Komplex javaslat a magyar mezőgazdaság és a vidék problémáinak megoldásához

Átírás

1 Komplex javaslat a magyar mezőgazdaság és a vidék problémáinak megoldásához Árpád-kori csatornarendszerek és öntözéses gazdálkodás felújításának terve LÉTESÍTMÉNYTERV Készítette: Takács Károly régész, történész Németh Zoltán műszaki oktató TÓKÖZ Tájgazdálkodási és Örökségvédelmi Alapítvány augusztus

2 Tartalomjegyzék Bevezetés.. 3 Mai helyzetkép 5 Aszály. 5 Belvíz.. 7 Elődeink gazdálkodása 8 Csatornák az Árpád-korban.. 8 Gazdálkodás az Árpád-korban. 9 Tanulságok és javaslatok. 12 Jövedelemszerzés és foglalkoztatás.. 15 Mintaterületek. 17 Közreműködők és támogatók.. 21 Irodalom az Árpád-kori csatornarendszerek ismeretéhez.. 22 Az Árpád-kori vízgazdálkodás felélesztését célzó vízügyi tervek a Rábaközben 23 Általános irodalom. 24 LÉTESÍTMÉNYTERV 2

3 Bevezetés A mai magyar mezőgazdaság közismerten több alapvető problémával küzd, melyek megoldása hosszú idő próbára teszi az agrárium képviselőit és a döntéshozókat egyaránt. Néhány ezek közül: Hazánkban időről-időre visszatérő problémát és nem kalkulálható termelési kockázatot jelent a csapadékhiány, amely a jövőben - a klímaváltozás következtében - még fokozottabban jelentkezhet. Az aszálykárok egyes években felmérhetetlen károkat okoznak a mezőgazdaságban. Ugyancsak földrajzi adottságainkkal függ össze, hogy évről-évre hatalmas térségeket, több millió hektárt veszélyeztet a belvíz. A belvíz miatt a mezőgazdaságban okozott kár és a belvíz elleni védekezés éves átlagban 16 milliárd forintjába kerül az országnak. A mai mezőgazdaság magas termelési költséggel, jelentős anyag-, és energiafelhasználással állít elő a piacokon nehezen értékesíthető terméket. Alacsony tehát a jövedelemszerző képessége, ugyanakkor számottevően növeli az ország energiakitettségét, és importfüggőségét (továbbá sokhelyt szennyezi a környezetet). Mezőgazdaságunk közismert strukturális problémája, hogy egyoldalúan nagyüzemi növénytermesztésre, azon belül a szemtermelésre épít, ezzel szemben más ágazatok, főleg a nagy hagyományokkal rendelkező állattartás háttérbe szorult. Az élelmiszer-feldolgozóipar hiánya külön fejezetet érdemelne. Egy kiemelkedően jó agroökológiai adottságokkal és mezőgazdasági hagyományokkal rendelkező országban az agrárszektor jelenleg nem képes a vidéki népesség túlnyomó részének munkát és megélhetést biztosítani. Hagyományos értelemben ma már nem is beszélhetünk falvakról, hiszen a vidéki települések lakói csak elenyésző mértékben foglalkoznak mezőgazdasággal, jobb esetben az ipari és a szolgáltató szektorban találnak maguknak munkát, rosszabb esetben munka és biztos megélhetés nélkül tengődnek. Magyarország, a magyar mezőgazdaság múltját kutató és vidéken élő, a vidéki életet jól ismerő emberekként úgy érezzük, hogy fel kell hívnunk a figyelmet olyan - széles körben még nem ismert - kutatási eredményekre, amelyek szoros összefüggésben vannak a tárgyalt problémákkal, s talán egyfajta megoldás felé is terelhetik azokat. A Rábaköz területén az utóbbi másfél évtizedben végzett régészeti és történeti kutatásunk során elpusztult Árpád-kori csatornarendszerek maradványaira bukkantunk. Az azóta más térségekben is megkezdett kutatások arra utalnak, hogy LÉTESÍTMÉNYTERV 3

4 az államalapítást követő évszázadokban szervezett vízgazdálkodás folyt Magyarországon. A Kárpát-medence síkságain több százezer kilométer elpusztult, emberkéz alkotta csatornával kell számolnunk. Az összetett működésű csatornahálózatok a korabeli gazdálkodás gerincét alkották: segítségükkel az áradó folyók vizét nagy területen szétvezették és öntözőgazdálkodást (főképpen réteklegelők árasztó öntözését), valamint halastavi gazdálkodást folytattak. Meggyőződésünk, hogy az Árpád-kori gazdálkodási rendszer felújításával és a mai körülményekhez való adaptálásával a fentebb felsorolt problémák mindegyikére választ tudnánk adni. Megszüntethetnénk vagy számottevően csökkenthetnénk a vízhiányból származó károkat és ezzel párhuzamosan hazánkban visszatarthatnánk és hasznosíthatnánk gazdag felszíni vízkészleteinket (gravitációs öntözéssel és vízpótlással). A folyók (árvízi) többletvizének kivezetése és tározása - kellő kiterjedés esetén - lényegesen csökkentené az árvízszinteket, ezáltal tulajdonképpen víztározós árvédekezés valósulna meg. Megszűnne vagy minimálisra csökkenne a belvízprobléma, részben a művelés jellege (mélyterületeken: halastó-gyep), részben pedig a sűrű csatornarendszerek következtében. Az újfajta gazdálkodást alacsony termelési költséggel és alapvetően helyi erőforrásokra támaszkodva lehetne folytatni (fenntartható ökológiai gazdálkodás, tájgazdálkodás). Ebben a rendszerben az egyedüli input a folyókból érkező víz és a benne lebegő tápanyagok, így jelentősebb kiadással csupán a vízpótlás-víztelenítés infrastruktúrájának kiépítése jár. Ezt azonban csak egyszer kell megtenni Ezzel párhuzamosan a jelenlegi egyoldalú magyar agrárstruktúra jelentősen átalakulna, sokrétűbbé, több lábon állóvá válna (pl: akvakultúra, legeltetéses állattartás). Alapvetően fontos, hogy a javasolt gazdálkodási rendszerek kiépítéséhez szükséges vízügyi munkálatokba munka nélkül tengődők tömegét lehetne bevonni, és nem csak közfoglalkoztatás formájában. Az említett vízügyi fejlesztések több százezer fő részére tudnának munkát biztosítani sok éven keresztül. A kiépítést követően pedig állandó feladatot jelentene a vízügyi létesítmények fenntartása, karbantartása. Lényeges szempont továbbá, hogy a munkanélküliek, és a közmunkában foglalkoztatottak egy része munkát találhatna a létrejövő öntöző-, állattartó-, és halgazdaságokban. A tárgyalt gazdálkodási forma jellegéből következően kevéssé gépesíthető, ezáltal nagy az élőmunka igénye. Nem kevésbé fontos, hogy területenként különböző gazdasági lehetőségek nyílnának meg az élelmiszerfeldolgozó iparban is. Mindezek alapján szeretnénk a Tisztelt Döntéshozók figyelmébe ajánlani az alább leírtakat. LÉTESÍTMÉNYTERV 4

