Főtér Valuch Tibor: Kis magyar retro Egy jelenség társadalmi és tudati háttere... 4 Widemann Krisztina: A holnap tegnapja... 8

Átírás

1 Küszöb Papp András: Visszalépni a folyóba... 3 Főtér Valuch Tibor: Kis magyar retro Egy jelenség társadalmi és tudati háttere... 4 Widemann Krisztina: A holnap tegnapja... 8 Macskakő Ószabó István: Csak neved betûi Fû lenni k. kabai lóránt: csak a fekete van egri csillagok Lackfi János: Mint az ökörhugyozás Esze Dóra: Pain dalszövegek dal nélkül Fecske Csaba: Nagyapó Nagyi Álmos vers Fûszál Kapualj Jelenetek egy színház életéből Beszélgetés Csányi Jánossal, Halász Jánossal és Vidnyánszky Attilával Pusztai Gábor: A szabadító Árkádok Novák Ágnes: Fenntarthatóság vagy bontás 1. Megtarthatók-e a magyarországi lakótelepek? Polyák Levente: Dunaújváros és az osztalgia felületei Lépcsők Mezei Gábor: Volt-e ami nincs Fecske Csaba: Első életem Somos Róbert: Megújuló patrisztika Tóth Judit könyvének margójára Deczki Sarolta: A szem öröme Szabó Zsigmond: A keletkezés ontológiája. A végtelen fenomenológiája Pláza Nagy Tamás: Hol szólt, hol nem szólt Szubjektív debreceni rock and roll-körkép a nyolcvanas évek derekáról Széles Tamás: Gojko Mitic Isten-variációk Philip K. Dick két regényében Toronyszoba Szirák Péter: Örkény-notesz DISPUTA Tartalom

2 E számunk szerzôi: Deczki Sarolta PhD-hallgató, Szeged Esze Dóra író, költő, Budapest Fecske Csaba költő, Miskolc k. kabai lóránt költő, Budapest Lackfi János költő, író, Budapest Lapis József PhD-hallgató, Debrecen Mezei Gábor költő, kritikus, Miskolc Nagy Tamás rockkritikus, Debrecen Novák Ágnes építész, Budapest Ószabó István költő, Debrecen Papp András író, Hajdúszoboszló Polyák Levente városépítész, Budapest Pusztai Gábor irodalomtörténész, Debrecen Somos Róbert filozófus, Pécs Széles Tamás újságíró, Debrecen Szirák Péter irodalomtörténész, Debrecen Ungvári Judit újságíró, Debrecen Valuch Tibor történész, Budapest Debrecen Wiedemann Krisztina újságíró, Debrecen Médiapartnerünk: DISPUTA Debreceni Disputa V. évfolyam, 4. szám, április Megjelenik 1000 példányban Fôszerkesztô: S. Varga Pál Szerkesztôbizottság: Bényi Árpád, Berényi Dénes, Berkesi Sándor, Gáborjáni Szabó Botond, Görömbei András, Hollai Keresztély, Orosz István Szerkesztôk: Berta Erzsébet (Árkádok) Lapis József (Lépcsők, Pláza) Nagy Gábor (Fotó) Papp András (Macskakő) Szénási Miklós (Kapualj) Anyanyelvi lektor: Arany Lajos Kiadja: a Debrecen Önkormányzat Lapkiadó Kft Debrecen, Simonffy u. 2/A, tel.: (52) disputa@deol.hu Felelôs kiadó: Angi János Borító, lapterv: Petromán László Tördelés: Kaméleon Dizájn Kft., tel.: (52) Nyomtatás: Alföldi Nyomda Zrt., 4027 Debrecen, Böszörményi út 6., tel.: (52) ISSN

3 Vannak furcsa helyek, lények s mindenféle holmik Pesten, melyeknek árva költészetéért megfájdul a szívem, egy egész nyomorult, kedves, ápolatlan réteget látok néha, melynek élete, munkája, mulatsága egészen különös, és a leglágyabb ellágyulással, a leggyengébb gyengédséggel tölt el. Minden nap megállok egy percre egy fantasztikus kis bazár előtt fogalmazott Szép Ernő száz évvel ezelőtt a rá oly jellemző érzelmes hangon, mikor leírta a bazár kirakatában látható majdnem hétköznapi, ezért a megszerzés és a birtoklás vágyát is fölébreszteni képes színes kis tárgyakat. Lehetséges-e egy kort tárgyakban elbeszélni? Van-e hozzá elegendő tárgyunk és fogalmunk? Pontos, ám ellentmondást tűrő fogalmazásunk, asszociációs képességünk és nem utolsósorban valós élményünk. S hogy máris pontosítsak: olyan közösségi élményünk, kollektív emlékezetünk, mely nagyjából mindenkinek ugyanazt jelenti, általánosan, s melyre az adott kor egy pontjától a következőig néven nevezhető korszakként gondolhatunk. Ha a megélt idő mindenkinek mást és mást jelent. Ha nemcsak tárgyak vannak, hanem zenék, könyvek, öltözködési sajátosságok, különféle frizurák, eltérő normák és feladatok, ambíciók és szorongások, élési és túlélési stratégiák, építészeti jellegzetességek, bizonyos csoportok bizonyos stílusa bizonyos világrendben, hitben és tévhitben. A visszapillantóknak sokféle szeme van. S nem is csupán egy pillanatuk. Szép Ernő felvételként rögzíti a látottakat, jelen időben, az éppen látható embereivel, a bazárárussal és a bazárból vásárlóval, ezek szociális viszonyaival együtt. A látvány még nem teszi nosztalgikus emlékezővé. Még kell hozzá egy kis idő, azaz jövő, hogy múltja lehessen az önkényes válogatáshoz. Ahhoz, hogy egy múló kort a múló ifjúsággal élményeiben és tárgyaiban hitelesen ábrázoló, generációs alapműnek is nevezhető regényt írhasson. Ez hamarosan be fog következni; a boldog békeidők hangulatát idéző könyvek, mintegy korai retróként összegeznek majd Krúdytól Marcel Proustig. Akkoriban éppúgy megmegújuló stílusa lehetett egy sétapálcának, mint egy házi áldásnak. A fesztiválkor korszerű embere úgy lép vissza a folyóba (amibe, a görögök óta tudjuk, nem lehet), mintha többé kis sem akarna onnan jönni: élvezi a fürdőt. Különösen, ha egészségét és kényelmét szolgálja. Közben kidobál a partra néhány döglött holmit, melybe ügyes dizájnerek, természetesen az immár letisztított formába, új életet lehelnek, vagy ha úgy tetszik, a stílust még nem jelentő divatnak mesterséges légzést adnak legalábbis addig, míg pörög a piac. Az idő csakugyan nem vész el, igaz, retró szempontból nem is egy kimondott ígéret. A retró divatot követni annyi, mint megszüntetve megmaradni; a múló pillanatot hangsúlyozni nosztalgiázva. Jelezve azonosságomat a korral, tudniillik a sajátommal, mely éppen visszamutat: leveszem, tudom, és vágom, mi történik, mi történt. Úgymond a jópofasága menti meg a skizofréniától. Meg az is, hogy átmenetiségében soha nem lehet igazán személyes és mély. Korhangulatot próbál úgy megragadni, hogy az egyes emberek életérzését figyelmen kívül hagyja: elsősorban fogyasztási tárgyakkal végzi el ezt a jelzést és egyszerűsítést, definiál évtizedeket. A csaknem kizárólag a szépre emlékezés műfaja olyan élettelen és személytelen, mint egy kavics, melyet beleejtenek a múlt mélységes mély kútjába: ha elér bennünket a csobbanás keltette hullámgyűrű, emlékeznünk kell. De a múlt, kiváltképpen a sajátunk, sose állóvíz, a személyes emlékezés pedig nem függ elmerülő vagy felbukkanó tárgyaktól. Paradoxon benne az is, hogy a mostaniak a jövő retrósainak a dolgát nehezítik, akik majd a mi korunkból csinálnak divatot valamelyik átmeneti időben, mikor a markáns, az eredeti, a forradalmian új még váratni fog magára. Addig lehet használni, vagyis áruvá tenni lázadó korok szimbólumokká vált relikviáit, az üzlettel üresítve ki annak eredeti tartalmát. A lázadó nonkonformista nem megmenteni és átvenni akar (többnyire), hanem eltörölni (szinte mindent). A retró a hangulatvilág hangulatemberének hangulatterméke. Egy pillanat, vagy egy eseménysor maradéktalan megőrzése Mnémoszüné vize nélkül legalább oly lehetetlen, mint ebből a pillanatból vagy eseménysorból valamit szándékosan elfeledni anélkül, hogy Léthé vizéből innánk. DISPUTA Papp András Visszalépni a folyóba Küszöb

