Bevezető A kelták Magyarországon. Függelék

Átírás

1

2 Bevezető A kelták Magyarországon A hódítás története Harcosok, papok, kézművesek Egy kihalt nyelv nyomában Házak, falvak, városok Gazdasági forradalom Kelta istenek Kistárgyak művészete Epilógus Függelék Időrendi táblázat Szabó Miklós: Hátország és gyűjtőmedence Budapest keltái (kiállítás) Juhari Zsuzsa - Herczeg János: A kelták egységes európai világa Az antik Európa kelta iskolába járt Szabó Miklós: Fejezet a mérsékelt övi Európa ókori történetéből Feltárul a kelta nyelv eredete Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 2

3 Bevezetés Hol vannak a hellének és hol a celták? írja Petőfi, és amikor ezt a sort papírra vetette, Európa már jó ideje a kelta csoda igézetében élt és 1763 között tette közzé James Macpherson az elfeledett kelta bárd, Osszián költeményeit. A gyűjteménynek óriási hatása volt az európai szellemiségre, jóllehet később kiderült róla, hogy hamisítvány. De az Osszián nyomában kibontakozó pánkelta és keltornán mozgalmak buktatóin keresztül a keltákkal foglalkozó tudomány, a keltológia megszületéséig vezetett az út. (A keltológia kezdetét Zeuss müncheni professzor 1853-ban megjelent Grammatica Celticájától számítjuk.) A múlt század második felétől kezdve a régészeti kutatások egyre többet tettek hozzá a kelta múltra vonatkozó ismeretekhez. Az ásatások nyomán bontakozott ki a keltaság legragyogóbb korszakának, az i. e. V. századtól időszámításunk kezdetéig tartó időszaknak a képe. Ez a kor a Mediterráneumon kívüli Európa történetében önálló szakaszt jelent, a késő vaskort, amelyet egy svájci kelta lelőhelyről nevezünk La Tènekornak, mintegy annak hangsúlyozásául, hogy ez idő tájt a kelta nép teremtette meg a barbár Európa gazdasági és társadalmi fejlődését előrevivő kultúrát A La Tène-kor jelentőségét sok szempontból értékelhetjük. Elégedjünk meg itt három dolog leszögezésével: 1. A Mediterráneumon kívüli Európa ekkor érkezett a történelem előttiség stádiumából a történelmi kor küszöbéhez. 2. A kelta műhelyekben zajlott le Európa történetének egyik legjelentősebb technikai forradalma. 3. A hódítások következményeként először nyílt lehetőség az európai egység megteremtésére, bár ez gazdasági, társadalmi és politikai okokból nem valósulhatott meg. 1. A kelta vándorlások menete 1. A La Tène-kultúra elterjedési területe 2. A kelták által meghódított területek A római hódítások végleg lezárták a keltaság legragyogóbb kor szakát, de a kora középkor még egyszer nagy napokat hozott: utódaik, elsősorban az írek, a szellem fegyvereivel hódították meg Európát. Az ír misszió rányomta bélyegét Nyugat- és Közép-Európa kereszténységére; a sejtelmes szépségű kelta mondák beleszövődtek a középkor irodalmának szőttesébe. Ezután Osszián érkezéséig kellett várni, hogy a keltaság újra hozzátegyen valamit Európa szellemi kincseihez. Addig, de azóta is, az elmúlás légkörében éltek és élnek a kelta népek. Az ókori keltaság az európai szárazföldön még a korszak végén felszívódott, beleolvadt más népekbe. A szigeti kelták és a tőlük elvándorolt bretonok állandó defenzívába kényszerültek a franciák, angolszászok nagyhatalmi törekvései miatt. Ezért, bár ma létezik egy független kelta nemzeti állam, az Ír Köztársaság, és van élő kelta kultúra, a kelta nyelvek (ír, skót-gael, walesikymro, breton) kihalófélben vannak. A kelta jelen így talán sok szempontból nem biztató. Az ókori kelták iránti figyelem azonban párhuzamosan az etruszkok, a szkíták és a többi ún. ókori peremkultúra iránti érdeklődéssel egyre növekszik. Hazánkban ennek jele Jan Filip cseh professzor könyvének sikere. (A kelta kultúra és öröksége. Budapest, Gondolat.) A következőkben a magyarországi keltákról lesz szó. A könyv terjedelme nem tette Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 3

4 lehetővé, hogy az egész nép történetével, európai szerepével részletesen foglalkozzunk. A legfontosabb általános tudnivalók magyar nyelven J. Filip könyvében olvashatók, amely azonban a magyarországi keltáknak, pontosabban régészeti hagyatékuknak mindössze néhány lapot szentel. Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 4

5 A kelták Magyarországon A hódítás története A régészeti kutatások jelenlegi állása szerint nincs okunk feltételezni, hogy a La Tène-kor előtt kelta (protokelta) csoportok megtelepedtek volna Magyarország területén. A kelta kor előestéje a korai vaskor második szakasza volt, amely i. e körül kezdődött. Ebben az időszakban hazánk területe két zónára oszlott: a Dunántúl az ún. Hallstatt-kultúra területéhez tartozott (a névadó lelőhelyet a múlt században fedezték fel Ausztriában). A hatalmas halomsírok, erődített telepek tehetős arisztokrata rétegről tanúskodnak. A dunántúli Hallstatt-kultúra népességét az illyrrel rokon nyelvet beszélő pannonok alkották. Az Alföldön steppei eredetű kultúra alakult ki, melynek ethnikuma a korábban a kimmer törzsszövetséghez tartozó, később szkíta hatás alá került iráni sigynnákból (ezt Hérodotosz alapján Harmatta J. mutatta ki) és az őslakosságból tevődött össze. Az i. e. VI. században a magyarországi kora vaskor nemzetközi kapcsolatai jelentősen bővültek. A Nyugat-Magyarországot átszelő borostyánúton a Balti-tenger partjáról borostyán, dél felől szórványosan görög áru és az észak-itáliai bronzműhelyek termékei jutottak el a Kárpát-medencébe. A VI. század végén milétoszi Hekataiosz többé-kevésbé helyes leírást adott a Duna folyásáról, és az ő, feltehetően a Fekete-tenger partján fekvő görög gyarmatvárosban, Hisztriában szerzett és Hérodotosz által megőrzött ismeretei nyomán a magyar Alföld lakói a történelem fényébe kerültek. A látóhatár kiszélesítésében nagy szerepet játszottak a sigynnák, akiknek régészeti hagyatéka a Dunántúlon és Szlovéniában is megtalálható. Ők közvetítették hazánk területére a déli árut s cserében elsősorban lovakat adtak üzletfeleiknek. A korai kelta művészet szempontjából is érdemes egy pillantást vetni erre az iráni népre. A ligur sigynna szó kereskedőt jelent, és ez nyilván a sigynna kereskedelem nyugati hatósugarára vonatkoztatható. Feltehetőleg a sigynnák közvetítésével kerültek a La Tène-művészet formanyelvébe a kimmer-szkíta művészeti körből átvett állatalakok és más díszítőmotívumok. A kelták megjelenésével a Dunántúl is az írott történelem érdeklődési körébe került: az antik források a magyarországi kelták történetének leglényegesebb eseményeit megőrizték számunkra. Ugyanakkor azonban a kelták itáliai és balkáni inváziója véget vetett a barbár és a mediterrán Európa békés egymás mellett élésének. Emiatt elapadtak a földrajzi információk, ill. a korábbi, mesés elképzelések éledtek fel az antik irodalomban. Míg Hekataiosz nagyjából jól ismerte a Duna folyását, addig a IV. századtól kezdve hosszú ideig tartotta magát a Duna bifurkációjának elmélete, vagyis, hogy a Duna két ágra oszlik: egyik ága az Adriába, másik pedig a Fekete-tengerbe ömlik. Ez a helyzet alapjában csak a római hódítás korával változott meg. Az ismeretek romlásával párhuzamosan a kereskedelmi kapcsolatok is megszakadtak. A {szobi bronz kantharosz} az egyik görög darab, amely a La Tène-korban hazánkba eljutott, nem világos azonban, hogy kereskedelem útján került ide, vagy a kelták rabolták Görögországból. A magyarországi keltákra vonatkozó források két csoportra oszthatók: antik szerzők Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 5