5 Mai helyzetkép Aszály Magyarország mezőgazdaságában visszatérő problémát jelent a helyenként katasztrofális csapadékhiány, amely a jövőben - a klímaváltozás következtében - még fokozottabban jelentkezhet. A mezőgazdasági statisztikák szerint az évek mintegy fele száraz vagy aszályos, vagyis nem hull elegendő csapadék a termesztett növények számára. Ennek ellenére a művelt területeknek csupán 1-3%-át öntözzük. Összehasonlításul: Nyugat- és Dél-Európa hozzánk hasonló csapadékviszonyokkal rendelkező országaiban ez az arány 70-80% körül van! Hozzá kell tenni, hogy az öntözővíz túlnyomó részét lassacskán kimerülő ivóvízbázisból (fosszilis energiával) teremtjük elő. A helyzet azért is érthetetlen, mert bár a felszín alatti vizek felhasználása korlátozott, ugyanakkor felszíni vizekben európai nagyhatalom vagyunk. Közismert, hogy évente tengernyi víz folyik át az országon (évi átlagban 130 milliárd köbméter), lényegében mindenféle mezőgazdasági célú hasznosítás nélkül. Az utóbbi években az öntözésre fordítható felszíni vízkészleteknek mindössze (horribile dictu) 0,08-0,1 %-át használtuk fel erre a célra. Ráadásul az országon átfolyó hatalmas víztömeg jószerivel csak kárt okoz, gondoljunk arra, hogy mekkora anyagi áldozatokkal jár évente az árvízvédekezés. A vázolt ellentmondás nem újkeletű, már a honi vízszabályozások kezdetén felbukkant és megoldása azóta foglalkoztatja az illetékes szakembereket. A 19. század második felében mezőgazdászok és vízmérnökök sora mutatott rá az öntözés, elsősorban az Alföld öntözésének fontosságára. Közülük ki kell emelnünk a magyar folyószabályozás és vízgazdálkodás kimagasló egyéniségét, Kvassay Jenőt, aki írásaiban több ízben visszatért az öntözés kérdésére és felhívta a kortársak figyelmét a levonuló árhullámokban rejlő óriási lehetőségekre. Számára a folyószabályozások, ármentesítések és lecsapolások csak az első lépcsőfokot jelentették, amit az eljövendő második etapban a széleskörű vízhasznosításoknak kell követni. A Kvassayt követők közül Bogdánfy Ödön, Sajó Elemér, Trummer Árpád és Korbély József nevét kell megemlíteni. Sajó Elemér 1931-es Emlékirat-ában már egy új kor, a vízhasznosítások korának kezdetét hirdette meg, és lefektette azokat az alapelveket, amelyek révén az Alföld egész területére kiterjedő öntözőrendszerek és tógazdaságok majdan létrehozhatók lesznek. A Kvassay Jenő, Sajó Elemér és mások által megjósolt második etap azonban mindmáig nem vált valóra. Kétségtelen, hogy nagy erőfeszítések történtek ezen a téren és hosszan lehet sorolni az elért eredményeket, főként a harmincas évek derekától az Országos Öntözésügyi Hivatal felállításától kezdve: a tiszafüredi és békésszentandrási öntözőrendszer, a tiszalöki vízlépcső a Keleti-főcsatornával, legutoljára pedig a kiskörei vízlépcső a Nagykunsági-főcsatornával. Ám a nagy felbuzdulásokat rendre visszaesés követte, és az öntözésre berendezett területeken hosszabb-rövidebb idő elteltével szinte mindenütt felhagytak az öntözéssel. A kudarc okai többé-kevésbé mindig ugyanazok voltak, csak a súlypontok változtak. Az okokat két alapvető tényező köré lehet csoportosítani: LÉTESÍTMÉNYTERV 5

6 1. Rossz öntözéstechnika, amely több-kevesebb idő elteltével terméscsökkenéshez vezetett (vagy legalábbis nem javított a várt mértékben a terméseredményeken). Szélsőséges esetben (lásd mindenekelőtt az ötvenes évek gigantomán beruházásait) az öntözések a talaj degradálódását, mocsarasodását, szikesedését idézték elő. Ennek részben ismeret-, illetve tapasztalathiány volt az oka, mivel az öntözéseket nem előzték meg hosszas kísérletezések, amelyek révén meghatározhatók lettek volna egy-egy területen az öntözéses gazdálkodás hosszú távon fenntartható formái. A tapasztalathiány mellett a kudarcban nagy szerepe volt a gondatlanságnak, amely főképp az öntözőművek elhanyagolásában nyilvánult meg. 2. Az öntözéssel járó magas költségek, amelyek egy bizonyos szint fölött gazdaságtalanná tették a beruházást. A ráfizetésessé válásnak számos oka lehetett, amelyek közül csak néhány általunk fontosabbnak tekintett jelenséget emelünk ki. Az öntözőtelepek minden gazdasági racionalitásnak ellentmondó szórtsága: a vizet használó gazdaságok kis szigetekként jelentek meg a nem öntözött területek tengerében. Mindez egyben azt is jelenti, hogy a vízhez való hozzájutás korlátozott volt: számos gazdálkodó nem, vagy csak nagy költséges beruházás révén férhetett hozzá az öntözővízhez. Csapadékos években a növénykultúrák többsége alig vagy egyáltalán nem igényel mesterséges vízpótlást. Ilyenkor az öntözőművek kihasználatlanul hevernek, ami nem csupán meghosszabbítja a beléjük fektetett tőke visszatérülését, hanem további kiadással is jár, hiszen a csatornákat és egyéb műtárgyakat ezen idő alatt is karban kell tartani. Jelentős mértékben megnövelte a költségeket az öntözővíz drágasága, ami elsősorban a mesterséges vízkiemeléssel függött össze. Nem elhanyagolható körülmény, hogy a folyók nyári kis vízmennyisége is az árak növekedése irányában hatott és egyben akadályt gördített a szélesebb körű felhasználás elé. Az elmondottak után nem furcsállhatjuk, hogy az 1960-as évektől kezdve mindinkább előtérbe került a felszín alatti vizek felhasználása. Elterjedtek a fúrt kutakra szerelt esőztető öntözőberendezések, amelyek kevésbé költségesek és lévén, hogy a talajvizet aknázzák ki - mindenütt megvalósíthatók voltak; továbbá ez a megoldás nem igényelte a gazdálkodók olyan fokú együttműködését és alkalmazkodását, mint a felszíni vizekkel való öntözés. Ma már a talaj-, és rétegvizek felhasználása több mint háromszorosát teszi ki a felszíni vizekének. Ugyanakkor nem árt tudni, hogy felszín alatti vízkészleteink a kritikus területeken már a jelenlegi szinten is maximális kihasználtságúak, kiaknázásuk tehát tovább már nem növelhető, sőt, inkább jelentős csökkentésre lesz szükség a jövőben. (A felszín alatti vizek pótlódása rendkívül lassú folyamat.) A talajvizek lesüllyedése a Duna-Tisza közén és a Maros hordalékkúpján már most környezeti katasztrófával, teljes elsivatagosodással fenyeget. LÉTESÍTMÉNYTERV 6

