A PÁRIZSI NOTRE-DAME

Átírás

1 VICTOR HUGO A PÁRIZSI NOTRE-DAME 1482 REGÉNY FORDÍTOTTA ÉS A JEGYZETEKET ÍRTA ANTAL LÁSZLÓ

2 TARTALOM JEGYZET A VÉGLEGES SZÖVEG KIADÁSÁHOZ (1832) ELSŐ KÖNYV I A NAGYSZÁLA II PIERRE GRINGOIRE III A BÍBOROS ÚR IV JACQUES COPPENOLE MESTER V QUASIMODO VI ESMERALDA MÁSODIK KÖNYV I KHARÜBDISZ ÉS SZKÜLLA KÖZT II A KÖVESPARTI TÉR III BESOS PARA GOLPES IV MENNYI BAJJAL JÁR, HA AZ EMBER EGY CSINOS NŐT KÖVET ESTE AZ UTCÁN V ÚJABB BAJOK VI A TÖRÖTT KORSÓ VII NÁSZÉJSZAKA HARMADIK KÖNYV I A NOTRE-DAME II PÁRIZS MADÁRTÁVLATBÓL NEGYEDIK KÖNYV I A JÓTÉT LELKEK II CLAUDE FROLLO III IMMANIS PECORIS CUSTOS IMMANIOR IPSE IV A KUTYA MEG A GAZDÁJA V CLAUDE FROLLO (Folytatás) VI NÉPSZERŰTLENSÉG ÖTÖDIK KÖNYV I ABBAS BEATI MARTINI II EZ ELPUSZTÍTJA AMAZT HATODIK KÖNYV I TÁRGYILAGOS HELYZETKÉP A HAJDANI BÍRÓSÁGRÓL II A PATKÁNYLYUK III EGY DARAB KUKORICAMÁLÉ TÖRTÉNETE IV EGY CSEPP VÍZÉRT EGY KÖNNYCSEPP V MI LETT A MÁLÉVAL? HETEDIK KÖNYV I KECSKÉRE TITKOT BÍZNI KOCKÁZATOS DOLOG II A PAP ÉS A FILOZÓFUS, AZ KETTŐ III A HARANGOK IV ANÁΓKH V A KÉT FEKETE RUHÁS FÉRFIÚ VI MILYEN HATÁST TESZ HÉT KÁROMKODÁS A NYÍLT UTCÁN VII A CSUHÁS LIDÉRC VIII MIRE JÓ, HA A FOLYÓRA NYÍLIK AZ ABLAK 2

3 NYOLCADIK KÖNYV I A SZÁRAZ FALEVÉLLÉ VÁLTOZOTT TALLÉR II A SZÁRAZ FALEVÉLLÉ VÁLTOZOTT TALLÉR (Folytatás) III A SZÁRAZ FALEVÉLLÉ VÁLTOZOTT TALLÉR (Befejezés) IV LASCIATE OGNI SPERANZA V AZ ANYA VI HÁROM KÜLÖNBÖZŐ FÉRFISZÍV KILENCEDIK KÖNYV I LÁZ II PÚPOS, FÉLSZEMŰ, SÁNTA III SÜKET IV KŐKORSÓ ÉS KRISTÁLYVÁZA V A VÖRÖS-KAPU KULCSA VI A VÖRÖS-KAPU KULCSA (Folytatás) TIZEDIK KÖNYV I GRINGOIRE-NAK JOBBNÁL JOBB ÖTLETEI TÁMADNAK A CISZTERCITÁK UTCÁJÁBAN II ÁLLJON BE CSAVARGÓNAK III VIGADJUNK! IV AZ ÜGYETLEN JÓ BARÁT V FRANCIA LAJOS ÚR ŐFELSÉGE IMÁDKOZÓSZOBÁJA VI BICSKÁT A TÜSZŐBE! VII ÜSD, VÁGD, CHÂTEAUPERS! TIZENEGYEDIK KÖNYV I A KISCIPŐ II LA CREATURA BELLA BIANCO VESTITA (DANTE) III PHOEBUS HÁZASSÁGA IV QUASIMODO HÁZASSÁGA 3

