalások kidolgozása válik aktuálissá, hiszen a felsorolt problémák a magyar társadalom állapotából fakadnak, és elsősorban nem külső faktorok okolhatók a létükért, amiből következően a megoldásuknak is helyi innovációkon kell alapulniuk. Egyetértünk azokkal a szakemberekkel, akik egy mozgalomszerű területfejlesztés alapjainak kidolgozását hangsúlyozzák, amelyben az eddig preferált infrastrukturális fejlesztésekről még inkább áttevődik a hangsúly a lokális közösségek önfenntartó erejének és megújhodásának elősegítésére. E cél megvalósítása érdekében a hazai támogatási rendszert is új alapokra szükséges helyezni. A következő években a területfejlesztést illetően az alábbi céloknak kellene dominálniuk meglátásunk szerint: térségi összefogáson alapuló komplex fejlesztések, a mai elaprózott projektszemléletű beavatkozások helyett új piaci igények feltárása a lokalitás megerősítése, társadalmi és gazdasági mintateremtés a területi szemlélet, a területi kohézió elve érdemibb alkalmazása a területfejlesztési gyakorlatban hálózatépítés, hálózatfejlesztés, különös tekintettel a halmozottan hátrányos helyzetű társadalmi csoportokra a belső erőforrásokon alapuló önellátó fejlődés biztosítása földrajzi információk alkalmazása a tervezésben a széleskörű integráció megvalósítása szellemi területfejlesztés 30

32 mentális területfejlesztés: fókuszban az egyén, a maga munka világán kívül eső szükségleteivel kiemelt társadalmi témákban a népfőiskolai mozgalmak erősítése környezettudatos viselkedésre ösztönzés a nemzedékek közötti szolidaritás erősítése önkéntességre ösztönzés. Ezen a teljesség igénye nélkül felsorolt célok teljesítéséhez a területfejlesztés szoft eszközeinek hatékonyabb és erőteljesebb alkalmazása válik a jövőben indokolttá. Ennek jegyében még több közösségi képzésre, felvilágosító programra, készségfejlesztésre, civil akciókat segítő támogatásra lesz szükség. A gazdaságot érintően még nagyobb hangsúllyal kell, hogy megjelenjen a célok között a helyi önellátó gazdálkodási formák támogatása, a hálózatok versenyképességének javítása, a belső erőforrások feltárása és innovatív módon történő hasznosítása (Horkay: 2009). Mindezek a célkitűzések véleményünk szerint - csak differenciált, a helyi adottságokat kellő mélységben feltáró és adaptáló terület- és vidékfejlesztési intézkedések mentén válnak megvalósíthatóvá. Irodalom: Czene Zs.-Horkay N.-Péti M. 2009: A területfejlesztés (örök?) dilemmái-vitaiindító. In: Falu Város Régió 2009/ p. letöltés: május 25. Csatári B. Kanalas I. Kiss A. 2005: Bevezetés. In: A periféria-képződés típusai és megjelenési formái Magyarországon. Kanalas I.-Kiss A. (szerk.). MTA RKK ATI, Kecskemét, 3-10 p. Dunford M.F. 1988: Capital, the State and the Regional Development. London, Pion Ltd. Enyedi Gy. 1987: Tér és társadalom. Janus II p. Faragó L. 2011: A területfejlesztés fogalmi rendszere. In: Területfejlesztési fogalomtár. 31

33 Gore. Ch. 1984: Region is Questions. Space, Decelopment Theory and Regional Policy. London, Methuen Hirschman, A. O. 1958: The Strategy of Economic Development. 7th Edition. New Haven, Yale University Press. Horkay N. 2009: A magyar területfejlesztés politika legfontosabb kihívásai és megújulásának lehetséges irányai. A Területfejlesztők Napja című rendezvényen elhangzott előadás. Balatonkenese, október 8. ppt Horváth Gy. 1998: Európai Regionális Politika. Dialóg Campus, Budapest-Pécs Illés I. 2008: Regionális gazdaságfejlesztés. Typotex, Budapest 262. p. Myrdal, G: 1957: Economic Theory and Underdeveloped Regions. London, Duckworth Nemes Nagy J. 1998: A tér a társadalomkutatásban. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, 260. p. Perger É. 2006: Területfejlesztés. In: Terület- és településfejlesztési ismeretek. Tankönyv a köztisztviselők továbbképzéséhez. Szigeti E. (szerk.) letöltés: július 10. Tóth J. - Csatári B. 1983: Az Alföld határ-menti területeinek vizsgálata. In: Területi Kutatások VI. Berényi I.(szerk.) Budapest, p évi XXI. tv. a területfejlesztésről és a területrendezésről. 32

34 Herpainé Márkus Ágnes Jász Krisztina: A helyi gazdaság- és foglalkoztatáspolitika aktuális kihívásai, feladatai A jelenlegi helyzetről és a kialakulásáért felelős előzményekről A foglalkoztatás- és gazdaságpolitikára háruló feladatokat, intézkedéseket alapvetően befolyásolja, hogy milyen makrokörnyezetben kell a releváns problémákat, kihívásokat kezelni, a tervezett célkitűzéseket elérni. Ma Magyarország az Európai Unió legalacsonyabb foglalkoztatási rátájával - és egyúttal - a legnagyobb területi különbségekkel rendelkező tagállamainak egyike. Az ország releváns társadalmi-gazdasági mutatóinak tükrében ma már elmondható, hogy az elmúlt húsz év területfejlesztési beavatkozásai nem bizonyultak elégségesnek a regionális differenciák kezelésében. A foglalkoztatás tekintetében is egyértelműen kirajzolódik, hogy a 90-es évek elején kialakult területi lejtő érdemben az azóta eltelt két évtizedben sem változott, azaz a keleti országrészben ma is nagyságrendekkel nagyobb a munkanélküliség, mint az ország nyugati felében. 1. sz. táblázat- Önmagukban a regionális különbségek is nagyon komoly krízishelyzetet teremtettek a magas munkanélküliséggel leginkább sújtott kistérségekben, amelyet tovább rontott/ront az a körülmény, hogy e térségekben nagyon zárt, a mobilitást alapjaiban akadályozó munkaerőpiacok jöttek létre a rendszerváltozás óta eltelt időszakban. A legkedvezőtlenebb helyzetben a rendszerváltás előtt is periférikusnak tekintett, gyenge infrastruktúrával, alacsony iskolai végzettségű népességgel, fejletlen kereskedelmi és szolgáltató szektorral jellemezhető régiók voltak és vannak (Balcsók: 2005). Ebbe a kategóriába tartozik az Észak-Alföldi, a Dél-Alföldi, az Észak- 33

35 Magyarországi és a Dél-Dunántúli Régió. A munkanélküliség térbeli struktúrája sem módosult érdemben, amelyet az alábbi kartogramok szemléltetnek. (1. sz. kartogram) A kartogramokról leolvasható, hogy az 1992-es vizsgálat során a legkedvezőtlenebb helyzetű 32 kistérségként aposztrofált térségek csaknem kétharmada (20), tíz év múlva is ugyanebbe a kategóriába tartozott. A kritikus helyzetű, külső perifériákon fekvő kistérségek mellett - mint például a csengeri, a baktalórántházi, a barcsi vagy a sellyei megjelentek a fejlett gazdasági központok közelében (pl. Debrecen vagy Székesfehérvár) elhelyezkedő, többnyire a megyehatárok találkozásánál fekvő, nagyon kedvezőtlen mutatókkal rendelkező, belső perifériaként kategorizálható kistérségek is. (Ilyen például az Észak- Alföldi Régióban a Tiszafüredi vagy a Közép-Dunántúli Régióban, Fejér megyében a Sárbogárdi kistérség.) Fontos kiemelnünk, hogy míg a vizsgált időszak alatt a regisztrált munkanélküliek száma csaknem a felére esett vissza, kistérségi és települési szinten nőttek a különbségek. Ez azzal magyarázható, hogy a kedvezőbb pozíciójú területeken - főváros, Nyugat-Magyarország - tovább mérséklődött a munkanélküliség, míg az eleve magas munkanélküliséggel sújtott térségekben - Északkelet- Magyarország, Dél-Dunántúl- csak az átlagnál jóval alacsonyabb ütemben, vagy egyáltalán nem csökkent a regisztrált munkanélküliek száma. A segélyezési gyakorlat megváltoztatása a kilencvenes évek közepén (Bokros-csomag) a munkanélküliek számának csökkenését idézte elő, de ez nem volt egyértelműen pozitív folyamat. A nagy elbocsátások ugyan mérséklődtek, de a regisztrált munkanélküliek jelentős hányada ekkor sem jutott munkalehetőséghez. A munkaügyi intézményrendszer látóköréből csupán azért kerültek ki az érintettek, mert vagy az inaktivitást - többnyire a rokkantnyugdíjaztatást - választották, vagy kimerítették a jogosultságukat. A regisztrált munkanélküliek száma 1993 és 1996 között lassú csökkenést mutatott, ezt követően azonban ismét növekedés volt érzékelhető, bár e jelenség mögött egyértelműen 34

36 adminisztrációs okok álltak. Ez volt az az év ugyanis, amikor a támogatások feltétele a regisztráció lett, így a munkanélkülieknek érdekük volt a munkaügyi kirendeltséggel való kapcsolattartás. Az államilag finanszírozott aktív foglalkoztatáspolitikai eszközöknek köszönhetően a munkanélküliek száma némiképp mérsékelhető volt, bár ezek a programok érdemi javulást a legnehezebben integrálható csoportokhoz tartozók esetében nem hoztak (Balcsók: 2005). Az ezredforduló után ismét fellendülésnek lehettünk tanúi a gazdaságban, amely ugyan kedvezően hatott a foglalkoztatásra, azonban a legsúlyosabb helyzetű térségekre nem volt számottevően pozitív hatással. A magyarországi munkaerőpiac alapvető problémája továbbra is a foglalkoztatottság rendkívül alacsony szintje maradt, amely 2007-ben mindössze 57,3% volt (Fazekas-Bálint: 2008). Az ország a mai napig nem heverte ki a 90-es évek válságának következményeit, hiszen az akkor inaktívakká váltak közül a ma még aktív korúak jelentős hányada továbbra sem szereplője az elsődleges munkaerőpiacnak. Közülük is, aki dolgozik, főként a fekete- és szürkegazdaság foglalkoztatottja. Minden törekvés, gazdasági és munkaerőpiaci program ellenére, az elmúlt két évben sem volt számottevő változás a munkapiacon között mindössze fővel nőtt a foglalkoztatottak száma második negyedévében a munkanélküliek létszáma 402 ezer fő volt, amely 83 ezer fővel haladta meg az egy évvel korábbi adatot. A munkanélküliség regionális bontásban a Nyugat-és Közép-Dunántúli, valamint az Észak- Alföldi Régióban nőtt a leginkább. A KSH második negyedévre kiadott Gyorstájékoztatójában szereplő adatok szerint II. negyedévében a éves foglalkoztatottak száma fő volt, a regisztrált munkanélkülieké fő, ami 9,6%-os munkanélküliségi rátát jelent. A munkanélküliség kistérségi és egyes településtípusok szerinti eltéréseit vizsgálva megállapítható, hogy Magyarország lakosságának egytizede olyan térségekben él, ahol a munkanélküliségi ráta meghaladja a 19%-ot, sőt a legrosszabb helyzetűekben, - az úgynevezett felső decilishez tartozókban - a 22 35

37 százalékpontot. A foglalkoztatottak aránya ezekben a kistérségekben, a éves korosztály körében a becslések alapján 36-50% között van. Az előrejelzések szerint ezekben a periférikus helyzetű kistérségekben nem is várható a mutatók javulása. A területi különbségeket jól példázza, hogy míg 2007-ben az 500 főnél alacsonyabb lélekszámú falvakban a regisztrált munkanélküliek aránya 13,7% volt, addig Budapesten: 2,3%, a megyei jogú városokban pedig 5,7 százalékpont ugyanez az arány (Fazekas-Bálint: 2008). A Magyar Munkaterv adatai szerint megállapítható, hogy a foglalkoztatottsági ráta a fentiekben jelzett, 2007-es adathoz képest is tovább csökkent Magyarországon, tavaly már csupán 55, 4% volt. A foglalkoztatási adatok tekintetében az egyedüli pozitív fejlemény, hogy a válság hatására a múlt évben már nem csökkent tovább a foglalkoztatottak száma. A fentiekben röviden összefoglaltuk a magyarországi foglalkoztatási folyamatokat, különös tekintettel azok területi sajátosságaira, hiszen a helyi gazdaság-és foglalkoztatáspolitika alakításánál minden releváns szereplőnek a vázolt körülményekkel kell számolnia. A továbbiakban a hazai foglalkoztatáspolitika alakulását alapjaiban befolyásoló Magyar Munkaterv tükrében, a helyi gazdaság és a közfoglalkoztatás témakörét járjuk körbe. Mindezt annak ismeretében tesszük, hogy a foglalkoztatási helyzet javításában a nyílt munkaerő-piaci ösztönzés mellett e két területnek szán meghatározó szerepet a kormányzat. A helyi gazdaságpolitikai kihívásai és feladatai A gazdaság folyamatait ma már a világban a helyi szinteken messze túlmutató folyamatok határozzák meg. A helyi szint a globalizált térben akár az adott országot is jelentheti, és a kérdéskör pontos definiálásának függvénye, hogy éppen mit értünk helyi alatt. (Mezei: 2007) A helyi társadalom állapota, a helyi gazdaság fejlődőképessége sok olyan tényezőtől függ (csak példálózó jelleggel: külső gazdasági környezet, adók mértéke, hitelek elérhetősége, stb.), amelyek a helyi szint jószerivel 36

38 bármely értelmezése esetén lokálisan nem befolyásolhatóak. Ma már nyilvánvaló tény, hogy egy állam különösen egy magyarországnyi léptékű ország nem képes hatással lenni a világpiaci folyamatokra, mint ahogy egy adott régió sem írhatja fölül az országos adók szintjét, vagy egy kistérség sem tudja befolyásolni a bankok hitelezés gyakorlatát. Vannak azonban olyan tényezők, amelyek ugyan meghatározottak a nagyobb téregységek szintjén, de a helyi kezdeményezések, politikák jelentősen módosíthatják, alakíthatják azokat. A helyi gazdaság, ezzel szorosan kapcsolódóan a lokális foglalkoztatási helyzet alakulása szempontjából ilyennek tekinthető az adott térség, település lakóinak együttműködési készsége, a közös cselekvések megléte, a személyes, közösségi kapcsolatok hálója, a helyi identitás és közbizalom, amely tényezőket a társadalmi tőke fogalma alá tartozónak tekinthetjük. E megközelítésben különös jelentőséggel bír a helyi közösség befogadóképessége, együttműködési készsége, a szolidaritás különféle megnyilvánulásai. A helyi gazdaságfejlesztés célja (...) nem csupán a gazdasági növekedés elérése lehet, hanem olyan minőségi változások elérése is, mint a foglalkoztatás bővülése, a társadalmi problémák megoldása, a hozzáférés (lehetőségekhez, szolgáltatásokhoz) biztosítása vagy az életminőség javulása. (Mezei: 2007.) A gazdaságfejlesztés Magyarországon a területfejlesztés szerves része a rendszerváltozás óta, amely esetében két tipikus beavatkozási mód ismert a lokális folyamatok befolyásolását illetően: befektetők betelepítése vagy a térség endogén erőforrásai feltárásának támogatása. Az elmúlt két évtized gyakorlatában a külső erőforrások bevonása volt a domináns, - amely a fenti rövid helyzetfeltárásunkból is láthatóan - nem tudta érdemben mérsékelni a területi különbségeket hazánkban. Mindez annak ellenére történt így, hogy a hazai területfejlesztési gyakorlatnak keretet adó évi XXI. tv. a területfejlesztésről és területrendezésről, valamint a 2005-ben megújított Országos Területfejlesztési Koncepció egyaránt tartalmazott a helyi gazdaságfejlesztéssel összefüggő célokat és elveket. Ez utóbbi dokumentum esetében kiemelendő, hogy az abban foglaltak szerint már nem a gazdaságfejlesztés a területfejlesztés 37

39 elsődleges eszköze, hanem az integrációkon alapuló beavatkozások, amelyeknek kiváló terepe lehet a helyi gazdaságfejlesztés. Sajnos ez a szemlélet manapság nyeri el a releváns közpolitikában azt a helyet (talán), amit már legalább öt-hat éve el kellett volna, hogy nyerjen. Elmondható, - a rendkívül kedvezőtlen társadalmi-gazdasági mutatók tükrében - hogy mára megérett a társadalom helyzete a paradigmaváltásra, így a jövőben a belső erőforrásokra épülő helyi gazdaságnak jóval markánsabb szerepet kell játszania a fejlesztési stratégiákban és azok megvalósítása során, mint ahogy az a múltban történt. Az alábbiakban, néhány példán keresztül azt láthatjuk, hogy mennyire fontos a helyi gazdaságfejlesztési, munkahely-teremtési, foglalkoztatási, stb. kezdeményezések várható helyi társadalmi hatásainak, illetve beágyazottságának, prognosztizálható fogadtatásának feltárása, és a döntések során mindezek figyelembe vétele. Multinacionális cég összeszerelő üzeme települ egy rossz foglalkoztatási mutatókkal bíró térségbe A jellemzően alacsony iskolai végzettséggel is teljesíthető munkafeladatok jellemzően magas monotóniatűrést igényelnek, amiből következően az ilyen típusú munkákból a munkaerőpiacról régóta kiszakadt emberek széles csoportjai kiesnek, gyakran nem is alkalmazzák őket. A bérek jellemzően nyomottak, a munkabeosztás több műszakos, ezért a gyerekes családok fenntartói számára nehezen vállalhatóak. Sok esetben a helyi döntéshozók a leendő munkahelyek reményében és bűvöletében lemondanak a helyi adóbevételekről is, ami egy olyan közvetett kiadásnak is tekinthető, amely realizálódása esetén érdemben felhasználható lehetne a fenti célcsoportok fenntarthatóbb foglalkoztatási lehetőségeinek megteremtésére. A kormányzati szintű adókedvezmények vagy célzott támogatások az egyébként is tőkeerős nagy cégeket hozzák kedvező helyzetbe a helyi kis- és középvállalkozásokkal szemben. Ez azonban a helyi gazdaságot gyengíti, és kiszolgáltatottá teszi a globalizált térben könnyebben mozgó 38

40 multikkal szemben. Összességében tehát a társadalmi hatásai inkább kedvezőtlenek, mint kedvezőek lehetnek egy ilyen változásnak. Mezőgazdasági termeléssel foglalkozó tulajdonos, aki főként illegális munkalehetőségeket kínál A hagyományos és már szinte elfeledett, de az utóbbi években újraéledt és terjedő napszámos munkák megjelenése óriási kiszolgáltatottságot jelent a legális és rendszeres munkalehetőségek világából kiszorult tömegek számára. A napi megélhetés bizonytalan, a szinte feudális viszonyok miatt a személyes ellenszenv is elegendő ahhoz, hogy bárki elessen még ettől a munkalehetőségtől is. Legálisan be nem jelentett munka esetén az egészségügyi és társadalombiztosítási ellátásokból is kiszorulnak az érintettek. Ez az adót és nyugdíjat fizetők mostani és későbbi terheit egyaránt növeli, az érintettek végletes kiszolgáltatottságán túl. A feketemunkát kínáló gazdálkodó a társadalom legálisan munkát vállaló tagjaira terheli rá az általa megspórolt közterheket, ezzel komoly össztársadalmi károkat okoz, és összességében azoknak az életére is negatív hatással van, akiket illegálisan foglalkoztat. Ezekkel a munkaadókkal szemben a magyar társadalom megdöbbentő módon mégis elnézőbb, mint tulajdonképpeni áldozataikkal, a formálisan munkanélküli, valójában nekik napszámban, bérrabszolgaként dolgozó emberekkel szemben. Az előzőekből adódik a kérdés: akkor milyen az az ideáltipikus helyi gazdaság, amely az aktivitási ráta érdemi növekedéséhez járulhat hozzá a jövőben? A helyi gazdaságnak hasonlóan olyan fontos fogalmakhoz, mint a kirekesztés vagy a területfejlesztés nincs egységes definíciója. A számos ismert fogalmi meghatározásból a következőkben csak néhányat villantunk fel. A helyi gazdaság egy település, mikro-vagy kistérség saját adottságai által motivált, ezeket az adottságokat fenntartható módon felhasználó, belső erőforrásainak mobilizálása által működtetett összehangolt akciók/tevékenységek, emberek, 39

41 intézmények, anyagok, erőforrások és eljárások összessége (...) elsődleges céljuk a helyi (belső) piac keresletének kielégítése. A helyi gazdaságfejlesztés (HGf) tudatos helyi közösségi beavatkozás a gazdasági folyamatokba a fenntartható helyi fejlődés érdekében. Helyi gazdaságfejlesztés minden olyan beavatkozás, amely a gazdaság bármely komponensének, vagy a helyi gazdaság egészének módosítása által, és/vagy korábban hiányzó komponens(ek) bevonása révén, és/vagy kihasználatlan komponensek újraélesztésével a helyi gazdaság egy vagy több jellemzőjét (eredményességét, hatékonyságát, jövedelmezőségét, a kibocsátott termékek/szolgáltatások, a foglalkoztatottságot, a rendszer fenntarthatóságát) javítja (Czene-Ritz: 2010.). A helyi gazdaság meghatározó jellemzője, hogy teljesen eltérő módszertan szükséges a működtetéséhez, mint a központilag irányított gazdaságfejlesztés esetén. Legmarkánsabb sajátossága, hogy alulról jövő kezdeményezéseken és széles körű partnerségen alapul, továbbá a hozzá kapcsolódó tervezési folyamatot a geográfiai szemlélet hatja át. Az ilyen típusú projektek endogén erőforrások bevonásán alapulnak, a működtetés során nagyon erős a helyi szereplők fejlesztések iránti elköteleződése - és a gazdasági mellett - a társadalmi célok megvalósítása, összhangban a környezeti fenntarthatósági elvekkel. A társadalmi szegmens kapcsán fontos kiemelni, hogy a helyi gazdaságfejlesztési projektek kiemelt célcsoportját alkotják a leghátrányosabb társadalmi helyzetű rétegekhez tartozók, számukra az ilyen fejlesztések a gazdasági önrendelkezés megteremtéséhez való hozzájárulást jelenthetik. A helyi gazdaságfejlesztés egy hosszú, idő-és energiaigényes folyamat, hiszen a helyzetfeltárástól a konkrét projektek megvalósításáig számos lépcsőfokon kell túljutniuk az abban résztvevő szereplőknek. Az ilyen belső erőforrásokra és kapcsolatokra építő gazdaságfejlesztés számos hasznot eredményez: 40

42 hozzá tud járulni a leghátrányosabb helyzetű társadalmi csoportok elhelyezkedési esélyeinek javításához érdemben segítheti a lokális közösségfejlesztést élénkíti a helyi vállalkozói aktivitást fékezheti a települések népességvesztését pozitív irányba befolyásolhatja a településközi kapcsolatokat erősítheti a lokálpatriotizmust. A továbbiakban a helyi gazdaságfejlesztés megnyilvánulási lehetőségeit és az ehhez rendelhető eszközök körét tekintjük át. Elöljáróban annyit jelezni szeretnénk, hogy a lokális gazdaság fejlesztését célzó akciók nem csupán fizikai beruházásokban manifesztálódhatnak, egy közösség szemléletformálását célzó projektek ugyanebbe a tárgykörbe tartoznak. A helyi gazdaságfejlesztés laikusok által is leginkább ismert eszköze a helyi termék előállítás és fejlesztés, amin belül kiemelkedő szerepet játszik az előállított áruk értékesítésének alapjául szolgáló értékláncok létrejöttének elősegítése. A beszállítók és felvásárlók közötti partnerségek erősítése kulcsfontosságú tényező, Magyarországon különösen. Ehhez kapcsolódóan ma már egyre inkább előtérbe kerülnek a helyi piacok is, amelyek gombamód szaporodnak hazánkban. A helyi gazdaságfejlesztés másik, - az elmúlt években itthon kevésbé sikeres szegmense - a helyi vállalkozások fejlesztése. A célkitűzés elérésének legismertebb eszközei: ipari parkok létrehozása, inkubátorházak létrehozása, pályázati tanácsadás, szemléletformálás. Elsősorban a helyi önkormányzatok által biztosítható segítségnyújtást jelentenek az induló vállalkozások számára nyújtható iparűzési adó kedvezmények. Segíthetők még a releváns szereplők befektetési vagy közösségi hitel alap létrehozásával, pénzhelyettesítő és cserekereskedelmi rendszerek kidolgozásával vagy éppen a ma egyre 41

43 inkább terjedőben lévő közösségi bank megalapításával (Czene-Ritz: 2010). Ma Magyarországon még mindig nagyon problematikus a partnerségek működtetése, így a helyi gazdaságfejlesztés kapcsán is kiemelt fontosságú a térségi együttműködések támogatása, amelyek testet ölthetnek: szövetkezetek, klaszterek, beszállítói hálózatok vagy éppen a korábban már jelzett értékláncok formájában. Az ilyen típusú projektekben a különböző szférák szereplői civil, önkormányzati, piaci megfelelő motiváció mellett, egymásra találhatnak a célok megvalósítása érdekében. A hátrányos helyzetű térségek esetében különös jelentősége van a speciális szegmenst képező szociális gazdaságnak, és olyan egyéb beavatkozásoknak, mint a produktív szociálpolitikai eszközök vagy a közösségi vállalkozások, amelyet a mai társadalmi problémákat alapul véve indokoltnak látunk részletesebben is tárgyalni. Szociális gazdaság Az elmúlt fél évszázad során a gazdaság egy sajátos átalakuláson ment keresztül, amelynek során a globalizált gazdaság, az elosztási viszonyok és a technológiai fejlődés együttes eredményeként olyan módon alakultak át a társadalmaink, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a népesség közel felének részvételét a munkaerőpiacon. A közvélekedés és a politikai kommunikáció ellenére a munka lehetősége nem adott mindenki számára. Amint erre a helyzetfeltárást taglaló fejezetünkben más megközelítésben már utaltunk, Magyarországon a foglalkoztatottsági helyzet nagyon súlyos januárjában közel 700 ezer álláskeresőt és mindössze álláshelyet tartottak nyilván a foglalkoztatási hivatalnál. Azaz: a 2,7 millió legális munkahellyel nem rendelkező ember számára ennyi ismert munkalehetőség állt rendelkezésre. Természetesen ebbe a körbe beletartoznak azok is, akik egészségi állapotuk vagy egyéb ok miatt nem tudnának vagy nem akarnának, mert például nem szorulnak rá, munkát vállalni. (Ők azonban bizonyosan nincsenek túl sokan.) Ezért elengedhetetlenül szükségesek 42

44 azok a támogató ellátások (pénzbeni munkanélküli ellátások, segélyek), amelyek az emberhez méltó élet anyagi alapjait biztosíthatják, valamint azok a programok, amelyek a pszichés, mentális, társadalmi-közösségi szükségletek kielégítését támogatják (foglalkoztatási, képzési és egyéb közösségi programok). A jelenlegi és az előző kormányok láthatóan nem vették, nem veszik tudomásul e tényeket, és a szűkös munkaerőpiacról kiszoruló embereket teszik felelőssé a gazdasági-társadalmi folyamatok által előállt helyzetért. A legfőbb kérdés tehát adott: ha teljes foglalkoztatást nem is, de hogyan lehet olyan társadalmi feltételeket teremteni, amelyek valamennyi ember számára biztosítják a maximális társadalmi részvételt egy minimálisan megkövetelt munka mellett (Csoba: 2007, 13. p.)? Valójában a szociális gazdaság gondolatköre a fent ismertetett felismerésekre épül, illetve az iménti kérdésre keresi a választ. Hogy mit jelent a szociális gazdaság, szintén többféleképpen értelmezhetjük. Első közelítésben a szociális gazdaság a gazdaság és az állam köztes mezejét kitöltő kezdeményezések köre. Azaz: nem a profit és a bevételek maximalizálása az elsődleges célja e gazdasági tevékenységeknek, és nem is az akár feltétel nélküli segítségnyújtás, ami az állami garantált és/vagy normatív ellátások esetén jellemző, hanem olyan gazdálkodó, piaci tevékenységek létrehozása, ahol a profittermelésen túl a közösségi, társadalmi szempontok és a valós szükségletek és kiemelten fontos tényezővé válnak. Másik közelítésben a szociális gazdaság megragadható a piaci és állami kudarcokra (azaz: a piac által, a fizetőképesség hiányában nem biztosított szolgáltatások, termékek és a politikai döntések, a társadalmi elvárások gyengesége miatt el nem látott közösségi szükségletekre) adott civil válaszok egy nyalábjaként. Az új szociális gazdaság értelmében azok a kezdeményezések tartoznak ide, amelyek a piac és az állam között foglalnak helyet, nem tartoznak a szorosan vett szövetkezetek körébe, helyi kapcsolódással bírnak, és demokratikusan működnek. Hazai viszonyok között a következő definíciót tekinthetjük kiindulópontnak (Frey: 2007.): olyan helyi kezdeményezéseket 43

45 tekintünk a szociális gazdaságba tartozónak, amelyek célja a nehezen elhelyezhető emberek integrálása a munka világába, foglalkoztatást, szakmai tudásuk fejlesztését és tanácsadást kínálva számukra. Emellett általános jellemzőjük, hogy: lokális szinten működnek, a köz- és a piaci szektor között, a magáncégek és állami intézmények által kielégítetlenül hagyott helyi szükségletekre reagálnak, új munkahelyeket teremtenek, jövedelmet generálnak és az a céljuk hogy idővel önfinanszírozóvá váljanak, a bevételeik között a magánfinanszírozás is bizonyos mértékben megjelenik, célcsoportjukba tartoznak a tartós munkanélküliek, az elhelyezkedési nehézséggel küzdő pályakezdő fiatalok, a gondozási kötelezettséggel terhelt nők, az idős és fogyatékossággal élő emberek és a szociális beilleszkedési zavarokkal küzdő személyek. Ez a kissé talán szűkítő megközelítés mégis integrálja a munka világának még élő jelentőségét, a társadalmi szükségletek megválaszolásának igényét és a szolidaritás gyakorlati megjelenését. A szociális gazdaság legfőbb szereplői ma Magyarországon: azok a hagyományos civil szervezetek (alapítványok, egyesületek) amelyek a fenti célcsoportok számára szolgáltatásokat nyújtanak és foglalkoztatási lehetőségek megteremtésén dolgoznak; a szociális szövetkezetek, amelyek szervezeti formájukat tekintve különösen alkalmasak e fenti feladatok ellátására, további jellemzőjük, hogy a piaci cégek és a szolidarisztikus civil szervezetek formáit ötvözik; de ide sorolhatóak azok a formájukat tekintve piacinak számító cégek is, ezen belül különösen a non-profit korlátolt felelősségű 44

46 társaságok, amelyek a gazdasági erőtérben mozogva társadalmi célok megvalósításán dolgoznak. A szociális gazdaság szűk értelmezését feltétlenül indokolt egy kitágított megközelítéssel is kiegészíteni, ami elvezet a szolidáris gazdaság, valamint a felelős társadalmi vállalkozások, illetve a vállalatok társadalmi felelősségvállalása (corporate social responsibility, CSR) fogalmaihoz. Ez utóbbiak lényege, hogy a piaci szereplők, vállalkozások számára ezidáig kizárólagos profitmaximalizálási szempontok mellett megjelennek a társadalom, a környezet szempontjai is. E megközelítések szellemében a piaci szereplők úgy alakítják át működésüket, hogy lehetőség szerint minél kevesebb társadalmi és/vagy környezeti kárt okozzanak, illetve olyan tevékenységeket, programokat indítanak, amelyek kifejezetten elősegítik ezek mérséklését. Erre példák: a felelős gazdálkodás, vagy kizárólag a méltóságteli emberi életet figyelembe vevő munkafeltételeket biztosító partnerekkel való együttműködés, esetleg kirekesztett csoportokat támogató adományok nyújtása, illetve önkéntes munkák szervezése munkavállalóik bevonásával társadalmi vagy környezeti problémák megoldására, stb. További példák, irodalmak: Szociális Szövetkezetek Országos Szövetsége, partnerek, példák Társadalmi Összetartozásért Alapítvány, Tér/Tár Műhely Egyesület gyakorlati példák, elemzések Pataki György Radácsi László: Alternatív Kapitalisták Új Paradigma Kiadó, Budapest, Ligeti György: CSR Vállalati felelősségvállalás Kurt Lewin Alapítvány, Budapest,

47 A kirekesztődéssel veszélyeztetett társadalmi csoportok társadalmi és munkapiaci integrációjának egyre inkább terjedő, újra felfedezett eszköztárát alkotják a produktív szociálpolitikai eszközök, amelyek nem új keletű kezdeményezések a hazai szociálpolitikai gyakorlatban. Produktív szociálpolitikai eszközök A produktív szociálpolitikai eszközök gondolata közel 70 éve született meg Magyarországon, hol újabb lendületet kapva, hol háttérbe szorulva. A kiinduló elképzelés több, fontos célt ötvözött. A megvalósítás során a célok csak óriási károk okozása mellett születtek meg: legalább annyira a kirekesztés eszközeként szolgált e modell, mint amennyire az érintett családok számára nyújtott segítségként: Az 1940-es évek elején elindult ONCSA (Országos Nép- és Családvédelmi Alap) volt Magyarországon az első olyan állami kezdeményezés, amely kifejezetten a vidéki, mezőgazdasági népesség megsegítésére szerveződött. Ebben az időszakban a korábbi karitatív gondozást és ínségenyhítő programokat felváltó, úgynevezett produktív szociálpolitika abban is újat hozott, hogy elsőként definiálta a szociálpolitikát kifejezetten családokra (és nem egyénekre) irányuló politikaként, tehát családpolitikaként. Célcsoportját és módszereit illetően kiötlőinek vágyai szerint alapvető irányváltást valósított volna meg a magyar szociálpolitikában. Ehhez ráadásul viszonylag bőkezűen rendeltek forrásokat, miután létrehozták a produktív szociálpolitika állami szervét, az ONCSA-t, valamint az irányításával megbízott Országos Szociális Felügyelőséget (Szikra: 2008). Az elképzelések szerint a produktív szociálpolitika lényege, hogy: segélyezés vagy más karitatív segítségnyújtás helyett aktív helytállásra, gazdálkodásra, lakásaik felújítására, stb. késztesse a társadalom szegénységben élő tagjait; ehhez érdemi segítséget adjon (vetőmagot, növendék állatot, építőanyagot, stb.) 46

48 és mindezek segítségével elérhetővé váljon, hogy az eddig segítségre szoruló emberek, családok a társadalom aktív, hasznos, javakat termelő tagjaivá válhassanak. A célok jók, fontosak, ám mind az 1940-es években (lásd erről Szikra Dorottya fent már idézett írását), mind az elmúlt évtizedek során komoly gátjai voltak a megvalósulásnak. A rendszerváltozás óta eltelt közel húsz év alatt, az akkori Népjóléti Minisztérium által 1992-ben elindított kezdeményezésre, majd a mindenkori szociális minisztériumok által biztosítva, az ország rurális és leszakadó területeire szűkítve indultak szociális földprogramok. A szociális földprogramok a főhatóságok értelmezésében a következőt jelentik: Mezőgazdasági termelésre alkalmas környezetben élő, azonban mezőgazdasági termelésre alkalmas feltételekkel nem, vagy azzal nem elégséges mértékben rendelkező és azt hatékonyan kihasználni nem tudó, szociálisan hátrányos helyzetű családok megélhetését segíteni, életminőségét javítani, önálló egzisztenciateremtési esélyeit növelni. 4 Mára már széles körben terjednek azok az aktivizáló, megélhetési feltételek biztosítását, az élelmiszertermelést is segítő kezdeményezések, amelyek túllépnek a segélyezés lehetőségein. Ennek oka, a közkeletű vélekedéssel szemben korántsem a segélyezés demoralizáló vagy munkavállalási szándékokat mérséklő hatása. Sokkal inkább a megélhetési feltételeket nem biztosító, rettentő alacsony szintű szociális ellátások, az emberi méltóság, társadalmi megbecsülés ellen ható segélyezetti lét stigmatizáló hatása, valamint a társadalomban élő erős szegényellenesség. Egyre erősebben jelentkezik az igény helyi szinteken arra, hogy a piac és gazdaság által egyre kisebb mértékben megteremtett munkalehetőségek mellett a civil szektorban és lehetőség szerint állami szerep- és/vagy felelősségvállalással jöjjenek létre a második és harmadik gazdaság foglalkoztatási lehetőségei. 47

49 További példák, irodalmak: Jász Krisztina Szarvák Tibor Szoboszlai Zsolt: A szociális földprogram társadalomfejlesztési hatásai, in: Kállai Ernő (szerk.) A magyarországi cigány népesség helyzete a 21. század elején. Kutatási gyorsjelentések MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet, Budapest, Letölthető: vak_szoboszlai_moi_cig_nep_kut_gyorsjel.pdf Közösségi vállalkozások A piaci és állami kudarcok megértése, a foglalkoztatási problémák állandósultsága, a jelenlegi globalizált és profitmaximalizálásra törekvő gazdaság működéséből szükségszerűen adódó helyzetek újraértelmezése egyre inkább kikényszerítik a foglalkoztatási problémákra adható, az eddigiektől eltérő megoldások keresését. Egy lehetséges iránynak a közösségi vállalkozások és egyéb, a jelenlegitől elmozduló értékrend és működésmód mentén kereshető válaszok mutatkoznak. A közösségi vállalkozások lényege a közösség tulajdonában lévő eszközök, a demokratikus működés, a helyi társadalomba való beépülés, az abból táplálkozó működésmód, a helyi igényekre választ adó szolgáltatások, cselekvések, kezdeményezések működtetése. Alapvetően fontos a jövedelemtermelés itt is, ám nem a helyi közösség, annak kiszolgáltatott tagjainak, illetve a környezet ellenében és kárára, hanem mindezen értékekre tekintettel, sőt, ezek védelmében. További példák, irodalmak:

50 Helyi érdekű képzési, szakképzési programok Ide tartoznak mindazon programok, amelyek a halmozottan hátrányos helyzetű munkaképes korú lakosság képzettségbeli hátrányait hivatottak mérsékelni, illetve a helyi kis-és középvállalkozások humánerőforrás igényét kielégíteni. Fontos, hogy a képzési programok a helyi szükségleteken alapuljanak, és amennyire lehet, komplex szemléletű tudást biztosítsanak a célcsoport számára. Szintén a képzések világába tartoznak a ma egyre népszerűbb szemléletformáló előadások, beszélgetések, amelyek elsősorban a tudatos fogyasztói, vásárlói szokások és a belső erőforrások használata felé kívánják orientálni a helyi lakosságot. Az attitűdváltást segítő kezdeményezések azokban a térségekben, településeken tudnak igazán sikeressé válni, ahol tudatos közösségfejlesztés is társul melléjük (Czene-Ritz:2010). Az európai regionális politika és a helyi gazdaságfejlesztés kapcsolata A magyar törekvések megvalósításához kedvező körülmény, hogy az Európai Unió regionális politikájában is paradigmaváltásnak lehetünk tanúi. A fejlesztési elképzelések között egyre inkább felértékelődnek az úgynevezett place-based, azaz helyi bázisú fejlesztések. Ez az új alapokon nyugvó regionális politika a helyi szintet tekinti a beavatkozások elsődleges területi szintjének, amely szint egyben egy funkcionális térséget is lefed. Jellemzője, hogy földrajzi értelemben a keretei határai átnyúlnak a közigazgatási határokon, amelyek az idő múltával változhatnak és flexibilisen kezelendők. (Czene-Ritz: 2010) Ez az új megközelítés is az endogén erőforrások bevonását és a lokális szükségleteken alapuló fejlesztéseket preferálja. A helyi gazdaságfejlesztés ma a vidékfejlesztésnél jelenik meg, mint hangsúlyos támogatáspolitikai eszköz. Nem véletlen, hiszen e szakpolitika célkitűzései között prioritásként szerepel a vidéki gazdaság diverzifikációja, a falusi turizmus vagy a mikrovállalkozások támogatása, 49

51 amelyek mind szorosan kapcsolódnak a lokalitáshoz. A vidékfejlesztés negyedik tengelyét képező LEADER program keretében a vidéki térségek lakói számára számos helyi kezdeményezés megvalósítására nyílik lehetőség, a lokális önkormányzati-vállalkozói-civil partnerségek erősítése révén. A helyi gazdaságfejlesztés kapcsán összefoglalóan elmondható, hogy lokális szinten a gazdaság fejlesztésére és a foglalkoztatási helyzet jelentős és tartós javítására manapság, viszonylag szerény hatással bírnak a helyi szereplők. E hatások azonban, amennyiben jól tervezettek, valódi érdemi együttműködéseken alapulnak, egyenrangú, partnerségi viszonyok mentén (Gadócziné F.É: 2007), akkor ezek a folyamatok olyan kedvező változásokat generálnak a helyi társadalom életében, ami végső soron a helyi életminőség javulását, a közbizalom erősödését, és valós fejlődést eredményez a konkrét gazdasági és foglalkoztatási mutatók megváltozásán túl. Ezért azoknak a helyi fejlesztőknek, akik e területeken dolgoznak, óriási a felelősségük. Tisztában kell lenniük olyan összefüggésekkel, amelyek adott esetben akár a közvélekedéssel is szemben állnak. Érteniük kell a gazdaság, társadalom és közszolgáltatások, a piaci és állami szektor működésének és kudarcainak logikáját. Azaz: sem a gazdaság, sem az állam mindenhatóságába vetett hit nem vezet eredményre, ha nem képesek a társadalmi hatásokat és folyamatokat érteni és azokat figyelembe venni. Alkalmasnak kell lenniük arra, hogy mozgósítsák azokat a meghatározó szereplőket helyben, akik nélkül valódi változások nem elképzelhetőek. A helyi fejlesztőnek tehát feladata és felelőssége: egyaránt ismerni, elismerni és a megfelelő ok-okozati összefüggéseket és hajtóerőket a gazdasági, társadalmi folyamatok során; önmérsékletet tanúsítani bármely szektor (állam, gazdaság, civil világ) túlértékelése, misztifikálása terén illetve ellenállni a nyomásnak bármely terület túlhatalmával szemben; 50

52 egyenrangú partneri kapcsolatot kialakítani, fenntartani és fejleszteni valamennyi terület releváns szereplőivel; felismerni a kiszolgáltatottság és eszköztelenség, valamint a nyomásgyakorlás és egyéni-ágazati-részterületi érdekek mentén felmerülő manipuláció vagy befolyásolás jeleit, és ezeken felülemelkedve a kijelölt célok elérése érdekében az adekvát megoldások, módszerek mellett állást foglalni. További példák, irodalmak: A továbbiakban a teljesség igénye nélkül összefoglaljuk, hogy a kedvezőtlen foglalkoztatottsági ráta kezelése tekintetében a rendszerváltozás óta a közfoglalkoztatásnak milyen szerepet szántak a mindenkori kormányok, némi kitekintéssel az aktuális történésekre is. Amint erre a bevezetőben utaltunk, a Magyar Munkaterv szerint a foglalkoztatási célú támogatások harmadik pillére: a közfoglalkoztatás lesz, amely szorosan összefügg a szociális segélyezési rendszer munkára ösztönző átalakításával (Magyar Munkaterv: 2011, 5. p). A közfoglalkoztatást az állam azon munkaképes korú állampolgárok számára kívánja megszervezni, aki számára sem a nyílt munkaerőpiac, sem a szociális gazdaság nem kínál reálisan elérhető munkalehetőséget. A közfoglalkoztatások világa alapvetően lokális szinten, többnyire az önkormányzatok koordinációjában manifesztálódik, hiszen esetükben ez a törvény által előírt kötelező feladataik egyike. A közfoglalkoztatás szerepe a helyi foglalkoztatáspolitikai kihívások kezelésében 51

53 A közfoglalkoztatás fogalma, tartalma a középkortól napjainkig tartó időszak alatt számos változáson ment keresztül. A továbbiakban a történelem során bekövetkezett változásokból a tanulmány terjedelmi korlátai miatt - csak azokat a főbb fordulópontokat villantjuk fel, amelyek közelebb visznek bennünket a jelenlegi intézkedések értelmezéséhez. A közfoglalkoztatás nem a múlt század terméke, ahogy fentebb jeleztük, jóval korábbi történelmi időszakokra nyúlik vissza. A közfoglalkoztatás eredetileg a köz érdekét szolgáló államiönkormányzati feladatok, fejlesztések (utak, vízművek, védművek, stb.) közös költségei munkával való megváltásának kerete volt. Azon csoportokat fogta össze, amelyek a rájuk rótt közösségi kötelezettségek teljesítéséhez a fizikai erejükön túl mással nem rendelkeztek (Csoba: p.). Alapvető jellemzője, hogy a bevontak számára kötelező és adott időre szóló foglalkoztatást jelent. Elsősorban azokban a történelmi időszakokban élte/éli a virágkorát e foglalkoztatási forma, amikor a gazdaság és a munka világa jelentős átalakuláson megy keresztül, megbillen a kereslet-kínálati egyensúly, és az így keletkező jelentős jövedelemhiány az államot beavatkozásra kényszeríti. További alapvonása, történelmi korszakoktól függetlenül, hogy a szegényeket fegyelmező hatással bír. Természetesen nem csupán erre korlátozódik a közmunka társadalmi funkciója: egyrészt szabályokat erősítő hatása van az elosztási rendszerek tekintetében, ráirányítja az állampolgárok figyelmét a köz iránti kötelezettségeikre, és egyfajta lehetőséget, keretet biztosít számukra a közfeladatok ellátásához való hozzájáruláshoz. A közmunkának fontos szerepet tulajdonítanak abban is, hogy a munkaerőpiaci integráció szempontjából problémákkal küzdő társadalmi csoportokhoz tartozók számára egy lehetőséget jelent jövedelem-kiesésük pótlására, oly módon, hogy az állam számára egyúttal csökkenjenek a segélyezésre fordítandó kiadások. Nem utolsó sorban pedig melegágya a szegények iránti bűnbakképzésnek, individualizálva a munkanélküliség okát, ily módon képezve terepet a felettük való erőteljesebb társadalmi kontrollnak. Magyarországon már 52

54 1985-ben készült olyan szakértői javaslat az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal számára, amely a közfoglalkoztatás egyik formájára, a közhasznú foglalkoztatás bevezetésére tett javaslatot (Csoba: 2010). Az előzmények következtében így nem véletlen, hogy éppen a közhasznú foglalkoztatás került először bevezetésre 1987-ben, amikor is az állam az önkormányzatok számára azt a javaslatot tette, hogy azok számára, akik önhibájukból fakadóan nem tudnak elhelyezkedni, biztosítsanak ilyen típusú munkát. A közfoglalkoztatás második pillérét alkotó közmunka programok 1996-ban jelennek meg Magyarországon, míg egy évvel később bevezetésre kerül a közcélú munka is, bár az igazi elterjedésének csak az ezredfordulótól lehetünk tanúi. A jelzett fordulat az egyes munkaügyi és szociális törvények módosításáról szóló évi CXXII. törvény következményeként értékelhető, amely szerint a szociálisan rászorult, de a munkanélküli ellátás folyósítását már kimerítő rászorultak számára az önkormányzatoknak foglalkoztatási lehetőséget kell biztosítaniuk. Segélyben - a módosítás értelmében csak az részesülhetett, aki a foglalkoztatást vállalta május elsejétől kötelező önkormányzati feladattá vált a foglalkoztatás megszervezése, a segélyezettek számára pedig törvény által szabályozott követelmény lett az együttműködés. Újabb jelentős fordulatot ezen a téren a évi CXXXVI. tv. jelentett, amely kötelezővé tette az önkormányzatok számára beilleszkedési programok készítését a tartósan munkanélküliekkel való kapcsolattartásban, amely értelmében egyre manifesztebbé vált a segélyért munka elv ben újabb változás következett be a szabályozásban, amely szerint a szociális segélyre jogosultaknak kötelező együttműködni a munkaügyi kirendeltségekkel (Csoba: 2010). Ezek a módosítások már az Út a munkához programnak ágyaztak meg. A program 2009-ben indult el négy deklarált céllal: a foglalkoztatás növelése, a munkára kötelezést alkalmazva a segély helyett munkára való ösztönzés a foglalkoztatást elősegítő projektek számának bővítése 53

55 a feketemunka visszaszorítása, a tartós munkanélküliség kialakulásának mérséklése. A program területi szempontból is célzott volt, hiszen elsősorban a leghátrányosabb helyzetű kistérségek munkaerőpiaci szempontból nagyon problematikusnak tekinthető, társadalmi csoportjait kívánta elérni, hat órás foglalkoztatást teremtve a számukra. A program működtetéséhez a településeknek vagy a kistérségeknek március 31-ig el kellett készíteniük az úgynevezett közfoglalkoztatási terveiket közfoglalkoztatási stratégiájuk megvalósításának megalapozásaként. A szabályozás fókuszába a közcélú munka került, miközben mind a közhasznú, mind a közmunka visszaszorult. Új elem volt a programban, hogy a 35 év alatti, általános iskolai végzettséggel rendelkezők számára kötelezővé tették az alapfokú végzettség megszerzését. A program elsődleges célcsoportjává az aktív korú, Rendelkezésre Állási Támogatásban részesülő állampolgárok váltak. A közfoglalkoztatás terén az újabb fordulópontot a Magyar Munkatervben foglaltak jelentik, amely tartalmára a korábbiakban már utaltunk. A Gazdaságkutató Intézet ez év júliusában napvilágot látott kutatása szerint az önkormányzatok körében a közmunka-szervezés népszerű tevékenység. Település-típusonként szerinti bontásban is 50-60% az ilyen típusú foglalkoztatási programot szervező önkormányzatok aránya. Ezt a szerepvállalási kedvet megtörheti, hogy a korábbi 85-90%- os finanszírozás helyett az állami szerepvállalás csupán 40% lesz a jövőben, ami az önkormányzati önerő drasztikus megnövekedését eredményezi, és nyilván sok helyhatóság számára vállalhatatlan teher lesz. Összességében a közmunkaprogramok kapcsán elmondható, hogy akik az elsődleges munkaerőpiacon elhelyezkedni nem tudnak, szakképzettséggel nem rendelkeznek, esetleg már szüleik, nagyszüleik sem jutottak rendszeres munkalehetőségekhez, azok számára a közmunkát gyakorlatilag kötelezővé tevő (egymással egybecsengő jelenlegi és előző) kormányzati lépések a helyi szinten felelősséggel bíró 54

56 döntéshozók, szakemberek számára nehezen megvalósítható feladatokat eredményeztek/eredményeznek. Az önkormányzatok szűkös anyagi forrásokkal, a feladatok ellátásához értő gazdaságfejlesztő, foglalkoztatási és szociális szakemberek híján nehéz, megterhelő, stigmatizáló és valódi értékeket nem teremtő látszatmunkalehetőségeket szerveznek. Aki teheti, nem vállalja, mert például a fent ismertetett napszám bár bizonytalanabb, de hajszállal talán több jövedelmet jelent a családja számára. Aki családi okokból nem tudja vállalni, elesik a segélyektől is. Aki nem talál munkát, akár többféle végzettséggel, és nem kapja meg ezt a lehetőséget sem, az a nála is képzetlenebb embereket hibáztatja. Aki vállalja, a napi megélhetését sem biztosító bért kap, és még jobban nyomorog, mintha nem kényszerült volna közmunkára. Érdemi, és a különféle helyzetű csoportokra adekvát, személyes szociális segítéssel kiegészített, széles rétegekre egyaránt és egyidejűleg irányuló, komplex programok hiányában ezek a munkalehetőségek csak tovább mélyítik a (helyi) társadalom különböző csoportjai közötti feszültségeket, és társadalmi robbanással fenyegetnek. Irodalom: Balcsók I 2005.: A munkanélküliség területi egyenlőtlenségei és legjellemzőbb folyamatainak alakulása az közötti időszakban. Doktori (Ph. D.) értekezés. Debreceni Egyetem, Debrecen Czene Zs. Ritz J. (szerk.) 2010: Helyi gazdaságfejlesztés Ötletadó megoldások, jó gyakorlatok. Területfejlesztési füzetek 2. VÁTI, Budapest Letölthető: Letöltés időpontja: június 30. Csoba J. 2007: A szociális gazdaságot életre hívó folyamatok. In: In: Frey M (szerk.): Szociális gazdaság kézikönyv. Országos Foglalkoztatási Közalapítvány, Budapest 13.p. Csoba J : A közfoglalkoztatás régi-új rendszere. Útközben az Út a munkához programban. Esély 2010/ p. Fazekas K.-Bálint M. 2008: A magyar munkapiac állapota ban. In: Munkaerőpiaci tükör Szerk.: Fazekas-Köllő, MTA Közgazdaságtudományi Intézet- Országos Foglalkoztatási Közalapítvány, Budapest old. 55

57 Frey M. (szerk.) 2007: Szociális gazdaság kézikönyv. Országos Foglalkoztatási Közalapítvány, Budapest Letölthető: yv.pdf Letöltés időpontja: július 3. Gadócziné F.É. 2007: A szociális gazdaság szereplői, partnerségépítés. In: Frey M. (szerk.): Szociális gazdaság kézikönyv. Országos Foglalkoztatási Közalapítvány, Budapest, Letölthető: yv.pdf Letöltés időpontja: július 3. Mezei C. 2007: A helyi gazdaságfejlesztés elméleti hátteréről. In: Horváth M. T. (szerk). Piacok a főtérről. Helyi kormányzás és szolgáltatásszervezés. Kormányzati Személyügyi Szolgáltató és Közigazgatási Képzési Központ, Budapest Szikra D.: A szociálpolitika másik arca Fajvédelem és produktív szociálpolitika az 1940-es évek Magyarországán. Századvég, 48. szám. Letölthető: Letöltés időpontja: július A szociális földprogramok rendszere és eredményei című prezentáció Magyar Munkaterv- Országos Területfejlesztési Koncepció évi XXI. tv. a területfejlesztésről és a területrendezésről 56

58 Jász Krisztina: Tervezési ismeretek Napjainkban mind egyéni, mind közösségi vetületben felértékelődik a valós szükségletekre reflektáló tervezésre való képesség. Magyarországon az elmúlt évek gyakorlata azt igazolta, hogy bármely tekintetben azok tudtak érdemben boldogulni, akik készek voltak a változásra, ehhez rendelkeztek egyfajta vízióval és a céljaik megvalósításához meg tudták találni a megfelelő partnereket és megoldásmódokat is. A következőkben az a törekvésünk, hogy összefoglaljuk a tervezéshez, kiemelten annak is a területi válfajához kapcsolódó legfontosabb ismereteket, módszertani technikákat. Fogalmi megközelítések A tervezés általánosságban a jövő tudatos alakításának eszköze, olyan jövőorientált gondolkodásmód, melynek során a tervezők tudományos és módszertani ismereteik alapján szervezik meg a cselekvéseket és a megvalósítást. A tervezés kifejezést a koncepciók során olyan tevékenységek és ezek eredményeként létrejött dokumentumok esetében használjuk, amelyek egy tervezési folyamatra, több részből álló (helyzetértékelés, jövőkép-alkotás, cél- és prioritás meghatározás, stratégia-alkotás, operatív programok kialakítása stb.) írott dokumentum kialakítására vonatkoznak (Faragó: 2011). A tervezés sokrétű cselekvés, mi a továbbiakban a területi tervezést állítjuk a tanulmány fókuszába. A területi tervezéssel kapcsolatban számos definíció létezik, a tanulmány terjedelmi korlátai azonban nem teszik lehetővé a széleskörű fogalmi áttekintést. A továbbiakban, elfogadva a VÁTI Kht. weboldalán található Területfejlesztési Fogalomtár erre vonatkozó meghatározását, az alábbi definíció mentén tekintjük át a területi tervezés tárgykörét: A területi tervezés a tervezésen belül helyezhető el, sajátosságaként a más szakpolitikák tervezési tevékenységéhez képest a területi (térbeli) dimenzió megjelenése 57

59 emelhető ki. Részei: a regionális (országos) tervezés és a településtervezés. Maga a területi tervezés a stratégiai tervezési ciklus egészének (helyzetértékelés, jövőkép-alkotás, cél-és prioritásmeghatározás, stratégiai és operatív tervezési lépések, visszacsatolás, értékelés, monitoring) a térség/település jövőbeni útjának integrált rendszereként való továbbfejlesztésének meghatározásában való felhasználása. A tervezés során integráltan kezelendő a térség/település, mint társadalmi, gazdasági entitás; illetve ezek fizikai kerete. A területiség, mint dimenzió, a különböző szakpolitikai (ágazati) tervezésekben is megjelenik, azonban a területi tervezés során a térbeliség (mint a társadalom, gazdaság, környezet térségenként szerveződő rendszere) a meghatározó, az elsődleges szempont. A tervezési tevékenység során kialakítandó céloknak, feladatoknak tükrözniük kell a térségi/települési közösség akaratát, a lakosságot tájékoztatni kell a fejlesztés résztvevőinek döntéseiről, a tervezési folyamat konkrét lépéseiről (Faragó: 2011). Az eddigi területfejlesztéshez és szociális ágazathoz kapcsolódóan szerzett tapasztalataink alapján úgy véljük, hogy a tervezési folyamat egyes fázisait tekintve a legsúlyosabb problémák a szükségletfelmérés és a stratégiaalkotás terén, valamint a partnerségek minőségét érintően érzékelhetők hazánkban. A következőkben azon tervezési technikákra helyezzük a hangsúlyt, amelyek a felsorolt tervezési elemek és hátterek minél több szakmaiságot hordozó kidolgozásához nyújtanak érdemi segítséget. A helyzetfeltárás/szükségletfelmérés készítéséhez kapcsolódó tervezési technikák Minden tervezési folyamat első lépése, és egyben a jövő szempontjából is meghatározó momentuma a jelenlegi helyzet feltárása, a megoldásra váró szituáció elemzése. A szükségletfelmérés maga is egy több lépcsőből álló folyamat, amelyek az alábbiak: tervezés-előkészítés információ- és adatgyűjtés 58

60 a szükségletfelmérés leíró fejezeteinek kidolgozása a szükségletfelmérés magyarázó fejezeteinek megírása a következtetések megfogalmazása a szükségletfelmérés összefoglaló dokumentumának elkészítése. Miért is fontos az alapos szükségletfelmérés? Érdemi, az érintettek számára valós pozitív változást hordozó megoldást csak akkor tudunk találni, ha pontosan tisztában vagyunk az adott területi szint sajátosságaival, valamint a kezelendő probléma mögött meghúzódó ok-okozati összefüggésekkel. Ez a folyamat alapos előkészítést igényel. A tervezés-előkészítés kapcsán a következő kérdéseket érdemes előzetesen tisztázni: milyen területekre fókuszál a szükségletfelmérés kiket szeretnénk elérni a dokumentum révén milyen információhoz szeretnénk eljutni, és ezt milyen módszerek révén fogjuk elérni. A tervezés szakaszában érdemes elemeire bontani a szükségletfelmérést, meghatározni az egyes részfeladatokat, kijelölni a megvalósítás felelőseit és az ehhez szükséges erőforrásokat. A szükségletfelmérés készítése kapcsán is számos módszertan ismert, véleményünk szerint főként halmozott hátrányok esetén - azok a helyzetfeltárások képesek a realitásokat leginkább a felszínre hozni, ahol a másodlagos adatelemzés és a szociológiai módszertan tárgykörébe tartozó technikák egyaránt alkalmazásra kerülnek az elemzés elkészítése során. A másodlagos adatelemzések elkészítéséhez az első lépést az adatgyűjtés jelenti. A tervezést végzők számára e tekintetben az elsődleges adatforrás a Központi Statisztikai Hivatal (továbbiakban: KSH). Az adatok túlnyomó többsége területi bontásban érhető el, de léteznek magasabb területi szintre (kistérség, megye, régió), 59

61 reprezentatív mintavétellel készülő adatfelvételek is. A KSH Tájékoztatási adatbázisából lekérdezhetők az adatok, de egyszerre csak egy adott területi szintre vonatkozó információ kérhető le. A Magyar Statisztikai Évkönyv releváns kötetei e célból - szintén jól használhatók, írott és elektronikus formában egyaránt. A másodlagos adatelemzések másik érdemi forrása a VÁTI Nonprofit Kft. által működtetett Országos Területfejlesztési és Területrendezési Információs Rendszer, röviden: TEIR. A TEIR-ből is különböző területi bontásban kérhetők le a szükséges adatsorok. Az általános szakterületi információk és egyszerűbb alkalmazások a portálon keresztül, a komplex elemzéseket és térinformatikai szolgáltatásokat tartalmazó szolgáltatás pedig regisztráció segítségével, a weboldalon keresztül érhető el. Ez utóbbi portálon regisztráció nélkül is olvashatók, használhatók a kistérségi elemzések. A másodlagos adatelemzésre szolgáló információk másik tipikus forrása a már meglévő tervezési dokumentumok helyzeteltárásaiban szereplő adatok újraelemzése. Ilyen dokumentumok (a teljesség igénye nélkül): a területfejlesztési koncepciók, programok, vidékfejlesztési stratégiák, LEADER tervdokumentációk, valamint a Leghátrányosabb Helyzetű Kistérségek fejlesztési anyagai. Az adatelemzések elkészítése során, amennyiben releváns, használhatók a saját szervezetünk adatai is. Amennyiben nem rendelkezünk ilyen típusú lokális, belső adatokkal, érdemes az adott szakterület helyi szakembereivel átnézetnünk a hivatalos statisztikai adatokat, hiszen ismert tény, hogy a megbízhatóságuk nem száz százalékos. Már a szükségletfelmérés fázisában érdemes tájékozódnunk a készítendő dokumentumhoz kapcsolódó szakmapolitikai intézkedésekről, törvényi háttérről, és ezekre is - reflektálva készíteni az elemzést, főként, a magyarázó jellegű fejezetek írásakor. A másodelemzés során ügyeljünk arra, hogy a rendelkezésre álló adatok halmazából elsősorban azokra koncentráljunk, amelyek 60

62 meghatározó fontosságúak a témánk szempontjából, és segítségükkel - valóban - az adott területi szint egyedi sajátosságait rajzolhatjuk meg. (Nincs annál unalmasabb egy szükségletfelmérés leíró részeinek olvasásakor, amikor statisztikai adatokat tartalmazó táblázatok mechanikus elemzése követi egymást oldalakon keresztül.) Az időbeliség vonatkozásában lényeges, hogy minden esetben egy adott időtáv adatait dolgozzuk fel, hiszen a kizárólag a helyzetfeltárás készítésének évére fókuszáló adatok önmagukban nem hordoznak túl sok információt. A több évet átfogó adatokból tudunk igazán érdemi következtetéseket levonni az adott tervezési célterületen lezajlott változásokra, folyamatokra vonatkozóan. Ebben az esetben érdemes legalább öt évre visszatekinteni, bár a választást a téma fogja meghatározni. A fejlesztés fókuszában álló területet illetően - az időbeli összehasonlíthatóság mellett - fontos, hogy a térbeli viszonyítás alapjai is rendelkezésre álljanak. Lényeges e tekintetben, hogy olyan információkat is beemeljünk a rendelkezésre álló adatsorokból, amelyek a mihez képest típusú kérdések megválaszolását is lehetővé teszik, azaz ha például kistérségi szintű helyzetfeltárást készítünk, akkor a releváns táblázatban megyei, regionális és országos adatok is szerepeljenek. A kvantitatív módszerek közé tartozik a másodlagos adatelemzésen túl, a kérdőívezés. A kérdőíves felmérés sajátossága, hogy nem igényli a tervezést végzők személyes ottlétét a terepen, hiszen kérdezőbiztosok alkalmazásával is lekérdezhetők a kérdőívek. Előnye, hogy viszonylag rövid idő alatt sok válaszadó megkérdezését teszi lehetővé. Hátránya a strukturáltságából fakadóan, hogy kevésbé alkalmazkodik a terephez. A kvantitatív módszerek alkalmazása mellett a kvalitatív módszerek alkalmazása is egyre inkább terjed a tervezési gyakorlatban. A kvalitatív módszerek három leggyakoribb válfaja: a résztvevő megfigyelés, az interjúzás, valamint a fókuszcsoportos interjú-készítés. A résztvevő megfigyelés jellemzője: az információgyűjtés strukturálatlan módon történik, a kutatási kérdések is a terepen fogalmazódnak meg. A 61

63 résztvevő megfigyelést kizárólag a helyzetfeltárást készítők végezhetik. Ez a módszer elsősorban településkutatás esetén javasolt, amikor a tervezéssel megbízott nem helyi szakértő számára teljesen ismeretlen a terep, és célja: a mikrovilág felfedezése (Letenyei: 2006). A helyzetfeltárások készítése során a leggyakrabban használt módszertani eszköz: az interjúkészítés. Az interjú laikus értelemben beszélgetést jelent, amely abban különbözik egy köznapi párbeszédtől, hogy az így nyert információkat becsatornázzuk a tervezésbe. Az interjú lehet strukturált és strukturálatlan. Jellemzően a terepkutatás elején használunk strukturálatlan interjúkat, amikor nem irányítjuk a beszélgetés során az interjúalanyainkat, később, már több konkrét ismeret birtokában, válthatunk a strukturált beszélgetésekre. Az interjúkészítés fázisában érdemes mind a tervezés fókuszában álló célcsoport, mind a helyi prominencia orvos, önkormányzati tisztségviselők, intézményvezetők, stb.. - képviselőivel interjút készíteni. Itt jegyezzük meg, hogy különösen a hátrányos helyzetű térségek esetében fontos szerepe van a közösség bevonásán alapuló helyzetfeltárásnak. A részvételen alapuló helyzetfeltárás esetében lényeges, hogy a helyi társadalmat minél reprezentatívabb módon leképező mintán keresztül tárjuk fel a helyi tudást. Az ilyen típusú adatgyűjtés másik fontos funkciója, hogy megteremtsük az érintettekben a változás iránti igényt. A részvételen alapuló helyzetfeltárás csak akkor lehet sikeres, ha alapos előkészítés előzi meg. Ehhez kiváló módszertani eszköz a fókuszcsoportos interjú. A fókuszcsoportos interjú célja: információszerzés és vélemények összegyűjtése általában olyan témákban, amelyekben szemtől szemben nem szívesen nyilvánulnak meg az érintettek. Ez a technika jól szolgálja a konszenzusok kialakítását is. A helyzetfeltárás készítésének záróakkordja a feltárt adatok elemzése, azaz a helyi szükségletekre irányuló feldolgozásuk. A magyar gyakorlatban nem túl gyakran alkalmazott technika a szükségletfelmérést követően, de még a stratégiaalkotást megelőzően, a 62