7 Belvíz A magyar mezőgazdaságot sújtó másik nagy probléma paradox módon éppen az időszakonkénti sok víz megjelenése szántóterületeinken. A Kárpát-medence belsejében hatalmas térségeket, több millió hektárnyi területet veszélyeztet visszatérően a belvíz, amelynek elhárítása egyes években hatalmas összegeket emészt fel (elsősorban a szivattyúzási költségek miatt). S ehhez még hozzá kell tennünk a belvíz által a termőterületeken okozott kárt, mely együttvéve éves átlagban eléri a 16 milliárd forintot. A belvízzel fenyegetett termőföldek túlnyomóan olyan alföldi, illetve kisalföldi mélyterületek, amelyek a 19. századi folyószabályozások és vízrendezések előtt állandóan vagy időszakosan vízzel borított területek - tavak, mocsarak, ártéri és láprétek - voltak (lásd a jól ismert pocsolyatérképet ). A helyzet paradox voltát még inkább mutatja, hogy a belvizes mélyterületek jelentős részét az aszály ugyanúgy sújtja, mint a magasabb fekvésű szántókat, sőt, gyakran előfordul, hogy ugyanazt a területet egy éven belül a belvíz és a szárazság egyaránt fenyegeti! Folyamatos problémát jelent ezeken a területeken a belvízelvezető csatornák állapota, illetve fenntartása. Miután gyakran előfordul, hogy több éven keresztül nem jelentkezik a belvízprobléma, ezért az ilyen időszakokban - jó hazai szokás szerint - elhanyagolják az árkok tisztítását, és a műtárgyak karbantartását. Majd a hirtelen újra jelentkező belvíz alkalmával derül csak ki, hogy a rendszer nem működik megfelelően, és óriási károk keletkeznek a mezőgazdasági kultúrákban (sokszor a lakott területeken is). Fontos körülmény, hogy az alföldi és kisalföldi mélyterületeken a talajminőség eredendően gyenge: degradálódott, szikes, homokos, lápos talajokról van szó, amelyeket az intenzív mezőgazdaság (főként a gépesítés és a kemizálás) is jobban sújtott. Ezeken a területeken a művelés fenntartása ésszerűtlen, hiszen nagy erőfeszítések árán, jelentős befektetéssel és termelési kockázattal állítunk elő a világpiacon nehezen értékesíthető vagy éppen eladhatatlan terméket. S akkor még nem is szóltunk arról, hogy művelésük sokkal nagyobb környezeti terheléssel és kockázattal jár, mint a jobb minőségű szántóké. Az elmondottak alapján a következő kérdéseket kell feltennünk: Hogyan hasznosíthatjuk a jövőben a belvíz és az aszály által egyaránt sújtott viszonylag gyengébb minőségű mélyterületeket? Hogyan enyhíthetjük a szárazság és az aszály által okozott károkat a magasabb fekvésű és jobb minőségű szántóterületeinken? Hogyan hasznosíthatjuk hatékonyabban az országunkon átfolyó felszíni vizeket, elsősorban áradó folyóink hatalmas, eddig kihasználatlan víztömegét? LÉTESÍTMÉNYTERV 7

8 Elődeink gazdálkodása Csatornák az Árpád-korban A Rábaköz területén az utóbbi másfél évtizedben végzett régészeti és történeti kutatásunk során elpusztult csatornarendszerek maradványaira bukkantunk. Összetett szerkezetű csatornákból álló sűrű hálózatokat és hozzájuk kapcsolódó halastavak - tulajdonképpen víztározók láncolatát térképeztük és részben tártuk fel (eddig mintegy 100 kutatóárkot ástunk ki és több helyről vettünk fúrásmintát). Az elpusztult vízügyi létesítmények az okleveles adatok, valamint a régészeti és természettudományos vizsgálatok alapján Árpád-kori eredetűek, és a kutatások során lehetővé vált működésük rekonstruálása is. Az Árpád-kori vízügyi rendszer gerincét kettős működésű csatornák képezték, melyek két oldalárokkal ellátott, ún. hármas szerkezetű csatornák voltak. Az objektumok középső medrét kétoldalt töltések zárták közre, ezáltal a környező felszíneknél magasabb szinten is képes volt vizet szállítani, méghozzá sok esetben két irányban is. A kétirányú vízvezetést az tette lehetővé, hogy a töltésezett medrek fenekét közel vízszintesre képezték ki. A hármas szerkezetű csatornák nem csupán az emelkedő víz szállítására, továbbítására voltak alkalmasak, hanem víztelenítésre, lecsapolásra is, mivel a töltésezett medrek feneke minden esetben mélyebben van a környező területek legalacsonyabban fekvő részeinél. A Rábaköz területét sűrűn behálózó vízszállító csatornák segítségével a Rába és a Rábca vizét magas vízálláskor a mélyterületek bármely részére el lehetett juttatni és a megfelelő területrészeken ki tudták árasztani. Feltételezhető, hogy áradások idején ezekben a medrekben folyamatosan áramlott a víz, és folyamatos volt a mélyterületek feltöltése, árasztása is. Azok a területeket, ahova a vizet kiengedték részben halastóként, részben rétekként, legelőkként hasznosították. A vizsgált térségben közel száz Árpád-kori halastó helyét sikerült azonosítani, melyek közül többet egykorú oklevelek is említenek. (Innen a Rábaköz keleti részének Tóköz elnevezése!) A hármas csatornákban töltések között folyó víz első lépésben a szélső medrekbe került, ahonnan azután az öntözendő felületre vagy halastóba jutott. Lecsapoláskor a hármasok szélső medrei gyűjtötték össze két oldalon a vizet, amit a rendszer működtetői meghatározott pontokon a középső mederbe juttattak. A szélső medrek feneke az említett pontok felé egyenletesen lejt. A víz mozgatását és a vízkormányzást fából készült átereszek (fából kivájt csőszerű tárgyak) segítségével végezték. A fő artériákhoz nagy tömegben kapcsolódnak egyszerűbb felépítésű ún. kettős szerkezetű csatornák, melyek a Rábaköz mélyterületein helyenként rendkívül sűrű hálózatokat képeztek. A két párhuzamos mederből és a medrek közé hányt töltésből álló csatornák eltérő nagyságú, általában téglalap vagy keskeny sáv alakú területeket kerítettek. A kettős szerkezetű csatornák funkciója a hármasok középső medréből kapott víz szétterítése, lecsapoláskor pedig ugyanide (a töltésezett medrekbe) való visszajuttatása volt. A két meder közötti töltés sajátos hidrológiai szerepet töltött be: lehetővé tette a kettős csatornák által közrezárt területegységek egymástól független LÉTESÍTMÉNYTERV 8