6 szórványos adataira és régészeti leletekre. A két forráscsoport egybehangzó tanúsága szerint a kelták i. e. 400 után érték el a Kárpát-medencét. Ezt megelőzően feltehetően Csehország felől érkeztek kelta kultúrhatások (hátterük egyelőre felderítetlen), amelyek a Dunántúl ÉK-i részén is kimutathatók (Pilismarót-Basaharc). A kelták bejövetelének hozzávetőleges időpontját Pompeius Trogus, az i. e. I. század második felében élt kelta származású történetíró művének Iustinus-féle kivonatában megőrzött adata alapján lehet meghatározni. Eszerint a kelták Itália és Pannonia elleni támadása egyidejűleg zajlott le. Mármost a clusiumi, az alliai csata és Róma kirablása i. e ben történt, tehát valamikor a IV. század első negyedében törtek be a Nyugat-Dunántúlra az első kelta csapatok. Az egyidejűség mellett szól Livius meseszerű elbeszélése is, amelyet ráadásul a távoli múltba vetített vissza, ti. Tarquinius Priscus római király uralkodásának idejével tette meg egykorúnak. Livius szerint Ambigatus, a biturigok királya unokaöccseit, Bellovesust és Sigovesust küldte ki Itália, ill. a Hercynia Silva meghódítására. (Hercynia Silva a Dunától északra fekvő, a Rajna felső folyásától a Kárpát-medencéig terjedő hegyes-erdős vidéket jelentette.) Livius története azonban mai tudásunk szerint csak az i. e. 400 utáni vándorlásra vonatkozhat. Pompeius Trogustól tudjuk, hogy kb. háromszázezer gall indult meg részben Itália, részben Pannonig felé. Hogy a nagy többség Itáliát vette célba, azt az ottani betörés elemi ereje és sikere is bizonyítja. A vándorlás okaként ugyancsak Pompeius Trogus a túlnépesedést jelölte meg. Livius adatából az olvasható ki, hogy ezeket a mozgalmakat az uralkodó réteg szervezte. Talán ez ellen szól - de nem egyértelműen - az a tény, hogy a korai kelta leletek mind Itáliában, mind a Duna-vidéken egyszerű harcosokra vallanak, és a pompázatos fejedelmi temetkezések - legalábbis egyelőre - hiányoznak. Mindenesetre a korai kelta leletek alapján úgy tűnik, hogy a hazánk területére érkezett kelták a Rajna-vidékről vándoroltak el. Ez az invázió azonban a Kárpát-medencébe magával sodort Északkelet-Bajorországban és Északnyugat-Csehországban honos kelta csoportokat vagy töredékeket is, melyeknek anyagi kultúrája elüt a Rajna-vidéki keltákétól. Livius szerint a biturigok törzse indította meg a vándorlást. Ez a nép Caesar korában Közép-Gallia egyik jelentős hatalmi tényezője volt. Nem valószínű azonban, hogy i. e. 400 körül a kelták Közép-Galliából vándoroltak volna el. Ugyanakkora magyarországi anyagban az utóbbi évek kutatásai alapján egyre jobban kirajzolódik a Marne-vidéki összetevő. A hazánkban elsőként megtelepedett kelta törzsek nevét nem ismerjük. Számításba jöhetne ugyan Livius alapján a biturigok törzse, de már láttuk, hogy ez az adat kétes hitelű. A rómaiak az i. e. II. századtól kezdve a keleti Alpok népeit tauriscur néven emlegették. Ez az elnevezés nyilvánvalóan gyűjtőnév volt; különböző kelta, sőt nem kelta csoportokat takart, amelyek az i. e. III. század óta, amikor a keleti Alpok és hazánk teljes megszállása lezajlott, kelta fennhatóság alatt éltek. Az i, e. IV. századra vonatkozóan mindössze annyit mondhatunk, hogy legkorábbi leleteink az ausztriai anyaggal szorosan összefüggenek, és lehetséges, hogy ez a tény a tauriscus-l:oiné kezdeteit jelzi. A kelták a Duna mentén érték el hazánk területét, és először a Kisalföldet szállták meg. A foglalás menetét a legkorábbi sírok területi megoszlása (Sopron-Bécsidomb, Fertőmeggyes, Beled, Ménfőcsanak, Egyházasfalu stb.) is jelzi. A IV. század folyamán a kelták a Bakony- Vértes-Pilis, ill. a Balaton vonalánál vetették meg szilárdan a lábukat (Tata környéki leletek, Andráshida, Cserszegtomaj), s talán i. e. 300 körül érték el a Duna észak-déli folyásának vonalát (érd), és ez idő tájt át is lépték (Vác, Püspökhatvan). A hódítás menetére utal a kora vaskori telepek (Sopron-Várhely [Burgstall], Sáphegy) pusztulása Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 6

7 is. Pompeius Trogus szerint a kelták hosszú évekig harcoltak Pannoniában szomszédaikkal: fő ellenfelük az itt talált illyr (pannon) arisztokrácia volt. A bennszülöttek ugyancsak rendelkeztek vasfegyverekkel, és úgy látszik, hogy nem voltak reménytelen helyzetben a modernebbül felszerelt hódítókkal szemben. Bár az őslakosságnak a keltákkal egykorú régészeti hagyatéka kevéssé ismert, a beremendi sírok és a szentlőrinci (Baranya m.) temető leletei arra vallanak, hogy a Dunántúl déli része ellenállt a hódítóknak. A Dunától keletre sem változott a helyzet; a IV. század folyamán a szkíta-sigynna kultúra zavartalanul virágzott. Az i. e. IV. és III. század fordulója a kelta népmozgalmak történetében döntő fordulatot hozott. Újabb népcsoportok nyomultak be Itáliába, és nyilván hazánk területén is átvonulva, a Balkánra és Erdélybe. A hadjáratokban nyugatról, ill. a Rajna-vidékről származó törzsek is részt vettek, sőt lehetséges, hogy ezeké volt a vezető szerep. A makedón-verő kelta sereg vezérét Belgios (vagy Bolgios)-nak nevezték, Pannoniában pedig a római korban élt egy Belgites nevű nép. Mindkét adat arra utalhat, hogy a III. század legelején még a Közép-Rajna vidékén lakó törzsek, talán a germán terjeszkedések következményeként, fontos szerepet játszottak az újabb kelta vándorlásban. Egyébként a III, századi magyarországi kelta leletanyagban is világosan felismerhetők a Rajna-vidék felé mutató szálak. Még távolabbra mutat a tectosages törzs felbukkanása a Balkánon, ill. Kisázsióban. Ennek a népnek ősi települési területe antik források szerint Tolosa (Toulouse) környéke volt. Magyarország területének teljes keltizálódása szempontjából az volt a döntő mozzanat, hogy 279-ben a Delphoiig előretörő kelták vereséget szenvedtek, és kénytelenek voltak visszavonulni. Ebből az eseménysorozatból egyet feltétlenül ki kell emelnünk, amelyet ugyancsak Pompeius Trogus nyomán ismerünk: egy csoport a Dráva és a Száva összefolyásánál telepedett meg, és scordiscusnak nevezte magát. A név valószínűleg egy balkáni hegység, a Scardus mons nevéből származik. Ismerjük a törzs vezérének nevét is: Bathanatosz. Ellentmondást sejtet, hogy másutt Akikhorioszról olvasunk, mint a visszavonulók vezéréről. Lehetséges, hogy Bathanatosz csoportja egy nagyobb seregből vált ki. A scordiscusok megtelepedésével párhuzamosan az egész Dunántúl a kelták kezébe került. Sajnos, egyetlen forrás sem szól világosan arról, hogy név szerint mely törzsek osztozkodtak hazánk területén. Egy bizonytalan hitelű hely volcae tectosagesnéptöredék megtelepedését említi Pannoniában. Emellett szólhat a Volcae paludes (mocsarak) földrajzi név a római Dél-Pannoniában. Egyébként nagyon valószínű, hogy a Dunántúl déli része a scordiscusok, nyugati része pedig a tauriscusok fennhatósága alá tartozott. Végső soron azonban azt a lehetőséget sem zárhatjuk ki, hogy a későbbi időkben oly fontos szerepet játszó boiok kisebb csoportjai is már ekkor megjelentek a Kárpát-medencében. Talán a delphoi rablóhadjárat emlékét őrzi a már említett {szobi kantharosz}, amely a IV. század legvégén, görög műhelyben készült, és legközelebbi párhuzamait Makedóniából és pontosan Delphoi mellől, Galaxidiből ismerjük. A régészeti kutatások alapján világos, hogy a III. században a korábban keltáktól nem Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 7