64 makro-körülmények, az erőforrások és a fejlesztést esetlegesen akadályozó akadályok számbavétele. A tágabb környezetelemzés egyik leggyakoribb módszere a PESTanalízis elkészítése. A módszer mozaikszó, amely a következő szavak kezdőbetűiből tevődik össze: P-Politics (politikai) E-Economy (gazdasági) S- Society (társadalmi) T-Technology (technológiai). A politikai környezet feltárása nagyon nagy jelentőséggel bír a stratégia elkészítésére, mivel a megfelelő szintű tervdokumentum kidolgozásához érdemes tisztában lenni a politikai erővonalakkal, valamint a helyi döntéshozók által deklarált fejlesztési prioritásokkal. A gazdasági tényezők feltérképezése azért fontos, mert jellemzőik a fejlesztés egészét befolyásolják, csak úgy, mint a költségvetés állapota. A négy, tág környezetre vonatkozó elem közül a társadalmi faktor hatása a legmeghatározóbb. A társadalmi környezet vizsgálata során fel kell tárni a struktúra jellemzőit és a mobilitás tipikus irányait. Alapvetően fontos a civil szféra állapota, a demográfiai sajátosságok, valamint a közigazgatást érintő változások alapos számbavétele. A technológiai faktorok elemzése is elengedhetetlen, hiszen egy adott térség vagy település esetében a jövőbeni fejlődési lehetőségekre alapvetően kihat ma már az információs társadalom fejlettsége. Az előzőekben taglaltakon túl, a Stakeholder (érdekelt-érintett)- analízis is hasznos elemzési módszer, amelyet - a PEST-analízishez - hasonlóan a helyzetfeltárás befejezte és a stratégiai tervezés kezdete közötti időszakban érdemes elvégezni. Ez a módszer arra alkalmas, hogy felmérjük azt az erőteret, amelyben a stratégiai tervezés eredményeként megfogalmazódó fejlesztésünk a jövőben manifesztálódik. Az elemzés elkészítése során mindazokat teljes körűen fel kell térképeznünk, akiket érint a majdani fejlesztés. Az érintetti térképünk időben folyamatosan változhat, ezért folyamatos szegmentálást igényelhet a későbbiekben is. A Stakeholder analízis elkészítésének lépései a következők: 63

65 a) A szándékok, érdekek elemzése, azaz a csoportok és érdekek azonosítása érdekérvényesítő képességeik és lehetőségeik feltárása az irányítás intézményrendszerének jellemzése az irányításban megnyilvánuló szervezeti kultúra és etikai elvek összegzése a vezetés törekvéseinek beazonosítása. b) Az érdekcsoportok elemzésének egyes lépései: az érdekcsoportok beazonosítása és a domináns személyek érdekeinek feltárása a valószínűsíthető szándékok nevesítése a szándékok adott hatalmi erőviszonyok közepette való érvényre juttatásának felmérése az új stratégiával kapcsolatos attitűdök beazonosítása. Más megközelítésben elmondható, hogy a Stakeholder-analízis során az alábbi kérdésekre keressük a választ: melyek azok az érdekcsoportok az adott területi szinten, akik már felismerték érdekeiket, és érvényre is tudják azokat juttatni.; mekkora a valószínűsége, hogy ezt meg is tudják tenni, tekintettel az adott hatalmi helyzetre; milyen lesz a valós ráhatásuk a készülő stratégiára. A helyzetfeltárás és a tágabb környezetelemzést követően következik a területi tervezésben a stratégia-készítés szakasza. A stratégiai tervezés szakaszai A stratégiai tervezés minden esetben egy adott cél elérése érdekében megvalósítandó folyamat. Alapfeltétele, hogy legyen egy víziónk (jövőképünk) arról, hogy mit szeretnénk elérni, hová szeretnénk eljutni a tervezési folyamat eredményként. A jövőkép megléte azért is fontos, hogy a tervezésben résztvevőket segítse elszakadni a jelenben érzékelhető problémáktól, illetve hozzásegítse őket a valós szükségleteiknek megfelelő cél megtalálásában. A stratégia 64

66 megalkotásának lényege, hogy az adott területi szint olyanná váljon, ami leginkább megfelel a helyiek által vele szemben támasztott követelményeknek. A stratégiai tervezés a környezeti változások és a helyi lehetőségek összevető vizsgálatán alapszik. Jövőépítés nem képzelhető el stratégiai tervezés nélkül. Egy stratégia elkészítése minden esetben egy hosszabb időintervallumot fog át. A tervezés során fontos annak az átgondolása, hogy milyen lépések vezetnek el a kívánt célhoz, és hogyan mérhető az előrehaladásunk. A stratégiának alapvetően két típusa van: a szándékolt és a realizált stratégia. A szándékolt stratégia egy olyan stratégia, amely éppen úgy valósult meg, ahogy eltervezték, függetlenül a külső hatásoktól. A realizált stratégia ezzel szemben az érintettek szándékától függetlenül megvalósuló stratégia, amely esetében nem fogalmazódott meg egyértelmű szándék a korábban lefektetett célkitűzések megvalósítására. A stratégiai tervezés nem csupán egy adott cél elérése érdekében elvégzendő tennivalók összessége, hanem egy új szemlélet, amely segítségével egy téregység lakói, a dinamikus fejlődés biztosítása érdekében, követni tudják a makrotársadalmi változásokat. A tervezés tehát alapvetően arra irányul, hogy a jelenlegi helyzetből hogyan jussunk el egy jövőbeli állapotba. Más aspektusból azt is mondhatjuk, hogy a stratégiaalkotás egy szervezeti tanulási folyamat. A stratégiai tervezésnek számos előfeltétele és haszna van. Csak azok a területi szereplők tudnak életképes, fenntartható stratégiákat megalkotni, akik kellő mélységben, tisztában vannak az alábbiakkal: A helyi kultúra sajátosságai: ez nem más, mint a helyi közösség által elfogadott értékek, hiedelmek, meggyőződések rendszere. Amennyiben erős a helyi kultúra lokális ügyekre gyakorolt hatása, ott előre, jó eséllyel prognosztizálhatók az adott szituációban bekövetkező cselekvések, és a helyiek részéről erőteljes lehet a célokkal való azonosulás. 65

67 A szervezeti munkamegosztás milyensége: ez a fejlesztésben érintettek közötti partnerségek minőségére utaló faktor, a stratégia megvalósítása jelentősen függhet a helyi együttműködési gyakorlattól. A stratégia elkészítése egy tudatosan felépített cselekvéssor, amelynek, ahogy ezt korábban is jeleztük, nagyon alapos helyzetfeltárásra kell épülniük. Egy megfelelően átgondolt stratégiai tervnek az alábbi kérdésekre kell válaszolniuk: miért és milyen körülmények között készül mit kell végrehajtani hogyan kell végrehajtani mikor kell végrehajtani kinek kell elkészíteni. A stratégia akkor jó, ha minél szélesebb partnerségre épül. A partnerek, érintettek bevonása azért fontos, mert így könnyebb felismerniük a változás szükségességét, másrészt pedig azt érzik, hogy maguk is lehetőséget kaptak sorsuk formálására. A stratégia készítésekor az alábbi tényezőkre kell figyelemmel lenni: milyen időintervallumra készül milyen érvényességi körre szól mennyire rugalmas a környezet változásai szempontjából. A helyzetfeltáráson kívül számos egyéb módszertani eszköz áll lehetőségre, amely hozzásegíti a tervezést végrehajtókat a szükségletek és a célok megvalósításának alapjául szolgáló erőforrások pontos beazonosításához. Az egyik legismertebb ilyen típusú módszertani eszköz: a SWOTanalízis, magyarul GYELV-elemzés. A SWOT-analízis, mint megannyi más tervezési technika, az üzleti életből származik, a stratégiaalkotást megalapozó értékelési eszköz. Számos felhasználási lehetőséget rejt, az egyéni szinttől, a jelen tanulmány fókuszában álló területi szintekig bezárólag. Használatával a tervezésben résztvevők célja az, hogy 66

68 beazonosítsák - mintegy összegezve a helyzetfeltárást, az adott területi egység erősségeit, lehetőségeit, valamint a fejlődést a későbbiekben blokkolni képes gyengeségeket és az ebből származó veszélyeket. A tervezési folyamatban a SWOT-analízis funkciója, hogy hidat képezzen a helyzetelemzés és a célok, prioritások kijelölése között, továbbá például a döntéshozók felé jól strukturált összegzését adja a helyzetfeltárásban foglaltaknak, valamint segítse a megállapítások rendszerezését. A SWOT-táblában így nem kell minden egyes térségi jellemzőt szerepeltetni, csak a tervezett fejlesztések szempontjából leglényegesebbeket. Az erősségek és gyengeségek közös jellemzője, hogy a térség belső adottságaiból fakadnak, míg a lehetőségek és veszélyek a külső makrokörnyezet által erősen determináltak. A stratégiaalkotás során fontos, hogy megjelenjen az alkalmazkodás képessége, szándéka, a felvillanó esélyek kihasználása és a negatív hátráltató tényezők fejlesztési lehetőségekké való átformálására való szándék. A SWOT, az előbbiekben összefoglalt funkcióin túl, jól használható a logikai keretmátrix és a problémaelemzés alapjaként, valamint a kockázatok vizsgálata során. A SWOT-analízist az alábbi módon jelenítik meg a tervezési dokumentumokban (1. ábra: SWOT-analízis) A SWOT-analízist készítheti egyén vagy csoport is, az utóbbi esetében a javasolt maximális létszám: 16 fő. A csoportos SWOT-analízis készítése esetén ajánlott moderátor alkalmazása. Az ideáltipikus SWOT-analízis készítésének lépései: az elemzés szempontjainak definiálása annak beazonosítása, hogy mire vonatkozóan szeretnénk az egyes elemeket feltárni a befolyásoló tényezők értékelése és megfelelő cellába történő beírása a befolyásoló tényezők elemzése, értékelése, stratégiába történő becsatornázása prioritások megfogalmazása az egyes tényezők összevetése - a stratégia megvalósítása szempontjából a hajtó és a fékező erők beazonosítása. 67

69 A SWOT-analízis használatán túl egyéb módszertani eszközök is rendelkezésre állnak a stratégia alapját szolgáló célrendszer minél inkább helyi szükségletekre reflektáló kidolgozásához. Az egyik ilyen gyakran alkalmazott, közismert módszer: a probléma- és célfa készítése. A probléma- és célfa használatának alapvető célja: az adott szituációval kapcsolatos problémák összegyűjtése és az azok közötti okokozati kapcsolatok feltérképezése. A problémák megfogalmazásánál fontos, hogy ne a jövőbeni megoldást sugalljuk, hanem a problémát nevesítsük. Például ne azt írjuk egy térségre vonatkozóan, hogy probléma a magas iskolai végzettségű emberek hiánya (ugyanis előfordulhat, hogy még van néhány), hanem: a térségben alacsony a magas iskolai végzettséggel rendelkezők száma. A probléma- és célfa készítésének lépései: 1. a fő probléma beazonosítása, amelyet rögzítünk egy nagyméretű lap közepére; ez lesz a fánk törzse 2. ötletbörze (brainstorming) a további probléma felderítése érdekében, amelyek eredményeit külön-külön, kisméretű cetliken rögzítünk 3. a cetlik ok-okozat szerinti rögzítése gyökérmagasságban a papíron, miközben folyamatosan górcső alatt tartjuk az okokozati viszony létét vagy nem létét; ha lehet, az okokat mindig lejjebb helyezzük el, mint az okozatot, a fa törzse alatt 4. akadnak majd olyan problémák, amelyek a fa törzsét alkotó problémával állnak összefüggésben, ezek feljebb kerülnek, a lombkoronába 5. az okok keresése közben felmerülhetnek újabb problémák, ezeket célszerű újabb cetlikre írnunk 6. amint sikerült a cetliken szereplő problémákat ok-okozati viszonyba rendezni, akkor nyilakat húzunk az okokból az okozatok felé; (mellőzzük a kétirányú nyilak használatát, és kapcsolathiány esetén ne húzzunk vonalat két cetli közé). 68

70 Amennyiben a végére értünk a folyamatnak, látható lesz, hogy azok a legfőbb problémák, amelyek legalul helyezkednek el, és a legtöbb nyíl mutat kifelé belőlük. A főbb gyökérágak szimbolizálják azokat a területeket, ahol sürgős beavatkozásra van szükség. A fa lombjában találjuk majd a negatív helyzet következményeit, amelyeket a jövőben szintén orvosolni kell. Miután elkészült a problémafa, annyi feladatunk maradt, hogy a problémákat transzformáljuk át célokká. Ennek eredményeként a célfáról kirajzolódnak a későbbi stratégiánk főbb elemei, ahol a lomb alkotja az átfogó célokat, a törzs a konkrét beavatkozást igénylő feladat, azaz a stratégiai cél, a gyökérzet ágai pedig az alprogramok, a beavatkozási területek és az azok megvalósítását szolgáló célok. A probléma- és célfa elkészítése ugyan meglehetősen idő- és energiaigényes folyamat, de nagyban hozzájárulhat a kezelendő szituáció alaposabb megértéséhez, illetve a projektek kidolgozásának szakaszában a logikai keretmátrix alapjául szolgálhat. A stratégiát alkotó célrendszer meghatározása más megvilágításban. A probléma- és célfa elkészítését némileg technicizáltan tárgyaló gondolatsort követően lássuk elméleti síkon, hogy hogyan is épül fel a stratégia célrendszere. A jövőképet, víziót hordozó szlogenszerű gondolat megfogalmazását követően történik meg a küldetés, azaz az átfogó cél meghatározása. Ez nem más, mint a település, kistérség stb szerepének definiálása a területi rendszerben, az ország egészében. Az átfogó cél megfogalmazását követi a stratégiai terv által kitűzött specifikus célok meghatározása. A specifikus célok vagy egy-egy ágazathoz, vagy egy adott problémához köthetők, egymás mellé rendelt célokat alkotnak, amelyek együttesen vezetnek el az általános cél vagy célok megvalósításához. A területi tervezés során érdemes egy-egy területegységre szóló területi célokat is megalkotni, amelyek teljesítése több ágazatot is érinthet. A célok meghatározása során fontos a kulcsfontosságú területek és főbb irányvonalak pontos beazonosítása. A stratégiai tervezés alapelve, hogy a célok megvalósításához az eszközöket is nevesítjük. 69

71 Természetesen egy-egy célhoz több eszköz is rendelhető. A területi tervezés során főként a települési és kistérségi szintnél magasabb területi szinteken - fontos a tervezett beavatkozásokat úgy csoportosítani, hogy azok komplex megoldásokat adjanak az adott problémára. Az eddigi területfejlesztési gyakorlatban, ahol a prioritás mind hazai, mind uniós szinten a területi kiegyenlítés elősegítése, érzékelhetően kudarcot szenvedett az elmúlt évtizedekben, éppen az ilyen térségi integrált beavatkozások hiányából fakadóan. A stratégia elkészültét követően kerül sor az abban foglaltak gyakorlati megvalósítását célzó projektek kidolgozására. A projektet sokan sokféleképpen definiálják, amelyek közül csak néhányat jelenítünk itt meg. A projekt meghatározott célok elérése érdekében gondosan megtervezett tevékenységsorozat, amelynek határozott eredménye van, erőforrásokon alapszik, és időkorlátok korlátozzák. Egy egyedi folyamatrendszer, amely kezdési és befejezési dátumokkal megjelölt, specifikus követelményeknek - beleértve a költség-, idő és erőforráskorlátokat megfelelő célkitűzés érdekében vállalt, koordinált és kontrollált tevékenységek csoportja. A projektek ütemezése, költségvetése, menedzselése az operatív tervezés fázisában kerül kidolgozásra. A projektgenerálás során fontos, hogy egymást erősítő, koherens fejlesztések jöjjenek létre, és összhangban legyenek a stratégiában megfogalmazott célrendszerrel. A projektek kidolgozásánál is erőteljesen felértékelődik a partnerségek szerepe. Mit is jelent a partnerség fogalma? A partnerség a különböző szférák, intézményrendszerek, érdekcsoportok egyenrangú és szabályozott együttműködését jelenti közös problémák, feladatok, helyzetek hatékony és célszerű megoldása, kezelése érdekében. A partnerség biztosítja a tudások, szándékok, érdekek és pénzügyi források integrációját, amelynek eredményeként az erőforrások hatékonyabb felhasználása válik lehetővé. Leggyakrabban a partnerségi együttműködés projektek közös megvalósítására jön létre. 70

72 A partnerségben a gazdasági, szellemi és politikai életet befolyásolni képes szervezetek, intézmények és személyek, egyenrangú felekként, összefogva dolgoznak a helyzet javításán, a problémák megoldásán úgy, hogy minden fél felismeri a folyamatban saját érdekeit, és azt össze tudja hangolni a többiekével. A partnerség az összes érintett érdekcsoport döntéshozatalba való bevonását jelenti. A hálózatok, partnerségek létrehozása nem csupán gazdaságossági szempontból indokolt, a több ágazat kooperációjával megvalósuló szolgáltatások, projektek révén olyan tudások és információk adódnak össze, amelyek ma már nélkülözhetetlenek a komplex társadalmi problémák kezelése során. A hálózatok fenntartása, működtetése túl kell, hogy nyúljon az esetszerű, időszakos, adott esetben ad hoc intézményi, szervezeti együttműködésen. A kívánatos az volna, ha a hálózatban való együttműködés, egy-egy projekt megvalósítása a napi gyakorlat részeként, természetes működési móddá válna. A hálózatok típusai A hálózatok nem egyfélék, a közösen megvalósítani kívánt célok összetettsége és a partnerek közötti kapcsolatok erőssége vonatkozásában jelentős különbségek lehetnek közöttük. A legegyszerűbb hálózatoknál együttműködést kiváltó ok lehet a rendszeres információcsere. Az összetettebb problémák megoldására szerveződött hálózatoknál bonyolult társadalmi kérdések megoldása állhat az együttműködések fókuszában. További célok lehetnek (a teljesség igénye nélkül): a helyi közösség számára jobb szolgáltatások kialakítása, közös politika és megközelítés kidolgozása a negatív társadalmi és politikai jelenségekkel szemben, vagy csupán egymás kölcsönös érzelmi támogatása. A hálózatoknak azt a típusát, ahol az esetek többségében csupán információkat cserélgetnek ad-hoc jelleggel, többnyire a saját ágazatuk más szervezeteivel, intézményeivel, információs hálózatnak nevezzük. Fő jellemzője: a tagok jelentősebb nehézségek nélkül léphetnek be és hagyhatják el a hálózatot, anélkül, hogy ezzel jelentős hatást gyakorolnának az együttműködésre. A belső 71

73 mechanizmusok és struktúrák nagyon informálisak. A szervezetek szinte egyáltalán nem mondanak le a saját függetlenségükről. Az erőforrások megosztása elsősorban az ötletek és elképzelések, hírek és jelentések cseréjén keresztül valósul meg. Gyakran nehéz kitapintani a hálózat létezését, mert nem követel külön fizikai infrastruktúrát. Az adott szervezet tagja lehet több különböző hálózatnak is, nagyobb pénzügyi ráfordítás nélkül. A hálózati összeköttetések hasznosak lehetnek az egymástól távollévő szervezetek erőforrásainak és tudásának felhasználásához. A potenciális partnereket elválasztó távolság nem teszi lehetővé a szorosabb együttműködést, de nem akadályozza az információ- és tapasztalatcserét. A hálózatok következő szintjén már nem eseti az együttműködés az egyes tagok között, ide sorolható a szakmai együttműködés, a szektorközi együttműködés és a közös projektek szintje. E három formában már egy teljesen más típusú és tartalmú, az egyes partnerekkel szemben komolyabb elvárásokat támasztó hálózati együttműködést szükséges a résztvevő szervezeteknek megvalósítaniuk. Az elnevezésekből is látható, hogy ezen a szinten már egyfajta közös céltételezés is megjelenik az egymással partnerségre lépő szervezetek részéről. Az ilyen típusú kooperációk a hálózat-típusok közül a koordinációs hálózatnak feleltethetők meg. E hálózattípus jellemzői a következők: a tagság stabilabb, és nagyon fontos, hogy ki lép be a partnerségbe, illetve, hogy mi történik, milyen következményekkel jár, ha az egyik tag elhagyja a hálózatot. A koordináció mechanizmusai és struktúrája írásban vagy szóban rögzítettek. Minden tagnak le kell mondania önállóságának bizonyos részéről, amely hatással lehet az adott szervezet belső alapelveire/működésére. Az ilyen típusú együttműködésnél minden tagtól elvárható, hogy saját erőforrásainak egy bizonyos részét a koordinációra fordítsa, legyen az emberi erőforrás, idő, pénz vagy eszközök. Ezt a fajta partnerséget már könnyebb észrevenni, mert a feladatai és a működése az előbbinél kézzelfoghatóbb mechanizmusokat és struktúrákat igényel. A felsorolt jellemzőkből is 72

74 látható, hogy aki részt vesz egy koordinációs hálózatban, az autonómiájából fel kell, hogy áldozzon egy jelentős szeletet, és az erőforrásait illetően is el kell köteleződnie a partneri együttműködés többi tagja felé. Az együttműködések legmagasabb szintjén a stratégiai partnerség áll. Ez a szint az egymással partnerségre lépő szereplőktől az előzőekhez képest teljesen más tudást és gondolkodásmódot igényel, hiszen a hosszú távú, komplex célok megvalósítását szolgáló együttműködések a napi rutin alapján nem működtethetőek. A kooperáció szintjén gyakorlatilag a szervezetek közötti határok is feloldódnak, egyfajta fúzió jön létre az egyes intézmények autonómiájának teljes feladásával. Itt már nem csupán információcsere, vagy egy-egy projekt megvalósítását elősegítő együttműködés zajlik. Ezen a szinten már a különböző problémák megoldását célzó szolgáltatások összehangolása, adott esetben új működési, szolgáltatási formák kereteinek a megteremtése a feladat. A hálózat-típusok közül ez a típusú kooperáció az együttműködési hálózatnak felel meg. Az együttműködési hálózatban a tagszervezetek szorosan össze vannak kötve. Így ennek a típusú hálózatnak a közös jellemzői a következők: a céljuk konkrét, gyakran összetett és hosszú távú. A tagság nagyon stabil. A tagok felvétele és elvesztése komoly kérdéssé válik, és alapvető változásokat hozhat a partnerségben, beleértve a partnerség teljes kudarcát is. Az együttműködés mechanizmusai és struktúrája többnyire írásban rögzítettek, gyakran jogi dokumentumok formájában. Minden tagszervezet lemond az önállósága jelentős részéről az együttműködés javára, ezzel párhuzamosan az együttműködésben a tagokat képviselők számottevő döntéshozó hatalmat kapnak. A tagok erőforrásaik jelentős részét áldozzák az együttműködésre, emiatt pontos elemzésre van szükség, mielőtt a szervezet a részvétel mellett dönt. Az együttműködés nagyon könnyen észrevehető helyi vagy regionális szinten, sok esetben a hálózati tagság sokkal egyértelműbb, mint maga a szervezet önálló léte. A fentiekben a partnerség, a hálózati együttműködés három formáját taglaltuk, nem pedig egymással hierarchikus kapcsolatban álló 73

75 fokozatokat ismertettünk. A hálózat lényegi elemei az adott szervezet(ek) igényeitől függenek. A partnerség egy folyamat, így változó, rugalmas és élő. A fenti formák között nincs legjobb és legrosszabb, egy adott együttműködési típus, amely egy-egy helyzetben beválik, nem feltétlenül jó egy másik helyzetben. A veszélyek, amelyek a másokkal való együttműködés során leselkednek ránk, nagymértékben függenek az együttműködés formájától. Az információs hálózatok esetében ezek a veszélyek minimálisak, de a partnerek közötti kapcsolatok szorosabbá válásával növekszenek. A meghatározott tevékenységi modellen alapuló hálózatok természetüknél fogva nem maradhatnak meg az információcsere szintjén. Szükség van valamilyen koordinációra és együttműködési szabályokra. Ugyanakkor a közös célokon és érdekeken alapuló hálózatok nyugodtan dolgozhatnak a három közül bármelyik szinten. Az együttműködés létrehozásának kulcskérdése a lehetséges együttműködő partnerek azonosítása/kiválasztása. A megvalósítandó feladatok, tevékenységek tükrében végig kell gondolnunk, kik lehetnek az érintett partnerek, kik érdekeltek a feladatok együttes végrehajtásában. Fontos továbbá, az együttműködő partnerek érdekeinek, motivációjának tisztázása, annak feltárása, hogy mivel tudnak hozzájárulni a közös célok megvalósításához, és az együttműködésből kinek milyen haszna származik. Az együttműködő partnereket lehet még bővíteni, de figyelembe kell venni, hogy minél nagyobb a partnerségi kör, annál nagyobb gondot okoz a rugalmasság, az együttműködés koordinálása. Fontos az együttműködő partnerek együttműködési készsége, nyitottsága, a teammunkára való hajlandósága, az együttműködő másik fél értékeinek és szervezeti kultúrájának az elismerése, az egymás munkájának megfelelő ismerete. A partnerség létrehozásának egyéb fontos szempontjai: az együttműködés személyeken múlik. Meghatározó a kezdeményező személye és az együttműködés vezetője; 74

76 biztosítani kell, hogy valamennyi partner célját megismerjük, és eszerint alakítsuk ki a szerepeket és a feladatokat; a partnerek erős oldalaira kell építeni, ösztönözve a részvételt és az elkötelezettséget. fel kell készülni a konfliktusokra. A konfliktusok az együttműködés velejárói, nem katasztrófát jelentenek; konszenzus nélkül nincs sikeres együttműködés; a folyamat ugyanolyan fontos, mint a cél és a pénz. Bármennyire is harmonikusnak látszik a közös munka a kezdetekkor, szerencsés a megállapodásokat írásban rögzíteni. Ez nem csupán a későbbi viták esetén jelent segítséget, de a csupán élőszóban megfogalmazott elvárásokat az írásbeliség kényszere pontosítani képes, kevesebb félreértelmezésre marad lehetőség. Ezért indokolt a partnerségi megállapodások megkötése. A hálózatban való működés a munkakultúra terén is jelentős kihívások elé állíthatja a partnerségi együttműködést felvállaló szervezetek tagjait, hiszen a feladatváltozáshoz új típusú munkamódszereket kell elsajátítani. Hatékonyabb a feladatellátás, ha az egyszemélyi irányítást, és feladatleosztást felváltja a munkacsoport módszer. Ha már a célok és a stratégiai tervek is együtt kerülnek megfogalmazásra, akkor a folyamatban minden érintett számára világos lesz, mi az, amit elvállal, mit, miért vállal fel. Fontos a kompetenciák meghatározása, a monitoring és értékelés rendszerének kialakítása is. Az együttműködés kialakítását, valamint fenntartását nagymértékben akadályozhatja, illetve együttműködési problémákat okozhat, ha a partnerek nem a közösen kialakított célok elérésének eszközeként tekintik a partnerséget. Pusztán előnyökhöz való hozzájutás érdekében nem valósulhat meg valódi partnerség. A leendő partnerek idegenkedhetnek az együttműködéstől, ha nem alakult ki közöttük megfelelő együttműködési kultúra, motiválatlanok az újra, ha nem rendelkeznek kellő gyakorlati tapasztalattal, vagy esetleg nem ismerik az együttműködés technikáit. 75

77 További problémákat okozhat, ha a szervezetek nem ismerik a partnerség szabályait, tisztázatlanok a koordinációs feladatok, az egyértelmű és nyílt kommunikáció a partnerek között nem valósul meg, ha nincs megfelelő információáramlás az érintettek között. A stratégiai tervezési folyamat negyedik szakasza a szükségletfeltárás, stratégiai elemzés/döntés és a projektek kidolgozását követően a monitoring, értékelés. A monitoring nem más, mint a projekt cél megvalósítására vonatkozó folyamatos és módszeres adatgyűjtés. A projekt megvalósításának különböző szakaszaiban végzik, ami alapján megkülönböztetünk ex-ante, azaz a projekt megvalósítását megelőző, mid-term, közbülső, és végül ex-post, azaz a projekt zárását követő vizsgálatot. A monitoring tevékenység lehet külső, szakértő által végzett, illetve belső, a menedzsment közreműködésével történő vizsgálat egyaránt. Annak érdekében, hogy a tervezés eredményeképpen létrejövő stratégia megvalósulását mérni tudjuk, minden egyes tervezett tevékenységhez indikátorokat szükséges rendelnünk. Különösen kiemelt szerepe van e mozzanatnak a területfejlesztést illetően, ahol egy adott területi szintre vonatkozóan folyamatosan zajlik a fejlesztés. Ha a korábbi fejlesztések tapasztalatai nem csatornázódnak be a tervezési gyakorlatba, akkor könnyen előfordulhat, hogy nem lesznek kellően hatékonyak a későbbi fejlesztések sem. Az esetek többségében háromféle indikátor mentén mérhető a hatékonyság. A kimeneti indikátorok (más szóval output) mutatják meg, hogy konkrétan milyen eredményt hozott a stratégiai tervezés révén kitalált projekt, például hány képzés valósult meg a szociális ágazat szereplői számára egy pályázat eredményeként. Az eredményindikátor arról tájékoztat bennünket, hogy az adott tevékenység révén mi jött létre, azaz esetünkben, a képzésnek köszönhetően, hány szociális munkásnak vált komplexebbé az eszköztára a legelesettebbeken valós segítő munkában. A harmadik típus, az egzakt módszerekkel legnehezebben megragadható indikátor: azaz a hatásindikátor, amely arra világít rá, hogy miért volt értelme a stratégiai tervezés révén megfogalmazott tevékenységnek. Továbbra is a példánknál maradva: közép távon csökkent a szociális munkások 76

78 kiégésének esélye. Az értékeléshez olyan mutatókat kell használnunk, amelyek a megvalósulás minőségét, hatékonyságát és gazdaságosságát egyaránt pontosan megmutatják. Más megközelítésben az értékelést az alábbi szempontok mentén érdemes elvégezni: a stratégia illeszkedik-e az adott területi szint céljaihoz, az ott élők értékrendszeréhez kellően átfogó és széleskörű partnerségen alapszik-e elég rugalmasan képes-e reagálni a külső változásokra megvannak-e a megvalósításához szükséges pénzügyi, emberi, fizikai erőforrások érdemben segíti-e a kitűzött célok elérését a tervezett időintervallumok, időhatárok reálisak, teljesíthetők-e van-e potenciális veszélyeztető tényező a környezetben vannak-e kockázati tényezők a stratégiai dokumentumban. A stratégiai tervezésnél rendkívül lényeges, bár a napi gyakorlatban gyakran hiányzó elem, a döntések társadalmasítása. Ez célcsoport-orientált összegző dokumentumok elkészítésével érhető el a leghatékonyabban. E ponton szeretnénk hangsúlyozni a helyiek felkészítését a tervezési folyamatra, illetve a kimeneteként kidolgozott projektek befogadására, amely közösségfejlesztési technikákkal érhető el leginkább. A projekt lényegét tartalmazó dokumentum is csak akkor lesz érdemi és érdekes információ a helyi érintettek számára, ha időben felkeltettük az érdeklődésüket a történések iránt. A tájékoztatás további formája lehet: hírlevél szerkesztés, honlap, kábeltévé, stb, attól függően hogy milyen a helyi társadalom összetétele (kor, végzettség, stb..), illetve mi jellemzi a lokális infrastrukturális lehetőségeket. A stratégiai tervezés összefoglalásaként arról néhány gondolat, hogy mi haszna van a stratégiai tervezésnek. Az eddigi tapasztalatok tükrében megállapítható, hogy a stratégiaalkotás folyamata: erősíti az érintettek elköteleződését a fejlesztések iránt 77

79 növeli az adott területi szint presztízsét erősíti lokális szinten a bizalmat javítja a partnerségeket hatékonyabb, relevánsabb beavatkozásokat eredményez erősíti a kreatív gondolkodást, valamint a kommunikációs képességeket. Természetesen szólnunk kell a stratégia kidolgozását nehezítő tényezőkről is, amelyek a következők lehetnek: folyamatos információhiány megbízhatatlan információk párhuzamos célok ( egyszerre több cél van jelen), és problematikus a kompromisszum kialakítása amennyiben több párhuzamos forgatókönyv él a kívánt cél teljesítését érintően, és nem sikerül konszenzust kialakítani a tekintetben, hogy a célok megvalósítása érdekében melyiket választják az érintettek. Részvételen alapuló közösségi tervezéssel jelenősen mérsékelhetők a fentiekben felsorolt kockázati tényezők, azaz érdemben csökkenhet a sikertelen, konfliktusok kialakulásához vezető stratégiaalkotás esélye. Irodalom: A szociális szolgáltatások modernizációja és fejlesztése. Kihívás a helyi szociális szolgáltatásban közreműködő szakemberek számára. Balatoni K. (szerk.) Szociálpolitikai és Munkaügyi Intézet, Budapest, 2008 Faragó László (2011): A tervezés fogalma; területi tervezés fogalma. In: Területfejlesztési Fogalomtár Letöltve: július 22. Kvalitatív és kvantitatív adatgyűjtési technikák ötvözése. In: Településkutatás I. Módszertani kézikönyv. Letenyei L. (szerk.), Új Mandátum Kiadó-Ráció Kiadó, Budapest, Segédlet a közösségi tervezéshez. Területfejlesztési füzetek (1) Czene Zs. Péti M.(szerk.), VÁTI Nonprofit Kht, Budapest,

80 Szabó J.-Jász K.- Mártháné Megyesi M.-Zomboriné Botás M.- Eszik Z.(2009): Új szempontok a családsegítő szolgálatok beilleszkedést elősegítő szakmai program elkészítéséhez. In: Peremhelyzetű társadalmi csoportok társadalmi és munkaerőpiaci integrációja. Csoba J. (szerk.) Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen 79

81 Farkas Éva Fejleszthető közösségek? A közösségi kapacitásépítés lehetőségei I. A közösségi munka elméleti alapjai Mi fán terem a közösségi munka? Napjainkban elképzelhetetlen bármilyen fejlesztés társadalmi elfogadottság, támogatás és részvétel nélkül. Gyakran halljuk, illetve olvassuk, hogy a fejlesztések csak a közösségi munka keretein belül valósíthatók meg. Az anyagi támogatás feltétele a közösségfejlesztés munkamódszereinek hasznosítása. De kérdés, tudjuk-e, mit is jelent a közösségek szervezése, valamint a közösség által támogatott fejlesztés? Sajnos, többnyire úgy használjuk a közösségi munka, a közösségfejlesztés és a közösségszervezés, stb. fogalmakat, hogy nem vagyunk tisztában azok jelentésével és tartalmával. Az ilyen címszó alatt megvalósuló gyakorlat sokszor nélkülözi azt a már kiforrott eljárást, melyet szerte a világban a közösségi munkával azonosítanak. Tény, hogy országonként jelentős különbségek fedezhetőek fel a kialakult gyakorlat, valamint a hozzájuk kapcsolódó elmélet vonatkozásában, mégis megfigyelhetünk olyan közös jellemvonásokat, azonos értékeket, melyek meghatározzák a közösségi beavatkozás irányultságát. Vercseg Ilona, a hazai közösségfejlesztés egyik meghatározó személyisége, 2011-ben megjelent, szakmai alapvetéseket tartalmazó könyvében felhívja a figyelmet a közösségi munka történeti változékonyságára is, mivel a beavatkozás irányultságát és a munka hangsúlyait illetően jelentős társadalmi, politikai, gazdasági változások befolyásolják. Éppen ezért országonként eltérő mintázatok jelentek meg különböző elnevezések alatt. Az elnevezésbeli változatosságot jól mutatja a következő felsorolás: közösségfejlesztés (community development), közösségszervezés (community organization), közösségi szociális munka (community social work), közösségi munka (community work), társadalmi-kulturális animáció (animation socioculturelle, 80

82 sociocultural animation). Már az is vitatott, hogy egyáltalán szakmáról, szakterületről vagy módszerről beszélünk-e a közösségfejlesztés kapcsán, ám ennek eldöntése a jelen téma szempontjából irreleváns. Bármelyiket fogadjuk is el, a közösségfejlesztés pontos beazonosítása a térségi munkában játszott szerepe szempontjából érdektelen, mivel együtt lehet működni közösségfejlesztő szakemberekkel, fel lehet használni a közösségi munka eszköztárát és módszereit, amennyiben szem előtt tartjuk a közösségfejlesztés céljait, bármilyen munkáról legyen is szó. A fejlesztéseknél mindig fontos tudatosítani, hogy elsősorban az ott élők életszínvonalának, komfortérzetének növelése a cél, amit nem lehet tőlük függetlenül elérni, s ami csak az ő jóváhagyásukkal, véleményükkel értékelhető. Mindegy, hogy a szakemberek, az eljárások vagy a konkrét módszerek felöl közelítünk-e, mivel olyan tevékenységről beszélünk, amit mind szakemberek, mind hétköznapi civilek ugyanolyan eredményességgel végezhetnek, mivel a hangsúly az elköteleződésükön van. Így ez az írás először is a közösségi munka tartalmi lehatárolására fókuszál. Ehhez segítségként a közösségfejlesztés hazai szakirodalmi gyűjteményét használom. A pontosítás után a közösségi munka sajátosságait, valamint céljait vesszük számba. Ezek segítségével törekszem a közösségi munka szerepének és lehetőségeinek meghatározására a térségi fejlesztések során. Jack Rothman - a szakma egyik nagy teoretikusa - kutatásai alapján háromféle irányultságot lehet elkülöníteni a közösségi beavatkozás gyakorlatán belül. Ezeket ő modellnek nevezi, és bár elméleti konstrukciók, ideáltípusok, mégis jól mutatják a gyakorlatban megjelenő variációkat. A közösségi beavatkozás három módozata Rothman szerint (Rothman 2001): helyi fejlesztés (locality development), társadalmi tervezés/szociálpolitika (social planning/policy), társadalmi akció (social action). A három modell három eltérő cselekvési módot takar. A helyi fejlesztés szempontjából a leghangsúlyosabb, hogy a közösségi változások a helyi emberek részvételével, az ő általuk 81

83 meghatározott célok mentén és civil cselekvés során valósuljanak meg. A helyi fejlesztés mindig közösségépítő törekvés, melynek során nagy jelentőséghez jutnak a képessé tétel technikái. Ezek szerepe az önirányítás biztosítása. A helyi fejlesztést nevezik még közösségfejlesztésnek is, a hazai gyakorlat szintén ezt követi. A társadalmi tervezés, ami a nemzetközi gyakorlatban szociálpolitika néven is fut, technokrata megközelítés, a hangsúly a problémamegoldás technikai folyamatán van, mely szakemberek irányítása alatt áll. Ebben az esetben a közösségi részvétel nem alapvető elvárás, főként az adott probléma vonzata, hogy milyen mértékű a lakossági támogatottság. A társadalmi akció az előző kettőhöz képest radikálisabb gyakorlatot takar, mivel itt a fejlesztő szakember célja a szegények, jogfosztottak és elnyomottak képessé tétele és támogatása révén olyan változások elérése, amelyek lehetővé teszik a hatalom és az erőforrások újrafelosztását. A lényeg, hogy a marginalizálódott emberek is részt vehessenek a döntéshozatali folyamatokban. Mint látható, a három modell nem fedi le egy közösségi szakember beavatkozási lehetőségeit, azonban jól mutatják a fő irányultságokat. Ezek ideáltípusok, de a terepen keveredhetnek és keverednek is egymással. Egy-egy modell eredményessége a másik kettővel kiegészülve még látványosabb lehet. Egy helyi kezdeményezés során is szükség lehet a lakosság szaktudásbeli hiányosságainak kiküszöbölésére, például a tervezési szakaszban. A tervezéshez szükséges szakmai tudást, valamint technikákat biztosíthatja egy bevont szakembergárda, ami nem a civilek feje felett, hanem velük közösen próbálja megoldani az aktuális problémát. Ugyanígy, a helyi kezdeményezés egyik projektje lehet az esélyegyenlőség javítása, melynek keretében a hátrányos helyzetű lakossági csoportok hatalommal való felruházása egy társadalmi akcióban csúcsosodhat ki. Mindegyik modell valamilyen helyi aktuális probléma megoldására fókuszál, az egyik a közösségi részvétel, a másik a technikai problémamegoldás, a harmadik pedig a hátrányos helyzet felől közelítve. 82

84 Ha átnézzük a közösségi munka meghatározásait, láthatjuk, hogy ezek a sajátosságok kerülnek kifejtésre, kiegészülve a képessé tétel, a közös tanulás, valamint az életminőség javítása elemekkel. A három modell közül főként a helyi kezdeményezés és a társadalmi akció jellemzői köszönnek vissza a definíciókban. Álljon itt egy-két meghatározás a legelfogadottabbak közül: A közösségfejlesztés egyre szélesebb körben elfogadott, mint az emberek közügyekben való tevékenységét és részvételét fokozó módszer, amely rávilágít a fejletlen, hátrányos és deprivált területek felszín alatt rejtőző problémáira. A célkitűzések között szerepel a közösségek erősítése, az élet minőségének javítása, és minden egyén és közösség számára egyenlő esély biztosítása ahhoz, hogy a társadalmi fejlődés előnyeiből részesedjenek. (McConell 1993) A megvalósítás formáira, a hatalom kontrollálására és befolyásolására hívja fel a figyelmet a következő megfogalmazás: Egyrészt, a közösségi munka a mindennapi embereknek azon képességéről szól, hogy együtt cselekedjenek azért, hogy befolyásolják, sőt irányítsák a társadalmi, gazdasági és politikai kérdések megoldását. Ebben az értelemben a közösségi munka az emberek közötti kapcsolatokra összpontosít, valamint azokra az (állami és magán) intézményekre és döntéshozókra, akik az emberek mindennapi tapasztalatait irányítják. A közösségi munka célja a hatalmi egyensúly megváltoztatása, valamint olyan struktúrák létrehozása, amelyek a helyi irányítást segítik elő. Másrészt, a közösségi munka lényege, hogy felhasználjuk az emberek képességeit, tudását és tapasztalatait azon kezdeményezések során, amelyek valamely társadalmi, gazdasági vagy politikai problémára hivatottak válaszolni. (A közösségi munka meghatározása, közösségi munkát tanító csoportok föderációja 1999) A képessé tétel hangsúlyos elemeit emelik ki az oktatás felől közelítők: A közösségfejlesztő folyamat legfontosabb prioritása azok hatalomhoz juttatása és képessé tétele, akik hagyományosan meg vannak fosztva a hatalomtól és irányítástól, és nem dönthetnek saját életükről. Fontos továbbá, hogy az emberek képesek legyenek együttműködéssel 83

85 befolyásolni az őket érintő társadalmi, gazdasági, politikai és környezetvédelmi kérdések megoldását. A közösségfejlesztés a dolgok egymással való megosztására ösztönzi az embereket, és olyan struktúrákat kíván létrehozni, amelyek valóban részvételt és az emberek bevonását eredményezik. A közösségfejlesztés során az egyén vagy csoport ereje, jártassága, tudása és tapasztalata fejlődik, ezáltal lehetővé válik számára, hogy saját kezdeményezések útján küzdjön a társadalmi, gazdasági, politikai és környezeti problémák ellen miközben egy valóban demokratikus folyamatban vesz aktívan részt. (A közösségi munka meghatározása, közösségi munkát tanító csoportok föderációja 1999) Végül következzen a hazai megközelítés, ami jól mutatja a Magyarországon kialakult gyakorlat fő jellemzőit és sajátosságait. A közösségfejlesztés a helyi emberekből, a humán, természeti- és gazdasági erőforrásokból, alulról építkezik. Közösségi úton, a civil szervezetekkel és az aktív helyi polgárokkal tárja fel a helyi közösség szükségleteit, azok kielégítésének lehetséges módjait és elkötelezi a helyieket saját problémáik közösségi megoldása, a helyi cselekvés mellett. A szükségletek felkutatása nem csak a gazdasági-infrastrukturális területre szorítkozik - bár arra is -, hanem és elsősorban a humán erőforrásokra, vagyis az emberek hozzáértésére, tehetségére, szorgalmára, ötleteire, képességeire. A közjóra irányuló cselekvéshez a közösségi munkások - legyenek akár külső fejlesztők, akár helyi polgárok - alternatívákat dolgoznak ki, megszerzik a szükséges információkat, külső segítőket vonnak be - akár más települések képviselőit, akár szakembereket, országos szervezetek képviselőit, stb. A közösségi folyamatban résztvevők természetesen együttműködnek az önkormányzatokkal is, hiszen optimális esetben a képviselőtestület a civil kezdeményezések képviselőiből összeállt, választott testület. Együttműködnek tehát, de a helyi kezdeményezést nem hagyják pusztán az önkormányzatokra. (Varga Vercseg 2001:24) A szerzőpáros definíciója rávilágít arra, hogy Magyarországon a helyi kezdeményezés, azaz közösségfejlesztés a legelterjedtebb. A hazai gyakorlat a kezdetektől nagy hangsúlyt fektet a közösségek aktivizálására és feltámasztásra, valamint a demokratikus működési 84

86 keretek kialakítására, mivel az államszocializmus időszakában e téren jelentős károkat szenvedett az ország társadalma. Ezért egyszerre kezdeményező, bátorító és támogató, biztosítja a szükséges szakértelmet, és szervezi a helyi cselekvést. E tekintetben jelentős az összefonódás a közösségfejlesztő, közösségi munkás és a térségi humánszolgáltatás szervező között, csak az utóbbi esetében a térségi fejlesztés válik hangsúlyosabbá, melynek része kell, hogy legyen a közösségek helyzetének és minőségének javulása. Egyre inkább növekszik az igény a különböző fejlesztő tevékenységek, szakmák részéről a közösségi munkára. Napjainkra több szakterületen is felismerték, hogy mennyire fontos és kifizetődő a helyi problémákra helyben keresni a megoldásokat, s mindezt a helyi lakosság cselekvő részvételével. Visszatérve a meghatározásokra, látható, hogyan keveredik az elnevezés és a hozzájuk csatolt tartalom, holott a különböző szakirodalmak képesek ezek szétválasztására (lásd: Jack Rothman). A hazai gyakorlatban, még inkább a mindennapokban, szinonimaként használják a közösségfejlesztés, közösségszervezés és közösségi munka elnevezéseket, jóllehet azok önálló jelentéstartalommal bírnak. Nincs konszenzus e tekintetben a hazai szakemberek között, így e helyen mi sem teszünk különbséget. Hazánkban, mint már említettem, a helyi kezdeményezésnek, azaz a közösségfejlesztésnek vannak nagy hagyományai és tapasztalatai, az utóbbiakból építkezik a szakma. Érdekes, hogy a hazai szakmatörténet a gyökereket a közművelődés területére helyezi, ellentétben a nyugati hagyományokkal, ahol a szociális munkát tekintik anyaszakmának. Ez a hagyomány egészen a rendszerváltásig érvényesült, napjainkra már egyre inkább közelítünk a nyugat-európai gyakorlathoz, mivel a kirekesztés elleni harc, és a társadalmi befogadás a hazai közösségfejlesztésben is egyre nagyobb hangsúlyt kap. Különbség leginkább ott található, hogy nálunk a gyökerek és a történelmi háttér miatt a demokratikus önszerveződés és együttműködés mindmáig kiemelt. A magyar társadalmat jellemző demokrácia deficit 85

87 nélkülözhetetlenné teszi a hazai non-profit szektor és a helyi közösségek megerősítését. Így nálunk nem a konkrét célcsoportok megszólítása és bevonása az elsődleges, hanem a széles társadalmi bázis kialakítása. Vercseg Ilona így írt erről 1989-ben: A hazai közösségfejlesztés nem egy-egy probléma megoldására szorítkozó közösségi cselekvés, hanem a szinte megbénult helyi társadalom egyik "újjáélesztési" kísérlete. A közösségfejlesztés ma még - mint azt egyik kollégánk találóan mondta - sok tekintetben hasonlítható a restaurátor munkájához. Mozaikokként szedjük össze kultúránkat, történelmünket, építjük fel emberi méltóságunkat. De mivel nincs képünk az egészről, gyakran a vágyak rendezik a múltat és jövőképet. Ezért vigyázva és felelősséggel kell gondolkodnunk és cselekednünk. (Vercseg 1989) A közösségfejlesztés sajátosságai A meghatározások után érdemes pontosítani a tartalmakat is, mivel a társadalmi befogadás, közösségi részvétel, képessé tétel és más, hasonlóan divatos fogalmak magyarázatra szorulnak. Ma már minden fejlesztés kizárólag akkor támogatható, ha nem nélkülözi ezeket a nehezen meghatározható tevékenységeket. Mégis sok a félreértés, számtalan példát találhatunk a rossz gyakorlatra is, hiszen az egyszerűbb és kevésbé időigényes, mint a valós közösségi cselekvés. Már maga az elnevezés -közösségfejlesztés- sem szerencsés, mivel pont az ellenkezőjét sugallja, mint amit valójában képvisel. Mind közösség, mind a fejlesztés szó problematikus, amíg nem pontosítjuk, hogy milyen közösségben, és milyen fejlesztésben gondolkodik a szakma. A közösségiség ideologikus és idealisztikus mércéje ma nehezen elérhető a társadalmi gyakorlatban. A korszellem egy individualizált világot támogat, nem egy együttműködő, szolidáris közeget. A fejlesztés szó pedig igen negatív felhanggal bír, mivel felülről kikényszerített változásra utal, ami nem feltétlenül jelent pozitív változást az érintettek számára, mivel így ők gyakran nem feltétlenül részesei, csupán elszenvedői a folyamatnak. 86

88 Ha azonban onnan közelítünk, amit Vercseg Ilona és Varga A. Tamás javasolt a Közösségfejlesztés című könyvben, vagyis hogy mit sugall a közösségfejlesztés szó egészében véve, akkor láthatóak a tevékenység irányultságai. Megközelítésükben a legtipikusabb értelmezések: 1. a közösségiség csorbát szenvedett, tehát a meglévő közösségek nem eléggé közösségek ; 2. nincs elég közösség, tehát a közösségek társadalmi hiányáról beszélhetünk; 3. településközösségek fejlesztése kívánatos. Ebből adódott a korábban már hivatkozott meghatározás, melyben a hangsúlyok az alulról építkező, helyi erőforrásokra támaszkodó, a helyi szükségletek kielégítésére fókuszáló közösségi cselekvésre tevődtek. A közösségi folyamat során a települési humán erőforrások felértékelődnek, és leginkább az emberek hozzáértésére, tehetségére, szorgalmára, képességeire, továbbá ötleteire alapoznak, valamint a partnerségre és együttműködésre. Ezek alapján egyértelműen beazonosítható, hogy mi tekinthető, és mi nem közösségfejlesztésnek. Ha a települési közösségeket tekintjük a munka tárgyának, akkor a szervezet- és csoportfejlesztés nem tartozik a közösségfejlesztés tárgykörébe, mert akkor nem a települési identitás, hanem a csoporthoz vagy szervezethez tartozás lenne domináns. Ez nem azt jelenti, hogy a közösségfejlesztési folyamat nem érinthet ilyen emberi társulásokat, hanem azt, hogy önmagában nem ezek fejlesztése a cél. Az idézett szerzőpáros a közösségfejlesztés lényegét a lokalitásban, vagyis a helyi, településszintű vagy regionális cselekvésben és fejlesztésben jelölte meg. Napjainkban sajnos többen visszaélnek a közösségfejlesztés, mint tevékenység alkalmazásával. Annyian mondják közösségfejlesztőnek magukat és közösségi munkának tevékenységüket, hogy már maga a fogalom is megkopott. Bizonyos szempontból erodálódott a szakma, az ilyen címen meghatározott tevékenység, valamint az azt végzők is. Mint azt korábban hangsúlyoztuk, egy olyan tevékenységről van szó, melyet szakember és civil egyaránt végezhet, így ez a veszély folyamatosan fennáll. A lényeg az lenne, hogy az ilyen jellegű cselekvést a szakma által preferált értékek kísérjék. Ez az, amit leginkább figyelmen kívül hagynak azok, akik csak 87

89 eszközt látnak a közösségi munkában, nem pedig az összehangolt fejlesztési folyamatot. Így elvész az üzenet, a plusz hozadék, a pozitív élmény, amit a közösségben cselekvés a valóságban jelent. A közösség szó etimológiája kötődik a lokalitáshoz, és a mindennapokban is gyakran szinonim fogalomként használjuk. Sokan foglalkoztak már a közösség elméleti meghatározásával, de számunkra most elegendő, ha a lényegi elemeket tisztázzuk. Így Hankiss Elemér a közösségek válságáról és hiányáról írott munkája (Hankiss 1983) alapján, az emberek olyan együttélését nevezzük közösségnek, amelyet a következő négy tényező köt össze: közös érdek, közös cél, közös értékrend és az ezekből következő mi-tudat. Ha ezt települési közösségekre vetítjük, akkor a funkcionalista megközelítés a legszemléletesebb. Kiemelném közülük Roland L. Warrren (Warren196. Idézi Vercseg 2011) amerikai szociológus értelmezését. Szerinte egy közösségnek 5 funkcióval kell bírnia: szocializációs tér nyújtása, (ahol a kultúra, a közösségi értékek, normák és viszonyrendszerek a átöröklődnek), gazdasági boldogulás, megélhetés biztosítása (a megélhetést biztosító munka és jövedelemszerzés színtere), társadalmi részvétel igényének kielégítése (a társas kapcsolatok és folyamatokban való részvétel, a véleményformálás, a véleménynyilvánítás helye), társadalmi kontroll (a helyi hatalom és a döntéshozatali folyamat ellenőrzése, befolyásolása, a települést és a lakosságot érintő kérdésekben való jártasság), kölcsönös támogatás (a szolidaritás megélése minden szinten, pl. a helyi, szomszédsági, de akár a társadalmi jóléti rendszerekből való részesedés is). Ezen funkciók minden települési közösségre értelmezhetőek, függetlenül azok nagyságától vagy típusától. A közösségi munka ezekre a funkciókra fókuszál, ha azok nem töltik be szerepüket. Látható, hogy a két közösségértelmezésben igen jelentős szerepet kap a közös értékrend és a közösség által közvetített 88

90 normarendszer betartása és átörökítése. A közös identitás kialakításának legfontosabb feltétele a közösség, mint szocializációs tér biztosítása. Ha a helyi identitás kialakulásának folyamata sérül, ha a közösség által képviselt normák elvesztik hitelüket, akkor nincs semmi, ami viszonyítási alapot biztosítana a közösségben való létezéshez. Ha egy társadalmon belül a mi tudat gyengül, azaz nincs meg a valahová tartozás élménye, nincsenek kapaszkodók és iránytűk a közösség tagjai számára, akkor beszélhetünk anómiáról (Durkheim 1967). A közösségben való cselekvés épp az ilyen hiányosságok és instabil állapotok kezeléséhez járul hozzá. A közösségben való gondolkodás, véleményformálás, véleménynyilvánítás, problémakezelés, megoldások keresése, majd a közös felelősségvállalás a tettekért, mind-mind hozzájárulhat a közösségi értékek és normák kialakításához, valamint megerősítéséhez. Fontos tehát, hogy a közösség tagjai együtt, a nyilvánosság segítségével folyamatosan biztosítsák a helyi kultúra megőrzését, esetleges megújulását és átörökítését. Egy ilyen közösségben biztosított az életesélyek azon hármas dimenziója, amelyet Erik Allardt határozott meg Scandinavian Welfare Survey című munkájában (idézi Peter Flora 1992): birtokolni, lenni, szeretni. Ez a hármas biztosítja a megfelelő életszínvonalon zajló életet, az önmegvalósítás lehetőségét, valamint a valahová tartozás élményét és tudatát. Ebben a három célkitűzésben tetten érhető az egyén, a közösség és a település kapcsolatának érzékeny viszonyrendszere. Ahol szeretünk élni és jól érezzük magunkat, ott szívesen tervezzük a jövőnket, sőt aktívan részt veszünk környezetünk alakításában is. Peter Flora szerint ez a megközelítés -birtokolni, lenni és szeretni- a szegénység, elidegenedés és az anómia ellentétét jelenti. Látható, hogy a társadalmi, gazdasági és politikai környezet mennyire meghatározó egy ember életében. A változások generálása és elérése egy adott települési közegben több formában valósulhat meg. A megvalósítás módjától függően lehet spontán változás és tervezett, negatív vagy pozitív kimenetelű, támogatott vagy elutasított. Ezért érdemes megnézni, hogy a fejlődés/fejlesztés milyen formában történik, 89

91 és melyik az a forma, mely a közösségfejlesztés által elfogadott és támogatott. A fejlesztés két modellje A fejlesztés hagyományos értelemben infrastrukturális fejlesztést jelent és jelentett a történelem során. Az érzékelhető, kézzel fogható eredményeket nyújtó teljesítményeket tekintjük a hétköznapokban fejlődésnek. Ezzel szemben a közösségi fejlesztési modell, ami a lokalitás szintjén, azaz a település, kistérség vagy régió viszonylatában érvényesül, a közösségi kezdeményező- és cselekvőképesség fejlesztésére, a humán erőforrások, valamint azok közösségi használatának fejlesztésére koncentrál. Itt is sor kerülhet infrastrukturális fejlesztésre, de nem öncélúan. Ennek feltétele: a közösségi tudás feltárása, a közösségi akaratok megismerése és közössé tétele. E tudások fejlesztése, majd azok összehangolása a szakemberek és döntéshozók által elképzelt fejlesztéssel alkotják magát a fejlesztési folyamatot, tehát nem a helyi hatalom ellenében megvalósuló fejlesztésről beszélünk. Akkor jó és eredményes ez a fejlesztési modell, ha minden résztvevő felnő a feladathoz, képes megszerezni a hiányzó ismereteket, készségeket, továbbá aktív szerepet vállalni a folyamatban. Mind a tervezés, mind a megvalósítás közös tanulási folyamat. A kezdeményezés jórészt a lakosságtól származik - mivel ők tudnak a legrugalmasabban reagálni a felmerült szükségletekre -, így a fejlesztés alulról építkezik. A fejlesztés ebben a formában közös kockázat, de egyben közös felelősség is. Az emberek egyre inkább tájékozódnak saját lehetőségeikről, és mind jobban betöltik azt a mozgásteret, melyet a demokratikus társadalom nyújt a számukra. A korábbi önkormányzati szolgáltatói monopóliumot felváltja vagy kiegészíti a civil sokszínűség. A közösségi modellben a fejlesztések nagyobb arányban teljesülnek, de meg kell jegyezni, hogy sok jó helyi gondolat, illetve terv kiaknázatlan marad, meghagyva a lehetőséget a folytatásra. A cselekvési tervek megvalósulásához jelentős szervezőmunkára van szükség. Ha helyben nem található olyan közösségi erő, amely képes a kezdeményezésre, 90

92 valamint a cselekvésre, illetve annak megszervezésére, akkor kerülhet be a folyamatba a közösségfejlesztő. A következő táblázat a két fejlesztési modellt hasonlítja össze, kiemelve az egyes jellemzőket. Az infrastrukturális A fejlesztés közösségi fejlesztési modellje modellje Cél fejlesztése Infrastrukturális fejlesztés Humán erőforrások Feltétel mozgósítása Pénz Közösségi tudás feltárása és Lakossági magatartás Passzív, kritikus Aktív, együttműködő Helyi szolgáltatások Önkormányzati szolgáltatások Civil szervezetek szolgáltatásai is Kezdeményezők Csak a vezetők A lakosság és a vezetők Társadalmi részvétel Nem érvényesül Érvényesül Felelősségvállalás részéről Csak a vezetők részéről A lakosság és a vezetők részéről is Tervek megvalósulása Részleges Közelít a teljeshez Forrás: Vercseg Ilona: Feladatok és lehetőségek az ezredfordulón a civil szervezetek előtt a település- és közösségfejlesztésben. Parola 1999/3-4. Társadalmi részvétel A közösség és fejlesztés fogalmának tisztázása után következzenek a közösségfejlesztés kulcsfogalmai. A közösség mellett a szakma alapelveihez tartozik a részvétel. Részt veszünk a közösség életében, amely meghatározza identitásunkat, és hovatartozásunkat, ami fontos 91

93 számunkra, melynek szeretünk aktív tagja lenni, és melyet befolyásolni kívánunk a nekünk tetsző módon. A részvétel több szinten szükséges egy társadalmon belül, attól függően, hogy mekkora közösségről beszélünk, mikro- vagy makroszintről. A részvétel így megvalósulhat egyéni, közösségi vagy társadalmi szinten, de beszélhetünk politikai, valamint gazdasági aktivitásról is. Az egyéni szint az önirányításról szól, amikor urai vagyunk saját életünknek, felelősséget vállalunk cselekedeteinkért és annak következményeiért. Saját magunk szervezzük életünket, célokat tűzünk ki, terveket szövünk céljaink elérésének érdekében, és megkeressük az ehhez szükséges, megfelelő eszközöket. Napjainkban nagyon kevés embernek adatik meg, hogy ne csak sodródjon a mindennapokban, hanem világos és egyértelmű vízióval rendelkezzen jövőjét illetően. Ehhez tanultság, valamint megfelelő érettség szükséges, mivel reálisan kell látni magunkat, illetve helyzetünket az adott környezetben, továbbá ismernünk kell adaptációs képességünket is. Csak ebben az esetben vagyunk képesek prognosztizálni jövőbeni esélyeinket. Ez a képesség nem más, mint a szabadság, hogy kiválaszthassuk az élet számunkra legmegfelelőbb módját. (Sen, A. 1991: 114. idézi Paul Henderson). Amartya Sen indiai közgazdász szerint, ilyenkor élhető meg a legnagyobb szabadság, mivel az állam által biztosított negatív szabadságjogok mellett, az emberek belső képességei is szerepet kapnak, és képessé válnak az önirányításra. Sen a negatív és pozitív szabadság újraértelmezésével bevezeti a képesség, képesnek levés azon jelentését, hogy a szabad sorsválasztása jogi legitimitásához hozzátartozik, hogy azt lehessen is használni, hogy az ember képes legyen az adott társadalomban a megfelelő funkcionálásra, tervezésre. Jövőképünk azonban nem független a környezetünktől, tehát a településtől, kistérségtől vagy országtól, ahol élünk, az emberektől, akikkel érintkezünk, és az aktuális hatalomtól, akik a döntéseikkel befolyásolják az életünket. Ez már a részvétel közösségi és társadalmi szintjét vetíti előre. A közösségi részvétel tehát egyrészt jelenti a közösség életében való aktív szerepvállalást, másrészt azt a köteléket, ami biztosítja ezt az aktivitást, így a közös célt, értéket, normákat, 92

94 bizalmat és szolidaritást. Az utóbbiak kiválasztásában, illetve működtetésében mi magunk is részt veszünk, ettől válunk a közösség teljes jogú tagjává, ettől érezzük azt magunkénak. A társadalmi szint ennek a makro-változata, itt a részvétel az integrációs intézmények használatát és elfogadását jelenti. Az integrációs intézmények a társadalmi alrendszereken belül biztosítják a társadalmilag elfogadott működést. A kapcsolat-, kommunikációs és normarendszer, valamint az intézmények minden alrendszerben segítik az eligazodást. Kérdés azonban, hogy az egyes alrendszerekben felkínált célok és eszközök mennyire elfogadhatóak és használhatók az egyén és a közösség számára. Az integráció mértéke a részvételtől és az aktivitástól függ, mindegy hogy társadalmi, gazdasági, jogi vagy szociális integrációról (Berghman 1999) beszélünk. Amint bármelyik integrációs területen sérül a részvétel, az kirekesztődéshez vezet. Ha megnézzük a társadalomelméleti alapokat, akkor kiderül, hogy a társadalom egészéről gondolkodók gyakran megkülönböztetik az úgynevezett rendszerintegrációt és a szociális integrációt. A megkülönböztetés eredete Durkheimig megy vissza, konkrétabb megfogalmazása azonban Lockwoodnak (1964) és számos őt követő kutatónak köszönhető. A modern társadalmak leírására talán a legelfogadhatóbb Habermas megközelítése, mely szerint, nagyon leegyszerűsítve, a rendszer, mint integrált egész működik és termeli újra önmagát, ha nem túl sok zavarral működnek bizonyos alapvető intézmények és mechanizmusok. A piac és a kommunikáció ezek legfontosabb elemei, amelyek az alrendszereket egymással is összekapcsolják (Habermas és Luhmann, 1971). A társadalmi zavarok, integrációs problémák leginkább a normaképzés hiányosságaira vezethetők vissza. A normaszegés főként azokra a társadalmakra jellemző, ahol a tradicionális értékrend és norma már nem tölti be szerepét, és a közösség még nem termelte ki magából az új szabályzó elveket, mintákat. Így az emberek azt érzik, hogy a társadalom által kínált értékek és eszközök nincsenek egymással összhangban. A depresszív, hátrányos helyzetű térségekben tanulmányozható leginkább, mit is jelent a társadalmi integráció hiánya, sérülése. Az integrációt 93