9 elárasztását és lecsapolását. A körülzárt mezők egyaránt lehettek öntözött rétek, legelők vagy halastavak elkülönített részei. Az Árpád-kori csatornahálózat sűrűségét jól mutatja, hogy az intenzívebben kutatott területeken nem ritkán tízszer-húszszor annyi csatorna került elő a föld alól, mint amennyi ma ugyanott működik. Általános tapasztalatunk egyébként, hogy a századi - többnyire csak belvízlevezetésre szolgáló - csatornákat a még viszonylag épen fennmaradt Árpád-kori medrekbe ásták bele. Az áradó folyók vizének számtalan csatornamederben nagy területen való szabályozott szétvezetésével és részben fűtermő területeken való kiárasztásával, részben pedig halastavak (lényegében víztározók) sokaságába juttatásával nagyfokú vízszint-manipulációra nyílt lehetőség, lényegében víztározós árvédekezés valósult meg. Egyúttal a sűrű csatornahálózat a felesleges, illetve káros (pangó) vizek levezetését és a halastavak lecsapolását is biztosította. Felmerül természetesen a kérdés, hogy a Rábaköz-Hanság vidék mellett másutt is számolnunk kell-e hasonló szerkezetű, pusztult csatornahálózatokkal. A kérdésre eddigi terepi vizsgálataink meglehetősen egyértelmű választ adnak: ugyanis terepi kutatásaink során számos területen (Kalocsai-Sárköz, Kis-Sárrét, Bodrogköz, Alsó- Tisza) figyeltünk meg olyan árokmaradványokat és egyéb felszíni jelenségeket, amelyek szoros hasonlóságot mutatnak a rábaközi Árpád-kori csatornák maradványaival. Az Árpád-kor írott forrásainak átfogó elemzéséből szintén azt szűrhettük le, hogy a korszakban az ország jelentős részén épültek mesterséges csatornák, csatornahálózatok. Az Árpád-kori vízügyi rendszerek pusztulásának idejére és okaira vonatkozóan ma még nem tudunk igazán egzakt válaszokat adni. Annyi bizonyos, hogy a csatornarendszerek a késő középkor folyamán számolódtak fel, pusztulásuk kezdete erre az időszakra datálható. Az okok között pedig elsősorban a hatalmi struktúra és a birtokszerkezet átrendeződése, valamint az ezzel párhuzamos társadalmi változások sejthetők. Gazdálkodás az Árpád-korban Az Árpád-kori csatornák, mint már említettük részben a fűtermő területek öntözésére és vízelvezetésére szolgáltak. A feltárt vízügyi objektumok az árasztó öntözés tipikus létesítményei. Ki kell emelnünk azt a tényt, hogy az áradó folyók hordalékban gazdag vizével való öntözés nem egyszerűen vízpótlást, hanem tápanyag-utánpótlást is jelentett. Mindez a fűtermés jelentős minőségi javulásához és mennyiségi növekedéséhez vezethetett. Megjegyzendő, hogy a rétek, legelők a legvízigényesebb növénykultúrákhoz tartoznak. A Kárpát-medence kedvezőtlen csapadékeloszlása miatt fűtermő területeink nagymértékben rászorulnak az öntözésre, s vele a folyamatos trágyázásra. (Az Alföldön száz évből nyolcvanban nincs kellő nedvesség a fűtermő területek számára. A nagy kiterjedésű alföldi legelők a legmelegebb két nyári hónapban - júliusban és augusztusban - alig adnak valami takarmányt, az állat számára csak sétatérnek tekinthetők.) A rendelkezésre álló adatokból arra lehet következtetni, hogy a kora középkori vízügyi rendszerhez szorosan kapcsolódott egy sajátos állattartó szisztéma, egy LÉTESÍTMÉNYTERV 9

10 olyan szisztéma, amely nagyszámú állat szabad körülmények között való tartására rendezkedett be. Egyfajta rideg állattenyésztésről beszélhetünk tehát, amely azonban lényegileg különbözött a jól ismert századi alföldi extenzív állattartástól. Az utóbbi ugyanis az alföldi településrendszer pusztulása után alakult ki, a néptelenné vált és vízügyileg elvadult pusztaságokon, ahol a gulyák és nyájak szabadon kóborolhattak egyik helyről a másikra, mindig újabb és újabb legelőt keresve. Az Árpád-kori állattartás semmiképpen nem hasonlítható ehhez, egyrészt azért sem mert mind az Alföldet, mind pedig a Dunántúlt sűrű településhálózat jellemezte ebben az időben. Ennek következtében nem alakulhattak ki nagyobb, összefüggő legelőterületek sem. Másrészt pedig a fentiekből kitűnik, hogy rendezett vízgazdálkodású, öntözött legelők és kaszálók jellemezték a korszakot. A fűtermő területeket a csatornahálózatok kisebb egységekre osztották; a csatornák által elkülönített mezőkön meghatározott rend szerint folyt a legeltetés, kaszálás és öntözés. Fontos körülmény a csatornák sáncszerű szerkezete, amely megakadályozta az állatok átkelését, így lehetővé vált az állatállomány egybentartása a kívánt területi egységeken. A sűrű csatornarendszer kisebb térségen belül is lehetővé tette a legelésző állatok fajta, életkor vagy más szempontból való szétválasztását és elkülönített legeltetését. A vegetációs időszakban egyik legelőről (azaz árkokkal határolt területről) a másikra hajtották a jószágot. A téli időszakban a szabadon tartott állatokat a kaszálókon összegyűjtött szénával etették. Fontos megjegyezni, hogy számolnunk kell a művelt területek egy részének valamely szisztéma szerinti öntözésével is, hiszen a csatornarendszer bizonyos területeken ennek a lehetőségét is magában hordja. Erre vonatkozóan a jövőben további kutatásokra lesz szükség. Ennél jóval több ismeretünk van a korabeli halastavakról és tógazdálkodásról. A régészeti és írott forrásos adatok alapján viszonylag jól rekonstruálható az egykori halastavak működése, ennek részletes ismertetésére azonban ehelyütt nem térhetünk ki. Az egykori piscinák területét ugyanúgy felszabdalják a csatornák, mint a mélyterületek más részeit, és hasonló elkerített mezőket alakítanak ki. A kettős-, és hármas szerkezetű csatornák medrei biztosították a tófelületek akadálytalan feltöltését és egyben a szükségtelen vizek gyors levezetését, illetve a kívánt vízszint beállítását. A csatornák töltései elválasztották egymástól az egyes tórészeket (víztesteket) és ezáltal lehetővé tették az egymástól független vízszint-manipulációt, valamint a halállomány elkülönítését. Az ilyen módon kialakított tavak többsége sekély vizű volt: mélységük általában cm között ingadozott. A halastavak jelentős részét télire víztelenítették, ezáltal elősegítve egyfelől a tótalaj regenerálódását, másfelől a tavaszi nagyvizek befogadását. A tavaszi áradások hordalékban gazdag vizével feltöltött tavakban virágzó planktonélet alakulhatott ki, és a sekély vizekben természetes módon leívó halak és halivadékok bőséges táplálékra találtak. Az Árpád-kori halastavakat a természetes vízi anyagforgalom jellemezte, produktivitásuk ezen alapult. Ez a kérdés természetesen szorosan összefügg a tavaknak a vízügyi rendszer egészén belül betöltött szerepével, hiszen működésüket LÉTESÍTMÉNYTERV 10

11 a folyóvízzel, elsősorban az áradó vizekkel és a bennük lebegő ásványi és szerves anyagokkal való ciklikus feltöltés biztosította. Ezt tekinthetjük a tápanyag-utánpótlás legfőbb forrásának. Valószínűsíthető, hogy a halastavakat vagy a tavak területének egy részét időrőlidőre szárazon hagyták, és több éven keresztül legelőként hasznosították, azaz egyfajta váltógazdálkodást folytattak. Ennek a metódusnak több szempontból is kedvező hatásai lehettek, melyekre itt most nem térhetünk ki. Árpád-kori forrásaink az ország területén rengeteg halastavat említenek. A tavak száma azonban a valóságban még ennél sokkal több lehetett. A Rábaközben közel tízszeres (!) az arány a forrásokban említett és a ténylegesen létező halastavak között. Mindezek alapján nem furcsállható, hogy a korabeli leírások alapján Magyarország Európa egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) haltermelő és halexportáló országa volt. A 13. század legvégén Norvégiával együtt említik, mint halban leggazdagabb országot. Norvégiáról azt kell tudni, hogy a középkorban az Északitengeri heringhalászatot tartotta a kezében és éppen a 13. század folyamán futtatta fel ezt az iparágat. A késő középkorra egész Európát elárasztották sózott heringgel, mely a gabona mellett a legfontosabb néptáplálék lett. A 14. századig azonban Magyarország halászati nagyhatalom volt: óriási mennyiségben szállítottak ki az országból sózott halakat, elsősorban nyugat felé. A halgazdaságból származó jövedelem jelentőségét jól mutatja az a Kálmán király korából származó adat, amely a királyi kincstár egyik legfontosabb bevételi forrásának tartja a halastavakból származó hasznot. A középkor végére az Árpád-kori halastavak jórésze eltűnt, a magyar halgazdaság lehanyatlott, a vámnaplók tanúsága szerint az ország halexportáló országból halimportáló ország lett: a behozatal volumene messze meghaladta a kivitelét. A folyamat párhuzamosan haladt a vízügyi rendszerek pusztulásával. LÉTESÍTMÉNYTERV 11