4 Valuch Tibor Kis magyar retro Egy jelenség társadalmi és tudati háttere Az utóbbi időben jelentősen megnőtt az érdeklődés a közelmúlt s ezen belül a Kádárkorszak története, tárgyvilága és szokásai iránt. A jelenség hátterében a divat változása, a nosztalgia, valamint a történeti tudat és a történelmi emlékezet átalakulása húzódik meg. Ha az okokat vizsgáljuk, akkor a legrövidebb választ a divat kapcsán lehet adni. A divat maga az örök változás, azt, hogy éppen mi válik divatos ruhadarabbá, tárggyá, jelenséggé, a közgondolkozás, az értékrendszer és viselkedéskultúra határozza meg. Az 1960-as, 1970-es évek ruhadarabjai, tárgyi eszközei, lakberendezési tárgyai elsősorban a nemzetközi trend hatására váltak divatossá Magyarországon is az elmúlt években. Aki naprakészen követi a fogyasztói társadalom térhódítását, az nyilvánvalóan nem vonhatja ki magát az aktuális divattrendek hatása alól. Természetesen az idősebb generációk tagjai között egyre fontosabb a nosztalgia szerepe is, a mai negyvenesek-ötvenesek a tíz-tizenöt évvel ezelőtti magatartásukkal, gondolkodásukkal ellentétben már nem akarnak mindenáron megszabadulni gyermek- és ifjúkoruk jellegzetes tárgyaitól. Mentalitásukban, gondolkodásukban számos ponton kötődnek ifjúkorukhoz, társadalmi-politikai szocializációjuknak az időszakához. A húszas-harmincas korosztályokban pedig folyamatosan nő a kíváncsiság, szeretnék megtapasztalni és talán megérteni is, milyen volt a két szoba összkomfort, Trabant, hétvégi ház világa. S a példákat még hoszszan lehetne sorolni. Napjaink megváltozott viszonyai között nyilvánvalóan a kereskedelem és a szolgáltatás is gyorsan reagál az igényekre, újjáélesztik és/vagy életben tartják az egykor megbecsült márkákat, fogyasztási cikkeket Tisza Cipő, Traubisoda, Trapper-farmer, Túró Rudi, a retro jegyében sorra nyílnak a specializálódó régiségkereskedések, lakberendezési üzletek, ruházati boltok, éttermek és szórakozóhelyek. A retro tehát elsősorban divat és nosztalgia, ám Magyarországon mindehhez némi politikai, ideológiai tartalom is párosul. Vizsgáljuk meg ennek a jelenségnek a társadalmi hátterét, a történeti tudatot és emlékezetet befolyásoló tartalmát. A rendszerváltozást követő egy-másfél évtizedben elsősorban a közvéleményben, de helyenként a tudományos megközelítésekben is felértékelődött a Kádár-korszak mint a szociális biztonság, az általános, a mindenki számára elérhető jólét, az egyéni és társadalmi gyarapodás, más értelmezésben pedig a polgárosodás, illetve a fogyasztói szocializmus korszaka. A közvélemény megítélésének a változásait az elemzők többsége elsősorban a múlt iránti nosztalgiával magyarázza, ami nemcsak az egyéni, hanem a közösségi élet eseményeit és feltételrendszerét is megszépíti. Ennek is szerepe lehet abban, hogy napjainkban a Kádár-korszak olyan mitizált emlékezetének megerősödését is tapasztalni lehet, amiben már nem a forradalmat leverő, hanem a néppel összekacsintó, az orosz megszállást már-már Bethlen Gábor-i ügyességgel kijátszó Kádár-kép a meghatározó. Példaként elegendő a Kádár-szobor felállításának néhány évvel ezelőtt nyarán felvetett ötletét kísérő vitákra és véleményekre utalni. A közítélet ilyetén alakulásának hátterében véleményünk szerint három tényező húzódik meg: 1) A XX. századi magyar történelemben a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig tartó másfél évtizedre esik az ország civilizációs szintjének, a hétköznapi élet anyagi-technikai feltétel- DISPUTA Főtér 1 Manapság ez elsősorban a baloldali elkötelezettségű szociológusok, történészek és publicisták egyes csoportjaira jellemző, például az Eszmélet című folyóiratra és körére, valamint egyes szociálpolitikával foglalkozó kutatókra. A történészek közül például Földes György képvisel a Kádár-korszakot relatíve felértékelő álláspontot. Lásd Földes György: A Kádár-korszak jellegzetességei In: Mérlegen a XX. századi magyar történelem. Debrecen, 2001, 1956-os Intézet Debreceni Egyetem Történelmi Intézete. (sajtó alatt) Újabban Kopátsy Sándor próbálta meg átértékelni a korszakot. (Kádár és kora, Budapest, 2001, C.E.T. Belvárosi Kiadó 222 oldal). Megállapításai, következtetései erősen vitathatóak. 2 Az eredeti fogalmakat és azok korabeli értelmezését lásd Kemény István, Szelényi Iván, Márkus István, Juhász Pál hetvenes és nyolcvanas években keletkezett írásaiban. A polgárság, polgárosodás fogalom értelmezésének és tartalmának az elmúlt évtizedekben végbement változásait igen alaposan elemezte Csite András: Polgárosodáselméletek és polgárosodás viták című írásában. Budapest, kézirat. 3 Lásd elsősorban Dessewffy Tibor írásait Elkéső kapitalizmus, Gulyásposztmodern, Fogyasztás kísértete In. Uő: Kedélyes labirintus. Budapest, Új Mandátum. 4 Ennek korai megfogalmazását lásd Hankiss Ágnes: Bethlen Gábor adalékok a kötéltánc archetipikus képletéhez. In. Hankiss Ágnes: Kötéltánc. Budapest, 1987, Kn Az eredetileg 1983-ban a Valóság c. folyóiratban közreadott esszé allegorikus történeti megközelítésben értelmezte a Kádár-korszakot, Kádár János szerepét mint az egyetlen lehetséges és eredményes utat és politikusi magatartást. Lényegét tekintve Kopátsy Sándor is hasonló álláspontra helyezkedett. Lásd Kopátsy Sándor: i. m.

5 rendszerének jelentős, a többség számára kézzelfogható mértékű javulása, emelkedése. Ezt a változást akkor és ma is sokan úgy értelmezték/értelmezik, mint a viszonylagos jólét általánossá, pontosabban elérhetővé válásának (kivételes) pillanatát. 2) A rendszerváltozás címszóval jelölt átalakulási folyamat a magyar társadalom nagy többségétől igen nagy áldozatokat követelt, a munkahelyek tömeges elvesztése, a létbizonytalanság megtapasztalása nagy létszámú társadalmi csoportok alapélményévé vált a kilencvenes évek első felében. A megváltozott körülményekhez való alkalmazkodás új szocializációs mechanizmusok elsajátítását is megkövetelte, ami kevesek számára volt mentes a megrázkódtatásoktól. A rendszerváltozás vesztesei nagyipari munkások, alacsony iskolázottságúak, az agrárszféra fizikai foglalkozású alkalmazottainak többsége, a romák, a (kis)- nyugdíjasok számára a kádári konszolidáció időszaka, relatív kiszámíthatóságával, a garantált megélhetési minimum intézményével, az erősen korlátozott szabadságjogok ellenére is, gyakorlatilag természetes és önkéntelen módon értékelődött, illetve értékelődik fel. Kissé sarkítva ebből az aspektusból a Kádár-rendszer már-már ideális gazdasági hatalomként értelmeződik, hiszen annak keretei között mindenki számára biztosított volt a megélhetés minimuma, a szociális és egészségügyi alapellátáshoz való hozzáférés lehetősége, illetve az ügyesebbeknek a korlátozott mértékű anyagi gyarapodás esélye is. 3) A harmadik tényezőjének a jelen viszonyokkal való elégedetlenség tekinthető. Ez nem egyszerűen az éppen hatalmon levő kormányzó garnitúrával és általában a kilencvenes évek politikai elitjével, annak teljesítményével való elégedetlenséget fejezi ki, hanem megkérdőjelezi a rendszerváltozás folyamata által megkövetelt áldozatok értelmét is. Röviden, mi értelme van a változásoknak, ha a társadalom jelentős csoportjai ezzel mindössze a négyévenkénti véleménynyilvánítás lehetőség nyerték meg? Ezért is életveszélyes napjaink kormányzati reform-ügyetlensége és az ellenzék, valódi alternatívát nem kínáló, Kádár-kori nosztalgiára erősen építő minden úgy jó, ahogy van politikája. A tudományos megközelítések jelentős részében még a nyolcvanas években is megfigyelhető volt, hogy a jelenségek magyarázata és értelmezése elvesztette a kellő objektivitást és apologetikussá vált. Ez elsősorban az aktuális ideológiai-politikai elvárásokhoz igazodó szerzőkre volt jellemző. Ugyanakkor az ideológiamentes munkákban a sajtószabadság hiánya gyakorta lehetetlenné tette a dolgok néven nevezését, ami a leíró jellegű kategóriák burjánzásához is vezetett. Az érdemi szempontokat tartalmazó írások kategóriái határozottan különböztek a hivatalosság által használt fogalmaktól, így egy-egy újszerű megközelítés fogalomkészlete gyorsan elterjedt a mozgásterét fokozatosan visszaszerző hazai társadalomtudományban. Ilyen meghatározások voltak többek között a modernizáció, a második gazdaság vagy a polgárosodás. Nem vitatható, hogy ezek tartalma általában jóval közelebb állt a vizsgált társadalmi jelenségek lényegéhez, mint az ideológiai elvárásoknak megfelelő fogalmak. De nem minden esetben voltak alkalmasak arra, hogy a változásokat, a társadalmi folyamatokat univerzális módon magyarázzák. Emellett a magyar közgazdaság-tudománynak, a szociológiának és a történettudománynak azt a feladatot kellett (volna) megoldani, hogy az adott keretek között találjon tényszerű, tudományosan megalapozott magyarázatot a létező szocializmus Kádár-korszakbeli deformációjára. Többek között arra, miként lehetséges, hogy a rendszer hosszabb távon működőképes maradt, hogy az elemi szegénység szintjén történő nivellá-lódás (ami az ötvenes évekre abszolút mértékben jellemző volt) helyett különösen a hetvenesnyolcvanas évek fordulójára jövedelmi különbségek ismét jelentősen megnövekedtek? Ilyen általánosan elfogadott magyarázat volt az a megközelítés, ami a háttérben kizárólagos jelleggel a második gazdaságot látta. Ehhez kapcsolódtak aztán a kispolgárosodási, és a különböző felemás vagy polgárjogok nélküli polgárosodási teóriák. 5 A korabeli összefoglaló munkák közül például ez jellemezte a Balogh Sándor által szerkesztett Magyarország a XX. században című munka Jakab Sándor által jegyzett Társadalom és gazdaság az 1960-as és az 1970-es években c. fejezetét. Budapest, 1986, Kossuth Kiadó, DISPUTA Főtér