4 Néhány esztendeje e könyv szerzője a Notre-Dame székesegyházban járván, vagy inkább kutakodván, az egyik torony homályos zugában emberkéz rótta szót pillantott meg a falon: ANÁГKH 1 A kőbe eléggé mélyen bevésett, időmarta görög nagybetűk, a formájukba és tartásukba belekövült, gótikus írásra valló, középkori kézről tanúskodó jegyek, de legkivált a bennük rejlő gyászos és baljós értelem mélyen megrendítette a szerzőt. Azon töprengett, azt próbálta megfejteni, miféle szenvedő lélek lehetett az, amelyik addig nem akart megválni e világtól, míg a bűn vagy balsors bélyegét rá nem ütötte az ódon templom homlokára. A falat azóta befestették vagy levakarták (magam sem tudom már), s a felirat eltűnt. Mert így bánnak a középkor csodálatos templomaival idestova kétszáz esztendeje. Pusztítják őket, ahol érik, belülről és kívülről egyaránt. A pap befesti, az építész levakarja, aztán jön a nép és lerombolja. Ennélfogva, azon a múló emléken túl, amelyet e könyv szerzője állít itt neki, ma már nincsen nyoma a Notre-Dame komor tornyába belevésett titokzatos szónak, nincsen annak az ismeretlen sorsnak sem, amelyet oly szívszorító tömörséggel fejezett ki. Az az ember, aki azt a szót írta a falra, évszázadokkal ezelőtt eltűnt a nemzedékek sorából. Eltűnt az a szó is a templom faláról, s meglehet, hamarosan eltűnik a föld színéről maga a templom is. Abból a szóból lett ez a könyv februárjában 1 Végzet. (görög) 4

5 JEGYZET A VÉGLEGES SZÖVEG KIADÁSÁHOZ (1832) A jelen kiadást tévesen úgy hirdették meg, mintha több új fejezettel bővült volna. Holott kiadatlan fejezeteket kellett volna mondani. Ha ugyanis újon újonnan írtakat értünk, akkor a jelen kiadáshoz hozzátoldott fejezetek nem újak. Ugyanakkor születtek, amikor a mű többi része, ugyanabból a korszakból valók, ugyanabból a gondolatból táplálkoznak, mindig is részét alkották A párizsi Notre-Dame kéziratának. A szerző szerint egyébként is megengedhetetlen, hogy egy ilyenfajta mű cselekményét utólag toldozgassák. Ez nem elhatározás dolga. A szerző úgy véli, hogy egy regény szinte szükségszerűen jön létre, valamennyi fejezetével együtt; egy dráma valamennyi jelenetével együtt születik. Senki se higgye, hogy valamiféle véletlen szabja meg, hogy hány részből álljon az egész, az a titokzatos mikrokozmosz, amelynek dráma vagy regény a neve. Az oltás és az összeforrasztás helye meglátszik az olyan műveken, amelyeknek egyszerre kell megszületniük, s meg kell maradniuk olyannak, amilyenek. Ha megalkottuk a dolgot, fontolgatásnak többé nincs helye, hozzányúlnunk már nem szabad. Ha a könyvet közzétették, ha a mű nemét - akár férfi, akár nem - megállapították és kihirdették, ha a gyermek felsírt, akkor már világra jött, megvan, olyan, amilyen, sem atyja, sem anyja nem tehet már semmit, birtokába vette a levegő és a napfény, hagyni kell, hadd éljen s haljon meg úgy, ahogy van. Elhibázta a könyvét az ember? Nem baj. Elhibázott könyvhöz nem szabad hozzáírni. Tökéletlen a mű? Alkotás közben kellett volna tökéletesíteni. Göcsörtös a fa? Kiegyenesíteni már úgysem tudjuk. Sorvadásos az ember regénye? Nem életképes? Úgysem tudunk új lelket lehelni belé. Sántának születik az ember drámája? Higgyék meg, nem szabad falábat adni alá. A szerző tehát nagy súlyt vet rá, hogy a közönség világosan lássa: a hozzátoldott fejezetek nem ehhez az új kiadáshoz készültek. Hogy a könyv előző kiadásaiban nem jelentek meg, annak igen egyszerű oka van. Amikor A párizsi Notre-Dame-ot első ízben nyomtatták, elkallódott a szóban forgó három fejezetet 2 tartalmazó boríték. Vagy újra meg kellett volna írni, vagy elhagyni őket. A szerző fontolóra vette, hogy ebből az a két fejezet, amelynek - terjedelménél fogva - egyáltalán lehet némi jelentősége, művészettel és történelemmel foglalkozik, és semmi módon nem érinti a drámai bonyodalom és a regény lényegét; hogy a közönség nem fogja hiányolni őket; hogy csak maga a szerző tudja e hézag titkát. És az elhagyásuk mellett döntött. És ráadásul - ha már mindent meg kell vallani - restsége is meghátrált a három elkallódott fejezet újraírásának feladata előtt. Úgy érezte, hogy egy új regényt hamarabb írna meg. Most, hogy a fejezetek előkerültek, a szerző megragadja az első kínálkozó alkalmat, hogy visszategye őket a helyükre. Íme itt a teljes mű, ahogy megálmodta, ahogy megalkotta, akár jó, akár rossz, akár maradandó, akár múlandó, olyan, amilyennek akarta. Ezek az előkerült fejezetek bizonyára nem sokat mondanak majd azoknak az egyébként fölöttébb biztos ítéletű személyeknek, akik A párizsi Notre-Dame-ban csupán a drámai bonyodalomra, csupán a regényre voltak kíváncsiak. De talán akadnak más olvasók, akik úgy vélekednek, hogy nem volt haszontalanság a műben rejlő esztétikai és filozófiai eszmét tanulmányozni, akik, A párizsi Notre-Dame-ot olvasván, örömmel fedezték föl, hogy a regény színe alatt másvalami is rejtőzik, és akik a költőnek úgy-ahogy sikerült alkotásából örömmel 2 A Negyedik könyv VI. fejezetéről és az Ötödik könyv I. és II. fejezetéről van szó. 5

