Berg Judit Lengemesék

Átírás

1 Berg Judit Lengemesék

2 Lengemesék IV. A Nádtengeren télen Berg Judit Illusztrációk Timkó Bíbor Szerkesztette: Szekeres Nikoletta Korrektúra: Lôrinczi Ágnes Borítóterv: Timkó Bíbor és Czeizel Balázs Könyvterv: Czeizel Balázs ISBN Berg Judit Lengemesék A Nádtenger télen Megjelent a Central Médiacsoport Zrt. gondozásában 1037 Budapest, Montevideo u. 9., tel.: Felelôs kiadó: Varga Zoltán Könyvkiadás: Szemere Gabriella Timkó Bíbor illusztrációival Nyomdai kivitelezés: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt., 2016 Felelôs vezetô: Vágó Magdolna Tördelés: abc Felelôs szerkesztô: Zombori Andrea A könyvet, a Lengemesék elôzô köteteivel együtt megrendelheti a könyváruházban

3

4

5 Füttyös Vilkó álmosan, lustán nyújtózkodott a dunyha alatt. Egyetlen porcikája sem kívánkozott ki a meleg takaró alól. Reggel volt, de kint még épp csak világosodott, a szürke, barátságtalan felhôk nem engedték elôbújni a napot. Jó reggelt, Vilkó! Ébresztô! lépett a szobába egy kedves, barna kontyot viselô asszony. Még öt percet hagyj, anya! nyöszörgött Vilkó. Nincs öt perc, kész a reggeli! Mosd meg az arcod hideg vízzel, és öltözz fel gyorsan! 9

6 Minek mossam? Úgy még hidegebb lesz! fintorgott Vilkó. Pedig finom algás bélest sütöttem! folytatta az anyukája, de Vilkó magára húzta a takarót, és csak zöld üstöke kandikált ki alóla. Megígérted Lilének, hogy elkíséred az ôrkunyhóba! Délután hallatszott a paplan alól. Gyékényes Geri és Mocsári Miki játszani hívott! Késôbb. Nagyapót is meg kell látogatnod! Majd. Esett éjjel a hó! Vilkó úgy ugrott ki a dunyha alól, mintha puskából lôtték volna ki. Félrehúzta a függönyt, aztán a szeme elé táruló látványtól egy pillanatra a lélegzetét is visszatartotta. A szigetet, ahol a lengék téli szálláshelye, a nagy fûzfa állt, mindenütt fehér hótakaró borította. Fehér volt a tisztás, a bokrok ágát, a part menti köveket, de még körös-körül a nádas száraz bugáit is hósapka fedte. Egyedül a Locsogó-tó felszíne sötétlett acélszürkén. Miért szürke a tó? hunyorgott Vilkó. Mert még nem fagyott be magyarázta az anyukája. Csak a jégen tud megmaradni a hó. Vilkónak az utóbbi idôben semmihez sem volt kedve, még a lengeifjoncok játékaiba sem állt be, annyira hiányzott neki a barátja, Táltos, aki a többi kecskebékával együtt éppen téli álmát aludta. De most, hogy végre leesett az elsô hó, a napok óta tartó rossz hangulat egy csapásra elpárolgott, és reménykedve gondolt a délelôttre. Alig várta, hogy végre kint lehessen a fûzfa elôtti tisztáson, és jól megdobálja a társait. Nincs is jobb, mint egy kiadós hógolyócsatával indítani a napot! Mire Vilkó felöltözött, a többi lengeifjonc is megjelent a nagy fûzfa legalsó szintjén, az étkezôben. Vilkó anyukája, aki gyakran vállalta magára a közös reggeli készítését, nagy tálakba rendezte a felszeletelt algás bélest. Csuprokban méz és csipkebogyólekvár is került az asztalra, reggeli italként pedig forró kamillateát töltött a bögrékbe. Amint a gyerekek végeztek, leszedték az asztalt, és máris szaladtak a kabátjaikért, hogy mielôbb kiérjenek a hóba. Már a vén fûzfa törzse körül megkezdôdött a csata, és a lesben állók hógolyózáport zúdítottak a frissen kilépôk nyakába. Persze ôket sem kellett félteni, fél perc múlva már repültek is a válaszlövedékek a támadók felé. Csak úgy puffantak a találatok a fiatal lengék hátán, karján, vállán, lábán, hasán és mindenhol, ahol ér. Bár a hógolyócsata íratlan szabályai szerint fejre nem szabad célozni, Tôzeg Tomi egyik irányt tévesztett lövése egyenesen Lile arcába csapódott. Arcra nem ér! prüszkölt a lány, és fintorogva tisztogatta magáról a nyakát és fülét is beborító havat