6 DISPUTA Főtér Ezek elemzése itt és most nem feladatunk. A gyakran használt gulyáskommunizmus kifejezés pedig nem társadalomtudományi fogalom, hanem elsősorban publicisztikai fordulat, amit a kádári konszolidációra vonatkoztatva, olykor annak szinonimájaként alkalmaztak a kor kremlinológiai irodalmában és a nyugati sajtóban. Ezzel jelölve a kelet-európai átlagtól számos ponton többek között a jobb élelmiszer- és áruellátás eltérő, de a nyugat-európai átlagot el nem érő magyar viszonyokat. A gulyáskommunista időszakra nosztalgiával emlékezők általában megfeledkeznek az életkörülmények javítása érdekében hozott egyéni, családi áldozatokról, a társadalmi devianciák öngyilkosság, alkoholizmus 6 gyorsuló ütemű terjedéséről, az egészségi állapot változásának kedvezőtlen tendenciáiról, arról a frusztrációról, ami az egyes emberek által kitűzött és a rendszer korlátai között megvalósítható életcélok 7 különbségéből eredeztethető. A közelmúlt és napjaink társadalmi és politikai emlékezete elsősorban a látszatokat, illetve az ezeket fenntartó tények máig pozitívan értékelhető vonásait az életfeltételek javulását, a kelet-európai átlagot meghaladó fogyasztási lehetőségeket, a lassú, de biztosnak tűnő boldogulás és gyarapodás emlékképeit idézi. Azok pedig, akik még napjainkban is leragadtak a heves antikommunistázásnál, többnyire saját személyes múltjuk deficitjeit például a kommunista párttagságot igyekszenek túlkompenzálni. A retrojelenség értelmezéséhez fontos az értékrendszer változásainak áttekintése is. A Kádár-korszakban az emberi erőforrások fokozatosan elrejtődtek a pazarló rendszer elől, és rejtett formában hasznosultak. Ez meggyorsította a második gazdaság megerősödését, ami idővel visszahatott a társadalom gondolkodásmódjára és értékrendszerére. Az általános társadalmi vélekedés szerint, ami a magánszférában készült, az csak jobb lehetett az államinál. A hetvenes évektől egyre értékesebbé vált minden, amit nem az állam közreműködésével állítottak elő. A köznyelvben maszeknak (magánszektor = maszek) nevezett áruk és termékek gyakran valóban jobb minőségűek voltak, a maszek éttermekben többnyire valóban jobb volt az étel minősége, udvariasabb a kiszolgálás. Jelentősen nőtt azoknak a presztízse, akik az állami intézményrendszerrel szemben érvényesíteni tudták érdekeiket, akik ki tudták játszani az állami gazdasági szabályokat, akik úgynevezett ügyes emberek voltak. Mindez számos vonatkozásban még ma is követendő magatartásforma, az államot átverni továbbra is bocsánatos bűn. A hetvenes-nyolcvanas évek magyar értékvilágában erősödtek a gazdasághoz, a racionális gazdasági magatartáshoz kötődő értékek, s ennek következtében fokozatosan új gondolkodási, viselkedési módok alakultak ki. Mindezeknek volt egy korlátja: a politikával érintkező értékek és magatartásformák lényegében változatlanok maradtak tapasztalatainak a birtokában a magyar társadalom döntő többsége évtizedeken át az adott lehetőségek között a lehető legjobbnak tartotta azt a politikai-hatalmi rendszert, amelyben élt. Lényegében büszke is volt arra, hogy Magyarország vált a legvidámabb barakká a szovjet zónában. S ha valamitől félt, az elsősorban a rendszer dogmatikus irányú megváltozása volt. A hatvanas évek közepétől kialakult depolitizált, a magánélet háborítatlanságát lassan és folyamatosan felértékelő, formálisan a szocialista hatalmi elvárásokhoz igazodó értékrend a hetvenes évek végéig nem változott jelentősen. Az ideológia kiüresedése, a hatalmi elvárásoktól történő fokozatos elfordulás a nyolcvanas évek elején kezdődött, és az évtized végére vált teljessé. Az adott viszonyok között figyelemre méltó jelenség a magyar társadalom magas fokú individualizációja a nyolcvanas évek elején. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy a csökkenő ideológiai nyomással szemben megerősödött minden olyan érték és magatartásforma, ami az anyagi jóléthez kapcsolódott. A társadalom értékrendjének változását a szocializációs folyamatok is erőteljesen befolyásolták. Ezen a téren is kettősség volt megfigyelhető, a társadalmi intézmények (iskola, tömegkommunikáció, formális társadalmi környezet) és a magánszféra (család, rokonság, barátok, lokalitások) gyak- 6 A XX. század második felében mind az öngyilkossági, mind pedig az alkoholizmussal kapcsolatos mutatók romlottak. Az öngyilkossági arányszám a világ más országaival összehasonlítva 1961 és 1985 között a legmagasabb volt a világon. Ugyancsak kiugróan emelkedett a hatvanas évek közepétől a középkorú férfiak halandósága. A kutatások szerint a háttérben a szabadsághiányos társadalomlélektani helyzetek és a fokozott fizikai-szellemi igénybevétel is megtalálható. Lásd Andorka Rudolf: Deviáns viselkedések Magyarországon. In: Andorka Rudolf: Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek, 1996, Antológiai Kiadó, Hankiss Elemér Manchin Róber Füstös László: Az életcélok szerepe az emberek életében. Budapest, 1980, MTA Szociológiai Kutató Intézete.