8 érintett Dél-Dunántúlon is sűrűsödnek a kelta települések. Az Alföld nagy szkíta (sigynna) temetői ez időben még használatban voltak, azonban a tápiószelei temető legfiatalabb sírja már kelta sír, amely nem lehet korábbi i. e. 250-nél. Nagyjából ez lehet az az időpont, amikor a kelta-sigynna kapcsolatok kiépültek (rákospalotai sír), megkezdődött a két kultúra keveredése, amely végső soron kelta terjeszkedést, megszállást jelentett. A hódítás - legalábbis amennyire ez a régészeti leletekből következtethető - a Duna-kanyar irányából indult meg. Itt helyezkednek el az i. e. III. század elején kezdődő legnagyobb kelta temetők (Kosd, Szob), és később is az Alföld és az Északi-hegyvidék peremén találhatók a legtipikusabb, keverék sigynna-kelta temetők (Radostyán, Rozvágy, Mátraszőllős stb.). Bár az Alföld többi részén sem ritkán kerülnek elő kelta sírok, úgy tűnik és ebben a stratégiai szempontok döntő szerepet játszhattak, hogy a Dunántúl mellett Északkelet-Magyarország lett a kelták legszilárdabb hatalmi bázisa. A III. század utolsó harmadában kezdődött a magyarországi keltaság virágkora, amely valószínűleg zavartalanul tartott a II. század végéig. Ennek az időszaknak a történetét azonban szinte lehetetlen megírni, hazánk területéről ugyanis szorosan véve egyetlen antik forrás sem beszél. A politikai hátteret mindenesetre világosabban látjuk: a Kárpátmedencében mindenütt tetőfokán állt a kelta hatalom. Csehszlovákiából rendkívül gazdag régészeti anyagot ismerünk. Nyugaton tartotta magát a tauriscus hegemónia, a scordiscusok nagy hódításokkal dicsekedhettek: a II. század első felében nyugat, azaz az Adriai-tenger felé, a század második felében pedig Makedónfa felé terjeszkedtek. Erre az időre esett a kelták rövid, de sikeres erdélyi hegemóniája is. Tehát, mint már említettük, a III-II. században hazánk megtelt kelta településekkel, temetőkkel. Sajnos az újabb, hiteles ásatásokból származó temetőanyag nincs feldolgozva (Basaharc, Cece, Kosd, Mátraszőllős, Kölesd-Lencsepuszta stb.), a korszak településeiről pedig jóformán semmit sem tudunk. A leletekből azonban így is kiderül s ez békés időkre vall, hogy a kelták erősen keveredtek a helyi lakossággal, a Dunántúl illyr-pannon, ill. az Alföld részben iráni eredetű népességével. A Kárpát-medencei keltaság belső egyensúlyát a II. század végén a lomberek támadása borította fel. Erre vonatkozó forrásunk Sztrabón, aki értesüléseit Poszeidóniosz, a nagy görög tudós művéből merítette. A kimberek 114-ben jelentek meg a Kárpát-medencében. Először a boiokkal ütköztek meg, akik elűzték őket, ezután a scordiscusokkal, majd a tauriscusokkal kerültek szembe. A további események már érdeklődési körünkön kívül esnek. A leírásból kiderül, hogy a II. század legvégén hogyan festettek a Duna-vidéki kelta erőviszonyok. A Dunántúl legnagyobb részét a boiok uralták, délen a scordiscus, tőlük nyugatra pedig a tauriscus hatalmi szféra húzódott. A boiok az i, e. IV. században jelentős szerepet játszottak Itália meghódításában. Az i. e. II. század legelején döntő vereséget szenvedtek a rómaiaktól, és ezután Sztrabón szerint a Dunához vándoroltak. Csehország ókori Boiohaemum neve sokaknak azt sugallta, hogy ennek a vándorlásnak egyik közbülső állomása Csehország volt. Régészetileg azonban egyelőre nem igazolható a boiok útja Itáliából Csehországba, onnan pedig Szlovákiába, ill. Magyarországra. Való igaz, hogy az i. e. II. században kelta temetők tűnnek fel az Alpok lábánál (Giubiasco, Ornavasso), azonban a szomszédos ausztriai területek leletanyaga kevéssé kapcsolódik hozzájuk. Ugyancsak jelentős különbségek állanak fenn a csehországi és a szlovákiai kelta temetők sírmellékletei között. Kétségtelen azonban, hogy nagyjából az i. e. II. században Dél-Szlovákiában és Észak-Magyarországon nagy kelta koncentráció figyelhető meg, amely az i. e. I. század elején, nyilván a kimber támadás Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 8

9 következményeként, még tovább fokozódott. Ekkor érkezhetett a Dunántúlra a hercuniates nép, amelynek neve szorosan összefügg a Hercynia Silva nevével. Ekkor tolódhattak el Északkelet-Magyarország északkeleti csücskébe, ill. Erdély peremére a tauriscus szférába tartozó csoportok (anartii, taurisci). Talán ezekkel a mozgalmakkal függött össze a keleti kelták nagy vállalkozása: az Olbia elleni hadjárat is. Mindenesetre a nagy boius hatalmi csoportosulás kialakulása az i. e. II. század második felére tehető. Ez az Észak-Dunántúl, Északkelet-Magyarország és Dél-Szlovákia kelta népeinek laza egyesülését jelentette a boiok fennhatósága alatt. A fent említett területek kapcsolata a leletanyag alapján világos. A boiok központja Pozsony környékén lehetett, mint ezt a boius pénzverés is alátámasztja. A barbár pénzverés a mai álláspont szerint az i. e. I. század elején kezdődött hazánkban, s a különböző típusok elterjedési területe világosan tükrözi a különböző hatalmi szférák nagyságát. A boius szövetségen belül nagyjából Pozsony környékére tehető a tulajdonképpeni boiok szállásterülete, és az egyesülés heterogén jellegének megfelelően a különböző dunántúli és északkelet-magyarországi csoportok határát is meg tudjuk vonni. A magyarországi kelták történetében az i. e. I. század eleje fordulópont volt. I. e. 88-ban a rómaiak Scipio Asiagenus vezetésével végleg legyőzték a scordiscusokat, és a törzs a Szerémség keleti részébe szorult vissza. Ezzel megnyílt az út a pannonok terjeszkedése előtt. Ennek következményeit nem ismerjük pontosan, így tisztázatlan az is, hogy az illyr (pannon) nyelvű azalusok hogyan kerültek a római korra a Duna-kanyarba. A pannonok erősödésénél nagyobb veszélyt jelentett azonban a dák központi királyság kialakulása Erdélyben. Boirebistas vezetésével az i. e. I. század első felében a dákok súlyos csapásokat mértek a keltákra. Először a scordiscusokat győzték le, majd pedig az i. e. I. század közepén a Kritaszirosz vezette boiokat és tauriscusokat. Sztrabón szerint a háborút ősi dák területek visszaszerzéséért folytatta Boirebistas; ez nyilván az Alföld északi peremét jelentette. Ugyanez a szerző említi, hogy a boiok olyannyira kipusztultak, hogy települési területük a boiok pusztasága nevet kapta. Ez azonban egyrészt túlzás, másrészt pedig félreértés: ti. a pusztaság -ot földrajzi kifejezésként kell felfognunk, amely a táj jellegére utal. A dák leletek elterjedéséből ítélve a dák hódításon elsősorban a Tisza-vidéket és Szlovákiát érintették, a Dunántúlon csak a Duna-kanyarban jelenik meg dák jellegű kerámia. A nagy vereség következményei azonban annak ellenére tartósnak bizonyultak, hogy a Boirebistas nem sokkal élte túl győzelmét, és a dák állam újra felbomlott. A kelta nagyhatalmi illúziók kora tehát végleg lezárult. Ez világosan kiolvasható abból, hogy a boius hatalmi szférához tartozó népcsoportokat az ókori források ezentúl saját nevükön nevezik. A tulajdonképpeni boiokat mindössze Északnyugat-Magyarországon találjuk, a Duna-kanyarban az eraviscusok, a Balatontól délre a hercuniates törzs, a Duna-kanyartól keletre az osusok és a cotinusok, és már egészen Erdély fölött az anartiusok és a tauriscusok éltek. Ebből az együttesből az eraviscusokra kell egy pillantást vetnünk. Tacitus a Germaniában egy helyütt azt latolgatja, hogy vajon az eraviscusok vándoroltak el az osusoktól, tehát a Duna keleti partjáról át a nyugatira, avagy pedig pontosan fordítva történt a dolog. Ez a Tacitus-hely nem több, mint ethnográfiai spekuláció. Két lehetőséggel számolhatunk. Egyrészt, hogy az eraviscusok legkorábban a boius hatalmi szféra kialakulásakor, tehát az i. e. II. század második felében, másrészt pedig s talán ez a valószínűbb, legkésőbben a dák győzelem okozta népeltolódások Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 9