6 hámozták ki - bocsássák meg nekünk ezeket a kissé hangzatos szavakat - a történetíró rendszerét és a művész szándékát. A párizsi Notre-Dame jelen kiadásához hozzátoldott fejezetek kiváltképpen ezeknek az olvasóknak kínálnak majd tényleges kiegészítést, feltéve, hogy A párizsi Notre-Dame egyáltalán megér annyi fáradságot, hogy kiegészítsék. Az egyik fejezetben a szerző megpendíti és kifejti a véleményét - sajnos, mélyen beléje rögződött és alaposan megfontolt véleményét - az építészet mostani hanyatlásáról és e királyi művészetnek, nézete szerint, ma már szinte elkerülhetetlen pusztulásáról. De szükségesnek érzi itt kijelenteni: hőn óhajtja, hogy egyszer rácáfoljon a jövő. Tudja, hogy a művészet minden formájában igen sokat remélhet az új nemzedéktől, amelynek még csírájában lévő szelleme műtermeinkben már repesztgeti burkát. A mag már a földben van, az aratás bizonyára bőséges lesz. A szerző csak attól tart - s e kiadás második kötetéből az is kiderül, miért -, hogy az éltető nedv elapadhat az építészetnek abban a jó öreg talajában, amely annyi évszázadon át a művészet legjobb melegágya volt. Ám a mai művészfiatalságban annyi elevenség, erő s hogy úgy mondjam, hivatástudat van, hogy a professzorok, akik ez idő szerint, kiváltképpen építészeti iskoláinkban, csapnivalók, nemcsak hogy öntudatlanul, hanem éppenséggel szándékuk ellenére, kitűnő növendékeket képeznek; homlokegyenest ellenkezőleg, mint Horatius fazekasa, aki amforákról ábrándozott, és köcsögöket gyártott. Currit rota, urceus exit. 3 Mégis, bármiként alakuljon is az építészet jövője, bármiként oldják is majd meg ifjú építészeink a művészetük feladatait, addig, míg új műremekek nem születnek, őrizzük meg a műemlékeket. Oltsuk bele a nemzetbe, ha lehetséges, a nemzeti építészet szeretetét. A szerző kijelenti, hogy ennek a könyvnek ez egyik legfontosabb célja; ez egyik legfontosabb célja a szerző életének is. A párizsi Notre-Dame talán adott néhány igaz szempontot a középkor művészetének, e sokaktól mindmáig nem ismert, vagy ami még rosszabb, félreismert csodálatos művészetnek a megértéséhez. Ám a szerző korántsem gondolja, hogy ezzel már teljesítette is önként vállalt feladatát. Több ízben védelmezte már régi építőművészetünk ügyét, kiáltotta világgá a szentségtörést, a pusztításokat, a kegyeletsértéseket. S ettől nem tágít a jövőben sem. Eltökélte, hogy ezt a témát minduntalan előveszi, és elő is fogja venni. Olyan állhatatosan fogja védelmezni történelmi épületeinket, amilyen acsarogva támadják őket iskolai és akadémiai képrombolóink. Elcsügged az ember, ha belegondol, hogy kiknek a keze közé került a középkor építészete, s hogy bánnak el a mai malterkeverő kontárok e nagyszerű művészet maradványaival. Mi pedig, értelmes emberek, szégyellhetjük magunkat, hogy ölbe tett kézzel nézzük, mit művelnek, s legföljebb kifütyüljük őket. S itt nemcsak arról van szó, ami vidéken történik, hanem arról is, ami Párizsban megy végbe, az ajtónk előtt, az ablakunk alatt, a nagy városban, a sajtó, a szó, az eszmék székhelyén. Leküzdhetetlen ingert érzünk, hogy e jegyzet befejezéseként rámutassunk egynémely vandál pusztításra, amelyet naponta itt agyalnak ki, vitatnak meg, kezdenek el, folytatnak tovább és fejeznek be háborítatlanul, a szemünk láttára, Párizs műértő közönségének a szeme láttára, fittyet hányva a kritikának, amely meg se tud szólalni ekkora vakmerőség láttán. Nemrégiben bontották le az érseki palotát, igénytelen épület volt, nem nagy kár érte; de az érseki palotával együtt lebontották a püspökházat is, ezt a tizennegyedik századi ritka épületmaradványt, amelyet a bontó építész nem tudott megkülönböztetni a többitől. A konkollyal a búzát is kitépte; neki mindegy. Azt rebesgetik, elbontják azt a csodálatos vincennes-i kápolnát is, állítólag, hogy a kövéből erődítést emeljenek, amire pedig 3...mért kerekít bögrét a korong... (Horatius: Ars poetica, Muraközy Gyula fordítása) 6