7 ran egymás mellett vagy gyakran egymás ellenére is különböző értékrendeket közvetítettek. Például a hivatalos intézmények a hetvenes-nyolcvanas években továbbra is igyekeztek felértékelni az egyenlőséget mint a magyar viszonyokat meghatározó alapértéket; a szocializációs mechanizmusok, noha az egyenlőség eszméjét nem utasították el teljesen, fokozatosan előtérbe állították az egyéni teljesítményhez, a fogyasztáshoz, az anyagi jóléthez kapcsolódó értékeket, ami nyilvánvalóan az egyenlőség ellenében hatott. Ugyanakkor a rendszerváltozás után is igen erős maradt az egyenlőtlenségek elutasítása, a mesterségesen kialakított, látszat-egyenlőség utáni vágyakozás. Ebből következett a kiugró teljesítmények nehézkes elismerése, a gyors vagyonosodás jogszerűségének időnként és esetenként nem teljesen alaptalan megkérdőjelezése, a ha nekem nem megy, neki miért vagy ha nekem nem megy, neki se menjen szemléletmódok népszerűvé válása a tényleges teljesítmények értékelése, a teljesítményelvűség széles körű elfogadása helyett. A kettős, gyakran ellentmondásos értékrend jelenléte az élet minden területén megfigyelhető volt, a viselkedéskultúrában éppúgy, mint a történelmi tudattal kapcsolatos kérdésekben. A kilencvenes években a közgondolkozásban, az értékrendszerben tehát az egyik legnagyobb problémát a társadalmi egyenlőtlenségek elfogadása jelentette. A Kádár-korszakban meglévő és folyamatosan növekvő egyenlőtlenségek valóságát elfedte az egyenlőség propagandája, amiből sok tudati elem tovább öröklődött, másfelől pedig a lehetőségek beszűkülésének, illetve a gazdasági-társadalmi feltételrendszerek megváltozásának a tudomásulvétele is elhúzódó folyamat volt. Mindezek következtében csak lassan vált elfogadottá, hogy az új társadalmi viszonyok újfajta, a korábban megszokottnál nagyobb egyenlőtlenségeket generálnak. Miközben a sikeresség és a gazdagság jelentős társadalmi csoportok életcéljává vált, a valóban sikeres embereket egyfajta irigység övezte/övezi. A sikerhez és az anyagi gyarapodáshoz így szorosan hozzátapadt a tisztességtelenség érzete is. (A nyolcvanaskilencvenes években számos konkrét példa vált közismertté, ami erősítette ezeket a vélekedéseket.) Vagyis az adott körülmények között a társadalom jelentős csoportjai úgy ítélték meg, hogy az érvényesüléshez elengedhetetlen bizonyos szabályok, törvények átlépése, egyes társadalmi normák megsértése. A gazdasági és a társadalmi életben korábbi évtizedek során részlegesen felszámolt polgári magatartásformák újrateremtése és megerősítése hosszú időt igénylő folyamat. A vagyoni és jövedelmi elitbe újonnan és igen gyorsan bekerülők körében pedig kialakult egyfajta kérkedő, magamutogató, közösségi és egyéni kontrollt nem ismerő, széles körű társadalmi visszatetszést keltő újgazdag magatartásforma és értékrend. Mindegy, mi mibe kerül, az a lényeg, hogy a gazdagságom mások számára látható legyen. A Max Weber-i protestáns etika szelleme csak elvétve bukkant fel. A társadalom középső és alsó rétegeinek egyes csoportjaiban ugyanakkor tovább élnek a Kádár-korszak beidegződései. Ezek közé tartozik az állam, az állami intézmények magas fokú elutasítása, az állami és a közösségi szabályok megkerülésére való hajlandóság, a paternalista, gondoskodó, öntevékenységet nem igénylő szociális intézményrendszer utáni vágyakozás. Szakolczai Árpád és Füstös László 1997-es elemzésében úgy találta, hogy a radikális változások ellenére nagyon sok dolog változatlan maradt, elsősorban a mentalitásban, magatartásformákban, az intézmények és az egyes emberek közötti viszonyrendszerben. Amíg a szocialista rendszerhez kötődő ideológiai értékek lényegében elveszítették szerepüket 1989-et követően, addig a privát szférához, az anyagi jóléthez, az érvényesüléshez kapcsolódók továbbra is stabilak maradtak vagy erősödtek. 8 A változások összetettségét jelzi, hogy amíg a kilencvenes évek első felében a társadalmi, gazdasági és politikai szerkezetváltás teljes vagy részleges identitásváltást követelt meg, alkalmanként orientációs válságokat is okozva, addig a kilencvenes évek utolsó harmadában már széles körben terjedtek a megkésett fogyasztói társadalom normái, értékei. A retro napjaink Magyarországán nemcsak divat, nemcsak nosztalgia, hanem a közgondolkozást, az értékrendszert, a viselkedés és a politikai magatartásformákat is befolyásoló tényező. Így a kis magyar retrojelenség megértéséhez, értelmezéséhez az elmúlt húsz-huszonöt év tényeinek és társadalmi folyamatainak ismerete is szervesen hozzátartozik. 8 Szakolczai Árpád Füstös László: Kontinuitás és diszkontinuitás az értékpreferenciákban In: Miszlivetz Ferenc (szerk.:) Közép-európai változások. Budapest, 1998, MTA Szociológiai Intézet Savaria University Press, DISPUTA Főtér

8 DISPUTA Főtér Wiedemann Krisztina A holnap tegnapja Neked jól áll a retro? Szerintem igen. Ez az én stílusom! Igen? És miért a te stílusod? Hát mert ez a divat. A retro nem más, mint diktált divat, egy poén, mely a fiatalok körében a legelterjedtebb, az átlagember számára eszmeiséget nem hordoz, s nem fejez ki semmilyen politikai vagy erkölcsi hozzáállást. A lakberendezésben minthogy először ott jelent meg markáns reakcióként írható le, a kiüresedett, szögletes, hideg, színekben szegény minimálra adott válaszként. Érdekessége, hogy egyszerre több fronton hódított néhány éve a reklámgrafikától kezdve az építészetig, s azóta is tartja magát, sőt, egyesek szerint tobzódik. Látnivaló, hogy a nosztalgiahullám szinte napról napra szedi áldozatait, a fogyasztói társadalom minimális ellenállást tanúsít; gyakorlatilag nincs olyan eleme a bennünket övező tárgyi kultúrának, amit ne befolyásolna kisebb vagy nagyobb mértékben. A férfiakat az autógyárak új modelljeinek régi-új vonalai nyűgözik le, de a legújabb karórák formája és díszítése is arra utal, hogy a divatdiktátorok ezen a fronton is behódoltak a retrohangulatnak. Éttermek, bárok, szórakozóhelyek nyílnak elfeledettnek hitt korok ritmusára komponálva, intézmények és lakásbelsők újulnak meg a letisztultság, az egyszerűség jegyében. A motívumokban gazdag lakberendezési stílus előnye, hogy rendkívül jól kombinálható más irányzatokkal mondják. Ízlés dolga, hogy mit látunk a retro lakásbelsőben, a nyugalom szigetét vagy műanyagok, acélcsövek, virág- és párducminták megrázó összeviszszaságát. A jó design örök A retro előretörése a bútortervezésben a korszellemből is fakad játszanak el a gondolattal manapság designerek és belsőépítészek egyaránt. Annak ellenére, hogy kisebb formai újításokban sohasem szűkölködik a rangos, nemzetközi milánói bútorvásár, a vezető tervezők figyelme a technológiai újításokra összpontosul. A kifinomultság, a minőség ma kelendő, és egyre többek számára megfizethető. Az elvárások magasak, és nem a formai újítások irányába hatnak. Igazi megelégedettséggel az tölti el a vásárlót, ha a szerkezet kecsesebb, a szék vagy az ágy strapabíróbb, a textília nem fakul és nem bolyhosodik. Éppen mentegetőzésnek is hathat, de a designerek gyakran hangoztatják, a jó design örök, rengeteg olyan alkotás született már a különböző bútortörténeti korszakokban, melyek a tökéletesség szimbólumává váltak. Ergonómiai szempontból maradéktalanul kiszolgálják az embert, s még gyönyörködtetnek is. Nem állít ki rossz bizonyítványt korunkról, ha ma is barokk fotelben, Thonet-, Breuer-, Nelson-, Jacobsenvagy Aalto-székeken ülünk. A forma a régi, a technológia viszont új, a bútoripar fejlettségének mai szintjét tükrözi. A formatervezők szerint egyedi és felülmúlhatatlan például a Thonet-szék, melynek első változatát Michael Thonet 1850-ben készítette el egy bécsi kávéháznak. Harmincöt évvel később a hajlítottbútor-technika további tökéletesítése és a forma egyszerűsítése eredményeként, a Thonet-székek már ipari tömegcikként jelentek meg a párizsi világkiállításon. A Thonet-bútortípus a haladást demonstrálta a 19. század második felében, az eklektika stílusforgatagában, abban a korszakban, amikor például hazánkban a tárgyilagosság sem az építészet, sem a bútorművészet területén nem érvényesült. A 20-as évekre Európa meghaladni látszik a szecesszió formanyelvét, lassan-lassan szakít a dekorációval és az ornamentikával, teljes mértékben a funkció és a célszerűség szolgálatába állítja a formatervezést. A hajlított cső felhasználásával gyártott, Magyarországon is forgalmazott (Telmex Zrt.) Wassily nevű karosszéket a magyar származású Breuer Marcell építész 1925-ben tervezi meg. Thonethez hasonlóan Breuer is kísérletezett a szerkezettel, ám jóval hamarabb eljutott a megoldáshoz, mint német kortársa. A szék nyitott felépítésű, és minden nézetből a kocka geometriájához közelít. A krómozott csövek közt natúr bőr feszül, ha beleülünk, kényelmes, és bőrünk a csövekkel nem érintkezik. A huszadik században alkotott több tízezer ülőalkalmatosság közül alig több mint tíz képvisel örök designértéket Breuer remekműve közéjük tartozik. (Érdekes, hogy a kifinomult modernség szimbólumaként a Mephisto című filmben is visszaköszön.) Stílustörténészek szerint a modernizmus már a második világháború előtt teret nyer Európában, ám kibontakozni a kedvezőbb politikai klíma okán csak Amerikában tud, ott, ahol a 40-es, 50-es években a modern bútor megálmodói két gyáros, Herman Miller és Hans Knoll mögött sorakoznak fel. Az európai reakció sem várat magára sokat: Skandinávia a természetes anyagok, Olaszország pedig a színek és a játékosság felé mozdul el. A gyárosok acélt, alumíniumötvözeteket, hajlított