7 Ezt nézd, Lile! kurjantott Vilkó, és következô lövésével telibe kapta Tôzeg Tomit. Na, megállj! hörgött Tomi, és máris célba vette barátját, de Vilkó háta mögött felbukkant a kis Danka Jani, és cibálni kezdte a kabátját: Fedezékbe, Vilkó! Füttyös Vilkó elhajolt Tôzeg Tomi lövedéke elôl, és futva követte Janit a nagy fûzfa egyik kiugró gyökere mögé. Lile is csatlakozott hozzájuk, így hárman figyelték a csata alakulását a védett helyrôl. Tôzeg Tomi összesúgott Mocsári Mikivel és Gyékényes Gerivel, aztán kiabálva közölték, hogy tíz perc tûzszünetet kérnek. Rendben, tíz perc! egyezett bele Vilkó. Miki, Geri és Tomi azonnal elrohant a fûzfa törzse mögött sora kozó hólapátokért, hogy a fûzfa környékérôl nagy kupacba hordják a havat. Várat építenek! rémült meg Danka Jani. Tíz perc alatt csak egy kis bucka lesz belôle! nevetett Vilkó, de azért gyorsan kitalálta, hogy várakozás közben ôk is gyártsanak hógolyókat. Több fiatal lenge is csatlakozott Tomiékhoz, így a tûzszünet leforgása alatt egész formás hófalat építettek maguk elé. Mások 13