7 még Daumesnilnek 4 sem volt szüksége annak idején. Egyfelől költséges újjáépítések folynak, helyreállítják azt a csúf Bourbon-palotát, másfelől meg elnézik, hogy a Palotakápolna káprázatos festett ablakait tönkretegyék a napéjegyenlőségi viharok. Pár napja állványerdő veszi körül a Vágóhídi Szent Jakab-templom tornyát; és valamelyik reggel majd belevág a csákány. Akadt kontár, aki nem átallott fehér házacskát emelni a Törvényszéki Palota ódon tornyai közé. Akadt még egy, aki megcsonkította a Saint-Germain-des-Prés-t, ezt a három harangházas középkori apátságot. És akad még olyan is, higgyék meg, aki majd földig rombolja a Saint-Germain-l Auxerrois-t. Mindezek a kontárok építésznek vallják magukat, fizetést húznak az elöljáróságtól vagy az alsóbb hivataloktól, és zöld frakkot viselnek. Nem sajnálják a fáradságot, hogy álízlésükkel megrontsák az igazit. Ez órában is, amíg írunk, valamelyikük - ó, siralmas látvány! - bevette magát a Tuileriákba, most kaszabolja össze Philibert Delormeot, 5 most vág bele az arcába, és korunknak nem csekély gyalázatára, az illető úr 6 otromba stílusa pimaszul ott terpeszkedik majd a reneszánsz egyik legékesebb homlokzatán. Párizs, október 20-án 4 Pierre Daumesnil ( ), francia tábornok, a vincennes-i várkastély kormányzója és védelmezője. 5 Philibert Delorme (1510 k.-1570), híres francia építész, számos királyi palota, köztük a Tuileriák megalkotója. 6 Pierre Fontaine ( ), francia építész, a Tuileriák átépítője. 7