9 furnért, műanyagot, gumit és habszivacsot használnak olcsóságuk, tartósságuk és kombinálhatóságuk miatt. George Nelson Kókuszdió széke (Coconut Chair) mely szintén örök designértéket képvisel műanyag, habszivacs és fém felhasználásával készül a mai napig (forgalmazó: Vitra). Úgy fest, akár egy nyolc részbe vágott kókuszdió egy darabja. Igazi puritán bútor, pillekönnyű, mobil és szilárd nem csoda, hogy a mai modern otthonokban is jelen van. A női divat sem nélkülözheti Retrofronton vizsgálódva bátran leszögezhetjük, hogy a nők helyzete kivételes, hisz a változó igényekre a leggyorsabban, úgy tűnik, a divatcégek és a női ruhákkal foglalkozó kereskedők reagáltak. (A retro lelkes férfirajongói néhány virágmintás és csíkos inget leszámítva maximum a bársony és kordbársony zakók közül válogathatnak.) Nem mellékes az sem, hogy a retro legmarkánsabb vonulata, az ötvenes-hatvanas éveket megidéző trend a nőiesség diadalát hirdeti, fűzőt, fodrot, csipkét, kombinépántos ruhát. A hollywoodi sztárok és a konformista ötvenes évek háziasszonyainak tipikus viseletére hajaznak a régi, apró gyöngyökből fűzött klipszek, a finom, puha, esetenként flitterrel gazdagon díszített retikülök, a szőrmedíszítés, vagy a boa, a derékba szabott glamour estélyi ruhák, a nőies, vállakat kiemelő, gyakran raglán szabású blúzok, méretes gallérok, bő, derekat hangsúlyozó szoknyák gondoljunk Audrey Hepburnre és a Julianne Moore által megformált karakterre a Távol a mennyországtól (Far From Heaven) című filmben! Persze, itt sem egyszerű reprodukcióról van szó, sokkal inkább arról, hogy miként kelthetők új környezetben új életre a már oly jól ismert stílusjegyek, jellegzetességek. Stílustörténészek is rendre visszhangozzák, soha nem látott retrolázban ég a világ tehetősebbik fele, a kavalkádot csak fokozza, hogy nincs olyan évtized az 1920-as évektől a nyolcvanasokig terjedően, mely valamilyen formában ne köszönne vissza a trendi nő megjelenésében. Hol F. Scott Fitzgerald (A nagy Gatsby) kecses nőideáljai látszanak megelevenedni a semleges, szürke vagy krémszínű anyagokból, például selymekből szabott, laza, csapott vállú, hímzéssel vagy csipkével díszített ruhakölteményekben, hol a Marilyn Monroe nevével rokonítható, szűk, magas fényű szatén ruhák kelnek új életre. Huszonöt éves kor alatt a csőnadrág hódít farmer anyagból, huszonöt év felett inkább a hatvanas évek mod divatjának örökén kiteljesedő retro a mini ruhákkal, a színes harisnyákkal és a magasszárú csizmákkal, a feltűnő kiegészítők arzenáljáról, kalapokról, táskákról, kendőkről és ékszerekről nem is beszélve. Federico Fellini Az édes élet (La dolce vita) című filmjének zenéje idézte meg a hatva- DISPUTA Főtér

10 DISPUTA Főtér 10 nas évek hangulatát Náray Tamás divattervező 2007-es tavaszi-nyári kollekciójának debreceni bemutatóján, a műsor utolsó harmadában. A közismert szerzemény tökéletes felvezetésnek bizonyult a retromegoldásokat mutató darabokhoz. A pötytyös, fodros, libbenős ruhák szinte életre keltek, a geometrikus minták mozgalmassá, vibrálóvá tették az egyszerű, gyakorta melleket hangsúlyozó szabásvonalat. A kép a kiegészítőkkel lett teljes, a pici kemény bőrből készült táskákkal és a feltűnő divatékszerekkel. Könnyedség és nagyvárosi elegancia, nőiesen lágy vonalvezetés jellemezte a kilencvennyolc darabból álló Náray-gyűjteményt, a retrós elemek tökéletesen simultak bele a kollekció egészébe. Náray Tamás szerint a retro a divattervezés abc-je, egyfajta flashback annyiban, hogy az alkotó bizonyos formákhoz, anyagokhoz, struktúrákhoz nyúl vissza nem átvesz, hanem átdolgoz és újraértelmez. Persze, nem kötelező a retróból építkezni manapság, én azonban gyakorta kísérletezem, mert izgat, érdekel az, hogy a hajdani struktúrák miként transzformálhatók a mai ember hangulataira, öltözködéskultúrájára fedi fel motivációit Náray. Kiss Erzsébet divattervező Náray Tamást erősíti, amikor azt mondja, hogy a retro a divatban egyfajta hozzáállást jelent, viszonyulást valamely letűnt korhoz. A Debreceni Divatiskola igazgatója úgy véli, mostanság leginkább az 50-es, 60-as, 70-es éveket favorizálja a retrohatásokat mutató női divat. E tekintetben nincs lemaradásunk a Nyugathoz mérten. Az immár hét éve látogatható divat- és stílustervező szakon az alapítás óta tantárgyként szerepel a retro tervezés. A hallgatók jellemző motívumokat, formákat gyűjtenek az adott korból, azzal a céllal, hogy később felhasználják új tervezésű munkáik elemeiként. Újat már nem lehet kitalálni sóhajt az igazgató, emiatt mindig vissza kell nyúlnunk valamely korszakhoz, amelynek jellegzetességeit modernebb, szebb, minőségibb darabokon hozzuk vissza, figyelembe véve a mai textil- és színhasználatot. A textilipar egyébként gyorsan reagált a változó igényekre: az utóbbi években nagy a választék az apró mintás, retrós ruhaanyagokból tudatja Kiss Erzsébet, de elárulja azt is, hogy a vizsgára készülő hallgatói jelenleg épp azt elemzik, milyen hatással voltak a női divatra az olyan filmcsillagok, mint Marilyn Monroe, Greta Garbo vagy Marlene Dietrich. A hallgatók körében Audrey Hepburn a favorit, aki egyszerű, finom vonalú öltözékben, lágy, nőies blúzokban és bő, derekat hangsúlyozó tányér szoknyákban tűnt fel a vásznon. Az intézmény művésztanárai között tudhatja Mallár Mónika textil- és öltözéktervező iparművészt, aki 1998-ban egy UNESCO-pályázat révén bekerült a világ első száz fiatal iparművésze közé, három éve pedig ruhaszalont nyitott Nyíregyházán, ahol csak a saját, zsűrizett alkalmi és a legújabb olasz divat irányzatait tükröző hétköznapi női ruháit árulja. Mallár Mónika szerint szinte természetes, hogy a ruhatervezők zöme használja a retrót, leginkább talán saját, jellemző stílusa színesítésére. Szerintem mindannyian önkényesen választunk, azt az elemet értelmezzük újra, amelyik kisebb-nagyobb változtatásokkal, stílustörés nélkül illeszthető saját munkáinkhoz. Különösen érvényes ez azokra, akik már régen dolgoznak ebben a szakmában. Én elsősorban a nőies nőket célzom meg, a klasszikus, de nem konzervatív öltözködés híveit. Az extravagáns felé hajló szabásvonalakat kedvelem, nem használom a testkövető formákat, ám az ellensúlyozás végett nőies díszítéseket alkalmazok. A kiegészítések tekintetében pedig a nem szokványos anyagkombináció híve vagyok, pl. klasszikus anyagokat gyönggyel vagy hímzésekkel dobok fel, nem idegenkedem, mondjuk, a görög motívumok megújításától, ami ismét visszavezet a retróhoz világosít fel Mallár Mónika, egyben tudatja, a divattal együtt neki is folyton meg kell újulnia. Eddig a sima, vastagabb szövetanyagokkal tanult meg bánni, most a legújabb trendhez igazodva a puhább, lágyabb anyagokban rejlő lehetőségeket térképezi fel. Valószínű, hogy a retrohatásoktól sem függetleníti magát, mivel úgy tűnik, az irányzat egy darabig még tartja magát. Felhasznált irodalom Lisa Skolnik: A retro. Építészet és design, Geopen Kiadó, 2006 Kaesz Gyula: Ismerjük meg a bútorstílusokat, Háttér Kiadó, 2002 (A fotók Náray Tamás divattervező bemutatóján készültek)

11 Csak neved betűi Mint infámis régi költő, most úgy fogok írni. Csupa égi, csupa soha és örök lesz ez a versem; mint ilyen, talán az utolsó. Csupa versekből lassan kivesző szó, s csak neved betűi. Az É, a V, az A, miket a fények fénye bont ki, az öröklét egy új élet kezdetére. Az A sötétlik. A V világlik. S neved É-je ragyog, ragyog. Ha utánunk más nem marad majd, csak a csillagok. Fű lenni Fehér a zöldben: szikfolt árnyékom is. Szél fúj köröttem. Voltam por. Porszem. Pihe-pánik, és szél ostromában. Ne szállni fel, csak föl ne, soha. Fű lenni vágytam, s vagyok por, porszem. Fehér szikfolt pora. Ószabó István DISPUTA Macskakő 11