10 következményeként, tehát az i. e. I. század közepe körül foglalhatták el a mai Pest, Fejér és Tolna megye nagy részét. Arra a kérdésre azonban, hogy honnan érkeztek, ma még nem tudunk egyértelmű választ adni. Régészeti hagyatékul> a délnyugat-szlovákiai leletekkel erős kapcsolatokat mutat. A római hódító törekvésekkel szemben a magyarországi keltaság nem jelentett számottevő akadályt. A hódítók a pannon törzsek ellenállásába ütköztek. I. e 35-ben indított Octavianus, a későbbi Augustus császár hadjáratot Illyricum ellen, és az életművéről beszámoló feliratban, a Monumentum Ancyranumiban már az olvasható, hogy birodalma határait a Dunáig terjesztette hi. A hódítások lezárása után Róma avatott kézzel nyúlt a bennszülöttek ügyeihez. A törzsek belső életébe nem avatkoztak bele, csupán ún. civitasok formájában közigazgatási egységekké formálták őket. Vigyáztak azonban arra, hogy mindazokat a politikai kötelékeket felszámolják, amelyek lázadás veszélyét hordozhatták magukban. Az a tény is a Delták veszélytelenségére utal, hogy a nagyobb törzsi egységeket náluk nem bontották fel úgy, mint a pannonoknál. A rómaiak a törzsi arisztokrácia megnyerésén keresztül igyekeztek magukhoz láncolni a közösségeket, és ezáltal a rómaivá válás útját egyengetni. E politika következményeként a késő vaskori civilizáció elemei a társadalmi szervezet és az anyagi kultúra terén hosszú ideig fennmaradtak. A kelták beilleszkedését talán az is megkönnyítette, hogy a La Tènekor utolsó szakaszában kiépült erődített telepek (oppidumok) a városi élet magvát hordozták magukban. A Dunántúl kelta lakossága a provincia viharos története ellenére az i. sz. III. századi személynévanyagban még kimutatható. Az Alföldön a dák hódítások, majd pedig az iráni jazygok betelepedése nyomán a kelta lakosság fokozatosan felszívódott, hatása azonban a jövevények anyagi kultúrájában felismerhető. Északkelet-Magyarország félreesőbb, hegyes vidékein továbbélő kelta csoportok is kimutathatók. Ezek azonban erős dák befolyás alá kerülhettek, ugyanis azok a kelták, akik innen Pannoniába települtek, dák nevet viseltek. top Harcosok, papok, kézművesek Caesar írja, hogy a gallok mindazt, amiről úgy gondolják, hogy a halottnak életében kedves volt, a máglyára hordják. Ennek a szokásnak a jóvoltából a halottak világa mintegy tükörképe az élőkének. A sírmellékletekből kiolvasható az elhunyt társadalmi, vagyoni helyzete. A magyarországi kelták társadalmára vonatkozóan írott források nem állanak a rendelkezésünkre. A helyzet azonban mégsem reménytelen; a temetők vallanak róla. A legkorábbi leletek vékony hódító réteg megjelenéséről tanúskodnak, amely a legyőzött és leigázott földművelő bennszülöttekből élt. A III. században annyiban változott a helyzet, hogy a leletek a kelták és a helyi lakosság keveredését mutatják. A III-II. századi temetők a következő képet adják: a halottak kb. negyede teljes fegyverzettel eltemetett harcos, kb. tizede gazdag nő, a fennmaradó hányadon belül kb. fele-fele arányban oszlanak meg az egyszerűbb ékszereket, használati tárgyakat tartalmazó, ill. egészen szegény vagy melléklet nélküli temetkezések. Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 10

11 Miről árulkodik ez a kép? Nem kétséges, hogy a magyarországi kelták társadalma két részre tagolódott: az előkelők rétegére és a köznépre. Most forduljunk Caesarhoz és más ókori szerzőkhöz, s a kép teljesebbé tételéhez használjuk fel a rendkívül archaikus vonásokat mutató ó-ír törvénykezés tanulságait. Galliában a lakosságnak két olyan rétege volt, amely hatalommal, befolyással rendelkezett. A druidák a vallási ügyekkel foglalkoztak, az ifjúságot tanították, bíráskodtak. A lovagok elsősorban háborúskodtak. A köznép meglehetősen rossz helyzetben volt: adóival tartotta el az előkelőket, akik szolgaszámba vették őket. Ha a terheket már nem bírta valaki, akkor egy előkelő szolgálatába állt, annak ambactusa lett, ami hasonló függőségi viszonyt jelentett, mint a római clientela. A magyarországi kelta temetők harcos sírjaiban nyilván lovagok nyugszanak. Ez a réteg játszott döntő szerepet a hódításokban, és állig fegyverben szállt még sírba is, mintegy annak jelképeként, hogy élete harcokban telt el. A lovagokkal azonos társadalmi helyzete lehetett a gazdag mellékletekkel eltemetett nőknek, akiknek, a többi kelta területen észleltekhez hasonlóan, szokatlanul nagy megbecsülés járt ki. A kasztszerűen elkülönülő druidák egyébként összkelta intézményét a temetőkben nem tudjuk kimutatni: meglétére azonban közvetett bizonyítékok utalnak. A köznépen belül a sírmellékletek alapján bizonyos differenciálódást feltételezhetünk, persze nem tudjuk, hogy ez mennyiben és hogyan függött össze a már említett clientela-szerű viszonnyal. Lehetséges, hogy a szerényebb mellékletű sírok az iparosréteg, az egészen szegény sírok pedig a szolgák temetkezései voltak. Gazdag, fejedelmi sírokat Magyarországon egyelőre nem ismerünk. Feltehetően a törzsekben a harcos arisztokrata réteg uralkodott, éspedig galliai párhuzamok alapján olyan formában, hogy az előkelők soraiból rendszeres időközönként főnököt vagy királyt, háború idején hadvezért választottak. A kelta társadalom alapegységéről, az apajogú családról, ill. nemzetségről magyarországi vonatkozásban semmit sem mondhatunk, tekintve, hogy a III-II. századi települési formákat nem ismerjük, és az összefüggő nagy temetők nincsenek még publikálva, amelyek lehetőséget nyújtanának arra, hogy a sírok elhelyezkedéséből az egykori élet szervezetét, rendjét kiolvassuk. A társadalom legnagyobb egysége a törzs volt. A magyarországi kelta törzsek tulajdonképpen kivétel nélkül nagyobb népekből, törzsekből szakadtak ki, illetve önállósultak. Belső rendjüket, szervezetüket megőrizve a III. századtól kezdve nagyobb hatalmi csoportosulásokká egyesültek. Lehetséges, hogy ezekben a szövetségekben rokonsági szempontok is szerepet játszottak, gyakorlatilag azonban a legerősebb törzs fennhatóságát ismerték el, s annak a nevét viselték. Ezek a csoportosulások efemer voltuk ellenére is az államszervezet kialakulásának lehetőségét hordozták magukban, de mivel nem jöttek létre olyan típusú központi királyságok, amelyek a kelta törzsek állandó önállósulási törekvéseit legyűrve a társadalom belső szerkezetét is átalakították volna, így a keltaság nagyobb népi egységének ígéretes csírái nem fejlődhettek tovább. A különböző szövetségek a jelek szerint békésen éltek egymás mellett, hadjárataikat más népek ellen vezették, külső ellenség ellen pedig olykor közösen is felléptek, mint például a boiok és a tauriscusok a dákok ellen. Ezek után vizsgáljuk meg a kelta társadalom egyes rétegeinek kultúráját. A törzsi Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 11