8 hógolyókat gyúrtak, de közben Vilkóék csapata is gyarapodott. Lile barátnôi és Danka Jani barátai is beálltak a gyökér mögé készülôdni, így amikor Tôzeg Tomi elordította magát, hogy letelt a tíz perc, és folytatódhat a küzdelem, két mindenre elszánt csapat állt egymással szemben. Eleinte az elôre elkészített hógolyókkal dobálóztak, de csak ritkán sikerült eltalálniuk egymást, hiszen mindkét csapat fedezékbôl célzott. Most már a barrikád mögül kimerészkedtek a nyílt terepre is, így a csata egyre izgalmasabb lett, aztán amikor Tôzeg Tomi túlságosan közel engedte magához a támadókat, Vilkó odaszaladt hozzá, megragadta a karját, és kijelentette, hogy Tomi mostantól fogoly. Geri és Miki hiába tiltakozott a hófal takarásában, Vilkó Lile segítségével elhurcolta Tomit a gyökér mögé. Foglyot ejteni nem ér! hadonászott Mocsári Miki, de Vilkó visszakiáltott, hogy ordibálás helyett inkább szabadítsa ki Tomit, ha tudja. Miki visszavonult a fedezékbe, megbeszélte csapatával a tennivalókat, hogy késôbb egyszerre rontva elô, hógolyók özönét zúdítsák a gyökerek mögött lapulókra. Vilkóék hiába lôtték ôket, mégsem sikerült megállítaniuk a támadást. Miki és társai sikeresen eljutottak a gyökérhez, Tôzeg Tomit kirángatták a fogságból, sôt Danka Janit is magukkal vitték. Most Vilkóékon volt a sor, hogy elrabolt társuk megmentésére induljanak. Elôször gyúrtak egy nagy kupac hógolyót, hogy legyen mivel lövöldözni, aztán Vilkó javaslatára kétfelôl támadtak. Balról és jobbról is megkerülték a hófalat, így oldalról zúdultak az ellenfélre a golyók, akik a védôfal takarásából kikerülve könnyû célponttá váltak. Danka Jani felismerte, hogy a harc hevében senki sem figyel rá, gyorsan átvetette magát a falon, és visszafutott a gyökérhez. Vilkó is hamarosan kiadta a parancsot a visszavonulásra, így a két kimerült csapat végre szusszanhatott egyet a fedezékek mögött. Közben Rence Ervin, az ôrparancsnok is megjelent a nagy fûzfa bejárata elôtt, és maga elé parancsolta a csata résztvevôit. Nagyon örülök, hogy ilyen jól érzitek magatokat, de elérkezett az ôrjárat ideje, a többiek már rég elindultak. Miki, Geri és Lile a túlparti ôrbódéba megy, Tomi és Borzas Füzi velem jön a forráshoz! Hadd hógolyózzunk még! kérte Danka Jani, de Rence Ervin szigorúan leintette. A zöld hajú csemeték azt csinálnak, amit akarnak, de az ifjoncok velem jönnek. A hógolyózást délután folytathatjátok! Vilkó, ugye legalább te itt maradsz? nyafogott Danka Jani, aki sokkal jobban szerette a nagyok társaságát, mint a vele egykorúakét, de Vilkónak esze ágában sem volt egyedül a kicsik közt maradni. Ha már a kortársai közül csak neki nem barnult be a haja, akkor kihasználja az alkalmat, és amíg a többiek járôröznek, ô meg látogatja Nagyapót! Vilkó nagypapája volt az egyetlen lenge, aki a hideg ellenére sem költözött be a nagy fûzfa mélyén berendezett téli szálláshelyre, hanem egész évben kint lakott a Nádtengeren. Jobban szerette a csendet és a nyugalmat, öregségére nem volt már kedve részt venni a téli nyüzsgésben. Azt sem bánta, ha a házát olykor betemette a hó, csak annyit kért, hogy Vilkó, az unokája idônként látogasson el hozzá. Vilkó pedig ment is szívesen, mert a világon a legjobban Nagyapó kunyhójában szeretett üldögélni a kandalló mellett, miközben az öreg lengével a Nádtenger történetérôl és lakóiról beszélgettek. 15