12 k. kabai lóránt egri csillagok megértődnek lassan kényes mozdulatok, kinyílnak tenyér alá szorított szemek. (és a zavarból szorongás lesz, rettegésből reszketés.) van, mi jól takarható, s akad, mi alig rejtendő. fényévekre ostromszándékoktól védem végváram. leányka, zweigelt, medina, bikavér. már nem hangoskodom. néha ugyan hagyom még, hogy észrevegyenek, de már nem vesznek észre. nem engem vesznek észre, nem azt. érzem nyers húsom alatt vergődni ostoba szívem; csak a pánik ránt ki néhány eltévedt pillanatra a tökéletes, már-már túlcsorduló közönyből. s most két kar, talán akaratlanul, de körberajzolsz; akaratosan óvsz nyilvánvaló tévedésektől. néha jót tesz, ha az ember virrasztással edzi szívét. két kényszerbeteg sétálgat megnevezett cél nélkül, a karcos, törtető sötétben. már nem csak mímeljük kertünket. ragyog az ég. DISPUTA Macskakő 12

13 csak a fekete van nincs semmi fekete, mondta a nekem való lány, csak a bodri kutya orra hegye. minden okom megvolt rá, ismételgettem, nincs semmi fekete, hittem neki. újra mondta, ismételtem, elhittem, és boldog voltam. ha eluralkodik a fehérség a nagy mű matériáján, akkor győzött az élet a halál felett, feltámadt királyuk, levegővé vált föld és víz, a hold uralma jött el, megszületett az ő gyermekük a matéria akkorra oly igen megszilárdul, hogy a tűz nem kezdheti ki többé az első mondatig sem jutottunk el, mintha lehetne valaha is rossz a jóból. apály, dagály; a felhők változnak, ritmikus borzalmak, kettős gravitáció, eső, tűz, tűzeső; holdkóros sirámok. már soha nem lesz úgy. elhagytam magam, és elhagytam mást is: valamit ismét elrontottam, amit soha nem lehet már kijavítani. már semmi sem lehet jó, lévén, hogy én nem felejtek, és nincs bocsánat semmire, a bűn az bűn marad. (az egyetlen bosszú és egyetlen bocsánat a felejtés, keverve kínt a vággyal?) ha látja már a művész a tökéletes fehérséget, akkor a bölcsek szerint széjjel kell szaggatni minden könyvet, mivelhogy a könyvek haszontalanná váltak. nagyon szeretlek; nagyon szeretsz. mégsem eléggé. sötét van. DISPUTA Macskakő 13

14 Lackfi János DISPUTA Macskakő 14 Mint az ökörhugyozás Ott bicegtek fölfelé, Stan és Pan, Don Quijote és Sancho Panza. Don Quijote egyébként voltam is a farsangon, a sok béna huszár meg királylány meg bohóc meg törpe között jártam körbe, fejemen alufóliával beragasztott pléhtányér, egyik kezemben valódi középkori alabárd, régen a dédnagyapám várószobájában lógott a falon, ő császári és királyi udvari főorvos volt, előkelő klientúrával, a nagy, keménytáblás könyvben, amit ő írt, s ami az Általános pathologya és orvostan címet viselte, a legizgalmasabb rész csupa rákos beteget mutatott barnás fotókon, bajszos, pipás, kalapos bácsit rinocéroszkarral, kendővel bekötött nénikét elefántlábbal, hatalmas kar és hatalmas láb, a hozzájuk tartozó emberek csak díszítések voltak a felduzzadt végtagok mellett, más ember már régen beledöglött volna, de azok a szívós parasztjai, leélték így az életüket, tette hozzá nagyanyám elismerően. Pajzsomat apám csinálta meg, szabályos kört vágott ki farostlemezből, fafogantyút is szerkesztett rá, és lefújta az egészet kályhaezüsttel, csupa csillogó lett, és ahogy apám fölé hajolt, homályosan visszatükrözte az arcát, vonások nem voltak rajta, kísértetre hasonlított vagy a krimikben csak egy pillanatra látható bezacskózott halottakra. Éjszaka, míg a festék száradt, a műhely beázott, úgyhogy a pajzs felpöndörödött, de így még klasszabb lett, mint a régi római pajzsok, amelyek felvették a test alakját, anyám díszes betűkkel rápingálta, hogy Don Quijote De la Mancha, amit Szilvi néni a farsangi felvonuláskor többedszerre sem tudott leolvasni, Don kuji-micsoda, Kijó-micsoda, nyökögte a mikrofonba a főpajtás, mert csapatünnepélyeken rövid szoknyában, úttörősíppal és úttörőövvel ő szokta mondani, hogy a zászló behozatalára az engedélyt megadom, abba sose tört bele a nyelve, szóval valami középkori lovag, jól van, kisfiam, ügyes vagy. Ott bicegtek fölfelé, a fiú hórihorgas volt, sovány, a haja elöl egyenesre vágva, mint a lovagoknak, apám mesélte gyerekkorából: a fejére tették a legnagyobb cserepet, aztán szépen körbevágták a haját, ilyen bilifeje volt annak a fiúnak is, a szeme körül két nagy barna karika. Az anyja szeme körül is karikák, csámpás volt és kövér, ha- 1 Részlet a Noran Kiadónál Halottnéző címmel megjelenő regényből. talmas szürkés konty, orra alatt bajusz, a lába pedig hasonlított ahhoz a hatalmas elefántlábhoz az orvostani könyvből, bár talán feleakkorára se dagadt, na, majd idővel. A néni csámpázva járt, belekarolt a fiába, cekkert meg nejlonzacskókat cipeltek, a telkük ott volt, egész az utcánk elején. Itt mindenki építkezett, hétköznap délutánonként és főleg hétvégén vonyított a körfűrész, nyikorgott a talicskakerék, és ütemesen mormogott a betonkeverő, mint a Marco Polo filmben a buddhista szerzetesek kórusa. Kopogtak a szekercék, röpdöstek a káromkodások, fogytak a láda sörök, bakancstalpak taposták tele csikkel a cementesen szürkés port mindenfelé. A néni meg a fia telke üres volt, bár egyszer mégis nekilendültek, és megcsinálták a kerítést, a néni ült az összecsukható kisszéken, és türelmesen nézte, ahogy a fia meg egy munkás a betonkeverőt etetik. A híg betonba beágyazták a kerítésoszlopokat, a néni hosszasan mondogatta, hogy most egy kicsit jobbra, most egy kicsit balra, állj el onnan fiam, hadd lássam, nem, megint ferde, mi az istent csinálsz már, a fiú pedig bánatosan, búsképű lovaghoz illően felelgette, hogy igen, mama, meg jól van, mama, csak néha fortyant fel, hogy a büdös szarba, mama, mért mindig engemet tetszik cseszegetni, hát mert te vagy a fiam, kit cseszegessek, talán azt a kurvapecér apádat, megint egy kicsit jobbra, zárta le a vitát az anyuka. Don Quijote és az anyja állítólag egymás idegeire mentek, állandóan marakodtak, mint Bobby meg Fickó, az utcában azt beszélték, hol egyik, hol másik köt ki a diliházban, az orvosok vállukat vonogatják, így teljesen felesleges a kezelés, mihelyt hazakerül valamelyik, behülyítik egymást, és amelyik először mondja fel a szolgálatot, az megy is vissza rögtön, a sárga házi ápolók előre köszönnek, hogy tetszik lenni, ugye-ugye, hazahúz a szívünk, itt bújjon bele a kiskabátkába, szépen megkötjük hátul, nem fog fájni. Az anyuka állítólag folyton beült a fia szobájába, és mindenbe belekötött, hogy áll a szőnyeg csücske, mi ez az alsónadrág a sarokban, nézd meg a pokrócot az ágyadon, már megint hogy áll a csücske, igazítsd meg, nem úgy, sarkosra, mondom, derékszögűre, ez neked derék-