95 biztosító intézmények és mechanizmusok, a társadalmi kommunikáció és a piac működése is sikertelen, zavart a többségi társadalomban elfogadotthoz képest, így megfigyelhető a legtöbb alrendszer hibás működése. Sajátságos, hogy az anómia (Durkheim 1967; Merton 1980) állapotában leledző társadalmak perifériáin olyan szubkultúrák jönnek létre, melyek kitermelik a saját normarendszerüket, melyek a többségi társadalom számára elfogadhatatlanok és büntetendők, de a mindennapi túléléshez nélkülözhetetlenek (Lewis 1968). A hazai szakemberek közül Ladányi János és Virág Tünde munkáit érdemes kiemelni, akik a jelenlegi magyar társadalom zárványait, gettóit vizsgálják már évtizedek óta, és szolgálnak aktuális információkkal azokról az új mintákról, melyek a szegénység szubkultúrájára oly jellemzők. A közösségi munkában, ha részvételről beszélünk, hajlamosak vagyunk csak a civilek szempontjai felől közelíteni a témához, pedig a részvétel egy többszereplős társadalmi-közösségi játszma, mely nem jöhet létre valamennyi szereplő hozzájárulása nélkül. Így nagy hangsúly kell fektetni a különböző szereplők, civilek, döntéshozók, szakértők, stb. közti viszonyok és az azt megjelenítő kommunikáció minőségére. Dr. Pallai Katalin így ír erről a 2010-ben önkormányzati vezetők számára kiadott könyvében: társadalmi részvételen azt értjük, amikor az önkormányzat vagy bármely szereplő kezdeményezésére valamely helyi közügyben aktív kommunikáció indul a megválasztott önkormányzat és más települési szereplők között (Dr. Pallai 2010:11) A szerző technikailag kétféle részvételt különböztet meg. A projektalapú vagy eseti részvételi folyamat főként abban különbözik a részvételi, intézményépítőtől, hogy míg az előbbiben a részvétel eszköz, a másodikban már céllá lép elő. Mindkettő fontos a közösségi munka számára, de a második megvalósulása hosszabb távon megtérülő eredményeket hozhat, valamint stabil intézményesülést. A részvételi intézményépítésnél fontos a társadalmi párbeszéd folyamatos fenntartása, mivel az a helyi demokrácia egyik alappillére. (Dr. Pallai 2010:28) Részvételi intézménynek azt a működésmódot, és azoknak a kiépített kommunikációs csatornáknak és rendszeresen használt részvételi 94

96 formáknak, eszközöknek a rendszerét nevezem, amelyek a folyamatos tájékoztatást, a társadalmi párbeszéd fenntartását és esetenként az aktívabb részvétel megszervezését szolgálják. A részvételi intézményépítés célja a hivatalos párbeszéd és spontán beszélgetések közötti stabil kapcsolatok létrehozása. (Dr. Pallai 2010:33) A közösségi munka számára az írás legfőbb üzenete, hogy biztosítani kell a helyet, alkalmat és formát ehhez a nyilvános kommunikációhoz. Erre kell felkészíteni a település lakosságát, függetlenül a pozícióktól. A hazai közösségfejlesztési gyakorlat rendelkezik ehhez jó példákkal, technikákkal, de sok esetben hiányzik a közszereplőkkel történő nyilvános társadalmi párbeszéd. Egy közösségfejlesztési folyamat, ami a közösség érdekeit védi, akkor sikeres, ha a konfliktusok és nézetkülönbségek hosszabb távú rendeződését is segíti. A közösségi folyamat eredményessége függ attól, mennyire egyeztethetőek az érdekek, és létrejöhet-e valamiféle egyensúlyi állapot a települési közösségen belül. A közösségfejlesztőtől, közösségi munkástól jelentős erőfeszítéseket igényel ez a kiegyensúlyozó, szervező, valamint egyeztető munka. Érdekes, hogy elméletben az önkormányzatiság szólna erről a szinkronizáló munkáról, mivel - ahogy Pálné Kovács Ilona is rámutat írásában (Pálné Kovács 1990:48) -, a helyi önkormányzás alatt nem az autonómiát, hanem elsősorban az állam és a helyi közösség közötti munkamegosztást kell érteni. Azaz a helyi hatalom, politika feladata lenne az érdekek egyeztetése, és ennek alapján a település harmonikus működéséhez szükséges kompromisszum és munkamegosztás kialakítása. A helyi hatalom azonban a mindennapokban gyakran valódi uralmat jelent, és nem közös érdekképviseletet, együttműködést. Ahogy Bibó István fogalmazott még az 1945-ös demokráciaválság kapcsán, ez egy uralkodásra beállított közszolgálat. Sajnos, meglátásai a mai napig érvényesek, a demokrácia nemcsak országos, hanem helyi szinteken is kérdéses, pedig ott az emberléptékűbb világ még lehetőséget adna megélésére és gyakorlására. Dr. Pallai Katalin írása jól mutatja, hogy a közösségek, civil szervezetek részvételén kívül az önkormányzatok és a 95

97 képviselők számára tanulást igényel az ilyen folyamatban való közreműködés. Amit a szerző megfogalmaz az önkormányzati vezetők részére, az érvényes az összes szereplőre, mert ezen kellene közösen dolgozniuk, hiszen a demokrácia csak így működhet. A társadalmi részvétel csökkenő intenzitása felhívja a figyelmet a társadalmi tőke szintén apadó voltára. Társadalmi kirekesztés/ társadalmi bevonás A társadalmi kirekesztés fogalma az új típusú, modernkori szegénység leírására került bevezetésre a hetvenes évek végétől Franciaországban, majd Angliában. Azóta a fogalom tartalma módosult és bővült, napjainkra pedig központi elemmé vált a kirekesztés elleni harc gondolata. A fogalom alakulásában nagy szerepet játszott a politikai gondolkodás változása, a jelenséggel foglalkozó kutatások, illetve azok eredményei. A társadalmi kirekesztés fogalmának bevezetése az uniós gyakorlatba Jacques Delors elnöksége alatt történt 1985-ben. Ekkor számos kutatás indult be, melyek a szegénység felszámolását célozták, és ahol a társadalmi kirekesztés vizsgálata volt a középpontban. Az ben indult Harmadik Szegénység-program során már egyértelmű volt, hogy a szegénység és a kirekesztés elleni fellépésnek, a jelenség sokrétűségéből adódóan, szintén sokoldalúnak kell lennie, felölelve a lakáshelyzet, az egészségügy, az oktatás és képzés, a közlekedés, a kommunikáció, a szociális ellátórendszer és a társadalmi segítségnyújtás területeit is. A társadalmi kirekesztés elleni fegyver egy erős, kohézióra épülő összetartozó társadalom. Bevezetésre került a társadalmi befogadás fogalma. Igazából nehéz pontosan meghatározni az Unió által használt fogalmakat, mivel a magyar nyelvben csak körülírással vagy több kifejezés együttes használatával lehet érzékeltetni az eredeti jelentéseket. Így vagyunk a társadalmi kirekesztés és befogadás kifejezésekkel is. (Több hazai szerző is foglalkozott ezzel a kérdésse:l Szalai J. 2002; Ferge 2002, Havasi 2002) Míg az exclusion szó jelentését három különböző kifejezéssel tudjuk érzékeltetni: társadalmi 96

98 kirekesztés, kirekesztettség, társadalmi kirekesztődés, addig a social inclusion jelentését nehéz megfelelő módon behelyettesíteni. Szalai Júlia írja: A megfelelő kifejezés hiánya ugyanis hű leképezése a mögöttes politikai diskurzus és az integratív tartalmú demokratikus társadalompolitikai tradíció hiányának, mélyebben pedig a szociális jogok értelmezésében, valamint az állam és társadalom viszonyáról való gondolkodásunkban mutatkozó zavaroknak. Tehát kialakult társadalmi gyakorlat híján csak megközelítőleg tudjuk behatárolni a fogalom jelentését, továbbá egyértelmű kifejezést találni rá. A leggyakrabban használt kifejezések a társadalmi befogadás, beilleszkedés, illetve összetartozás. Talán utóbbi fejezi ki leginkább az eredeti jelentést, mely a kirekesztéstől mentes társadalmat írja le. Paul Henderson A kirekesztettek bevonása című munkájában igyekszik a fogalmakat pontosan meghatározni, de az uniós nyelvhasználatban is eltérő tartalmakat talál. Levitas meglátását idézve, háromféle eszmecsere folyik a társadalmi kirekesztés és bevonás témakörben. Az első a javak újrafelosztásából kiinduló, a második az underclass, az alsóbb néprétegek problematikáját felölelő kérdéskörét érintő, míg a harmadik a társadalmi integrációra építő, a foglalkoztatáshoz kötődő lehetőségek és a kényszerek egyfajta keverékét ötvöző megközelítés. A politika főként a harmadik értelmezést használja, de érdekes a hatalmi érdekek mentén változó fogalomhasználat, amely igyekszik elterelni a figyelmet a társadalmi egyenlőtlenségekről. A szakmapolitikusok viszont inkább a tágabb aspektust preferálják, ahol a reintegráció, befogadás, bevonás nem csak munkaerő-piaci értelemben érvényesül. Számukra a szegénység fogalmától való különbözőség a fontos, a társadalmi kirekesztés a korábbi statikus és főként anyagi javaktól való megfosztottságra koncentráló egyenlőtlenség megközelítés mellett egy dinamikus, valamint rugalmas megjelölést takar olyan helyzetekre, amikor az egyén a társadalmi folyamatokból kiszorul. A közösségfejlesztés a társadalmi bevonás fogalmát használja a közös cselekvésre, mely a közösség életében kíván pozitív változásokat elérni. Ebben az esetben nem teszünk különbséget a jóléti juttatásokból való 97

99 nagyobb részesedés, a közösségi szolgáltatásokhoz való hozzáférés, a hátrányos helyzetű társadalmi rétegek esélyegyenlőségének javítása vagy a munkaerő-piaci integráció tekintetében. Mindegyik közösségi beavatkozás célja a társadalmi bevonás, bevonódás. Ezekben az esetekben a bevonás egyszerre jelenti a helyiek jogát a beleszólásra az őket érintő kérdésekben, a részvételt a döntéshozatali folyamatokban, az önkéntes szerveződést a közösségben, a nem diszkriminatív működést, azaz minden olyan közösségben való tevékenységet, amely pozitív változást szeretne előidézni a lakosság életminőségében. A bevonás ilyen széleskörű használatát szorgalmazza a társadalom-, illetve szociálpolitikával foglalkozó szakemberek többsége. A bevonás szükségességét támasztja alá a jóléti rendszerek válsága. Esping- Andersen a következőkre hívja fel a figyelmet: A legtöbb európai szociális védelmi rendszert egy, a maitól nagyon eltérő kockázat- és szükségletszerkezetű és intenzitású időszakban építették fel. Skandinávia (és Britannia) kivételével a jóléti felelősségek állam, piac és család közötti elosztása nem változott jelentősen az elmúlt ötven évben. Megváltozott viszont a háztartások és munkaerő-piacok arra vonatkozó képessége, hogy az egykor nekik tulajdonított alapvető jóléti garanciákat nyújtsák. Valójában ma inkább mindkettő új kockázatokat és ugyanilyen fontos módon, új szükségleteket termel. (Esping-Andersen) Az új kockázatok mögött ő elsősorban a meggyengült család és a rosszul működő munkaerő-piac kettősét véli felfedezni. Szerinte a jóléti államra olyan felelősségek hárulnak, amikre nem tervezték, így alkalmatlan a jelenlegi problémák kezelésére, ezért korrekcióra szorulnak. Esping- Andersen szerint a jóléti államot úgy kell újrakalibrálni, hogy optimalizálni tudja a családok és a munkaerő-piacok működését, a szociálpolitikának pedig produktívvá kell válnia, azaz aktívan mobilizálnia és maximalizálnia kell a népesség termelő potenciálját annak érdekében, hogy minimalizálják az állami juttatások iránti szükségletet és a jóléti ellátásoktól való függést. Ebben az értelemben a győztes stratégia, hogy előnyben kell részesíteni a szociális beruházást a passzív jövedelemtámogatással szemben. A szociális beruházás célja a 98

100 tudás- és képzettség-intenzív gazdasághoz vezető folyamat felgyorsítása, amely csak az oktatás, képzés és kognitív képességek fejlesztése révén érhető el. Mára már nyilvánvaló, hogy az alacsony emberi és társadalmi tőkével rendelkezők elkerülhetetlenül lemaradnak, és a munkahelyekhez való kapcsolódásukat, valamint életkilátásaikat tekintve nagy eséllyel marginalizálódni fognak. Ezért minden segítő szakma célja az életesélyek maximalizálásával az állandósult rossz helyzetek megszüntetése, elkerülése. Ennek során, a neoliberális ideológia szerint, óriási szerep hárul az egyénre öngondoskodás formájában, így ezeket a terheket kellene csökkenteni a közösségi megoldások segítségével. A közösségi gondoskodás és az önkéntesség felértékelődése, mint kívánt társadalmi cél, csak akkor érhető el, ha túlmutat a politikai szólamok hamis realizmusán, és az emberek valóban képesek lesznek a szolidaritásra, az önkéntességre, továbbá a közös felelősségvállalásra, cselekvésre. Esping-Andersen írja: A probléma kettős, mert az ilyen új gazdaság nemcsak a tudás magasan képzett termelőit, hanem a képzett fogyasztókat is igényli. Ebből adódóan az oktatási beruházások lehető legszélesebb körű terítésére kell törekedni. Sok friss kutatás kimutatta, hogy a konkrét szaktudásnál fontosabb lehet a tanuláshoz, alkalmazkodáshoz és képezhetőséghez szükséges meghatározó kognitív képességek megszerzése. Az aktiválás eszközei például a képzés és átképzés alacsony hatékonyságúak lesznek, ha túl alacsonyak a munkások induló kognitív képességei. Ezek a programok valószínűleg sokkal kifizetődőbbek lesznek, ha egy átfogóbb és individualizáltabb aktiváló csomagot kínálnak fel. (Esping- Andersen) A kognitív képességek fejlesztéséhez a közösségi munka hozzájáruló jellegénél fogva jelentős mértékű pluszt tud adni, hatékonyabbá teheti a társadalmi problémák kezelését. A közösség általi fejlesztés Magyarországon mindig is egyfajta modernizációs és demokratikus szocializációs folyamat volt. Ahogy Vercseg Ilona írja könyvében: A magyar közösségfejlesztés több mint 30 éves története során a civil társadalom erősítését, az önszerveződés és önirányítás, önsegítést jelölte ki a maga számára fő beavatkozási területként. (Vercseg 2011a:65) 99

101 Képessé tétel Ennek a programnak lenne nélkülözhetetlen eleme a képessé tétel, azaz az empowerment. Ezt a fogalmat szintén az Európai Uniónak köszönhetjük, de rövid idő alatt minden segítő szakma alap célkitűzésévé vált, bár a jelentése és tartalma itthon sosem került pontosításra. A lényege leginkább abban ragadható meg, hogy hogyan lehet az embereket úgy támogatni, képességekkel felruházni, hogy utána már ne legyen szükségük professzionális segítségre. A fogalom ürességét egyrészt a hibás adaptáció, másrészt a nyugat-európaitól eltérő hazai segítő gyakorlat adja. Az angolszász világból elterjedt kifejezés értelmezését és honosítását nehezíti, hogy magyar nyelvre való átültetés problematikus, mert egy szóval nem lehet kiváltani. A képessé tétel nálunk egy folyamatot feltételez, ami egyben közös tanulás és cselekvés is. Tehát nem egy szolgáltatás, amit szociális szakember nyújt, és nem is az eszköz, amit használ. A szakember partner ebben a tanulási folyamatban, ugyanolyan résztvevő, mint a támogatott személy. Nálunk a képessé tétel jelenti azt, amit az angol nyelvben az enablement és az empowerment együttesen. Erről olvashatunk a ritka hazai szakirodalmak egyikében. Lakatos Kinga dolgozatában (Lakatos 2009) az angol Robert Adams alapművét - Social Work and Empowerment - idézi. A brit gyakorlatban az enablement fejezi ki az indiviuális szinten történő változást, azaz mikor az egyén felismeri saját belső erőforrásait, önbizalma megerősödik, képessé válik saját szükségleteinek/vágyainak artikulálására, saját elképzeléseinek megvalósítására. De ez a folyamat lezajlódhat egy csoport szintjén is. Az empowerment már a demokratikus önmeghatározás szintje, azaz a közös érdek/cél felismerése és felvállalása, a hatalmi pozíció megélése, tartalmi felépítése, valamint képviselete. Látható, hogy a képessé tétel nálunk e kettő együttesét jelenti, vagy valami hasonlót gondolunk mögé. Valójában a képessé tétel folyamata három különböző, de gyakran egymást átfedő, erősítő részből áll: 100

102 Kifejezni (kifejteni) a saját nézőpontunkat (individuális szint); Megformálni a mi igazságunkat (a csoport szintje); Tárgyalni/megegyezni másokkal (a közösségi munka szintje). A hazai gyakorlatban ez a folyamat csak ritkán érhető tetten. Elkülönült professziók sajátja egy-egy szint megvalósítása, támogatása. Az individuális és a csoportos szint leginkább a szociális munka tárgya, illetve a pszichológiáé. A harmadik szint a közösségi munkáé. A valóságban így egyik segítő szakmának sem sajátja egy ilyen folyamat támogatása. Leginkább a közösségi munka keretein belül elképzelhető, de ott az első szint kevésbé hangsúlyos és csak a közösségben való cselekvés segíthet, amelyben az egyénnek mindig újra kell definiálni önmagát, nézetét és álláspontját, valamint viszonyát a közösséghez. A közösségi munkában nem a közösségfejlesztő vagy közösségi munkás teszi képessé az érintetteket bizonyos készségek és képességek elsajátítására, hanem a közösségi módon szerveződő cselekvés maga. A fejlesztő generálja, támogatja, elősegíti azt a közeget és közösségi folyamatot, amelyben a kommunikáció, a nézetek cseréje, a közös ügyek azonosítása, a közös érdekek felismerése és képviselete, folyamatos tájékozódásra és tanulásra kényszeríti a benne résztvevőket. (Harkai 2006; Lakatos - Péterfi 2010) Így a hazai szociális szakma gyakorlata jelentősen eltér a nyugateurópaitól, mert ott a szociális munka is képes ilyen módon működni. Más eredményességgel és más értékekkel dolgozik a hazai és a nyugati szakma. Érdekes, hogy az angolszász gyakorlat megkülönböztet még egy negyedik szintet is, ez nem más, mint az intézményi szint, ami a politikai képessé tételt jelenti. (Gilchrist - Durrant 2005) A hazai gyakorlatban még a szociális szakemberek politikai érdekképviselete is hiányos, így nehezen várható el tőlük a kliensek, támogatottak felkészítése. Alison Gilchrist és Peter Durrant a Képessé tétel című írásban felhívja a figyelmet azokra a területekre, amelyre a képessé tétel leginkább hatással van, illetve amelyet az embereket érintő kérdésekben hozott 101

103 döntések legjobban befolyásolnak. Szerintük az érintett területek: a következők: pszichológiai, társadalmi, gazdasági, politikai. PSZICHOLÓGIAI: növekvő bizalom, jártasságok és tudás szerzése, TÁRSADALMI: egy sokszínűbb és toleránsabb kultúra ösztönzése, amely szembehelyezkedik az előítéletekkel és a diszkriminációval, GAZDASÁGI: az erőforrások újrafelosztása (pl. növekvő pénzügyi támogatás), vagy a munka, a pénz megvonása (pl. bérlők vagy munkások sztrájkjai), POLITIKAI: az irányelvek megváltozása, fokozott képviselet vagy konzultáció, a döntéshozáshoz és információkhoz való hozzáférés. Ha összevetjük ezeket a területeket a hazai segítő szakmák munkaterületeivel, jobban kitűnik, hogy a képessé tételt mindegyik zászlajára tűzi, holott annak tartalmát csak igen kismértékben fedik le. Az egész folyamat megvalósítása pedig hiánycikk a magyar gyakorlatban, vagy igen ritka gyakorlat. Kevés az olyan támogatás, ahol a pszichológiai és társadalmi vetület mellett megjelenik a gazdasági, valamint a politikai, illetve a gazdasági segítés mellett szerepet kap a politikai és a pszichológiai. A képessé tétel tehát egy összetett folyamat, ami lehetővé teheti a társadalmilag kirekesztett, kiilleszkedett emberek bevonását, visszajuttatását a társadalmi életbe. Minden olyan új eljárás, amely képes egy ilyen összetett folyamatot kezelni és érvényre juttatni, hiánypótló ma Magyarországon. Ez a hiányosság a demokrácia deficitből és a civil társadalom erőtlenségéből adódik. Ebből látható, hogy a közösségi munka elméleti kereteinek áttekintése során megkerülhetetlen az a közeg, amiben az ki tud teljesedni, ez pedig a civil társadalom, valamint a demokrácia. Demokrácia és civil társadalom John Keane szerint a civil társadalom a szabadság és a demokrácia birodalma, ahol lehetősége van a polgárnak saját identitását, jogosultságát és kötelezettségeit megválasztani. (Keane 2004:103) Ez alapján elmondható, hogy a civil társadalom eszméje az autonóm kezdeményező személyiségen alapul. Márkus Mária megközelítésében a 102

104 civil társadalom elsősorban különböző érdekcsoportok versenyének intézményesített terepe, amelyek saját partikuláris érdekeiket különkülön, egymástól izoláltan képviselik az állammal, illetve az önkormányzattal szemben, és igyekeznek nyomást gyakorolni az általuk képviselt érdekek mentén. (Márkus 1992) Ez a meghatározás bár jól jellemzi a hazai gyakorlatot, mégis olyan jellemzőt emel ki, mely a hagyományos értelmezéseknél nem jelenik meg. Azok többnyire a szolidaritás szféráját, a szerveződések hálózatát látják a civil társadalomban. Jeffery Alexander a civil társadalom kulcsszereplőjének a jogokkal és kötelezettségekkel rendelkező szuverén individuum, aki a közjó és saját maga érdekében kész alávetni magát az együttműködés és szolidaritás szabályainak, azaz kész szuverenitásának egy részéről önként lemondani. (Alexander, idézi Miszlivetz 1999) Miszlivetz Ferenc a civil társadalmat egy közszférának látja, ahol az érdekek megjelenítődnek, megmérettetnek, valamint jelentős konfliktusokat gerjeszthetnek egyének, csoportok és szervezetek között. Ő a reflexivitásra helyezi a hangsúlyt, amely a civil társadalom szereplői között alakul ki, tehát szerinte több van a fogalom mögött, mint pusztán a szervezetek összessége. Ezt támasztja alá több más szerző is, pl. Arató, Alexander, akik a civil társadalom kapcsán kiemelik a nyilvánosság és a nyilvános kritikai diskurzus jelentőségét. A civil társadalom így legitimálhat olyan partikuláris érdekeket, amelyek az állami, illetve piaci szektorban nem kapnak kellő figyelmet. A közösségi munka számára azért meghatározó a civil szféra, mert ez adja legnagyobb és legszabadabb mozgásteret a közösségi cselekvésre. A közösségfejlesztés felkészít az adekvát civil cselekvési technikák elsajátítására is, és meglátatja a cselekvés tágabb összefüggéseit is: közösség, részvétel, demokrácia, kulturális változás. (Vercseg 2011a:73) Vercseg Ilona szavai jelzik, hogy a civil társadalom lehet az a közeg, ahol a demokrácia és a demokratikus működés leginkább megélhető, tanulható és alkalmazható. De milyen is a modern kor demokráciája? Napjainkban, ha demokráciáról beszélünk, két fő paradigmát különböztethetünk meg aszerint, hogy a szuverén nép hogyan irányítja 103

105 az államot: a képviseleti és a közvetlen demokráciát. Értelemszerűen tehát, a képviseleti demokrácia teoretikusai szerint a nép által delegált hatalomgyakorlásnak kell primátust adni (képviseleti paradigma), míg a közvetlen, a részvételi és a deliberatív demokrácia hívei többre értékelik a közvetlenül érvényesülő vox populi-t (nevezzük ezt most egyszerűen direkt paradigmának). (Antal 2009:84) Ezekhez négy fő demokráciaelmélet kötődik: képviseleti, részvételi, közvetlen és deliberatív. Bár a demokratikus nemzetek többségében a képviseleti demokrácia és annak intézményei a dominánsak, mégis szinte minden nemzet politikai célkitűzései között szerepel a demokrácia demokratizálásának programja, azaz a közvetlen demokrácia minimumainak bevezetése. Ez azért lehetséges, mert a részvételi demokrácia nem a képviseleti megoldásokat utasítja el, hanem a képviseleti elmélet által középpontba állított tömeg-elit dichotómiát. A részvételi demokrácia képviselői fontosnak tartják azt, hogy a társadalmi szervezeteknek lehetőségük legyen a politikai döntések befolyásolására. A részvételi demokrácia eszméjének gyors terjedése a globalizációslokalizációs folyamatok erősödésével magyarázható. Ebben az összefüggésben a részvételi demokrácia programja nem tekinthető másnak, mint a lokális világ védekező mechanizmusának a helyi társadalmi, gazdasági és környezeti érdekek valamint identitás megőrzése érdekében. A részvételi demokráciával nagyon rokon elgondolás a közvetlen demokrácia elmélete, a fő különbség hogy a részvételi demokrácia a már említett egyenlő befolyásolás lehetőségét tartja fontosnak, míg a közvetlen demokrácia az intézményi aspektusokra (népszavazás, népi kezdeményezés) támaszkodik. A nyolcvanas évektől megerősödött a deliberatív demokrácia elmélete, amely szintén direkt forma, s melynek középpontjában a nyilvános vita, a diskurzus áll. A vita alkalmat ad az álláspontok kialakítására, esetleges módosítására, valamint a preferált konszenzusos, közösségi döntés meghozatalára. Ez az elmélet a folyamatos kommunikációra épít a különböző társadalmi csoportok között. A közösségi munka módszerei közt már régóta megtalálható a vitakészség fejlesztése és a közösségi 104

106 döntéshozatal elősegítése, ezért értelemszerűen a közösségfejlesztők ezt a demokráciatípust preferálják. A környezeti és társadalmi katasztrófák azonban egy, a hagyományostól eltérő demokrácia felfogásra is felhívják a figyelmet, ez pedig a környezeti demokrácia elmélete. az öko paradigma, amely nem az embert állítja a vizsgálódás középpontjába, hanem a természetet és az embert, illetve a kettő komplex kapcsolatrendszerét. Ez a paradigma tehát a posztmateriális érékek előtérbe kerülésével alakult ki, így a környezeti demokrácia elmélete elsősorban értékelmélet: a környezeti értékek, s ez által természetesen az emberi értékek megóvását helyezi a középpontjába. (Antal 2009:85) Szintén egy új szemléletet tükröző, a 21. század technológiai lehetőségeit felhasználó, valamint az igazgatási rendszer működését korszerűsítő modell az e-demokrácia, mely újraértelmezi a részvételi demokrácia eddigi kereteit. Az e-demokrácia az információs kor politikai/közösségi működési eszménye, új demokráciamodell. Az a politikai rendszer, amely nem az eddigi alattvaló állampolgárokból áll, hanem a résztvevő állampolgárokból. Ideája szerint a közvetett, képviseleti demokráciából továbblépve az új infokommunikációs hálózatok és szolgáltatások révén e-módon elvileg minden állampolgár közvetlenül a politikai közösség része lehet. Az e-demokrácia teszi lehetővé, hogy az atomizált helyi társadalomból evolúciós folyamat keretében intelligens civil társadalom jöjjön létre. Az e-demokráciában az e-választások segítségével is - valóban megvalósulhat minden szabadságjog s érvényesülhet minden közösségi felelősség. Így a digitális önkormányzás és a digitális polgár, az e-közigazgatás és az e-polgár egymást feltételezi, és közösen testesíti meg az e-demokráciát. (Ugrin Varga 2007) Látható, hogy már megjelentek a világban azok az új elméletek, technikák, eljárásmódok, amelyek képesek a kiüresedett képviseleti demokrácia mellett alternatívát nyújtani. Magyarországon a használatuk és elsajátításuk még várat magára széles körben, de a segítő szakmák számára lehetőséget adnak a megújulásra. 105

107 II. A térségi szakértő és a közösségi munka kapcsolódási pontjai egy folyton változó társadalmi térben. Aktualitások és kihívások. Az alapfogalmak meghatározása során kiderült, hogy a közösségi munka főként társadalmi változásokra koncentrál, de emellett, ennek részeként gazdasági, politikai változásokat is generálhat. A közösség szükségletei határozzák meg az irányokat. A munkát nehezíti, hogy mindezt egy folyamatosan változó környezetben kell végezni, ami számtalan új kihívást rejt magában. Így a közösségi folyamat szereplőinek egyszerre kell törekedni a közösségi erőforrások és viszonyok feltárására, valamint a környezeti változások követésére. Ha a térségi humánszolgáltatás szervező közösségi munkában betöltött szerepét szeretnénk meghatározni, akkor pontosítanunk kell, hogy milyen kihívásokkal találkozhatnak napjainkban a közösségfejlesztők, közösségi munkások. A közösségi munka mozgástérének behatárolása során szükséges a ráhatások pontos ismerete, beazonosítása. A tanulmányban így szó lesz a diszfunkcionális közösségekről, a jóléti rendszerek fenntarthatatlanságáról, a demokrácia kiüresedéséről, az állampolgári közönyösségről, a társadalmi tőke drámai méretű feléléséről és korrodálódásáról, a politikai döntések és cselekvések dominanciájáról, a fenntarthatatlan intézményekről és szolgáltatásokról, valamint az életképtelen, marginális helyzetű (segítő) szakmák érdektelenségéről a helyi, térségi és társadalmi fejlesztéseknél. Ez utóbbi előre vetíti a 106

108 humánszolgáltatások és szolgáltatók területén szükséges szemléletmód váltást, az új célok és eszközök meghatározását. Mindez segíthet a térségi szakértő helyi mozgásterének és szerepének pontosítása során. Életképes/diszfunkcionális közösség Ma, amikor a nemzet alaptörvényei folyamatosan változnak az aktuális politikai akaratnak megfelelően, egyre több támadás éri a törvényeket, mivel azok a társadalmi együttélést hivatottak szabályozni. Az újrafogalmazott, de legalitást nem nyert szabályok egyértelművé tették, hogy a jogi normák nem tudják a társadalmi konfliktusokat és a megosztottságot kezelni. Sajnos, a jogalkotók sincsenek tisztában azzal a felelősséggel, amivel felruházták őket a képviseleti demokrácia által biztosított eljárások. Az elmúlt két évtized csalóka ábrándja, hogy kialakítható a diktatúra, a párturalom után valami olyasmi, amit az emberek józan és szabad állapotukban képesek közösen meghatározni és betartani. Mára már nyilvánvalóvá vált, hogy közösség és közösségi normák hiányában nincs semmi, ami szabályozni tudná a társadalom harmonikus működését. Ezért kérdés, hogy mit tekinthetünk ma közösségnek, valamint hogy léteznek-e települési közösségek? Vannak közös érdekek, értékek, célok és mi-tudat, mint ahogy azt Hankiss Elemér írja? Funkcionálisan betöltik-e ezek a települési embercsoportok azt a szerepet, melyet Warren a közösségek sajátosságaként leírt? A depressziós, vagy hátrányos helyzetű térségek, települések kapcsán hangsúlyosabban érvényesül az a tudományos megállapítás, mely szerint az elmúlt évtizedek nem csupán a kollektív identitások pluralizálódását hozták, hanem átalakították az önazonosság alapját képző tudástartalmak, a generációk közötti közös tapasztalatok átadásának korábbi gyakorlatait is. (Csepeli 2002, A. Gergely 2009) Így a helyi, térségi identitást nem a hivatalos, közös történelem, hanem a reflektálatlan hagyomány, a spontán helyi emlékezet alakítja főként. (Gyáni 2008) A tradíció már nem játszik olyan jelentős szerepet a települési társadalmak életében, mint akár 50 évvel ezelőtt. Ha Max Weber cselekvéselméletéhez nyúlunk vissza, akkor a közösségi kapcsolatok már 107

109 csak emocionális, értékvezérelt vagy érdekvezérelt motivációk hatására alakulhatnak. (Weber 1987) Az emocionális kötődések feltehetően ritkábban játszanak közre a közéletet is meghatározó közösségek kialakulásában. Az érték- és érdekvezérelt kapcsolatok lehetnek leginkább táptalajai a helyi közösségi életnek, a közjót is befolyásoló cselekvésnek. Így a közösségi munka első lépése a közös értékek, és legfőképp a közös érdekek felkutatása az érintettek aktivizálásához. Ez teremtheti meg az összetartozás érzetét, majd a közös cselekvést és akár az egymás iránti szolidaritást, ami a mi-tudatot biztosítja. Amíg azonban hiányzik a Hankis Elemér által említett mi-tudat összetevőinek nagy része, így a közös értékrend, a közös célok és érdekek, addig nem is tekinthetjük közösségi megnyilvánulásnak a települési történéseket. Ha megnézzük a társadalomelméleti alapokat, és alkalmazni próbáljuk azokat a magyar helyi társadalmakra, látható, hogy Magyarországon mind a rendszer-, mind a társadalmi integráció igen jelentős zavarokkal működik. A társadalom különböző alrendszerei közötti kapcsolatot, összhangot biztosító társadalmi kommunikáció és a piac nem tudja betölteni a szerepét, sokak kiszorulnak a közösségi folyamatokból. A gazdasági boldogulás makro és mikro szinten is nehézkes, a helyi viszonyok jelentős mértékben függnek a globális trendektől, válságoktól, így a cél a független helyi boldogulás, gazdaság kialakítása lenne. Ennek létrejöttére még akadnak is példák, de nem biztos, hogy legális keretek között működő, és a közösség egésze számára hozzáférhető formában. A kommunikáció terén hasonló jelenségek figyelhetők meg, és ott is egy sajátos, helyi nyilvános tér és párbeszéd kialakítására lenne szükség a harmonikus működéshez, függetlenül attól, hogy mennyi ellenerő működik a nagy társadalmi térben. A helyi nyilvánosság többnyire partikuláris érdekek mentén, egyoldalú kommunikációt takar, hiányzik az interaktivitás és a reflexió. Mint látható, a rendszerként működés kevés ahhoz, hogy emberszabású, élhető legyen a társadalom. Ehhez az is szükséges, hogy az emberek egy adott társadalomhoz tartozóként akarják magukat megés felismerni, önazonosságuk része kell, hogy legyen a valamilyen 108

110 csoporthoz tartozás. A szociális integráció normák és értékek útján valósul meg, amelyek körül van valamilyen elfogadható mértékű közmegegyezés. Ilyen közös normák nélkül az azonosságtudat gyengül, a szabályok hitelüket vesztik, és végül nem-betartásuk válik természetessé, az lesz elfogadott. Ez viszont a társadalmi együttélés feszültségeit élezi, mint ahogy ez a mindennapokban és a médiában is látható. Sajnálatos fejlemény a depresszív vagy hátrányos helyzetű térségekben, hogy gyakran a fő véleményformálók járnak az élen a szabályszegés tekintetében, és ők határozzák meg az uralkodó értékeket, valamint az azokhoz kapcsolódó célokat, eszközöket. Így legitimitásuk csak szűk körben érvényesül, a többiek esetében pedig kikényszerített, ami nem teszi lehetővé a velük való azonosulást. Valójában csak azoknak segít a jobb boldogulásban, akik látszólag elfogadják az új, de még nem legitim szabályokat. Azoknak azonban, akik számára a felülről meghatározott célokhoz rendelt eszközök nem állnak rendelkezésre, vagy nem tudják/akarják használni azokat, kirekesztődnek a helyi társadalomból. Merton az alkalmazkodás öt fajtáját különböztette meg (Merton 2000), megállapításai szerepmagatartásokra vonatkoznak, nem személyiségekre. Szerinte a stabil társadalmakban jellemző leginkább az I. fajta alkalmazkodás, amit ő konformizmusnak nevez. Ebben az esetben a kulturális célok, s egyúttal az intézményes eszközök elfogadása a legáltalánosabb és szélesebb körben elterjedt reakció. A Mertoni gondolkodásmódban, ha nincs értékközösség, nem is beszélhetünk társadalomról, csak társadalmi viszonyokról. A II. fajta alkalmazkodás az újítás. Ilyenkor az értékek elfogadottak, azonban ezeket a közösen kimunkált értékeket intézményesen tiltott, de gyakran hatékonyabb eszközökkel próbálják elérni, ami Merton szerint a siker csalóka látszatát kelti. Érdekes, hogy napjainkban a helyi hatalom, ha sikeresnek mondható, akkor főként újítónak számít, mivel az intézményesített eszközök elhagyásával, akár a jogszabályok megszegésével, kijátszásával tudja csak saját hatalmát, illetve a település érdekeit fenntartani. A település lakossága is főként ezekkel az ügyeskedő előjárókkal a legelégedettebb. Kérdés, hogy a helyi 109

111 hatalom mennyire és kiknek fogadja el a hasonló működési módot. A III. fajta alkalmazkodás a ritualizmus. Merton szerint ez a típus könnyen felismerhető, mert az egyén elveti a nagy anyagi siker és a gyors társadalmi felemelkedés magasztos kulturális céljait, vagy igényeit arra a szintre szállítja le, ahol azok már megvalósíthatók (Merton 2000:77). Így a ritualizmus bár elutasítja a kulturálisan felkínált célokat, amelyek segítenék a világban való előrehaladást, ezzel szűkülnek a boldogulás keretei, mégis használja az intézményes normákat és eszközöket. A magyar viszonylatokra alkalmazva feltehetően ez jellemző a lakosság többségére, akik nem szeretnének vagy nem mernek szabályszegők lenni, de nem is fogadják el a fennálló rendet, rendszert meghatározó értékeket. Feltehetően ez az a tömeg, aki nem támogatja a fennálló hatalmat, de nem is tesz ellene, közönnyel viseli a mindennapokat, elhatárolódik a társadalmi részvételtől. Érdekes kérdést vet fel Merton ezzel az alkalmazkodás típussal kapcsolatban: ha az alkalmazkodás belső döntés eredménye és ez az alkalmazkodás intézményesen megengedett, jóllehet kulturálisan mégsem támogatott, akkor minek tekintjük? Devianciának? Merton válasza: többnyire nem tekintik a rituális alkalmazkodást társadalmi problémának. A közösségi munka szempontjából jelentős kihívás az állampolgári kötelezettségeket nem vállaló, a társadalmi részvételtől távolmaradók megszólítása, motiválása. Ez azért nehéz feladat, mert, mint Merton is írja, ez az alkalmazkodás olyan társadalmak jellemzője, ahol az emberek társadalmi helyzete nagyrészt teljesítményüktől függ, és a szüntelen versengés, harc nagyfokú státusféltést eredményez. Ez állandó szorongással jár, majd a félelem cselekvésképtelenséghez, rutincselekvésekhez vezet. A IV. alkalmazkodásfajta a visszahúzódás. Ez a kulturális célok és az intézményes eszközök teljes elutasítását jelenti. Azok az emberek, akik így adaptálódnak (vagy nem adaptálódnak), szigorúan véve a társadalomban élnek, de nem a társadalomhoz tartoznak. Szociológiai szempontból ők az igazi idegenek. (Merton 2000:78) Merton szavait aktualizálva, ők a kirekesztettek vagy kirekesztődöttek. Értelemszerűen 110

112 ezek az emberek lehetnek önként, spontán, vagy kényszer hatására társadalomból kiilleszkedők. Feltehetően kevesen vannak olyanok, akik megtehetik azt, hogy többnyire függetlenül a társadalomtól, annak szabályaitól, normáitól éljék életüket. Ma sokan döntenek úgy, hogy hosszabb-rövidebb időre elhagyják az országot, és máshol keresik a boldogulásukat, várva a kedvezőbb hazai helyzetre, vagy valamilyen kényszer - munkaerő-piaci, gazdasági, családjogi - feladják a korábbi életüket és hajléktalanként, nincstelenként próbálnak túlélni. Persze, ide tartozhat több deviáns magatartás is, pl. kábítószerfüggők, alkoholisták, pszichotikusok, de a legnagyobb arányban azok a szegénységben, mélyszegénységben élők vannak, akik a peremvidékeken, perifériákon tengetik életüket, mindenféle társadalmi kötelék nélkül. Az utóbbiak esetében főként a társadalmi akciók lehetnek a legeredményesebbek rövidtávon a közösségi beavatkozási formák közül. Emberjogi kérdések, esélyegyenlőségi problémák esetén ez lehet a legkifizetődőbb és leglátványosabb módja a figyelemfelkeltésnek. A helyi kezdeményezések, azaz a közösségfejlesztés nem tesz különbséget a település lakosai között, ezért résztvevői lehetnek kirekesztett emberek is, bár őket nagyon nehéz bevonni. Viszont a közösségi munkások, közösségfejlesztők bíznak abban és tesznek is azért, hogy a közösségi cselekvés ne legyen kirekesztő, és minél több helyi életébe pozitív változást eredményezzen. Az V. alkalmazkodási fajta a lázadás, melynek jellemzője, hogy az egyén elidegenedik az uralkodó céloktól és mércéktől és a létező társadalmi struktúrán túlmutató, nagymértékben módosított új struktúrát, normát kíván létrehozni. Merton figyelmeztet, hogy a lázadás nem egyenlő a nehezteléssel, amikor valaki úgy ítél el valamit, hogy titokban a megszerzésére törekszik. A lázadó magát a törekvést ítéli el. A két érzés bár különbözik ugyan, de a szervezett lázadás a neheztelők és elégedetlenek széles tömegeire számíthat támaszul, mihelyt kiéleződik az intézmények válsága. (Merton 2000:81) A mai magyar társadalomban inkább neheztelők találhatók mintsem lázadók. Arányukat tekintve biztos többen vannak az 111

113 elégedetlenek, akik aktuális sérelmeik mentén állnak különböző zászlók mögé. Ilyen esetben érdemes megfontolni, hogy a közösségi folyamat mire irányul, és milyen eszközökkel valósul meg. A társadalmi akció ölthet radikális formát, alapvetően a békés és demokratikus eljárások jellemzik a közösségi beavatkozást. Merton tanulmányában azokra a társadalmi viselkedésekre, illetve társadalmi rétegekre kívánta felhívni a figyelmet, amelyek az anómiás állapot felé sodorhatnak egy társadalmat. Látható, hogy az eredetileg 1949-ben íródott tanulmány megállapításai a mai, posztmodern társadalmak esetében is jó elemzési szempontokat kínálnak. Az elemzés alapján elmondható, hogy csak két típus, a konformizmus és az újítás esetében elfogadottak a társadalom által felkínált kulturális célok, ami kell a közösséghez tartozás élményéhez. Az újítás, mint adaptáció szintén nem biztosítja a mi tudat kialakulását, mivel a célok eléréséhez biztosított eszközöket elveti. A Mertoni gondolatokat, illetve a belőlük levonható következtetéseket vélhetjük igazolni egy európai társadalmakat összehasonlító felmérésben. A vizsgálat 2008-ban készült 25 európai országban és a modern társadalmakban élő egyének érték-dimenzióját (Altruizmus, az individualizmus, a konformizmus, a tolerancia, a munkahelyi autonómia és az etatizmus.) kutatta. Ez alapján három jellegzetes csoportot különböztettek meg: cselekvők, szenvedők, lázadók. Más a tipológia alapja, mint Mertonnál, de itt is a szerepek és az alapattitűdök számítottak. Ez alapján Magyarországot az utolsó előtti helyre sorolták 65,9 százalék szenvedővel (akik lemondanak a cselekvő élet adta lehetőségekről), 23,5 százalék lázadóval (akik minden értéket elutasítanak) és 10,6 százalék cselekvővel (akik önmagukon túli célok megvalósítására vállalkoznak társaikkal). Az egyes országokban a lázadók száma közel azonos, leginkább a cselekvők és szenvedők számában, arányában vannak komoly különbségek. Elgondolkodtató a magyar adat, összevetve a cselekvők uniós átlagával (38%), vagy az éllovas Svédország értékével (74,9%), szembetűnő a közügyek iránti passzivitás, valamint a közösségiség hiánya. Nincsenek közös célok, 112

114 értékek és érdekek, hiányzik a mi-tudat. (Csepeli 2010) Mi állhat ennek hátterében? A kölcsönös kapcsolatoknak, az odatartozásnak, az azonosságtudatnak lehetnek súlyos korlátai, ha egy társadalom mélyen és konfliktusokkal terhelten tagolt, mindegy, hogy makro vagy mikro szintről beszélünk. Normaszegések nélkül nincs társadalmi élet, hisz épp ezek miatt alakultak, alakulnak ki a normák, melyek a közösség belső akaratát mutatják. A normaszegések figyelmeztetnek leginkább a normák fontosságára. Ha megnézzük, hogy milyen folyamatok károsítják az integráltságot, láthatóak a társadalom sérülései, hiányosságai. Az alábbi ábra segítségével Ferge Zsuzsa megpróbálta a dezintegrációs kritériumokat, elemeket rendszerezni. 1. ábra A társadalmi integráció ellentettjei, a dezintegrálódás jelenségei Makro szint: Mikro szint: Szegregálás, szegmentálás, peremreszorítás (kizárás, kiilleszkedés): Egyének közötti és kisközössége kohézió-hiány Növekvõ társadalmi távolságok csoportok között életesélyek távolodása Inkább "kvázi-intencionált" (esetleg szándékolt) következmények Elemi társadalmi részek közti kohé megtartó hálók, együttélést segít gyengülése (kiilleszkedés) Inkább "spontán" következmények ("természetes" velejárók) Inkább intencionált, Inkább kvázi- 113

115 tudatosan indukált, vagy legalábbis nem kezelt folyamatok intencionált (látszólag nem szándékolt, de fent jól eltűrt) következmények Törékeny kapcsolatok Patológiák (devianciák anómiák) Jellemzők - jelenségek és példák Egyenlõtlenség növekedés pl. kevéssé korlátozott piaci szabadsággal, redisztribúció csökkentésével; Szegénység szélesedése vagy/és mélyülése; szegény szubkultúra erősödése (egyben bizonyos deviáns magatartások újratermelési kerete) Családi kapcsolatok gyengülése; Házasodási hajlandóság csökken; válások száma nõ; Kevesebb gyerek Menekülés önfeladás s - Identitások gyengülése Szegmentált munkaerőpiac; Munkanélküliség, tartós formák is; fekete munka (normasértő) "Érdemtelen szegények megjelenése; ezzel életek ellehetetlenítése, jövőtől megfosztás Magányosodás: Egy szülõs családok, házasságon kívüli születések száma nő; Egyedül élők (magányosok) száma nõ Önfeladás kevésbé formái: s Öngyilkossá Alkohol, do ideg-elmebe szaporodása Szegmentált egészségügy, nyugdíjrendszer Kedvezményekbõl, ellátásokból kimaradók, kiszorulók Individualizáló verseny Szabálysérté számos form mindennapi Szegmentálódó iskolarendszer, Továbbtanulás nehezedése, ifjúsági Bizonyos szolidaritási kapcsolatok Normák g értékválság 114

116 munkanélküliség reménytelenség ill. gyengülnek Szegmentálódó lakásrendszer, gettósodás Lakás elvesztése, hajléktalanság Forrás: Ferge Zsuzsa: Szegénység és bűnözés, azaz: van-e dezintegrációs és civilizációs veszély? Belügyi Szemle 1999/2 Az ábrán látható, hogy a szerző a dezintegrációs jelenségeket makro- és mikroszinten rendszerezte. A jellemzőket tanulmányozva észrevehetőek azok az összefüggések, melyek a települési közösség funkciózavaraihoz vezetnek. A társadalmi egyenlőtlenségek növekedése az identitások gyengülésével és az önfeladás szélsőséges formáinak terjedésével jár együtt. A fizikai és társadalmi életesélyek egyenlőtlenségei, illetve a társadalom szegmentálódása miatt funkcionálisan is alulteljesítenek a települési közösségek, tehát a Warreni kritériumok teljesülése napjainkban még elérhetetlenebb. Így a közösségi munka közösségértelmezése szempontjából ma a legtöbb település esetében indokolt lenne az integráció erősítése, valamint a funkcionális zavarok és károk enyhítése, kezelése. Ez nem könnyű feladat, főként Magyarországon, mivel a társadalom megosztottsága olyan nagymértékű egyenlőtlenséghez vezetett, hogy a létfeltételek alapján formálódó érték, érdek és célrendszer különbsége egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy akár az egy településen belül élők is közösséget alkossanak. Alapélményünk, hogy egy ellenálló társadalmat akarunk kikezdeni és megváltoztatni, egy hatalomelvű kultúrát akarunk egy megosztott felelősségen, részvételen és együttműködésen alapuló kultúrává alakítani. (Közösségfejlesztők Egyesülete 2005) Ferge Zsuzsa egy 2008-ban az egyenlőtlenségekről írt tanulmányában így fogalmaz: Magyarországon nem egy-két egyenlőtlenség kirívóan nagy, hanem az ország szinte minden, fizikai és 115

117 társadalmi életesélyek szempontjából fontos területen az európai egyenlőtlenségek rangsorának valahol a végén áll. Vagyis rendszerszerűen nagyok, és az utóbbi években is nőnek az egyenlőtlenségek. Az egyenlőtlenségek okait három tényezővel magyarázza a szerző, mindegyik jelentős kihatással van a települési közösségek életére. Az egyik a megosztó nacionalizmus, amely a polgárok felosztását takarja nemzeti oldalra és többiekre. De jelentős a szakadás a társadalom gazdag és szegényebb rétegei között, valamint a középrétegek között is. Ahogy Ferge Zsuzsa hangsúlyozza, sokkal nagyobb a gazdagság, mint korábban, és reménytelenebb a szegénység. Az underclass esetében nincs esély a helyzet javulására, és folyamatosan újratermeli önmagát, a nemzet-megosztó politikai gyakorlat pedig tovább erősíti kirekesztettségüket. A középrétegek esetében a munkaerő-piaci státus a meghatározó, mennyire biztos és támogatott, illetve mennyire bizonytalan a foglalkoztatásuk. Ez a megosztottság a legfőbb akadálya az egyenlőtlenségek elleni kollektív fellépésnek. Így jellemző a mai magyar társadalomra az egyenlőtlenségek növekedésével a gátlástalan individuális előnyszerzés, valamint a másikat megsemmisülésig kiszorító verseny. Mindez a rasszizmus erősödéséhez és a közösségiség, valamint a szolidaritás további pusztulásához vezetett. A másik oka a társadalmi egyenlőtlenségeknek az önkormányzati rendszer működésében rejlik. Nagy a települési önkormányzatok szabadsága abban, hogy milyen feladatokat, milyen mértékben és módon látnak el. A szakmai felügyelet és ellenőrzés a központilag előidézett forráshiány miatt nem tekinthető korrekt eljárásnak, de nem is lehetséges. A jobb helyzetű települések nagyobb mozgástérrel és előnyösebb érdekérvényesítési lehetőséggel bírnak. Értelemszerűen a hátrányosabb helyzetű településeken élők nemcsak a központi, hanem a helyi redisztribúcióból is könnyen kimaradhatnak. A helyi újraelosztás a nagypolitikához hasonlóan partikuláris érdekek mentén történik, amely jelentős konfliktusokkal terheli a települések lakosainak együttélését. Mindezt tetézi, az egyenlőtlenségeket ideológiai szinten megerősítő magyar liberalizmus, amit Ferge Zsuzsa harmadik okként nevesít. 116

118 Szerinte a neoliberális fundamentalizmus hatása nálunk sokkal erősebben érvényesült, mutatja ezt a közpolitika viszonya a szegénységhez, egyenlőtlenségekhez. A rendszerváltozás óta kötelező lett volna a szegénység valamilyen szintű politikai kezelésére, de ez rendre elmaradt, mint ahogy azt a romló statisztikák is mutatják. A szegénypolitikai lépések hatásossága és hatékonysága igen csekély, hatásuk gyakran inkább káros, mintsem szegényeket támogató. Így még napjainkban is érvényes a szerző egy korábbi, 1989-ben publikált megállapítása: A fizikai életesélyek egyenlőtlensége ma azt jelenti, hogy a társadalom, a településhierarchia, a hatalmi helyzet, a végzett munka jellege, a pénz és a kulturáltság nagymértékben meghatározzák, hogy ki hány évet él, mennyire beteg vagy egészséges, mennyire kellemes körülmények között él, azaz hogyan lakik, eszik, alszik. A társadalmi életesélyek egyenlőtlenségei még sokrétűbbek. Magukba foglalják azt, hogy eleve, amikortól beilleszkedünk a családba (vagy még család sincs), egyenlőtlenek az esélyeink mindenre (lakásra és iskoláztatásra, jó munkára és jó kapcsolatokra). Egyenlőtlen az esélyünk az anyagi, a társadalmi, a szimbolikus tőkéhez való hozzájutáshoz, ahhoz, hogy képesek legyünk jogaink érvényesítésére. Ezért egyenlőtlen eséllyel, egyenlőtlen lehetőségekkel, szinte kiszámíthatóan egyenlőtlen kimenetellel választunk sorsot önmagunknak és gyermekeinknek. Mindezért nem vagyunk egyformán autonóm, saját törvényeink szerint élő állampolgárok és ezért nem vagyunk egyformán szabadok sem. (Ferge 1989:74) A társadalmi és fizikai életesélyekben tapasztalható különbségek nemcsak makro-, hanem mikroszinten is szakadásokhoz vezethet a társadalomban. Nehéz úgy közös érdekeket, közös célokat találni, hogy ilyen nagy különbségek jellemzik az egyes embereket. Míg korábban a gyenge kapcsolatok hiányát hangsúlyoztuk a státusgyarapítás, illetve a közösségi szándékok és cselekvések megvalósulása során, addig ma az erőskötések, családi, baráti, szomszédsági kapcsolatok is jelentős veszélyben vannak, nem töltik be hagyományos szerepüket. 117

119 Több nemzetközi kutatás rávilágított arra a jelenségre, hogy a jobblétben élő modern társadalmakhoz képest a poszt-szocialista országokban egyrészt alacsonyabb a baráti kapcsolatokat, valamint az informális magántársasági kapcsolatkört ápolók száma, másrészt magasabb a közéletben saját részvételét feleslegesnek ítélők aránya. (Utasi, 2002, 2008) Érdekes, a jelzett országtípusokban megfigyelhető a közösségi kapcsolatok alacsony intenzitása. A szakemberek a tradicionális közösségi kötelékek leépülésével, valamint a polgári közösségek hiányával magyarázzák a jelenséget. Szalai Erzsébet szerint (Szalai E. 2006) a fennállt szocialista körülmények között nem alakulhatott ki az emberekben az a képesség, amely a civil közösségek kialakulását eredményezhette volna, mivel a társulások vagy a tradicionális motivációval, vagy állami kontroll alatt szerveződtek. Az erős kapcsolatok hálóját átlépő civil közösségek szerveződésére nem volt lehetőség az adott korban. A rendszerváltozás lehetővé tette a civil szervezkedés újjászületését, de a kezdeti eufória után lanyhult a civil szervezetek alapításához és működtetéséhez szükséges kedv. Szociológusok már a 90-es évek elején jelezték, hogy illúzió a gyors demokratikus átalakulás. Ralf Dahrendorf szerint a demokráciába való átmenetet egy hosszan tartó folyamat, és három részfolyamatot különböztet meg benne: a politikai rendszerét (szükséges időtartama szerinte 6 hónap), a gazdasági rendszerét (6 év) és a társadalmikulturális viszonyokét (60 év). (Dahrendorf 1991) Mindez a humánerőforrást fejlesztő szakemberekben igen fontos szakmai kérdéseket vetett fel, jól mutatják ezt Vercseg Ilona napjainkban még inkább érvényes szavai: Az az én nagy kérdésem most, hogy az előző rendszer tudása, kulturális-közösségi készenléte korszerűsíthető-e, konvertálható-e állampolgári tudássá, átfordítható-e állampolgári cselekvéssé, egy modern tartalmú közösségiséggé? Ezt a kérdést érzem most a szakmánk legnagyobb kérdésének. a kulturális reprodukció kontra állampolgáriság a kérdés? Igen. Az egyik egy elemi szükséglet kiélése, ami elsősorban a szabadidő eltöltésre, a kulturális együttlétre, a pozitív élmények átélésére 118

120 vonatkozik. A másik pedig úgy érzem a felelősség felvállalása az életünk iránt, a befolyásolás igénye, és mindannak a tudásnak a megszerzése, ami ehhez fontos és szükséges, mert az állampolgárrá válás óriási tanulási folyamat. És ugyanakkor állhatatos tevékenység is. A kulturális reprodukció gyakran akció jellegű: egyszer-egyszer összejövünk, de egyébként mindenki azt csinál az életével, amit akar és tud. Az állampolgáriságnak van egy építkezése, folyamatos tanulással, rendszeres és kitartó munkával jár. Mondjuk minden héten összejövünk hétfőn és megnézzük, hogy ki mit hozott, a hét során ki mit intézett a tervekkel vagy a beadványunkkal kapcsolatban, vagy kinek milyen tárgyalása sikerült? És ekkor végiggondoljuk együtt, hogy föl kell-e kérnünk egy szakértőt, vagy el kell-e mennünk két faluval arrébb, és meg kell-e keresnünk egy másik szervezetet? Vagy azt, hogy mik a következő teendőink, hogy az a beadványunk olyan legyen, hogy! És azt ki képviselje? És ha ezen túl vagyunk, akkor mi legyen a következő feladatunk? A kádári szocializáció során nyert közösségiségben, amikor még a tsz szervezte a nagy együttléteket, utazásokat, kirándulásokat, ami után még ma is hatalmas nosztalgia él az emberekben, ennek során tehát nagyszerű szervezőkké váltak az emberek, és komolyan megtanulták a közösségi munka bizonyos elemeit. Amit azonban kulturális reprodukciónak mondtam, az nem csak reprodukció, ismétlés, fenntartása az előző korszak kultúrájának, hanem talán felélése is. Mi jön majd utána? A rendszerváltás után sokáig azt hittem, hogy ez majd kicserélődik egyfajta modern közösségiséggel, a cselekvő állampolgárisággal és létrejön egy erős civil társadalom ez a váltás most nehezebbnek tűnik előttem, mint eddig bármikor. (Vercseg 2004a) Ez a szkepticizmus nem meglepő, ismerve azokat a kutatási eredményeket, amelyek az állampolgári tudat és részvétel szintjét vizsgálták Magyarországon. (Mészáros - Péterfi, 2010, Vercseg, 2004b, Mészáros - Vercseg 2006) Az elmúlt húsz évben az idő előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a közösségi lét és az állampolgári tudat területén nincs pozitív fejlemény, sőt. Az individualizáció, az 119

121 atomizálódás, a közösségek hiánya mind -mind aláássa a társadalmi integrációt, a demokratikus közéleti működést. A társadalom jelentős részét mindez gátolja a saját ügyeit érintő ügyekkel kapcsolatos véleménynyilvánításban, a közügyek gyakorlásában. Nézzük meg, hogy a hálózatelmélet alapján mit jelent ez a kapcsolat- és közösséghiányos állapot! Már a 80-as évek közepén vizsgálták szociológusok a jelenséget. Sík Endre Hegyesi Gáborral közösen Vésztőn végzett egy kutatást, ahol a háztartásközi kapcsolatok rendszerének működését tanulmányozták. Megállapításaikat a következőképpen összegezte Sík Endre: A tranzakciók mennyisége erősen függ a társadalmi helyzettől, ami a háztartásközi kapcsolatrendszerben való részvétel társadalmi determináltságára utal, másként az erőforrások birtoklásában korábban leírt egyenlőtlenségek jelen vannak a háztartások közötti kapcsolatrendszerhez való csatlakozás meghatározásának folyamán is. (Sík 1991:91) Kutatásukban kimutatták, hogy a társadalmilag hátrányos csoportok aránya a legkevesebbet adó és kapó háztartások körében igen magas a többi csoporthoz képest. Így az idősek, az iskolázatlanok és a szegények nagyobb arányban kerültek a legkevesebbet adó és kapó háztartások közé. A cigány lakosság sajátos helyzetben van e tekintetben, mivel arányuk a nem adó háztartások csoportjában igen nagy, míg a nem kapók között arányuk átlag körüli. Ha ezeket a megfigyeléseket a mai magyar társadalomra vetítve alkalmazzuk, akkor feltehetően a helyzet nem javult, hanem csak romlott, mivel a hátrányosabb helyzetű térségekben már a tartalék erőforrásokat is felélték, a kirekesztődés mértéke a társadalmi folyamatokból mára már visszafordíthatatlan lehet. Feltételezhető, hogy a szegények, idősek és iskolázatlanok nagy aránya folytán a háztartások közötti tranzakciók száma igen alacsony lesz. Ha mindehhez hozzávesszük a magas fokú migrációt, akkor a különböző társadalmi csoportok közti kommunikáció is megkérdőjelezhető. Így előre vetíthető, hogy a lakosságot inkább az erős, mint sem a gyenge kötések fogják jellemezni. Az is 120

122 előfordulhat azonban, hogy a kapcsolatszegénység (Angelusz Tardos 1991a:47) olyan mértékű már, hogy a lakosság híján lesz mind az erős, mind a gyenge kötéseknek. Ez utóbbi egyébként is jellemző a legidősebb korcsoportra, akik magas számban képviseltetik magukat az ilyen depresszívebb térségben. Az ő esetükben az erős kötéseket az elvándorlás is megszakítja, mivel a fiatalabb generációk a városokba költöznek, magukra hagyva az időseket. A vidéki kapcsolatszegénységnek ellentmond a szakirodalomban található azon megállapítás, hogy a vidéken élők szélesebb körű, társadalmilag kiterjedtebb ismeretségekkel rendelkeznek, de ez a megfigyelés nem kimondottan lemaradó, depressziós vidékekre vonatkozott. A roma lakosság körében és a fiatal családosoknál nagyobb az esélye, hogy a családi, rokonsági, esetleg szomszédsági kapcsolatok rendszere kiterjedtebb, mint a hátrányos társadalmi csoportoké. Azok a szintén szakirodalomban megfogalmazott megállapítások (Angelusz Tardos 1991b: ), amelyek a tudásstílus kapcsán vizsgálták az interakciók mennyiségét és minőségét, arra a megállapításra jutottak, hogy a tudásgazdagság egyben kapcsolatgazdagságot, a tudásdepriváció pedig kapcsolatszegénységet is jelent, feltehetően ma is igazolhatóak. Mivel a hátrányos helyzetű térségekben nagyon alacsony az értelmiségiek aránya, illetve az iskolázottság foka, behatárolható azoknak a köre, akik a települések vezetésében részt vesznek és leginkább rendelkeznek a közéletben való szerepléshez szükséges információkkal, tapasztalatokkal és képességekkel. Könnyen észrevehető e személyek kapcsolatrendszerének kiterjedtsége a település többi lakójához képest. Feltehetően az ő esetükben nagyobb a gyenge kötések száma, mint az alacsonyabb társadalmi csoportokban, mivel magasabb iskolai végzettséggel bírnak. A gyenge kötések vizsgálata kapcsán a szakirodalmak egyöntetű megállapítása az, hogy az iskolázottabb, illetve kedvezőbb kulturális hátterű csoportok tagjainak kiterjedtebb a kapcsolatrendszere. "A társadalmi munkamegosztásban pozicionáltabb 121

123 férfiak és az idősebb korcsoportok tagjai rendelkeznek inkább ilyen erőforrással." (Angelusz Tardos 1991a:47) A gyenge kötéseket ez alapján tekintette Nan Lin a "státusz-gyarapítás" eszközének, mivel alapvetően az intrumentális cselekvésekkel hozta összefüggésbe azokat. Az erős kötéseket pedig a "státusz-fenntartó" irányultsággal kapcsolta össze. (Angelusz Tardos 1991b:74) Granovetter "A gyenge kötések ereje" című írásában (Granovetter 1991:379) fejtette ki, hogy mit is ért a kötések "ereje" alatt: "A gyenge kötések információval látják el az embereket, és olyan eszközökkel, amelyek saját társadalmi köreiben nem állnak rendelkezésre, ám az erősebb kötések nagyobb mértékben motiválják a segítségnyújtást, és általában könnyebben elérhetőek." Ideális esetben, akkor működne jól egy település, ha a lakói egyaránt rendelkeznének mindkét kötődéssel. A depressziós térségekben, ahol a lakosság kapcsolati hálója jelentősen leszűkült, megnő az erős kötések ereje, mivel ezek biztosítják a segítséget és az azonnali megoldást a bajban. Ezt támasztja alá Peter Blau, aki szerint minél alacsonyabb valakinek az osztályrétege, annál nagyobb az erős kötések viszonylagos gyakorisága. "Ez azért következik be, mivel homofiliás jellegű kötések nagyobb valószínűséggel erősek, és az alacsonyabb státusú egyének olyan sokan vannak, hogy viszonylag könnyebb számukra önmagukhoz nagyon hasonló barátokat keresni és választani." (Granovetter 1991:380) A gazdaságelméleti és hálózatfolyamati szempontok együttes alkalmazása még inkább rávilágít a hátrányosabb helyzetű csoportokban az erős kötések szerepére a bajban. Boorman a munkanélküliek viselkedése kapcsán a következő észrevételt tette: "Ha a rendszerben a munkanélküliség valószínűsége kicsi, a racionális egyén az összes idejét a gyenge kötésekbe fogja befektetni, és egy ilyen helyzet egyfajta Paretooptimális egyensúly lesz; másrészt, mivel a munkanélküliség valószínűsége magas, csak a stabil egyensúly az, amelyikben csupán az erős kötéseket tartják fent, habár ez az egyensúly nem Pareto-optimális." (Granovetter 1991:382) Ezt támasztotta alá Wellman Toronto 122