9 Vilkónak a sûrû nádason kellett keresztülverekednie magát, hogy eljusson Nagyapó házához. Ahogy nádlevélrôl nádlevélre ugrott, a nádszálak megrebbentek, és a bugákon megült hó mind alászállt, így a száguldó lengefiú útját porzó hóesés kísérte egészen a kis házig. A tornácra érve Vilkó mérgesen porolta le magáról a havat. Ki kellene fejlesztenem egy fedett nádsiklót gondolta magában, mert így a Nádtenger összes hava az én nyakamba zúdul! Nem volt ideje töprengeni a találmányon, mert Nagyapó már nyitotta is a kis ház ajtaját, hogy beljebb tessékelje. Fôztem egy kis mézes teát mosolygott az öreg. Ahogy elnézlek, jól fog esni egy meleg ital! Vilkó lehuppant a kandalló mellé, arcát a pattogó fahasábok felé fordította, és élvezte a tûzbôl áradó forróságot. Ezután mesélt Nagyapónak az elsô hóról, a hófehérbe fordult téli világról és a nagy hógolyócsatáról, amit remélhetôleg folytathatnak majd délután. Lám, milyen jó, hogy felkészülve vártuk a telet bólogatott Nagyapó. Ilyenkor már nincs gondunk ételre, tüzelôre, hiszen tele a kamra, és a fát is felhasogattuk. Bezzeg a harácsoknak fôhet a feje! A vadkacsák azt beszélik, hogy szokás szerint alig gyûjtöttek be valamit a télre. Hamar elfogynak majd a tartalékaik. Ha elolvad a hó, könnyebb dolguk lesz vonta meg a vállát Vilkó. Idén kemény telünk lesz! jelentette ki Nagyapó mindentudó hangon. Figyeld meg, kisunokám, néhány héten belül befagy a tó, és tavaszig nem jön enyhülés. A vadkacsák is érzik ám! Amikor megdermed a víztükör, melegebb vidékre vonulnak, akkor aztán magukra maradnak az ôrzôk! Vilkó megértette. A lengék hátas madarai, a nádirigók már az ôsz beálltával melegebb éghajlatra költöznek, és tavaszig vissza sem térnek, így a lengék télen kénytelenek gyalog közlekedni és ôrjáratozni. A tóban élô récék ugyan szívesen a hátukra veszik ôket, de a leghidegebb telek idején ôk is délebbre vonulnak, mivel a befagyott tóban nem találnak táplálékot, és elrejtôzniük sincs hová. Ha a vadkacsák elmennek, a lengéknek nem marad szövetségesük, akitôl vész esetén segítséget kérhetnének. Azért építettük az ôrbódékat és a makkágyúkat, hogy a kacsák nélkül is meg tudjuk védeni a Nádtengert jelentette ki hatá - rozottan Vilkó, majd csillogó szemmel hozzátette, hogy a lengeifjoncok szükség esetén hógolyókkal is szembe tudnak szállni a támadókkal. Nagyapó hümmögve bólogatott. Fiatalabb korában ô is a lenge - ôrök csapatába tartozott, híresen bátor harcos és kiváló rigólovas hírében állt. Számtalanszor összecsapott már a tó túlsó partján élô harácsokkal, sôt egy réges-régi, hosszúra nyúlt télen, a távoli hegyekbôl idetévedt kóbor farkast is sikerült elûzniük a Nád

10 tengertôl. Vilkó jól ismerte a történetet, mégis újra meg újra megkérte Nagyapót, hogy mesélje el. Most viszont nem volt idô a múltidézésre, mert Vilkó szánkózni szeretett volna. A fából tákolt kis járgányt még az édesapja, Füttyös Tóbiás készítette az eltûnése elôtt, és Vilkó pici korától kezdve nagyon vigyázott rá. Tavasztól ôszig a Nagyapó háza mögötti fészerben volt a helye, télen azonban elôkerült, hogy Vilkó kedvére csúsz - kálhasson a domboldalon. Most is szánkóval akart átvágni a tó túlpartjára, az ôrbódékhoz, hogy amikor Lile végez az ôrszol gá - lattal, együtt csúszhassanak a friss havon. Sietve ellapátolta a ház elôl a havat, hogy könnyebben lehessen kint közlekedni, aztán elôvette a fészerbôl a szánkót, megölelte Nagyapót, és elindult, hogy megkeresse Lilét. Az öreg lenge bú - csúzóul két sulyomcipót nyomott a kezébe, hogy legyen mibôl falatozniuk szánkózás közben. Hosszú lett volna az út a domb - oldalig, hiszen Vilkónak a parton szinte az egész tavat meg kellett volna kerülnie, de szerencséjére éppen arra járt két vadkacsa, akik vállalták, hogy hátukra veszik ôt meg a szánkóját, és keresztül - vágnak vele a tavon. Nem sokáig leszünk már itt! hápogták, mi közben gyors láb - tempók kal su han tak a jéghideg vízben. Amint megdermed a tó tük re, mi is útra kelünk. Hová mentek? kér dez te Vilkó. Délre, ahol nem fagy nak be a vizek magyarázták. A jég alól nem tudunk ennivalót szerezni. Ha itt maradnánk, éhen pusztulnánk. A túlparton Vilkó meg kö - szönte a ka csáknak a fuvart, és meg indult felfelé a domb - oldalon az el sô tölgy fa felé, ahová ôsszel az ôrbódét építették. Lile, Gyékényes Geri és Mocsári Miki már messzirôl integetett neki. 18