15 szög, látszik, hogy megbuktál matekból, te hígagyú, látszik, hogy nem voltál katona, majd ott megtanultad volna a magyarok istenét, de már akkor is flepnis voltál. A fiú tűri, de közben szépen gyűlik benne a gőz, mint egy kuktafazékban, és kitör belőle sziszegve, vén boszorkány, megmérgezed az életemet, te talán nem a diliházban töltötted a fél életedet, elkergetted az apámat, kizártad a barátnőimet, elrontottad az életemet, megfojtalak, véresre püfölték egymást, mire a szomszédok kihívták a mentőket, lehetett választani, most éppen kit vigyenek be. Mert amikor az egyik vagy a másik benn volt, az otthon maradó normálisan viselkedett, lejárt vásárolni, eljárt munkába, köszönt a házmesternek. Ha az anyukát vitték be, előkerültek a fiú barátai, hébe-hóba sörözni járt velük, néha még női hang is hallatszott a lakásból. Ha leállt pletykálni egyik-másik lakóval, nem szabadott hagyni, hogy egy témába belehergelje magát, mondjuk szóba jött, hogy a vendéglősök micsoda felárral dolgoznak, háromszorosáért adják tovább a sört, a szendvicset, a vonaton az utasellátók még szemérmetlenebbek, és az állottat is eladják, a zöld párizsit meg a száraz zsemlét, míg más tisztességesen dolgozik, ez nem igazság, hol van itt az igazság, tette fel a kérdést a fiú, és ha a másik nem köszönt el idejében, tovább folytatta, ugyanazokat a mondatokat ismételte egyre hangosabban, szájából egyre nagyobb csöppek fröcsögtek, egyre közelebb a beszélgetőtárs arcához, aki kénytelen volt hátrálni, aztán hirtelen lecsillapodott egy kicsit, és ha az illető olyan tutyimutyi volt, hogy még ekkor sem köszönt el, akkor heherészni kezdett, persze, az igazság, ugye, ez aztán az igazság, szóval maga szerint ez igazság, hehe, és aki még ekkor sem köszönt el, az okvetlenül bemenekült a lakásába, mikor a fiú üvölteni kezdett, hogy de én megetetném velük a zöld húst meg a száraz zsemlét, lenyomnám a torkukon, ha megfulladnának is, a kurvannyukat, azt hiszik, bármit megcsinálhatnak a tisztességes emberrel, másfél deci bort adnak kettő áráért, a maradékot meg összeöntik és berúgnak! Mikor egyedül maradt a lépcsőházban, egy ideig még hasonlókat üvöltözött, a házbeli kisgyerekek vigyorogva hallgatták a rácson át, míg a szüleik nem jöttek, mars onnan, elég legyen, és be nem csukódtak az előszobaablakok. Az orvosok meg a család is próbálták szétválasztani őket. Egyik nagynéni felajánlotta az üdülőjét, lenn a Balatonon, nyár volt, a fiút rábeszélték, menjen le kikapcsolódni kicsit, kell az a nyugalom, kivesz szabadságot, fürdik, napozik, rádiót hallgat, újságot olvas. Anyuka mégis rátalált a nyaralóra, akárhogy titkolóztak, lehet, hogy a fia hívta fel, nem bírta már egyedül, nem bírta azt a sok igazságtalanságot, ami a rádióból meg az újságból ömlött, pedig akkoriban a legtöbb minden bele se került a hírekbe, csak az emberek suttogták tovább egymás között. Megjött hát az anyuka, kedvesen viselkedett a szomszédokkal, akik örültek, hogy megismerhetik a kedves fiatalember kedves édesanyját, és aztán anyuka leült a kisszékre, és irányítgatott, hogy ott, azon az ágon egészen feketék vannak, nem, kicsit lejjebb, ne félj, elbír, nyúlj ki érte, nem az, a másik, a fiú pedig engedelmesen szedte a cseresznyét a fán. Aztán egyik este megint kiborult a bili, a fiú üvöltözött az anyjával, az meg vele, muszáj mindig engem szekíroznod, igen, mert te vagy egy hülye élhetetlen, nem a világgal van baj, hanem itt benn, a koponyádban, és Don Quijote széttört egy sörösüveget, felvágta vele az ereit, a szomszédok pedig leesett állal nézték ezt a kedves családot, ahogyan a mentő szirénázva eltűnt a kanyarban. A ferde kerítésoszlopok aztán ott álltak drótháló nélkül, a betonjuk is felrepedezett, mert senki nem locsolta, bárki bemehetett a telekre, igaz, kóbor kutyákon kívül minek ment volna, nem volt ott semmi, csak pár csenevész fenyő meg a kötésig érő gaz, időnként megjelentek ők ketten, a fiú kaszált, az anyja meg utasítgatta a kisszékről, a szendvicsüket is együtt ették meg egy-egy kisszéken ülve, biztos nem vendéglátós szendvics volt, maguk kenhették, mert úgy friss és sokkal olcsóbb, gyalázat, hogy egyesek hülyére keresik magukat minden munka nélkül, és ezeket hívják normálisnak, aki meg nem bír beletörődni, arra rásütik, hogy idióta, sokkolják és gyógyszerekkel etetik, hogy impotens legyen, hogy inkább ne is szaporodhasson tovább a fajtája a világon, maradjon a sok bamba barom, aki mindenbe beletörődik, és semmiért nem mer szólni, akár a vágóhídra is kiterelhetik, és egyenként leölhetik őket, egyél inkább, édes fiam, jössz már megint a hülyeségeiddel, inkább azt nézd meg, milyen rendet vágtál, olyan, akár az ökörhugyozás. Aztán anya és fia megint nekiláttak az építkezésnek, alapot nem igen vetettek, sietős volt talán, hogy álljon a fal, hogy már lássák, a fiú ott ügyeskedett az állványon, az anyja meg csak szajkózta, ne tégy közé DISPUTA Macskakő 15

16 DISPUTA Macskakő 16 annyi majtert, ne pazalljad, vehetünk újra cementet, mi vagyok én, Krőzus, és a fiú rakta, alig pár négyzetméternyi kis kulipintyó lett, egy réteg élére állított klinkertéglából felhúzva, ablak nem volt rajta, de az utca felé néző oldalon bárki láthatta az építés évét, 1983, jelezték a téglából kirakott, kiugró számok. Minthogy csak a téglasorok tetejét kenték meg habarccsal, át lehetett látni a téglák közt, szép lassan kellett ballagni felfelé, és időnként átvakított a nap, nagyon jó játék, jó lehetett benn aludni a fényrácsos sötétben, hallgatni, ahogy átfütyül a közökön a szél. Rejtély, mit tarthattak odabenn, az is, mit hoztakvittek a nejlonzacskóikban állandóan. Még rejtelmesebb volt a derékig sem érő kis téglaalkotmány, melyen a fiú nyelvét kidugva, napokig dolgozott, még a maltert sem sajnálta ki belőle, nem is lehetett átlátni a falakon. Egy olyan kis szabadtéri oltárféle, mint a templomkertben, az öregasszony és a fia sokszor sötétedésig ott üldögéltek előtte két kisszéken, a nejlonszatyrok, mint kimerült kutyák, a földön hevertek, ők meg csak nézték azt a valamit a sötétben, egyszer én is bemásztam, hogy megnézzem, de éppen ott ültek, az öregasszony rám rikácsolt, kitekerem a nyakad, a fiú meg a kaszát dobta utánam, nagyot zendült a kerítésoszlopon, jól kicsorbulhatott. Nem is mertem később se megnézni, mi lehet az ott, pedig fúrta az oldalam a kíváncsiság, de nappal féltem, hogy elárulna nekik valamelyik szomszéd, este meg hogy a fiú előugrik valamelyik fenyő mögül vagy a felmagzott fűből, és a kaszával szép sorban lenyisszantja a végtagjaimat. Mikor elkezdtem a Kalapos után nyomozni, rögtön gyanús lett a beépítetlen telek, az ablaktalan sufni és a különös oltár. A sufniban tarthatják a fegyvereket, a fülkében a robbanóanyagot, de akkor ez a fiú miért ül ott már órák óta és nézi azt a puskaport, ugyan, mi néznivaló lehet rajta. Don Quijote már egyedül járt ki, azt beszélték, hogy az anyja kórházban fekszik, talán már meg is halt, talán maga a fiú ölte meg az anyját, elvágta a torkát a kenyérvágó késsel, de hiszen akkor már nem mászkálhatna szabadlábon, akkor benne lett volna a Kék Fényben, bár ki tudja, a gyilkosokat el szokták engedni, ha nem beszámíthatók, az is lehet, hogy a Kalapos összeköttetései révén megúszta a börtönt, annak az embernek messzire elér a keze. Az is lehet, hogy feldarabolta az anyját és eltemette, talán valahol a kertben, a levágott fejét bebalzsamozva talán az oltárfülkében őrzi, azzal beszélget, azért ül ott órákig, egész elgémberedik a lábam a bokorban ücsörgéstől, nézi-nézi a halott arcát, látja, mi a francnak kellett játszani a tűzzel, most pofázzon, hogy mit hogyan csináljak, most mondja meg, hogyan vegyek levegőt, mekkorát fingjak, az istállóját, anyuka, most mért nem nagy a szája, látja, egyedül maradtam. Előbb-utóbb mégiscsak odébb kellett állnia, az összehajtogatott kisszéket betette a házba, belakatolta az ajtót, és elindult lefelé az utcán. Utána lopóztam, s csak mikor már egész picire zsugorodott, kisebbre, mint egy múmia, akkor mertem dobogó szívvel beosonni a telekre. Gyufa mindig volt nálam, kellett a foszforos csavarhoz, közelítettem a rácshoz a szálakat, próbáltam ernyőzni őket a tenyeremmel, ki ne aludjanak, de csak az ötödik fényénél sikerült végre kivennem, mi van a rács mögött: egy gázóra és egy villanyóra, mindkettőnek nullán állt a számlálója, nullanulla-nulla-nulla egész nulla-nullán.