12 Tanulságok és javaslatok Válaszolva a fentebb feltett kérdésre: meggyőződésünk, hogy a belvíz és az aszály által egyaránt sújtott viszonylag gyengébb minőségű mélyterületeket (legyenek azok szántók, gyepek vagy művelésen kívüli területek) az Árpád-kori gazdálkodási rendszer felújításával és a mai körülményekhez való adaptálásával tudnánk a legoptimálisabban hasznosítani. Meggyőződésünk továbbá, hogy ennek a gazdálkodási formának a felújítása révén jobb minőségű szántóterületeinken is pozitívan változnának meg a művelési feltételek. Mindezt a következőkkel támaszthatjuk alá: A régi-új gazdálkodásba bevont területeken megszűnne vagy minimálisra csökkenne a belvízprobléma, részben a művelés jellege (halastó-gyep), részben pedig a sűrű csatornarendszerek következtében. Árok-, csatorna-fenntartási problémák sem nagyon léphetnének fel, a gazdálkodóknak ugyanis elemi érdeke lenne a folyamatos karbantartás-tisztítás, hiszen az összetett működésű és a gazdálkodás központi elemét alkotó csatornák szinte állandóan üzemben lennének. Megszűnnének vagy számottevően csökkennének a vízhiányból, aszályból származó problémák. Hazánkban visszatarthatnánk és hasznosíthatnánk kimeríthetetlennek tűnő felszíni vízkészleteinket. A folyók (árvízi) többletvizének kivezetése és tározása kellő kiterjedés esetén lényegesen csökkentené az árvízszinteket, ezáltal lényegében víztározós árvédekezés valósulna meg. Hasznosíthatnánk másik jelentős természeti kincsünket, a folyóvízi hordalékot, amelynek trágyázó hatása révén műtrágyák, szántóföldön megtermelt takarmányok és egyéb hozamfokozók nélkül is produktív állattartást és halgazdálkodást folytathatnánk. Más szóval: az országban hatalmas területeken folyhatna a környezetet nem károsító ökológiai vagy tájgazdálkodás. Az egyoldalú növénytermesztésre (szemtermelésre) épülő - magyar agrárstruktúra jelentősen átalakulna, sokrétűbbé, több lábon állóvá válna (legeltetéses állattartás, akvakultúra). A halastórendszerek kiépülése, és elődeink természetszerű (vagy mondjuk úgy: ökológiai) halgazdálkodási módszereinek adaptációja önmagában többféle lehetőséget rejt: az eddig szokásos magyar halastavi produktum a ponty (és busa) mellett nagy tömegben lehetne előállítani - egyebek mellett - LÉTESÍTMÉNYTERV 12

13 csukát és compót, mely utóbbiakra óriási a kereslet külföldön (is). A halgazdaságainkban jelenleg tenyésztett halak 96%-át a ponty és a busa teszi ki, annak ellenére, hogy Nyugat-Európában az említett halfajok nehezen értékesíthetőek vagy éppen eladhatatlanok. A hajdani halgazdálkodási módszerek felélesztése további előnyöket is rejt: - Alacsony bekerülési és termelési költség: Az Árpád-korihoz hasonló halastavak kialakítása (földmunkák és műtárgyépítés) lényegesen kevesebbe kerül, mint egy mai intenzív halastó esetében. Előzetes számításaink szerint a kiépítés költsége egy hektárra jutóan mintegy Ft (lásd alább). Továbbá az üzemeltetés során nincs szükség takarmányra, szerves és műtrágyára, halivadékra (azok megvásárlására vagy mesterséges előállítására), különféle vegyi anyagokra. Továbbá keveset kell költeni energiára, gépek és berendezések karbantartására és nem utolsósorban vízre (ökológiai célú vízkivétel esetén nem kell mennyiség utáni vízdíjat fizetni). - Szerény infrastruktúra: Nincs szükség olyan bonyolult üzemszervezetre és technikai, tudományos háttérre, mint az intenzív rendszerekben. (Itt most teljesüzemű tógazdaságokról beszélünk!) Egyéni vagy családi gazdaságok is művelhetik, különösebb tógazdasági, hidrobiológiai ismeretek nélkül, s tegyük hozzá jelentősebb kezdőtőke nélkül. A halak mellett a tógazdaságok nagy számban tenyészthetnének természetes körülmények között víziszárnyasokat is (kacsa, lúd). A vizek visszatartása és halastórendszerek kialakítása, valamint a folytonos árasztások révén megváltozik az érintett térségek mikroklímája, ami kedvezően befolyásolja az ott lévő szántóterületeken, gyümölcsösökben, szőlőkben folytatott gazdálkodást. Gondoljunk a talajnedvesség vagy a levegő páratartalmának megnövekedésére, a nyári harmatképződés, vagy a helyi záporok gyakoribbá válására. Legalább ilyen fontos a vizek hőmérsékletkiegyenlítő szerepe (nyári hőségben vagy tavaszi fagyok idején). Ezek a közvetett hatások lényegesen megnövelhetik az adott térségben a terméseredményeket. Bizonyos keretek között lehetőség nyílna alacsonyabban fekvő művelt területek időszakonkénti gravitációs öntözésére is (pl: tározó öntözés vagy barázdás áztató öntözés). Ennek a lehetőségét a jövőben majd vizsgálni kell. Bár ebben a tanulmányban nem erre helyeztük a hangsúlyt, mégis rá kell mutatni, hogy vízemelés alkalmazásával bizonyos időszakokban a magasabb fekvésű jobb minőségű területek öntözése is megoldhatóvá válik. Nem szabad elfelejteni, hogy a kiterjedt csatornarendszerek révén a víz nagy területeken közvetlenül elérhető lesz! Ennek előnyeit elsősorban a zöldségtermesztésben, kertészeti kultúrákban és a kapásnövények termesztésében lehetne kihasználni. LÉTESÍTMÉNYTERV 13