124 elővárosának segélyhálózatáról készült tanulmányában: "A közelség nyilvánvalóan a segítőkész bizalmas viszonyok egyedüli, legfontosabb meghatározó jellemzője; az első legközelebbinek rangsorolt bizalmas barátok 56 %-ára támaszkodnak baj esetén..., míg a hatodik helyre rangsorolt legközelebbi barátoknak csak a 16 %-ára." (idézi Granovetter 1991:382) Feltehetően Magyarországon hasonló eredményeket kapnánk, ha a kapcsolatok jellegét és azok tartalmát vizsgáljuk, mivel nálunk is erős gazdasági nyomás nehezedik a hátrányos helyzetű térségekre. Az erős kapcsolatok felerősödése és a hozzájuk való ragaszkodás mind a kilátástalanságból adódik. Az erős kötések felerősödésének azonban van egy hátránya is, amire Granovetter hívja fel a figyelmet: "...az erős kötésekben lévő társadalmi energiák nagy koncentrációjának az a hatása, hogy a szegények kommunikációit olyan zárt hálózatokká töri szét, amelyek között gyenge a kapcsolat; az egyének annyira zártak lehetnek, hogy ezután elveszítik a gyenge kötések kiterjesztésével járó előnyöket. Ez talán még olyan tényező lehet, ami a szegénységet önfenntartóvá teszi." (Granovetter 1991:383) Ha végiggondoljuk ezt a folyamatot, világossá válik, mennyire felértékelődhet az ilyen települési közösségekben a gyenge kapcsolatok szerepe. Ezek a kapcsolatok azok, melyek hidat képeznek az alacsonyabb és a magasabb társadalmi csoportok között, információt továbbítanak, és érdekképviseletet látnak el. Ezek a hídemberek azok, akik a véleményformálók egy adott településen. Granovetter így ír erről: Érvekkel támasztottam alá, hogy amíg az összes kötésnek nem kell gyenge kötésnek, (helyi) hídnak lennie, addig az összes hídnak gyenge kötésnek kell lennie ez a gondolat központi része annak az állításnak, miszerint a gyenge kötések döntő funkciókat látnak el a hálózat különben kapcsolat nélküli részeinek összekötésében. (Granovetter 1991:387) Ebből is látszik, hogy milyen jelentős szerepet játszanak a gyenge kötések egy település társadalmában, ezek a kötések hozzák létre azon csoportközi viszonyokat, melyeken a makrotársadalmi integráció nyugszik. Ezek a híd szerepek, gyenge kötések ma nagyon hiányoznak a 123

125 depresszív térségekben. Ez az összes fejlesztésre irányuló beavatkozásnál észlelhető. Nincs olyan társadalmi erő, amely képes a fejlesztéshez szükséges stratégiai tervezés megvalósítására, a hozzá kapcsolódó tervező, szervező, koordináló és kontrolláló tevékenység elvégzésére. Ezért nem mindegy, hogy a fejlesztés mire irányul. Csak a térségi, települési infrastruktúrára, vagy a humánerőforrásra is? Mennyire tartja szem előtt a közösségi érdekeket, vagy csak az individuális megfontolásokat veszi alapul? A hálózatelemzés technikája nagyon sok olyan társadalmi dezintegrációs problémára hívja fel a figyelmet, amely a közösségi munka irányainak pontosításánál segíthet, pl. egy-egy településrész vagy társadalmi csoport megszólítása külön kihívás lehet a közösségfejlesztő, illetve a közösségi munkás számára. Másik lehetőség társadalmi integrációs problémák vizsgálatára a társadalmi tőke állapotának mérése. Itt a konkrét kapcsolati sűrűség vizsgálatán túl, a kapcsolatok között fellelhető viszonyok, attitűdök is vizsgálhatók. Andorka Rudolf már az 1980-as évek közepétől a társadalmi tőke csökkenésével, az úgynevezett anómiás lelkiállapot terjedésével magyarázta a magyar egészségi és demográfiai mutatók rosszabbodását. Az emberi magatartás torzulásai a modern társadalomban szociológiai értelemben a Durkheim és Merton által leírt anómiás, gyökértelen lelkiállapot általánossá válásából erednek. Mindez a közös erkölcsi elvek felrúgását, a verseny felértékelődését és a személyes kapcsolatok fogyasztási cikké válását jelenti. A társadalmi tőke egyik legnagyobb teoretikusa Robert Putnam, akinek 1993-ban megjelent, Making democracy work című könyve igazi áttörést hozott a téma kutatásában, mivel kimutatta, hogy a társadalmak közösségi infrastruktúrája és a gazdasági fejlődés között kapcsolat áll fenn. A társadalmi tőke egyaránt utal az emberek közötti hálózatokra és a bizalom mértékére, valamint az emberek és az intézmények közötti kapcsolatokra. Fontossága kiemelkedő lehet az erős közösségek építése során. Megállapításait először Olaszországban, majd Amerikában végzett kutatásokkal támasztotta alá. Az említett könyv 124

126 kutatói kérdése az volt, hogy miért van az olasz tartományok között óriási különbség abból a szempontból, hogy milyen életminőséget tudnak teremteni a tartomány lakói számára egy bizonyos pénzmennyiségből. Kiderült, hogy az északi részeken kedvezőbb életfeltételek mellett kimutathatóan erősebb a társadalmi tőke, a bizalom és a kölcsönösség, s a civil szervezetek aktívabban vesznek részt a társadalom életében. E tényezők nemcsak a lelki egészségnek és a kiegyensúlyozottságnak, hanem a demokrácia működtetésének is az alapjai. A szerző egyik fő megállapítása, hogy ott működik hatékonyabban a kormányzás, ahol a polgári hagyományok erősebbek, tehát minél több a civil szerveződés, annál sűrűbb a társadalom önszerveződő hálója. Azaz kutatásai alapján a demokratikusan működő civil szervezetek nemhogy gyengítenék az állam működését, inkább stabilizálják azt. Putnam szerint négy fontosabb összetevője van a társadalmi tőkének, ezek a következők: szoros társadalmi háló, polgári részvétel, a polgári szervezetek erőssége, helyi, közösségi azonosságtudat, szolidaritás és egyenlőségtudat a többiekkel a távlati célok érdekében, a lemaradók segítése, bizalom, kölcsönösség és társas támogatás. A társadalmi tőke tehát a civil társadalom természetes alapanyaga, szövete. Az emberek hozzák létre, társadalmi kapcsolataik, csoportokban való részvételük formálása közben. Felhalmozott mértéke a kutatások szerint egy társadalmon belül az egészségi állapottól kezdve számtalan tényezőn át az adott nemzetállam versenyképességére is kihat. (lásd. Kopp Mária, Skrabski Árpád, Csáth Magdolna írásai). Csáth Magdolna egy nemzetközi felmérésre hivatkozik, amely 1990 és 1995 adatait hasonlította össze. Négy kutató - Raiser, Haerpfer, Nowotny és Wallace - huszonegy országban elemezte a bizalom szintjét, a polgári értékrend erejét és a civil részvétel mértékét ben publikált tanulmányuk szerint a rendszerváltó országokban a piaci viszonyokba való átmenet 125

127 folyamatában nagymértékben csökkent a társadalmi tőke mértéke. A mai napig hiányoznak vagy nagyon gyengék azok a mechanizmusok, tudatos intézkedések és építő cselekedetek, amelyek megszilárdíthatnák a társadalmi tőkét. A vizsgálat egyik fontos megállapítása, hogy tovább élnek az államszocializmus időszakára jellemző, a kutatók által informális társadalmi tőkének nevezett összefonódások és kapcsolatrendszerek, melyek bizonyos üzleti és politikai csoportérdekeknek, valamint a szürke- és a feketegazdaságnak folyamatos fennmaradását és működését támogatják. (Csáth 2008) Feltehetően ezek a társadalmi tőkét erodáló tényezők eredményezik azokat a rossz helyezéseket, melyeket nemzetközi viszonylatban ér el Magyarország. A Central European Opinion Research Group három közép-európai ország, Csehország, Lengyelország és Magyarország viszonylatában méri rendszeresen a lakosságot. A kutatás megállapítja, hogy a megkérdezettek országaiban különbözı mértékben ugyan, de mindenütt teljesen vagy részben elfogadott a normaszegés szükségessége. (CEORG 2001) Vajon mivel magyarázhatók ezek a társadalmi alulteljesítések? Több tanulmány is foglalkozik ezzel a kérdéssel. Az egyik lehetséges irány, amire Petr Matěju hívja fel a figyelmet. Ő a társadalmi tőke két dimenzióját különbözteti meg: a társadalmi tőkét mint közjószágot ( a társadalmi viszonyoknak az a minősége, amely lehetővé teszi az egyének számára az együttműködést és a közös cselekvést ) és mint magánjószágot ( az ember arra való képessége, hogy hatékonyan érvényesítse és mozgósítsa a társadalmi összeköttetéseknek azokat a hálózatait, amelyek a kölcsönösen hasznos cserére és viszonosságra épülnek ). (Matěju 2004). Ha a társadalmi tőke mint magántulajdon működik a poszt-szocialista országokban, akkor az aláássa a társadalmi tőke köztulajdonként való gyarapodását, mivel a verseny és az egyéni haszon maximalizálása a bizalom, valamint a szolidaritás ellen hat. Ha tovább szeretnénk pontosítani ezt a képet, érdemes megnézni olyan nemzetközi vizsgálatokat, melyekből kitűnik, hogy a hazai társadalmi tőke állapota nemcsak a poszt-szocialista országok sajátosságaiból következik, hanem a magyar speciális 126

128 értékszerkezetből, ami még a poszt-szocialista országoktól is megkülönböztet bennünket. Ilyen a TÁRKI által készített felmérés, amely a magyar értékszerkezetet vizsgálta. A tanulmány a TÁRKI A gazdasági növekedés társadalmi-kulturális feltételei c. kutatási programja keretében készült. A kutatás egy nemzetközi összehasonlító értékvizsgálat része és a célja a gazdasági intézmények társadalmikulturális beágyazottságának vizsgálata. A zárótanulmány (Tóth 2009) az alábbi fontos megállapításokat tartalmazza: Értékvizsgálatunk eredményei szerint ma Magyarország minden kétséget kizáróan ott helyezkedik el a világ értéktérképén, ahova történelme, kulturális öröksége kijelöli. Értékszerkezetünk nagyjában-egészében a nyugati keresztény kultúra keretei közé illeszkedik, választásaink, preferenciánk a nyugati keresztény világhoz tesznek bennünket hasonlatossá. Ugyanakkor értékválasztásainkban az tükröződik vissza, hogy sok tekintetben ennek a kultúrkörnek a szélén helyezkedünk el, egy zárt, magába forduló társadalomként. Tehát Magyarországot az elemzés szerint az önkifejezési értékek alapján inkább zárt gondolkodásmód jellemzi, azaz kevésbé tartjuk fontosnak a civil és politikai szabadságjogokat, kisebb mértékű a mindennapi aktív politikai szerepvállalásunk, kevésbé toleráljuk a másságot, értékszerkezetünkben kisebb szerepet játszanak az önmegvalósítási értékek, kevésbé bízunk másokban. Érdekes azonban, hogy ez a zárt gondolkodásmód egy szekuláris/racionális gondolkodásmóddal párosul. Így az elemzők összességében a magyarokat a nyugati kultúra magjától távol, az ortodox kultúrához közelebb helyezik el. Vajon milyen jellemzők alapján közelítünk inkább a keleties gondolkodáshoz? A kutatók a következő tulajdonságokat emelik ki: a magyar társadalom bizalomhiányos; nagyon kevéssé fogadja el az egyenlőtlenségeket; felemás viszonyban van a korrupt magatartás megítélését illetően; 127

129 alulértékeli az állami szolgáltatások adóárát, ezáltal magasabb elvárásokat fogalmaz meg az állammal szemben, mint amilyeneket az teljesíteni tudna. A tanulmány megállapítja, hogy fellazultak a nyolcvanas években megszokott normák, a paternalizmust nem követte a demokratizálódás. Ezzel magyarázható, hogy a magyarok kevéssé érzik magukénak az állami intézményeket, sokkal inkább továbbra is kijátszandó ellenségként kezelik azokat. A volt szocialista országokban hasonló a tendencia, de más mértékek alakulhattak ki a magyarnál keményebb szocializmus és rendszerváltás hatására. Magyarországon az egyéneknek továbbra sem gondolják, hogy nagyobb felelősséget kellene vállalni saját sorsuk alakításában. A második legalacsonyabb helyet foglaljuk el az európai országok között e tekintetben. Összességében a társadalmi tőke alacsony mértékét a következő jelenségekkel magyarázza a tanulmány: bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus. Valamennyi itt említett tényező jelen van más országokban is, de az átmeneti országokban még erőteljesebben. Magyarország még ezek közül is kitűnik sajátságos kombinációjával. A rendszerváltás óta megvalósult átmenet során nem sikerült megteremteni az újonnan létrejövő egyenlőtlenségi rendszer legitimitását, nemcsak az bizonyítja, hogy az emberek túl nagynak tartják az egyenlőtlenségeket. Ez csak tüneti jelzés. Sokkal inkább bizonyítja mindezt az, hogy Magyarországon a kilencvenes évek folyamán is, meg azóta is nagyon sokan vallják azt, hogy ebben az országban tisztességes módon nem lehet meggazdagodni, az érvényesüléshez szükség van a normák és a szabályok áthágására. (Tóth 2009:47) Magyarországon mindig is hiány volt a társadalmi tőkében, amin sokat rontott a szocializmus, amikor mindent, ami horizontális volt, igyekezett kiirtani az állampolgári tudatból és gyakorlatból. Az intézményi peremfeltételek és a kialakult túlélési technikák létrehoznak egy függőségi kultúrát, amely létrejöttével adottság lesz, saját jogon képez gátat mindenféle intézményi változás elé. Hangsúlyozni kell: a függőség kultúrája általában épül ki, az állami újraelosztás által lefedett területeken, nem csak (ahogy ezt sokan 128

130 hajlamosak leszűkíteni) a segélyezés vagy az egyéb támogatások terén. Látni kell, hogy az újraelosztásban és állami gondoskodásban érdekeltek köre sokkal, de sokkal szélesebb a manapság olyan sokat kiemelt segélyezettek és nyugdíjasok, családi támogatásban részesedők körénél. Ma Magyarországon az aktívak egy jó része és a versenyszféra vállalatainak egy része is az államtól függ. Attól az államtól, amelyet az utóbbi években nagy tempóban gyűrt maga alá a pártpolitika, tovább rombolva a közigazgatásba és a közszolgálatba, illetve a közintézményekbe vetett, történelmileg amúgy sem erős bizalmat. (Tóth 2009:51) A kutatások és felmérések tehát egy végletesen megosztott és visszafordíthatatlan egyenlőtlenségeket mutató magyar társadalmat írnak le. Ezek a sajátosságok jelentős mértékben gátolják az integráció és a közösségiség működését. Ezzel minden segítő és fejlesztő beavatkozásnak számolnia kell. A tartós és hosszú távú eredmények eléréséhez a helyi társadalmak fejlesztése, a közösségiség erősítése nélkülözhetetlen. Fejlesztés / fejlődés Ezzel elértünk a következő fogalom, a fejlesztés értelmezéséhez napjainkban. Megfigyelhető, hogy a média által bemutatott és támogatott új fejlesztések mindig nagy költségűek, a helyi hatalom által támogatottak, de a lakossági igénybevételről csak ritkán esik szó. Az infrastrukturális fejlesztés feltétele a pénz megléte. Ezzel szemben sok település költ el rengeteg pályázati, állami és egyéb támogatást, a település mégis halott ; ha az ott élőket kérdezzük, gyakran nem is tudnak az új beruházásokról, vagy nem követik a településen bekövetkező változásokat. Sok a vélekedés, de kevés a konkrét tudás ezekről a fejlesztésekről, ami szembeállítja a döntéshozókat és a civileket. Látható, hogy a helyi hatalom erőfeszítései ellenére sem történik minőségi változás, mivel az emberek nem ismerik a lehetőségeket, nincs tudásuk a céleléréshez szükséges eszközökről, nem értik azt az eljárási módot és logikát, ami a támogatások eléréséhez 129

131 szükséges. Valljuk be, nem mindenki tájékozott nemzeti fejlesztési tervekben, uniós támogatási programokban. Aki még nem került pályázatok és projektek közelébe, nem ismeri ezt a világot, az EU-s virágnyelvet. (Krémer 2003) Így, azok, akik nem vesznek részt a fejlesztésben, közömbösek és kritikusak az önkormányzat erőfeszítéseivel szemben, mivel az olyan formában történik, ami számukra átláthatatlan és követhetetlen. Nehéz csatlakozni és támogatni olyan kezdeményezést, amiben nem találja az ember a helyét, szerepét, vagy csak bábnak használják támogatás megszerzéséhez, illetve legalizálásához. Ez nem azt jelenti, hogy a lakosság nem tartja fontosnak az infrastrukturális fejlesztést, de ha hosszútávon alapvető megélhetési gondokkal küzd, akkor nem képes megfizetni az infrastruktúrát, és nem tudja működtetni azt. Számukra saját problémájuk lesz fontos, és nem az, ami épp támogatható, vagy ami politikai hasznot hoz. Az infrastrukturális fejlesztési modellben az alapellátásként megjelenő helyi szolgáltatásokat találjuk csak meg a piaci szolgáltatásokon kívül. Minél kevésbé fejlettnek mondható a térség, annál inkább így van ez. Az infrastrukturális modellben a vezetők kezdeményeznek, s ők is cselekednek. Nem ismerik, csak ismerni vélik a települési szükségleteket, ezért felesleges számukra a lakossági vélemények ismerete. A vezetők a valamiféle hatalmi pozícióban lévők, a fejlesztők, valamint a tervezés során szakértők segítségét kérik, és kiaknázatlanul hagyják a helyi szakértőket, a lakosokat. A bevont szakértők közül néhányan próbálkoznak már együttműködni az érintett lakosokkal, legalább a tervezés során, ám azok felkészületlenek a tényleges részvételre a már említett okok miatt. Nem tudnak más nagyságrendben gondolkodni, mint a saját háztartásuk, legfeljebb településük szintjén, nem ismerik a trendeket, az uniós vagy globális elvárásokat. Az infrastrukturális fejlesztési modellben készült cselekvési tervek többnyire csak egy szűk kör számára ismertek, éppen ezért a tervek gyakran nem, vagy csak kis mértékben valósulnak meg. Nagyon sok önkormányzat költ erőn felül tervezésre, melynek csupán töredéke térül meg és hoz valóban minőségi változást a 130

132 településen. Látható, hogy a fejlesztéseknél meghatározott célok és az elérésüket biztosító eszközök nem mindenki számára egyértelműek és használhatók a lakosság körében. A közösségi modell is számos csapdát rejt, mivel kiindulópontja egy jól szervezett közösség, amelyik tudja, mit akar. Fontos tanulságul szolgálnak azok az elemzések, amelyek a hátrányos helyzetű térségek és csoportok felzárkóztatását támogatási rendszerét vizsgálták. Ilyen az Open Society Foundations LHH Program első szakaszának eredményeiről szóló tanulmánya. A kutatók véleménye szerint Magyarországon az erős helyi önkormányzati intézményrendszer akadályozza azoknak a központból induló programoknak az érvényesülését, amelyek a helyi meghatározó köröknek nem kedvesek. A helyi hatalom merev struktúráját nincs semmi, ami ellensúlyozná. A kisebbségi önkormányzatok a támogatások feltételeként a helyi hatalom kiszolgálói lesznek, jelentős konfliktusokat gerjesztve a települések roma közössége és vezetői között. Meghatározó a helyi érdekképviselet, társadalmi kontroll, azaz a civil szerveződések hiánya is. A települési, térségi felkészületlenséget jól mutatja, hogy a pályázáshoz nélkülözhetetlen felsőfokú végzettségű, megfelelő szakmai tapasztalatokkal rendelkező értelmiségiek csak kívülről bevonhatóak, mivel helyben nem található ilyen humánerőforrás. Ezért nem meglepő, hogy milyen ajánlások fogalmazódtak meg a kormányzat számára a kutatók részéről a fejlesztési folyamatok támogatásához. Érdemes kiemelni közülük párat, amelyeket bármilyen közösségi beavatkozásnál is szem előtt kell tartani. Egyrészt fontos lenne a partneri kapcsolat a kedvezményezettek és a támogató intézmények között, másrészt szükséges lenne a politika hosszú távú elköteleződésére a társadalmi és területi egyenlőtlenségek kezeléséhez, harmadrészt nagyobb figyelmet kellene kapnia az időtényezőnek (a felmérés szerint legalább kilenc hónap kell egy közösségi alapú tervezéshez), negyedrészt fontos mérlegelni a megfelelő területi egységet a beavatkozáshoz. Az uniós források elosztását koordináló Nemzeti Fejlesztési Ügynökség folyamatosan készíti az egyes költségvetési ciklusokhoz köthető 131

133 támogatási konstrukciók értékelését. A szervezet honlapján ezek közül több megtekinthető. Gergely Bernadett az NFÜ Koordinációs Irányító Hatóság munkatársa tovább árnyalta, pontosította az előző tanulmány kutatási eredményeit, és a következő problémákra hívta fel a figyelmet a kistérségi tervezéssel kapcsolatban: A kistérségekből a tervezéshez és megvalósításhoz hiányzik a humán erőforrás. Presztízsberuházások, a humánerőforrás fejlesztésének (TÁMOP) fontosságát megkérdőjelezték. Több térségben hiányzik a valódi fejlesztési ötlet és elképzelés. A roma szervezeteknek speciális fejlesztésre lenne szükségük. A program intézményrendszeren belüli elfogadottsága, elkötelezettsége hiányzott. A döntéshozás és a döntések végrehajtása akadozva működött. A szakmai és politikai kommunikáció összemosódott. A személyes konzultációs/szakmai segítségnyújtási lehetőség hiánya. A szakmai monitoring hiánya. A szakmai szempontok érvényesítésének másodlagossága: a projektek valódi tartalma és célja háttérbe szorul. (Gergely 2011) A térségi humánszolgáltatás szervező, mint külső szakember, segítő akkor tud eredményesen működni, ha tudatosítja a felsorolt problémákat és rendelkezik kezelési módokkal, valamint eszközökkel. Mozgástere a környezetétől függ, mégis a közösségi munka módszereivel hozzájárulhat e problémák kezeléséhez. A térségi tervezésnél fontos alapelv, hogy a beavatkozás a humánerőforrás fejlesztése nélkül nem ér el igazi eredményeket. Azonban az emberek motiválása, bevonása és részvételének fokozása igen időigényes. Ezért nem kedvező napjaink pályázati gyakorlata, mivel hiányzik az előkészítésre és a valós tervezésre szánt idő. Ha humánszolgáltatásokról, azok szervezéséről vagy reformjáról van szó, érdemes végiggondolni, hogy kiknek szól ez a 132

134 fejlesztés. A fenntartó érdekeit szolgálja, mert meg kíván felelni a jogszabályi előírásnak, vagy maguk a szolgáltató intézmények a beruházás nyertesei? Az utóbbi esetében az intézmény és dolgozói, vagy valóban a szolgáltatások igénybevevői azok, akik élvezik a fejlesztés hozadékait? Bár a jogszabály a legtöbb esetben szabad mozgásteret is ad, mégis azt tapasztalhatjuk, hogy kihasználatlan marad ez a lehetőség, mivel a közegével rugalmasabb, empatikusabb működés plusz befektetéseit, illetve a többi intézménnyel való rendszeres kapcsolattartást, társulást és együttműködést ( kitárulkozást ) igényelné az intézményektől, amelyre sem szakmailag, sem érdekből nem vállalkoznak. Látható, hogy sok érdek van egyszerre jelen, nehéz dönteni, hogy melyik kielégítése hozza a lakosság jólétének növekedését. Különösen nagy dilemma ez, ha a fejlesztő, a segítő keze meg van kötve, mert a fenntartó vagy a szolgáltató intézmény a foglalkoztatója. Azt azonban leszögezhetjük, hogy az öncélú fejlesztés csak rövidtávon érvényesülhet, valós megoldást nem biztos, hogy eredményez. Az olyan szolgáltatások, melyek mögött nincs valós szükséglet, vagy nem élvezi a helyiek támogatottságát, sosem lesznek kihasználtak, és nem jár a felhasználók elégedettségével. A térségi szervező, koordináló szerepet magukra vállaló szakemberek egyik legnagyobb kihívása, hogy a különböző érdekeket, hogyan lehet társítani, egyeztetni a közös célok eléréséig. Minél többször adódik alkalom az érdekek közelítésére, annál nagyobb az esély, hogy a különböző szempontokat képviselő felek valamilyen közös álláspontra tudnak jutni. Egymás szükségleteinek, igényeinek, normáinak, eljárásainak megismerése lehetőséget ad a parttalan viták elkerülésére, valamint kibékíthetetlen helyzetek feloldására. A nyilvánosság keretei között zajló diskurzus megtaníthatja a résztvevőket a nyilvános viselkedésre, a kommunikációra és a felelősségvállalásra. A nyilvánosság jó eszköz a konfliktusokkal terhelt térben, átláthatóvá tesz viszonyokat és álláspontokat. Az ilyen nyilvános tér biztosítása minden jó fejlesztő érdeke, mivel így 133

135 elkerülhető a későbbi veszekedés és hárítás. Egyértelmű helyzetek kialakítása segítheti leginkább a fejlesztő tevékenységet, mivel a nyilvánosság révén feloldja azt a vákuumot, amit az információ hiánya, illetve a tájékozatlanság okozhat. Ha a településeket, térséget érintő kérdésekkel kapcsolatos információkhoz mindenki hozzáférhet, könnyebb az embereket motiválni, rávenni saját érdekeik képviseletére, valamint a cselekvésre. A szolgáltatástervezésnél, fejlesztésnél nagyon fontos a partnerség biztosítása, azaz a társadalom különböző szektorainak együttműködése. A koordinátor feladata, hogy megfelelő teret biztosítson az együttműködés kialakításához, és a valóban partneri viszonyt a fennmaradásához. Ehhez fontos a közvetítő személye, mivel olyan emberre van szükség, akit minden fél elfogad, ugyanakkor független tud maradni. Ebben az esetben biztosított egyedül, hogy a fejlesztő rugalmasan tudjon reagálni az aktuális történésekre, kihívásokra. Az ő feladata arról is gondoskodni, hogy mindenki véleménye meghallgatást nyerjen. Fontos szempont, hogy helyi ügyekben a helyiek a legjáratosabbak. Az ő ötleteik, véleményük, attitűdjük megismerése és használata nélkül nehéz elkötelezni őket a problémák megoldása iránt. A külső szakértők bevonása mindig növeli a bizalmatlanságot, és meghosszabbítja az amúgy is hosszadalmas, nehezen mozgó, olykor stagnáló folyamatokat. Ha helyben hiányoznak a fejlesztésben jártas, segíteni tudó, független szakemberek, akkor nélkülözhetetlen egy olyan befogadó, támogató és együttműködő közeg kialakítása, amely képes a rugalmasságra és a helyi hatalmi, intézményi érdekek háttérbeszorítására. A szolgáltatások tervezésénél, szervezésénél cél az lenne, hogy a hiányzó szolgáltatások pótlására szerveződő civil önsegítő, önkéntes kezdeményezéseket az intézmények erkölcsileg és szakmailag is támogassák, hiszen az a helyi közösség számára jelentős pozitív hozadékkal jár, amiből az intézmények is részesülnek. Ebben a megközelítésben a közösségi munka legfőbb 134

136 feladata ma az intézményközi együttműködés szemléleti alapjainak kialakítása és gyakorlati megvalósítása lenne, a képessé tétellel a fókuszban. III. A Közösségi munka módszereinek alkalmazási területei a térségi fejlesztéseknél (kapcsolódási pontok más modulterületekkel) 135

137 A közösségi munka elméleti kereteinek, valamint aktuális kihívásainak bemutatása után érdemes számba venni azokat a módszereket és technikákat, amelyek segítségre lehetnek a térségi fejlesztések során. A közösségi beavatkozás három Rothman-i modellje közül valószínűleg mindhárom segítheti munkánkat. A közösségi munkára tekinthetünk úgy is, hogy az járulékos hozadékkal bír a helyi fejlesztéseknél. A közösségi munka vagy közösség általi szervezés/fejlesztés szakemberek beavatkozása nélkül is végbemehet. A közösség-fejlesztés ugyanis egyszerre mozgalom és szakma. Magyarországon, bár a szakma alapjait már letették, a szakmai építkezés még nem jutott el arra a szintre, hogy minden kérdésben szakmai közmegállapodás szülessen. A magyarországi gyakorlati tapasztalatok túlnyomó része a közösségfejlesztés során jött létre, ezért a hazai irodalom főként a lokális fejlesztések során feltárt sajátosságokat mutatja be. A szakma képviselői és országos szervezete, a Közösségfejlesztők Egyesülete, azonban mindig nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy esettanulmányok, elméleti és gyakorlati összefoglalók, módszerkísérletek segítségével bemutassák, továbbá folyamatosan dokumentálják a közösségi fejlesztéseket, hozzájárulva ezzel egy tudatos és reflektált szaktevékenység megvalósításához. Éppen ezért fontos, hogy bárki, aki részt vesz egy közösségi alapú lokális fejlesztésben, tisztában legyen a szakma alapelveivel és értékeivel. Az eszközök és módszerek használata csak akkor hozza meg a kívánt eredményeket, ha betartjuk a hozzájuk rendelt alapelveket és értékeket. A közösségi munka értékei és etikája Mint minden szakma, így természetesen a közösségfejlesztés esetében is megfogalmazódtak bizonyos értékek és íratlan etikai szabályok az évek során összegyűlt gyakorlati tapasztalatok alapján. Egy adott helyzetben a közösségfejlesztés társadalmi értékeinek és alapelveinek jelentősége és használhatósága nagyban függ attól, hogy a gyakorlatban egy társadalmi mozgalomról, egy közösség által vezérelt változási folyamatról vagy egy konkrét programról van szó. A nemzetközi irodalom áttekintése alapján 136

138 Hubert Campfens a közösségfejlesztés gyakorlatának hátterében meghúzódó általánosan elfogadott társadalmi értékek és alapelvek közül a következőket sorolta fel: Táplálni és mobilizálni kell a részvételbe bevont férfiak és nők együttműködő, felelősségteljes és aktív közösségeit a kölcsönös segítségnyújtáshoz, önsegítéshez, problémamegoldáshoz, társadalmi integrácóhoz és/vagy társadalmi cselekvéshez. A társadalom minden szintjén, még a legalacsonyabbon is, fokozni kell a részvételt, és egy ideális részvételi demokráciát kell támogatni ahhoz, hogy ellensúlyozzuk a tehetetlenség és elnyomottság érzetéből adódó apátiát, frusztrációt és haragot, amely a nem fogékony hatalmi struktúrák alatt jelenik meg. Amennyire csak lehetséges és kivitelezhető, a közösségfejlesztésnek a megfelelő szervezetek, helyi közösségek kapacitására és kezdeményezéseire kell támaszkodnia a szükségletek, problémák meghatározásakor, valamint megfelelő cselekvési folyamatokat kell terveznie és végrehajtania; a cél az, hogy fokozzuk a közösség vezetése iránti bizalmat, növeljük a kompetenciát és csökkentsük az államtól, valamint az intézményi és szakmai beavatkozástól való függést. A fejlődés kiegyensúlyozott, fenntartható formáinak biztosításához megfelelő módon kell mozgósítanunk és felhasználnunk a közösségi erőforrásokat (emberi, technikai és pénzügyi) és, ahol szükséges, a közösségen kívülről (a kormányokkal, intézményekkel és szakmai szervezetekkel folytatott partnerkapcsolatok keretein belül) érkező erőforrásokat. Támogatni kell a közösségi integrációt két viszonyrendszeren belül: a különféle szervezetek közötti társadalmi kapcsolatok tekintetében, amelyeket osztályhoz tartozásuk vagy más olyan jelentős különbségek (gazdasági státusz, kisebbségi hovatartozás, kultúra, faji identitás, vallás, nemi hovatartozás, életkor, helyi lakosként eltöltött idő, vagy más, hasonló 137

139 jellemzők) tekintetében térnek el egymástól, amelyek feszültségekhez, konfliktusokhoz vezetnek; továbbá a strukturális kapcsolatokat azon szervezetek között (pl. állami intézmények, magánszektorbeli intézmények, non-profit vagy karitatív szervezetek, közösségi szervezetek és egyesületek), amelyek közösségi szinten néznek szembe a társadalmi kihívásokkal. Az utóbbi esetében a cél az, hogy kiküszöböljék a felesleges versengést, az együttműködés hiányosságait és azt, hogy ugyanazt a szolgáltatást többen is nyújtsák egy helyen. A tevékenységi köröket (pl. szolidaritás-körök) úgy kell megszervezni, hogy előmozdítsuk a marginális helyzetben lévő vagy kirekesztett emberek képessé tételét, mégpedig úgy, hogy a gazdasági, társadalmi és politikai alternatívák keresése során összekapcsoljuk őket a különböző társadalmi szegmenseken, osztályokon belüli haladó erőkkel. A marginális helyzetben lévők, kirekesztettek, elnyomottak számára biztosítani kell az alapvető eszközöket, amelyek képessé teszik őket a kritikus elemzésre és arra, hogy strukturális értelemben tudatosodjon bennük helyzetük, és mérlegeljék a változtatás lehetőségeit. (Campfens 1997) A nemzetközi szakirodalomhoz képest a hazai szerzők szűkebb perspektíva felől közelítenek az értékekhez. Ahogy már korábban bemutatásra került, a hazai gyakorlat főként a helyi kezdeményezések, azaz a közösségfejlesztés modelljét követi, így az értékek és alapelvek is inkább az ilyen típusú beavatkozásokhoz köthetők a szakirodalomban. Látható, hogy a társadalmi kirekesztés, bevonás, esélyegyenlőség még nem kapott akkora hangsúlyt, mint Nyugat-Európában vagy Amerikában. A következőkben a Varga Vercseg szerzőpáros tankönyve alapján idézzük fel az általuk legfontosabbnak tartottakat: Az értékeket vizsgálva első helyen egyértelműen a közösségiség, s a közösségben és a közösséggel való együttműködés, cselekvés áll, hiszen a szakma a demokrácia egyik összetevőjével, az önszerveződéssel, a cselekvő helyi közösségek, a civil társadalom kiépülésével és működésével 138

140 foglalkozik (Varga Vercseg 2001:66), ez határozza meg a közösségfejlesztő működési területét, s ennek kell alárendelni az alkalmazni kívánt módszereket és eszközöket. Az eredményes munkához természetesen szükség van olyanokra, akik felelősségteljesen, másokkal összefogva tudnak és akarnak mind önmaguk, mind közösségük érdekében tevékenykedni. A közösségfejlesztés során megtörténik az érintettek adottságainak, képességeinek és lehetőségeinek feltárása, ezek tudatosítása és megerősítése, a cselekvési kedv felélesztése és aktivizálása, majd szükség szerint tájékoztatás és képzés révén ezek fejlesztése, miközben zajlik a közösség összekovácsolása, a kölcsönös és minden érintett fél közötti, érdemi kommunikáció, továbbá az együttműködés feltételeinek kialakítása és biztosítása. Mindez hozzájárul az adott terület nyitásához és modernizálódásához, a szolidaritáshoz, a harmonikusabb komplex fejlesztéshez, melyek során az alulról jövő, értékeket megőrző, közösségi és a fenntarthatóságot szolgáló megoldások kerülnek előtérbe. Mint minden társadalmi beavatkozásnál, a fejlesztés során a közösségfejlesztőnek, közösségi munkásnak is szembesülnie kell olyan szituációkkal, amikor válaszút előtt áll és fontos döntést kell hoznia, hogy melyik lépés felel meg leginkább a közösség érdekeinek, de ugyanakkor a szakmai értékeknek is. Az etikai dilemmák három fő területét különbözteti meg a már idézett szerzőpáros. Ezek a következők: A beavatkozás dilemmája Lényegét tekintve ez a beavatkozás szükségességét, illetve annak jogosságát kérdőjelezi meg. Milyen felhatalmazás és jogosultság alapján, milyen tudás és képességek birtokában, s milyen mértékben lehet beavatkozni mások életébe, különösen úgy, hogy a végkifejlet a dolog jellegéből adódóan ismeretlen. Látjuk, hogy ez egy sok ismeretlenes egyenlet, melynek megoldása kellő körültekintést és önvizsgálatot igényel a cselekvő részéről. Egyértelmű, minden esetben alkalmazható válasz sajnos nincs a kérdésekre. Ha azonban a képzett, gyakorlattal rendelkező közösségfejlesztő tisztában van azzal, hogy a 139

141 nemcselekvésnek is van hatása, s felismeri, hogy ő csupán segítő, támogató, közreműködő, cselekvést motiváló és generáló szerepet tölt be, de a tevékenység végeredménye az érintettektől és nem elsődlegesen tőle függ, s mindezért még felelősséget is vállal, akkor az már igen jó kiindulási alap a munkához. Hiszen ily módon megérti, hogy a problémamegoldás nem kizárólag az ő feladata, továbbá elkerülheti, hogy illetéktelenül avatkozzon az adott egyén vagy közösség életébe. A közösségfejlesztő lojalitása - Szakmailag a közösségfejlesztő számára a helyi közösségi érdekek a legfontosabbak, saját tevékenységét is ennek kell alárendelnie. Amennyiben ezt tudatosítja önmagában, valamint mindig ez lebeg szeme előtt, akkor könnyebben tud olyan helyzetekben helyes döntéseket hozni, amikor a különböző szereplők közti érdekellentétek között pengeélen táncol. A felelősség és a lojalitás bevállalása nem könnyű terület. Gyakran kerül olyan helyzetbe a fejlesztő, amikor az állam, az önkormányzat érdeke nem esik egybe a helyi közösség érdekével (pl. pályázati kiírások, támogatások, fejlesztések esetében). Olykor nehéz szétválasztani, mi tartozik az állami, ill. a civil szervezetek hatáskörébe. Előfordulhat az is, hogy a bevonni kívánt nem kormányzati szervezet nem a teljes fejlesztési folyamatban, csak egy részében érdekelt. Mindehhez jöhet még, hogy a helyi közösségen belül is létezhetnek különböző érdekcsoportok. Ha ilyen esetekben a közösségfejlesztő szem elől téveszti, hogy mi is elsődleges feladata, és valamely fél érdekében annak pártjára áll, nemcsak saját munkáját, hanem a teljes folyamatot is ellehetetlenítheti. A gyakorlati fejlesztő etikai dilemmái Ez a legkevésbé beazonosítható és tipizálható terület. A számtalan kihívás közepette akkor képes megfelelően működni a fejlesztő, legyen bármilyen jól képzett is, ha nagymértékű önismerettel, stabil értékrenddel és jó adag önbizalommal rendelkezik. Ellenkező 140

142 esetben nehéz megfelelően dönteni a munkája során felmerülő helyzetekben, hiszen olykor úrrá kell lennie saját előítéletein; fel kell adni egyéni elképzeléseit, ha az az érintettek által nem, vagy nem úgy körvonalazódik; nem élhet vissza tudásával és ismereteivel; nem ítélkezhet, legfeljebb pártatlanul állást foglalhat, azt is csak akkor, ha erre felkérik; nem függhet, s nem teheti önmagától függővé az érintetteket vagy a fejlesztési folyamatot; képesnek kell lennie arra, hogy a háttérben maradjon, ám ugyanakkor azt is tudnia kell, hogyan mozdítható ki a holtpontról az elakadt tevékenység. Természetesen még hosszan folytatható a hasonló szituációk listája. Ezért szükséges az egyéni stratégiák kidolgozása, a folyamatos ön- és továbbképzés, az eszmecsere a fejlesztő kollégákkal és a közösségfejlesztő szakmai szervezetekkel. Már az eddig leírtak alapján is látható, hogy a közösségben való gondolkodás és cselekvés széleskörű szakértelmet kíván. Ha megpróbáljuk feltérképezni a közösségi beavatkozáshoz a szükséges szakértelmek és szerepek körét, akkor azzal szembesülünk, hogy nagyon sok szakterület ismereteit és eljárásait alkalmazza a közösségfejlesztő. Egyaránt otthonosan kell mozognia a társadalomkutatás, az adatfeldolgozás, -elemzés, az oktatás, az animáció, a vidék-, térség- és gazdaságfejlesztés, a kommunikáció és a konfliktuskezelés területén, s még sorolhatnánk a speciális készségeket, amelyek egy adott szituációban szükségesek lehetnek. Val Harris a brit közösségi munkások gyakorlatát elemezve arra jutott, hogy közösségi munkás az aktuális közösségi munkafolyamat különböző stádiumaiban különböző szakmai ismereteket vesz igénybe. Tartalomtól függetlenül minden fejlesztési munkának hasonló a folyamata. Az elemzés szerint a következő szakértelmekre van szükség a közösségi beavatkozás során: 1. Szakértelem a kutatás és az információgyűjtés területén. Lényege az információk gyűjtése különböző forrásokból, azok elemzése és az eredmények eljuttatása az emberek különböző csoportjaihoz. A 141

143 különböző területtel kapcsolatban megállapított szükségletek és az elérhető szolgáltatások közötti hézagok megvilágítása azért fontos, mert segítségükkel információt adhatunk tevékenység hasznosságáról és arról, hogy milyen irányban fejlődhetnének a jövőben. 2. Szakértelem az információk megosztásában és a kapcsolattartásban. Az információk begyűjtésénél még fontosabb az információk megosztása, azaz azok közös tulajdonba vétele. A közösségi munkások továbbadják az összegyűjtött információkat a megfelelő embereknek, közvetítenek a különböző szervezetek dolgozói között, a helyi kormányzat és a közösségi alapú szervezetek és lakosok között, azaz közösség katalizátoraként működnek. 3. Kommunikációs szakértelem. A kapcsolattartáshoz szükséges az emberek különböző csoportjaival való kommunikáció. Más-más kommunikációs módot és eszközt kell használni attól függően, hogy intézménnyel, hivatallal, lakossággal, piaci szereplőkkel vagy a lakossággal kell párbeszédet kezdeményeznie. Fontos, hogy a közösségi folyamat is kellő nyilvánosságot kapjon, így azok ismerete is nélkülözhetetlen. 4. Szakértelem a csoportmunka területén. A közösségi kezdeményezés során a különböző érdekek felismerése és egyeztetése folytán létrejövő (munka)csoportok megszervezése, működésük támogatása, esetleg képessé tételük szintén a közösségi munkás kompetenciája lehet. A szakembernek meg kell értenie a csoport dinamikáját, s segítenie kell másoknak is, hogy ezt megértsék, és azon kell munkálkodnia, hogy a csoportmunka hatásos legyen. Felléphet segítő, oktató, szervező, támogató, információgyűjtő vagy akár bölcsődei munkásként is. Értenie kell annak megválasztásához, hogy melyik szerepet vállalja magára egy csoporton belül, illetve, hogy a csoport növekedésével és változásával miként kezelje az idővel felmerülő változásokat. (Harris 2005) 5. A stratégiák és taktikák fejlesztése. Az információk, adatok, vélemények, attitűdök felmérése és összegyűjtése után a közösségi tervezés, valamint a cselekvési terv elkészítésénél nagyon fontos a 142

144 stratégikus gondolkodás. A közösségi munkás egyik legfontosabb és legnagyobb felelősséget igénylő feladata, hogy feltárja a közösségek számára az előttük nyitva álló lehetőségeket, valamint az e lehetőségek mellett és ellen szóló érveket, megkönnyítve ezzel a választást és a döntést. Fontos, hogy megfelelő tanácsokkal tudja ellátni a közösségi folyamat résztvevőit, kellőképpen motiválja az érintetteket és segítsen az egyes tevékenységek sorrendjének kidolgozásában. A helytálló diagnózis készítése és a hosszú távú gondolkodás, a változás komplex folyamatának megértése, valamint a következmények számbavétele mind-mind nélkülözhetetlen a közösségi tevékenység eredményességéhez. 6. Tárgyalási szakértelem. A különböző érdekcsoportok, szervezetek közötti egyeztetéshez, az együttműködések kialakításához, a hosszú távú partneri kapcsolat kiépítéséhez nélkülözhetetlen a jól átgondolt és eredményes párbeszéd kezdeményezése, valamint fenntartása. A tárgyalás eredményessége függ a megfelelő környezettől, a szükséges feltételek meglététől, a tárgyaló felek felkészültségétől és szándékától. A közösségi munkások sokat segíthetnek a jó gyakorlatok terjesztésében, de segítséget is nyújthatnak a csoportoknak, hogy dolgozzák ki a saját maguk számára leginkább elfogadható gyakorlatot. 7. Források gyűjtése. A forrásteremtés technikáinak, módszereinek ismerete és alkalmazása nélkülözhetetlen a közös tervek megvalósításakor. A közösségi munkásnak tisztában kell lennie a megszerezhető forrásokkal, a megszerzési módokkal, illetve jól kell tudnia megtervezni és kiválasztani az adott forrásigényhez leginkább használható módot/módokat. Lesznek olyan támogatási lehetőségek, amelyek több forrás összehangolt bevonását igénylik, ilyen esetben sokat segíthet a közösségfejlesztő a forrásteremtés összehangolásánál. 8. Képzés és oktatás. A közösségi munka célja a képessé válás folyamatának segítése, ezért a közösségi munkásnak értenie kell ahhoz, hogy saját szakértelmét másoknak átadja, illetve megszervezze a szükséges ismeretekhez, képességekhez való hozzájutást. A közösségi munkás segítséget tud nyújtani a résztvevőknek olyan készségeik 143

145 kifejlesztéséhez, amelyek által jobban be tudják mutatni problémáikat, képesek lesznek hallatni magukról, hatékonyabban tudják megszervezni magukat vagy tevékenységüket. 9. Önmotiválás. Már említésre került, hogy sokféle ismerettel, készséggel, képességgel kell rendelkeznie a közösségi munkásnak, hogy eredményes legyen a közösségek támogatása során. Ehhez kellőképpen innovatívnak, motiváltnak kell lennie, valamint nyitottnak a folyamatos tanulásra. Önállóan kezdeményezőnek kell lennie, képesnek az önálló munkavégzésre és saját támogató hálózata kialakítására, amelyek segítségével képes lesz megbirkózni a közösségekben, illetve a közösségek és a helyi önkormányzatok között felmerülő konfliktus- és válsághelyzetek sokaságával. A közösségi munkás, alkalmazási viszonyának megfelelően, gyakran dolgozik izoláltan, megfelelő támogatás vagy szupervízió nélkül. Gyakran megesik, hogy egy közösségi szervezeten/területen belül ő az egyetlen, akinek részletes ismeretei vannak a közösségi munkáról. 10. Képviselet. Az etikai kérdéseknél már említésre került a beavatkozás dilemmája. A közösségfejlesztő kerülhet olyan helyzetbe, amikor a közösséget neki kell képviselni, illetve az ő független szerepére van szükség. Épp ezért nem mindegy, hogy meg tudja-e állapítani: mikor szabad (sőt! kell) ezt a képviselő szerepet fölvállalni, és mikor kell a háttérben maradni, mikor szolgálja leginkább a közösség fejlődését, önállóságát. 11. Az emberek menedzselése. A közösségi munkás sokféle szerepet hordozhat egy közösségi folyamatban. Szervező, koordináló, bátorító, támogató, és még sorolhatnánk az aktuális helyzetben szükséges szerepeket. Mivel ő az a személy, akinek leginkább látnia és értenie kell a folyamatot, ezért egyben kontroll szerepet is betölt. A közösségi folyamat menedzsereként őrködik a megvalósítás fölött, valamint a közösen kitűzött célok teljesülésén. (Harris 2005) A közösségfejlesztő szerepei 144

146 Alison Gilchrist a közösségi munkás szerepeit taglaló tanulmányában öt nagy csoportot különböztet meg: szervező, szószóló, kihívó, fejlesztő és támogató. (Gilchrist 2005) A szerepek folyamatosan változnak a munkafolyamat egyes fázisaiban, attól függően, hogy mit igényel az adott szituáció. Kezdetben az irányító, szervező szerepkör a domináns, majd ahogy a helyi közösség egyre aktívabbá válik, úgy húzódik vissza a fejlesztő az irányító pozícióból egy továbbra is aktív, de inkább bátorító, támogató szerepkörbe. A közösségfejlesztő, közösségi munkás adott helyzetben játszott szerepe a szituáció több tényezőjétől függ, de leginkább attól, hogy miként tud segíteni a résztvevőknek feladataik elvégzésében. Szervező A munka kezdetén a csoport megszervezése a közösségi munkástól a szervező-irányadó szerepet igényli. Az emberek szervezése, a kapcsolattartás, a program képviselete és elfogadtatása, a támogatók megnyerése, stb. mind-mind a szervező szerep részét képezik. Szószóló Nem a leggyakoribb szerep, mivel a közösségi munka célja, hogy az emberek önmaguk képviseljék saját magukat, és maguk folytassanak párbeszédet a tárgyalási helyzetekben. Csak addig fogadható el, amíg a közösség tagjai nem érezik magukat felkészültnek erre a szerepre, vagy nem lehetnek saját véleményük képviselői. A közösség iránti felelősség ebben az esetben is hangsúlyos. Kihívó Ebben a formában igen provokatívnak tűnhet a közösségi munkás szerepe, de ne felejtsük el, hogy a cél a fennálló egyenlőtlen hatalom- és erőforráseloszlás megváltoztatása. Ez leginkább a társadalmi akció gyakorlatára jellemző, ahol a közösségi munkásnak szembe kell szállnia az előítéletekkel, elnyomással. Itt a konfliktuskezelési módok adhatják a közösségi munka javát. Fejlesztő Mondhatni a közösségi munka kulcsa, hogy mennyire képes a közösségfejlesztő megfelelni ennek a szerepnek. A közösségi munkás segíti a vele együttműködőket új tapasztalatokhoz jutni, s így a már meglevő készségeiket, tudást és ismereteket fejleszteni. Csak akkor tekinthető egy közösségi folyamat eredményesnek, ha a résztvevőknek 145

147 lehetőséget ad arra, hogy megosszák és fejlesszék tudásukat, reflektálva egymás tapasztalataira, illetve információt szerezzenek a közélet őket érintő területeiről. Támogató - Ez a szerep bír a legszélesebb tartalommal, mivel több interperszonális munkamódszer alkalmazását is igényli. Ilyenek például az emberek bátorítása, motiválása, a jogi és általános tanácsadás, az önbizalom-építés, a stratégikus gondolkodás, forrásteremtés. A szerep lényege az érzelmi és gyakorlati támogatást nyújtása a felhasználóknak az éppen adott helyzetben. A szerepek tartalma, illetve alkalmazása nagyban függ a közösségi munkás személyiségétől, hozzáértésétől, motivációitól, valamint attól, hogy az adott szituáció mit kíván meg. A közösségi folyamat fázisai Varga A. Tamás a szerepek pontosítását összekötötte a közösségfejlesztés egyes lépéseivel, fázisaival. (Varga 1988) Szerinte a fejlődés tulajdonképpen egy mozgásokkal teli közegben valósul meg, ahol sűrű a társadalmi érintkezés, az interakció. Ezért a fejlesztői munka első fázisa az új mozgások létrehozásáról szól. Ez főként a lakosság bevonását, a kapcsolatépítést, a megfelelő kommunikációs csatornák felkutatását és kialakítását, valamint a ráhangolódást jelenti. A folyamatot kezdeményező közösségfejlesztő, közösségi munkás főbb szerepei: kezdeményező, bátorító, ösztönző, interjúkészítő, nyilvános beszélgetéseket facilitáló, a folyamat kibontakozását módszertanilag segítő szakember. Az első fázissal akár párhuzamosan kezdődhet a második fázis, mivel az a helyzet feltárása. Ez leginkább egy társadalmi-gazdasági diagnózissal egyenértékű, ami akkor tekinthető igazán eredményesnek, ha a közösség nem-szakember tagjai is aktív szerepet vállalnak az elkészítés során. Mindez lehetővé teszi, hogy a településről és annak lakosságáról megszerzett tudás elsősorban azok birtokába kerüljön, akik a leginkább érintettek. Így a közösség saját maga fedezheti fel értékeit, korlátait, ami könnyebbé teszi a problémák beazonosítását, a velük való 146

148 szembesülést, valamint a megoldások keresését. Az utóbbit segítheti a helytörténeti, településszociológiai, statisztikai és a különböző szakterületekről beszerezhető információk megszerzése és elemzése. A második fázisban használatos szerepek: katalizáló, koordináló, támogató, megerősítő, szakértő. A harmadik fázis a közösség véleményének, késztetéseinek és cselekvési potenciáljának feltárása. A későbbiekben elkészülő cselekvési tervben ezek és a már beazonosított problémák jelentik majd a kiindulási pontot. Szintén akkor tekinthető eredményesnek ez a fázis, ha a folyamatot nem külsősök, hanem a közösség maga végzi. Így a fázisra jellemző közösségi munkás szerepek: módszertani szakértő, szervező. A negyedik fázis a feladatok közös rangsorolása, a problémamegoldó folyamatok tervezése, a cselekvési terv és az önsegítő projektek készítésének időszaka. Fejlesztői szerepek ebben a fázisban: elemző, tervező, fejlesztő. Ötödik fázis: Az elkészült tervben megfogalmazódó feladatokhoz szükséges humánerőforrás szervezése és a különböző tevékenységek, projektek beindítása. Az intézményépítést, új szervezetek életre segítését foglalja magába. A cél az új közösségek, intézmények működési feltételeinek kialakítása, így a tagok képzése, a cselekvéshez szükséges attitűd és technikák elsajátítása, valamint az információs rendszer és a nyilvánosság fórumainak létrehozása. A megjelenő szerepek: tanácsadó, módszertani szakember, képző, szakértő. A hatodik fázis a megvalósításhoz szükséges belső és külső partnerek megkeresése és aktivizálása: kapcsolatszervezés, hálózatépítés a helyi, országos és nemzetközi szervezetek között, konfliktuskezelés, érdekérvényesítés. A fázis jellemző szerepei: kapcsolatszervező, hálózatépítő, konfliktuskezelő, tárgyaló, agitátor, ügynök, ügyvéd, megbízásos tárgyalófél ( követ ), stb. A hetedik fázis a projekt egészének koordinálása, a közös célok teljesülésének kontrollálása, a megvalósult folyamatok értékelése és az esetleges korrekciók megtétele. Fontos, hogy egy közösségi folyamat sosem ér véget, mivel mindig újabb feladatok merülhetnek fel, és a 147

149 közösségtől függ a továbblépés lehetősége. A folyamatos kontroll és értékelés lehetővé teszi az új tervezési folyamatot, amely a továbblépés záloga. Az elért eredmények pedig jól használhatok a lokális közösség megerősítésére, a helyi hatalom ellensúlyozására, valamint a döntéshozók befolyásolására. Szerepek: koordináló, facilitáló, lobbizó, érdekképviselő, tanácsadó, stb. A Varga A. Tamás által leírt fázisok minden közösségi beavatkozás estében irányadók, függetlenül attól, hogy az mire irányul. Látható, hogy az ilyen típusú beavatkozás mindig a lehetőségek feltárásától jut el a konkrét cselekvésig, mindegy, hogy mi is a fejlesztés tárgya, a nyilvánosság, a gazdaság, a szolgáltatások, vagy valami más. A szükséges szerepek és módszerek függnek attól is, hogy fejlesztőként vagy közösségi munkásként van jelen az ember a folyamatban. Közösségfejlesztőnek a kívülről érkező segítőt, az átmeneti beavatkozót hívjuk, aki kívülállásával ellenpontozza a helyi viszonyokat, s a hozzá való rendelődés (önbemutatás) arra készteti a közösséget, hogy kívülről lássa és elemezze önmagát, s így, kilépve a szűk keretekből, más nagyságrendben gondolkodjon önmagáról, másképp tervezzen és cselekedjen. A közösségi munkás viszont helyi (szak)ember, aki együttműködik mind a kialakult helyi közösségi szerveződésekkel, mind a külső közösségfejlesztővel, oroszlánrésze van a közösség általi fejlesztés koordinációjában, s szervezőmunkával segíti a közös elképzelések megvalósítását. Mind a fejlesztőnek, mind a közösségi munkásnak fel kell azonban készülnie a szűkebben és tágabban értelmezett szerepek teljesítésére is. A közösségi munka kifejezést egyszerre értjük az érintettek, tehát a nem-szakemberek közösségi aktivisták, önkéntesek és a szakemberek kezdeményező és segítő tevékenységére, elsősorban a szociális területeken. (Vercseg: 2011b:47 ) A közösségfejlesztés módszerei A közösségi beavatkozás egyes fázisaiból kiderült, hogy minden fejlesztés alapja a (potenciális) cselekvők körének megtalálása és annak a lehető legszélesebb körré szervezése. A cselekvők központi magja a 148

150 közösség véleményformálóiból áll össze, szélesebb köre pedig a fokozatosan köréjük csoportosulókból (Biddle, 1965). A folyamat első fázisában leírt mozgásokat a közösségfejlesztő(k) és a központi mag hozza létre, majd e mozgások kiterjednek a folyamatosan bekapcsolódó, szélesedő körre, amely egyre inkább átveszi a kezdeményezést, és folyamattá szervezi a tevékenységeket. Bár csak az első fázisban cél, hogy a lehető legtöbb lakost vonjuk be a közös gondolkodásba, és tegyük őket a közjóért cselekvővé, mégis az egész folyamat kulcsa az emberek aktivizálása, amelyre számtalan módszert ismer a szakma. Nem véletlen, hogy ez a legnagyobb módszercsoport, amely az aktivizáló módszerek (Varga Vercseg 2001:103) gyűjtőnevet kapta. A módszer kiválasztása függ a bevonni szándékozott népesség nagyságától. A közösségfejlesztés egyik fő szakmaépítő törekvése, hogy a módszerek hatókörét tágítsa. A kisebb lokalitásokban (kb lakosig) sikerrel alkalmazhatóak az időigényes, embertől emberig ható módszerek, mint pl. az interjú, és a már szélesebb körhöz is eljutó, de még mindig személyességen alapuló közösségi felmérés, ám táguló körökben - kistérség, megye, régió - ezeknek a módszereknek az alkalmazási lehetőségei fokozatosan csökkennek. Ezeken a szinteken az embertől emberig módszereket inkább a szervezettől szervezetig módszereknek kell felváltaniuk. A személyesség, a megszólítottság, valamint az élő kommunikáció természetesen e szinteken is nagyon fontos, s ezeket szervezeti találkozókkal, közös akciókkal lehet hasonlóképpen biztosítani, mint az embertől emberig szinteken. A térségi, kistérségi munka gátja, hogy hiányoznak azok az eszközök, amelyek képesek nagyobb területi népesség aktivizálására, bevonására. Az eddigi közösségfejlesztő munkák tanulsága, hogy a kisebb településeken is nehéz a mozgások beindítása, jóllehet ott még átlátható és élhető társadalmi viszonyok a jellemzők. A térségi munkánál nagyon nehéz a közös ügyeket beazonosítani, a közös érdekeket tudatosítani. Bár vannak térségi, kistérségi szervezetek, de ezek többnyire csak egy projekt erejéig működnek, van, hogy a kényszer szülte őket, így nem tudnak a hosszú távú fejlesztésekhez elég hátteret 149

151 biztosítani. Térségi szinten nincs elég szervezőerő, sem megfelelő tér és alkalom a közös ügyek artikulálódásához. Hiányzik a folyamatos és rendszeres kommunikáció a térségek jelentős intézményei, a különböző társadalmi szektorok között. A partnerségi viszony kialakítása csak bizalmi légkörben lehetséges, de napjainkban ennek útját állja a megosztó és csak rövidtávon tervező politika, valamint a túlélést is csak nehezen biztosító gazdasági helyzet. Az intézményi működés, nélkülözve a racionalitást és a fenntarthatóság elveit, a pozíciók megtartását és a túlélést mindennél előrébb tartja. Mindez kizár mindennemű együttműködést nemcsak települési, de térségi szinten is. Ezért nagyon fontos a közösségi munkában, hogy a települési szinteken kívül, térségi szerveződést is támogassa. A munkamódszerek helyes megválasztása és következetes használata nagyon fontos a hiányzó bizalmi légkör megteremtéséhez. A módszerek helyes megválasztásának művészete A közösség általi fejlesztés folyamatát többféle munkamód és technika ötvözete jellemzi. A módszerek kiválasztása mindig az adott helyzet függvénye, mivel a folyamat több szereplős, szerteágazó, és gyakran mutat fel váratlan fordulatokat. Ezért jut nagy szerephez a fejlesztő személye, felkészültsége és rugalmassága a folyamat kezelése során. A közösségi munkában nagy teret kapnak az egyéni ötletek és megoldások, valamint a rögtönzések is. Éppen ezért fontos, hogy a fejlesztők tisztában legyenek a beavatkozás következményeivel, illetve annak hatásaival. Ez lehetővé teszi a gyors korrekciót, de a helyes irány megőrzését is. Nem lehet tehát egy általános sémát alkalmazni, mindig az adott helyzethez kell igazodni. A települések lakosságának felkészültsége, szervezettsége nagy előny a fejlesztési folyamatban, de ennek hiánya sem szegheti kedvünket. A kiindulópont mindig a közösség aktivitásának erősítése, így azok a módszerek kerülnek előtérbe, melyekkel biztosítható a kapcsolatok és a kommunikáció kellő sűrűsége. Egy szervezett helyi társadalomban is lehetnek még olyan intézmények, formális közösségek, amelyek bevonása célszerű. Sok esetben a helyi szervezetek 150

152 tevékenysége saját magukra irányul, nem a helyi közjó érdekében dolgoznak, ezért érdemes megpróbálni a szervezeti célok kibővítését. Amennyiben a helyi közösség szervezettségi szintje alacsony és/vagy kívánatos új szervezetek létrehozása is, az aktivizálásra nagyobb súlyt kell fektetni, és a fáradságos, de idővel megtérülő személyes felkereséssel, interjúk készítésével érdemes kezdenünk a lakosság bevonását, aktivizálását. A közreműködők településről nyerhető ismereteinek bővítése, valamint egymás véleményének megismerése mindig hozzájárul a közösségi szerveződés megindulásához. Az egymástól tanulás vagy egy közös képzésen való részvétel mindig a bizalmi kapcsolatokat erősíti. A közösségfejlesztésben mindig nagy szerepet kaptak például a népfőiskolai jellegű előadássorozatok vagy facilitált tréningek. A módszerek megválasztásánál előny, ha a fejlesztő jó ítélőképességgel rendelkezik és kellő képen flexibilis a kiválasztás során. A kiválasztott módszer akkor tekinthető eredményesnek, ha az a lakosság minél nagyobb körében jelentős minőségi változást eredményez, valamint hozzájárul a demokratikusabb társadalmi működéshez. A helyi szükségletek feltárása és a lehetséges szükségletkielégítési módok felkutatása, kiválasztása akkor tekinthető igazán hasznosnak és sikeresnek, ha az egy közös tanulási folyamat eredménye. A helyi lakosság bevonása a szükségletek felmérésébe multiplikátor hatású, mivel olyan területek, igények és szükségletek is bekerülhetnek a felmérésbe, amelyekkel egy-egy adott szakterület célirányos megközelítése nem foglalkozik. A települési közösség tagjai lehetőséget kapnak saját maguk, egymás, valamint a lakóhely megismerésére, egymáshoz való viszonyaik megtapasztalására, megértésére, a közös értékek, hagyományok, ismeretek átadására, a helyi társadalom és kultúra életben tartására, áthagyományozódására. Minden olyan pluszt eredményezhet egy fejlesztési folyamat során, ami hosszú távon is biztosíthatja a beruházás megtérülését. Azokon a településeken, ahol nem biztosított a lakosság részére a megélhetés, sem helyben, sem még 151

153 vállalható távolságon belül, ott mindenképpen érdemes átgondolni, milyen közösségi megoldások születhetnek a probléma megoldására. A közös vállalkozás nem csak közös cselekvést, hanem az egyéni terhek megosztását, valamint az egymásért való közös felelősségvállalást is jelenti. A közösen átgondolt és elképzelt jövő erőt adhat a depresszív térségekben a saját és a közösségi érdek képviseletére. Ha körvonalazható az erőfeszítések várható eredménye, és az reálisnak tűnik, akkor bátrabban vállalják fel az emberek saját sorsuk irányítását. A régóta fennálló ellentétek és konfliktusok meg-, illetve kibeszélése, ha megfelelő alkalom adódik, átlendíthet egy-egy lakossági csoportot a tehetetlenség és bizonytalanság érzetén. Az egészséges mentális környezet hozzájárul, hogy ne egy állandóan gyanakvó, egymásban hibát kereső, valamint irigy közegben éljenek emberek, hanem képesek legyenek kontrollálni a helyi társadalom visszásságait, és tudjanak a közös értékrendhez igazodni. Az elméleti fejtegetéseknél mindig nagy hangsúlyt helyeznek az integrációs intézmények, -mint család, iskola, munkahely - szerepére, de kevés figyelmet kapnak a közösségi és lokális intézmények, amelyek a helyi identitás hordozói és átörökítői. Ezen intézmények megfelelő működése, a bennük folyó kommunikáció gyakorisága, a találkozáshoz szükséges megfelelő környezet és tér, mindmind az élhetőbb közösség kialakítását szolgálja, valamint az elköteleződést és a felelősségvállalást növeli a közösség irányában. A közösségfejlesztő módszerek fajtái: Aktivizáló módszerek Helyi nyilvánosságot fejlesztő módszerek Együttműködést fejlesztő módszerek Gazdaságfejlesztési módszerek A települések feltárására, megismerésére vonatkozó módszerek Aktivizáló módszerek 152