17 Pain dalszövegek dal nélkül 2. Én vagyok a fájdalom, ez kicsiny kampánydalom. Nem mintha rá lennék szorulva. Tizennégy ha elmúltál, szárnyam alá elbújtál. Semmi sem új. Bogárkám. Emlékeid kézenfogva, csicseregve, körbe-körbe járnak, s én, a trubadúr, tudom, mikor merről fúj. Esze Dóra Tizennégy ha elmúltál, semmi sem történik veled. Anyád mered, apád hadonász, s ez most van, te azt hiszed. Pedig tizennégy, annyi voltál, addig raktál kőre követ, és. Felállott az építmény. Azóta minden ismétlés. Mozgatom a kezed, és. Én vagyok a fájdalom. Ami előttem, leszarom. Ami mögöttem, felfalom. Minden áldott nappalon. Az éjszakákat ne is firtassuk. Egyik pasi a másiknak kezébe a kilincset. Úgy érzed, jó sokan vannak, mennének, de fennakadnak az úszógumin a hasadon. Én vagyok a fájdalom. Hasadon az úszógumi egyre gömbölyűbb, vastagabb. Benne őrzöd, mint háromdé albumban minden rossz szavad. Ott laknak a pofonok, nyolcadikban ha nyolc után, fekszenek ott holt barátok kicsavart kézzel, csúf-sután. Ott a híd, amelyről STN egyszer, ott az autó, a fehér füst, ott az az izzadt főnökasszony, és Rimbaud holdja, vérezüst. Tizennégy után nincs friss élmény, nincs mese, dráma, költemény. Tizennégy után az jön, mi előtte (tudom, ki látta, ki ölte: én). Tizennégy után csak kiújul, szerezd be addig, drágaságom, minden sebed és bánatod. Láthatod, tartom a hátam. Hegesedik a kisregény. Gyere, meghívlak, igyunk egyet, tizennégy ha elmúltál. Ingyenpia, a cég állja, talán kettő is dukál. Ez a bár az én kis helyem, csecse sziget, couleur locale, s míg hányódsz a hullámokon, minden taréj rólam csacsog. Ez a bár az én kis helyem. Ugye pofás. Douleur locale. DISPUTA Macskakő 17

18 Fecske Csaba Nagyapó nagyapó nagyapó azt mondja hogy itt a tavasz nagy a Duna meg a Tisza nagy a Pó apropó tudjátok hogy hol a Pó hunyorít ránk nagyapó hogyne tudnánk itt van mindjárt a végeden nagyapó nagyapó nagyapó a nagyapó agya ó okossággal van teli ha zokniját nem leli pápaszemét fölteszi tegyük fel hogy fölteszi és zokniját megleli mert mezítláb nem ízlik a reggeli nagyapó nagyapó hunyott szemmel megmondja hogy eső esik vagy a hó nagyapó nagyapó azt mondja hogy lócitrom mit maga után hagy a ló hogyha elég nagy a ló nagy a citrom s az a jó jóllaknak a verebek teli beggyel megírnak egy levelet egyenest a Lóistennek legyen ezután a világ lócitromból ha lehet Nagyi DISPUTA Macskakő 18 nagyi nem járt ránciskolába mint a Dana mamája a dolgozóban ismerte meg nagyapát aki akkor még nem volt nagyapa csak egy idegen fiatal ember nagyi kiskorában kislány volt nem ért földig a lába feküdve áll a fényképész elé teljesen csupaszon kilátszott a feneke meg más is hihihihi

19 Álmos vers nem fér hozzá semmi kétség ránk köszöntött a sötétség alszik már az egész város az álmosság általános elaludt a városháza és a zsúfolt házak száza nem füstölnek a kémények kialszanak mind a fények alszanak a hűvös tények a hímek és a nőstények alszik csöndben a valóság elaludtak mind a rózsák alszik a tűz a parázson alszik a tenger a plázson megalszik a tej a szádban alszik a harcsa a szákban alszik a halk víz a tóban alszik a zab is a lóban a hangod is elhalóban nem játszásiból valóban alszik a dal a madárban görbe ösvény a határban csöpp búzamag a kalászban az ölnivágy a vadászban alszik alszik alszik minden kezed nyoma a kilincsen alszik a kéz a bilincsben ébren immár semmi nincsen elcsendesedett a diszkó makkal álmodik a disznó fújják a kását a népek kiflit álmodnak a pékek a csillagok fényességet itt ér az én versem véget elaludt a rím is csendbe belebúvok hát versembe Fűszál egyszál magában sír a fű elaludt a rét holdsugarak ujján csurog a sötét DISPUTA Macskakő 19

20 Jelenetek egy színház életéből DISPUTA Kapualj 20 Az utóbbi évtizedben nem volt az igazi a Csokonai Színház. Előbb a nagyszínházat lehetett egyre nehezebben komolyan venni, majd az utolsó években már a stúdiószínházba is inkább csak becsületből járt a lassan bármihez egyre készségesebben hozzádörgölőző lélek. (És, hát istenem, ott voltak a színészek. Őket azért szerettük.) Aztán, 2006-ban elkezdett mozgolódni valami. Egy új csapat. A néző meg felébredt már aki még bírt, és volt hozzá kedve, és egyre-másra kifejezetten kellemes, üdítő színházi élményekkel térhetett haza. Aztán jött a hír: április 1-jétől nem dolgozik a színházban Csányi János, a tavaly januárban munkába lépett főigazgató. Nem elsősorban a személyi változás a lényeges ebben az ügyben, hanem az, hogy mostantól ki szavatol Thália biztonságáért. Másképpen fogalmazva: Debrecenben egy év alatt több történt a színjátszás terén, mint előtte nehezen meghatározható, de nem épp rövid ideig. Nem került-e mindez veszélybe? Lapunk többek között erre a kérdésre is választ keresett, amikor megkereste a volt igazgatót, és a főrendező Vidnyánszky Attilát, aki a színház jelenlegi megbízott igazgatója is. A fenntartó, Debrecen város önkormányzata részéről Halász János kulturális ügyekért felelős alpolgármester beszélt a történtekről. Erre a programra tettem fel az életemet Nézzük a tényeket. A színház jelentős kötelezettségvállalás-túllépést produkált a 2006-os évre vonatkozóan. A kötelezettségvállalás-túllépés tudtommal 36,6 millió forint, legalábbis addig, amíg hivatalban voltam, ennyit összesítettek. Ez nem pénzforgalmi hiány. Ez a december 31- én fenálló szállítói tartozások és aláírt szerződések, valamint a fennmaradó költségvetési fedezet különbözete. Valós munkák megrendeléséről van szó, amelyekre december 31-éig kötelezettséget vállaltunk. Ha a gazdasági nyilvántartásunk pontos, akkor ezekre a feladatokra csak a következő gazdasági év elején kellett volna szerződni. Viszont a 2006-os év zárásakor még többmilliós többletbevételről esett szó. Mi történt három hónap alatt? Ezt szeretném én is tudni A többletbevétel igaz. A kötelezettségvállalás-túllépés úgy derült ki, hogy március közepére a gazdálkodásunk elkészítette a múlt évi mérlegbeszámolót. Ez a gazdasági igazgató aláírásával került elém, és egyensúlyt mutatott. Minden információ, amit az elmúlt hónapokban kaptam, minden tájékoztatás a gazdasági csoporttól, amelynek követnie kell, hogy hol tartunk a pénzek felhasználásában, az utolsó pillanatig egyensúlyban lévő 2006-os évet mutatott. Ehhez képest az általam a munkaügy rendbetételével megbízott külső szakértő az aláírás előtt szólt, hogy az elém tett mérlegbeszámoló valószínűleg nem teljes. Azonnal kértem a belső ellenőrt, hogy haladéktalanul végezzenek kontrollellenőrzést. Vagyis az, hogy a beszámoló hamis, a megbízásom alapján derült ki. És nem több hónapos vizsgálattal, hanem egy másfél napos összesíttetéssel. Az elém tett mérlegbeszámolóból több tízmillió forint kötelezettségvállalás feltüntetése hiányzott. Az anyagok a gazdasági csoportunknál rendelkezésre álltak tehát én is szeretném tudni, hogyan történhetett meg mindez. Nem tartotta folyamatos felügyelet alatt a gazdasági osztályt? Folyamatos tájékoztatást kértem és kaptam szóban és írásban is tőlük arról, hogyan állunk ezt az év során havonta figyeltem. Minden más ellenőrzés a fenntartóra, illetve a belső ellenőrzésre tartozik. November elején kértem fel a gazdasági csoportot, hogy decemberre készítsenek előzetes mérleget, éppen azért, hogy tudjam, az év végén meddig és hogyan írhatok alá szerződéseket. December utolsó napjaiban azt a tájékoztatást kaptam a gazdasági vezetőtől, hogy húszmillió forintot még nem használtunk fel és mi azt is lekötöttük. A színház arányosan számolva havonta 100 millió forintot költ. Igazgatóként naponta több száz dokumentumot írtam alá. Természetesen, minden kötelezettséget az igazgató vállal, de azt, hogy a pénzfelhasználásban éppen hol tartunk, a gazdasági vezetőnek kell követnie. A gazdálkodás feladata figyelni, hogy addig költhessünk, amíg a kereteink engedik tájékoztatniuk kell, hogy meddig írhatok alá új kötelezettségeket. A szerződések előkészítését is a munkaügy végzi, melyet szintén a gazdasági vezető felügyel. Ezek szerint rosszul adták meg az alapvető gazdálkodási információkat. De nemcsak erről van szó. Elém tettek egy mérleget,