14 A vízzel elárasztható területeken a sarjasztásos erdőgazdálkodást is hatékonyabban lehetne művelni, hiszen ilyen közegben jócskán nagyobb lenne a fák növekedési erélye. Energiaerdők telepítése révén a helyi közösségek megújuló energiaforráshoz jutnának. Fontos kiemelni, hogy a haltenyésztést és a rét-legelőgazdálkodást nem úgy kell tekintenünk, mint egyfajta területhasznosítási végmegoldást, hanem mint a magyar mezőgazdaság egy eddig kevés figyelemre méltatott, de nagy jövő előtt álló ágazatát. Magyarországot természeti adottságai szinte predesztinálják arra, hogy az édesvízi halak és a legelőn hízott húsmarhák egyik legnagyobb termelője és exportálója legyen Európában. Ahogy a múltban is az volt. Felmerül természetesen a kérdés, hogy a megvalósítás során milyen akadályokkal és problémákkal kell szembenéznünk, különös tekintettel arra, hogy az eddigi öntözési próbálkozások rendre kudarcot vallottak. Mindenekelőtt fontos azt látni, hogy azok a nehézségek, amelyek korábban az alföldi öntözőgazdaságok megszűnéséhez vezettek esetünkben nem merülhetnek fel. Elődeink több évszázad alatt felhalmozódott tapasztalataira fogunk építeni, tehát ismeret-, illetve tapasztalathiányról nem lehet majd beszélni. Az öntözés, illetve a vízhez való hozzájutás költségszintje jóval kisebb lesz, mint korábban, - hiszen jobbára folyóink nagyvizét használjuk, s nem a nyári kisvizeket, - a vizet gravitációsan juttatjuk el rendeltetési helyére, s nem szivattyúzással, - az öntöző-, és tógazdaságok nem szétszórtan helyezkednek majd el, hanem nagy térségeket fednek le, - nem lesznek üresjáratú (csapadékosabb) évek, amikor az öntöző-, és vízpótló rendszerek kihasználatlanul hevernek, hiszen a vízellátás folyamatos lesz. A tavak és részben a gyepek is minden évben igénylik a vizet, ugyanakkor a tápanyagellátás miatt is szükséges lesz a vízpótlás. S akkor még nem szóltunk a csatornarendszerek másik fő funkciójáról a víztelenítésről. A megvalósítás során három fő nehézséggel kell szembenézni: A javasolt gazdálkodást nem lehet kicsi és egymástól nagyobb távolságra, elszórtan lévő területeken végezni. Szükséges lesz nagyobb, egybefüggő földrajzi térségek kijelölése. Ezt a gazdálkodási formát nem lehet egyénileg, másoktól elszigetelve végezni. Elengedhetetlen a gazdálkodók együttműködése és az egyes tevékenységek (lényegében a víz-szétosztás rendszerének) összehangolása, a munkák megtervezése. Mindezzel összefüggésben szükségessé válik a (elsősorban a vízjoggal kapcsolatos) jogszabályi háttér megváltoztatása. LÉTESÍTMÉNYTERV 14

15 Mindenféleképpen problémát fog okozni, hogy a folyószabályozások (a medrek lerövidülése és kiegyenesítése) következtében folyóink vízjárása megváltozott: az árhullámok lefutása sokkal gyorsabb lett, ezzel párhuzamosan viszont az árvízszintek is jelentősen megnőttek. Legalább ilyen nagy probléma a folyók medrének beágyazódása (bevágódása), azaz a medrek és ezzel együtt a kis-, és középvízszintek lesüllyedése. Emiatt gravitációs vízkivételi lehetőségeink is csökkentek. Ezeket a negatív folyamatokat némileg ellensúlyozzák a nagyobb folyóinkon a 20. században épült ma is működő duzzasztógátak, melyek segítségével a vizek lefutása lassítható és a vízszint megemelhető. Fontos lenne ugyanakkor folyóink hajdani természetes állapotát visszaállítani, előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz ezzel kapcsolatos hosszú távú projektekben gondolkodnunk. A jövőben minden területen külön meg kell vizsgálni egy ilyen vízügyi rendszer kialakításának hidrológiai és műszaki lehetőségeit. Jövedelemszerzés és foglalkoztatás A vázolt (víz)gazdálkodási rendszer országos kiterjesztése és alkalmazása olyan hatalmas nemzetgazdasági haszonnal járna, amit ma még nehéz lenne számszerűsíteni. A bel-, és árvízvédekezés évi átlagban 35 milliárd forintjába kerül az országnak. Az aszálykárok valós mértékét egyes években felbecsülni sem lehet. Ezen kiadások lényeges csökkentésével esetenként megszüntetésével párhuzamosan hatalmas, több millió hektárnyi mezőgazdasági területen lehetne prosperáló gazdálkodást és energiatermelést folytatni. Olyan gazdálkodást, amely: alapvetően belső helyi erőforrásokra épít (melyek közül legfontosabb a víz, és a vízzel szállított tápanyagok), és egyáltalán nem vagy csak minimális mértékben igényel külső anyag-, és energiabevitelt, illetve mezőgazdasági gépet, berendezést, alacsony költségszinten, elhanyagolható termelési kockázattal állít elő a magyar mezőgazdasági termékpalettát színesítő és eladható termékeket, a helyi adottságokhoz és az ország évszázados vagy évezredes hagyományaihoz alkalmazkodva hosszú távon fenntartható, az agrárkörnyezetgazdálkodás bármely kritériumának megfelelő művelési formákat valósít meg. A tárgyalt gazdálkodási rendszer akár a halgazdaságot, az állattartást, vagy a zöldségtermesztést esetleg az energiaerdőt nézzük a kistáblás, kisparcellás műveléshez kötött. Részben ebből, részben a hasznosítás jellegéből következően a munkafolyamatok kevéssé gépesíthetőek, így nagy a rendszer élőmunka igénye. Az elmondottakból következően elsősorban a családi gazdaságok kereteire van szabva. Fontos ebből a szempontból, hogy viszonylag kis területen is meg tudnák termelni a fenntartásukhoz szükséges javakat. Számításaink szerint 15 hektárnyi javasolt halastó-, és gyepgazdálkodásra (állattartásra) berendezett terület már fedezhetné egy LÉTESÍTMÉNYTERV 15