8 ELSŐ KÖNYV 8

9 I A NAGYSZÁLA Ma 7 háromszáznegyvennyolc éve, hat hónapja és tizenkilenc napja Párizs lakosai arra ébredtek, hogy a három városrész: a Belsőváros, az Egyetem és a Város falai közt hangosan zengenek-zúgnak az összes harangok. Pedig január hatodika nem olyan nap, hogy emlékét megőrizte volna a történelem. Semmi nevezetes nem volt abban az eseményben, amely kora hajnalban felserkentette a harangokat és Párizs polgárait. Nem fenyegetett pikárdiaiak vagy burgundiak ostroma, nem hordoztak körbe szent ereklyéket, nem lázongtak diákok a laasi szőlőben, 8 nem vonult be a városba a mi félve tisztelt felséges urunk-királyunk, s a Párizsi Törvényszéken sem rendeztek látványos zsiványakasztást. De még holmi kicifrázott, agyoncicomázott követség sem érkezett, pedig az gyakori látvány volt a tizenötödik században. Alig múlt két napja, hogy a legutóbbi efféle lovasmenet bevonult Párizsba: flamand követek jöttek azzal a megbízatással, hogy a trónörökös 9 és Flandriai Margit frigyét megtárgyalják, nem csekély bosszúságára Bourbon bíboros úrnak, aki, hogy kedvében járjon a királynak, úgy tett, mintha szívesen fogadná a flamand városatyák csetlő-botló hadát, és saját fedele alatt, a Bourbon-palotában jól tartotta őket igen csinos moralitással, bolondsággal és trufával, miközben szakadó eső mosta a kapuja elé terített pazar szőnyegeit. Ami január hatodikán, mint Jean de Troyes 10 mondja: megindítá a párizsi sokadalmat, az a Háromkirályok és a Bolondok napjának kettős ünnepe volt, amelyet emberemlékezet óta egyszerre ültek meg. Ezen a napon örömtüzet gyújtanak a Kövesparti téren, májusfát ültetnek a Braque-kápolnánál, és misztériumjátékot rendeznek a Törvényszéken. Mindezt már előző nap kikürtölték az utcák szegletein a főbíró úr legényei, szép ibolyaszín posztózubbonyban, mellükön nagy fehér kereszt. A polgárok és polgárasszonyok népes hada tehát, házát és boltját bezárva, reggel mindenfelől a három megjelölt hely valamelyike felé iparkodott. Mindenki döntött már: ki az örömtüzet, ki a májusfát, ki a misztériumot választotta. A bámészkodó párizsiak ősi józan eszének dicséretére azonban el kell mondanunk, hogy a sokaság java része az évszakhoz leginkább illő örömtűz vagy a Törvényszék teljesen fedett és zárt nagyszálájában színre kerülő misztériumjáték felé irányította lépteit, s hogy a kíváncsiak egyöntetűen magára hagyták a gyéren díszített májusfát, hadd dideregjen szegény a januári égbolt alatt, a Braque-kápolna temetőjében. Kivált a Törvényszékhez vivő utakat lepte el a nép, tudván, hogy a két napja érkezett flamand követek is ott akarnak lenni a misztérium előadásán, valamint a bolondok pápájának megválasztásán, amelyre szintén a nagyszálában kerül majd sor. Nem volt könnyű dolog bejutni eznap a nagyszálába, pedig ez akkoriban a világ legnagyobb fedett csarnokának hírében állott. (Igaz, hogy Sauval 11 akkor még nem mérte meg a montargis-i 7 Victor Hugo július 25-én írta a mű első pár lapját. 8 Egy 1548-ban kitört egyetemi diáklázadás színhelye. 9 A jövendő VIII. Károly, aki ekkor tizenkét éves volt; Flandriai (másképpen: Ausztriai) Margit pedig - Miksa főherceg és Burgundi Mária lánya - hároméves. Tervezett házasságuk később meghiúsult. 10 Az közötti időszak Botránykróniká-jának szerzője. (Neve helyesen: Jean de Roye.) 9