12 arisztokráciából származó vezető személyiségekre néhány feltűnően ritkán előforduló fegyver- vagy ékszertípus utal. Csak hadvezéreknek, főnököknek járhatott az anthropomorph (emberalakot utánzó) markolatú tőr (Dinnyés, Kölesd, Andráshida, Szendrő), az egész Kárpát-medencében igen ritka sisak (Magyar Nemzeti Múzeum) és arany nyakperec (Hercegmárok). De a kevésbé díszes bronz torquesek (nyakperecek) száma is azt sejteti, hogy ennek az ékszertípusnak feltétlenül [{14}] társadalmi rangjelző értéke volt. A torques az i. e. II. századtól kezdve mint köznapi viselet fokozatosan megszűnt, és úgy látszik, hogy kultikus szerepet kapott. A római korban azonban a bennszülött nők a nyakperecet újra népi viseletként hordták. A harcossírok mellékletei alapján nem nehéz képet alkotni a kelta fegyverzetről. A támadó fegyverek közül a legfontosabb a vaskard volt, amelynek átlagos hosszúsága 80 centiméter, de akadnak nagy, pallosszerű példányok is. A penge elsősorban vágásra és nem szúrásra szolgált; bronzból vagy vasból készült, gyakran vésett, kalapált vagy plasztikus díszű hüvelyben tartották. Diodórosz szerint a kard a kelták jobb oldalán lógott; így találjuk a sírokban is. A fegyvert vas vagy bronz kardlánccal függesztették az övre, amelybe még vaskést is tűztek. Támadó fegyver volt a lándzsa, melynek hegye leggyakrabban hosszúkás, ovális vagy széles levél alakú, és nyelével együtt olykor a két métert is meghaladta. Ismerünk nyárs formájú hajítódárdákat is, amelyekből kettőthármat vitt a harcos pajzsa mellett. A legfontosabb védőfegyver a pajzs volt, amely tojásdad vagy téglalap alakú volt, hossza 1-1,8 m között ingadozott. Fémből a pajzsot tartó kezet védő pajzsdudor és a díszek készültek, a többi része fából volt, olykor a peremet vasalták. (Hazánkban a ménfőcsanaki pajzsot sikerült rekonstruálni.) A sisak rendkívül ritka; hazánk területéről páncélról (fém vagy bőr) nincs adatunk. A ruházatot Diodórosz leírásának megfelelően kell elképzelnünk: a pompa- és színkedvelő kelták tarka, fibulákkal megtűzött köpenyt és nadrágot (brakes) viseltek. A lábbeli formájáról a cipőedények (Gáva, Kosd) adnak némi felvilágosítást. Férfisírokból gyakran előkerülnek ékszerek is: pl. karperecek. A III-II. században már kocsitemetkezéseket (Arnót, Balsa, Hatvan-Boldog) szórványosan ismerünk a harckocsis harcmodor már divatjamúlt volt: a kelták elsősorban gyalog, az előkelők pedig lovon harcoltak. Pauszaniasz a Balkánra betört kelták kapcsán említi a trimarkisziát: ez a fogalom szó szerint három lovas -t jelent, egy előkelőt és két kísérőjét, akik egyfajta taktikai egységet képeztek. A kelták harcmodora egyéni bátorságukra és kitűnő fegyvereikre épült. Különösebben fegyelmezett harcmodorral nem dicsekedhettek, és La Tène-kori ellenfeleiktől kevéssé tanultak. Mágikus meggondolásokból gyakran anyaszült meztelenül harcoltak, és hírhedt kegyetlenségük is (mint pl. a levágott fejek gyűjtése) vallásos elképzelésekben gyökeredzett. A gazdag kelta nők túlzó pompaszeretetéről a sírleletek is árulkodnak. Ruhájukat gyakran a szükségesnél több fibulával tűzték meg, díszes, néha zománc- vagy kőbetétes bronz övláncokat hordtak, melyeknek vége szabadon csüngött le. Az előkelők csontvázát mindezeken kívül szinte elborítják az ékszerek: karperecek, lábperecek, nyakékek, gyűrűk és néha fülbevalók. A szegények életmódjáról, anyagi helyzetéről igénytelen ékszerek (vasfibulák, egyszerű karperecek) és eszközmellékletek (ollók, kések) árulkodnak. Az i. e. I. században a kelta társadalom szerkezete lényegesen átalakult, ennek Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 12

13 hátterében a gazdasági viszonyok és a történelmi körülmények megváltozása áll. Már a II. század legvégétől kezdve Európa-szerte erődített, magaslati településeket, a latin elnevezés szerint ún. oppidumokat építettek. Általános elterjedésüket kényszerítő körülmények, a római terjeszkedés, germán, dák hódító törekvések tették indokolttá. A városias jellegű településeken új társadalmi rétegek születtek, mindenekelőtt foglalkozás szerint szétvált az iparosréteg, és teljesen elkülönült a földművelőktől. Az I. században a kelták körében általánosan elterjedt a pénzgazdálkodás, és ennek megfelelően önálló kereskedőréteg is jelentkezett. Ez a folyamat olyan vagyonok kialakulását tette lehetővé, amelyek immár nem kizárólag a törzsi arisztokrácián belül halmozódtak fel. Az oppidum-civilizáció a benne lezajló gazdasági változásokon keresztül a kelták nemzetközi összefogásának lehetőségét hordozta magában. Ugyanakkor azonban a hanyatló, de még hatalmon levő törzsi arisztokrácia szélsőségesen szeparatista törekvések érvényesülését segítette elő elkeseredett hatalmi harcaival. Ennek a folyamatnak főbb vonásai a Kárpát-medence területén is felismerhetők. Erre vonatkozóan a boius pénzeken előforduló nevek és a római kori bennszülött személynévanyag az egyik legfontosabb forrásunk. Az indoeurópai népek klasszikus törzsi névadása az ún. kompzíciós névadás volt. A felnőttek, tehát a teljes jogú törzstagok közé bekerülő ifjú olyan összetett nevet kapott, amely társadalmi helyzetére vagy személyes tulajdonságaira utalt. A vezető személyiségek általában ún. deklaratív nevet viseltek. Ha a boius pénzeken előforduló neveket statisztikai módszerekkel vizsgáljuk, azt találjuk, hogy leggyakrabban az egyszerű (ún. egytövű vagy rövidült) nevek (Biatec, Nonnos) fordulnak elő, s elenyészően bevés az összetett nevek száma (Fariarix, Ainorix). A pénzverés tehát nem a régi nemzetségi, hanem az új pénzarisztokrácia kezében volt. A római kori boius személynévanyag azt mutatja, hogy az egyszerű nevek túlsúlyban vannak az összetettekkel szemben, és ez azzal magyarázható, hogy a vázolt társadalmi folyamat következményeként a törzsi keretek bomlásával a korábbi, klasszikus törzsi névadás is egyre inkább értelmét veszítette. A névválasztásban ezután a divat játszotta a legfontosabb szerepet. Így a korábban királyt jelentő rix névkomponens jelentése fokozatosan a német reich (gazdag) melléknév jelentése irányába tolódott el. A boiusok törzsében lezajló bomlási folyamattal függött össze a római foglalás előtti rabszolgatartás is. Valószínű, hogy a római korban felvirágzó villagazdálkodás előzményei az i. e. I. században kialakult nagybirtokrendszerben gyökereztek. A társadalmi változások azonban nemhogy az egész kelta világot, de még hazánk területének népeit tekintve sem voltak teljesen azonos üteműek. Az Északkelet- Dunántúlon, az eraviscusok között az i. e. I. században archaikusabb viszonyok uralkodtak. A pénzeken a törzs neve szerepelt (Ravis alakban), a pénzverési jog tehát (talán központosított formában) a törzsi arisztokrácia kezében lehetett. Még a római korban is közös földtulajdon volt, ugyanis a sírfeliratok tanúsága szerint az eraviscusok az örökösödés fogalmát nem ismerték. A császárkori I-II. századi személynévanyag is a boiokéval ellentétben az összetett nevek fölényét mutatja a rövidült vagy egytövű formákkal szemben. Az oppidum-lakó kelták társadalma a feltárt lakóházak tanúsága szerint kis családokra bomlott. Viseletüket az egykorú sírleletek híján nem ismerjük. Segítségünkre vannak Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 13