154 A módszerek e csoportja nemcsak egy a sok közül, hanem a közösségfejlesztés jellegéből adódóan ez a folyamat egyik legelemibb része. Hiszen az, hogy a helyi lakosokat és egyéb érintett szereplőket megszólítsuk, bevonjuk, együtt gondolkodásra és együttműködésre bírjuk, s hogy ezt az aktív részvételt mindvégig fenntartsuk, a fejlesztőmunka alapja. Számtalan kipróbált módszer alkalmas erre, de nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem, hogy e módszerek folyamatosan finomításra szorulnak az adott célcsoport sajátosságainak megfelelően. Vagyis itt is igen nagy szükség van a közösségfejlesztő szakember rugalmasságára, alkalmazkodó-készségére, valamint arra, hogy a bevált módszereket az adott környezethez, a konkrét feladathoz igazítsa. Az aktivizáló módszerek a bevonás mellett az önképzést is célul tűzik, s az ismeretek gyarapításának, valamint a közösségben való cselekvés kipróbálásának lehetőségét is hordozzák. Ilyenek a párbeszédkörök, mint pl. az önképzőkör és tanulókör. Az önképzőkörök lehetővé teszik a kiscsoportos párbeszédet, tehát az érzelemvezérelt viták és a saját álláspont vélt vagy valós igazának bizonygatása helyett az egymástól eltérő ismeretek és vélemények ítélkezés nélküli meghallgatása, megbeszélése, valamint az új lehetőségek mérlegelése kerül előtérbe. A párbeszédben mindenki egyenlőként és aktívan vesz részt, nincs semmiféle előre elvárt eredmény. A hangsúly az eltérő álláspontok megvizsgálásán és megértésén van, a cél pedig a bennük rejlő közös pontok összegyűjtése és közös kiinduló alapként történő felhasználása. Kreatív együttműködés során közelednek az álláspontok, bővül az egyén tudása, és mindeközben összekovácsolódnak a résztvevők, azaz kialakul a mag, amire a további fejlesztőmunka épülhet. A párbeszédkör témái nagyon változatosak lehetnek, a globális felmelegedés hatásaitól a gyógynövénytermesztés módszereinek megismerésén, vagy a nyelvtanuláson át a település/térség gazdasági és kulturális lehetőségéig szinte bármi. Fontos, hogy a témát is maga a közösség határozza meg a helyzetfelmérés során: mi az, amire leginkább szükségük van, mi az, ami 153

155 továbblépést eredményezhet mind az egyénnek, mind a közösség egészének. Fontos a helyi kezdeményezéseknél az önképzés mellett az önszerveződés is. Erre ad jó lehetőséget a Tankatalógus módszere, amely egyfajta leltár a helyi humán erőforrásról. Ugyanerre alkalmas még a Tanítana-tanulna címjegyzék, de a végeredmény megjelenhet akár egy évkönyv vagy kalendárium részeként is. A módszer fő célja részben az önszerveződés ösztönzése, a partnerek egymásra találásának elősegítése, részben pedig a helyben meglévő tapasztalat, ismeret és hozzáértés feltérképezése, közzététele, hogy így azok a helyi fejlődés tényezőjévé válhassanak. A lokális közösségi munka egyik legkedveltebb módszere a Közösségi felmérés, mivel ez esetben tulajdonképpen egy gyűjtőmódszerről van szó. Többek között magában foglalja az aktivizáló és feltáró módszerek többségét, mint amilyen az interjúkészítés, a nyilvános beszélgetések, a jövőműhelyek, valamint a közösségi megkérdezés. Ezért gyakorlatilag nem is egy módszer, hanem egy összetett közösségi fejlődési folyamat áll a központban. Ennek megfelelően a módszer alkalmazásának célja is többrétű, ide tartozik például a közösség tartós fennmaradásának támogatása; a helyi lakosság aktivizálása, s ennek segítségével a helyi cselekvés beindítása; a helyi nyilvánosság fórumainak megteremtése, továbbá lakossági cselekvési terv elkészítése, melynek megvalósítása során a helyi lakosság is aktív szerepet vállal, ami hozzájárul az együttműködés, a partnerség kialakulásához is. Fontos megemlíteni a közösségi felmérésnél használatos interjút, mert az itt alkalmazott interjú funkciója eltér az egyéb területeken (pl. szociológia, pszichológia) ismert interjúkétól. A közösségfejlesztésben a hangsúly a tények, vélemények, stb. feltárásáról és kielemzéséről áttevődik az aktivizálásra, a helyi szereplők bevonására, a cselekvő részvételre buzdításra. Ezek az interjúk elsődlegesen a helyi közérzetre kérdeznek, és a helyi közösség véleményformálóival készülnek, akik az interjú végén javaslatot tesznek a még 154

156 megkérdezendők személyére, ami megint csak elősegíti a hálózatépítést. A közösségfejlesztő fő eszköze az interjúkészítés során az empátia, a segítő odafigyelés, a meghallgatás. Az interjúk tartalma legfeljebb csak részleteiben, de akkor sem személyhez köthetően kerülhet nyilvánosságra. Az interjúk során kialakul egy ismerethalmaz a helyi lakosságot foglalkoztató problémákról, de a prioritások felállítása itt még lehetetlen, ezt a nyilvános beszélgetések után lehet elvégezni. A nyilvános beszélgetések a közösségi felmérés folyamatán kívül is nagyon fontos szerepet töltenek be a közösségi munkában, mivel lehetőséget biztosítanak az információk nyilvános és szabad áramlásának, a nézőpontok megismerésének és ütköztetésének, valamint egy közös álláspont kialakításának. A közösségi felmérés során az elkészített interjúkban megjelenő vélemények, valamint problémák napvilágra, és megvitatásra kerülését szolgálja. Az első nyilvános beszélgetésen a közösségfejlesztő ismerteti az interjúk eredményét, vagyis a megismert problémákat, esetleg problémalistát is körbe adhatnak, és arra kérik a megjelenteket, hogy közösen gondolják át, beszéljék meg a problémák fontosságát és a megoldási lehetőségeket. A nyilvános beszélgetések fő funkciói a következők: a helyi lakosság új megközelítésben láthatja a problémákat; ráébredhet arra, hogy nincsenek egyedül, közösek a gondok; az együttműködés során közösségi felelősségvállalás alakulhat ki, továbbá hozzásegíthet a probléma-megoldáshoz. A nyilvános beszélgetések mellett a kérdőíves lekérdezés, illetve azt megelőzően a mintakérdezés segíthet a közösségi problémák és szükségletek szélesebb körű pontosításában, illetve a vélemények feltárásában. Amennyiben nincs mód vagy lehetőség az elegendő számú interjú elkészítésére, vagy ha további tájékozódásra van szükség, akkor segíthet a mintakérdezés módszere. A mintakérdőív átfogó, nyitott kérdéseket tartalmaz minden életterületre (helyi identitás, a település külső megjelenése, jövőkép, munkalehetőségek, helyi társadalom, nyilvánosság, oktatás, egészségügy, szabadidős szolgáltatások, természet, stb.) vonatkozóan, ahol a válaszok összegzése a helyi 155

157 problémák széles körét eredményezi. A módszer biztosítja, hogy a lehető legtöbb kérdés felmerüljön, és segít kiszűrni az előítéleteket. A mintakérdőívet lekérdezheti a fejlesztő is, de jóval hatékonyabb, ha már ebben a szakaszban kialakítható egy helyiekből álló kisebb csoport, akik személyesen juttatják el a kérdőíveket az érintettekhez. Ha a csoport úgy érzi, hogy elkészült a kérdőív, akkor javasolt a próbakitöltés elvégzése a véglegesítés előtt. Így megállapítható a kitöltéshez szükséges idő, a kérdések közérthetősége, stb., ill. lehetővé válik az esetleg szükséges módosítások beiktatása. Fontos a helyi nyilvánosság szerepe is, mind a kérdezést lebonyolító helyi csapat kialakítása, mind a fogadtatás elősegítése érdekében, ugyanakkor segítheti a folyamatos visszacsatolást is. A kérdőívek számítógépes kiértékelést lehetőleg szintén a helyi lakosok végezzék. Természetesen minden, a megkérdezésben résztvevő helyi lakost fel kell készíteni az adott feladat ellátására, hiszen a közösségi felmérés egyben tanulási folyamat is. Maga az összegzés általában nem jelent problémát, nehezebbnek bizonyul azonban az adatok értelmezése, a következtetések levonása, a javaslattétel. Előfordulhat, hogy nehézséget jelent a helyiek számára szembetalálkozni önmagukkal. A közösségi felmérés folyamata tehát alkalmas önmagunk és egymás megismerésére, a közösségi felelősségvállalás és az egyre nagyobb szerepvállalás kialakítására. Az információk és vélemények begyűjtése a közösségi tervezés alapja. Az interjúk, kérdőívek eredményeinek segítségével megszülethet az a cselekvési terv, ami a későbbi közös tevékenység irányadója lesz. A közös tervezést segíthetik olyan módszerek is, mint a Jövőműhely, melynek lépései jól modellezik a közösségi gondolkodást a vágyaktól a konkrét tervekig. Helyi nyilvánosságot fejlesztő módszerek Az ide tartozó módszerek célja a helyi közösségek nyilvánosságának szervezése, a helyi közösségek működésének támogatása, továbbá a helyi nyilvánosság erősítése, ami leginkább a média segítségével érhető 156

158 el. Közülük a helyi újságok, a kábeltévé és a közösségi rádiózás a leghatékonyabb és legelterjedtebb, de napjainkban felértékelődik az Internetes információcsere jelentősége is. Ezek azok az eszközök és módszerek, melyek alkalmazását és működtetését a helyi lakosok a közösségfejlesztés képzési szakaszában sajátíthatják el, amennyiben nincs helyben megfelelő ismeretekkel rendelkező személy. E munka során kiemelt jelentőséggel bír a helyi hírek tudatos kezelése (minden, a közösséget bármilyen formában érintő információ bárki által hozzáférhető legyen, pl. felhívások, kinevezések, a lakosok eredményei, stb.), a helyi vonatkozású hírek gyűjtése külső forrásokból (az adott közösség jogi, gazdasági, szociális, természeti, stb. környezetére, annak változásaira vonatkozó hírek, események, melyek kihatnak, kihathatnak a fejlesztendő területre, pl. pályázati kiírások, jogszabályok változása), a külső kapcsolatok ápolása (elszármazottak, külső partnerek, támogatók felkutatása, velük együttműködés kialakítása), a helyi információs csatornák és nyilvános fórumok tudatos kiépítése és működtetése (a helyi tájékoztatás feltételeinek javítása, pl. helyi hangosító rendszerek kialakításával; helytörténeti kiadványok, falukönyvek, helyi lap kiadásával, helyi tévé- vagy rádióműsor szolgáltatásával; nyílt napok, fogadóórák, falunapok létrehozásával). A sikeres tevékenységhez elengedhetetlen valamennyi helyi szereplők összefogása és együttműködése. Az együttműködést fejlesztő módszerek A közös cselekvés egyik fő alappillére az együttműködés, ami azonban nem csupán a helyi lakosok körében értelmezendő. A sikeres fejlesztő tevékenység során elengedhetetlen a kormányzati szektor, a civil szféra és az üzleti szektor közti együttműködés is. Ha bármelyik túlsúlyba kerül, vagy nem vesz részt a fejlesztésben, az veszélyezteti a sikert. 157

159 Természetesen nagy hangsúlyhoz jut a helyi lakosság és az előbb említett szereplők partnersége is. A lakosság és a helyi önkormányzat együttműködését segíthetik elő a fejlesztő szakember támogatásával elkészülő fejlesztési vagy cselekvési tervek, melyek megvalósításához különböző cselekvési technikák alkalmazhatók, mint például egyesületek, szövetkezetek alapítása, s ehhez tagok toborzása, a tagsági viszony kialakítása; az alapszabály elkészítése; nyilvános gyűlések vezetése; jelentések és beszámolók írása; Public Relation; kampányok, akciócsoportok vagy aláírásgyűjtés, esetleg tüntetések megszervezése és lebonyolítása; lobbizás; ingyenes tanácsadó szolgálat létrehozása; közösségi rendezvények, pl. ünnepségek szervezése. A felsorolt tevékenységek elvégzése során nagy szerephez jut mind a fejlesztő szakember, mind a szükség esetén bevonható külső szakemberek. Gazdaságfejlesztő módszerek Maga a gazdaságfejlesztés nem lehet a közösségfejlesztés célja, hiszen az nem arra hivatott. Ugyanakkor épp a gazdaság fejlesztése lehet esetenként a közösségfejlesztés eszköze, vagy olykor feltétele, ám mindig szem előtt kell tartani, hogy a gazdaságfejlesztés csupán alárendelt szerepet tölthet be a közösségi fejlődés-fejlesztés esetében. A közösségfejlesztés folyamata érzékenyíti a helyieket, szembesíti őket problémáikkal, képzések révén képessé teszi őket a problémák megoldására, önérvényesítési képességeiket javítja, s segít a partnerség kialakításában, valamint ösztönzi, motiválja a közös cselekvést. S e folyamat valóban elvezethet ahhoz, hogy létrejöjjenek olyan önsegítő, közösségi alapú vállalkozások vagy projektek, melyek képesek a gazdasági, egzisztenciális problémák hatékony kezelésére is egy adott helyen. Mindehhez fel kell tárni a helyi adottságokat és értékeket, az esetleges képzési szükségleteket, a közösségi érdekeket, ami megint csak a közösségfejlesztés tevékenységi körébe tartozik. Területenként eltérő, hogy mire van szükség: új munkalehetőségek kialakítására, a már 158

160 meglévők megőrzésére, az értékek kiáramlásának megakadályozására, stb., ezeket lehet és kell a közösségi felmérés keretében feltárni. A fejlesztési folyamatnak a felméréstől és helyzetelemzéstől egészen a projekttervezésig kell eljutnia úgy, hogy közben képessé tegye a helyi lakosságot a lehetőségek felismerésére, üzleti elképzelések létrehozására, azok realizálására, s mindezt másokkal együttműködve. Természetesen a közösségfejlesztő nem érthet professzionális szinten az ehhez szükséges valamennyi területhez, de nem is az a dolga. Ma már több helyről is kérhet munkájához külső segítséget, mint pl. a Közösségi Vállalkozásokat Segítő Szolgálattól. A települések megismerésére és feltárására kialakított módszerek E módszerek alkalmazása nélkül nem végezhető sikeresen a fejlesztő tevékenység, azonban ez a lépés gyakran könnyebben megvalósítható, mint a helyi cselekvés beindítása. Nagyon oda kell figyelni arra, hogy a terület feltárása során ne vesszen el a fejlesztő a részletekben, s hogy a feltáró munka ne váljon pótcselekvéssé, ne hátráltassa a közösségfejlesztés szempontjából tényleges cselekvés megkezdését. Amennyiben már az interjúk során körvonalazódik valamilyen konkrét cselekvési lehetőség, akkor elég az annak elindításához szükséges tények ismerete, s a hangsúly a cselekvésre tevődik. Azonban mélyebb ismeretekre van szükség az adott terület vonatkozásában, ha teljes cselekvési terv kialakítása válik szükségessé. A közösségi fejlesztés vonatkozásában csak az az ismeretanyag bizonyul hasznosnak, amit fel is használnak a közösség érdekében. Ezért kiemelt módszer a közösségi felmérés, hiszen ott a szükséges információkat maguk az érintettek, a helyi lakosok szerzik meg. Hogy pontosan milyen adatokra van szükség, az mindig az adott körülményektől, az adott munkától függ. Természetesen felhasználhatóak a szekunder források (pl. statisztikai adatok), de sokat segíthet a mindennapok megfigyelése, a helyi véleményformálókkal készített interjúk, s célszerű, ha a fejlesztő szakember munkáját egy helyi közvetítő is támogatja. 159

161 Sokszor nem elég az adatok kielemzése, fel kell tárni a mélyebb összefüggéseket is. Ismerni kell a helyi társadalmi viszonyokat is, mennyire nyitott vagy zárt az adott közösség, milyen a helyi identitás, hogyan működik a helyi nyilvánosság, kik alkotják a helyi döntő szereplőket, és milyen kapcsolat van a különféle szereplők között, hogyan működik a helyi önkormányzat. Mindemellett rendelkezni kell információval a természet- és közlekedésföldrajz, az építészeti kialakítása, a településrendezés, stb. vonatkozásában is. Ma már nagyon sok terv térségi szinten készül, így kihagyhatatlan a település környezetének vizsgálata is. Nem maradhat ki a helyi kultúra, a helyi szellemi élet figyelembevétele sem, hiszen a fejlesztőknek alkalmazkodniuk kell a helyi szokásokhoz, hagyományokhoz, együtt kell működnie a helyi közösségi és kulturális intézményekkel. A közösségfejlesztésben használatos módszerek rövid bemutatása a Varga Vercseg szerzőpáros könyve alapján történt, ami a hazai gyakorlat módszereinek áttekintését is tartalmazza. Bővebb leírás és rengeteg példa található a Közösségfejlesztők Egyesületének különböző kiadványaiban, tanulmánykötetekben, illetve a Parola című folyóiratban. Mindez elektronikusan is rendelkezésre áll az érdeklődők számára számtalan gyakorlati példával a közösségfejlesztés honlapján: Ugyanitt elérhetők olyan külföldi elméleti munkák, konkrét esettanulmányok, amelyek jó ötleteket adhatnak a közösségi beavatkozáshoz, függetlenül attól, hogy milyen típusú a közösségi tevékenység. Fontos megjegyezni, hogy a hazai közösségfejlesztés nemcsak jól dokumentált, hanem rendelkezik azokkal a standardokkal is, amelyek mérhetővé teszik az eredményeket és hatásokat, illetve amelyek segítségével kontrollálható a teljes folyamat. Az indikátorok kidolgozása Hallgató Éva és Vercseg Ilona nevéhez kötődik. (Hallgató és Vercseg 2008) Érdekes a felkínált indikátorok segítségével elemezni és mérhetővé tenni az elvégzett munkát, hogy lássuk, valóban azt sikerült-e 160

162 megvalósítani, amit a folyamat elején elterveztünk, illetve valóban a közösségi munka értékeit szem előtt tartva jártunk-e el. Irodalom A. Gergely András (2009) Nemzetek utáni európai kisebbségek Esély vagy állapot? Kisebbségkutatás. 2. szám. A közösségi munka meghatározása, közösségi munkát tanító csoportok föderációja. (1999) Parola. 1 szám. 5. o. Egy lépés a közösségfejlesztés megértése felé. Az S.C.C.D. Charta nyilatkozat a közösségfejlesztésről. Alexander, J. C. (ed) Real Civil Societies. London. Sage idézi Miszlivetz Ferenc (1999) A civil társadalom nyomvonalai az új európai térben. In: Magyar és Európai civil társadalom. MTA RKK Dunántúli Tudományos Intézete. Pécs. Angelusz Róbert Tardos Róbert (1991a) A gyenge kötések ereje és gyengesége. Társas kapcsolatok. Szerk. Utasi Ágnes. Gondolat. Budapest. Angelusz Róbert Tardos Róbert (1991b) Hálózatok, stílusok, struktúrák. Budapest. Antal Attila (2009) A környezeti demokrácia elmélete és gyakorlata. Politikatudományi Szemle 4. szám. (Letöltés: ) Berghman, Jos (1999) Szociális védelem és szociális minőség Európában. Esély különszám o. Bibó István ( ) A magyar demokrácia válsága. In: Válogatott tanulmányok. II o. Magvető. Budapest. W.W.Biddle - L.J.Biddle (1988) A közösségfejlesztési folyamat. Szerk. Varga A. Tamás Közösségszolgálat (Országos Közművelődési Központ) Budapest. Budapesti Nyilatkozat (2004) Az európai civil társadalom fejlesztése a közösségfejlesztés eszközeivel CEBSD, IACD és KÖFE Konferencia. Záródokumentum március Parola. 1. címlap és 3 4. o. 7c9/08d19ea ddc1256ec a?OpenDocument (Letöltés: ) Campfens, Hubert (1997) Közösségfejlesztés a világban: gyakorlat, elmélet, kutatás, képzés - CD around the world: Practice, Theory, Reserarch, Training University of Toronto Press. (fordította: Varga Tamás) bd000f875a.nsf/0/6deadc54688e54a0c1256ce6003b8890? OpenDocument&Highlight=0,Campfens%20 (Letöltés: ) CEORG (2001) Az anómia elterjedtsége és a normaszegés elfogadottsága három visegrádi országban. A Central European Opinion Research Group (CEORG) havi rendszeres közvéleménykutatása. TÁRKI. Budapest. (Letöltés: ) Csáth Magdolna (2008) Erős társadalmi tőke, sikeres nemzet. Valóság. LI. évfolyam. December. 12. szám. 161

163 Csepeli György (2002) Átalakuló nemzeti identitás. Kritika. 9. szám. Csepeli György (2010) Társadalmi szolidaritás összetartó társadalom Elhangzott a VII. Nyári Egyetem a közösségi részvétel fejlesztéséért nyitó előadásaként, július 28-án. Parola. 3. Csongor A. Darvas Á. Vercseg I. (2003) Közösségi és civil tanulmányok. Szakirányú továbbképzési szaklétesítési és indítási kérelem. ELTE TáTK, Szociális Munka és Szociálpolitika Szak. Budapest. Dr. Pallai Katalin (2010) Társadalmi részvétel Bevezetés a helyi önkormányzati képviselők számára. Polgármester Akadémia sorozat, Önkormányzati vezetők képzése, Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége. Dahrendorf, Ralf (1991) Reform és forradalom között az átmenet Kelet-Európája. Politika, gazdaság, szabadság. Európai utas Durkheim, Émile (1967) Az öngyilkosság. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest Esping-Andersen: A 21. század jóléti állama. SZMI. HEFOP /1. / /4.0 A társadalmi beilleszkedés elősegítése a szociális területen dolgozó szakemberek képzésével, valamint a szociális és munkaügyi szolgáltatások együttműködési modelljének kidolgozásával című program. A képzésekhez használható szakirodalmak (fordítások) (Letöltés: ) Ferge Zsuzsa (1989) A negyedik út. A társadalompolitika esélyei. KJK. Budapest. Ferge Zsuzsa (1999) Szegénység és bűnözés, azaz: van-e dezintegrációs és civilizációs veszély? Belügyi Szemle 2. szám. Ferge Zsuzsa (2002) Az EU és a kirekesztés. Esély 6. szám. Ferge Zsuzsa (2008) Miért szokatlanul nagyok a magyarországi egyenlőtlenségek? Esély. 2. szám. Flora, Peter (1992) Növekedés a határokig. In: Társadalmi rétegződés. Szerk.: Andorka Rudolf. Aula. Budapest. Gergely Bernadett (2011) LHH program c. előadás Szekszárd. rnadett_ea.pdf (Letöltés: ) Gilchrist, Alison (2005) A közösségi munkás szerepei. In: Gyakorlati útmutató közösségi munkásoknak: Fejezetek a közösségi munka brit kézikönyvéből. Szerk. Vercseg Ilona. Parola füzetek. Közösségfejlesztők Egyesülete. Budapest aa00708a67.nsf/0/d54896f c e3?OpenDocument&Highlight=0,szerepek#Val%20Harris%3A%20A%20k%C3%B6z%C3%B 6ss%C3%A9gi%20munk%C3%A1hoz (Letöltés: ) Gilchrist, Alison Durrant, Peter (2005) Képessé tétel. Fejezetek a közösségi munka brit kézikönyvéből. Szerk. Vercseg Ilona. Parola füzetek. Közösségfejlesztők Egyesülete. Budapest. 162

164 aa00708a67.nsf/0/d54896f c e3?OpenDocument&Highlight=0,szerepek#Val%20Harris%3A%20A%20k%C3%B6z%C3%B 6ss%C3%A9gi%20munk%C3%A1hoz Granovetter (1991) A gyenge kötések ereje. In: Társadalmak rejtett hálózata. Szerk. Angelusz Róbert - Tardos Róbert. Magyar Közvéleménykutató Intézet Budapest. Gyáni Gábor (2008) Identitás, emlékezés, lokalitás június. Habermas, J. (é. n.) A kommunikatív cselekvés elmélete. Filozófiaoktatók Továbbképzõ és Információs Központja, Szociológiai Intézet és Továbbképzõ Központ, ELTE. Habermas, J. Luhmann, N. (1971): Theorie der Gesellschaft oder Sozialtechnologie. Was leistet die Systemforschung? Suhrkamp. Frankfurt/Main Hallgató Éva Vercseg Ilona (2008) A közösségi munka szerepe a közösségi szolgáltatásokban. Parola. 3. szám F003AAC0C?OpenDocument Harkai N. (2006) Közösség és közösségi munka. Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest. dd098c4365d20c125722f0030efa3?opendocument Hankiss Elemér (1983) A közösségek válsága és hiánya. In: Társadalmi csapdák Diagnózisok. Magvető Kiadó. Budapest. Havasi Éva (2002) Szegénység és társadalmi kirekesztettség a mai Magyarországon. Szociológiai Szemle. 4. szám. Keane, John (2004) A civil társadalom. Typotex. Budapest. Kopp M., - Skrabski, Á. (2000) A magyar lelkiállapot és a társadalmi tőke szerepe a népegészségügyi mutatók alakulásában. In: Elekes, Zs., Spéder, Zs. (szerk.): Törésen és kötések a magyar társadalomban. Századvég Kiadó. Budapest. Közösségfejlesztők Egyesülete: Stratégiai terv c35fd/75d073966ee8fe1fc12570ea00464d15?OpenDocument Krémer Balázs (2003) Uniós politikák és Nemzeti Akciótervek a szegénység és a társadalmi kirekesztettség elleni küzdelemre. (Letöltés: ) Ladányi János (2005) Szociális és etnikai konfliktusok. ÚMK. Budapest. Lakatos K. (2009) A képessé tétel folyamata. Az érdekérvényesítés esélyeinek növelése a szociális és közösségi munkában. Közösségfejlesztők Egyesülete. Budapest. c544c36a68ce4fc12575d9002dfc69?opendocument (Letöltés: ) Lewis, Oscar (1968) Sánchez gyermekei. Európa Könyvkiadó. Budapest. Lockwood, D. (1964) Social Integration and System Integration. In: Z. Zollschan-W. Hirsch (eds.) Explorations in Social Change. Routledge & Kegan Paul. London. Mateju, Petr (2004) Bizalmi és kölcsönösségi hálózatok a társadalmi tőke két dimenziója. Parola o. 163

165 d3d515b3cd0d709c1256f76003ca906?opendocument (Letöltés: ) Márkus Mária (1992) A szükségletek politizálódása. Szükségletek, társadalmi mozgalmak és civil társadalom. Szociológiai Szemle. 3. szám o. McConell, Charlie (1993) Közösségfejlesztés. Parola. 2. szám 1. o. Merton, Robert K. (2000) Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. In: Szociológiai irányzatok a XX. században II. Szerk.: Felkai Gábor, Némedi Dénes, Somlai Péter. ÚMK. Budapest. Mészáros Zs. Vercseg I. (2006) Az emberi erőforrás állapota a Felső-Kiskunsági kistérségben. Felső- Kiskunsági Közösségi Munkások Egyesülete. Kunadacs. Miszlivetz Ferenc (1999) A civil társadalom nyomvonalai az új európai térben. In: Magyar és Európai civil társadalom. MTA RKK Dunántúli Tudományos Intézete. Pécs. Pálné Kovács Ilona (1990) Helyi politika. Akadémiai Kiadó. Budapest. Péterfi F. (2010) A cselekvőképessé válás folyamatáról (Lakatos Kinga és Péterfi Ferenc közös előadása alapján, VII. Nyári Egyetem, július 31). Parola o c9/3b441168ae705ccfc12577c00050b999?OpenDocument (Letöltés: ) Rothman, J. (2001) A közösségi beavatkozás megközelítése. Közösségfejlesztők Egyesülete. Budapest. 0c615c00890baf2c1256b5d0035fdbc?OpenDocument (Letöltés: ) Sen, A. (1990) Justice: means versus freedoms, Philosophy and Public Affairs, vol 19, no 2, pp Sík Endre (1991) Néhány adalék a háztartásközi kapcsolatrendszerek működéséhez - egy magyar falu esete. In: Társas kapcsolatok. Szerk. Utasi Ágnes Gondolat. Budapest. Szalai Erzsébet (2006) Új kapitalizmus és ami utána jöhet. Gondolat. Budapest. Szalai Júlia (2002) A társadalmi kirekesztődés egyes kérdései az ezredforduló Magyarországán. Szociológiai Szemle 4. szám. Tóth István György (2009) Bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus a magyar társadalom értékszerkezetében. A gazdasági felemelkedés társadalmi-kulturális feltételei című kutatás zárójelentése. TÁRKI. Budapest. (Letöltés: ) Val Harris (2005) A közösségi munkához szükséges szakértelem. In: Gyakorlati útmutató közösségi munkásoknak: Fejezetek a közösségi munka brit kézikönyvéből. Szerk. Vercseg Ilona. Parola füzetek. Közösségfejlesztők Egyesülete. Budapest aa00708a67.nsf/0/d54896f c e3?OpenDocument&Highlight=0,szerepek#Val%20Harris%3A%20A%20k%C3%B6z%C3%B 6ss%C3%A9gi%20munk%C3%A1hoz (Letöltés: ) Varga A. Tamás - Vercseg Ilona (2001) Közösségfejlesztés. Közösségfejlesztők Egyesülete. Budapest. 164

166 Vercseg Ilona (1989) A közösségfejlesztés további magyar sajátosságai. PC Lemezújság. 15. szám. Vercseg Ilona (1999) Feladatok és lehetőségek az ezredfordulón a civil szervezetek előtt a település- és közösségfejlesztésben. Parola 3-4. szám. Vercseg Ilona (2004a) Konvertálható-e a szocialista közösségiség állampolgárisággá? Parola 2. szám. Vercseg I. (2004b) A társadalmi tőke (social capital) mérése magyarországi településeken. Parola o. 21/77f84e3228e213f8c1256f76003e49f0?OpenDocument#A%20t%C3%A1rsadalmi%20t %C5%91ke%20(social%20capita Vercseg Ilona (szerk.) (2005) Gyakorlati útmutató közösségi munkásoknak. Fejezetek a közösségi munka brit kézikönyvéből. Közösségfejlesztők Egyesülete. Budapest. Vercseg Ilona (2011a) Közösség és részvétel. HRSZE. ELTE TáTK Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék. Budapest. Vercseg Ilona (2011b) Közösségfejlesztés és közösségi munka. In: Közösségi munka társadalmi bevonás integráció. Szöveggyűjtemény. Szerkesztette: Budai István Nárai Márta. Kiadja: Széchenyi István Egyetem. Győr. Virág Tünde (2010) Kirekesztve. Falusi gettók az ország peremén. Akadémiai Kiadó. Budapest. Warren, R. (1963) The Community in America. Rand McNally, Chicago. Weber, Max (1987) Gazdaság és társadalom. KJK. Budapest. Ugrin Emese Varga Csaba (2007) Új állam és demokrácia elmélet. Századvég Kiadó. Budapest. (Letöltés: ) Utasi Ágnes (2002) A bizalom hálója. Mikrotársadalmi kapcsolatok és szolidaritás. Új Mandátum. Budapest. Utasi Ágnes (2008) Éltető kapcsolatok. Új Mandátum. Budapest 165

167 Béres István-Horváth Béla-Korpics Márta: Közösség, kultúra, kommunikáció Horváth Béla: Kulturális menedzsment 1.1. Kultúra-értelmezések A kultúra kifejezéshez különböző képzetek társulnak aszerint, hogy az egyén, egy csoport vagy egy osztály, vagy éppen egy egész társadalom fejlődését helyezzük-e figyelmünk középpontjába. írja T.S.Eliot (Eliot,2003,19.) a modern irodalom egyik legnagyobb egyénisége, utalva a kultúraalkotókra, hordozókra, azok összefüggésrendszerére. Eliot könyve 1949-ben jelent meg, tehát nem szólhatott egy a társadalmakon átívelő transznacionális képződményről, a multikulturalizmusról, illetve arról a formációról, amit globális kultúrának nevezünk, napjaink egyik legmeghatározóbb jelenségeként. Persze a kultúra nemcsak horizontálisan specifikálódik, hanem vertikálisan is, az elit kultúra és tömegkultúra viszonylatában mindenképpen. Maga a fogalom is hordoz utalást a minőségre, a színvonalra, különösen a műveletlen kulturált oppozícióban. Épp ezért ismert egy elitista felfogás, amely a kultúrát csak a szellemi javakra, a magas kultúrára érti, mintegy a társadalmi elit különösen az értelmiség teremtményeként, megfeledkezve arról, hogy a kultúra részei mindazok a tapasztalatok, ismeretek, amelyek évezredek óta az emberi létet (életmód, gazdaság, szokásvilág, hagyományok, rítusok, vallások) alakították. 166

168 A kultúra kollektív javak valamilyen összesítése, ahogy Hofstede írja, kollektív programozás (Hofstede, 2008,37.) eredménye, az elme szoftvere. Az emberi lét társadalmi kapcsolatok rendszerében szerveződik, amikor is az ember elsajátítja a társadalmi tapasztalatokat a nevelődése, szocializációja során. Ezek egy része nem anyagi (szellemi) jelenségként, másik anyagi formában realizálódik. A társadalmi tanulás folyamatában a felnövő és létét kiteljesítő ember ezeket a nem anyagi és anyagi javakat alkalmazza, módosítja, továbbfejleszti társadalmi kapcsolatrendszerében személyiségének függvényében. Összefoglalóan idézhetjük Tylor híres munkájának meghatározását a kultúra lényegéről: A kultúra vagy civilizáció, tágabban vett etnográfiai értelmében az a komplex egész, amely magába foglalja a tudást, a hitet, a művészetet, az erkölcsöt, a törvényt, a szokást és minden más képességet és sajátosságot, amelyre az ember mint társadalom tajga tesz szert. (Idézi: Sárkány,2000,89.) 1.2. Napjaink meghatározó kulturális trendje: a globalizált tömegkultúra Mai világunk akár tetszik, akár nem - a globalizáció kora. A világ globalizálódásának pedig egyik legnyilvánvalóbb és leginkább kárhoztatott jelensége a kulturális javakat átható amerikanizálódás. Európában a hétköznapi kultúrától kezdve az elit művészetekig, a tudományágakig erősödik a tengeren túli szemlélet. A kulturális globalizáció persze nem új jelenség. A nagy világvallások egy globális világkép mentén alakították ki azokat a normarendszereket (életmód, életvitel, egészségügy, szexualitás stb.) és értékpreferenciákat, amelyeket a nemzetállamok polgárai a maguk képére formáltak, a maguk szokásrendszerébe illesztettek, olykor egy vallás globalizált világszemléletét a pogányság hitvilágával ötvözték. Az európai nagy világvallások némiképp eltérő, ám lényeget illetően konvergens világmagyarázata, társadalomalapító filozófiája ugyancsak hasonló hitéletben, kultuszokban, társadalmi szerepekben realizálódott az Atlanti-óceán partjától az utolsó gótikus székesegyházig húzódó 167

169 területen. Az eltelt több száz évben a kétféle globalizáció véres küzdelmektől ugyancsak nem mentes harcából, s a vallásháborúkból kialakult egy stabil társadalmi berendezkedés és az embert körülvevő világ egészére kiterjedő kulturális értelmezésű rendszer, amely a nemzetállamiság és a nemzeti kultúra koordinátarendszerében működött, mélyen beépülve a közösségek és egyének mindennapi életébe. Aligha véletlen, hogy ezzel a nemzeti kultúrcentrizmussal a XX. század elején a kozmopolitának bélyegzett művészmagatartás került szembe, amely a művészi értéket kivonta a nemzeti értékek rendszeréből. Az elit és tömegkultúra közti szakadék nem a globalizációs korszak következménye. Ha eltekintünk a művészeti tevékenységek modernitás előtti értelmezésétől, kijelenthetjük: a modern társadalomban hozzáférhetővé váltak a művészeti javak. A modern művészetek világképe, formanyelve azonban olyan befogadói képességeket feltételez, amelyek bizonyos műveltség, iskolázottság megszerzését előlegezik. Bár a képzés, az iskola a modernség eszmeiségét testesíti meg, a tömegképzés azonban a munkaerővé válásra és a társadalmi jogok elemi szintű gyakorlására képesített. Ez pedig messze állt a kifinomult, szimbolikusan kódolt üzenetek megértésének lehetőségétől. A tömegeknek tehát maradt az olcsó ponyvaregény, az édes-bús szerelmi történetet közreadó filléres füzet, a szórakozás elemi ösztönét kielégítő film. Ez jelentette (némiképp leegyszerűsítve) a klasszikus modernség tömegkultúráját. A globalizmus tömegkultúrája elsősorban a fogyasztási javak tömegesedésében és uniformizáltságában mutatkozik meg. Ennek hordozói pedig az áruházláncolatok és a tömegkommunikáció. A folyamat az Egyesült Államokból indult (a modern tömegkommunikáció szülőhelyéről) és itt is teljesedett ki. A kilencvenes évek végén az amerikai gyerekek átlagosan napi 3 és fél órát nézik a TV-t, a felnőttek többet. Egy átlagos amerikai felnőtt évente körülbelül reklámot lát, amelyek a legkülönbözőbb termékek fogyasztására ösztönöznek. A 168

170 100 legnagyobb vállalat fizeti meg a kereskedelmi televíziók reklámműsor idejének 75 %-át, mert a fő műsoridőben futó félperces reklám ezer dolláros árát csak ezek a cégek tudják megfizetni. A multinacionális cégek természetesen a világ egészét megcélozzák termékeikkel, többnyire ugyanazt a világszemléletet ugyanolyan formanyelven megjelenő üzenetet közvetítve. (Ez pedig az eltérő nemzeti és vallási kultúrákban ellenérzést, szembenállást szülhet.) 1989-ben a multinacionális cégek világszerte több mint 240 milliárd dollárt költöttek reklámra. További 380 milliárdot csomagolásra, formatervezésre. A költségek 120 dollárt jelentettek a világ minden egyes lakójára számítva. A fogyasztóbarát magatartás kialakítására a nagy vállalatok felét költik annak, amit a világ a közoktatásra fordít. Az oktatási kiadásoknál lényegesen gyorsabban nőnek a reklámkiadások, amelyek 1950 óta megkétszereződtek (Korten, 1996, 186.) A tömegkultúra lényegi eleme a fogyasztás. A terjeszkedő gyors éttermi láncok, a bevásárlóközpontok kétségtelen állandó fogyasztási lázban tartják az olyan embert, akinek életéből hiányoznak a tartalmas társadalmi, kulturális kapcsolatok. Ezt a lázt pedig állandóan gerjeszti a kifinomult eszközökkel, trükkökkel operáló marketing, különösen annak képi és audiovizuális változata. Az életmódban, szokásokban, társadalomfilozófiában és művészeti tevékenységekben, alkotásokban rögzülő nemzeti kultúra és a globalizmus viszonyát illetően gyakoriak a félelmek az uniformalizálódástól, az elnemzetlenedéstől. Akkor is, ha a kulturális szokások már sok tekintetben uniformizáltak. A tömegkommunikáció által közvetített szórakozási formák átvétele, áthasonítása, a modernizált öltözködés, a sok tekintetben szabályosított otthonberendezés (stb.) eltérést jelent a nemzeti kultúrákban áthagyományozott, nemzeti sajátosságként megélt tradicionális formáktól. Ezzel együtt sokszor kap hangot a kis kultúrák felolvadásának félelme a globalizáció olvasztótégelyében, s ezzel együtt a nemzeti identitás elveszése, a nemzeti nyelv kihalása. Ezek a félelmek valószínűleg túlzók, mert bár a történelemből ismertek olyan példák, hogy valamely nyelv dominanciája 169

171 egy másik kiszorítását, majd kihalását jelentette, ez azonban az adott népesség fizikai meggyengítéséből, erőszakos asszimilációjából következett. A mai modern, demokratikus társadalmak jövőképét tekintve is, ez nem valószínű. A kis államok nyelviségének erősítésére, kulturális tekintélyének növelésére, ugyanakkor a globalizált kereskedelem és a regionális együttműködés lehetőséget is nyújt. Egy kis nép nyelvi kultúrájának elszigetelődését a világnyelvekre történő fordítások, közösségi csereprogramok kulturális rendezvénysorozatok feloldhatják. A kulturális elszigetelődés politikája téves stratégia. Ugyanakkor a nemzeti identitás őrzése, a más népek kultúráját befogadó szándék és képesség együttesen lehet biztosítéka a globalizáció kínálta és követelte termékeny együttműködésnek. Minden korábbi történelmi korszaknak szüksége volt az emberi tudásra mint termelő eszközre. A globalizáció gazdasága azonban a megelőzőeknél sokkal nagyobb mértékben és intenzitással kívánja a folyamatosan korszerűsödő ismereteket, a life long learning magatartását. A tudástőke szerepe felértékelődik mind a társadalmi folyamatokban, mind az egyén életében. A tudás, mint abszolút kritérium mellé felzárkózik a mobilitás, a kooperációs készség. Mindkét utóbbi jelenség a globalizált termelésből és a posztmodern társadalomból következik. A dinamikus változás, a helyhez kötöttség felszámolódása egyrészt fizikai értelemben is vett mobil munkaerőt kíván, másrészt szellemi értelemben is. Az információmennyiség ugyanis egyrészt robbanásszerűen növekszik, újul, másrészt félelmetes gyorsasággal avul, amortizálódik. A nemzetközivé vált tőke és termelés, valamint az internacionális termelési rendszerek az integratív együttműködésre épülő állami uniók az egyén kooperatív magatartását, kompetenciáját igénylik és nyelvi készségét, idegen nyelv tudását. A tudomány és a társadalom kapcsolatában is jelentős változások észlelhetők. A tudás mennyiségi növekedését jól mutatják azok a számadatok, amelyek a tudományban részt vevők arányát és a produktumot leírják. Manapság naponta több, mint új 170

172 tudományos közlemény jelenik meg. A K+F (kutatás és fejlesztés) szférában dolgozók arányának növekedése jelzi, hogy mind nagyobb szükség van az alkalmazható tudásra. A fejlett országokban évente 2-5 %-kal növekszik a kutatók száma. Kelet-Ázsia fejlett országaiban ez az arány eléri a 10 %-ot is. Az Európai Unióban a 4 %-os növekedés a Triád (USA, Japán) másik két tagjával szemben hátrányt jelent. (Még inkább hátrányt jelent az a Magyarországon tapasztalható irány, amely az egyetemi, kutatóhelyek költségvetési megszorításaiból következően az oktatók, kutatók létszámleépítését jelenti.) A tudomány azonban sajátos skizofréniával küzd, amit a szakbarbárság és a jól értesült tudatlanság (Pataki Takács-Sánta, 2002, 127.) ellentétével illusztrálhatunk. Egyfelől a tudományos kutatások spezializáltsága, másfelől pedig az integratív, a komplex folyamatokat, komplex módon szemlélő tudás szükségességének mai ellentmondása jelzi azt a helyzetet. A modern tudomány absztrakciós nyelvezete, rituáléja, hierarchizáltsága okán a laikusok vagy a nem szakmabeliek számára hozzáférhetetlen. Olyan specializált tudományterületek alakultak ki, amelyeket csak szűk csoport, tudományos elit művel, jól ügyelve a csoport zártságára. A másik irányzat amelynek képviselőit gyakran az amatőrizmus vádja éri kilép a hagyományos és merev diszciplinák, korlátok közül és a tudományközi kapcsolatokat, a holisztikus, az integratív, multidiszciplináris szemléletet követi. Ez a tudományos gyakorlat közelebb áll ahhoz az értelmiségi réteghez, amely arra hivatott, hogy egyfelől közvetítse a tudományos eredményeket, adaptálja mindennapi munkájába, másrészt pedig a maga nem specialista látószögéből kérdéseket tegyen fel a tudomány professzionális művelőinek. Ez a réteg pedig mind létszámát, mind szerepét illetően egyre jelentősebb szerepre tesz szert. A globalizált társadalmaknak ugyanis értékesíthető, gyakorlati tudásra van leginkább szüksége. (Ez természetesen nem jelenti az alapkutatások feleslegességét.) Ez pedig felveti a tudás megszerzésének kérdését: az iskola szerepét. Az iskola, az oktatás mindenütt a világon látványos átalakuláson megy keresztül. (Ez manapság Magyarországon úgy fogalmazódik meg: 171

173 látványosan hanyatlik.) A változás mind az iskola szocializáló szerepében, mind a közvetített értékek és tudás szerkezetében megfigyelhető. Általánosan fogalmazva azt mondhatni, az iskolának nem lexikális, elvont ismereteket, hanem képességeket kell fejleszteni. Mindenekelőtt az információk megértésének és szelekciójának képességét. A posztmodern világ szétcsúszott és mellérendelt rendszereiben eligazodni képes, a világra odafigyelő embert kell nevelni az iskolának. A képességek másik fő vonulata a multikulturális kapcsolatokban működő kooperáció. Ennek pedig eszköze a nyelvtudás. A globalizáció olyan méretekben látszik átrendezni a világot, amely változások jövőbeni szerepéről még elképzelések sem igen vannak. A tudás minőségének, a kultúra fogalmának átértékelődését éljük összefüggésben az elektronika forradalmával. Nyilvánvalóan ellentétes értékelésű folyamatok mennek végbe ezen a területen is. Miközben tömegesedik az oktatás, benne a felsőoktatás, a korábban tudásként értékelt információmennyiségre nem nyitott az oktatásban részt vevők többsége. A Fukuyama-i Nagy Szétbomlásnak vagyunk tanúi, a régi elit jellegű tudás átalakulásának, amikor gyorsan és könnyen fogyasztható információkra van szükségük a diákoknak. Ehhez hozzájárul még az önkiszolgáló internet, amely korlátlan mennyiségben osztja az információt Kultúrák különbözőségei Hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó... olvashatjuk a magyar irodalom egyik feledhetetlen alkotásában. Radnóti Miklós az összezárt foglyok különbözőségét, nemzeti, etnikai másságát fejezte ki egy-egy, az adott nép karakterére, kulturális-mentális sajátosságára vonatkozó utalással. Az egyes népcsoportok, nemzetek etnikai sajátosságai identitásukban és az azt tükröző kultúrákban is megmutatkozik. A nemzetté válás folyamatában a kultúrák meghatározó szerepet játszottak, különösen Európa középső és keleti felén. Itt jöttek létre a kultúrnemzetek, amikor is a kultúra és azok képviselői (írók, költők) a nemzeti önszerveződés leginkább meghatározó tényezőjévé vált. A 172

174 kulturális különbözőségek a nemzetállamok háborúiban is megmutatkoztak, sőt a nemzeti identitás gyakran háborús konfliktust is kirobbantott. A kultúra egyik sajátosságát, az egymás közit érintkezés térközszabályozását kutató E. T. Hall az etnikai kultúrák különbözőségét a kontextus különbözőségével írja le. Kontextusnak nevezi az eseményeket körülvevő információt (Hall,1990.). Ennek alapján megkülönbözteti a magas kontextusú kommunikációt (üzenetet), amelyben a legtöbb információ már benne van az egyénben, az információ kisebb része a kódolt, kifejezett, átvitt üzenetben. Ennek ellenkezője az alacsony kontextusú kommunikációt (üzenetet), amelyben a legtöbb információ már benne van az egyénben, az információ kisebb része a kódolt, kifejezett, átvitt üzenetben. Ennek ellenkezője az alacsony kontextusú kommunikáció, amikor is az információ nagyobb részét a kifejező kód tartalmazza. E megkülönböztető jegyek alapján (is) különíthetők el kultúrák. Hall a magas kontextusú kultúrák közé sorolja a japánokat, arabokat, a mediterrán térség lakóit. Ezen kultúrák képviselői extenzív információs hálózattal rendelkeznek családi, baráti, kollegális köreiket tekintve, ennél fogva informáltak mindenről, ami az életükben fontos emberekkel kapcsolatos. Az alacsony kontextusú kultúrák közé tartozik az amerikai, a német, a svájci, skandináv és más észak-európai, amelynek képviselői állandóan igénylik mások interaktivitását, hogy megszerezzék a szükséges háttér információkat. Hall tipológiája az emberi kommunikáció kiterjedésén/kiterjesztésén alapul. Egy másik szempont az egyén kollektivitás érték és érdekképviselete alapján lát kulturális különbözőségeket. A kollektivista individualistatársadalmak más kulturális normákat, értékeket képviselnek. Az individualizmus olyan társadalmak jellegzetessége, amelyekben az egyének közötti kötelékek lazák: mindenkitől elvárják, hogy gondoskodjon magáról és közvetlen családjáról. Ellentéte a kollektivizmus, ami az olyan társadalmakat jellemzi, amelyekben az emberek születésüktől fogva erős, összetartó, zárt csoportba illeszkednek, ami feltétlen hűségért cserébe egész életük 173

175 során védelmet nyújt számukra. (Hofstede, ) Más és más személyiségfelfogás, családmodell nevelés, iskolarendszer jellemzi a kollektív és az individualista társadalmakat. Az utóbbiban természetes az őszinteség, a vélemény kimondása, ha az konfliktussal is jár. Az igazmondás az egyik legfőbb érték, amelyre a családban nevelnek. Ugyanakkor ehhez járul a tolerancia, mások igazságának elfogadása, illetve a mentális konfliktusok feldolgozásának képessége. A kollektivista társadalmakban a csoport (nemzet, lakóhely, család) iránti hűség befolyásolja a véleményalkotást. Az eltérő értékrendek, normák a családi életben, a munkahelyen is megmutatkoznak. A különböző értékvilágú társadalmakban más és más normák szerint szocializálódnak a gyerekek, fiatalok. Az individualista társadalmakban a nevelés-oktatás arra készít fel, hogy az egyén megteremtse helyét, pozícióját (a self made man ideájának megfelelően), alapvető érték az új dolgokkal szembeni nyitottság, az iskola elsősorban arra tanít, hogyan kell tanulni, illetve képességeket (kompetenciákat) alakít ki, s a tanulás folyamatszerűségére épít (a nálunk is ismeretes kifejezéssel: life long learning). A kollektivista társadalmakban a befogadottsághoz szükséges képességeket, értékeket tartják elsődlegesnek a nevelésbe, felkészülést a társadalmi életre. A kétféle társadalom kulturális normái így foglalhatók össze (azzal a megjegyzéssel, hogy a tipológiák vegytisztán sohasem érvényesülnek, illetve az egyén identitásában sokféle normakeveredés megfigyelhető) (Hofstede, 2008, 139.): KOLLEKTIVISTA INDIVIDUALISTA Kerülik az én névmás használatát. Ösztönzik az én névmás használatát. Kölcsönös függőségben álló személyiség. A személyiségtesztek szerint az emberek inkább introvertáltak Független személyiség. A személyiségtesztek szerint az emberek inkább extrovertáltak. 174

176 Bátorítják a szomorúság kimutatását, de helytelenítik a boldogság kimutatását. Lassabban járnak. Fogyasztási mintáik a mástól való függést tükrözi. A társadalmi kapcsolatrendszer az elsődleges információforrás. A magán-és állami jövedelmek viszonylag kisebb részét költik az egészségügyre. A fogyatékkal élők szégyent jelentenek a család számára, és rejtegetik őket. Bátorítják boldogság kimutatását, de helytelenítik a szomorúság kimutatását. Gyorsabban járnak. Fogyasztási mintáik az önfenntartó életstílust tükrözik. A média az elsődleges információforrás. A magán- és állami jövedelmek viszonylag nagyobb részét költik az egészségügyre. A fogyatékkal élők a lehető legnagyobb mértékben részt vesznek a normális napi tevékenységekben. A kultúrák különbözőssége a kiéleződő globális ellentétek (észak-dél, gazdagok-szegények) körét szélesíti. A globális kulturális konfliktust, a kultúrák harcát már nemcsak elméletileg ismerjük, Huntington híres munkájából (Huntington, 2008.) A szeptember 11-i terrortámadás, a Word Trade Center két ikertornyának lerombolása nem egyszerűen egy szélsőséges iszlám szervezet (Al-Kaida) akciója. Egyrészt az iszlám kultúra nevében véghezvitt támadás a nyugati, keresztény, szekularizált kultúrára mért csapás, másrészt a szegények bosszúja. A World Trade Center nyilvánvalóan a globális kapitalizmus jelképe ebben a szörnyű cselekedetben. A kulturális identitások ma már nem a nemzeti kultúrák szembenállását gerjesztik a nyugati civilizációban. Az Európai Unió, épp 175

177 a két világháború tapasztalata alapján, a nemzetek közti együttműködésre (közös gazdaság, közös pénz, közös szabadságjogok, közös intézmények stb.) épülve kodifikálja a kulturális együttműködést, a multikulturalizmust meghagyva a nemzeti kultúrák szerepét. A kulturális különbözőségek természetes velejárói az emberi kultúrának. Jól érzékelhető ez az elemi kommunikációs aktusokban is. A nonverbális kódok a történelmi fejlődés eredményei és kultúra specifikusak. A ma 50-es férfiak szakáll- és bajuszviselete egy adott történeti korszak szimbolikájához kötődik. A 68-as generáció, a beatnemzedék nonkonform viselkedésének és viseletének emblematikus jelzései ezek. Amint kultúrtörténeti képződmény számos, ma már esetleg jelentését vesztett jel is. A magyarság sokszor még ma is élő leegyszerűsített, vulgarizáló emblémája a pusztai csikós. Az ő tipikus viselete, a bő gatya nemcsak azért sajátos jelentésű, mert eredetileg nem magyar, hanem délszláv ruhadarab volt, hanem jelentése miatt is. A pusztán élő ember a szabadság megtestesítője a mai leegyszerűsített értelmezésben. A bő gatya azonban a kényszer szülte viselet, ugyanis a jobbágyoknak nem engedélyezték uraik a nemesi léthez kötődő más ruhadarabok hordását. A kulturális kontextusok olyakor alapvető értelmező és átértelmező szereppel rendelkeznek. Közismert példája ennek a Balkánon élő népek fejbólintó gesztusainak más kultúrákhoz képest ellentétes jelentése. A vízszintes fejmozdulat az igenlést, míg a függőleges a tagadást jelenti. Az egyes kulturális szignálok jelentésének ismerete, illetve adaptációja megvédhet bennünket kellemetlen helyzetektől vagy komolyabb veszélytől is, illetve átformálja megszokott nonverbális eszközrendszerünket. A beszéd hangereje is változik kultúránként. Európában az olaszokat tartják hangosnak. Hasonló a megítélése az amerikaiaknak is. A nagyobb terekhez szokott, nyitottságukra büszke amerikaiak gyakran nem törődnek azzal, hogy mások is hallják mondandójukat. Ahogy növekszik a távolság, úgy változtatják hangerejüket. A szemkontaktus ugyancsak eltérő lehet, még az olyan rokon kultúrák esetében is, mint az 176

178 angol és az amerikai. Az udvarias angol beszédpartnere arcára tekint, ezzel jelzi, hogy figyel. Ezzel szemben az amerikai tekintete gyakran irányt változtat, az arc, a test más tájaira, irányul olykor félresiklik. Ezt az angol udvariatlanságnak véli, míg az amerikai a kitartó tekintetet merevségnek, bizalmatlanságnak. Más a franciák nézésmódja. Az utcán közlekedve vagy a tömegközlekedési járműveken belenéznek a másik arcába. Természetesnek veszik, hogy az utcán gusztálják a nőket. Azaz az érzékszervi benyomásoknak nagy szerepük van a francia kultúrában. Talán ennek köszönheti sikerét a híres francia konyha vagy a francia illat-kultúra. A szaglás ugyancsak eltérő kulturális kontextusban jelentkezhet. Az európai kultúrában a személyhez, alkalomhoz kötött finom illat általános elvárási szint, amint a testszag, szájszag leplezése is. Az arab kultúrában azonban a szaglóérzék felfokozott jelentőségű, így az egyes élethelyzetekben ennek megfelelő viselkedésformákat tapasztalhatunk. A barátot megszagolni kedves gesztus, amint a beszédpartnerünkre lehelés is. A testszagot is a kapcsolatteremtésre használják. Az illatnak a párválasztásban is szerepe van. Ha a lány kérője nem érzi jó szagúnak a kiszemeltet, inkább eláll a házasságtól. Mert úgy vélik, összefüggés van az emberek szaga és érzelmi állapota között. Az emberek világát, így kommunikációs formáikat is, kultúrájuk erősen meghatározott kontextusban alakítja. Ebből adódóan az eltérő kultúrákhoz tartozó egyének egymás viselkedését gyakran rosszul értelmezik, félremagyarázzák, amint a megmutatkozó érzelmeket, illetve a viszonyulásokat, kapcsolatokat is. Így azután a torz kommunikációból félreértés, ellenségeskedés születhet. Az ember azonban nem vetkőzheti le kultúráját. Annál is inkább, mivel viselkedésünk, cselekedetünk, érzelmeink nagy része a nem tudatos cselekvés szférájában jelentkezik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a másfajta kulturális kódrendszert el kellene utasítanunk. Épp ellenkezőleg: a mai globalizált világrendet a sokféleség kultúrája és a kulturális sokféleség építi. S az építőkockák között az eltérő nonverbális kommunikációs kódok is felfedezhetők. A 177

179 megértés összefogja ezt a rendszert, a meg nem értésből adódó idegenség szétfeszíti Multikulturalizmus, interkulturalizmus A más, az idegen kultúrával való találkozást sajátos pszichológiai folyamatokat indukál. A külföldről érkező látogatót gyakran éri kulturális sokk hatása, amit egyaránt jelez az új ismeretke, szokások befogadásának eufóriája és az apátia, az idegenség érzete (Boglár, 2005, ). Ugyanakkor ezek a hagyományos attitűdök egyre kevésbé jelentkeznek a fiatal korosztályok életében, szokásvilágában, amelyek mára mai kulturális minták, által közzétett értékekkel találkozva nőttek fel. A kultúra a modernitás korában a közösségi identitás hordozója, amit szimbólumokban (nemzeti jelképek: zászló, himnusz stb.) reprezentálnak. Az adott közösség homogenizációját a kulturális hasonlóság biztosította, amint a különbözőséget, az idegenséget a kulturális másság indokolta. Az egységes nemzeti kultúra, a kultúrnemzet keretében, létrehozta a nemzeti kánont, amelyből táplálkozik a nemzeti identitás. A nemzetté válás folyamata Európa nagyobb érzsén a XVIII-XIX. században végbement, a dekolonializáció eredményeként létrejövő új országok, a korábbi gyarmatok, esetében a XX. század második felében történik meg ugyan, számos szép és tragikus példáját mutatva annak, hogyan válik a kultúra közösségépítővé, hogyan válik a nacionalizmus, a sovén indulatok gerjesztőjévé A XX. század végi szörnyű jugoszláviai polgárháború kirobbantásához a sovén kulturális konfliktusok (is) szolgáltak. A XX. század második fele, épp a II. világháború tapasztalatain okulva, a nemzetek közti közeledés politikájának időszaka. Európa, amely kirobbantója mindkét világháborúnak, a egységesülés időszakát éli, 1957-ben létrejön az Európai Közös Piac. Ugyanez az időszak a munkaerőpiacok átrendeződésének, s vele párhuzamosan a migrációknak a kora. Szükségszerűen merül fel tehát az identitás és a kultúra területén az átrendeződés számos vonatkozásban. A gazdasági és 178

180 politikai életben való közös szerepvállalás kiterjeszti a kulturális jogazonosságot a többséggel szembeni kisebbségekre, illetve a korábban jogaikat megfosztott vagy azok gyakorlásában korlátozott nőkre. Az új filozófia a kulturális relativizmus alapján elfogadja más nemzetek, társadalmak kulturális érékeit, a homogenizált értékrenddel szemben a pluralizációt képviseli. Általános toleranciát hirdet a más kultúrák iránt, azok megismerésére, megértésére ösztönözve. Nem a különbözőséget keresi, ami elválaszt, hanem a hasonlóságokat, azonosságokat, ami összeköt. Preferálja a kisebbségek, a a hátrányos helyzetűek (nemzeti, etnikai, faji, nemi) identitásának épülését, kulturális eszközrendszerének támogatását. Kialakul az identitások dialektikája. Stuart Hall (Hall, 1997, in: Feischmidt, 1997, 80.) a radikális átrendeződést, a globális identitások homogenizációját három tényezővel érzékelteti: a) A globalizáció kéz a kézben járhat a helyi identitások megerősödésével, bár mindez az idő és a tér összesűrűsödésének logikáján belül megy végbe. b) A globalizáció egyenlőtlen folyamat, és megvan a maga hatalmi geometriája. c) A globalizáció megtartja a globális nyugati uralom bizonyos oldalait, de az idő és a tér összesűrűsödésének hatására a kulturális identitások mindenütt relativizálódnak. Az új identitások markáns megjelenése a nem identitás, s az ezt követő gender kultúra. A XX. század második felében a kulturális antropológia egyik hangsúlyos kérdése a nemi különbségek szociokulturális értelmezése. A haszontalan nem (Oriana Fallaci híres könyvcímét kölcsönözve) a női nem kulturális és társadalmi pozíciójának megerősödése elválaszthatatlan az 1960-as évek szexuális forradalmának vívmányaitól (szexuális egyenjogúságra törekvés, fogamzásgátlók tömeges elterjedése stb.) illetve a feminizmusnak a mindennapok társadalmi létét is átalakító eredményeitől (nők tömeges munkavállalása, unisex viselet, egyes kultúrákban a hímsovinizmus törvényekkel való visszaszorítása stb.). Nyilvánvalóvá vált a biológiai és 179

181 a társadalmi nem kategóriáinak kultúrába ágyazottsága. A diskurzus már nem elsősorban a testről, a szexuális különbözőségekről (testi működés, szexuális preferenciák), a biológiai nemről folyt, hanem a társadalmi nem realizálódásáról a nemi mintákban, szokásokban, munkamegosztásban stb. Michel Foucault emblematikus könyvében így érzékelteti ezt a diszkurzív folyamatot: A»nemiség«fogalma nemcsak azt tette lehetővé, hogy valamiféle mesterséges egységbe fogaljon analógiai elemeket, biológiai funkciókat, különböző viselkedésformákat, érzeteket és élvezeteket, de azt is, hogy ezt a képzeletbeli egységet okozati elvként mindenütt jelen lévő jelentésként, mindenütt lappangó titokként működtesse... (Foucault,1996, 161.). A társadalmi nem társadalmi-gazadsági-kulturális mezőjének kutatása ma a nyugati kultúrák egyik divatos területe, az amerikai egyetemeken az egyik legnépszerűbb szak a gender studies. Érthetően, hisz a különböző társadalmak eltérően ugyan, de mégiscsak a maszkulinitás-feminim kultúrákról - (amikor is a sorrend nem a hierarchiát, hanem a történetiséget fejezi ki) -, amelyek áthatják a társadalmi és magánlét minden szegmensét. Más értékrendeket preferálnak a nevelésben, az oktatásban, más tartalmakkal töltődnek meg a társadalmi szerepek. A társadalmi és a magánlét harmonizációja is eltérő mértékű a kétféle kultúrában. A maszkulin társadalmakban a teljesítményelv a hierarchikus munkabeosztás, a versenyre ösztönzés olyan értékrendet képvisel, amely döntő hatással van a személyiség munkakultúrájára, illetve az egyéni ambíciók felülreprezentáltságára. Míg a feminim kultúra egyén-társadalom, egyén-természet kapcsolatrendszerében inkább a schumacheri gondolat, a kicsi szép filozófiája teljesítődik ki (Schumacher,1991; A maszkulinitás és feminitás kulturális összefüggéseiről: Hofstede, 2008, ) 1.5. Kulturális antropológia (történeti áttekintés) Az emberi kultúrát, annak összetevőit, sajátosságait a kulturális antropológia vizsgálja. Ez a XIX. század végén keletkezett tudományág a 180

182 társadalomtudományok része, szoros kapcsolatot tart a történettudománnyal, a néprajzzal és a szociológiával, gyakran a néprajztudomány részeként tekintik. (Története: Újvári, 2003,;Sárkány, 2000.;Kézdi Nagy, 2008.) Kezdetben az ősi civilizációk, a primitív kultúrák tanulmányozását jelentette ez a tudomány, amint az a korai kulturális antropológia egyik legfontosabb műve, Tylor iskolát teremtő híres könyvének címe (A primitív kultúra) is mutatja. Az átfogó kultúramagyarázatok, az ősi kulturális jelenségek rekonstruálásának szándékát később felváltotta a kulturális realizmus iránya, amely az egyes kultúrák megismerését tűzte ki célul. A szemléletet és módszert Franz Boas alakította ki. Értelmezésében minden kultúra egyenlő, csak saját relációjában, társadalmi összefüggéseiben értelmezhető. A kulturális antropológiának ez a fordulata tehát nemcsak az összehasonlító módszert utasítja el, hanem a kulturális rasszizmust is, amely magasabb rendűnek tartott egyes kultúrákat. (A német származású Boast a náci hatalom kitagadta, könyveit elégették.) A kulturális antropológia átalakulását jelezték a társadalmi, nemi, életkor szerinti státusok kutatásai, amelyek a szociológiai nézőpontot érvényesítették, s így jött létre a szociálantropológia. Már nem a kultúrák komparatív történeti vizsgálatát tartják fontosnak, hanem a kultúra és társadalom adott korban, a jelenben való összefüggésére figyelnek, a szinkron elemzésekre törekedve. Emile Durkheim kutatásai a társadalmi szolidaritás, a társadalmi csoport és egyén kapcsolatát vizsgálták. Munkássága nagy hatással volt a funkcionalista antropológia képviselőire, első sorban Bronislaw Malinowskira. A funkcionalizmus a társadalmat, mint rendszert értelmezi, amelyben elhelyezhetők és értelmezhetők a társadalmi jelenségek. Antievolucionizmus jellemzi ezt a felfogást és elutasította az etnocentrikusságot. A XX. század első felének meghatározó társadalomtudományi irányzata, a strukturalizmus (az irodalom, a nyelvészet, a film, építészet mellett) a kulturális antropológiára is hatott. Claude Lewi-Strauss a terepen végzett kutató munka és az elméleti kutatás egyesítését képviselte. Klasszikus műve, a Szomorú trópusok 181