16 család szükségleteit. Ehhez járulhatnának még egyéb parcellákon a vízigényes szántó, illetve kertészeti kultúrák, valamint energiaültetvények. Előzetes számításaink szerint 1 hektár javasolt tó-gazdálkodásra berendezett területen a kiadások levonása után megmaradó éves tiszta jövedelem forint. körül mozog. (Fontos megjegyezni, hogy számításunk során nem kalkuláltunk a vízdíjjal, és a vízkormányzási díjjal, ugyanakkor az agrártámogatásokat sem vettük figyelembe!) Ez a jövedelemszint meghaladja (esetenként messze meghaladja) egy mai átlagos szántóterületen várható éves nyereség mértékét. A jövedelemkülönbség elsősorban a kétféle gazdálkodási forma gyökeresen eltérő költségigényéből adódik: a mai intenzív mezőgazdaság üzemanyag, amortizáció, műtrágya, és növényvédőszer igénye tetemes kiadást jelent. S akkor még nem szóltunk arról a nemzetgazdasági szinten jelentkező haszonról, amely azáltal keletkezik, hogy megszűnik, vagy mérséklődik az aszálykár, a belvízkár, illetve nem kell számolni belvíz-védekezés (és bizonyos kiterjedési szint felett az árvíz-védekezés) költségeivel. Nem szóltunk továbbá arról, hogy nem károsítottuk a környezetet (éppen ellenkezőleg) és nem növeltük az ország energia-, és importfüggőségét. A javasolt gazdálkodási rendszerek, elsősorban a vízpótlás és víztelenítés infrastruktúrájának kiépítése természetesen jelentős befektetéssel jár. Összetett működésű csatornákat, csatornarendszereket és hozzájuk tartozó műtárgyakat kell építeni, fenntartani és üzemeltetni. A vízügyi vízpótló főművek kiépítésének költsége területenként eltérő lehet. A Rábaköz területén már rendelkezünk erre vonatkozó megvalósíthatósági tanulmánnyal és költségtervvel (lásd alább). A tárgyalt gazdálkodási szisztémára berendezett területeken, birtoktesteken a szükséges vízügyi létesítmények kiépítésének költsége előzetes számításaink szerint: Ft/ha. Ezen a ponton rá kell mutatni arra, hogy a javasolt gazdálkodási rendszerek kiépítésének és fenntartásának kérdése szorosan kapcsolódik a vidéki foglalkoztatás akut problémájához. A szükséges vízügyi munkálatokba ugyanis munka nélkül tengődők tömegét lehetne bevonni közfoglalkoztatás formájában. A kormány szándéka szerint az elkövetkező években a többszörösére szeretné emelni a közmunka programokba résztvevők számát. Az említett vízügyi fejlesztések több százezer fő részére tudnának munkát biztosítani sok éven keresztül. A kiépítést követően pedig állandó feladatot jelent majd a vízügyi létesítmények fenntartása (tisztítás, kaszálás). Nem elhanyagolandó körülmény, hogy az említett gazdálkodási rendszerre való áttérés az ország nagy részén megvalósítható, így nincs szükség a közmunkában foglalkoztatottak ide-oda történő utaztatására vagy táboroztatására. Fontos látni továbbá, hogy az ilyen jellegű közmunkák révén termelő, értékteremtő fejlesztések valósulnának meg az országban, amelyek a jövőben a nemzeti jövedelmet fogják gyarapítani. Lényeges szempont továbbá, hogy a munkanélküliek, és a közmunkában foglalkoztatottak egy része munkát találhatna a létrejövő öntöző-, állattartó-, és halgazdaságokban. Mint fentebb említettük a tárgyalt gazdálkodási mód jellegéből LÉTESÍTMÉNYTERV 16

17 következően kevéssé gépesíthető, ezáltal nagy az élőmunka igénye. A munkaigény ugyanakkor a gazdálkodási forma komplexitásából következően nem szezonális, lényegében egész éven át jelentkezik. Mintaterületek Első és legfontosabb feladat mintaterületek kijelölése és mintagazdaságok létrehozása lesz. Nagyobb földrajzi térségben akkor lehet folytatni a gazdálkodást, ha az úttörő (pilot) projektek sikeresek lesznek, és beváltják a hozzájuk fűzött reményeket. Bármilyen beavatkozást - legyen az egy mintagazdaság - azonban csak akkor lehet elkezdeni, ha az adott térségre előzetesen vízügyi megvalósíthatósági tanulmányok készültek, amelyekből kiderülnek a vállalkozás hidrológiai és műszaki lehetőségei. E téren a Rábaközben már nagy lépéseket tettünk előre: az Árpád-kori vízügyi rendszerre vonatkozó kutatási eredményeink alapján 2004-ben vízügyi megvalósíthatósági tanulmány készült a rábaközi mélyterületek és a hajdani vizes élőhelyek vízpótlása, illetve a rábamenti vízellátó rendszerbe történő bekapcsolása tárgyában (A Rábaköz-Tóköz többcélú vízgazdálkodási fejlesztési lehetőségei. Megvalósíthatósági tanulmány. Készítette: Hullámvonal Mérnökszolgálati Kft A továbbiakban: Tanulmányterv). Az Észak-Dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság és az érintett vízgazdálkodási társulat (Kapuvári Vízitársulat) mellett a Fertő-Hanság Nemzeti Park Igazgatósága által is támogatott megvalósíthatósági tanulmány elvi vízjogi engedélyt kapott és bekerült az uniós vízgyűjtő-gazdálkodási programba. A vízügyi igazgatóság - ez évben elkészült - tervezett stratégiai fejlesztései lényegében lefedik a Tanulmánytervben foglaltakat. Az igazgatóság szakmai anyagának rövid kivonatát a főbb vízügyi fejlesztésekkel és a költségvetéssel Függelékként közöljük. A Tanulmányterv alapján a jövőben elkészülhetnek a konkrét vízpótló ágakra vonatkozó vízjogi engedélyes tervek. Fontos megjegyezni, hogy egy vízpótló főág, a Kepés-Lesvári-csatorna kialakítására vonatkozó vízjogi engedélyes szintű terv már elkészült (lásd alább). Az Árpád-kori vízügyi rendszer felélesztésére a Rábaköz keleti, Tóköznek nevezett része látszik a legalkalmasabbnak. A mélyterületek aránya ebben a térségben a legnagyobb. A Tóköz jelentős része hajdanán a Rába és a belőle kiszakadó vízfolyások árterülete volt, és vizenyős mélyedései közvetlen kapcsolatban álltak a Hanság mocsarával. A mélyterületek egy része szántóföldi művelés alatt áll. A szántókat évről-évre fenyegeti a belvíz. A mélyterületek legnagyobb hányada rétlegelőként van nyilvántartva, azonban az ilyen besorolású területek jelentős része egyáltalán nincs hasznosítva (sem rétművelés, sem legeltetés nem folyik rajta), illetve jelen körülmények között teljesen hasznavehetetlen (bozótos, rossz minőségű nádas). Tizenhét település területét érintően lehetne megvalósítani az új gazdálkodásra való áttérést. A következő helységekről van szó: Bágyogszovát, Barbacs, Bezi, Bodonhely, Bősárkány, Cakóháza, Enese, Fehértó, Győrsövényház, Ikrény, Kóny, Maglóca, Markotabödöge, Rábacsécsény, Rábapatona, Rábcakapi, Tárnokréti. LÉTESÍTMÉNYTERV 17