11 Dögunalom volt az ôrség panaszkodott Geri. Semmi mozgás, semmi élet. Még szerencse, Vilkó, hogy fûthetô leshelyet terveztél, mert legalább fáznunk nem kellett. Hamarosan itt a váltás! örvendezett Mocsári Miki, aki alig várta már, hogy visszatérjenek a nagy fûzfa odvába uzsonnázni. Lile, szánkózol velem egyet? kérdezte Vilkó, mire a lenge - lány lelkes bólogatásba kezdett. Mikit és Gerit jobban érdekelte korgó gyomra, így amint megérkeztek az új ôrök, a két fiú haza - sietett. Vilkó és Lile pedig a szánkó zsinórját fogva a dombtetô felé vette az irányt. Útközben elmajszolták a sulyomcipókat, és elégedetten, teli hassal kapaszkodtak felfelé. Menjünk minél magasabbra! kérte Lile. Nem baj, ha sokáig tart felsétálni, annál tovább tudunk csúszni utána. Vilkó egyetértett. Ô is azt szerette, amikor hosszú percekig siklik a szán, anélkül, hogy megakadna a lejtô alján. Az emelkedô a fákkal és bokrokkal benôtt domboldalra ka pasz - kodott fel, amely elválasztotta a Locsogó-tó partvidékét a túl oldali Csobogó-tótól. A két fiatal lenge kifulladt a szánkóhúzásban, ezért félúton megálltak pihenni. Lile kulacsában maradt még egy kis tea, azt igazságosan elosztották. Amíg Vilkó a lábuk alatt csil - logó tó tükrében gyönyörködött, addig Lile hátrafordult, hogy szemügyre vegye a lábnyomaikat. Milyen vicces látvány mondta nevetve. Felfelé vezetnek csak a nyomok, de vissza nem. Sôt visszafele egyáltalán nem lesznek nyomaink, csak a szántalpak csíkja. Ott is van egy sor lábnyom! mutatott Vilkó a bokrok irányába. Nézzük meg, ki járt erre! lelkesedett Lile, és máris megindult arrafelé. Vilkó a szánkót húzva követte. A bokrok tövében kis, kerek tappan csok és karmos lábujjak nyoma rajzo ló dott ki a hóban. Nyúl vagy ôz? tûnôdött Lile, de Vilkó gondterhelten rázta a fejét. Az ôznek páros a patája, a nyúl lába hosszúkás. Szerintem ez egy patkány! A lábnyomok a tópart felôl érkeztek és a domb - tetô felé vezettek, közel a bokrokhoz, hogy a nyomok gazdája lehetôleg észrevét le nül ha - lad hasson. Vilkó összehúzott szemmel morfondíro - zott. A szomszédos Csobogó-tóban sok vízipatkány él, akik ôsszel egyszer már megpróbálták elfoglalni a Nádtengert. A lengék azóta is aggodalmasan figyelték a két tó közt húzódó dombot, hogy nem érkeznek-e újabb támadók. Nagyapó szerint azért indítottak háborút a patkányok, mert a Csobogó-tóban már túlságosan elszaporodtak, és nem jutott mindenkinek elegendô terület. A fiatal, erôs példányok új, gazdag élôhelyet akartak maguknak. Elképzelhetô volt, hogy a tél beálltával újabb támadásra készülnek, és a sötét éj leple alatt felderítôket küldtek a Locsogó-tó partjára. Lile értetlenül ráncolta a homlokát. Ha ez a patkány a Csobogó-tóból érkezett, akkor a másik irányból kellene jönnie a nyomoknak. Márpedig ez az állat éppen tôlünk indult a Csobogó-tó felé. Lehet, hogy tegnap estefelé ideosont már vélekedett Vilkó. Egész éjjel szaglászott, szimatolt, közben leesett a hó, és így visszafelé láthatóvá váltak a nyomai. Igazad van! bólintott Lile. Ezeket a nyomokat egy hazatérô felderítô hagyta! Azonnal riasztanunk kell Rence Ervint! 20 21