183 (1955) is érvényesíti azt a strukturalista felfogást, amely szerint minden közösség egy rendszer, amelynek struktúrája van. A XX. század második felének szemléletváltása, a posztmodernizmus összefüggésében értelmezhető a kulturális ökológia, Julian Steward munkássága. E felfogás szerint az ember az ökoszisztéma része, de nemcsak biológiai létével, hanem kultúrájával is kapcsolódik a rendszerhez. Az emberi kultúrák párhuzamos fejlődésminták mentén alakultak, ezek a kulturális típusok. A kulturális típusok az ökoszisztémához való alkalmazkodás eredményei. A századvég sokirányú kulturális antropológiája irányzatai közül kiemelhető a kulturális szimbólumok kutatása és interpretációja. 2. Kultúraközvetítés 2.1. A kultúraközvetítés funkciója A kultúraközvetítés funkciója, jellege változott az évszázadok, évezredek során, szoros összefüggésben aktuális tudat- és kulturális tartalmak változásával a társadalmi-gazdasági lét átalakulásának folyamatában. A földművelő társadalmak másféle értékrenddel, szokásrenddel rendelkeztek, mint az ipari, majd a posztindusztriális társadalmak. Ugyanez mondható el az archaikus és modern társadalmak viszonylatában, hisz pl. a mitikus, mágikus funkció az előbbi esetben a létfeltételeket hivatott biztosítani a transzcendens erők igénybevételével, a modernitás kultúrája viszont háttérbe szorította az irracionalizmust. Ugyancsak a társadalmi struktúrák megélhetősége, a termelés racionalizálása jegyében. Általános értelemben véve a kultúraközvetítés a szocializáció (egyik) eszköze, a közösségi értékrend átadása-átvétele, a társadalmi kooperáció institutionált formája. (Rövid történeti és tipológiai áttekintését adja: Zsikó, 2000.) A kultúraközvetítés átadás-átvétel formája az oktatás, s annak institutionált rendszere az iskola, illetve az iskolarendszer. Az iskola, mint az oktatás szervezett, intézményesült formája már az archaikus társadalmakban is működött, a képzés-oktatás tömegessé válása 182

184 azonban a modernitás sajátossága. Alapvetően a protestáns szellemiség, a biblia egyéni befogadásának hitbeli és pragmatikus igénye indította el az írás-olvasás képességének kialakításához szükséges iskolai oktatás tömegesítését. Ezt erősítette a felvilágosodás ideológikuma (aufklärizmusa), majd a XIX. századi modern társadalmak tömegtermelésének praktikuma, a képzettebb munkaerő szükségessége. A képzés, a képzettség, mint a gazdasági fejlődés eszköze és forrása a XX. században válik társadalompolitikai tényezővé. A mai fejlett társadalmak jól strukturált iskolarendszerrel rendelkeznek, ez ugyanis a fejlettségük alapja és záloga. (Közismert példa a skandináv országok oktatásfejlesztése és a társadalmi fejlettségük összefüggése.) Az iskola miközben a felhalmozott közösségi kulturális értékek áthagyományozását tűzi ki célul az értékek közvetítő teremtődését az egyén képességeiben, azok fejlesztésében realizálja. A korábbi, közösségi értékű filozófiák után a modernitás szellemi középpontjában a személyiség, az egyéniség áll így szinte szükségszerűen az oktatásban is a teljesítményelv (a teljesítményértékelés) érvényesülésében tükröződik az egyéniség illetve az egyéniségek versenye. Ezt még felerősíti a XIX. századi liberalizmus társadalomképe, amely a társadalmilag hátrányos helyzetű egyén kompenzációjának, társadalmi felemelkedésének megalapozásaként tekint az oktatásra, az iskolára. Ez a döntően nyugati civilizációs versenyszemlélet, miközben törekszik az egyéni és közösségi érdekek harmonizációjára, az átlagnál jobb adottságokkal, magasabb kulturális hozzáadott értékekkel rendelkező egyéniséget preferálja. Napjaink posztmodern kultúra- és társadalom értelmezésében az integrativitás, a sokféleség filozófiája igyekszik tompítani a klasszikus kultúraközvetítés bizonyos értelemben szegregációs cél- és eszközrendszerét, amikor az inkluzivitásra, a szociális hátránnyal vagy testi, értelmi fogyatékkal élők integrációjára helyezi a hangsúlyt. A kultúraközvetítés ugyancsak intézményesült formája a közművelődés intézményrendszere, amely az iskolán kívüli ismeretszerzés, kultúraközvetítés történelmileg kialakult és változó 183

185 struktúrájában érvényesül. Ez a rendszer a társadalom öntevékenységére épül és biztosítja a kultúraközvetítés infrastruktúráját és szakemberszükségletét. A népművelők, majd művelődésszervezők és mai andragógusok, kulturális menedzserek a felnőttképzés faladatai és a közösségi művelődés, kultúraszervezés együttes manapság különösen bonyolult feladatrendszerét hivatottak ellátni (a képzés történeti áttekintését adja: T. Kiss, 2000.). A közösségi művelődés, kultúraközvetítés az egyén aktív részvételét feltételezi a kulturális folyamatok megtervezésében, megszervezésében való együttműködő partnerként. A közművelődés olyan alapellátás, amelyet törvény biztosít (1997. évi CXL törvény), s amelyet állami forrás is garantál, s amelynek feltételrendszerét az önkormányzatoknak kell megvalósítani. A közművelődés célja, az egyéni és közösségi életfeltételek, életminőség javítása és az egyéni képességek fejlesztése, kibontakoztatása, a humánerőforrás képzése, továbbképzése. A közművelődés közösségi jog, e jog gyakorlása pedig közérdek, amit a törvény is biztosít. A kultúra közvetítés közösségi intézményrendszere, történetileg változó. A XIX. században kialakuló olvasókörök, dalárdák, munkásegyletek (stb.) mára eltűntek, átalakultak és alapjaikon újak jöttek létre. Az 1945 utáni időszak a szocializmus művelődéspolitikája és ideológiája jegyében jelentős eszközrendszer ráfordításával alapvető struktúrát hozott létre, amelynek döntő része ma is létezik, sok esetben funkciót váltva. A közművelődést szolgáló intézmények: művelődési otthonok, ifjúsági házak, közkönyvtárak, közgyűjtemények, (múzeumok, levéltárak), színházak, kiállítási intézmények, állat- és növénykertek, arborétumok Kultúra és gazdaság A kultúra nem áru olvashatni egyfajta értékrend- és társadalomfilozófia megfogalmazódásaként, holott a kulturális javaknak is vannak előállítási költségeik, marketing költségeik és vannak áraik. Sőt, van piacuk is, amelyre különösen igaz Piere Baurdien mondása, hogy 184

186 olyan terület, amely sajátos magatartást kíván. Ezzel együtt, gyakran képződik oppozíció a kulturális és a közjavak között, leginkább abban a tekintetben, ki finanszírozza az előbbieket. Ismert példa és érv a vitában Vincent van Gogh vagy Csontváry Kosztka Tivadar élettörténete, akiket nemcsak korán jöttségük, meg nem értettségük is rokonít, hanem művészetük, kulturális termékeik eladhatatlansága is. Van Gogh életében agy képet adott el ma vagyonokat fizetnek műkereskedők, műgyűjtők egy-egy festményéért. A kultúra támogatásának intézményesült rendszere a modern társadalma vívmánya. Amíg korábban a támogatás az alkotók mecenatúrájában (arisztokraták, gazdag polgárok, egyházak) érvényesült, a modernitás korában ez egyre inkább a közösségi kulturális javak (oktatás, művelődés) létrejönnek, fenntartásának támogatásában nyilvánul meg. Az egyes társadalmak eltérő módon vesznek részt a kultúra támogatásában, a GDP százalékos aránya a fejlett gazdaságokban lényegesen nagyobb. (Ugyanakkor meg kell jegyezni, az összefüggés nem következik direkt módon a gazdasági fejlettségből, egy társadalom morális, kulturális igényszintje és stratégiai jövőképe is befolyásolja.) Nyilvánvaló az is, hogy a kultúra támogatása nemcsak a kultúra fogyasztásában válik eredménnyé, hanem a társadalmi lét egyéb szféráiban is. Így összegezhetők a kulturális fogyasztás pozitív externáliái: A kulturális rendezvények, események vagy általában egy régió, ország, kulturális fejlettsége, kulturális öröksége olyan, vonzerőt, jelent, amiből a termékeik, szolgáltatásaik iránti kereslet, így a bevétel növekedése következtében más gazdasági ágazatok is előnyökre tehetnek szert (például kereskedelem, vendéglátóipar, turizmus stb.). Ez esetben a pozitív külső hatások más termelőknél jelentkeznek. A kultúra nemzeti identitást generáló egy nemzeti presztízsét befolyásoló szerepe révén azok számára is hasznossággal bír, akik saját maguk nem fogyasztók a kultúrának, így ezekért az előnyökért nem fizetnek. Ekkor 185

187 az extern hatások más fogyasztóknál jelentkeznek. (Petro, 2000, 29.) A kulturális tevékenység eredményeként áru (kulturális termék) keletkezik, tehát ebben az értelmezésben is indokolt a kulturális ipar (iparág) fogalomhasználat. A termelés természetesen költségeket feltételez, amelyek forrása lehet állami támogatás, szponzoráció (vállaltok, magán személyek támogatása) a tevékenységből származó bevétel (belépő jegyek, tagsági díjak), illetve más, marketing vagy kereskedelmi (vendéglátás, helyiségek bérbeadása) jellegű tevékenység. A tevékenység meghatározó eleme, hogy a kulturális szolgáltatást nyújtó intézmény, vállalkozás profitorientált vagy nonprofit tevékenységet végez. (A tevékenységformák részletesebb leírását adja: Daruka, 2000, ) A profitorientált intézmények célja a költségelemeket úgy alakítania, hogy minél nagyobb eredményt, illetve profitot tudjanak realizálni. (Ma már az államilag fenntartott kulturális intézmények sem lehetnek veszteségesek, gazdálkodásukban tevékenységüktől függően a jövedelmezőségre kell törekedni.) A profitorientáció elsősorban a tömegkultúra szolgáltatásaiban meghatározó (filmgyártás, újságkiadás, könnyűzenei koncertek, rockfesztiválok stb.) míg a magas kultúra területén inkább a nonprofit célok érvényesülnek. Egy tevékenység eredményességét a bevétel és a költségek különbsége adja meg. Az eredményesség vagy annak növelése érdekében bevételek növelést tűzheti ki a menedzsment a kulturális ipar sajátosságain belül. Nyilvánvaló ugyanis, hogy például a jegyárak növelése nem feltétlen eredményezi a bevétel emelkedését, hisz a magasabb költségek kevesebb látogatót vonzhatnak. Szükséges tehát a keresleti adatok harmonizálása. Úgyszintén döntést igényel a minőség 186

188 maximalizálása. Elsődleges célja minden intézménynek a kultúra szolgálata, ez pedig feltételezi a magas minőséget. Ugyanakkor egy kiállítás vagy egy színházi előadás megrendezésének költségeit alapvetően befolyásolja az elérni kívánt minőségi színvonal. A technikai körülmények költségei, a felkért művészek honoráriumai a járulékos költségek (marketing, kapcsolódó rendezvények stb.) befolyásolják a produkció minőségét, ami adott esetben jelentős profitot hozhat, de csődbe is döntheti a vállalkozást Kulturális marketing A kulturális vállalkozás elengedhetetlen összetevője a megtervezett PRtevékenység. A Public Relation - vagy ahogy mára széles formában elterjedt - a PR (píár, újabban magyarosan ejtve: péer) angol szó, jelentése: közönségkapcsolat. A kommunikáció egyik sajátos formája, valamely szervezet kommunikációs tevékenysége. Eredete az emberiséggel egyidős, hisz célja a befolyásolás. Az első államalakulatok, az ókori társadalmak is alkalmazták. Szükség van az őszinte és tényeken alapuló kommunikációra, és a hallgatóság érdekében történő megnyilvánulásokra, és arra hogy annak megfelelően cselekedjünk, ahogy beszélünk olvasható egy egyiptomi feliraton. (Beke, ) A PR a befolyásolás és a bizalomépítés művészete, amely nem reklámtevékenység, de szoros kapcsolatban van a reklámmal. Olyan marketing jellegű kommunikáció, amelynek célja a kapcsolatok tudatos szervezése. A Rublic Relations a közönség és valamilyen szervezet közötti viszonnyal foglakozó tevékenységrendszer. Tervszerűen, tartósan és tudatosan fejleszti a közvetlen társadalmi környezet és a szervezet közötti kapcsolatokat, a közönség megértése, bizalmának és támogatásának megnyerése érdekében. Feltételezi, formálja és ha kell, módosítja a szervezet és dolgozóinak magatartását. (Pelejtei, ) A jó bornak is kell a cégér magyar mondás mai modern változata a PR, amely tájékoztató és befolyásoló tevékenység. A bizalomépítés és az elnyert bizalom megtartása minden szervezetnek fontos érdeke. A kapcsolat az információ átadásával, áramlásával jön létre, azaz 187

189 alapfeltétele a PR egyik szlogenje: dolgozz jól és beszélj róla. Természetesen maga a beszéd nem elegendő, de bármilyen közcélú tevékenység eredménytelen, ha nincs róla hír, mégpedig jó hír, hihető információ. A célcsoportokat, amelyek a szervezet, tevékenység szempontjából fontosak, s akiknek meg kell nyerni az egyetértését, szimpátiáját, el kell látni megnyerő információkkal. A PR-munka kezdő szakasza tehát a célcsoportok kiválasztása, illetve a szövetségesek megnyerése. Ha egy cég a fogkrémek reklámozásával a kiválasztott célcsoportra (gyerekek, felnőttek, egész lakosság) akar hatni a fogápolás érdekében, ekkor minkét szempontot figyelembe kell venni. A gyerekekre egy fogát mosó bájos plüssállat nagyobb hatással van, mint a fogorvos, akitől eleve retteg. A PR eszköze a szervezet imázsának közvetítése. A választott tevékenység természetesen függ attól, hogy most alakuló vagy már a közvélemény által ismert szervezetről van szó. Egy tradicionális intézmény már történelmével (programjaival, épületeivel, híres rendezvényeivel) is megteremtette imázsát, míg egy alakuló szervezet, vállalkozás most alakítja ki. Azaz az áhított és az érvényes imázs között hosszú az út. Természetesen vannak sikertörténetek, amikor egy intézmény, vállalkozás egycsapásra ismert lesz. A siker forrása a hiteles üzenet és az ehhez jól megválasztott hordozó, a reklám. Minden szervezet rendelkezik jövőképpel, amelynek része a vállalt tevékenység fejlesztése a megcélozott csoport ellátása érdekében. Ennek kivonata a küldetésnyilatkozat, amelynek jelen kell lenni az intézmény, vállalkozás életében és nyilvánosságában. Olyan rövid, közérthető, jól megszerkesztett szövegről van szó, amelyben megjelenik a tevékenységi kör, annak fejlesztése, illetve az a hatás, amelyet a jelenben és a jövőben a kisebb-nagyobb közösségre gyakorolni akar az adott szervezet. Ezzel a jól megfogalmazott üzenettel állandóan jelen kell lenni a nyilvánosságban, hogy pozitív kép alakuljon ki vagy tovább erősödjék. Az imázsépítés, ápolás fontos eszközei a külső kapcsolatok. Alapvető szempont, hogy a kapcsolatépítés ne ötletszerű akció legyen, 188

190 hanem egy stratégia része. (Ha egy önkormányzat, szervezet kulturális programot akar megvalósítani, nem elegendő, hogy egy alkalommal felvegye a kapcsolatot a lakossággal, mondván, kíváncsi az ötletekre. A kultúra olyan közügy, amely állandó visszajelzést, megerősítést igényel.) A legegyszerűbb és gyakori megoldás a sajtótájékoztató, amely azonban egyedi alkalom. Hatásos eszköz, de csak akkor szabad megszervezni, ha van mondanivaló. A sajtóban jelen lenni puszta megjelenéssel nem lehet, csak jól megválasztott és életben tartott üzenettel. Az információs technika fejlettségének eredménye az elektronikus levelezés ( ), amely minden üzenet eljuttatására alkalmas. A hírlevél a feltérképezett célcsoportokhoz, partnerekhez eljuttatott beszámoló, aktualitás a cég életéről, a fontosabb eseményekről. Hagyományos kellék a referenciaanyag, amely lehet film, újabban CD. A jól megtervezet, szerkesztett anyag az intézmény történetét, tevékenységi körét, eredményeit mutatja be a kiválasztott célcsoport szempontjainak megfelelően. Az internet hatalmas lehetőség, hisz a jól megszerkesztett (linkekkel, ugródeszkával stb. ellátott) weboldal úgyszólván korlátlan lehetőség mind az információ átadásra, mind az imázsformálásra. A PR-tevékenység legrégebbi módja a személyes kommunikáció, amely révén az ügyfeleket vagy megnyeri vagy eltaszítja az adott intézmény vagy munkatárs. Alapvető, hogy a közönséggel kapcsolatba kerülő, legegyszerűbb beosztásban dolgozótól kezdve a csúcsvezetőig mindenki tartsa fontosnak a külső kapcsolatok ápolását. A szolgálatkészség, az udvariasság olyan elemi követelmény, amely alkalmasint a legjobban megtervezett PR-anyagok hatását is felülmúlhatja, illetve lerombolhatja. (Egy goromba telefonközpontos hitelteleníti azt az intézmény által közvetített üzenetet, hogy mi az emberekért vagyunk. ) Az alkalmazottak által gyakorolt kommunikáció tehát marketing jellegű is, ennél fogva minden kommunikációs aktus mögött ott van a képviselt szervezet is. Mivel nem mindenki képes a kapcsolatteremtésre, olyan munkatársakra érdemes bízni ezt a feladatot, akik jól kommunikálnak, derűs, kiegyensúlyozott személyiséggel 189

191 rendelkeznek, s amellett tárgyi tudásuk is jó. A PR-szakirodalom többféle szempont szerint válogatott magatartási szabálymintát javasol, ebből idézünk egy lehetséges változatot: A tartalmi munkát nézve legfontosabb a segítőkész és megbízható tájékoztatás, udvarias kiszolgálás, a pontos nyilvántartás stb. Az első benyomás mély nyomot hagy az emberben, ezért lényeges szabály az ügyfelek barátságos fogadtatása. Legyünk tapintatosak a személyi kérdéseknél. Győződjünk meg arról, hogy az ügyfél, az érdeklődő pontosan mit akar. Ne fölényeskedjünk! Ha az ügyfél szólni kíván hozzánk, akkor munkánkat vagy a kollégánkkal való megbeszélést azonnal szakítsuk félbe, és szenteljük teljes figyelmünket a kérdezőnek. Várokoztatása illetlenség. Ne éreztessük senkivel sem azt, hogy a másik fontosabb számunkra. Banális kérdéseknél se becsüljük le az ügyfelet. Ellenkező esetben, vagyis ha a kérdés meghaladja képességünket, ne restelljünk idősebb, vagy nagyobb tudású kollégánkhoz fordulni. El kell fogadnunk a tényt, hogy léteznek nehéz ügyfelek is. Viszont örüljünk annak, hogy ők vannak kisebbségben. Mindig legyünk türelmesek hozzájuk, válaszoljunk bölcs nyugalommal, soha ne vitázzunk velük. (Pelejtei ) A PR a kommunikáción belül mára külön szakmává ált. Jelentőségét a gazdasági, politikai marketing egyaránt aláhúzza, s a szakmai, civil szervezetek kapcsolatteremtését is meghatározza a PRmunka A kultúraközvetítés gyakorlata I. Rétegkultúra: Fiatal korosztályok Szociológiai közhely olyan, hogy fiatal, ilyen nincs. ez az életkorban meghatározható társadalomréteg a legkülönbözőbb kulturális értékrendekkel bír, különböző értékeket preferál, különböző 190

192 szubkultúrákba milliő-, életstíluscsoportokba tartoznak. Ugyanakkor a kultúraközvetítés szempontjából mégis körül kell határolni ezt a kulturális fogyasztói réteget, ismerni kell igényeit, preferenciáit. Eléggé nyilvánvaló a hétköznapi tapasztalatok alapján is, hogy a fiatal korosztályok nem a klasszikus kultúra és annak színterei hordozói iránt érdeklődnek. (Törőcsik, 2010.). Művelődésükben, szórakozásukban, szabadidős tevékenységükben a mediális közvetítés a meghatározó, a média, illetve annak valamilyen hordozója tölti ki az ilyen tevékenységük nagy részét. Amíg korábban ezeket a tevékenységeket a televízió, a video uralta, mára egyértelmű az internet elődlegessége. Szokás ezt a korosztályt a Web2-nemzedékként meghatározni. Magán és közösségi életét is jórészt az interneten éli. A barát-, a párkeresés a közösségi oldalakon történik, itt osztják meg egymással közösségi és olykor a legprivátabb élményeiket is, egyfajta totális nyitottság, kitárulkozás és óvatlanság jegyében. Ez a meghatározóan a legfiatalabb korosztály rendkívül nyitott az interaktivitásra. Nem véletlenül ők képezik azt a potenciális vásárlói réteget, amelynek majd felnőtt életében az e-buy a leghétköznapibb szokássá válik, legyen szó a legegyszerűbb materiális javakról vagy kulturális javakról. A hagyományosan évig terjedő fiatal kor egyre inkább kitolódik. A munkavállalás, a családalapítás, a kisgyermekes család ideje egyre későbbre tevődik, ami jelentős társadalmi átrendeződést indukált és értelemszerűen újraértelmezi a kultúrafogyasztást a kulturális szolgáltatásokat is. Az elnyújtott tanulási időszak, a családi társadalmi kötelezettségek későbbre hárítása megnöveli a szabadidőt, illetve az abban való egyéni kiteljesedést, döntően a szórakozás formájában. Jól érzékelteti ezeket a trendeket egy a német fiatalok életstílus törekvéseire vonatkozó kutatás 2010-ből (idézi: Törőcsik, 2010, ). A különböző életstílus alternatívákat illetően két csoport emelkedik ki számarányában: a hedonisták és a modern lázadók. Az előbbiek nem egyszerűen a carpe diem életstratégiáját követik, hanem elutasítják a társadalom leginkább szüleik által megtestesített normáit, különböző alternatív kultúrákban (punk, techno, emo, hiphop stb.) találják meg 191

193 értékrendjüket és világukat. Az előbbiekkel ellentétben a modern lázadók karrierorientáltak, pragmatikusak, társas kapcsolatrendszerük nyitott, de értékorientált, nyitottságuk a kulturális javak iránt is megmutatkozik, azok széleskörű, de kritikus fogyasztásában Kultúraközvetítés gyakorlata II.: Az archaikus kultúra posztmodern újrafelfedezése Falunapok, gasztronómiai fesztiválok Az archaikus falusi, paraszti kultúra már a XX. század elején felbomlóban volt. Ennek alapvető oka a modernitás térhódítása, az ipari termelés volumenének növekedése, a falusi emberek városba áramlása. Ekkor jöttek létre az ipari-kereskedelmi centrumok. Budapest a XIX. század végére vált milliós nagyvárossá, néhány évtized alatt megtöbbszörözve lakósainak számát. Az ipari munkásság döntően a perifériák és a falvak elvándorolt lakóiból alakult ki. A kultúra átalakulását szimbolikusan is jelezte, hogy a hagyományos öltözetet (népviseletet) elhagyták és egye inkább a tömegtermeléssel előállított ruhadarabokat viselték a falvakban is. Ugyanígy fokozatosan elhaltak az archaikus népszokások (regölés, lucázás, halottsiratás, stb.), s megfigyelhető volt a népszokások egyszerűsödése, a kulturális tartalmak kiüresedése. Ezt a folyamatot drasztikusan felgyorsította az 1945 utáni erőltetett iparosítási politika, amely elszívta a falvak munkaerejét, s a szocialista kultúrpolitika jegyében folyamatosan rombolta a falusi-paraszti lakósság kulturális identitását. Ez időben kezdett elterjedni a tömegkommunikáció leghatékonyabb eszköze, a televízió, amelynek jelentős szere volt a közösségi szokások, ünnepek elhalásában, a családok, az egyének szeparálódásában. A tömegessé vált iskolázottság is hozzájárult ahhoz, hogy az egykor élő és a közösséget éltető kultúra avittá, lenézetté vált, amelynek kellékeitől is szabadalmi akartak az ott élők, egyfajta modernizációs láz igézetében. A modernitás végére múzeumi eszköz lett a népviselet, a folklór tárgyi és szellemi javai. A falu elvesztette régi 192

194 kultúráját, új pedig nem keletkezett. Ezt a folyamatot felerősítette a rendszerváltás óta eltelt időszak, amely tönkretette a falusi lakósság megélhetését nyújtó munkahelyeket, munkalehetőségeket, újakat pedig nem teremtett. Az elszegényedés a falvakban tömeges méreteket öltött, tömegessé vált a deviancia, fellazultak a közösségi normák, megszűnt a kulturális erkölcsi szabályozás normatív ereje. Ú kultúrát, kulturális szokásokat kell a falvakban teremteni. Revitalizálni kell az archaikus kulturális javakat úgy, hogy a mai posztmodern életvitel és igényhez alkalmazhatók legyenek, igénybe véve ehhez a mai tömegkommunikációs kultúrát is. A kulturális revival egyik eszköze és jelensége a falvakban megjelenő tájház. Ezek a többnyire saját forrásból, saját gyűjtésből létrehozott intézmények bemutatják az adott közösség tárgyi kultúrákat, bepillantást engedve az életmódba, az anyagi kultúrába. A tájházak segítik őrizni a kulturális hagyományokat is, és erősítik az adott közösség identitását, jelezve a kontinuitást a múlt és a jelen között. A tájházak múzeumként való funkcionáltatása általában úgy működik, hogy a közelben lakók beengedik a turistákat, idegeneket, akik meg akarják nézni az ott kiállított tárgyakat, ruhadarabokat, a megrendezett enteriert. Ugyancsak a közösségi kultúra újrateremtődésének kísérletét mutatják a falu napok. Ez az egyre inkább terebélyesedő, de ma még gyerekcipőben járó rendezvénysorozat valamilyen közösségi összejövetelre épül. Legtöbbször a gasztronómia, kulináris élvezet hívja össze a falu lakósságát. Kis közösségekből, baráti társaságokból, családokból verbuválódik az a csapat, amely a rendezvény profiljához illően főz valamilyen ételt. Elég széles a skála ma már, és az egysíkú pörkölt, halászlé főzésektől egyre inkább a helyi sajátosság felfedezéséig ívelő tendenciát látunk. Újra megjelennek a rég ételek (dödöle, különböző rétesek stb.) amelyek kulináris újdonságot is jelentenek a ma meglehetősen egysíkú étkezésben, s egyúttal feltámasztanak egy korábbi gyakran az egészséges életmódot, a fenntarthatóságot is megtestesítő ételkultúrát. 193

195 Ugyancsak a paletta színesítését jelentik az adott tájegységhez kötődő gyümölcsökre épülő falunapok, fesztiválok. A régi paraszti kultúra ökonomikus rendszerében minden tápláléknak megvolt a megszabott helye. A gyümölcskultúra rendkívül fejlett volt a Kárpátmedencében, sokféle gyümölcs termett, s azokat különböző módon fogyasztották, megoldva a tartósításukat természetes módon az aszalással, a lekvárfőzéssel. A gyümölcskultúra újra felfedezése beleilleszkedik a mai étkezési kultúrába, az egyre terjedő a tartósító anyagokat nélkülöző élelmiszerek preferálásába. A leglátványosabb fejlősét a borfesztiválok jelzik. A hagyományosabb bortermelő vidékek már régebben felfedezték az ebben rejlő lehetőséget. Azóta azok a kevésbé elismert borok (elsősorban az Alföldön) is csatlakoznak, amelyek presztízse és ára alacsonyabb a történelmi borvidéken termettekénél. A bor reneszánsza összefüggésben van a világtrendekkel, illetve a posztmodern életszemlélettel, amelyet az új ( menedzser ) generációk képviselnek. Ebben a kontextusban a borfogyasztás a kulturális szokásrendszer részévé válik, egy életforma és életnívó tartozékává. A borkultúra a gasztronómiai kultúra része is, tehát logikusan kapcsolódnak a különböző ételek a borfesztiválok kínálatához. Szerencsére ma már nem az egysíkú és főleg nem a globalizált étkeket kínálják, hanem mind gyakrabban a tájra jellemző kulináris specialitásokat, amelyek egyben a régi étkezési kultúra újjáélesztését is jelentik. Ezek a rendezvények ma már legtöbbször turisztikai vonzerővel rendelkező attrakciók. Tehát a felélesztett hagyományos közösségi kultúra kereskedelmi áruként jelenik meg, és kiszélesül a kultúra fogyasztók köre az érdeklődőkkel, az idegenekkel. Nyilvánvalóan a kereskedelmi turisztikai tevékenység jól szervezet marketingre kell épüljön, amelynek ma már nélkülözhetetlen eszköze az internet. A falunapok, fesztiválok legtöbbször saját honlappal rendelkeznek, olykor biztosítva az interaktivitást is. A szervezők komplexitásra törekednek, a kultúrafogyasztás összekapcsolódik a rekreációval, tehát igyekeznek szálláshelyeket is biztosítani. 194

196 A fentiekben jelzett törekvések egyszerre mutatják egy adott falusi térségi közösség identitáskeresését, identitásának erősödését, illetve a gazdasági erőforrások megteremtésének kísérletét. Mindkettőre szükség van. Az identitásukat vesztett falvak kulturális elszegényedése és gazdasági, mentális deprimációja között összefüggés van. A közösség hagyományos szerveződése, a közösség mentális összetartó ereje már a múlté. Ugyanakkor épp a posztmodern decentralizáló társadalomszerveződés szemléleteként - egyre nagyobb hangsúlyt kapnak az önszerveződő, helyi közösségek. Miközben a globalizmus kultúrája visszafordíthatatlan, épp a közösségi szintekben erősödik a kicsi szép filozófiája. Ugyancsak szemléletváltás figyelhető meg a helyi gazdaságok, a helyi erőforrások felértékelődésében. Ehhez ezek a kulturális rendezvények is hozzájárulnak. Részben azzal, hogy a különböző, a gasztronómiát képviselő mesterségek mellett megjelennek az egyéb kismesterségek. Ezek újraélesztése a mai technológiához, életmódhoz, marketinghez (stb.) való adaptációval nemcsak a kulturális sokszínűséget bővítik, erősítik, hanem egyfajta megélhetési forrást is jelentenek. Ma, amikor újra felfedezik az egykori természetes építő-, tárgykészítő anyagokat (fa, nád, len, agyag stb.) nemcsak radikális fordulatot érzékelhetünk a modernitás anyagi kultúrájától, hanem a természeti erőforrások fenntartható szemléletű alkalmazását is. Az archaikus kultúra így válik a mai kor emberének, hétköznapi létének is részévé, nem utolsó sorban egy szorító szükséglethez való alkalmazkodásként. Ez pedig a természeti források végessége, a mai fogyasztási kultúra fenntarthatatlansága. Irodalom Antalóczy Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér (szerk.) (2010), Mire jó a kultúra?, Magna Produkció, Bp. Balla Bálint (2005), Szociológia és kultúra, Magyar Szemle Könyvek, Bp. Beke Tamás (2001), A public relations szakmai története, Managment Kiadó, Bp. Boglár Lajos at al. (2005) A tükör két oldala. Bevezetés a kulturális antropológiába Nyitott Könyvműhely, Bp. Coupland, D (2007) X generáció, Európa, Bp. 195

197 Daruka Magdolna (2000), Kulturális intézmények, vállalkozások működésének, termelésének költséginek sajátosságai. In: Kultúra-gazdaságtani tanulmányok Daubner Katalin Horváth Sándor Petró Katalin (szerk.) (2010), Kultúra-gazdaságtani tanulmányok, Aula Eliot, T. S. (2003), A kultúráról Feischmidt Margit (szerk.) (1997), Multikulturalizmus, Osiris, Bp. Foucalt, Michel (1996), A szexualitás története, Atlantisz, Bp. Gaus, Herbert (1998), Népszerű kultúra és magaskultúra. In: Wessely Anna (szerk.): A kultúra szociológiája, Osiris, Bp., Hall, T. Edward and Hall, Mildred Reed (1990), Understanding Cultural Differences, Intercultual Press, Yarmouth Maina (USA) Hofstede, Geert és Hofstede, Gert Jan (2008) Kultúrák és szervezetek. Az elme szoftvere, VHE Kft., Pécs Huntington, Samuel P.(2008), A civilizációk összecsapása, Európa, Bp. Korten, David (2006) Tőkés társaságok világuralma, Kapu, Bp. Pataki György Takács-Sántha András (2005) Természet és gazdaság, Typotex, Bp. Pécsi Tudományegyetem Pécs Petro Katalin (2000), A kulturális javak gazdasági jellemzői, In: Kultúra-gazdaságtani tanulmányok, Sáskány Mihály (2000), Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában, L. Harmattan, Bp. Schumacher, Ernst F. (1991), A kicsi szép, Complex Kiadó Sztretykó György (szerk.) (2004) Tömegkultúra és tömegmanipuláció a modern társadalomban. A média- és a művelődésszociológia új aspektusai, Comenius Bt., Pécs T. Kiss Tamás (2000), A népnevelőtől a kulturális menedzserig Fejezetek a népművelőképzés fejlődéstörténetéből, Új Mandátum Tari, A. (2010), Y generáció, Jaffa Kiadó, Bp. Töröcsik Mária, Kuráth Gabriella (szerk.) (2010), Egyetemi marketing. Marketing a felsőoktatásban, Pécsi Tudományegyetem, Pécs Újvári Edit (2003) Bevezetés a kulturális antropológia történetébe, JGYF Kiadó, Szeged Zsikó János (2000), A kultúraközvetítés funkciói, fogalma Kultúra és közösség, 4. évf. 2000/2-3.,

198 Korpics Márta Béres István: A közösségfejlesztés kommunikációs aspektusai 1. A közösség fogalma a társadalomtudományokban Amióta ember létezik, a közösség is létezik. A közösség kifejezés nagyon erős pozitív jelentéseket hordoz, és nagyon szorosan kapcsolódik az ember együttes tevékenységet leíró, jellemző más fogalmakhoz, mint amilyen a csoport, a társulás, a társadalmi rendszer és az értékekkel szabályozott erkölcsi szokáshoz, mint a kultúra, a vallás és a politika (vö Vercseg 1998). A közösség egyfajta egybetartozást jelent. Többféleképpen is meghatározhatjuk a közösség fogalmát, attól függően, hogy mi az, ami ezt az egybetartozást biztosítja. Egy közösség szerveződhet területi meghatározottság, természeti adottságok és bizonyos tulajdonságok alapján, de különböző társadalmi szokások és érdekek, illetőleg kulturális jegyek alapján is. Természetesen ezek a közösségképző erők nem zárják ki egymást, hanem egymást erősítve vagy éppen gátolva működnek közre a közösségek kialakításában. 5 A közösség fogalmát a hétköznapi életben és a tudományos megismerésben (leginkább a társadalomtudományokban) a jelenségek viszonylag széles körére lehet alkalmazni, és sokszor a valóság teljesen más szeleteire is alkalmazzuk. 6 A közösség fogalmának meghatározása, a közösségről való gondolkodás, a közösségben való együttlét mikéntje és módja mindig is a társadalomtudományi gondolkodás előterében állt. A mai kutatások szakítottak az eszencialista (Tönnies) felfogásokkal, s a weberi kiindulópontot helyezik előtérbe, a társadalmi cselekvés fogalma felől vizsgálva a közösségeket. Tönnies megközelítésében a közösséget a kölcsönös igenlés, a valóságos és szerves élet jellemzi. Meghatározása szerint minden bizalmas, otthonos, kizárólagos együttélést közösségnek kell tekinteni (Tönnies, 1983,10). Weber a közösséget a társadalmi 5 A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia meghatározása szerint. 6 G. A. Hillery Definitions of community: areas of aggreement (1955) c. munkájában 94 definíciót sorol fel. 197

199 kapcsolatok felől határozza meg. Azt a társadalmi kapcsolatot nevezi közösségnek, ahol a résztvevőket átérzett (érzelmi-indulati, vagy tradicionális) összetartozáson alapuló beállítottság jellemzi (1967). Egy másik meghatározó szociológus Parsons (1988) ugyan nem közösségről, hanem társadalmi rendszerekről ír, melyet általánosan határoz meg az alapján, hogy a cselekvők meghatározott szituációban közös magatartásszabályok, normák, értékek által szabályozva lépnek egymással kapcsolatba. (Szelényi 1973, 15.) A társadalomtudományokban közel sincs egyetértés a közösség fogalmának definícióját illetően, s csak a különböző definíciókban említett kifejezések statisztikai elemzése szolgál útmutatóul: a leggyakrabban előforduló attribútumok a kommunikáció, a közös lokalitás és közösségi élmény, illetve a szolidaritás írja Vályi Gábor Depew és Peters 2001-es írására hivatkozva (Vályi 2007, 115). A latin communitas szó 7 a közös érdekekre, célokra és normákra vonatkozik (vö Vályi im, 115). Az egyének azért alkotnak közösségeket, hogy részesedjenek a kommunikatívból, illetve az is meghatározó lényegi elem, hogy a problémamegoldáshoz közös felkészültséggel rendelkeznek, másrészt pedig az, hogy kooperáció, vagy kompetíció iránti igényük van (vö Horányi ). Rosengren kommunikációelméletében a kommunikációban való részesedés felől közelít a közösségek meghatározásához: A közösség az egyének csoportjainak meglehetősen nagy csoportját jelenti, melyet egy viszonylag laza hierarchia és a közösségen belüli kommunikáció relatíve magas foka jellemez, mely utóbbi a közösségen kívüli kommunikáció viszonylag csekély mértékével párosul. A közösségek gyakran térben stabil elhelyezkedéssel rendelkeznek, bár a kommunikáció és a közlekedés legújabb létesítményei elősegítették a földrajzilag szétszórt közösségek kialakulását, beleértve az elektronikus kommunikációra alapuló un. virtuális közösségek létrejöttét is. (Rosengren 2004, 64) 7 Amelyhez a szó történeti fejlődése alapján szorosan hozzátartozik a communis közös, általános, és a communio közösség, egyházi közösség kifejezés is. 198

200 Ahhoz, hogy egy csoportot közösségnek lehessen nevezni, Anthony Cohen szerint négy feltételt kell teljesíteni: Az első a társadalmi tér, illetve lokalitás felől írható le. Területi közösségről akkor beszélünk, ha a közösség megélése szorosan köthető egyfajta geográfiai entitáshoz. Ennek nem kell feltétlenül valóságosnak lennie, a helyiség egy cyber tér is lehet. A második az érdekek és identitások mentén ragadható meg, melyek a csoportformálódás fő okai is egyben. A közösséget az azonos érdekek határozzák meg, ezek lehetnek vallási, szexuális orientációjú, vagy etnikai alapúak stb. A harmadik, hogy a közösség tagjai között társadalmi interakciók zajlanak. A negyedik feltétel pedig, hogy a közösség önmagát kollektív társadalmi cselekvések folyamatában azonosítsa. A közösség hely, csoport, és idea gyújtópontjában áll, s tagjait a kultúrájuk vitalitásába vetett hit, illetve várakozás tartja össze. A közösségek e tekintetben szimbolikusak (Cohen, 1985 cit Kovács A hagyományos elképzelésekhez képest a kortárs gondolkodás a közösség meghatározását és elemzését egyre újszerűbb meglátásokkal próbálja meg leírni. Csányi Vilmos etológiai kutatásai alapján arra mutat rá, hogy a modern társadalmakban leginkább jellemzővé az egyszemélyes közösségek válnak. A hagyományos közösségeket összetartó erő a bizalom és a hűség megkérdőjeleződik, helyette a közösségformálásban a szabálydominencia és a konstrukciós aktivitás hatalmasodik el, az egyezkedés kultúrája válik általánossá (Csányi 2008 cit Veress 2008, 15). Sokan hivatkoznak Benedict Anderson elképzelt politikai közösség metaforájára, mely leírás mára elfogadottá vált a nemzet mint közösség megközelítésére (Anderson, 2006). A kommunikációelméleti vizsgálódások pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy a közösség kialakulásához az emberi csoportokban fellelhető kommunikációs kényszer vezet el. Ropolyi László az emberi kommunikációt egyfajta közösségépítő technikának tekinti, amely a modern társadalmakban átveszi a rítusoknak a tradicionális társadalmakban betöltött kohéziós szerepét (Ropolyi 2006 cit Veress im 16). Az egyszemélyesség, az elképzeltség, a kommunikatív aktivitás a 199

201 közösséggé válás olyan aspektusaira irányítják rá a figyelmet, amelyek perspektívájában szükségessé válik a közösség lényegének, az egyén és közösség viszonyának az újragondolása. A hagyományos szummatív, totalizáló, illetve strukturalista, rendszerszemléletű megközelítések helyett előtérbe kerünek a kzösségképződés közegére, annak a közös realitásnak a mibenlétére és hogyanlétére vonatkozó kérdések, amelyek a mai ember számára a közösség élményét nyújthatják olyan körülmények között is, amikor éppen a modernitásra jellemző, s mára már hagyományossá vált közösségeknek a szétesését tapasztalják. (Veress im, 16) Egyed Péter a közösségfelfogásokat két típusba sorolja. Ez egyik csoportot a liberális elképzelésrendszerek, a másikat a közösségcentrikus felfogások alkotják. Véleménye szerint az a másik fajta közösségelvűség, amelytől Kelet-Közép-Európában soha nem tekinthetünk el, a múltat, az ősök tiszteletét, a hagyományt, az identitást, a szolidaritást, a kultúrát, a rendet, a tekintélyt!) mindig is fundamentális értékeknek tekintette, amelyekről ugyan lehet vitatkozni, fontosabb azonban a megélésük, illetve azoknak a társadalmi feltételeknek egyfelől a megőrzése, másfelől a megteremtése, amelyeknek eme közösség által megítélhetően valóságos tartalma van. (Egyed, 2008, 62) A megélés egy olyan kommunikatív forma, aktus, amelyben, amelynek során a közösség tagjai saját maguk és a közösség másik tagja számára értékeket adnak át, illetve sajátítanak el. Ezen tanulási, szocializációs folyamat során alakul ki a közösségre jellemző identitás pozitív tudata (vö Egyed, 2008, 62). Azok az aktusok, melynek során a közösség létrejön és fennmarad nem csupán szimbolikus aktusok. Sőt Horányi azt állítja, hogy a kommunikáció az elsődleges, mintegy ontológiai alapját adja a közösségnek. A kommunikatívban való részesedés következtében az individuális) ágensek integrálódnak, azaz (kommunikatív) közösségeket alkotnak. A közösségeket, akármilyenek is legyenek, egyrészt a problémamegoldásra vonatkozó közös felkészültség teszi (közös, mert az adott felkészültség a közösség minden tagja számára egyaránt elérhető, 200

202 illetve hozzáférhető). (.) Voltaképpen más közösségről, mint kommunikatívról nem lehet beszélni. (Horányi 2003, cit Egyed im 63). Az emberi kultúra csak közösségi létben létezhet: A másokkal való érintkezésben, kommunikációkban, visszacsatolásokban bontakoznak ki és maradnak fenn a kulturális jelenségek. A kultúra és a kommunikáció egymástól elválaszthatatlan, a kommunikáció a kultúra hordozója, és továbbörökítője. A kultúra közös, a közösség minden tagja osztozik benne, tanult, szimbólumokon alapszik és integrált, vagyis az összes eleme együttműködik. Az egyén által a kommunikációban aktivizálható tudásnak fontos meghatározottsága a közösségi meghatározottság. A világról egy közösség bizonyos típusú tudásokat állít elő, egy az adott kultúrára vonatkozó ismeret és tudásrendszert. Azáltal, hogy az egyén ezeket a tudásokat megszerzi, közösségekbe kerül azokkal, akik ugyanonnan merítik a problémák megoldásához szükséges tudásaikat. Ebből a kulturális tudásból nem mindenki részesülhet egyformán, a hozzáférések a társadalmi státuszok, és a résztvevő egyén hajlandóságának a függvényei is. Minden kultúra kialakítja a saját konnektív struktúráját írja Assman, vagyis az egyének azáltal kapcsolódnak a közösséghez, hogy szimbolikus értelemvilág gyanánt közös tapasztalati, várakozási és cselekvési teret alakítanak ki (Assman 1999). Ez a kapcsolódás segíti az egyént abban, hogy amikor elköteleződik valami mellett, akkor bizalmat és eligazítást adjon és kapjon. A kultúra konnektív struktúrája folyamatosságot biztosít a múlt és a jelen között, azáltal ahogyan a közösség élményeit és emlékeit megformálja és megőrzi. A közösséggé formálódást a közös tudás konnektív struktúrája adja, amelyet emlékek, értékek és szabályok alkotnak. Az értelmezések számára a keretet pedig nagymértékben a hagyományok biztosítják. Utasi Ágnes a közösségi kapcsolatok és a közélet kapcsolatát részletező tanulmányában (2009) már tanulmánya bevezetőjében egy fontos összefüggésre mutat rá. A közéleti közösségi kapcsolatok 201

203 elsősorban a kedvező társadalmi és gazdasági tőkével rendelkezők privilégiuma és praxisa. Egy 2005-ben készült nemzetközi összehasonlító vizsgálat (24 európai országot érintve) ezen felül még arra is ráirányítja a figyelmet, hogy a gazdaságilag és társadalmilag jobb környezetben működő társadalmakhoz képest a posztszocialista országok lakosságának számottevően kisebb aránya kötődik közösséghez, vagy bármilyen egyesülethez. Sőt, ugyancsak itt alacsonyabb a baráti, vagy informális társaságokhoz tartozók aránya is (vö Utasi, im, 11-12). A tradicionális közösségi kötelékek leépülésének tendenciája Magyarországon már évtizedekkel korábban körvonalazódott, súlyos hiánya azonban csak a legutóbbi évtizedben erősödött és fogalmazódott meg a szociológiában. (Utasi im, 11-12) A rendszerváltást követően nagyfokú várakozás volt a közösségi kapcsolatok megerősödését illetően, amelyet alapvetően a civil szféra megerősödésétől és az állampolgárok nagykorúvá válásától reméltek. Ez azonban nem következett be, sőt még a korábban jól (vagy viszonylag jól) működő tradicionális közösségek mozgástere is beszűkült. Kétségtelenül a nemzetközi szociológiai vizsgálatok is azt jelzik, hogy a közösségek leépülésének tendenciája az utóbbi évtizedekben nem csak a demokráciát tanuló poszt-szocialista országokban szembetűnő. Az utóbbi évtizedekben a piacgazdasággal működő legtöbb társadalomban redukálódtak a civil kötelékek (Putnam, 2002 cit Utasi im 13). A közösségfejlesztés szükségességét több szempontból is lehet magyarázni. Az első, hogy a közösségiség csorbát szenvedett, a meglévő közösségek nem tudják azt a funkciót ellátni, amit korábban elláttak. A késő-modern társadalomban a közösséghez tartozás egyre problémásabbá vált, az individualizmus nemcsak az egyéni életutak alakulásában, de a közösségek kialakulásában, fenntartásában és a közösséghez kapcsolódásban is komoly problémát jelent. A második, hogy kevés a közösség, vagyis egyfajta társadalmi hiányról lehet beszélni. A harmadik az első kettő szempontból következő hogy szükség van a közösségek fejlesztésére (vö Vercseg, im). 202

204 203

205 2. Interkulturális kommunikáció 8 A kultúraközi kommunikáció (vagy közismertebb nevén interkulturális kommunikáció) alatt elsősorban a különböző kulturális, társadalmi és etnikai csoportokhoz tartozó egyének közötti kommunikációt értjük. Az interkulturális kommunikációval foglalkozó kutatások egyik legalapvetőbb tézise, hogy a valamilyen szempontból megkülönböztethető csoportokhoz tartozó emberek többé-kevésbé egyegy azonos kultúra részesei vagy tulajdonosai. 9 Ahogy a kultúrakutató Niedermüller Péter megfogalmazza: A kultúraközi kommunikáció konkrét formái, esetei tehát olyan individuumok között valósulnak meg, akik egymástól különböző kultúrákat reprezentálnak. (Niedermüller 1999, 97) A két definíció nagyon pontosan jelzi azt, hogy az interkulturális kommunikáció mindig egyének között történik. Amit vizsgálni tudunk, és amivel foglalkoznunk kell tehát, az mindig az egyéni szinten megvalósuló kommunikatív aktus, amelyet minden esetben az egyének felkészültsége, tudása, szocializációja határoz meg, vagyis mindaz, amit egy adott kultúrából elsajátít, magáénak tud. A mai gyerekek oktatásában már előtérbe került az interkulturális kommunikáció kérdésköre, az interkulturális kompetencia fejlesztésére való törekvés. A felnőttképzésben ennek a témakörnek a kapcsán egy világosan érzékelhető hiányt kell kezelnünk, ennek a területnek a fejlesztésével. A felnőttképzésen belül a közösségfejlesztésben is kiemelt fontossága van ennek a kérdésnek, hiszen Magyarországon belül egy-egy lokális társadalom sem homogén kultúráját tekintve. Egy másik kultúrával történő találkozás kommunikációs szempontból mindenképp kiemelt figyelmet érdemlő kommunikatív aktus. A kultúrák közötti találkozást különböző tudományterületek különböző szempontok szerint próbálták meg leírni és elemezni. Ezeknek a találkozásoknak az egyik vitathatatlanul legérdekesebb fogalma az 8 A tanulmány ezen alfejezete részben megegyezik Korpics Márta Az interkulturális kompetencia c. tananyagának néhány alfejezetével. 9 A Kommunikációtudományi Nyitott Enciklopédia meghatározása szerint. 204

206 találkozások egyik alanya és ezen alany vizsgálata volt. Az idegen fogalmával legkorábban a szociológia kezdett el foglalkozni. Alfréd Schütz az idegent a mindennapi élet világában cselekvő és gondolkodó emberrel veti össze (1984). Az idegen lévén nem tagja a csoportnak, nem rendelkezik azzal a csoporttudással, ami a csoportban benne élő emberek számára megkönnyíti a mindennapi életben való eligazodást. Amint valaki egy új környezetbe kerül, a korábban csoportszinten jól működő értelmezési sémái nem működnek, korábbi tájékozódási sémái nem használhatók. Az idegen véli Schütz nem tudja átvenni másik csoport mintáját, csak lefordítani képes ezeket a mintákat. Mivel azonban ezek a minták a csoport által létrehozottak, nyilvánvaló, hogy legtökéletesebben a csoport érti és beszéli ezeket a mintákat, így az ő fordítása legnagyobb jóakarattal is csak valamiféle utánzás lehet, nem pedig valódi tudás. Georg Simmel az idegent egy olyan vándorként határozza meg, aki ma jön s holnap is marad (.) aki jóllehet nem utazik tovább, de az érkezés és a távozás felszabadító vágyát még nem győzte le. (Simmel 2004, 56). Az idegen a gazdaság felől tekintve mindig kereskedőként jelenik meg. Az idegen sajátos objektív attitűddel rendelkezik, amelyet a közelség és távolság sajátos viszonya határoz meg. Az objektivitása azt jelenti, hogy bár részt vesz bizonyos, a csoportot jellemző tevékenységekben, de nem úgy, mintha a csoport tagja lenne. Simmel ezt a részvételt pozitívan különlegesnek nevezi, és a szabadsággal analóg módon értelmezi. Az idegen mégis kívülálló, inkább megfigyelő, mint résztvevő, azonban ez az attitűd még hasznosnak is bizonyulhat, hiszen kívülállóként sok mindent észrevehet, ami a közösség számára láthatatlannak bizonyul, így kapcsolatuk mindkét érintett számára hasznosnak bizonyulhat. Az interkulturális találkozásnak egy másik típusú megközelítése Geert Hofstede összehasonlító elemzése, aki a kultúrák összehasonlításának négy alapvető területét különítette el (amit későbbi kutatási után még kiegészített egy további dimenzióval). A négy dimenzió a következő: A hatalmi távolság, ami az adott kultúrában élők hatalomhoz való viszonyára jellemző, eszerint a szerző megkülönböztet 205

207 kis és nagyhatalmi kultúrákat. A bizonytalansági kerülési index azt méri, hogy egy kultúrában az egyének mennyire érzik magukat fenyegetettnek, illetve hogy mennyire próbálják a bizonytalannak mutatkozó helyzeteket elkerülni; Az individualizmus-kollektivizmus dimenziója az egyén és a csoport közötti viszonyokat méri, alá és fölérendeltségi viszonyokat vizsgálja, illetve azt, hogy egy adott döntés meghozatalakor az egyén a saját (és családja) érdekeit tekinti-e előbbre valónak, vagy a csoportét. A maszkulin értékrend dominancia alapján állítható, hogy bizonyos kultúrákban a társadalmi élet legfontosabb területein (gazdaság, politika, pénzvilág) a férfiközpontú értékrend a meghatározó, nagyon pontosan megrajzolt nemi szerepekkel. A nőies kultúrákban a nemek szerepe kevésbé élesek körvonalazottak, mindkét nem képviselői számára hasonló munka és karrierlehetőségek adottak. A társadalomban elfogadott értékrend inkább a nőies értékrendhez kötődik, a sikeresség fokmérője a társadalmi kapcsolatokban minőségében és mennyiségében mérhető. Az ötödik, a többi dimenzióhoz később kapcsolt dimenzió az idővel kapcsolatos, a jövőhöz való viszonnyal foglalkozik, a jövőorientáltságot dinamikusnak, a múlthoz, jelenhez való lerögzítettséget pedig statikusnak értékeli (Griffin 2003, ). A mérés egy további vizsgálati dimenziója lehet egy kifejezetten a kultúrák kommunikációját mérő nézőpont, ez pedig az adott kultúra magas illetve alacsony kontextusát hivatott mérni. Az emberi kommunikáció mindig kontextusfüggő (Horányi ). A kommunikatív kontextusa a verbális és nem-verbális kódokon kívül tartalmazza még a környezetet, a kultúrát, a kommunikációban részt vevők szerepleírásait stb. A magas kontextusú kultúrákban a fizikai, szociális, pszichológia összetevők, míg az alacsony kontextusú kultúrában maga az üzenet a fontos. Az információ legnagyobb részét a fizikai helyzet vagy a beszélő személye a nagymértékben kontextus függő kommunikációban vagy az üzenetben közvetíti. Ezzel szemben az üzenet kódolt, vagyis valóban kimondott része lényegesen kevesebb információt tartalmaz. A kismértékben kontextus függő kommunikációs ennek éppen az ellenkezője jellemzi, 206

208 vagyis az üzenet nagy részét maga a kód tartalmazza (Hall cit Griffin im, 399). Az idegennel, a másságot megjelenítő személlyel való találkozás veszélyes vállalkozás (mindkét fél részéről). Ez a vállalkozás az érzelmek szintjén komoly reakciókat válthat ki az emberekből. Ezeknek a reakcióknak a vizsgálatára vállalkozott Bill Gudykunst, aki létrehozott/megalkotott egy modellt, amelyben azt vizsgálja, hogy mi történik akkor, amikor egy adott kulturális csoport tagjai és a csoporttól különböző emberek ( idegenek ) találkoznak. A szorongás- és bizonytalanságkezelés nevet viselő elmélet egy adott kulturális csoport tagjai és az idegenek közti találkozásokkal foglalkozik. Gudykunst feltételezése szerint két kultúra találkozásakor legalább egy személy idegennek minősül. A találkozás kezdeti pillanataiban a másik kultúra szempontjából idegennek minősülő személy a szorongás és a bizonytalanság érzését éli át, hiszen nincsenek támpontjaik arra vonatkozóan, hogy hogyan kell viselkedniük, hogyan fogadják majd kommunikációjukat. Bár az idegenek és az adott közösség tagjai minden új interperszonális helyzetben tapasztalnak némi szorongást és bizonytalanságot, amikor különböző kultúrákhoz tartozó személyek ténylegesen kapcsolatba kerülnek egymással, az idegenek sokkal inkább tudatában vannak kulturális különbözőségüknek. Az individuális különbségek jelentőségének rovására hajlamosak túlhangsúlyozni a kulturális identitás hatását az idegen kultúra tagjainak viselkedésében. (Griffin im 402) Gudykunst állítása szerint a kommunikáció minőségének javításával ő ezt hatékony kommunikációnak hívja lehet csökkenteni a félreértéseket. Két idegen kommunikációja akkor hatékony, ha mindketten egyaránt előre kiszámíthatnák és megmagyarázhatnák egymás viselkedését, mégpedig olyan mértékben, amilyen mértékben ezek a cselekedetek megbeszélésüket érintik. Más szóval, ha nem okoznának egymásnak nagy meglepetéseket (vö Griffin im 402). Gudykunst szerint a félreértés csökkentése nem könnyű feladat, különösképpen akkor, ha az idegen egy teljesen eltérő kultúra tagja. A 207

209 találkozás érzelmi oldala a szorongásban ragadható meg, míg a kognitív oldal a bizonytalansággal kapcsolatos jellemzőkben. Gudykunst harminchét különálló axiómával határozza meg a szorongás és bizonytalanság szintjét befolyásoló tényezőket. Alaptételeit úgy próbálta megfogalmazni, hogy azok tükrözzék, mit kell egy idegennek tennie a hatékonyságot veszélyeztető félelem és tudatlanság csökkentése érdekében. Az axiómákat lehet bizonyos a megismerésben fontos kategóriák alá sorolni. Az egyik ilyen szempont a motivációs tényezők figyelembevétele, hiszen a megismerésben, a másik kultúrájának elfogadásában fontos szerepe lehet annak, hogy akarjuk-e ezt a folyamatot, szándékunkban áll-e a másik megismerése. Az ismereti tényezők arra vonatkoznak, hogy megkeressük a személyes hasonlóságokat önmagunk és az idegenek között. Minél kevesebb a különbözőség, annál alacsonyabb lesz a szorongás szintje. A készségnek is fontos szerepe van a közeledésben, hiszen minél jobban tolerálja valaki a félreérthetőséget, annál könnyebben lesz úrrá a szorongásán, illetve hajlandó előre végig gondolni a cselekvéseit (vö Griffin im ). 3. A közösségfejlesztés módszerei A közösségfejlesztés módszereinek tárgyalásakor az alábbi struktúrát követjük. Kapcsolódunk a hazai közösségfejlesztés módszertanához, és bemutatjuk, hogy a különböző kommunikációs tréning-módszerek a közösségfejlesztés milyen aspektusaihoz kapcsolhatók. Az idekapcsolódó alfejezetek sorrendjében először a kommunikációs tréningről, majd a konfliktuskezelésről, végezetül a konfliktuskezelés két sajátos módszeréről lesz szó (3.1.). Az Európai Unió által a felnőttképzésre is kiterjesztett kompetenciák felől kiindulva bemutatjuk a kompetenciaalapú közösségfejlesztés fontosságát. Itt kiemelten a kommunikatív kompetenciáról és az interkulturális kompetenciáról lesz szó (3.2.). Röviden bemutatjuk a csoportkommunikáció sajátosságait - utalva arra, hogy a közösségfejlesztésben a csoportokkal kapcsolatos szakirodalom 208

210 mely vonatkozásait lehet felhasználni (3.3.). A tanulmány végén gyakorlatokat is közlünk, az egyes fejezetekben leírtakhoz kapcsolódóan (6.) A közösségfejlesztés kommunikációs módszerei A közösségfejlesztés módszerei közül a hazai szakirodalom négy fő csoportot tüntet fel (vö Balázsi 2000, Vercseg, 1998). Ezek közül az aktivizálás, az együttműködés kialakítása és a helyi nyilvánosságot szervező módszer az a három legfontosabb pillér, ami a kommunikációs szempontú közösségfejlesztéshez kapcsolható. 10 A kommunikációs készségek fejlesztésének gyakorlati útja a kommunikációs, konfliktuskezelési és mediációs tréning-technikák elsajátításán keresztül vezet. Mindhárom terület az aktivizáló és együttműködést fejlesztő módszerekhez sorolható, és stratégiailag az emberi erőforrás fejlesztéshez illetve a közösségre alapozott foglalkozási fejlesztéshez sorolható. A tréningeken elsajátítható készségek és képességek útja a tapasztalati tanuláson keresztül vezet. A tanítás-tanulás eredményessége (pedagógiai kutatások sora igazolja ma már ezt) a résztvevők aktivitásának függvénye. Ehhez gazdag tanulási forrás és környezet szükséges. Az ilyen típusú képzésben részt vevők komoly motivációt és indíttatást kapnak ahhoz, hogy később saját munkájuk során szintén ily módon vegyenek részt saját közösségük és csoportjuk fejlesztésében. Ha a kultúra felől közelítünk a közösségfejlesztés módszertanához, még egy nagyon fontos szempontot fel kell vennünk a tárgyalásba. Ez pedig az értékmegőrzés, értékátadás, értékteremtés szempontja. Az értékátadás kommunikáció révén valósul meg. A kultúra megőrzésének és átadásának folyamata elválaszthatatlan az értékektől. Az értékteremtés, őrzés és elsajátítás ez egyéni és a társadalmi fejlődés egyik alapfeltétele. Giddens a kultúra meghatározását az értékekkel való kapcsolatából indítja: A kultúra a csoport tagjai által meghatározott értékekből, az általuk közvetített normákból és a létrehozott anyagi 10 A gazdaságfejlesztő módszerek értelemszerűen ugyancsak fontosak, de nem tartoznak ezen tanulmány tárgyalandó keretei közé. 209

211 javakból áll (Giddens, 1997, 61). Az értékek olyan absztrakt eszmények, amelyeket egyének és csoportok alkotnak azzal kapcsolatban, hogy mit tartanak jónak, kívánatosnak, megfelelőnek. Az értékek mindig kultúrafüggőek, az egyének által vallott értékeket nagyon erősen meghatározza az a kultúra, amelyben élnek (Giddens, im, 686). Az értékek keletkezése és fennmaradása fontos velejárója a közösségek létének, és a csoportműködések törvényszerűségeinek (vö Szőke-Milinte im, 72) Kommunikációs tréning A kommunikációkutatók és gyakorlati kommunikációs szakemberek mind egyet értenek abban, hogy bár kommunikálni mindenki tud valamilyen szinten, a mindennapi életben, a munkahelyi környezetben, és a különböző közösségekben való sikeres és hatékony kommunikáció elérése érdekében mindenkinek fejlesztenie kell saját kommunikációs képességeit. Nem véletlen az, hogy most már Magyarországon is nagyon sok kommunikációs, konfliktuskezelési tréninget hirdetnek különböző cégek, és a jól működő multinacionális vállalatok belső és külső kommunikációjuk hatékonysága fejlesztése érdekében komoly pénzeket képesek áldozni az ilyen típusú továbbképzésekre. A magyarországi könyvpiacon is elérhetővé váltak a kommunikáció fejlesztését célzó szakkönyvek, mind az egyéni (Birkenbihl 2007; Levi 1985, O connor- Seymour1990), mind a csoportos fejlesztést lehetővé téve (Barlai- Szatmáriné 1995; Mészáros 2000; Garner-Pease 1985; Krolhnert, 2004, 2005). Nagyon sok gyakorlati kommunikációs szakember dolgozik azon országszerte, hogy segítsen a hozzájuk fordulóknak, hogy a kommunikáció különböző színterein hatékonyabban és sikeresebben kommunikálhassanak. A kommunikációs készség életünk, mindennapjaink egyik legfontosabb adottságai közé tartozik. Részben velünk született képesség, részben tudatos tanulással fejleszthető, javítható. A kommunikációs tréning során a résztvevők első körben játékos 210

212 feladatok, gyakorlatok által kaphatnak képet saját kommunikációs stílusukról és hibáikról. A személyközi kommunikáció verbális és nemverbális elemeinek tudatosítása és gyakoroltatása hosszú távon nagyon sokat használ a közösségen belüli hatékony kommunikáció elősegítésében. A megfelelő kommunikáció egy szervezeten belül kiemelt jelentőségű, legyen szó akár közvetlen szóbeli kommunikációról vagy közvetett, valamilyen közvetítő eszközt igénybe vevő kommunikációról ( , telefonkonferencia stb.). A sikeres kommunikáció feladata, hogy egyértelművé tegye a csoport minden tagja számára a központi célokat, stratégiákat. Ahhoz, hogy az információk eljussanak az érintettekhez, és azok meg is értsék azokat, a szervezeten belül szükség van egy jól felépített rendszerre, hatáskörök tisztázására és egy belső közös nyelvre. Valódi és hatékony kommunikáció csak akkor jöhet létre, ha a mindenki megérti és a várakozásnak megfelelően reagál a kapott információkra. A hatékony kommunikáció feltételei: a közös valóság, a közös nyelv, a közös előismeretek, a közös előzmények és a beszédhelyzet (vö Fercsik- Raátz ). A fogalmak nem véletlenül tükrözik a közös ség fontosságát, minden közösségi kommunikáció elengedhetetlen feltételei ezeknek a megléte. A kommunikáció tudatosítása a kommunikációelmélet fontos megállapításainak felismertetésén és tapasztalati tanulás útján történő elsajátításán keresztül valósulhat meg. A személyközi kommunikációt kétféleképpen vizsgálhatjuk. Az első vizsgálati szempont a kommunikáció szerkezeti elemeire van figyelemmel, a második pedig a kommunikációra mint folyamatra tekint és ennek dinamikáját vizsgálja (vö Horányi, 1999). Ha a szerkezet felől tekintünk a személyközi kommunikációra, figyelemmel kell lennünk a kommunikátumra, a csatornára, a kódra, a szituációra, és a kommunikátor személyére. A kommunikátum kifejezés helyett a kommunikációelméleti szakirodalom gyakran használja még a közlemény és az üzenet terminust is. A kód (maga a terminus a latin codexre megy vissza) egy kommunikációs közösség tagjainak olyan sajátos kölcsönös tudása, amely nem személyes megegyezésen, nem sajátos életrajzi véletleneken alapszik, hanem 211