14 azonban a római kori bennszülött sírkövek ábrázolásai, amelyek legalábbis a női divatról, sőt a divat változásairól szemléltető képet nyújtanak. A férfilakosság gyorsabban romanizálódott, és a sírköveken rendszerint római ruházatban jelenik meg. A nők konzervatívan őrizték a régi viseletet: ékbe futó, néha fodros szoknyát, kötényt, sajátságos fejfedőket (a Lajta-vidéken felhajtott szélű szőrmekalapot, az eraviscus területen ún. turbánfátyolt) viseltek. Ékszereik karperecek, nyakék vagy torques, fibulák, övek voltak. A magyarországi kelta temetők csontanyagán végzett anthropológiai vizsgálatok eredményei azt az ismert tényt erősítik meg, hogy kelta rassz nem létezett. A hazánkban megtelepedett kelták között magas és alacsony termetű, hosszú és rövid koponyájú típusok egyaránt előfordulnak. A La Tène-kori és a római provinciális művészet szemléletmódja miatt az ábrázolásokat nem vehetjük készpénznek a kelták küllemére vonatkozóan. Nyilvánvalóan túlzás lenne, ha a La Tène-kori maszkmotívumok közös jegyei mögött a kelta tipikus arcvonásait vélnénk felismerni. Talán reális elem lehet azonban egyes boius pénzeken látható férfifejek hátrafésült, egyenes haja: antik forrásokból tudjuk, hogy a kelta férfiak különböző oldatokkal kezelték frizurájukat. A férfiak varkocsviseletére a dunántúli pénzek hátlapján látható copfos lovasok alapján gondolhatunk. A férfiak hordtak bajuszt, szakállt, de voltak, akik borotválták arcukat. (A leletek közt akadnak vasborotvák, szőrcsipeszek.) A nők hajviseletéről a római sírkövek alapján azt mondhatjuk, hogy a lányok a rövid, kétoldalt felkunkorodó, az asszonyok pedig a sima, valószínűleg feltűzött frizurát kedvelték. Egy kihalt nyelv nyomában top A kelta nyelvek az indoeurópai nyelvcsalád nyugati ágába tartoznak, és ezen belül a latin és a germán nyelvekkel állnak közelebbi rokonságban. Az ókori szárazföldi kelta nyelvről nagyon keveset tudunk. Galliában maradt fenn néhány kelta nyelvű felirat, egyébként az ókori írók közléseire, földrajzi és személynevekre kénytelen támaszkodni a kutatás. A szárazföldi kelta nyelveket a keltiber kivételével az ún. p-kelta nyelvek közé sorolják, azaz a brit nyelvekkel (breton, walesi kymro és a kihalt corn) állnak rokonságban. Ezekben a nyelvekben szemben a q-keltával (ír, skót-gael, manx) az indoeurópai labioveláris K hang P-vé változott. Tehát az öt (latin quinque) az írben coic, míg a gallban pempévé változott. A ló (latin equus) gallul epos, a szárazföldi kelták lóval kapcsolatban álló istennőjének neve: Epona. (Pannoniában személynévként előfordul az Epo vagy Eppo.) A helyzetet azonban bonyolítja, hogy a szárazföldi kelta nevek között (így Pannoniában is) nem egy megőrizte a labioveláris K-t (pl. Aquincum). A magyarországi kelta nyelvemlékek közé földrajzi nevek, törzsnevek, személynevek sorolhatók. Ez a forrásanyag bizony rendkívül szegényes, és ma még távol vagyunk attól, hogy a keleti kelták nyelvéről, nyelvjárásairól összefüggő képet alkothassunk, és kijelöljük helyüket a szárazföldi kelta nyelveken belül. Jó néhány magyarországi folyónévben ősi indoeurópai tövek maradtak fenn, melyek eredeti jelentése: víz. Ilyen például a Rába (Arabo), Zala (Sala). Ezek a nevek azonban minden bizonnyal a keltáknál jóval korábban megtelepedett indoeurópai nyelvű Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 14

15 népektől származnak. A magyarországi kelta népek nevei két csoportra oszthatók. Egy részük régi eredetű kelta törzsnév: boii, tectosages, vagy ezek leszármazottja: a belgae-ből belgites lett. A másik csoportba a valószínűleg helyszínen felvett nevek tartoznak. Ezek közül néhány több-kevesebb biztonsággal földrajzi nevekből származtatható. Így a Scardus-hegyből származik a kelta -isc képzővel a scordisci név, talán az Arabo folyónévből az Aravisci vagy Eravisci. Ezekkel szemben a tarsiscus nevet egyesek a latin taurus (bika; gall nyelven tarvos) szóval hozták kapcsolatba, s így totemisztikus gyökerű név volna. A hercuniates nép neve nyilvánvalóan összefügg a Hercynia Silvával. A római kori helynevek között számos kelta eredetű akad. Tipikusan kelta névadást tükröznek a -dunum (jelentése: erődített hely) végződésű nevek: Singidunum (Belgrád), Neviodunum (a Száva és a Dráva között), és a briga (magaslat, erőd) komponenst tartalmazó Brigetio (Ószőny). Ezekben az esetekben kézenfekvő az a feltevés, hogy kelta oppidumról nevezték el az illető római települést. Kelta városképző a -bona is: Arrabona (Győr), Vindobona (Bécs). A Szerémségben előfordul a Bononia név, mely azonos a boiok itáliai központjának, a mai Bologna gall előzményének a nevével. Annamatia (Baracspuszta) Pannoniában népszerűnek mondható személynevekkel függ össze (Adnamata, Annamatus stb.). A fenti, világosnak mondható esetekkel szemben, számos és köztük a legjelentősebb pannoniai városok nevének eredete azonban problematikus. Ez a helyzet, minden korábbi kutatás ellenére is Savariával, Aquincummal, Scarbantiával; értelmezésüket hol a kelta, hol az illyr nyelv alapján kísérelik meg. A Dunántúl északkeleti és északnyugati részén a római feliratok számos kelta személynevet őriztek meg. Ezek kétségkívül az eraviscus és boius törzsek szállásterületén kerülnek elő. A magyarországi népek nyelvére vonatkozóan egyetlen közvetlen adatunk van. Tacitus a Germaniában azt írja, hogy az eraviscusok és az osusok pannoniai nyelvet (lingua Pannonica) beszéltek. Ez a közlés szinte napjainkig félrevezette a kutatást: mert ha az eraviscusok pannon nyelvet beszéltek, akkor illyrek voltak. Viszont az eraviscus személynévanyag nagy többségében kelta, s a deklaratív összetett nevek - melyeknél a megértés szempontja elsődleges szerepet játszott - kétségtelenül amellett szólnak, hogy a törzs keltául beszélt. Tacitus adata nem több, mint néprajzi találgatás, a pannon fogalom pedig se nem népet, se nem nyelvet jelöl, hanem egész egyszerűen Pannonia provincia lakosát, aki éppúgy lehetett kelta, mint illyr. A római kori személynevek alapján tehát az Északkelet- és északnyugat-dunántúlon volt kiterjedtebb kelta nyelvterület. A boiok és az eraviscusok közé az azalusok illyr (pannon) nyelvű népe ékelődött be. Az azalusok és az eraviscusok határán a személynevek illyr-kelta két nyelvű csoportokra utalnak. A scordiscusok a római hódítás kezdetéig oly mértékben keveredtek az illyrekkel, hogy eredeti kelta nyelvüket elvesztették. A Dél-Dunántúl szórványos kelta csoportjai szintén illyr (pannon) befolyás alá kerültek. Északkelet-Magyarország kelta lakossága eldákosodott, és amikor a cotinusok betelepedtek Pannonia területére, dák neveket viseltek. Legtovább, legalábbis az i. sz. II. század utolsó negyedéig a boiok és az eraviscusok használták a kelta nyelvet. top Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 15

16 Házak, falvak, városok A magyarországi kelta települések kutatása nagyon rosszul áll. Mind ez ideig módszeresen egyetlen lelőhelyet sem tártak fel. Az i. e. I. századnál korábbi településekről jóformán semmit sem tudunk: szórványos, nem ellenőrzött leleteket ismerünk, nagyobb összefüggő együtteseket azonban nem. Az i. e. I. században két települési típussal számolhatunk. Korábban is meglevő települési forma folytatódott a falvakban, amelyek terepbejárások, felszíni megfigyelések szerint országszerte előfordulnak. Ezek kis házakból, földbe ásott kunyhókból álló települések voltak. A korszak másik jellemző típusa a magaslati erődített telep, az oppidum volt. Caesar leírása szerint a galliai oppidumok városszerűek voltak, melyeket speciális módon, ún. gall fallal (murus gallicus) erődítettek: a haránt egymásra rakott gerendákból készült vázat kövekkel töltötték ki, a kifelé néző részen pedig száraz falat (habarcs nélkül) raktak. A kelta világ azonban nem volt egységes, és az oppidum fogalmába beleférnek a törzsi menedékhelyek, stratégiai erődök, kultuszközpontok is. A murus gallicus sem terjedt el jelenlegi tudásunk szerint a németországi Manchingnál keletebbre. A nagy csehországi oppidumok száraz kőfalát függőleges cölöpökkel erősítették meg. Hazánkban a kimber betörés és a dák veszély hatására a kelták magaslati, jól védhető helyeket szálltak meg. Rendszerint korábbi földvárakat választottak ki, ahol a tereprendezés és az erődítés jórészt adva volt. Oppidum jellegű lelőhelyek a Dunántúlon: Velemszentvid, Sopron-Várhely (Burgstall), Tihany-Óvár, Regöly, Szalacska, Százhalombatta, Balatonföldvár, Esztergom, Budapest-Gellérthegy stb.; Északkelet-Magyarországon Bükkszentlászló, Szanda-Várhegy stb. Ezek az oppidum-fogalomnak elméletileg megfelelnek, azonban a kutatások hiánya miatt ma még egy sem nevezhető biztosan oppidumnak. Murus gallicusra vagy ennek csehországi változatára egyelőre nincs adatunk. A bükkszentlászlói sánc átvágása azt mutatta, hogy a kelták a kora vaskori kősáncot újították meg. Összefüggő teleprészt a Gellérthegyen tártak föl, azonban mindössze az iparosnegyedet: városias elrendezésnek nyoma sincs, az a tény pedig, hogy a fazekasok a hegy legbiztosabb pontján, az agyaglelőhelyektől távol laktak, a település menedékhely jellegére utal. A hegy lábánál húzódó tabáni telepről veszély idején a lakosság a Gellérthegyre költözött fel. Sajnos, a megmentett leletek alapján a gellérthegyinél jóval jelentősebbnek tűnő szalacskai és velemszentvidi oppidumról egyelőre még ennyit sem mondhatunk. A házformákról a gellérthegyi ásatások és szórványosan feltárt emlékek alapján (Acsa, Iván, Keszthely-Úsztató, Lébény-Magasmart stb.) van fogalmunk. A házak olykor sziklába vájt teraszokra épültek, máskor kissé a földbe voltak süllyesztve. Általában téglalap alakúak, középen helyezkedtek el a nyeregtetőt tartó gerendák vagy cölöpök. Ismerünk gerenda alapozású házakat is, némelyik tornácos közülük. A falakat vagy fából, vagy pedig fonott, sárral betapasztott ágakból készítették. Méretük különböző: gyakoriak a 2-3 x 3-4 m-es alapterületű kis házak, de 15 m hosszú gerendavázas épületre is van példa. Galliai típusú kőházak vagy a sokfelé ismert kő alapozású építmények hazánkban eddig nem kerültek elő. A házakban tűzhelyek (padlóra rakott egyszerű vagy agyagból készült átlyukasztott rostélyú típusok), sütőkemencék, kézimalmok és néha műhelyek maradványait tárták fel. Körülöttük raktárvermek, agyaggödrök voltalj. A szabályosnak nevezhető házak mellett a szegény telepeken az egyszerű kunyhók voltak többségben. Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 16