10 kastély nagytermét.) A Törvényszék előtti tér, amelyet sűrűn ellepett a nép, olyan látványt nyújtott az ablakokból kíváncsiskodóknak, mint valami tenger, amelybe öt vagy hat utca - megannyi folyamtorkolat - pillanatonként ontja újabb meg újabb emberfejözönét. A tömeg mind viharosabb hullámai meg-megtörtek a házak kiszögellésein, amelyek itt-ott hegyfokok gyanánt nyúltak előre, a tér szabálytalan medrébe. A Törvényszéki Palota gótikus 12 főhomlokzatának közepén a főlépcső, ahol a szakadatlanul föl s alá vonuló kettős áramlat egy ideig megtört a közbülső teraszon, majd széles hullámokba futott szét a két oldalhajlaton, a főlépcső, mondom, szüntelenül patakzott a térbe, akár a tó vizébe egy zuhatag. Rikoltozásból, nevetgélésből, ezernyi láb súrlódásából egybekeveredő zajgás és zsivaj. Ez a zajgás és zsivaj olykor fel-felcsapott, az áramlat, amely a főlépcső felé sodorta az egész tömeget, visszatorlódott, megzavarodott, körbe kavarodott. Egy-egy darabont lökdösődni kezdett, az elöljáróság valamelyik legénye a lovát rúgtatta, hogy rendet teremtsen; csodálatos egy szokás: az elöljáróság a főkapitánynak, a főkapitány a lovas csendőrségnek, a lovas csendőrség a mi párizsi rendőrségünknek hagyta örökül. A kapukban, az ablakokban, a padlásnyílásokban, a háztetőkön összepréselődve ezer meg ezer jámbor, nyugodt, becsületes arc; bámulják a palotát, bámulják a csődületet, és többre nem is vágynak; mert a párizsiak legtöbbje beéri a nézők nézésével; nekünk már egy fal is érdekes, ha történik valami mögötte. Ha megadatnék nekünk, 1830-ban élőknek, hogy képzeletben elvegyüljünk e tizenötödik századi párizsiak közé, s velük együtt betaszigálódjunk, lökdösődjünk, tipródjunk a Törvényszéknek abba az óriási csarnokába, amely oly szűknek bizonyult január 6-án, a szemünk elé táruló látvány sem érdekességnek, sem nagyszerűségnek nem lenne híjával, és olyan régi holmik között találnánk magunkat, hogy vadonatújnak vélnők valamennyit. Az olvasó engedelmével most megpróbáljuk képzeletben felidézni, hogy velünk együtt mit érzett volna, amikor e bekecses, zekés, kurta dolmányos sokadalom közepette átlépi e nagyszála küszöbét. Először is, zúg a fül, káprázik a szem. Fejünk fölött faragott faburkolatú, azúrkékre festett, aranyliliom-díszes, csúcsíves kettős bolthajtás; talpunk alatt fehér-fekete kockás márványpadozat. Néhány lépésnyire tőlünk óriási pillér, majd még egy, majd még egy; a csarnok hosszában összesen hét pillér, középütt a kettős bolthajtás vállköveit tartva. A négy első pillér körül vásárosbódék, üvegholmitól, aranyfüsttől csillogók; a három utolsó körül tölgyfa padok, egészen fényesre koptatta őket a pereskedők térdnadrágja és az ügyészek talárja. A csarnokban körös-körül, a magas falak mentén, az ajtók, az ablakok és a pillérek között az összes francia királyok szobrainak végeérhetetlen sora, kezdve Pharamond királyon; az árnyékkirályok 13 csüngő karral, lesütött szemmel; a vitéz és harcias királyok hetykén felszegett fejjel, égre nyújtott karral. Aztán a magas, csúcsíves ablakokon az ezerszínű ablakszemek; a csarnok széles kapuin a finom és dús faragás; és boltíven, pilléren, falon, burkolaton, faragáson, kapun, szobron és végestelen-végig mindenen a káprázatos kék és arany színezés, amely egy kissé fakó már 11 Henri Sauval ( ), francia történetíró; Párizs történetéről és régiségeiről szóló nagy, háromkötetes művét Victor Hugo is felhasználta regénye megírásához. 12 A gótikus kifejezés, abban az értelemben, ahogy ma általánosan használatos, korántsem szabatos, noha teljesen elfogadott. Ezért mi is elfogadjuk, és úgy alkalmazzuk, mint mindenki más, ezzel a szóval jellemezve a középkor második felének építészetét, amelynek alapelve, a csúcsív, a kor első felének sajátos alkotó elve, a félkörív helyébe lépett. (Victor Hugo jegyzete) 13 Az utolsó Merovingok. 10