213 személytelen konvenciókon és a közösség szocializációs szokásain. (Horányi, im 69) A tréningen való tudatosítás szempontjából fontos, hogy a kommunikátum csatornafüggő. A csatorna érzékszervileg felfogható. A szituáció kérdése a kommunikáció tudatosítása során leginkább a szituációk működése felől közelíthető meg. A szituációk térben, időben és szimbolikusan meghatározottak, ezeknek felismerése és azonosítása fontos értelmezési feladat. A kommunikátor a kommunikációban egy-egy sajátos szerep megvalósítója (Berger-Luckmann 1998; Buda 1976;Csepeli 1986; László 1998). Ez utóbbival kapcsolatban a gyakorlatok során a szociálpszichológia által jól leírt szerepek (Goffman 1981; Mead 1973,) felismertetésére és tudatosítására kell különösen hangsúlyt fektetni. A szerepekhez sajátos viselkedésminták is kapcsolhatók. A szerepmegvalósítás során beszélhetünk normakövetésről és normaszegésről, illetve a szerepekkel kapcsolatos konfliktusokról. A személyközi kommunikációnál fontos a szerkezeti elemek tudatosításán túl annak a felismerésére is hangsúlyt fordítani, hogy a kommunikáció időben bontakozik ki, így különböző szakaszokra bontható: belebonyolódás, kihátrálás, és a kommunikáció törzsének szakasza. A belebonyolódás során válnak a kommunikátorok kommunikációs partnerré. Ekkor történik meg a szerepek, a szituáció és a téma meghatározása. A közbülső szakasz a kommunikáció törzse, a valódi, tényleges kommunikáció itt történik. Ez a szakasz a résztvevő kommunikátorok stratégiájával jellemezhető. A lehetséges stratégiák különbözőképpen elemezhetők: a résztvevők viselkedésmintáján keresztül, a kommunikáció funkciójának, illetve a végrehajtott cselekvésnek megfelelően. A viselkedésminták lehetnek együttműködőek (kooperatív) és versengőek (kompetitív). Ha a lehetséges stratégiákat a kommunikáció funkciója felől közelítjük meg, akkor nagyon jól használható ennél az elemzésnél Eric Berne Emberi Játszmák című könyvének fogalmi készlete (Berne 1987). Ha a kommunikáció által végrehajtott cselekvés felől tekintünk a kommunikációra, akkor a beszédaktus-elmélet (Austin 1997; Grice 1997; Searle 2006) adhat keretet a tárgyalásnak. A beszédaktus-elmélet szerint 212

214 a nyelvi közlés nem csupán a valóság leírását célozza meg, hanem maga cselekvés is (vö Horányi im.). Az emberi kommunikáció legalapvetőbb formája a verbális kommunikáció. Minden olyan kommunikációt, amely a nyelv segítségével zajlik, verbálisnak nevezünk. A verbális kommunikáció lehet beszélt, illetve írott. A személyközi verbális kommunikáció eszköze a nyelv, amely a kultúra terméke. A nyelv alaptulajdonsága, hogy leválasztható, hiszen közvetlenül jelen nem lévő dolgokra utal, hogy nyitott, hiszen új jelentések alkotására és kommunikálására alkalmas, hogy jelentős szerepe van a hagyományozásban az új szimbólumok tanulására, illetve az, hogy kettős mintázottságú, vagyis véges számú elemből végtelen számú lehetséges üzenetet hoz létre (Szőke-Milinte, im, 55). A verbális kommunikáció sajátosságainak ismerete, a verbális kommunikáció tudatosítása a kommunikatív kompetencia fejlesztésének is fontos útja lehet. A kommunikációs interakciók során ugyanakkor a verbális megnyilvánulásokat nagyon sok nem verbális is kíséri. Ezek különböző csatornákon keresztül zajlanak, főbb funkciójuk az, hogy kiegészítsék, érzelmileg megtámogassák a verbális kommunikációt. Mind a verbális, mind a nem verbális kommunikáció során kódolás zajlik, mind az üzenet feladója, mind az üzenet befogadója részéről. A nem verbális jelzéseknek Forgách öt fő funkciót tulajdonít: a társas helyzetek kezelését, az énmegjelenítést, az érzelmi állapotok közlését, az attitűdök kommunikációját és a kommunikációs csatorna ellenőrzését (vö Forgách 1993, ). A nem verbális kommunikáció támogathatja a verbálisat, ellentmondhat neki vagy éppen helyettesítheti azt (pl.: a közlési szándékot, beleegyezést, elutasítást, a beszélgetőpartner ösztönzését jelző gesztusokat). A nem verbális hír közelebb áll a beszélő valóságához, és a hallgató erre fekteti a nagyobb hangsúlyt, ha ezt nem is tudatosan teszi. A nem verbális üzenete dekódolásakor figyelemmel kell lenni arra, hogy a verbális és nem verbális elemeket együttesen a kontextusnak megfelelően kell értelmezni; tekintetbe kell vennünk az egyén szociális jellemzőit; a nemverbális elemek használata és 213

215 értelmezése során figyelemmel kell lenni arra, hogy ezek sok szempontból lehetnek különbözőek szakmailag, közösségenként és kultúránként. A nem-verbális kommunikáció eszközei a mimika, a tekintet, a vokális kommunikáció és a különböző mozgásos kommunikációs csatornák (gesztusok, testtartás, térközszabályozás). A különböző eszközök és csatornákra vonatkozó tudás, ezek használatának tudatosítása az elmúlt évtizedek kommunikációs kutatásaiban is nagy szerepet kapott. Számos gyakorlati szakkönyv készült ebben a témában, ezáltal is segítve a professzionális kommunikátorok munkáját (Dezsényi 2010; Garner-Pease im; Pease-Pease 2008). Ugyancsak a nem-verbális kommunikációs eszközökhöz tartoznak a kulturális szignálok is, amelyek az ember személyes környezetének jellegzetes tárgyai és külsőleg megnyilvánuló jelei, és amelyek az adott emberre jellemző információt hordoznak Konfliktuskezeléssel a hatékony kommunikáció szolgálatában David Goleman a társas intelligenciáról írt könyvének bevezetőjében a szociábilis agyról ír, egy olyan tudományterület felé kalauzolva olvasóit, amely az emberi agy egy sajátságos tulajdonsága felől indul ki: onnan ugyanis, hogy az agy felépítéséből adódóan szociábilis, vagyis folyamatosan keresi a bensőséges kapcsolódást egy másik aggyal, amint kapcsolatba lépünk valakivel. Ez a kapocs kétélű kard: az építő emberi kapcsolatok jótékonyan hatnak egészségi állapotunkra, a mérgező viszonyok azonban olyanok, mint a lassan ölő méreg a testben. (Goleman, 2007, 9) Egyre több tudományos felfedezés mutat rá az éltető kapcsolatok fontosságára, ennek ellenére az emberek egymással való együttélését egyre több viszály és konfliktus terheli. A társadalmak, közösségek, csoportok és egyedek egyre több kihívással szembesülnek, az egyre inkább plurálissá és széttöredezetté váló világban való boldogulás egyik esélye az emberi közötti kommunikáció javítása lehet. A nemzetek, államok, intézmények konfliktuális viszonyai mellett megjelent és egyre erőteljesebben beleszól a mindennapi emberi életvitelbe a kultúrák, életformák, szemléletmódok, cselekvési formák 214

216 konfliktusa. Egyrészt a globalizációs tendenciák felerősödése, másrészt a partikularitások felértékelődése, létrangra emelkedése lényegesen kiszélesítette a konfliktusmezőket. Mondhatni mindennapos lett, a mindennapi életvitel szerves részévé vált a saját és az idegen szembesülése, a másságok találkozása. E találkozási felületeken a gyakorta kirobbanó konfliktusok mindinkább kikényszerítik a szemben álló feleknek az önnön másságukkal való szembenézését is. Mind a kultúrák és a közösségek, mind pedig az egyéni, személyes életvitel szintjén egyre fokozottabb mértékben, mintegy létszükségletként jelentkezik a bezártság és önmagába zárultság helyett a mással, a másokkal szembeni nyitottság, az uralom helyett a partnerség, az egyoldalú önérvényesítés helyett az együttműködés, a hatalmi beszédmódok helyett a dialógusra való áttérés igénye. (Ferenczi, 2010) A konfliktus meghatározásához a legtöbb lexikon negatív konnotációt rendel. A meghatározások között szerepel az összecsapás, versengés, ütközés (Webster s dictionay), a harc, veszekedés, ütközés, küzdelem (Chambers dictionary), az agónia, harc, veszekedés, küzdelem (Idegen szavak és kifejezések kéziszótára). A kapcsolt jelentések sokasága mind-mind a harcban állást, az egymással szemben állást, az ellenségeskedést közvetíti. Ha a szó története felől közelítünk a jelentéshez, akkor azt látjuk, hogy a konfliktus szó gyökere a latin confligo összevet, (fegyveresen) összecsap, megütközik, perlekedik ige, tehát az első jelentése mindenképpen magával hozza ezt az értelmezést. Az, hogy ezeket a kifejezéseket negatívnak ítéljük meg, következhet a rosszul értelmezett konfliktus-felfogásunkból is, hiszen a konfliktust a közvélekedés valami rosszal, valami elkerülendővel azonosítja. Strasser és Randolph (2008) a mediációról szóló könyvében áttekinti a konfliktusok megítélésének történetét, Arisztotelésztől a 20. század meghatározó gondolkodóiig (a sorban filozófusok, eszmetörténészek, pszichológusok, közgazdászok és társadalomkutatók szerepelnek). 215

217 Ezekben a megközelítésekben is erőteljes a negatív konnotáció (Melléklet 1. sz. ábra). A szembenállásban, a küzdelemben, a veszekedésben bármilyen színtéren jelenik is meg a konfliktus egy leegyszerűsítéssel szembesülünk: mi őellenük, vagy én ellened, ha nem mi, vagy nem én nyerek, akkor ebből egyértelműen az következik, hogy ő, vagy ők jönnek ki nyereséggel a másik oldalon. Minél hevesebb a konfliktus, annál inkább eltűnik a társadalmi valóság összetett szerkezete, s ami föltűnik, az a durva, kirekesztő sarkítás, amelyhez hamar felzárkózik a gondolkodás és a gyakorlat is. Más választásra vagy semlegességre nem lévén esély, az ártatlanságot sem lehet megőrizni. A kirekesztő sarkítás azonban idővel önmaga ellentétébe fordul: immár a ha ők is, akkor mi is egyesíti a szemben álló feleket a kölcsönös ellenségesség, a gyűlölet, a veszteség fonák közösségében. (Ferenczi, im). És ezt el kell kerülnünk, mind társadalmi szinten, mind a személyközi kommunikáció szintjén. A konfliktusra több megközelítésből is tekinthetünk. A magatartásbiológia az érdekérvényesítés felől írja le az állatvilágban meglévő konfliktusokat. Az itt meglévő konfliktusok nagyon sok esetben az alkalmazkodás, a táplálékszerzés, végső soron a fennmaradásért vívott küzdelmet jelentik. A szociológiai felől közelítve a konfliktus leírásához azt látjuk, hogy itt a társadalmi kommunikáció különböző színterein tevékenykedő csoportok és emberek közötti olyan összeütközésekről van szó, amelyek viták formájában jelentkeznek. Bizonyos konfliktushelyzetek nagyon jól leírhatók a játékelmélettel is (vö Mérő 2000). A szociológia klasszikus konfliktuselméletei (Simmel 1973, Coser 1956, Dahrendorf 1994, Rex 1961) is a konfliktus konstruktív szerepét emelik ki a társadalmi kapcsolatokban; a társadalmi változások letéteményesének, a szocializáció fontos folyamatosságot és struktúrát teremtő intézményének, a csoportidentitás konstituáló tényezőjének tekintették. (Szíjártó, 1999, 48). A kulturális antropológia kialakulásakor a konfliktus vizsgálata eléggé periférikus helyet foglalt el 216

218 a tudományterületen belül, de a huszadik századi antropológiai gondolkodásában (főként a század második felétől kezdődően). A konfliktus antropológiai elméletének egyik ( ) sajátossága, hogy szoros, többszintű kapcsolatot tételez fel a kultúra és a konfliktus fogalma között: a kultúráról való gondolkodás úgy alakult ár az utóbbi évtizedekben a kulturális antropológiában (vagy éppen a társadalomelméletben), hogy egyre nagyobb szerepet kap a konfliktusok kulturális szerepének, jelentőségének bemutatása és értelmezése (Szijártó, 1999, 47). Jan és Aleida Assman szerint a konfliktus a kultúra megszüntetője, ahol megjelenik a konfliktus és vele együtt az erőszak is, ott véget ér a kultúra. Egy másik megközelítés szerint a konfliktus mindig kulturális tény, kulturálisan meghatározott, és mindig egy-egy adott kultúra adja azokat a keretfeltételeket és eszköztárat, amely által megoldhatóvá, vagy feloldhatatlanná válik egy-egy konfliktus. A kultúraközi kommunikáció szempontjából is fontos a konfliktus fogalma, hiszen a saját és az idegen közötti találkozások lebonyolításában, a határok megjelenítésében is fontos szerepet tölt be (Szijártó-Tamás- Tóth, 1999, ) Ha csoporton belüli kommunikáció felől közelítjük meg a konfliktus jelenségét, akkor fontos, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a konfliktust gyakran az ellenfelek egymásról alkotott benyomásai irányítják. A csoportok közötti konfliktus vagy kooperáció erőteljesen befolyásolja a csoporttagok gondolkodását és viselkedését, és a konkrét célokért folytatott küzdelem gyakran eredményez csoportkonfliktust. Ha elfogadjuk a konfliktus pozitív és változást elősegítő szerepét az emberek és csoportok közötti vitás helyzetekben, akkor a konfliktust inkább a változás indikátorának, vagy katalizátorának kell tekintenünk. Tjosvold értelmezésében (cit Ferenczi im) a konfliktus egy olyan médium, amely lehetőséget ad arra, hogy a problémákat felismerjük és megoldjuk. Egy konfliktus megoldása során ugyanis a felek információkat szereznek, utána járnak eseményeknek, történéseknek, és ezáltal nő a probléma 217

219 megoldására alkalmas tudásuk. Ebben az értelemben a konfliktus nem a probléma, hanem a megoldás része. A kooperatív konfliktusszemlélet az a megközelítés, amely a konfliktusra, mint összekötő kapocsra tekint. A kooperatív célok felismerése elkötelezetté teszi a konfliktusban álló feleket egymás támogatásában; segítik a másik eredményességét; bíznak egymásban; számítanak egymásra; figyelembe veszik a másik fél gondolatait, ötleteit, s készek azokat beépíteni a kölcsönösen előnyös megoldásba. A konfliktust ilyen módon gyakorlatilag a feladat elvégzésére, illetve az interperszonális kapcsolat megerősítésére használják (Tjosvold, 1993). (Ferenczi, im). A konfliktus másik típusú megközelítése az egymással szemben álló felekre vonatkozik, a cselekvések kompetitív (versengő) magatartását írja le. (Melléklet 2. ábra) A konfliktus megoldására, tisztázására számos megoldás kínálkozik. A konfliktusok rendezését megoldhatják a vitában álló felek egymás között, de vannak már hivatásos konfliktus-megoldó szakemberek is. Az alábbiakban a hivatásos konfliktusrendezésről mutatunk két példát Konfliktus-moderálás A konfliktusmoderálás során a moderátor legfontosabb feladata, hogy strukturálja a résztvevők kommunikációját. A moderátor első feladata egy felkérés után, hogy megismerje az egymással vitában álló felek álláspontját. A csoport, amely két részre szakadt, az álláspontok ismertetése során találkozik a másik fél álláspontjával és végre meg is hallgatja azt. Az álláspontok tisztázása sokszor már a konfliktus megszűnéséhez is vezet. A moderálás tehát a kölcsönös megértés kialakulását célozza meg. Mivel kétségtelenül személyközi, kommunikációs problémáról van szó a csoporton belül, ez a szerkezet a kölcsönös megértésre törekvő eszmecsere számos elemét tartalmazza; azaz a csoport tagjai folytonosan helyreállítják egyetértésüket a (problematikus) szituációkban, a (követendő) célokban, a (hatékony) módszerekben (Redlich, 2000, 23). A konfliktus megoldásának útja a 218

220 kölcsönös megértésre törekvés. A módszer jó hatásfokkal alkalmazható közösségek és csoportok mindennapi életében, egy tervezendő tevékenység kialakításakor, vagy egy felmerülő vitás helyzet tisztázásához. A konfliktusmoderálás alapvetően az általános problémamegoldási modellt követi, melynek első lépese a diagnózis, a második a tervezés, a harmadik pedig a beavatkozás. Ugyanakkor fontos annak szem előtt tartása, hogy a kommunikáció nem valamely célért folyik, hanem a kölcsönös megértés elérésért. Nemcsak az eredmény a fontos, hanem az odavezető folyamat is. Ha a cselekvési stratégiák felől közelítjük meg a moderálás folyamatát, akkor részre bonthatjuk a moderátor feladatát. Az első az előzetes megbeszélés, a tájékozódás, kapcsolatfelvétel egy megbízott vezetővel, aki elmondja, hogy miért látja szükségesnek külső szakértő bevonását a csoport konfliktusába. Ezt követi a személyes kapcsolat létesítése, amely nagy erősen a bizalom és a kölcsönös megértés függvénye. A konfliktustémák összegyűjtése és a követendő eljárásban való megegyezés a csoport együttműködésétől is függ. A szembenálló felek szempontjainak tisztázása fényt derít a konfliktusok gyökerére, a sokszor mélyen elrejtett igazságokra. Ezek egymással történő megosztása, és egymás figyelemmel történő hallgatása már magában hordozza a megoldást kulcsát. Végül következik a legnehezebb fázis, ez pedig az álláspontok kimozdítása a holtpontról, és a betartandó szabályok rögzítése. Ha sikerrel járt a moderátor, és megegyezésre jutottak a szabályok rögzítésével kapcsolatban, zárásként fontos valamiféle feloldást adni a csoportban együttműködő emberek számára. A megbeszélés során ugyanis az érzelmek és a gondolatok kavalkádja jelent meg, ezt mindenképpen vissza kell csatolni, hogy a résztvevők képet kapjanak arról, hogy a csoport többi tagja hogy élte meg magát a konfliktus-feldolgozás folyamatát. Sokszor a folyamat vége egyébként egy változás kezdetét jelenti a csoport számára A konfliktuskezelés szelíd módszere: a mediáció 11 A konfliktusmoderálás lépéseiről részletesebben lásd Redlich, 2000,

221 Napjaink egy modernnek tartott alternatív vitarendezési módja a mediáció. Az alternatív vitarendezés gondolatát Európában is egyre nagyobb figyelem és érdeklődés követi, annál is inkább, mert a társadalomtudósok egyre gyakrabban hívták fel a figyelmet a bírósági rendszer korlátaira. A vitás ügyek alternatív rendezésének gyakorlati jelentősége azért is nőtt meg, mert a konfliktusban álló felek számára könnyebb hozzáférést biztosít konfliktusok megoldásához. A vitás ügyek mediáción keresztüli megoldása gyorsabb, hatékonyabb, és költségkímélőbb, mint ezen ügyek jogi úton történő rendezése. Magyarországon alternatív vitarendezéssel már széles jogterületet érintő témában lehet konfliktust kezelni, megoldani. Ezek közül néhány már a jog által szabályozott: a polgári jog területét érintő üzleti, gazdasági mediáció, a családjog területét érintő családi mediáció, illetve a büntetőjog szempontjából nagy érdeklődést kiváltó helyreállító igazságszolgáltatás. Az alternatív vitarendezés (AVR) a modern jogfejlődés terméke, az alapötlet, a békéltetés azonban évszázadokra nyúlik vissza. Alkalmazták és alkalmazzák Nyugaton, Keleten, Amerikában és Ausztráliában, Ázsiában. Különösen a keleti kultúrákban vannak erőteljes hagyományai. Az alternatív vitarendezés fogalmát olyan átfogó eljárások beazonosítására használják, amelyek a bírósági eljárás alternatíváját nyújthatják. A mediáció egy speciális (alternatív) konfliktuskezelési módszer, amelynek lényege, hogy a két fél vitájában egy semleges harmadik fél jár közben. A mediátor a problémamegoldó folyamat keretében segít tisztázni a konfliktus természetét, segít olyan megoldást találni, amely mind a két fél számára kielégítő. A mediáció abban segít a feleknek, hogy feltárják valós szükségleteiket, érzelmeiket a mediátor segítségével átbeszéljék, részt vegyenek egy olyan folyamatban, melynek során jobban megértik a másik fél érzelmeit, helyzetét, gondolatait [ ] (Kertész, 2010, 67). A mediáció alapvetően a megromlott, vagy megakadt kommunikációs helyzetet próbálja meg segíteni, továbbvinni. A mediáció célja, hogy a feleket a konfliktus kielégítő megoldása felé segítse, olyan megegyezéshez, amelyet mindketten elfogadnak. A közvetítés 220

222 paradigmája szerint a konfliktusmegoldás célja, hogy a felek átléphessenek egy antagonisztikus érzelmi vízválasztót, és elmozdítsák a feleket eredeti konfrontatív állapotukból egy ésszerűbb álláspont felé. Ekkor képesek valamilyen munkaszövetségre lépni, s ennek révén eljutni ahhoz a megoldáshoz, amely mindkét fél számára elég jó (Barczy- Szamos, 2002; Ferenczi im; Strasser-Randolph 2008). A mediáció speciális kommunikáció a konfliktusban álló felek között, mely elősegíti a kölcsönösen elfogadható megoldások megtalálását és kidolgozását. A folyamat során tisztázzák a megoldásra váró kérdéseket, megvizsgálják az egyéni és kölcsönös érdekeket, és ezek figyelembevételével jutnak el a megegyezéshez. A döntés joga és felelőssége a résztvevő kezében van. A mediáció alkalmazásával a konfliktusok emberségesen, indulatok nélkül kezelhetőek, vesztes nélkül megoldhatóak. A folyamat során erősödik a felelősségérzet, a külső döntések helyett saját megoldások születnek. Ma Magyarországon a mediáció kiemelt területei a családi mediáció, a munkaügyi mediáció, a peres eljárások során és a büntetőügyek kapcsán alkalmazott mediáció, de a gazdasági életben is bevett gyakorlat a közvetítői eljárás alkalmazása. Az iskolai mediáció azonban még csak most bontogatja szárnyait, kiforratlan területe ennek az alternatív konfliktuskezelési technikának, bár nagyon nagy szükség volna ezekben az intézményekben is megismertetni a tanárokkal és a diákokkal egyaránt a konfliktuskezelés ezen módszerét (vö Lovas-Herzog, 1999). A mediációt súlypontja és a mediátor szerepe alapján négy típusba lehet sorolni. A négy típus a következő: facilitatív, evaulatív, narratív és transzformatív mediáció. A facilitatív mediáció során, ahogy az elnevezés is erre utal, a mediátor csak segíti a felek közötti kommunikációt, a megegyezés létrejöttét. Az evaulatív mediációban a mediátor mint a téma szakértője legtöbbször jogi végzettségű közvetítőről van szó - jelenik meg a tárgyalás során, akinek legfontosabb célja a megállapodás létrehozása. A mediátor szerephez ebben az esetben a szakértő és a tanácsadó szerepkör kapcsolódik. A narratív 221

223 mediáció a konfliktusban álló felek azon sajátosságára reflektál, miszerint minden konfliktushelyzet során a felek különböző elméleteket állítanak elő saját és az ellenfelük konfliktusban betöltött szerepével kapcsolatban. A narrativitás lényege, hogy önmagukat mint szenvedő felet, míg a másikat mint elkövetőt azonosítják be. A narratív mediáció célja ennek a káros narratívának a felszámolása és az alaptörténetnek egy másik alternatívával való helyettesítése, melynek következtében megváltozik a felek közötti viszonyrendszer. A transzformatív mediáció célja az egymással konfliktusban álló felek közötti kapcsolat és kommunikáció javítása, illetve a keletkezett indulatok és érzelmek kezelése (Kertész, 2010). Bár az Országgyűlés 2002 végén elfogadta a mediációs törvényt, az alternatív vitarendezés intézménye sajnos Magyarországon nagyon kevéssé ismert és használt az egymással vitában álló felek konfliktusainak rendezésére. Évente néhány száz esetet mediálnak hazánkban, ezek közül sokat (főként a szociális szférában) szervezeti, vagy intézményi nyomás kényszerít ki. Az emberek nem is igazán ismerik a vitarendezés ezen módját, és ha ismerik is, bizalmatlanok vele szemben. Ferenczi Andrea a magyar mediációs helyzet áttekintése során arra a meglátásra jut, hogy ennek oka nagymértékben kulturális, pedig a mediáció a társadalmi tőke melynek összetevői a bizalom, a kölcsönösség, az együttműködés és a konszenzusépítés gyarapításának adekvát eszköze. Továbbá alkalmas instrumentum a társadalmi együttélés és együttműködés kereteinek megteremtésére. (Ferenczi, im) A kompetencia alapú közösségfejlesztés A felnőttoktatásnak egyre inkább figyelembe kell venni azokat az elveket, amelyek mentén az Európai Unió gondolkozik erről a szektorról. Az uniós gondolkodás az oktatással kapcsolatban az egyén, az egyéni érdeklődés és az egyéni motivációk felől határozza meg a feladatokat. Az élethosszig történő tanulással kapcsolatban az Európai Tanács 2000-ben megfogalmazott Memoranduma kiemeli, hogy a tanulásra való 222

224 szándékban nagyon fontos az egyéni motiváció, az élményközpontúság. A tanulási környezet módszereit és tartalmát úgy kell kialakítani, hogy figyelembe kell venni a tanuló saját kulturális perspektíváit és élettapasztalatait. Ahogy Halász Gábor oktatáskutató fogalmaz: ha azt akarjuk, hogy az egyének tömegesen tanulási helyzetekbe kerüljenek felnőtt korukban is, akkor oly módon kell alakítani e tanulási helyzeteket, hogy azok megfeleljenek az egyének időbeli, életritmusbeli, térbeli, vagy anyagi feltételeinek. Az emberek nem éreznek motivációt olyan tanulásra, amelynek a módszerei és tartalma nem vesz tudomást saját kulturális perspektíváikról és élettapasztalataikról. Nem tudjuk elérni, hogy az emberek tanulni akarjanak, ha olyan dolgot kínálunk neki, ami nem vesz tudomást arról, amit ők hoznak magukkal és ahova ők törekednek. (Halász, é.n.) Nagyon erősen megfogalmazódik tehát a kulturális háttér és kulturális hovatartozás kérdése. Halász az egész életen át tartó tanulással kapcsolatban fogalmazza ezt meg, de ugyanúgy érvényesnek tartjuk a közösségfejlesztési módszertanára vonatkoztatva is: az egész életen át tartó tanulásnak olyan megközelítését kell kialakítani, amely a tanulást kifejezetten a társadalmi integráció és a közösségek építésének a szolgálatába állítja. Vagyis oly módon kell gondolkodni a tanulás körülményeinek a megszervezéséről, szabályozásáról, a célok meg határozásáról és az eszközökről, hogy mindig ott lebegjen a szemünk előtt az, hogy itt tulajdonképpen a társadalmi tőke, a civil társadalom építése történik. (Halász, im). A kompetenciákkal kapcsolatban tisztában kell lennünk azzal is, hogy olyan társadalmi és kulturális változások történtek az elmúlt években (globalizáció hatásárra lezajlott társadalmi és gazdasági környezet) amely szükségessé tette a műveltségi kompetenciák megváltozását is. Egy mai munkavállaló számára korábban még csak nem is ismert tudásformák megléte vált szükségessé. Fontossá vált az interdiszciplinaritás, és az eredményes és hatékony kommunikáció technikái is nagymértékben megváltoztak. A kompetencia szó eredeti, szótári értelemben vett jelentése: összetartás, egymásnak való megfelelés. A szó jelentéseiből a képes 223

225 valamire felel meg leginkább mai szóhasználatnak. Az Értelmező Kéziszótár szerint illetékességet, hozzáértést, szakértelmet, a nyelv helyes használatára képessé tevő adottságot jelent (ÉKSz. 2003: ). Jelentése ma már ennél is szélesebb körű: alkalmasság, hatáskör, ügyesség bizonyos tevékenységek elvégzésében. A leginkább elfogadott definíció John Coolahantól származik (1996): A kompetenciát úgy kell tekinteni, mint olyan általános képességet, amely a tudáson, a tapasztalaton, az értékeken és a diszpozíciókon alapszik, és amelyet egy adott személy tanulás során fejleszt ki magában. (Vass 2006). A kompetenciák csoportosítása több módon történhet. Az egyik ilyen kategorizációs rendszer a kompetenciáknak öt összetevőjét különbözteti meg. Az első csoporthoz tartoznak azok az ismeretek, tudások, információk, amelyekkel a személy rendelkezik. A második csoportot a készségek, jártasságok típusú képességek adják, amelyek szerepet játszanak abban, hogy egy személy valamely fizikai vagy szellemi feladatot meg tud oldani. A harmadik csoportba az önértékelésnél, a szociális szerepek megformáláshoz szükséges kompetenciák tartoznak, amelyek személyes értékek mentén szerveződnek. Ide az értékek és attitűdök tartoznak. A negyedik összetevő a személyiségvonásokat meghatározó kompetencia, az egyén alkotó pszichikai-fizikai jellemzők tartoznak ide. Az ötödik összetevő pedig a motiváció, amely irányítja, befolyásolja az egyén viselkedését bizonyos magatartások és célok felé. Daniel Goleman az érzelmi intelligenciáról írt könyvében egy másik fajta kategória-rendszert állít fel (1995). Két fő csoportot alakít ki, a személyes és szociális kompetenciacsoportokat. A személyes kompetenciák közé sorolja az éntudatosság és önszabályozás képességét. A szociális-közösségi kompetenciát további három csoportja bontja, az empátia, a motiváció és a társas készségek képességére. A társas képességekhez sorolja a kommunikációs készséget, a befolyásolás, a konfliktuskezelés, az irányítás, a kapcsolatépítés, az együttműködés és a csapatszellem kialakításának képességét. 224

226 Természetesnek tekinthető, hogy a tudományos és módszertani kutatásokkal párhuzamosan az oktatáspolitika is foglalkozott/foglalkozik a kompetencia fogalmával. A 90-es években az OECD INES (Organisation of Economic Cooperation and Development Indicators of the Educational System) keretei között felerősödött az úgynevezett kereszttantervi kompetencia kutatása, elemzése és tartalmi leírása. Ebben jelenik meg az önbecsülés, a kritikai gondolkodás, a felelősségérzet és a tolerancia. (.) Hosszas viták után négy kereszttantervi kompetencia kristályosodott ki: ismeretek a társadalom, a politika, a gazdaság köréből; az önismeret; a problémamegoldás; az énkép és a kommunikáció. (.)Mindezek legmélyén pedig három domináns elem ragadható meg: ismeret, képesség, attitűd. Ez a hármasság a különböző cselekvésterületeken más-más arányban jelenik meg. Így az azonos tartalmak megragadásával egy új fogalom bevezetése vált szükségessé. Ez a kulcskompetencia. Meghatározása a következő: az ismeretek, képességek és attitűdök transzferábilis, többfunkciós egysége, amellyel mindenkinek rendelkeznie kell ahhoz, hogy személyiségét kiteljesíthesse és fejleszthesse, be tudjon illeszkedni a társadalomba, és foglalkoztatható legyen. A kulcskompetenciákat a kötelező oktatás, illetve képzés időszaka alatt kell elsajátítani. A későbbiekben, az egész életen át tartó tanulás során mindenféle tanulás alapját ezek a kompetenciák képezik (Európai Tanács 2004). (Szabó, é.n.) 12 A hazai pedagógia szakirodalomban is több tisztázó jellegű írás jelent meg a kompetencia-területek tisztázása érdekében. Csapó Benő a 12 Az Európai Unió munkabizottságai 2006-ban nyolc kulcskompetenciát állapítottak meg: 1. Kommunikáció anyanyelven. 2. Kommunikáció idegen nyelven. 3. Matematikai műveltség és alapkompetenciák a természettudományokban és technológia terén. 4. Az információs és kommunikációs technológiák alkalmazásához kapcsolódó képességek. 5. A tanulni tanulás képessége. 6. A személyközi és államközi kompetenciákhoz kapcsolódó képességek. 7. A vállalkozói szellem elmélyítéséhez kapcsolódó kompetenciák. 8. A kulturális tudatosság kialakításához kapcsolódó készségek és képességek. 225

227 kulcskompetenciák közül a legfontosabbnak az anyanyelv, az idegen nyelv, a kommunikatív, a térbeli leképezések és különböző értelmi műveletek sikeres végrehajtásához kapcsolódó kompetenciákat tartja. Vass Vilmos Csapó kategóriáit alapul véve egy új kompetenciafogalmat vezet be, mégpedig a generikus, vagy általános kompetenciát. Idetartozónak véli a kommunikációt, az együttműködést és a problémamegoldást (Vass im) (Melléklet 3. sz. ábra) A kommunikatív kompetencia A kulcskompetenciák és most már a generikus kompetenciák élén kimondva- kimondatlanul mindig is az anyanyelv mint az emberi kommunikáció természetes közege állt. Kitüntetett szerepe abban áll, hogy alapvető és meghatározó funkciót tölt be minden egyéb kulcskompetencia kialakításában. (Szabó, im.) A tudás, kommunikáció és alkalmazás ebben a felfogásban együtt léteznek, és azonosak egymással. Az oktatást természetesen ez nem könnyíti meg, de egyértelműen kijelöli azokat a módokat, ahogy egy-egy nagyon fontos kompetencia-területet fejleszteni lehet, pontosabban kell. Ha csak a kommunikációs kompetencia területére lennénk figyelemmel, akkor is fontos fejlesztendő területeket beemelését kellene megcélozni az oktatás során. A kommunikatív kompetencia fogalmának meghatározását megnehezíti a fogalom a széles körű és különböző jelentésű használata. A kommunikatív kompetencia az anyanyelvi nevelésre vonatkoztatva több összetevőből áll: a nyelvi, a pragmatikai, a szövegalkotói és befogadói, a szociolingvisztikai és a stratégiai kompetenciákból. A kommunikációs kompetencia kutatói a kommunikáció sikeressége és hatékonysága felől vizsgálják a kompetencia működését. Az eredmények pedig azt mutatják, hogy a sikeres kommunikáció a nyelvi produktum megértésén túl magában foglalja a beszélő szándékának a megértését is. Ez pedig csak akkor valósul meg, hogyha a kommunikációban résztvevők felismerik a kommunikációs szituációkat, és ezzel együtt képesek működtetni az önértékelésüket és empátiás készségüket (vö Szabó im). 226

228 A kommunikáció összetett kognitív képesség. A kommunikációs kompetencia, a kognitív általános kommunikációs képességből, és specifikus képességekből, személyes, speciális és szociális kommunikációs képességekből szerveződik. Az egyes kommunikációs képességek egymástól nem elszigetelten működnek, hanem egymással szoros kölcsönhatásban, egymást kiegészítve. A kognitív-általános kommunikációs képesség tölti be a központi irányító szerepet, azonban a személyiség rendszerében a szociális, a személyes és a speciális kommunikációs képességek is jelentős fejlettségre tehetnek szert, s ezáltal a személyközi és intézményi (esetleg mediatizált) kommunikációs helyzetek minőségét kedvezően befolyásolhatják. (Szőke-Milinte, 2005, 29). Az általános kommunikációs készségekhez tartozik a leírás, az elbeszélés, a tájékoztatás, kifejtés, beszámoló, magyarázat, lényegkiemelés, tömörítés, az önálló véleményalkotás, önfeltárás, szándéknyilvánítás, kérés, érvélés, általános verbális együttműködés, feltételezés, hipotézisek kialakításának képessége, konfliktusok nyelvi megoldása, kérdésfeltevés, utasítás, meghallgatás, befogadás, humor, kommunikációs helyzetfelismerés, kommunikációs helyzetelemzés. A szociális kommunikációs képesség a szociális kölcsönhatásokban való sikeres helytállásért felel. A kölcsönhatásban részt vevők aktivitását befolyásolja. Nagy József a szociális helyzetek öt alapfunkcióját különbözteti meg: kontaktuskezelés, érdekérvényesítés, rangsorkezelés, szociális tervezés, szociális tanulás-nevelés. A személyes kommunikáció a befogadás és önkifejezés bizonyos készségeit foglalja magában, mint például az irodalom-olvasás, zenehallgatás, a mozgás, a képzőművészeti alkotásokkal, naiv művészetekkel való kommunikáció, illetve idetartoznak még az előadóművészetek is. A speciális kommunikációs készség a szakmai kommunikáció magas színvonalú megvalósításáért felel. (Szőke-Milinte, im, 28-36) Az interkulturális kompetencia 227

229 A kulturális találkozások a kutatók oldaláról számos kérdést vetettek fel. A szociálpszichológus Gardner teszi fel azt a kérdést, hogy mily mértékben lehetséges valójában valamely kultúra szakértő ismerője számára egy másik kultúrából érkező személyekkel érintkezni, kommunikálni? Erre ma már egy kultúrakutató is azt válaszolja (számos tereptapasztalatától megerősítve), hogy olyan személyiségjegyekkel kell rendelkezni, mint az integritás, stabilitás, különleges intuitív és beleérző képességek, de abban a kutatók egyetértenek, hogyha nem is könnyű ezeket a típusú képességeket (kompetencia-területet) fejleszteni, azért nem lehetetlen (vö Boglár-Papp 2007, Griffin im). Az egyén elsajátíthatja, hogy hogyan tud hatékonyan és megfelelő módon kommunikálni interkulturális helyzetekben, hogyha megfelelők ehhez interkulturális készségei, tudásai és attitűdjei. Ennek fontos elemei: a megértés, a megfelelő önértékelés, az alkalmazkodás, és a nyitottság. Kutatók az egyre bővülő intelligencia-formák közé felvették a kulturális intelligencia fogalmát is, amely arra vonatkozik, hogy egy személy mennyire képes hatékonyan alkalmazkodni egy új kulturális környezethez. Ennek három tényezője van: kognitív, motivációs, viselkedési. Ennek mindhárom tényezője fejleszthető. Természetesen legkönnyebben a kognitív, és legnehezebben a viselkedési. 13 Az interkulturális kommunikatív kompetencia fejlesztése ez könnyen kiderülhetett az eddig írtakból nem könnyű feladat. Az interkulturális szféra nagyon gazdag, és nagyon különböző kérdésfelvetések tartoznak ide. Ide tartozik a nyelvi kompetencia, az interkulturális ismeretek halmaza, és azok a készségek (megfigyelés, közvetítés, megértés), attitűdök (érdeklődés, nyitottság, előítélet mentesség), amelyek segítségével az emberek képesek közlekedni és kommunikálni kultúrák között, és más, a sajátjuktól eltérő kulturális közegben. A kompetencia-fejlesztés kérdése leginkább a nyelvtanítás keretei között vetődött fel, mind kutatások, mind oktatási segédanyagok bizonyítják ennek jogosultságát (Lázár-Huber-Lussier- S. Matei-Peck én.) 13 A bekezdés forrásként lásd: lan Anh Nguyen Luu oktatási segédanyag (www. artemisszio.hu) 228

230 A hivatkozott munka korábbi projektekre épít, és fontos segédanyagot ad tanári és tanárképzős interkulturális kommunikáció kurzusok és workshopok tervezéséhez, megtartásához, és a résztvevők interkulturális kompetenciájának értékeléséhez. A kötetben angolul és franciául megjelent elméleti és gyakorlati anyagokat 12 nemzeti workshopon próbálták ki számos országban. A könyv az elméleti háttér bemutatása és a kulcsfogalmak definiálása után bemutatja, hogy hogyan kell ilyen témában az interkulturális kompetencia fejlesztésére alkalmas kurzusokat és workshopokat tervezni. A könyv fontos módszertani segédanyag nyelvtanárok részére, hiszen irodalmi művek, filmek, dalok bemutatásán és értelmezésén keresztül rámutat arra, hogy hogyan lehet ezeket a műveket a kompetencia-terület fejlesztésében hasznosítani. A közösségen belüli interkulturális kommunikáció fejlesztéséhez a fentieken kívül nagyon jól lehet hasznosítani különböző olyan tréning játékokat és gyakorlatokat, amelyek a mássággal, az idegennel, az elfogadással kapcsolatosak A csoport-kommunikáció Az emberi szociabilitás nagyon fontos emberi tulajdonság. Folyamatos mindennapi tapasztalatunk, és a szociálpszichológiai kutatások is bizonyították, hogy az emberek életük nagy részét mások társaságában töltik. 14 Az emberi szociabilitásra többféle pszichológia magyarázat létezik írja Forgách. Néhány elmélet szerint a társas együttlét jutalmazó, megerősítő. Más elméletek szerint a társas együttlét során sajátítjuk el azt a tulajdonságunkat, hogy önmagunkat értékelni tudjuk. A szociális csereelmélet pedig azt mondja, hogy a társakkal való együttműködésben nagyobb jutalmat tudunk elérni, mint 14 Deaux kutatásai során különböző környezetben élő embereket kért meg arra, hogy vezessenek naplót arról, hogy egy napot milyen módon töltenek el, ha társas kapcsolataikat veszik figyelembe. Ezen naplók vizsgálata alapján a következő eredmények születtek: az emberek éber óráiknak 25%-át töltik egyedül. A maradék időben ellenkező nemű társsal az idő 12%-át, azonos nemű társsal az idő 15%-át, azonos nemű emberekből álló csoportban az idő 17%-át, és vegyes nemű csoportban az idő 30%-át töltik (A kutatásról leírást ad Forgách, 1985, 225). 229

231 egymagunkban. A csoportban való együttlét ugyanakkor a stressz csökkentésében is szerepet játszik (Forgách, im, ). A kommunikációs szakembernek tisztában kell lennie azzal, hogy egy közösség, egy csoport számára megtartott kommunikációs tréning sikerét (tartalmától függetlenül) nagyon komolyan befolyásolja. A csoportok, már csak létszámuknál fogva is sokkal nagyobb befolyást képesek az emberre gyakorolni, mint az egyedüli partner. Ennek megfelelően az olajozott interakció a csoportban sokkal nehezebb és nagyobb követelmény lehet az egyén számára, mint az egyetlen partnerrel folytatott interakció. (Forgách, im, 295) A csoport fejlődése kialakít egy struktúrát, amely struktúra velejárója, hogy a közösség minden tagja egy-egy viszonylag állandó és jól körülírható pozíciót foglal el. A struktúrában elfoglalt helyekhez többé-kevésbé állandó csoportszerepek társulnak. A szerepek egy része a vezetésben elfoglalt helyzetből következően általában aktív (szervező, irányító, elemző, értékelő), míg a többieké inkább passzív, végrehajtó szerep. Az állandó szerepek mellett az adandó feladatoknak, tevékenységnek megfelelően előfordulnak ideiglenes és informális szerepek is, amelyek alakulása a csoport, a közösség folyamatos dinamikus változását tükrözi. Egy tevékenység megoldása során, egy meghatározott problémakör vizsgálatakor több, különböző szerep fordulhat el: beindító, titkár, szakértő, eldöntő, ellenzéki (Barlai-Kővágó, 2004). A csoportcélhoz való hozzájárulás alapján konstruktív és destruktív szerepeket lehet megkülönböztetni. A konstruktív szerepekhez tartozik a kezdeményező, a kérdező, az informáló, a véleménynyilvánító, az általánosító, a szabályalkotó és a végrehajtó szerep. A destruktív szerepekhez a hírhozó, az akadékoskodó, a mindentudó és a vetélkedő szerep. Bár a leírás szintjén minősítjük a két kategóriát, azzal minden tréner és jó vezető tisztában van, hogy a két típusú szerep közötti viták, konfliktusok megtermékenyítő hatással vannak a közösség munkájára, hiszen a demokratikus viszonyok között alakuló megoldás-keresés minden érintett véleményét figyelembe tudja venni. A közösségfejlesztő kommunikációs tréningek során nagyon jól 230

232 felkészíthetők a csoportok ezeknek a szerepeknek a kockázat nélküli gyakoroltatására, megtapasztalására. A szervezetek, közösségek gyakran alkalmaznak különböző csoportmunka eljárásokat. Ezek olyan kommunikációs eljárások, amelyek segítik az eredményes tudáskombinációs munkát, amelyek támogatják a csoportos kreativitást, a nézetek egyeztetését, a gondolkodási folyamatot. S kialakult az e szükséges tudásokat professzionálisan alkalmazó - csoportmunka támogatók szerepe a folyamat-konzulensek, vagy facilitátorok szerepe. (Domschitz 2010). A csoportos alkotási technikák úgy működnek, hogy a vélemények összegyűjtése során lehetőség szerint elkerüljék a csoportjelenségek negatív hatásait és felerősítsék a csoportok pozitív hatásait. Ezekkel a technikákkal kapcsolatban van néhány általános szabály. Az első, talán a legfontosabb az elhalasztott ítéletalkotás szabálya (Ne bírálj, ne vitatkozz!). A második a közzétételre vonatkozik (mondj ki mindent!). A harmadik a rögzítésre koncentrál (minden javaslatot rögzíteni kell!). A negyedik pedig arra a mennyiséget célozza meg, hiszen első körben minél több ötletet kell gyűjteni, aztán mehet a szelektálás. Számos csoportos alkotási technika létezik. Ezek az eljárások megkönnyítik és elősegítik a csoportos döntéshozatalt, az együttes munkát. Az ötlettechnika (egy cetli, egy ötlet) az ötletek összegyűjtését segíti elő. A brainstorming sokak által ismert és használt módszer. A csoport számára feltesszük a problémát tartalmazó kérdést, a válaszokat pedig mindenki számára jól látható helyen rögzítjük. A nominális csoportmódszer megkerüli a csoportot, mivel az első körben mindenki az egyéni megoldási javaslatán dolgozik, csak a második körben osztják meg a csoporttagok egymással az ötleteket. A kauzális módszer az okok feltárásának módszere. A miértek egymás utáni sora a gyökérproblémáig juttatja el a csoportot. A 635-ös módszer játék a számokkal: Hat ember (fejenként) három ötlete ötször továbbfejlesztve. A csoport hatékonyságát itt a többszörösen átdolgozott és újraírt ötletek jelentik. Ezekkel a módszerekkel a csoport, a közösség hatékonysága nagymértékben fejleszthető, természetesen csak abban az esetben, 231

233 hogyha bátran mernek élni ezekkel az eszközökkel, és időnként fel merik vállalni belső konfliktusaikat (vö Domschitz im). 15 Csoportdinamikai szempontból fontos, hogy a csoportos foglalkozásokat jól strukturáljuk. Minden csoportos együttlét (tréning) három, egymástól elkülönülő részből áll. Az első a bevezető fázis, a második az akció fázis, az utolsó pedig a lezáró fázis. A bevezető fázis funkciója, hogy a csoportot a témára hangolja, elszakítsa a korábbi tevékenységektől, megteremtse a csoportmunkához szükséges teret és időt, teremtse meg az itt és most élmény létrejöttének lehetőségét. Az akció fázisban történik meg a téma feldolgozása. Különböző gyakorlatok és játékok során élik meg a résztvevők a témával kapcsolatos fontos és erős élményeket, érzelmi hatásokat. A szakasszal kapcsolatban nagyon fontos a tréner felelőssége, hiszen előfordulhat, hogy a csoportdinamika másképp alakul, mint amit eredetileg a tréner eltervezett. A trénernek tehát nyitottnak kell lennie a csoportra, akár egy kialakult aktivitást, akár egy megtörtént passzivitást helyén kell tudnia kezelnie. A lezáró fázis feladata az átéltek, a megtapasztaltak értelmezése, megbeszélése. Figyelemmel kell lenni arra, hogy senkiben sem maradjanak rossz érzések, sem egymás minősítése, sem a feladattal kapcsolatban kialakult rossz érzések miatt. Ugyanakkor törekedni kell a nyílt és asszertív kommunikáció kialakítására, ennek egymás közötti minél előbbi gyakoroltatására (Barlai-Szatmáriné 1995; Birkenbihl 2007; Rudas 1990, 2009; Tannem 2001). A csoportos fejlesztőfoglalkozások négy alapelve, hogy a foglalkozások fejlesszék a csoportok kultúráját, hogy a csoporttörténések aktivizálják a résztvevőket, hogy a csoporttörténések praktikusak, más helyzetben is alkalmazhatók legyenek és hogy a csoport értékteremtő, értékközvetítő alakulatként működjön (vö Szőke- Milinte, im, 43). A kommunikációs kompetencia fejlesztésére nagyon jól hatásfokkal alkalmazhatók a szervezett csoporttevékenységek, mivel a 15 A mellékletben a feladatok között az itt röviden ismertetett csoportmunka technikák részletesen leírásai megtalálhatók. 232

234 csoportfoglalkozáson részt vevő hallgatók kommunikációs és szociális hatékonysága is nőni fog a különböző típusú, és változatos interakciók során. A gyakorlatoknak három típusát különíthetjük el, minden típushoz más-más lehetőség kapcsolható. Az első típus a beszélgetésvita, amely mindig egy-egy szöveghez, vagy szituációhoz kapcsolódik. Ezeken a szövegeken és szituációkon keresztül lehetőség van a pozitív kommunikációs technikák gyakoroltatására úgy, mint értő figyelem, aktív hallgatás, én-üzenetek. A második típus a játék. A játék egyik uralkodó felfogása szerint gyakorlás (Gross, cit Einon, 1986, 22). A játék Gadamer szerint önmagát motiváló tevékenység (Gadamer, 1984, cit Szőke-Milinte im 41). A kommunikációs tréningeken való alkalmazhatóságának legfőbb oka, hogy kockázat nélküli tapasztalatszerző forrás. A mozgásos játékok, a kognitív képességeket fejlesztő játékok (memóriatréning, fantázia és kreativitásfejlesztő játékok, kommunikációs játékok, gondolkodást fejlesztő játékok) és a közösségépítő játékok a kommunikációs készségek egy-egy fontos aspektusának fejlesztésére alkalmasak. A harmadik típus az önvizsgálat (introspekció), önfeltárás (exploráció). Az interperszonális kapcsolatokban fontos, hogy mind saját magunkkal, mind a másik féllel tisztában legyünk. Az önfeltárás nehéz folyamat, sokan még csak tisztában sincsenek azzal, hogy nem rendelkeznek kellő önismerettel. Az első lépés tehát az ezzel való szembenézés, ezt következő a személyes gyengeségek felismerés és bevallása. Egymás és önmagunk jobb megismerésével lehetőség adódik a nézet, vélemény és értékrendbeli különbségek felszínre hozatalára és megosztására is. A változatos gyakorlatok alkalmazásával észrevétlenül történik meg az önfeltárás, és a gyakorlatok lehetőséget biztosítanak az érzelmek, indulatok átélésére, feltárására, amely az explorációs készség fejlesztésének bevett útja lehet. Az élményszerűség biztosítja a tapasztalati tanulás megfelelő környezetét, és elősegíti a katarzis élmény átélésének lehetőségét (Szőke-Milinte, im, 36-43). 233

235 Irodalom Anderson, Benedict 1989 Elképzelt közösségek: Gondolatok a nacionalizmus eredetéről és elterjedéséről. L'Harmattan Atelier: Budapest, (Atelier füzetek 8.) Aronson, E. (1995) A társas lény. Bp. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Assman, Jan 1999 A kulturális emlékezet Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz. Austin, J.L. (1997): A tetten ért szavak. (részlet) In. Pléh Terestyéni- Síklaki (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. Budapest, Osiris. Balázsi Károly: Település- és közösségfejlesztés. Főiskolai jegyzet. Nyíregyháza, Barcy Magdolna, Szamos Erzsébet (2002): Mediare necesse est. A mediáció technikái és társadalmi alkalmazása. Budapest, Animula Kiadó Barlai-Kővágó 2004 Krízismenedzsment, kríziskommunikáció. Budapest, Századvég. Berger, Peter. L. - Luckmann, Thomas. A valóság társadalmi felépítése. Budapest, Jószöveg, 1998 felépítése Barlai Róbert-Szatmáriné Balogh Mária 1995 (szerk.) Önismeret, kommunikáció, csoportjelenségek dióhéjban. Olvasókönyv a kommunikációs tréningek résztvevői számára, Külkereskedelmi Főiskola, Budapest Berne, Eric (1987): Emberi játszmák. Budapest, Gondolat Kiadó Birkenbihl, Vera 2007 Kommunikációs gyakorlatok. Budapest, Trivium Játsszunk együtt. Személyiségfejlesztő társasjátékok. Budapest, Saxum. Boglár Lajos-Papp Richárd (2007) A tükör két oldala: Bevezetés a kulturális antropológiába. Budapest, Nyitott Könyvműhely. Buda Béla 1976 A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Buda Béla 2006 Empátia. A beleélés lélektana. Folyamatok, alkalmazás, új szempontok. Budapest, Urbis Coser, L The Function of Social Conflict. Glencoe. Csapó Benő A tudás és a kompetenciák. Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet. hálózati közlés) (2010. március 24.) Csepeli György 1986 A hétköznapi élet anatómiája. Budapest, Kossuth. Dahrendorf 1994 A modern társadalmi konfliktus. Budapest, Gondolat. Dezsényi Péter 2010 A metakommunikáció technikája színészeknek és nem színészeknek, Budapest, Medicina. Domschitz Mátyás 2010 Tudáskombináló szervezeti hálózatok. Hogyan alakul át a munka világa és a vezetés a tudás-intenzív szervezetekben?doktori értekezés. Kézirat. Dürrschmidt, Peter 2008 Trénerek kézikönyve. Budapest, Z-press Egyed Péter 2008 Európa-közösség In Karikó Sándor (szerk.) Közösség és instabilitás. Budapest, Gondolat, Einon, Dorothy (1986) A játék célja. In Cherfas, Jeremy-Lewin, Roger (szerk.) Nem csak munkával él az ember. A nem létfontosságú tevékenységek. Budapest, Gondolat,

236 Garner, Alan-Pease, Alan 1985 A társalgás művészete. Budapest, Park. Grice, H. P.(1997): A társalgás logikája. In Pléh Terestyéni- Síklaki (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. Budapest, Osiris, Fercsik Erzsébet-Raátz Judit, 2006, Kommunikáció és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó Ferenczi Andrea (2010): A konfliktus, ami összeköt. A mediáció, mint a bizalomépítés eszköze. Doktori értekezés, kézirat. Forgách, Joseph 1993 A társas érintkezés pszichológiája Budapest, Gondolat. Goleman, Daniel (1995): Érzelmi intelligencia. Budapest, Háttér Kiadó 2007 Társas intelligencia. Az emberi kapcsolatok új tudománya. Budapest, Nyitott Könyvműhely. Göncz Kinga- Wagner János 2003 Konfliktuskezelés és mediáció. In Eörsi Mátyás, Ábrahám Zita (szerk.): Pereskedni rossz! Mediáció: szelíd konfliktuskezelés. Budapest, Minerva Kiadó 7-48.o. Goffman, Erving 1981 A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Budapest, Gondolat. Görgényi Ilona (2006): Kárjóvátétel a büntetőjogban, mediáció a büntetőügyekben. Budapest, HVG-ORAC Lap és Könyvkiadó Griffin, Em 2003 Bevezetés a kommunikációelméletbe. Harmat. Giddens, Anthony 1995 Szociológia. Budapest, Osiris. Halász Gábor én Egész életen át tartó tanulás: az új oktatáspolitikai paradigma (hálózati közlés) Hillery, G. A., Definitions of Community: Areas of agreement. In: Rural Sociology, 1955 vol. 20, June, Horányi Özséb (1999) A személyközi kommunikációról. In Béres István-Horányi Özséb (szerk.) Társadalmi kommunikáció. Budapest, Osiris, 57-85). Horányi Özséb 2010 A kommunikáció participációra alapozott felfogásáról. In Uő (szerk.) A kommunikáció mint participáció. Budapest, AKTI-Typotex, Kertész Tibor (2010): Mediáció a gyakorlatban. Miskolc, Bíbor Kiadó Kovács Éva 2007 A közösségtanulmányoktól a lokalitás megismeréséig. PTE BTK Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék, Krolhnert, G., 2004, 103 játékos tréninggyakorlat, Budapest: Z-Press extra tréninggyakorlat, Budapest, Z-Press. László János (1998): Szerep, forgatókönyv, narratívum. Bp. Scientia Humana Lázár Ildikó-Martina Huber-Kriegler- Denise Lussier- Gabriela S. Matei- és Christiane Peck (é.n.) Az interkulturális kommunikatív kompetencia fejlesztése és értékelése. Segédkönyv nyelvtanároknak és tanárképzőknek az interkulturális kompetencia fejlesztéséhez nyelvórákon és kommunikációs tréningeken Lewin, Kurt (1975).: Csoportdinamika, Budapest, KJK, /Mérei, F. bevezetője: A cselekvés szerkezete és a közösségi dinamika, 7-56.l./ 235

237 Lovas Zsuzsa -Herczog Mária 1999 Mediáció avagy a fájdalommentes konfliktuskezelés. Budapest, Múzsák. Mead, G.H. 1973, A pszichikum, az én és a társadalom. Bp., Gondolat Mészáros Aranka (2000): A tréning módszer. In Mészáros Aranka (Szerk.) Munkapszichológia. Gödöllői Agrártudományi egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar. Jegyzet. Mérő, L (2000): Mindenki másképp egyforma. Budapest. Tercium Kiadó Kft. Niedermüller Péter (1999) A kultúraközi kommunikációról. In Béres-Horányi (szerk.) Társadalmi kommunikáció. Osiris, O Connor - Seymour, J. (1990). NLP. Segítség egymás és önmagunk megértéséhez. Bioenergetic Kft. Piliscsaba. Parsons, Talcott A modern társadalmak rendszere. In: Némedi D. (szerk.), Talcott Parsons a társadalmi rendszerről. Budapest: ELTE Szociológiai Intézet Pease, Allan1989 Testbeszéd. Gondolatolvasás gesztusokból. Budapest, Park. Pease, Allan Pease, Barbara 2008 A testbeszéd enciklopédiája. Budapest, Park. Redlich, Alexander 2000, Konfliktusmoderálás. Budapest, Műszaki könyvkiadó Rogers, Carl: Valakivé válni. Edge 2000, Bp Eötvös Kiadó, Bp., 2007 Rosenberg, B. Marshall 2001 Erőszakmentes kommunikáció. Budapest, Agykontroll Kft. Rosengren, Karl Erik 2004 Társadalmi kommunikáció. Budapest, Typotex. Rudas János (1997) Delfi örökösei. Önismereti csoportok: elmélet, módszer, gyakorlatok. Gondolat-Kairosz Javne örökösei. Budapest, Lélekben Otthon. Schmidt, Thomas 2009 Konfliktuskezelési tréninggyakorlatok. Budapest, Z-press. Schütz, Alfred, 1984, Az idegen In Hernádi (szerk.) A fenomenológia a társadalomtudományban. Gondolat, Simmel, Georg 1973 Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Budapest, Gondolat. Simmel, Georg 2004 Exkurzus az idegenről. In Az Idegen (szerk. Biczó Gábor) Variációk Simmeltől Derridáig, Searle, John, R.: (1967, 2003, 2006) : A beszédaktus, mint kommunikáció. In. Horányi Özséb (szerk.): Kommunikáció I. A kommunikatív jelenség. Bp. General Press, Strasser, Freddie-Randolph, Paul (2005) Mediáció. A konfliktusmegoldás lélektani aspektusai. Budapest, Nyitott Könyv. Szabó Ferenc: A kommunikatív kompetencia (hálózati közlés). (2010. március 24.) Szelényi Iván Bevezető tanulmány. In Városszociológia. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Szijártó Zsolt-Tamás Pál-Tóth Péter (1999) A konfliktusról. In Béres István-Horányi Özséb (szerk.) Társadalmi kommunikáció. Budapest, Osiris, Szőke-Milinte Enikő (2005) a kommunikációs kompetencia fejlesztése. Piliscsaba, PPKE BTK. 236

238 Szőnyi Gábor (2005): Csoportok és csoportozók. Budapest, Medicina. Tannen, Deborah 2001 Miért értjük félre egymást? Budapest, Tinta Könyvkiadó. Tönnies, Ferdinand 1983 Közösség és társadalom. Budapest, Gondolat Utasi Ágnes 2009 A közösségi kapcsolatok és a közélet In Feleky Gábor (szerk.) Közösségi relációk: elméletek, narratívák, hipotézisek Vass Vilmos A kompetencia fogalmának értelmezése. In Demeter Kinga (szerk.) A kompetencia. Kihívások és értelmezések. Országos Közoktatási Intézet. Budapest (hálózati közlés) (2009. május 17.) Vályi Gábor 2007 Közösségek hálózati kommunikációja In Halácsy Gábor-Vályi Gábor Wellman, Barry (szerk.) Hatalom a mobiltömegek kezében. Budapest, Typotex, Vercseg Ilona (szerk.) 1998 Legalább ennyit a közösségfejlesztésről. Budapest, Magyar Művelődési Intézet. Veress Károly 2008 Közösség és egyén viszonya Hermeneutikai megközelítésben. In Karikó Sándor (szerk.) Közösség és instabilitás. Budapest, Gondolat, 2008, V.LEVI (1985): Az önismeret művészete. Gondolat, Budapest. Weber, Max 1967 Gazdaság és társadalom. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Források Kommunikációtudományi Enciklopédia vonatkozó szócikkei ( lan Anh Nguyen Luu oktatási segédanyag (www. artemisszio.hu) 237

239 Ágoston Magdolna-Nagy Janka Teodóra-Szirbik Gabriella-Varga István Az Információs Társadalom térségi és közösségi dimenziói a globalizáció új kisközösségi paradigmái I. Információs Társadalomismeret Az információs társadalom fogalma, elméleti háttere Az információs társadalom irodalmának könyvtárnyi anyaga létezik. Meglehetősen nehéz a témát úgy leszűkíteni, hogy az mégis átfogó maradjon. Vállalkozásunk ezért szigorúan, bizonyos vázlatpontok szerint teljesedik ki, mely vázlatpontok természetesen önkényes, a plurális megközelítéseket jól tűrő, s csak szerintünk racionális és logikus egymásba-kapaszkodások. Az olvasó szabad! Az információs társadalom fogalma, jellemzői (Száraz beavatás) Digitális lét, kvantumlét, hálólét (A mögöttes filozófia, a társadalmi szoftver) Digitális szakadék, digitális egyenlőtlenségek (A szociorealizmus ) Kommunikációs társadalmi rétegződés (Kísérlet?) E-demokrácia, társadalmi tervezés (A társadalmi hardver) A tudásszerzés új formái, új tanulási módozatok - konstruktivizmus, konnektivizmus (Na! Ilyen is van?) Az információs társadalom a társadalomtörténet legújabb szakaszának leíró fogalma. (Z. Karvalics, 2007:45) Egy olyan új társadalmi minőséget jelöl, mely a mintegy kétszáz év alatt kifejlődő ipari struktúrák lebomlását jelöli. Maga az információs társadalom fogalom eredetileg társadalomtudományi terminusként születik meg a 60-as évek elején Japánban. 16 Dimenziói az oktatás, a kultúra, a gazdaság, az 16 Kétséges, hogy ki az első japán szerző a fogalom első bevezetésében, de annak születése és gyors megszilárdulása egyaránt a szigetországhoz kötődik. 238

240 innováció, a tartalom, s a tudomány felől járhatók be. Az információs társadalom fogalmát megelőzően többféle terminológiát használtak annak a jelenségnek a leírására, amely az ipari társadalmak lebomlását, transzformációját megragadhatja. Az új gazdasági-társadalmi minőségre használt fogalmak, mint pl.: posztindusztriális társadalom (Bell, 1973.), fehérgalléros forradalom, harmadik hullámos társadalom (Toffler, 1983.) posztfordizmus, rizikótársadalom/kockázattársadalom (Beck, 2003.), posztmodern társadalom (Lyotard, ) etc. egyike sem volt képes pontosan és komplexen leírni a megváltozott társadalmi helyzetet. Így azután az információs társadalom mint a 20. század második felében végbemenő hatalmas horderejű társadalmi átalakulás gyűjtőkategóriája egyedül maradt a porondon. (Z. Karvalics, 2007:31) A politikai szféra és a média hatására azonban olyan jelentésváltozáson ment át a fogalom, amely már távol áll az eredeti társadalomtudományi megközelítéstől, a komplex, paradigmatikus, holisztikus értelmezéstől. Vetélytárs-fogalmak is megjelentek, mint: tudástársadalom, tudásalapú társadalom, s legújabban digitális társadalom, illetve posztinformációs társadalom. Az információs társadalom, mint terminus technicus folyamatosan veszít az erejéből, de a terminológiai viták sincsenek lezárva. Az ipari társadalmak utáni új korszak legkimerítőbb leírását Manuel Castellsnek köszönhetjük. Háromkötetes opusa (2005 [1996], 2006 [1997], 1998) mint a trilógia címe (The Information Age) is jelzi az információ korának első igazán átfogó leírása, megbízható forrásokból származó adatokkal és új fogalmakkal. Castells mondandójának tömör lényege az, hogy az információs társadalom az emberi együttélés új módja, amelyben az információ hálózatba szervezett előállítása, tárolása, feldolgozása, előhívása játssza a legfontosabb szerepet. (Pintér, 2007:25) Az új társadalmi együttélési mód nem pusztán mennyiségi változásokat (például több számítógép, több tévécsatorna, több információáramlás) jelent, hanem olyan minőségi változást is, amely megváltoztatja az emberek közötti társadalmi viszonyokat. Nemcsak attól válik újjá egy társadalom, hogy új dolgok jelennek meg benne, 239

241 például számítógépek, faxok, mobiltelefonok, etc. Amikor a régi dolgok új módon kezdenek el működni, vagyis megváltozik a társadalmi együttélés megszokott logikája (értsd: kultúrája, szokásai, kommunikációs módozatai, normái, politikai rendszere, termelési viszonyai, etc.), akkor beszélhetünk arról az alapvető változásról, amelyről az információs társadalom kapcsán szóltunk: a társadalom szerkezetének megváltozásáról. Az információs társadalom megjelölés tartalma, talán pont ezért, definíciók helyett modellekkel adható meg Lásd bővebben: Z. Karvalics László: Információs társadalom mi az? Egy kifejezés jelentése, története és fogalomkörnyezete In.: Információs társadalom (Gondolat Új Mandátum, Budapest, pp ) 240