18 Fontos megjegyezni, hogy a felsorolt községek vezetői és számos itteni gazdálkodói számára ismertek a vázolt elképzelések és támogatásukat lakossági fórumokon több ízben ki is fejezték. A már említett vízügyi Tanulmányterv alapján a térségbe két irányból érkezhet a víz (mindkét megoldás a Kis-Rába vízpótló rendszerére támaszkodik): egyrészt közvetlenül a Keszeg-éren keresztül, másrészt a Vág-Sárdosér-Megág-csatorna - részben a Keszeg-ér felső szakaszáról megtáplált vizeinek a Kepés-Lesvári-csatornába kormányzásával, harmadrészt a Kapuvár-Bősárkányi-csatorna és a Szegedi-csatorna vizeinek a Bősárkány-Réti-csatornába történő átkormányzásával. Mindhárom megoldás több év - illetve több évtized - óta szerepel a vízügyi igazgatóság stratégiai fejlesztési elképzelései között. A Keszeg-ér jelenlegi ténylegesen csak 1,5 m 3 /s vízhozamát 3 m 3 /s-ra tervezik növelni, ezáltal az alsó, tóközi szakaszon is meghatározó mértékű lesz a szállított vízmennyiség. A Vág-Sárdosér-Megág-csatorna által összegyűjtött vizeket jelenleg Árpásnál a Rábába vezetik (sok esetben szivattyúzással). Ugyanakkor nagyon kis befektetéssel lehetőség volna, ennek a vízmennyiségnek az átkormányzására a Kepés-Lesvári-csatornába és azon keresztül a Dél-Tóköz mélyterületeire juttatására. Ezáltal nemcsak hasznosulnának az itt lefolyó vizek, de a szivattyúzással járó többletköltségek is megszűnnének. A Vág-Sárdosér- Megág-csatornát a felső szakaszon több ágon keresztül - össze lehetne kötni a Keszeg-érrel, amely kiszámíthatóvá tenné a Dél-Tóközi területek vízellátását. A Kapuvár-Bősárkányi-csatorna és a Szegedi-csatorna jelenleg a bősárkányi szivattyútelepnél a Rábcába torkollik, ahol belvizes időszakokban szivattyúkkal emelik át a vizet a folyóba. Ennek a nagymennyiségű víznek a Bősárkány-Réti-csatornába történő átkormányzásával egyfelől itt is megszűnik a szivattyúzási kényszer (és többletköltség), másrészt a vizet az Észak-Tóközi mélyterületeken sokrétűen tudnánk hasznosítani. A Keszeg-ér, a Kepés-Lesvári-csatorna és a Bősárkány-Réti-csatorna, tehát a három vízpótló főág mellett szükség volna még néhány, az előbbiekkel közvetlen összefüggésben levő belvízcsatorna bevonására a vízellátó rendszerbe. Csak felsorolásszerűen: - Szapud-Ószhelyi-csatorna, - Kerenódűlői-csatorna, - Sövényház-Fehértói-csatorna, - Sövényház-Karrósi csatorna, - Sövényház-Tóréti csatorna, - Lóréti csatorna, LÉTESÍTMÉNYTERV 18

19 - Csigahanyi-csatorna, - Réti-Kis-csatorna, - Némethanyi-csatorna - Csécsény-Kónyi-csatorna - Barbacsi-csatorna - Szapud-ér kónyi ága - Rábapatonai-csatorna A tárgyalt vízügyi fejlesztések révén a Tóköz térségében, az említett tizenhét település területén mintegy 5000 hektárnyi területet lehetne a régi-új gazdálkodási formába bevonni. Fontos körülmény, hogy ebből mintegy 700 hektár állami tulajdonban és a Fertő-Hanság Nemzeti Park kezelésében van. Fontos megjegyezni, hogy a leírt vízügyi fejlesztések révén a Rábaköz nyugati részén is nagy kiterjedésű területeken lehetne a vázolt területhasznosítási formát megvalósítani. Előzetes becsléseink szerint ebben a régióban mintegy hektár mélyterületet lehetne vízzel ellátni a jövőben. A szükséges vízügyi beavatkozások becsült költsége: 4,5 milliárd Ft. Mint már szó volt róla, szükség lesz kisebb mintaterületen elkezdeni a régi-új gazdálkodást, és csak az itt szerzett tapasztalatok fényében lehet további fejlesztésekbe belevágni. Ehhez olyan területre vagy területekre van szükség, ahol jelentősebb vízügyi (főművi) fejlesztések nélkül is megvalósítható a tárgyalt gazdálkodási forma, másfelől a tulajdonviszonyok oldaláról sem merül fel akadály. Ilyen szempontból két alkalmas terület is kínálkozik: 1. mintaterület: Bodonhely község határában, az ún. Értói-rét területén már hosszú évek óta tervezzük egy ilyen bemutatógazdaság létrehozását, ahol egy táj-, és gazdálkodástörténeti park keretében hitelesen rekonstruálnánk a hajdani a gazdálkodási formákat. A kiszemelt terület az Értói-rét legmélyebben fekvő része, részben mocsárrét, részben magassás és nádas borítja. Nagysága mintegy 15 hektár. A terület túlnyomó részben e tanulmány szerzőjének tulajdonában, illetve bérleményében van. Az Árpád-kori gazdálkodás felújításának vízjogi létesítési engedélyes szintű tervei készen állnak (lásd a mellékelt dokumentációt). A szükséges vizet a terület mellett húzódó Kepés-Lesvári-csatornából szereznénk egy kisebb duzzasztó megépítésével. A tervezett fejlesztéshez természetvédelmi és örökségvédelmi hatástanulmány is készült, továbbá megszereztük az érintett szakhatóságok elvi hozzájárulását. Szerepel továbbá a község hosszútávra szóló településrendezési tervében is. A projektet lényegében már csak meg kellene valósítani, ehhez azonban eddig hiányzott az anyagi fedezet. A megvalósítás összes költsége: ~ ,- Ft. LÉTESÍTMÉNYTERV 19

20 2. mintaterület: A kiszemelt mélyterület Győrsövényház határában, a Keszeg-ér rábcai torkolata közelében, a Keszeg-ér, a Sövényház-Tóréti-csatorna és a Sövényház-Fehértói-csatorna által közrezárt területen található. A terület teljes nagysága megközelíti a 100 hektárt, ezen belül első lépcsőben mintegy 30 hektár vízellátása oldható meg. A célterület túlnyomórészt gyep művelési ágú, jelenleg nincs hasznosítva. Ezen a területen a mai körülményekhez adaptált mintagazdaságot lehetne létrehozni. A vizet a Keszeg-érből nyernénk a víz visszaduzzasztásával, és a Sövényház- Tóréti-csatorna felhasználásával. A gravitációs vízpótláshoz szükséges duzzasztás a Keszeg-ér torkolati műtárgya segítségével könnyedén megoldható. A tervezett mintaterület túlnyomó része állami tulajdonban és a nemzeti park kezelésében van, kisebb része magántulajdon. Az érintett tulajdonosok pozitívan állnak hozzá a tervezett fejlesztéshez. Erre a területre vonatkozóan vízügyi-műszaki terv még nem készült. Előzetes számításaink szerint a projekt bekerülési költsége (30 hektárra vetítve): ~ ,- Ft. A mintagazdaságok kialakítását és üzemeltetését terveink szerint a TÓKÖZ Tájgazdálkodási és Örökségvédelmi Alapítvány végzi majd. A későbbiekben az Alapítvány végezhetné a bemutatással egybekötött ismeretterjesztést, a térségbeli gazdálkodók információval való ellátását, valamint koordinálhatná a szükséges vízügyi munkálatokat és a gazdák közötti integrációt. A mintaprojektek sikeres működését követően a tárgyalt gazdálkodási rendszert egyre nagyobb területre ki lehet majd terjeszteni, párhuzamosan a fent említett vízügyi fejlesztések kivitelezésével. A Rábaközben szerzett tapasztalatok alapján a jövőben az ország más régióiban is el lehet kezdeni hasonló projektek megvalósítását. A kezdő lépést azonban a Rábaközben is és másutt is az államnak kell megtenni A megvalósítás javasolt folyamata: 1. Mintaterületek kijelölése régiónként, (1 bemutató terület és 1 gazdasági terület). 2. Bemutató terület és gazdasági terület kialakítása. 3. Gazdálkodók felkészítése a gazdasági területekhez való csatlakozáshoz. 4. Gazdálkodók csatlakozása saját költséggel, vagy közmunka-program segítségével a gazdálkodási rendszerhez. Költségek fedezetét a rendszer saját magának biztosítja a gazdálkodónak is és az államnak is. 5. Tervezés, monitoring és fenntartás biztosításának kidolgozása. (erre komplex javaslataink vannak, előkészítés alatt) LÉTESÍTMÉNYTERV 20