17 Gazdasági forradalom top Az állatcsont maradványok vizsgálata alapján vadászatra, állattartásra következtethetünk. A gellérthegyi telep állatcsont anyagának feldolgozása azt mutatta, hogy a vadászott állatok aránya (vaddisznó, szarvas, őz, őstulok) más kelta telepekhez képest szokatlanul nagy. Ez nyilván alacsony szintű gazdálkodásra utal, és nem magyarázható pusztán azzal, hogy a kelta arisztokrácia kedvelt időtöltése volt a vadászat. A vadászat késő vaskori hagyományai a római korban továbbéltek: a pannoniai vadászkutyáknak híre volt a birodalomban. A halászeszközöket szigonyok és horgok képviselik. Egyes, az állattartásra vonatkozó adataink az i. e. I. századnál korábbiak. Például a kelta sírokba a korai időktől kezdve némelykor háziasított sertések darabjait, sőt néha teljes állatot tettek. Valószínű, hogy a bátai vadkan ennek a fajtának az ábrázolása. A lótartásra közvetett antik forrásadatok (Pauszaniasz a trimarkisziáról) mellett III-II. századi zablaleletek, lószerszámhoz tartozó karikák utalnak. A fentieken kívül más állatokat ábrázoló bronzszobrocskák (szarvasmarha, kacsa, ló), állatalakos edényfülek (kos, bika) közvetve ugyancsak a helyi állattartás bizonyítékaiként foghatók fel. Az i. e. I. századi helyzetet megint csak a gellérthegy-tabáni telep csontanyagának vizsgálata alapján tudjuk megítélni. Az eraviscusok lovat, sertést, szarvasmarhát, juhot, kutyát és talán szárnyasokat tartottak. A csontokból kiderül, hogy a lovak a kis termetű nyugati típushoz tartoztak, ami azért meglepő, mert az Alföldön a sigynnák a korai vaskor óta nagyobb és erősebb lovakat tenyésztettek, amelyek a jelek szerint európai hírt vívtak ki maguknak. A sertések is a kis termetű, primitív fajtához tartoztak, amelyet nyilván makkoltattak: Pannonia ókori jelzői közt szerepel a makktermő is (glandifera Pannonia). A szarvasmarhák között viszont nagy testű egyedek is előfordultak; talán más vidékről hozott példányokkal javították az állományt az eraviscusok. A magyarországi kelták mezőgazdaságának helyzetét szinte kizárólag i. e. I. századi leletek alapján vázolhatjuk fel. Ekkor a boioknál a föld az arisztokrácia kezében volt, és kialakultak a nagybirtokrendszer körvonalai, míg az eraviscusoknál közös földtulajdonnal kell számolnunk. Az antik források dicsérik a nyugati kelták földművelését. Galliának köszönhette az ókori Európa a kerekes eke és az egyszerű, de igen szellemes szerkezetű aratógép feltalálását is. A mezőgazdasági forradalom hazánk területét sem kerülte ki. A kelták a korábbi primitív faekékre vas ekepapucsot húztak, a földet így sokkal mélyebben tudták megforgatni, és ez a terméshozam emelkedését eredményezte. (Ezekkel az ekékkel azonban csak a laza, homokos, dombvidéki talajokat lehetett gazdaságosan megművelni.) Vassarlókkal és gyakran 80 cm-t is elérő kaszákkal arattak. A terményeket agyaghombárokban vagy vermekben tárolták. A gabonaféléket két - forgó és álló - malomkőből konstruált kézimalommal őrölték meg. Ezzel a szerkezettel viszonylag finom lisztet állítottak elő, ami a kenyér minőségét nagyon megjavította. Nálunk is, éppúgy, mint másutt, a kelták valószínűleg búzát, árpát, rozsot és kölest termeltek. Az eddig elmondottak alapján a magyarországi kelták táplálkozásáról is van némi Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 17

18 fogalmunk: a vadászott és háziasított állatok húsa mellett elsősorban tejterméket, kenyeret fogyasztottak. Tűzhelyeken főztek, a kenyeret boltozatos kemencékben sütötték; ezekkel a műveletekkel álltak kapcsolatban a telepeken előkerülő tűzpiszkáló vasak, nyársak, üsttartó láncok, vödörfogók. A legfontosabb evőeszköz a kés volt, amely szinte minden férfisírban megtalálható. Az előkelők nyilván bort - Pannoniában valószínűleg a római foglalás előtt is termeltek a bennszülöttek szőlőt -, a szegényebbek sört ittak. A kelták sörszerű italának korma vagy kurmi volt a neve: egy Carnuntum környéki római feliraton szerepel a Curmisagius név, ami annyit jelent, hogy mohó a sörivásban. Az illyr-pannon lakosság kölesből főzött sörét sabaiának nevezték. A kelta hódítások sikere, a termelékenyebb mezőgazdaság hátterében a kelta kézművesség valóban korszakos jelentőségű fejlődése húzódik meg. A kelta mesterek érdeme, hogy a vas az élet minden területén nélkülözhetetlen anyag lett, és hogy anyagszerű felhasználását is kialakították. A termékek egyre inkább ipari formát nyertek azáltal, hogy formájuk az egyszerűség és célszerűség szerencsés összekapcsolása nyomán született meg. Ezek az elvek a termékek kézműves szintű sorozatgyártását tették lehetővé. Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy a modern Európa vasiparának alapjait a kelták raktár le. Az i. e. III-II. század gazdag temetői fegyver-, ékszer- és eszközleleteinek nagyobb része hazánk területén készülhetett. A bronz- és vasműves központokról azonban konkrétan semmit sem tudunk, és még az sincs tisztázva, hogy a kora vaskori műhelyek, így elsősorban Velemszentvid, ahol a kelta korban is folyamatos településsel kell számolnunk, milyen szerepet töltöttek be a kelta hatalom legvirágzóbb századaiban. Az i. e. I. századdal megváltozott a helyzet: a fémműves központokat többé-kevésbé ismerjük ebből az időszakból. A magyarországi őskor bányászatáról általában keveset mondhatunk. (Tacitus említi, hogy a cotinusok vasat bányásztak.) A kelta vaseszközök közül egy szalacskai csákány lehetett esetleg bányászszerszám. Hazánk területéről vaskohót nem ismerünk - annál többet Ausztriából, Cseh- és Morvaországból; vassalakot Velemszentviden figyeltek meg, de nem tudni, hogy milyen korú, továbbá a Győr megyei Ivánban feltárt késő kelta házban. Az i. e. I. században a szerszámleletek alapján (kalapácsok, üllők, fogók) Velemszentviden és Szalacskán lehettek a legfontosabb kovácsműhelyek. Lehetséges, hogy ezek a nyersanyagot Magyarországon kívüli bányákból kapták: a nyersvasat ún. kettőspiramis alakú rudakká kovácsolva (ezek mérete cm, súlya pedig 1,5-7,5 kg között mozog) szállították a vaskohóból a műhelyekbe. Ez az eljárás már a korai vaskorban kialakult. Caesar említi, hogy a brit kelták pénzként használtak vasrudakat. Magyarországon 4 darab kettős piramis alakú rúd került elő a Dunából Dunaújvárosnál, kísérő leletek híján azonban nem tudjuk eldönteni, hogy ezek biztosan késő vaskoriak-e. A magyarországi kelta vastárgyak metallográfia) vizsgálata szerint a kohászok és a kovácsok ismerték a különböző széntartalmú acélok tulajdonságait, és a különböző fegyverek, szerszámok funkciójának megfelelően keményebb vagy lágyabb acélfajtát állítottak elő. Az edzést azonban, úgy látszik, nem alkalmazták. A legfontosabb bronzműhelyek is valószínűleg a két említett oppidumban, továbbá talán Regölyön működtek. A szerszámleletek közt találunk bronzöntésnél használt öntőformákat, tégelyeket, kanalakat. Az i. e. I. században minden magyarországi kelta Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 18