242 Forrás: Z. Karvalics, ábra Az információs társadalom érvényesülésének dimenziói Daniel Bell szerint 241

243 242

244 Forrás: Masuda, ábra Az ipari és az információs társadalom jellemzőinek összehasonlítása Yoneji Masudánál Bármelyik elméletet, illetve fogalmat is használjuk annak a társadalmi változásnak a leírására, amely a 20. század második felében következett be, a szerzők egyetértenek abban, hogy ennek a változáskomplexnek a közös eleme a szerkezetváltás. Szerkezetváltás a gazdaságban, a politikában, a társadalmi, s kulturális dimenziókban. Új strukturális elemek alakulnak ki a hálózatok segítségével, egyfajta hálózati társadalom jön létre a maga új intézményeivel együtt, amelyek javarészt a már ismert társadalmi intézmények átalakult formái. Az információs társadalom főbb jellemzői Az információs társadalomról beszélni csak a globalizáció korában van értelme. A globalitás és az információs társadalom nem elválasztható egymástól, a két jelenség egymást feltételezi. Érdemes az egyes alrendszereket külön is megvizsgálni a változás szempontjából. Gazdaság Néhány kulcsszóval, vagy divatos hívószóval (buzzwords) könnyen jellemezhető az a gazdasági változás, amely során az ún. füstös gazdaság (Toffler) átalakul az új infokommunikációs technológiákra (IKT) épülő gazdasággá: globális világgazdaság, deregularizálódott piac, nemzetközi kereskedelem, multinacionális nagyvállalatok, szupranacionális szervezetek (OECD, Nemzetközi Valutalap, Világbank, IMF, etc.), gyors tőketranszferek, neoliberális gazdaságpolitika, széleskörű privatizáció. Ebben az új gazdasági valóságban az információ és a tudás válik a hatalom és a termelés alapjává, a klasszikus gazdasági húzóágazatok 18 Yoneji Masuda: Az információs társadalom, mint posztindusztriális társadalom. Budapest, OMIKK,

245 (nehézipar, vegyipar) mellett a szolgáltatói szektor és a bankrendszer dominanciája alakul ki. Ez a gazdaság egyszerre információs és globális, mert a termelés, a fogyasztás és a verseny egy globális információs hálózatban folyik. A tőke szabad áramlását az IKT-val támogatott integrált pénzpiac teszi lehetővé. A javak és a szolgáltatások immaterializálódnak, úgynevezett információs- vagy tudástermékké válnak (nem-elfogyóvá válnak), 19 s ennek megfelelően a termelési folyamatok, az anyag- és energiafelhasználás is változik. A gazdasági ciklusoknak növekedés, stagnálás a kapcsolata a foglalkoztatottsággal megváltozik: a gazdasági növekedés nem feltétlenül teremt munkahelyeket, a gyártóiparba való beruházás munkahelyek megszűnésével járhat. A gazdasági termelés nem helyhez kötött, hanem feladathoz és cégekhez. Társadalom A foglalkoztatottság mintázata megváltozik, a klasszikus bérmunkatársadalom felbomlik (Lásd bővebben: Castel, 1998), 20 jellemzővé válik az atipikus foglalkoztatottság: részmunka, távmunka, e-munka, illetve általában jellemző lesz az instabil munkaerő-piaci státusz, az irreguláris munkavégzés, s a növekvő fiatalkori munkanélküliség. Az alulkvalifikált munkaerő, akár egész közösségek, régiók, értéktelenedhetnek el, záródhatnak ki a termelési folyamatokból. Ezzel együtt a háztartások jövedelme kiszámíthatatlanná, szabálytalanná, s összetetté válik. A nem fizetett munka eloszlása más mintázatot ölt, nem kifejezetten a házimunkára koncentrálódik, ami feszültséget, kényszerű redisztribúciót eredményez. A társadalom rendszerszintjén túl, az életvilág működésének a logikája is megváltozik. De-standardizált életutak válnak jellemzővé, a házasság intézménye válságba kerül, a klasszikus patriarchális családmodell instabillá válik. Alternatív családi együttélési 19 Ennek a következményeit ma még nem tudjuk igazán felmérni. 20 Robert Castel: A szociális kérdés alakváltozásai. (Max Weber Alapítvány-Wesley Zsuzsanna Alapítvány-Kávé Kiadó,1998.) 244

246 formák és háztartási berendezkedések alakulnak ki. Az élet egy jelentős része és maga a biológiai reprodukció is, a nukleáris családon kívülre kerül. Ezzel egyidejűleg csökken a születések száma. Az egyének élethelyzetei és életútjai diverzifikálódásának következtében a hagyományos (ipari társadalomhoz tartozó) társadalmi rétegződés modellje, hierarchikus felépítése megkérdőjeleződik. Az egyének cselekedeteiben és életvezetésében háttérbe szorul a társadalmi osztályhoz való tartozás, s előtérbe kerül az egyéni önértelmezés, a saját életrajz önálló megalkotása. Az individualizációs folyamat 21 ugyanakkor nem jelent teljes atomizálódást, izolációt, egyedüllétet, hanem elsősorban az ipari társadalom életstílusainak kicserélődését valami újjal, amelyben az egyéneknek saját maguknak kell megalkotniuk életstílusukat. Fontos kérdés az, hogy az IKT-eszközök azzal, hogy a kommunikációt megkönnyítik, s új hálózatok kialakulását segítik elő, miként hatnak a társadalmi integrációra, a kisközösségek kohéziójára, továbbá az egyén társas viszonyaira? Technológia Manuel Castells a társadalom átalakulása felől közelít az infokommunikációs technológiákhoz. Castells kijelenti, hogy hálózati társadalomban élünk, amelynek a lehetőségeit, hogy mindent magába foglaljon, a technológia fejlődése tágítja ki. A hatalom, a pénz, az összes információ és maga a társadalom is hálózati formában termelődik újjá. Az IKT az az eszközrendszer, melynek köszönhetően a hálózati struktúra kezelhetővé válik, a hálózatok pedig képesek gyakorlatilag mindent magukba foglalni (Castells, Az IKT, mint összevont terminus az információs technológia (Information Technology, IT) és a távközlési rendszerek között végbement (és jelenleg is folyamatban lévő) konvergencia jelenségére utal, melynek végeredménye a két technológiai 21 Lásd bővebben: Beck: A kockázat-társadalom - Út egy másik modernitásba (Századvég, 2003.) 22 Interjú Manuel Castellsszel (készítette: Cliff Barney). 245

247 rendszernek egy magasabb szintű, egységes rendszerben történő összeolvadása lett. (Kincsei, 2007:60) A konvergencia jelensége a kezdetek óta jellemző az IKT-rendszerre mind a fizikai produktumok (például kommunikációs eszközök és hálózatok), mind a nem fizikai képződmények (például adatbázisok, kommunikációs csatornák, tartalomelosztó rendszerek) szintjén. Az elsődlegesen nem információs és kommunikációs jellegű technológiai rendszerekbe az IKT szinte kivétel nélkül beszivárog, és egyre inkább áthatja azokat. Ez történik az összes hagyományos iparág, illetve szektor a mezőgazdaság, 23 az ipari termelés, a hagyományos szolgáltató szektorok (például a pénzügyi vagy a szállítási szektor), az oktatás, az egészségügy és a közigazgatás területén egyaránt. A mindennapi életvilág sem kivétel ez alól. A hagyományosan való világbeli tevékenységek IKT-rendszerekkel történő kiegészülése, támogatottsága, mediatizáltsága, magának a tevékenységnek a virtualitás dimenziójába való kiterjesztését eredményezi: internetes vásárlás, elektronikus kommunikáció, banki ügyintézés etc. Az információs társadalom technológiai jelenségéhez szorosan hozzákapcsolódó ágens az új média-rendszer kialakulása, melyet médiakonvergenciának nevezünk. A médiakonvergencia az a folyamat, amelynek során a hagyományos média, a sajtó, a rádió és a televízió, az Internet (világháló) segítségével egy közös médiummá kapcsolódik össze. Az új média-rendszer a digitális technológiák, a digitális hálózati kommunikáció elterjedésével kialakult rendszer, melyben a kommunikáció kétirányú, magába foglalja a multimédia és az interaktív jellegű tartalmakat, az egyéni és közösségi e-cselekvési formákat. Ennek hatására a médiumok közötti határok elmosódnak, az addig különállók összeolvadnak, új entitást hoznak létre. Maga az internet szerves része ennek az új lényegnek, új minőségnek, de nem csupán technológiai értelemben, hanem szociológiai vonatkozásban is. A médiakonvergencia 23 Ez a terület nálunk a legkevésbé fertőzött. 246

248 a hálózatosodás kulcs attribútuma abból a szempontból, hogy a munka, a tanulás, a szórakozás, a kommunikáció térben és időben erősen diverzifikálódó gyakorlatai hogyan képesek összeállni, konvergálódni. A médiakonvergencia hatása alatt az új média-rendszer és az információs társadalom kölcsönhatása elmélyülésének bizonyos fokozatai is megfigyelhetőek. Kezdetben az edutainment (education + entertainment: szórakoztanítás), illetve az infotainment (information + entertainment: hírakoztatás) funkciók voltak azok, melyek az addig ismerős életvilágot újrastrukturálták. Mindezek kiegészültek az infooktatás (oktatás IKT-val) lehetőségeivel, illetve a hálózatosodás egyéb sajátos elemeivel, például az új médiumtípus kialakulásával, ami horizontális kommunikációs kapcsolódások mentén jön létre (blog, videonapló, podcast). Az új technológiai vívmányoknak köszönhetően a hálózatosodás soha nem látott mértéket öltött, rendkívül összetett, bonyolult, de kezelhető. 24 Az IKT adta lehetőségek ellenére, miszerint a hálózatoknak megvan a lehetősége, hogy mindent magukba foglaljanak, még is vannak, akik kimaradnak belőle. A technológiai forradalommal kapcsolatban nem gondoljuk, hogy kifizetődő álláspont a merev technofób, vagy a túl lelkes technofil attitűd. A posztmodern technológiai vívmányokhoz való viszonyt ki kell ugyan alakítani, de célszerű azt a technorealizmus talaján megtenni. A gépimádat pont úgy szélsőséges, mint a lóvasút választása a TGV helyett. A technológia és a társadalom összefüggésrendszerének a megértése ugyanakkor fontos a jelenlegi társadalmi viszonyok között. Az új technológiák és a társadalom közötti kapcsolat sokkal inkább együttfejlődő (co-evolutionary, koevolutív), mint kauzális. (DiMaggio et al. 2004). 25 Azaz nem a technológia a társadalom legfőbb mozgatórugójára, 24 A hálózati működésmód nem redukálható pusztán az internetre. Az internet egy fontos attribútuma/artefaktuma e jelenségnek, de nem a jelenség maga From Unequal Access to Differentiated Use : A Literature Review and Agenda for Research on Digital Inequality. With Eszter Hargittai, Coral Celeste, and Steven Shafer. In Social Inequality, edited by Kathryn Neckerman. New York: Russell Sage Foundation. 247

249 mely döntően meghatározza a társadalom működésmódját, változását, történelmének alakulását, struktúráját és értékeit (technológiai determinizmus), de nem is kizárólag arról van szó, hogy a gyors társadalmi változások idézik elő a technológiai vívmányok sokaságának a megjelenését. A technológiának is van hatása a társadalmi folyamatokra és a társadalmi folyamatoknak is van hatása a technológia folytonos változásaira, újításaira. A társadalom és a technológia között folyamatos mozgás van, ahogy a francia társadalomtudós Latour fogalmaz, transzláció. 26 Érdemes még megemlítenünk a rogersi diffúziós elméletet (Rogers, 1995), 27 mely szerint az innovációk elterjedése alapvetően kommunikációs folyamatként értelmezhető, melynek során adott innovációra vonatkozó információk meghatározott kommunikációs csatornákon keresztül, bizonyos idő alatt terjednek el valamely adott társadalmi rendszerben. Az innovációk, így az új technológiák terjedése is, társas hálózatokban, ún. diffúziós hálózatokban zajlik le. Ebből a szempontból érdekes az IKT eszközök diffúziójának elemzése, melynek során mindenképpen be kell vezetni az elutasítók kategóriáját is: vannak, akik tudatosan ellenállnak az adott technológia használatának. (diehards). Ennek a szociológiai vizsgálatok szempontjából jelentősége van. Térszerkezet, hálózatosodás, topológia Hogyan formálódik az az új világ, amelynek három legfontosabb jellemzője a globalitás, a hálózati működési forma és a globális médiakultúra kialakulása? 26 Latour transzlációs elmélete már az 1980-as években megjelent munkáiban. A transzláció fogalma fontos szerepet kapott a cselekvőhálózat-elmélet (Actor-Network- Theory, ANT) megközelítéseiben, miszerint, a technikai objektumok a tágabb értelemben vett társadalmi-politikai kontextusukkal együttesen, folyamatos interakciók során, egymást kölcsönösen formálva alakulnak ki és fejlődnek szociotechnikai entitásokká (Kincsei, 2007:53) 27 Rogers, Everett M. (1995): Diffusion of Innovations (Free Press, New York, 4. kiadás) 248

250 Mindhárom fogalom kapcsolódik valamilyen szempontból a térhez és az időhöz való viszonyunkhoz. A globalizáció hatására megváltozik a tér jelentősége, a technológia hatására egyre inkább csökken a fizikai távolság szerepe, a média jelenléte megváltoztatja a térérzékelést, s az azonnalisághoz köt. A hálózati működés pedig egybeszervezi a szereplőket. A tér és az idõ összezsugorodik. ( time-space compression ). A tér fokozatosan globális faluvá zsugorodik, amelynek alakulásában a telekommunikációnak kiemelt szerepe van, miközben az idő sosem látott mértékben felgyorsul (Harvey, 1990.pp ). 28 Az információs társadalom kialakulása párhuzamos a fizikai tér szerepének leértékelődésével. Magának az internetnek a térideje sem egyezik meg a klasszikus fizikai téridővel. Barabási Albert-László könyvében 29 az internet hálózati topológiáját tárja elénk. A könyv célja az, ahogyan Barabási fogalmaz, hogy rávegye az olvasót a hálózatokban való gondolkodásra. Dióhéjban összefoglaljuk Barabási könyvét: A világháló (World Wide Web) ún. skálafüggetlen hálózat, ami azt jelenti, hogy nem haranggörbe alakú, mint a természetben előforduló legtöbb mennyiség eloszlása, pl. IQ, hanem egy hatványfüggvénnyel leírható hálózat. A hatványfüggvénnyel leírható hálózatok nem véletlen hálózatok. A hatványfüggvény eloszlást mutató hálózatokat az jellemzi, hogy a legtöbb pontnak csak kevés kapcsolata van, amelyet néhány, sok összeköttetéssel rendelkező középpont tart össze. A pontok eloszlásában folyamatos hierarchiát lehet megfigyelni: kevés középpont, sok pici pont, nincs benne jellemző pont ezért nincs benne belső skála, azaz: skálafüggetlen. A néhány nagy középpont határozza meg a háló szerkezetét, dinamikáját, stabilitását. A világhálón a linkek 28 Harvey, David (1990): The Condition of Postmodernity: An Enquiry into the Origins of CulturalChange (Blackwell, Oxford, England; Cambridge, Mass.) különösen a 15. fejezettől. 29 Barabási Albert- László: Behálózva. A hálózatok új tudománya (Magyar Könyvklub, 2002.) 249

251 kapcsolódásának hatványfüggvényként való viselkedése egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a web nem véletlenszerű hálózat. A hatványfüggvények ritkán jelennek meg olyan rendszerekben, melyeket teljesen a véletlen irányít.(a demokratizmus pedig egyenesen illúzió) A hatványfüggvények jelenléte a rendezetlenségből a rendbe való átmenet jeleiként értelmezhetőek, melyek a komplex rendszerek önszerveződésének bizonyítékai is. E komplex, hatványfüggvénnyel leírható, néhány középpont által dominált rendszer, két törvényre épül: a növekedés és a népszerűségi kapcsolódás törvényére. A növekedés lényege, hogy mindig új és újabb pontok jönnek létre, s az, hogy az újonnan jövők hova kacsolódnak a meglévők közül, az attól függ, hogy azoknak mennyi a kapcsolata. Ha választani kell, akkor a több kapcsolattal rendelkezőhöz fog csatlakozni az új jövevény (azonos kapcsolat esetén a régebbihez, ami a gazdagabb egyre gazdagabb lesz elvet érvényesíti) A kérdés az, hogy hogyan lesz egy pont domináns pont? A komplex rendszerekben verseny folyik a népszerűségért. A sok kapcsolatért meg kell küzdeni. A küzdelemben az adaptívabb fog győzni. Az alkalmassági (adaptivitási) modell nem szünteti meg a növekedési és a népszerűségi kapcsolódás törvényét, de a versenyt kiélezi: Minden új pont az alkalmasságból és az összekapcsoltságból számolt szorzatok összehasonlításával dönt arról, hogy hová kapcsolódjon az összes elérhető pont közül, és nagyobb valószínűséggel kapcsolódik azokhoz, amelyeknek nagyobb ez a szorzatuk, tehát vonzóbbak. (Barabási, 2003:135) Az adaptivitás annál nagyobb, minél több látogatót tudunk az oldalunkra vonzani, ugyanakkor az alkalmasság/adaptivitás nehezen megfogható mennyiség matematikailag. Nagyon egyszerűen megfogalmazva: A pontok között ádáz küzdelem folyik a linkekért. A pontok nem egyformák, nem egyforma sebességgel és hatékonysággal gyűjtik maguk köré a többi pontot (linket). Annak a pontnak lesz több 250

252 pontja, amelyik alkalmasabb, ugyanakkor a több kapcsolódás növeli az alkalmasságot. 30 (Forrás: Barabási: Behálózva 2003:99) 3. ábra Véletlen és skálafüggetlen hálózatok 30 Ezen a ponton érezhet némi tautológiát az olvasó, hiszen hogy mitől is alkalmasabb egy pont a másiknál, az végül is nem derül ki konkrétan. Barabási evolutív alapon képzeli el a hálózatban a pontok versengését, de ezt nem fejti ki bővebben. Gondolhatunk a darwini evolúcióra, de a lamarcki fejlődéselméletre is. A posztmodern nézőpont által újradefiniált evolúciós szabály is megállhat itt, miszerint nem a szelekció- variáció- stabilitás, hanem a káosz- rend- cirkularitás elv érvényesül. 251

253 (Forrás: Barabási: Behálózva 2003:123) 4. ábra Skálafüggetlen hálózat születése Hálólét Az interneten egy újra felszabaduló ember születését figyelhetjük meg, aki az absztrakt érzelem középkori uralmától megszabadulva immár a modernista absztrakt ész igáját is le akarja vetni, de akinek személyisége, értékrendje és gondolkodása számunkra még ismeretlen és eredendően titokzatos. (Ropolyi, 2006:12) 31 Filozófiai megközelítésbe helyezve az információs társadalmat, megállapíthatjuk, hogy a posztmodern gondolkodás széleskörű elterjedésével egyidejűleg alakult ki, s vált általánosan elterjedtté az internet. Megmutatható, hogy az Internet felépítésében, szerveződésében és működésmódjában éppen a posztmodern értékeket valósítja meg: az Internet egy posztmodern eszköz. (Ropolyi, 2006:13) A posztmodern a modern, a modernitás válságára adott válaszként születik meg először a művészetek terén, majd a társadalomtudományi, s a filozófiai gondolkodásban, a XX. század második felében. 32 Ropolyi László filozófus szerint az internet mint a hálózatosodás legemblematikusabb jelensége technikából, kommunikációból, kultúrából és más organizmusokból álló összetett, komplex, posztmodern értékeket hordozó szuperorganizmus. Howard Bloom népszerű amerikai tudományos író szerint az internet az emberiség által felépített kollektív intelligencia, amely egy komplex, adaptív rendszer. Globális Agynak (Cerveau Global) nevezi, mert ugyanaz kollektív szinten, mint az agy az egyes individuumok szintjén. Az Internet architektúrája hálózatosodását tekintve olyan, mint a neuronok hálózata az agyban, ezért képes létrehozni a globális agyat. 31 Ropolyi: Az Internet természete. Internetfilozófiai értekezés. (Typotext, Bp ) 32 A posztmodern álláspont/irányzat részletezésétől eltekintünk, mivel az egy külön jegyzet tárgya lehetne. Az érdeklődő olvasó több ide vonatkozó irodalmat talál, pl.: Karácsony András: Bevezetés a tudásszociológiába (Osiris, 1995.), A posztmodern állapot. Haberma-Lyotard-Rorty tanulmányai. (Századvég, 1993.), vagy egyszerűen üsse be a Google-ba:posztmodern, postmoderne, postmodern, etc. kifejezést. 252

254 Mindennek a tudásra és a megismerésre óriási hatása van. Ez a Globális Agy olyan, mint egy tanulóközösség. Komplex rendszer, az elemei, a tudáselemek (igaznak tartott állítások /!/) önadaptívak. Az önadaptivitás azt jelenti, hogy a környezet állapotát figyelembe véve alakítják a viselkedésüket, állandóan monitorozzák környezetüket, kiértékelik saját viselkedésüket és a kívánt módon alakítják. Az Internet architektúrája versenyhelyzetet teremt a siet-ok között (a nagyobb látogatottságért, a több linkért - lásd fentebb: Barabási), hogy a tudás és a befolyás nagy cserehálózatai végül egybefolyhassanak. Bloom szerint ez a folyamat a darwini evolúció alapelvei mentén működik, s kifejezetten éles a létért való küzdelem. A Globális Agy, az Internet, az emberi evolúció kiteljesedésének a csúcsa. Nézzük az Internet jellegzetesen posztmodern tulajdonságait! 33 Pluralitás: ez egyrészt azt jelenti, hogy a hálón mindenféle információ megjelenik. Ezzel együtt mindenféle értékek, normák és tudások is. Másrészt az Internet különféle célokat követő, eltérő domain-ekből álló hálózat (oktatás, tudomány, üzlet, adminisztráció, szórakozás, politika, etc.). Mindemellett az Internet számtalan kommunikációs technikát rejt, így óriási mértékben kitágítja a kommunikációs szituációkat. Hang, írott szöveg, kép (chat, blog, hírcsoportok, fórumok, honlapok, etc.). Töredékesség: egyrészt az Internet technikai rendszere és struktúrája hordozza, másrészt a háló elleni támadások (Kémprogramok, vírusok, etc.), illetve maga a hálópolgár, aki ki-be mászkálhat a net és a fizikai valóság között, s mind szerepeit, mind identitását változtathatja, illetve maga a virtualitás, a mintha lét tetőzi ezt be. Virtualitás: a hálózati tevékenységek jelentős része a virtualitás és a realitás közötti határvonalat feszegeti, illetve mossa el. A realitás efféle nem egyértelmű, nem stabil és nem ellentmondásmentes megélése kifejezetten a posztmodern része. 33 Részben Ropolyi László nyomán (Az Internet természete. Internetfilozófiai értekezés. (Typotext, Bp ) 253

255 Hatalomellenesség: az Internet elvileg végtelen kapcsolódási lehetőséget és végtelen mennyiségű információt rejt magában. Ennek a hálózatnak nincs középpontja, a középpont mindig ott van, ahol az ego van. A cyberspace-ben nincsenek politikai, vagy gazdasági értelemben vett határok. Mindenki letölthet és mindenki feltölthet. Az információhoz nem kapcsolódik árufikció: attól mert eladom (felteszem, megosztom) az információt, még nekem is megmarad. Az információ áramlása nem hierarchikusan szervezett. Mindezért szükségszerű, hogy a klasszikus hierarchikus társadalmi mintázat nem létezik a kibertérben. Természetesen a hálóléthez immanensen hozzátartozó szabadságot lehet korlátozni (pl.:kínai Nagy Tűzfal) és ezzel a szabadsággal vissza is lehet élni. Nincsenek abszolútumok, nincsenek kitüntetett igazságok (pl.: tudományos igazság), értékrendek, normák, s hatalmi pozíciók sem. 34 Modern a posztmodernben: a modernitásnak sok reziduuma található meg a posztmodern Internet világában. Magának a számítógépnek a szerkezete teljes mértékben a mechanikus világképünket tükrözi: egyszerű alkatrészekből áll, előre látható és kiszámítható a működésmódja, az alkatrészei bármikor pótolhatóak, a gépben zajló folyamatok egy szigorú algoritmus szerint működnek. A gép felépítése hierarchikus struktúrát követ. A gépek hálózata viszont organikus szerveződésű. Például a fax- telefon- számítógép- nyomtató- televízió rendszere, de a világmérető számítógép-hálózat az Internet is. Mesterségesen létrehozott szuperorganizmus (Ropolyi, 2006), globális kommunikációs architektúra (Csepeli-Prazsák, 2010) Individualitás (?) A hálólét abban az értelemben individuális lét, hogy a netező egyedül szörfözik. Igazi kapaszkodói nincsenek, a szabadság terhével kell megküzdenie. Identitása nem feltétlenül statikus. 35 Az 34 Öntudatos hálópolgárok sokasága tiltakozik rendszeresen a háló mindenféle korlátozása, s szabályozása ellen. Ennek egyik érdekes vetülete a szerzői jogi kérdés. 35 Akár kvantumlétként is definiálhatnánk ezt a fajta létezést, hiszen a kvantum viselkedése a megfigyelő pozíciójának függvényében változik, hol hullámként, hol részecskeként tárul fel a megfigyelő előtt. Lásd bővebben a szellemes oktatófilmet a kvantumfizikáról: 254

256 individualizáció a jóléti állam munkaerő-piacának feltételei között megy végbe, így a társadalmi viszonyok terméke, s ennyiben modern. A személyiség azonban posztmodernizálódik, azaz individuálisan kiteljesedik, virtuálisan rendkívül kiterjedt lesz, légies vonásokat vesz magára. Ugyanakkor sérülékenyebbé is válik, kaotikus dinamikára kényszerül. A hálópolgárok leginkább hálózati munkával, azaz személyiségük és közösségeik kiépítésével és fenntartásával foglalatoskodnak. 36 Az individualizáció késztetést jelent arra, hogy az egyén maga alkossa, s tervezze meg identitását, preferenciáit, életciklusainak változásait. Erre kiváló technológiai háttér ad lehetőséget. Különösen a web alkalmazások azok, melyek eszközt nyújtanak az identitás, interakció és társadalmi beilleszkedés szükségletének kielégítésére (bepillantás mások életszínvonalába, a kj:indavideo.hu/video/kvantumfizika+kvantumfizika&cd=5&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&sourc e= 36 Ismert a neonomád jelenség. A neonomád egy életforma, munkamódszer. Jellemzően szellemi szabad foglalkozásúak, akik munkájukat nem fix helyen végzik, hanem főleg kávézókban, éttermekben, vagy más erre alkalmas helyen, laptop és valamilyen vezeték nélküli internetkapcsolat segítségével. Lásd bővebben pl.: 37 A fogalom 2004-ben jelent meg. A web 2.0 (vagy webkettő) kifejezés olyan internetes szolgáltatások gyűjtőneve, amelyek elsősorban a közösségre épülnek, azaz a felhasználók közösen készítik a tartalmat vagy megosztják egymás információit. Ellentétben a korábbi szolgáltatásokkal, amelyeknél a tartalmat a szolgáltatást nyújtó fél biztosította (például a portáloknál), webkettes szolgáltatásoknál a szerver gazdája csak a keretrendszert biztosítja, a tartalmat maguk a felhasználók töltik fel, hozzák létre, osztják meg, vagy véleményezik. A felhasználók jellemzően kommunikálnak egymással, és kapcsolatokat alakítanak ki egymás között. Az interaktivitás és a fogyasztók egymással folytatott kommunikációja miatt napjainkban alig van olyan oldal, amely köré ne szerveződne valamilyen közösség. (Wikipédia Letöltve: ) A kulcsfogalmak tehát a :közösség, kollaboráció, tartalommegosztás, kapcsolatépítés, kommunikáció, perszonalizáció. Íme a legnagyobb webkettes alkalmazások gyűjtőhelye: 255

257 valahova tartozás érzésének elérése, a kommunikáció terepeinek és témáinak megtalálása, a valódi társaságot helyettesítő csoportok felfedezése, segítség a társadalmi szerepek betöltésében, másokkal való kapcsolat elérése.) (Rowinski, 2009) Digitális megosztottság (szakadék), digitális egyenlőtlenségek Digitális szakadékról egy társadalomban akkor beszélhetünk, ha szisztematikus és mély különbségek vannak egyes társadalmi csoportok között az információs technológiával kapcsolatos tudás és hozzáférés tekintetében. Szélső formájában ez azt jelentheti, hogy bizonyos (lakóhelyi, életkori, iskolai, etnikai stb.) jellemzőkkel rendelkező csoportok ki vannak zárva az információs társadalomból, míg mások részt vehetnek benne. (Lengyel Gy. Lőrincz L. Siklós V. Füleki D. 2003) 38 Alapvetően tehát a hozzáférés hozzá nem férés dichotómiája mentén folynak a szociológiai kutatások. Ennek az a legfőbb oka, hogy konszenzus van a tekintetben, miszerint a társadalmi egyenlőtlenségek korábbi formái különösen a regionális hátrányokból fakadók jelentősen csökkenhetnek az infokommunikációs technológia felhasználásával, ugyanakkor a hozzáférés e technológiákhoz, illetve annak hiánya új egyenlőtlenségek alapját képezhetik. Kétséget kizáróan az állami beavatkozáson múlik, hogy az információs és kommunikációs technológia a meglevő társadalmi különbségeket átörökíti, esetleg tovább mélyíti, vagy éppen ellenkezőleg hozzájárul azok csökkentéséhez. Ugyanakkor ismeretesek az árnyaltabb megközelítések is, melyek a hozzáférők közötti különbségeket teszik kutatásuk tárgyává. Ezek a kutatások a digitális egyenlőtlenség dimenzióira mutatnak rá. Az információs társadalom elméletalkotói implicit módon elfogadják azt, hogy az új technológiák, főként az internet, pozitív kimenetelűek, azaz lehetőséget teremtenek az oktatáshoz való egyenlőbb hozzáféréshez, a humán erőforrások erősítéséhez, esélyt adnak a jobb 38 Hidak a digitális szakadék fölött. Jel-Kép, 3:

258 munkalehetőséghez, a munkaerő-piaci helyzet javításához, az egészségesebb életmódhoz, az aktív, hatékony állampolgári léthez, s általában a társadalmi tőke növeléséhez. (DiMaggio Hargittai, 2002). 39 Az infokommunikációs technológiák, elsősorban az Internet, nem hasonlítanak más fogyasztási jószágokhoz, sokkal inkább a közjavakhoz és a közszolgáltatásokhoz hasonlíthatók, mint amilyen pl. az oktatás. Éppen ezért nagyon fontos annak a vizsgálata, hogy a kiszorulók miért szorulnak ki? A digitális szakadékkal kapcsolatos elemzések már korán felhívták a figyelmet arra, hogy a hozzáférés egyenlőtlenségeit kulturáliskognitív tényezők is befolyásolják, tehát a kognitív okok miatt távolmaradókra is figyelni kell. A digitális egyenlőtlenségek vizsgálatai ennek megfelelően beemelnek olyan fogalmakat, mint életstílus, illetve tudásstílus. Az életstílus kapcsán a már fentebb említett individualitás a meghatározó tényező. Az individualizációs folyamatok nyomán egy jelentős mértékű társadalmi és kulturális átalakulási a hagyományos struktúrát tekintve eróziós folyamat indult meg, amelynek következtében többek között az életstílusok pluralizálódása került a fókuszba. Ez a vertikális, osztályszerű társadalmi berendezkedést bomlasztja, s elvileg teret adhat a horizontális, kisközösségi kapcsolódásoknak, melyeknek azonban újszerű, ha tetszik posztmodern, értékeket kell magukévá tenniük. Az alulról szerveződő, spontán szolidáris közösségek az IKT eszközök használatának a növelésével megerősíthetik az egyének szociális terét. A flexibilitás, szociális hozzáértés, csoportmunkára való alkalmasság, másság megértése, hálózatban való gondolkodás, pluralitástűrés, hatalomellenesség, azok a hívószavak (buzzwords), amelyek életképessé tehetik ezen közösségek tudásvagyon gazdálkodását. Tudásstílus alatt azt értjük, hogy a formális, iskolarendszerű képzésekben megszerezhető tudás mellett komoly szerepet kap az 39 DiMaggio, P. Hargittai, E. (2002): From the Digital Divide to Digital Inequality : Studying Internet Use as Penetration Increases. Working Paper Series 15, Center for Artsand Cultural Policy Studies. 257

259 informális és a nonformális tanulás, és az így megszerzett tudás is. Az élethosszig tartó tanulás (Life Long Learning) eszméje pontosan arra a felismerésre épül, ami az IKT használat és a generációk közötti különbségek tekintetében kimutatható. Az éppen releváns (érvényes) tudás felezési ideje feleződik az információ korában, ami komoly kihívás az egyéni alkalmazkodás szempontjából. Nincs befejezett tudás és nincs befejezett tanulási folyamat. Az internethasználat és a generációk közti különbségek A számítógép- és internethasználat területén (a szociológiai kutatások a számítógép- és internethasználat között különbséget tesznek) minőségi különbség figyelhető meg a különböző életkorú csoportok között. Az életkor az a változó, ami a legszorosabban korrelál, azaz a legerősebben magyarázza a számítógép-, illetve internethasználatot. Az új típusú egyenlőtlenségeket, melyeket az IKT eszközök használata generál, leginkább tehát az életkor magyarázza: az internethasználók társadalma alapvetően az életkori csoportok mentén tagolódik. E tekintetben a helyzet nem sokat változott az utóbbi években. A kor szerint megmutatkozó digitális egyenlőtlenségek nem csökkennek. A számítógép-használók átlag életkora kb. 34 év; a 14 év feletti lakosság 52-53%-át teszik ki. A legfiatalabb korcsoportba tartozók (14-17) gyakorlatilag 100%-a használó, digitálisan szocializált, digitális kompetenciával és írástudással bír. De van egy ennél fiatalabb korosztály is, akiket lényegében nem kell tanítani. Számukra a digitális írástudás, a teremtő használat olyan természetes, mint számunkra a kisdobosság volt. A évesek körében dinamikus növekedés tapasztalható az évenkénti kutatási adatok alapján, ellenben a éves korosztálynál ez nem látszik. Az életkor mellett a foglalkozás, az iskolai végzettség, az anyagi helyzet, a településtípus, a származás és a nem, azok a fő szociológiai változók melyek mentén a különbségek, törések kirajzolódnak. Az internethasználat a 14 év felettiek körében kb. 45%. Az átlagos internethasználó 33 éves. A tizen-huszonévesek 70-90%-a 258

260 internetezik, a harmincasok 62-63%. 40 éves kor fölött már jelentősen csökken az arány, nem éri el a korosztály 50%-át. Az internethasználat szempontjából is azok a szociológiai változók a meghatározóak, melyek a számítógép-használatnál: a magas iskolai végzettségű, munkaerőpiacilag aktív, jó jövedelmi helyzetű városlakók azok, akik felülreprezentáltak. Az életkorra, illetve a generációkra visszatérve az is tényszerű, hogy a számítógép- és internethasználat terén meglévő kompetenciák, magabiztosság, digitális írástudás, az életkor növekedésével csökken, illetve az is nagyon fontos, hogy a számítógéptől, internettől való távolmaradás okai közül, annál többen jelölnek meg kognitív okot. (Jellemzően azt, hogy nincs rá szüksége, nem érdekli - ez a 2 fő ok), Minél idősebbeket kérdezünk, az életkorral egyenes arányban, és jelentősen nő a kognitív távolmaradók aránya, akiknek igen kis %-a tervezi azt, hogy majd egyszer (egy éven belül) esetleg bekapcsolódik. A digitális bennszülöttek és a digitális bevándorlók között a számítógéphasználati és az internethasználati szokások tekintetében is lényeges különbségek vannak. Összességében azt mondhatjuk, hogy a digitális eszközök használói között is legalább olyan mély szakadék húzódik, mint a használók és nem használók között. A hozzáértési szintek, készségek, kompetenciák közötti különbségeket nehéz ugyan mérni, de az értékteremtő, illetve a csak reproduktív használati módok között fennálló használói különbségeket megfelelően konceptualizált és operacionalizált kérdésekkel közelítőleg jól fel lehet tárni. A Csepeli-Prazsák szerzőpáros, 2010-es könyvében, 40 az Interneten folytatott tevékenységek alapján különféle felhasználói típusokat különített el. Az online magatartás bizonyos dimenziói mentén a következő felhasználói csoportokat hozták létre: rejtőzködők (31%), informálódók (29%), tanulók (18%), befogadók (14%), extenzív felhasználók (8%). 41 A százalékos megoszlás az egyes csoportok között 40 Csepeli-Prazsák: Örök visszatérés? Társadalom az információs korban (Jószöveg, 2010.) 41 Lásd bővebben: Ibid. pp

261 jól prezentálja a töredezettséget (lásd fentebb!) A csoportok elnevezései magukért beszélnek, de a tanulók és az extenzív felhasználók csoportja némi figyelmet érdemel. A tanulók széleskörűen alkalmaznak online kommunikációs szolgáltatásokat, előszeretettel használnak sokféle web 2.0 alkalmazást, tisztában vannak vele, hogy a tanulás soha nem ér véget. Nem csupán tartalmakat sajátítanak el, hanem készségeket, jártasságot is. Az extenzív felhasználók csoportja számára szinte nincs olyan tevékenység, amit ne tudnának online végezni. Körükben a munka, a magánélet, a közösségi és a privát nem válik el egymástól. Kulcsár Zsolt blogja nyomán ismertté vált XYZ generációs modell kiválóan szemlélteti azokat az életkori töréseket, melyeket az számítógép- és internethasználat kapcsán a kutatások napvilágra hoztak. Különösen érdekes a magyar viszonyok szempontjából megfigyelni az ábrát és a táblázatot, hiszen a magyar demográfiai helyzet némi elcsúszást mutat, különösen a bébi-bumm generációt tekintve. 260

262 (Forrás: Születési év Munka Technológiai változással szembesülés időszaka való Veteránok Nyugdíjasok, de a legfiatalabbak is max. 10 éven belül visszavonulnak Életük második felében találkoztak az internettel bébi-bumm Fontos hányadát teszik ki a munkaerőpiacnak életév között X. generáció A munkaerőpiac gerince Kamaszként / tinédzserként Y. generáció Tanulók és kezdő munkaerő Gyermekkorban Z. generáció Tanulók, öt év múlva jelennek meg a munkaerőpiacon Nem internet világban éltek nélküli 261

263 (Forrás: Nálunk a statisztikai idős kor 60 évnél kezdődik, ami azt jelenti, hogy ez a csoport elvileg megfeleltethető lenne a táblázat szerinti bébi-bumm korosztálynak, akik elvileg aktív munkaerő-piaci státusszal bírnak és az IKT használatával éves koruk körül szembesültek, de ez nálunk nem igaz. Magyarországon ma minden 5. állampolgár betöltötte a 60. életévét. A nyugdíjaztatási szokások szerint átlagosan 58 évesen mennek nyugdíjba az emberek (!), azaz inaktívakká válnak. (a valamilyen nyugellátásban részesülők 3,2-3,3 millióan vannak.) Ez lényeges az internet- és számítógép-használat szempontjából. Az 50 éves és annál idősebb korosztályt tekintve kb % rendszeresen internetezik, a 64 éves és annál idősebbek között pedig kb. 3.7 % a rendszeres internetezők száma. Ők főleg azok az idősek, akik még dolgoznak! A tipikus idős internet- és számítógép-használó még dolgozik, tehát munkaerő-piacilag aktív, minimum érettségizett, szellemileg friss, többszemélyes háztartásban él és magas jövedelmű. Az idős felhasználók felhasználói kompetenciája általában gyenge saját bevallásuk szerint, főleg egészségügyi, utazási, termékkeresési, vásárlási céllal használják a netet, illetve játékra. Az viszont figyelemre méltó, hogy körükben az e-közigazgatási szolgáltatások használói aránya kétszer nagyobb, mint a fiatalok körében. Az idősek körében 30% feletti ez az arány, de ez csak azt jelenti, hogy az 50 év felettieknek 11% rendelkezik pl. ügyfélkapu azonosítóval. Az e- közigazgatás és az e-egészségügy azok a területek, ahol ők megfoghatók, amely területeken keresztül ők csatlakoztathatók az információs társadalomba. A magyarországi IT kutatások általában 262

264 Magyarországon viszonylag sok reprezentatív és mindenféle szempontból valid kutatás létezik, pl. WIP, KSH, Bellreserch, ITTK, melyek mind felhívják a figyelmet a digitális szakadék létére, melyek rátelepedtek a meglévő egyenlőtlenségi törésekre, azokat tovább mélyítve. Az információs társadalom fejlettségének szempontjából (is) hátrányos helyzetű csoportok az IKT eszközökhöz való hozzáférés és használat tekintetében 1998 és 2008 között több szempontból ledolgozták korábbi számottevő hátrányukat ig leginkább a származás, a szubjektív anyagi helyzet, illetve a településtípus tekintetében korábban hátrányos helyzetű csoportok esetében történt jelentős előrelépés. A kor és az iskolai végzettség, azaz a digitális megosztottság klasszikus jellemzői, 2008 után is lényeges szerepet játszottak/játszanak a megosztottság tekintetében, míg a nem egyre kevésbé befolyásoló tényezőként van jelen. A megosztottságot potenciálisan hordozó jellemzőket egy összefoglaló indexben, a Digital Divide Index (DIDIX) szokták összefoglalni. Ez egy összevont mérőszám, amely tartalmazza a számítógép és az internet hozzáférésére és használatára vonatkozó indikátorokat egyaránt. Az összesített index létrehozásához az alapvető szociológiai változók a következők: település típusa, foglalkoztatási státusz, jövedelem, iskolai végzettség, származás, életkor, nem, családszerkezet. A DIDIX alapján megállapítható, hogy Magyarországon, a kétezres évek végén, az információs társadalom szempontjából hátrányos helyzetű csoportok: legalább 50 évesek, maximum általános iskolát végzettek, roma származásúak, szubjektív vagyoni helyzet alapján a deriváltak csoportjába tartozók, a községekben lakók, valamint a nők. Digitális megosztottság változása

265 Látható, hogy 2006 és 2007 között az összesített index értéke 53-ról 65- re emelkedett, amely a digitális felzárkózás jeleként volt értelmezhető a kétezres évek végén nél frissebb DIDIX mutató nem áll rendelkezésünkre, de a BellResearch kutatások alapján valószínűsíthető, hogy a helyzet jelentősen nem javult, hiszen ha az alapváltozók tekintetében csökkent is a megosztottság az iskolai végzettséget és az életkort leszámítva, akkor is be kell emelnünk a kognitív távolmaradók (diehards) csoportját az elemzésbe, akiknek a száma igen magas. Ma már tehát nem annyira a technológiai értelemben vett ellátottság/ellátottság hiánya dichotómia mentén rajzolódik ki a törésvonal a magyar információs társadalomban, hanem sokkal inkább az érdeklődés, motiváció, s végső soron a szükségesség felismerésének a hiánya mentén. Új társadalom, új munkavállalók: a magyarországi Érinthetetlenek Thomas Friedman: és mégis lapos a Föld c. könyvében ír az 42 Minél magasabb az index értéke, annál közelebb van az adott csoport a társadalom egészéhez (ami 100 pont), tehát annál kisebb a digitális szakadék. 264

266 Érinthetetlenekről, azokról a tudásmunkásokról, akiknek a munkáját nem lehet kihelyezni 43 A magyarországi helyzetre vetítve ez a koncepciót, azt kell látnunk, hogy ma Magyarországon a felnőtt lakosság jelentős része ugyanolyan rosszul teljesít az alapkészségek (írás-olvasás-számolás) területén, mint a magyar diákok lásd PISA kutatások, melyek eléggé fel is kavarták a magyar közoktatást. Az OECD IALS vizsgálatainak adatai szerint a éves magyarok olvasás-értése 20 ország adatait tekintve az utolsók között van. Nem csak az alacsony iskolai végzettségűeké, hanem a felsőfokú végzettségűeké is (a középfoknál alacsonyabb végzettségű svédekével van egy szinten). A poén az, hogy a rosszul olvasók 3/4-e úgy gondolja, hogy jól olvas. Az ok? Az ok az, hogy a rosszul olvasók 95%-ának olyan a munkája, mely nem igényli a stabil, értő olvasástudást a munkavégzés során. Mindehhez hozzátehetjük azt, hogy nálunk igen magas az alacsony iskolai végzettségűek és /vagy képzetlenek száma, amit tetéz az a tény is, ami a felnőtt lakosság valamilyen (formális, informális, nemformális) képzésben való részvételi arányait mutatja. Az ide vonatkozó EU tanulmány külön kiemeli Magyarországot, mint legutolsót az EU-25-ök között: nálunk a év közöttiek 12%-a vesz részt valamilyen képzésben, szemben az EU-s átlag 42%-kal, illetve a listavezető Ausztriával, ahol ez az arány 89%. Nos, ha ebből indulok ki, akkor nagyon is elképzelhető a külföldi munkaerővel való behelyettesítés, a tudásmunkások beáramlása, és a magyar munkaerőnek egyfajta kiszolgáló-betanított-segédmunkás státuszú létbe süllyesztése, aminek külön kedvez a fragmentált magyar munkaerő-piac és a kettős gazdasági szerkezet. Erre utaló jelek vannak is: végeztek olyan kutatásokat, amelyek ezt a jelenséget próbálták feltárni a betelepülő multinacionális cégek vonatkozásában, és azt találták, hogy a magyar munkaerő, illetve a magyar kis- és középvállalkozások nem az eredetileg nekik szánt szerepet, az újító,

267 kutató, technológiai fejlesztő szerepkört kapták, hanem a kiszolgáló, hozzáadott értéket nem képviselő feladatköröket. (pl.: Pogátsa, 2009.) A Netokrácia Az index.hu-n 2008 szeptemberében jelent meg egy interjú Alexander Bard-dal és Jan Söderqvisttel, a Netocracy címá könyv szerzőivel. A könyvben, amit eddig tizenhárom nyelvre fordítottak le (magyarra sajnos nem), a szerzők közlik, hogy mindennek vége: halott a hagyományos értelemben vett média, halott a kapitalizmus, halott a demokrácia, és persze halott az ember is. Mi van helyette? Interaktivitás, informacionalizmus, netokrácia, a halott ember helyett pedig a hálózat. Az új társadalmi rend uralkodó osztályának tagjai a netokraták (net + arisztokrata), alsó osztálya a konztumtáriátus (konzum + proletár), ami annyira eredeti fogalom, hogy a szerzőknek maguknak kellett kitalálniuk. Fontos szociológiai kérdés lehetne a netokrácia-kutatás. Csepeli és Prazsák, fent már említett könyvükben, kísérletet tettek a netokraták feltérképezésére a kulturális viselkedés, a kommunikációs státusz, illetve az online magatartás eltérő mintázatai kapcsán. A netokraták kapcsán az első kérdés valószínűleg az, hogy elitcirkuláció, vagy elitreprodukció révén jön/jött/jöhet létre ez az új típusú arisztokrácia? Azaz alapvető kérdés, hogy ez az új elittípus honnan rekrutálódik, illetve, hogy mi lesz(/lett) a régi elittel (a pénzpiacok főszereplőivel)?. Empirikus értelemben nem léteznek még a netokraták, de hogy maguk alá gyűrhetik-e a pénzpiaci oligarchákat, vagy a demokráciát, az másodlagos kérdés ahhoz képest, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeknek miféle új, eddig ismeretlen minőségeit generálhatják. Itt visszatérhetünk egy kicsit az érinthetetlenekre, akik, meglátásunk szerint, nagyon hasonlítanak a netokratákra, vagy ők azok. Amennyiben a társadalmi folyamatokat konfliktusosan szemléljük, úgy az előbb említett elitreprodukció jelenségét tehetjük meg nullhipotézisünknek. Ennek az a lényege, hogy egy-egy társadalomszerkezeti, vagy társadalmi átrendeződési folyamat során az 266

268 elitek helyzete nem változik, azaz nem érinti őket. Akik a múltban kiváltságos helyzetben voltak, azok a jövőben is abban lesznek. Ebben az értelemben azonosak lehetnek az érinthetetlenek a netokratákkal. Friedman víziója a lapos Földről, mely horizontálisan fog szerveződni, s melyen a hagyományos hierarchikus struktúrák felszámolódnak az IKT adta eszközök segítségével, és általában az információs társadalom adta lehetőségek kiegyenlítik a társadalmi viszonyokat bár valóban, az első igazán komoly kihívás a vertikális társadalmi elrendeződéssel szemben ez a jelenség, empirikusan nem látszik igazolódni. Mint fentebb említettük, továbbra is létezik digitális szakadék és léteznek digitális egyenlőtlenségek, melyek a meglévő eresztékeket mélyítik tovább. Nem lehet mindenki érinthetetlen, vagy netokrata, mert különben nem lehetnének érinthetetlenek és netokraták. 267

269 Forrás: enre_vagyunk_kompetensek&todo=/ Ahogyan Jenei 44 fogalmaz: Az egész életen át tanulás fogalma inkább az élet minden területén való tanulás fogalmába megy át. A kapcsolatok (connections), a tudás (knowledge) és a kontextus (context) határozzák meg az egyén lehetőségeit. A munkán keresztül (learning through work) és a munkahelyen (learning at work) végzett tanulás adja a szakértelmet (expertize), ami a közösséghez kapcsolja. A tudás rendezett értéke (domain) adja a személyes tudás portofoliót, amely folyamatos visszacsatolások és értékeléseknek van kitéve (assessment, feedback). Mindehhez egy lényeges meglátás is tartozik: Az emberi kompetencia mértéke a hipertanulás világában nem az emlékezőképesség, hanem a felfogóképesség. A fenti ábrán jól illusztrált a posztmodern által teremtett új tanulási kihívás ZMl0J: elme.html+daniel+pink&cd=8&hl=hu&ct=clnk&gl=hu&lr=lang_hu&sourc e= Pink egy ún. fogalmi társadalom vízióját vetíti fel, mely az információs társadalomra épülve új minőségeket hoz létre. Bizonyos munkaerő-piaci elvárások, melyekkel a munkavállalóknak szembe kell nézniük, kétségtelenül kitapinthatóak, s néhány vonatkozásban alátámasztják Pink elképzelését. Ezen új munkaerő-piaci elvárások a 44 ndenre_vagyunk_kompetensek&todo=/letöltve: Daniel H. Pink: A megújult elme. 268

270 képzőket is arra sarkallja, hogy változtassanak. Az új elvárásoknak megfelelően bizonyos kulcskompetenciák megfogalmazására is sor került már, Magyarországon is, és az EU szintjén is. Az Uniót tekintve elkészült az ún. Európai Digitális Menetrend, ami az Európa 2020 Stratégia részeként jelent meg pár hónapja. Ebben a menetrendben a digitális készségek, a digitális társadalomban, (! - ez az új terminológia) való jártassághoz szükséges készségek és tudások fejlesztése középpontban áll, illetve e kompetenciák konkretizálása, pontos leírása. Az e-skills (e-készségek, e-szakértelem) körvonalazása kapcsán a hogyan tanuljak tanulni és az élethosszig tartó tanulásra való felkészülés képessége állnak a középpontban. Magyar vonatkozásban ismert az Oktatás és Képzés 2010 című munkaprogram által meghatározott 8 kulcskompetencia meghatározása (2005), melyek fejlesztése az új elvárásokhoz való alkalmazkodás szempontjából fontos, mely elvárások lényege: képesség az élethosszig tartó tanulásra, képesség az aktív állampolgári létre, képesség a foglalkoztathatóságra. Válasz a posztmodern tanulási kihívására: a konnektivizmus Minden társadalmi formátumnak megvan a maga oktatási paradigmája. Az információs társadalomé a konnektivizmus (Kulcsár, 2008.), 46 vagy másként a negyedik didaktika (Jenei, 2008.) 47 A különféle oktatási paradigmák, mint behaviorizmus, kognitivizmus, konstruktivizmus, konnektivizmus nem az elme fejlődési szakaszaihoz igazodó étape-ok, vagy az elméről való tudásunk fejlődési szakaszai (!), hanem sokkal inkább a tanulásról, tanításról alkotott elképzelések, paradigmák, amelyek az adott társadalmi struktúra, az adott társadalmi berendezkedés legitimációs bázisát szolgáltatják. Nincs az az ember, aki képes lenne elérni, hogy egy társadalomnak egy adott pillanatban más nevelési rendszere legyen, mint ami a struktúrájából következik. (Durkheim, 1971:40) 46 Lásd bővebben: 47 Lásd bővebben: 269

271 Az információs társadalom hálózati társadalom, a konnektivizmus pedig a hálózati tanulás módszertana. A konnektivizmus atyja George Siemens és Stephen Downes A konnektivizmus Siemens interpretálásában három fő platformon érhető tetten: a tanulás biológiai/idegrendszeri szintjén, fogalmi szintjén és a szociális (társas) szinten. A konnektivizmus a tudás szociális, hálózati jellegét hangsúlyozó tanuláselmélet. Abból indul ki, hogy a tudás társadalmilag generált, azaz a tudás a mediális tartalmak, a közösségek, az intézmények és a személyek hálózatában megosztva szerveződik (Downes, 2009). 48 A konnektivizmus természetesen posztmodern szemléletű, ami szerint a tudáscsere hálózati jellege fontosabb, mint a tartalom maga, a tudásgyarapításra való hangolódás lényegesebb, mint az aktuális tudásanyag. (Bessenyei-Szirbik: 2011.) A tanulás ebben az összefüggésben a neuronális, konceptuális és szociális kapcsolatrendszerek fejlesztése a más személyekkel, más agyi régiókkal, más összefüggésrendszerekkel való hálózatosodás révén. A tanulás így az a képesség, amelynek segítségével a kapcsolatokat létrehozzuk, és a kapcsolatok segítségével az információkat közvetítjük (Downes, 2009). Nagy kérdés az, hogy az így értelmezett tanulást hogyan kell/lehet megszervezni, pontosan hogyan jön létre a hálózati tudás, a funkcionálisan differenciált társadalmakban a rendszer/életvilág törést figyelembe véve, a hálózatosodás képes-e újra az integrációt megteremteni? Transzcendensen, metafizikailag létrejön-e egy új minőség a tanulásban, a tudásban? A konnektivizmus kutatóit ezek a kérdések foglalkoztatják leginkább. A konnektivista tanulásszervezés területén komoly kezdeményezések vannak, amelyek a fenti tudományos problémákra remélhetőleg választ is nyújtanak a jövőben. Néhány illusztris példát mindenképpen fel kell vonultatnunk, annak reményében, hogy közelebb viszik az olvasót a hálózati tanulás témájához. Az első 48 Ennyiben erőteljesen konstruktivista. A elsősorban filozófiai és szociológiai értelemben vett konstruktivizmus a konnektivizmus elmélettörténeti előzményének tekinthető. 270

272 konnektivista kurzus George Siemens és Stephen Downes-féle CCK ban. (A kurzus összefoglalója tavaszán már a CCK11 futott partnerségben az Extended Education and Learning Technologies Centre, University of Manitoba val ( Magyarországon az első konnektivista kurzus Kulcsár Zsolt és Palócz István mentorok vezetésével, htk01 néven, 200 regisztrált fővel. indult ( ennek mintájára kezdődött el a pedonline01 az ELTE PPK keretein belül ( illetve a Pedagógia- Online Közösségi Hálózat ( Az információs társadalom politikai dimenziója A Web2.0 megjelenésével a társadalmak politika-, szabadság-, és demokráciaértelmezései is megváltoznak, megváltozhatnak. Az új technikai eszközök a demokrácia fogalmának, és megvalósítása új eszközökkel történő kiterjesztésének lehetőségét is kínálja a képviseleti (és közvetlen) demokráciák számára. A demokrácia monista és pluralista felfogásának is alapvető tétele a közjó, és az egyének érdekei közötti valamely- a két felfogás szerint eltérő prioritással, és általában Alkotmányban rögzített- mértékű összhang megteremtésének feltétele, 49 a hatalommegosztás arányainak, módozatainak, ellenőrzésének meghatározása. A nyilvános vita a hozzá tartozó információk megszerezhetőségének garanciájával olyan eljárás, amely biztosítja e feltétel teljesülését. 50 Mint ahogyan a demokráciának számtalan meghatározása van, úgy az e-demokráciának is több definíciója született 49 Föhlich Johanna: A demokrácia fogalom értelmezési tartományának bővítése: relativizálódás vagy garancia? Iustum Aequum Salutare, VI. 2010/ Frölich megjegyzi, hogy a pluralista felfogás inkább támogatja e tekintetben a jogegyenlőséget, a részvétel lehetőségének egyenlőségét, mit a monista felfogás. 271

273 Bell 51 óta. Habermas úgy definiálja az e-demokráciát, mint olyan társadalmi képződményt, ideális, nyilvános beszédteret, ahol minden állampolgárnak joga és lehetősége van szabadon, kényszerek nélkül részt venni, ahol elismerik, tisztelik, és amely ez által társadalmi befogadásának is tere egyben. 52 Ez a megfogalmazás megszületése óta több, tudományos kutatásokra épülő kritikát is kapott, például a részvétel egyenlőségével kapcsolatosan: nevezetesen, hogy nem mindenki tud élni ezzel a nyilvános térrel technikai, személyes kompetenciák, és sok más tényező hiányában. Schon 53 klasszikus definíciója társadalmi rendszer modellje- az e- demokráciát az alábbi jellemzőkkel írja le: Az e-demokrácia új technikai lehetőségek alkalmazása a kormányok és a társadalom tagjai közötti kommunikációban. Jelenti szolgáltatások nyújtását, és üzenetek közvetítését. Jelenti új minták megjelenését a centrum és a periféria közötti kapcsolatban: a kormányzat szolgáltatásainak eljuttatását portálokon keresztül, és szervezett, a kormányzat által koordinált kampányok indítását. Az e-demokrácia jelenti a relatíve állandó/kiszámítható központosítást, és vezetést, az információk nyújtásának standardjait, elérhetőségét, biztonságát, megjelenését, használhatóságát illetően. Mindezt nemzeti szinten hozzák nyilvánosságra, kormányzati tájékoztatókon. A központ kormányzat- válaszainak, és üzeneteinek relatíve megbízható mintáit: a válaszok azt üzenik, hogy minden gondolat jó, és friss, és hogy mindenki véleménye használható a 51 Daniel Bell (1976) The Coming of Post-Industrial Society. New York: Basic Books 52 J. Habermas: The Structural Transformation of the Public Sphere, Cambridge MIT Press, D. A. Schon: Beyond the Stable State, Temple Smith, London

274 központi elképzelések támogatásában, és mindez megegyezésen alapuló eljárás, vagyis legitim. A központ erőforrásai, energiái korlátozottak. A politikai periférián lévő emberek, szervezetek bevonása új ötletek megvalósítását jelenti: a befutók alapozzák meg az új ötletek kormányzati megvalósítását. Az új ötletek hozzáadása izgalmas feladat, kihívás a versenyzők számára, és új erőt, energiát jelentenek a kormányzati munkában. A másodlagos központokból érkeznek visszajelző körök az elsődleges központokba: szervezetektől azok központjaiba minisztériumokba, vagy más központi egységekbe, és a kormányzat e vélemények alapján döntéseket hoz arról, hogy kinyitja-e a párbeszédet, vagy visszahúzódik, nem folytatja azt. Schon meghatározása alapján két fontos megállapítás tehető témánkkal kapcsolatban. Az első, hogy ez az e-demokrácia értelmezés jobbára a képviseleti, plurális demokrácia infokommunikációs változatát, azaz a működő demokrácia és alapkövetelménye, a működő jogállam adott formája gyakorlásának megkönnyítését, és kiegészítését jelenti IT eszközökkel. Az érdekartikulációt lehetővé teszi sokak számra, de a döntések érdemi befolyásolásának módját nem terjeszti ki annak megváltoztatására, és maguknak a döntéseknek meghozására csak a központ által megszabott módon ad lehetőséget a periféria számára. Vagyis ugyanazok a szabályok érvényesek a politika személyes szinterein, mint a virtuális színtereken: a személyes részvétellel lebonyolított választásokon született eredmények alapján kormányzó érdekcsoport dominál, és koordinál és legitimizálja hatalmát a virtuális színtereken azokban az ügyekben, melyeket arra érdemesnek, érdekeivel, értékeivel egybeesőnek ítél. A hatalom gyakorlása jelenti az 273

275 e-kormányzáson belül az e-közigazgatást 54 is, amely megvalósítója dominánsan! a központ befolyásának. Másodszor azt is megállapíthatjuk, hogy ebben a megközelítésben az e-demokrácia egyenlő az e-kormányzással, vagyis a központi kormányzás ideájának hatása egyértelmű. Az angolszász kultúrában használatos fogalom, a CMPC Computer Mediated Political Communication 55 írja le azt az e-kommunikációs módot, amelyben dominál a kormányzó hatalom demokratikus keretek között az e- környezetben is. Megjegyezzük, hogy amennyiben az e-demokrácia dominánsan az e-kormányzásban merül ki, a demokrácia klasszikus követelményei közül mindössze az átláthatóság és az információhoz való hozzáférés jelentik fontos jellemzőit. Ez a megközelítés lényegét tekintve egyezik a Max Weber által megfogalmazott modern állam, modern hatalomgyakorlás fogalmával. 56 Daryll Hull-Graham West-Dubravka Cecez-Kecmanovic 57 némileg a mai korhoz igazítva, a Schon által megfogalmazott definíció megalkotása óta eltelt időszak kutatásait figyelembe véve az alábbi kiegészítéseket teszik. A technikai fejlődéssel az emberek közötti véleménycsere nem áll meg a kormányzati szándékok szintjén sem technikai, sem kapcsolati értelemben. Bárki és bárhol hozhat létre a vélemények kinyilvánítására alkalmas rendszereket; megoszthat elsődleges információkat másokkal. Amennyiben ezeknek a rendszereknek nem sikerül összekapcsolódniuk, azt kockáztatják, hogy nem válnak kormányzati szintű befolyásoló tényezővé. 54 A fogalom definiálásához lásd: TÓZSA ISTVÁN szerk.: VIZUÁLIS KÖZSZOLGÁLTATÁS Térinformatika és e-government,, Egyetemi tankönyv, 55 A legújabb kutatásokat, megközelítéseket a politikai kommunikációról innen: 56 Lásd: Weber, Max (1970): Állam, politika, tudomány Budapest: KJK 57 Daryll Hull- Graham West-Dubravka Cecez-Kecmanovic: Two Models of E-Democracy: A Case Study of Government Online Engagement with the Community 274

276 Az irányításban nincs állandóság. Bárki és bármeddig lehet irányító, akit a többiek elfogadnak. A központ nem fazonírozhatja az érdekek megjelenését sem tartalmukat, sem formájukat illetően. A média folyton változik. Ami ma működik, holnap már nem. Ebből következik, hogy a kormányoknak folyton meg kell újítaniuk eszközeiket, hogy felhívják magukra a figyelmet, és hogy mobilizálni legyenek képesek az embereket. Az Internet mindenki számára nyitott, folyton megújuló alkalmazásokat kínál. Mindenki számára, aki Internet hozzáféréssel rendelkezik. A lehetőséget ezen felül behatárolják a társadalmi és kulturális tényezők is. Az innovatív kormányok elkötelezik magukat a polgároktól jövő visszajelzések alkalmazására: vagyis arra, hogy beépítik a kormányzásba a visszacsatolásokat. Ezzel részeseivé válnak a felelős polgárság kialakulásának. A fenti jellemzőket kiegészítik a szerzők saját, és mások kutatásai is a fiatal korosztályok az Y generáció e-demokrácia értelmezésével kapcsolatban. Az új IC-generációk felülírják a hatalomgyakorlásnak nemcsak eszközhasználatát, hanem korábbi szabályait is. A kommunikáció-értelmezésben és gyakorlatban inkább közös cselekvés -ként 58 fogják fel, és akkor vesznek részt benne, ha a részvétel és megvalósítás szabályait alakíthatják. E generációk képviselői túllépnek sokszor előre, vagyis még nem formalizált megoldásokat alkalmazva a virtuális rendszerek kínálta eszközökön, és saját baráti, és más szervezeti e-hálózatokon át, személyes kapcsolatokban, korábban nem alkalmazott, egyedi módon befolyásolják a véleményeket. A formális hatalom befolyásának állandóságát megkérdőjelezik, és mellérendelt, 58 Utalhatunk itt Kis Ulrich értelmezésére: "a communico, -are ige eredetileg megosztást és egyesülést jelent, nem csak megtárgyalást: 'közösen tesz valamit valakivel'. A communicatio ennek megfelelõen részesítés: részesítem a másikat abban, amivel kapcsolatban szeretném, hogy közös kincsünk legyen. Még a közlés szavunk is magában rejti azt, ami közös. A folyamat gyümölcse tehát valamilyen módon közösség, communio, megosztott, közös értékek vállalása. Távlatok 1997/1, 26. o. 275

277 felelős partneri viszonyt provokálnak. Amennyiben erre a formális, kormányzó hatalom nem nyitott, egy kattintással átugranak saját hálózataikba, és befolyásolják személyes köreiket. Ezt a korábbi társadalmi párbeszéd-gyakorlatoktól eltérő működést használják a sok társadalomban ma már nálunk is a domináns politikai erők a nagy hálózatok, blogok etc. használatával saját érdekeik érvényesítésére, sok esetben értékek köntösébe bújtatva. 59 Amennyiben meg akarjuk adni a politika, demokrácia, kormányzás, közigazgatás e-fogalmainak viszonyát azok tartalmi telítettsége szempontjából, úgy azt a következő képen tudjuk szemléltetni. 60 Képviseleti demokrácia versus közvetlen demokrácia? A fenti értelmezésből jól látható, hogy a politika, mint fogalmi konstrukció és mint gyakorlati érdekérvényesítési rendszer demokrácia is lehet, beleértve annak több formáját. A befolyásgyakorlás közvetlensége szerint két formája létezik: a képviseleti, és a közvetlen demokrácia. 59 Lásd: Budai Balázs Benjámin - Sükösd Miklós: M-kormányzat, M-demokrácia, Akadémiai Kiadó, Budapest, Touraine: Les chances de la democratie en Amerique Latine. In: Problemes d'amerique Latine V. 80., 119.o., id.: T. A. Alekszejeva 276