19 népcsoport szállásterületén működött pénzverő műhely is. Szalacskán például előkerült egy pénzverde szerszámkészlete. (Sajnos, a második világháború során csaknem a teljes anyag megsemmisült a keszthelyi múzeumban.) A pénzverés úgy történt, hogy a gömb formájú, öntött fémet a rögzített (általában vasba ágyazott) alsó verőtőre helyezték, amelybe az érem egyik oldala volt negatívan belevésve, azután erre erősen ráütötték a felső verőtövet, amelybe az érem másik oldala volt mintázva. A verés mellett azonban olykor öntöttek is pénzt (regölyi öntő forma). A verőtövek vésnökei kitűnő ötvösök lehettek; az ékszerleletek is az aranyművesek széles körű technikai ismereteiről tanúskodnak (filigrán technika, granuláció). A Dunántúlon a kelták megjelenése után terjedt el a fazekaskorong, az Alföld iráni eredetű népe azonban egyes, még további bizonyításra szoruló feltevések szerint esetleg már az i. e. V. században ismerte. Ez az eljárás mérföldkő a fazekasság történetében: a tömegtermelés, a formák egyszerűsödésének és hasonulásának lehetőségét hordozta magában. A Duna-vidéki kelta uralom megszilárdulásának idején fazekasközpontok kialakulásával számolhatunk, amelyek nagy területeket láttak el készítményeikkel. Az edényeken megjelenő pecsétek mesterjegyekkel érnek fel, és ezek nyomán tudjuk, hogy a készítmények kb. 75 km távolságra is eljutottak. Az i. e. I. századból számos kemencét (Békásmegyer stb.) és egy fazekastelepet is ismerünk (Gellérthegy-Tabán). A kemencéket lehetőleg agyaglelőhelyek közelében építették, a Tabánban pl. agyaggödrök egész rendszerét tárták fel. A kemencéket földbe vájták, tüzelőterük kétosztatú volt, és a rostély, amelyre az agyagedényeket helyezték - az elválasztó gerincen nyugodott. A kemence hátsó része körteszerűen le volt kerekítve. Ennek a típusnak az előnyeit a kerámia minőségén kívül az is tanúsítja, hogy a bicsérdi (Baranya) kemence tanúsága szerint Pannoniában még az i. sz. II. században is használták. Az eraviscus műhelyek a római kor első két századában tovább dolgoztak: finom festett és pecsételt díszű kerámiát állítottak elő. Az őskorban hatalmas kiterjedésű erdők borították hazánk területét, s Pannoniában az antik szerzők szerint is immanes silvae (hatalmas erdők) voltak. A gellérthegyi kelták tölgyfát használtak építkezéseikhez, a fát vésőkkel, árakkal, fűrészekkel, baltákkal, vaskapcsokkal dolgozták meg. Az ácsmunka fejlettségéről tanúskodnak a gellérthegyi gerendaházak. A bognárok szaktudására néhány bizonytalan La Tène-kori leleten kívül (kocsiabroncsok Balsáról és Hatvan-Boldogról, kocsialkatrészek Arnótról) a római kori kelta lakosság sírkövein ábrázolt két- és négykerekű, kocsik utalnak. A tímárok, szűcsök szerszámai közül kések, bőrtisztító nyeles vaseszközök maradtak fenn. Készítményeik közül több-kevesebb valószínűséggel a bőröveket említjük meg, ill. a Lajta-vidéki nők római kori prémsapkáit. A szövés-fonásra gúla alakú szövőszéknehezékek, a szabásvarrásra ollók utalnak. A kelta kereskedelem megítélése az állandó megtelepedés előtt meglehetősen nehéz. A nem kelta eredetű tárgyak (szobi kantharosz stb.) kapcsán rablásra gyanakodhatunk, a kelta, de semmi esetre sem hazánkban készült darabokat bevándorló hullámok is hozhatták magukkal. Az i. e. III. század közepétől kezdve épültek ki a kereskedelmi kapcsolatok. Ennek a jele például a rákospalotai szkíta (sigynna) sír, amelyből kelta ékszerek is előkerültek. Ez idő tájt a nyugat-dunántúli borostyán utat is újra használni kezdték. Ezen keresztül a borostyán mellett (Regölt', Kosd) a csehországi kelta műhelyek termékei (a Kladno-vidéki szénbányák felső rétegében talált palaszerű szapropelitből Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 19

20 készült karperecek, üvegtárgyak, bronzékszerek) jutottak el hazánkba. A magyarországi kelták nyersanyag-szükségleteiket valószínűleg Csehország és Ausztria területén élő rokonaiktól szerezték be. Az illyrekkel folytatott kereskedelem közvetítői a scordiscusok lehettek. A kapcsolatok beszédes tanúi az ún. asztragaloszos bronzövek. A törzsön belüli kereskedelem jele a már említett pecsételt kerámia elterjedése. A III-II. században a kereskedelem a termékcserén alapult, a helyzet a pénzgazdálkodás megismerése nyomán azonban megváltozott. A kelták rablóhadjárataik, zsoldos szolgálataik során megtanulták a pénz használatát. Nagy Sándor atyjának, Philipposznak a pénzverése világpénzt teremtett. A philippeusok (ezüst 4 drakhmások, előlapjukon Zeusz-fejjel, hátlapjukon lovassal) óriási területen forogtak, és Philipposz halála után is verték őket. I. e. 168-ban a makedón pénzverés a rómaiak pydnai győzelme következtében megszűnt. A pénzhiány pótlására a II. század közepe táján különböző thrák törzsek és a scordiscusok elkezdtek philippeus utánzatokat verni. I. e. 88-ban a scordiscusok veresége után a dunántúli és az északkelet-magyarországi kelta törzsek is egymás után rátértek a pénzverésre. Ekkortól kezdve beszélünk barbár pénzverésről, mivel ezek a népek már nem ismerték az eredeti görög vereteket, hanem csak utánzataikat követték. A 4 drakhmés ezüst mellett az 1 drakhmésnál valamivel kisebb címletű aprópénzt is vertek. Délről észak felé haladva a pénzromlás jelei is felismerhetők: elterjedtek az ólommal vagy bronzzal bélelt ezüstpénzek, sőt áttértek a bronzpénzek verésére is. A görög előképekre visszavezethető pénzek mellett ez idő tájt megjelentek a görög mintákat rómaiakkal összeolvasztó, valószínűleg Pozsony környékén készült boius veretek. Ezeken latin betűs feliratok olvashatók, melyek a Dunántúlon forgó római pénzekkel, a véméndi sírban előkerült i. e. I. századi itáliai (capuai) serpenyővel együtt az erősödő római kapcsolatokat jelzik. Mind a görögöt utánzó, mind a boius típusú verés az i. e. I. század közepe körül szűnt meg a dák hódítások következményeként. Utolsó fellobbanásként az eraviscusok vertek denárutánzatokat i. e. 20 körül, amikor a római pénzforgalom az Északkelet-Dunántúl felé elapadt. A pénzek, elterjedési területüket tekintve, elsősorban törzsi pénzek voltak, tehát a pénzgazdálkodás csak a törzs belkereskedelmére terjedt ki, a külkereskedelem nyilván cserekereskedelem maradt. A pénzgazdálkodás elterjedésével egyidejűleg virágzott fel az oppidum-civilizáció, amely a kapcsolatok nemzetközivé válását eredményezte. Még a szegényesnek mondható gellérthegyi telep is nyugati kelta (festett kerámia), csehországi (grafit; egyesek szerint Passauból származott), itáliai (pénzek, gemma), illyr (amphoragyöngyök, fibulák) kereskedelmi kapcsolatokat mutathat fel. Kelta istenek Az ókorban a kelták híresek voltak rendkívüli vallásosságukról. Az antik írók számos érdekes és jellemző történetet közölnek ennek szemléltetésére. Caesar a galliai háborúkról írott kommentárjaiban kis kelta vallástörténetet is adott római olvasói számára: az egyéb szórványos adatok mellett ez a legfontosabb forrásunk a kelták vallására. Az antik szerzők azonban végső soron nem értették a kelták vallásos Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon Oldal: 20