11 most is, amidőn mi nézzük, de az Úr 1549-ik esztendejében, amikor Du Breul 14 még hagyományosan zengte a dicséretét, már csaknem teljesen elenyészett a por és a pókhálók alatt. Képzeljük el mármost ezt a téglalap alakú, hatalmas csarnokot, a januári nap fakó fényében, a falak mentén hullámzó és a hét pillér körül örvénylő tarkabarka és harsogó sokasággal, s máris lesz némi halvány fogalmunk arról a képről, amelynek érdekes részleteit megpróbáljuk most hívebben érzékeltetni. Bizonyos, hogy ha Ravaillac 15 nem gyilkolja meg IV. Henriket, akkor nincsen Ravaillac-per, s periratok sincsenek a Törvényszék irattárában; nincsenek cinkosok sem, akiknek érdekében áll az említett periratok eltüntetése; következésképpen gyújtogatók sincsenek, akik - alkalmasabb módszer híján - kénytelenek felperzselni az irattárat, hogy felperzseljék az iratokat, és felperzselni az egész Törvényszéket, hogy felperzseljék az irattárat; legvégső következésképpen pedig nincsen tűzvész 1618-ban. Még ma is állna az egykori Palota az egykori nagyszálával; én pedig azt mondhatnám az olvasónak: Menjen oda, tekintse meg!, ami nagy könnyebbség volna mindkettőnknek, nekem nem kellene leírását adnom, neki nem kellene elolvasnia. Mindez pedig azt a vadonatúj igazságot bizonyítja, hogy a nagy eseményeknek kiszámíthatatlanok a következményei. Persze, könnyen lehetséges, hogy egyrészt Ravaillacnak nem is voltak cinkosai, másfelől, ha történetesen voltak is, teljesen vétlenek az 1618-i tűzvészben. Van ugyanis még két más, kézenfekvő magyarázat. Először, az az egylábnyi széles, könyöknyi magas, lángoló égitest, amely köztudomásúlag március hetedikén éjfél után zuhant alá az égből a Törvényszéki Palotára. Másodszor, Théophile 16 négysorosa: Bíróság Úrhölgy - híre kelt Párizsban a gyászos esetnek - túl sok borsos ételt evett meg, s meggyúlt a híres épület. Ám bármint vélekedjünk is a Törvényszéki Palota 1618-i égésének politikai, fizikai, poétikai hármas magyarázatáról, a tűzvész, sajnos, kétségtelen tény. E csapás nyomán, kivált azonban a rákövetkező sorozatos tatarozások nyomán, amelyek azt is elpusztították, amit a vész megkímélt, alig maradt meg valami a francia királyoknak ebből a legelső székhelyéből, ebből a Louvre-nál is ódonabb palotából, amely olyan régi volt már Szép Fülöp király idején is, hogy ott kutatták a Róbert király emelte és Helgaldus által is leírt pompás épületeknek a maradványait. Úgyszólván minden eltűnt. Mivé lett a kancelláriának az a szobája, ahol Szent Lajos bételjesíté házasságát? És a kert, ahol posztózekében, ujjatlan, félgyapjú zubbonyban s ruhája fölött fekete tafotaköpenyben szőnyegen feküvén Joinville-lel, törvényt tartott? Hol van Zsigmond császár szobája? S hol IV. Károlyé? Földnélküli Jánosé? Hová lett a lépcső, ahonnét VI. Károly kihirdette kegyelmi ediktumát? A kőpadló, ahol Marcel a trónörökös szeme láttára koncolta fel Robert de Clermont-t és Champagne marsallt? A kiskapu, ahol széjjeltépték Benedek ellenpápa bulláit, s ahonnét a bullákat hozó követeknek főpapi ornátusban szégyenszemre el kellett vonulniuk, végig egész Párizson, bűnükért nyilvánosan meakulpázva? És a nagyszála, aranyával, azúrjával, csúcsíveivel, szobraival, pillérjeivel, faragvány csipkézte hatalmas bolthajtásaival hová lett? És az aranyszoba? És az a kőoroszlán, 14 Jacques Du Breul ( ), francia szerzetes, egy Párizsról szóló jeles kalauz szerzője. A művét Victor Hugo is felhasználta e regénye megírásához. 15 François Ravaillac ( ), vidéki iskolamester, 1610-ben meggyilkolta IV. Henriket. A királygyilkosságért lovakkal négyfelé szakították s elégették. 16 Théophile de Viau ( ), francia költő, tragédiaíró. 11

12 amelyik úgy kushadt a kapuban, lesunyt fejjel, behúzott farokkal, akár Salamon trónszékének oroszlánjai, meghunyászkodva, ahogy a nyers erőnek illik ártörvény színe előtt? És a szép ajtók? És a szép üvegablakok? És a finom művű vasveretek, amelyek lehangolták Biscornette-et? És Du Hancy kényes famunkái?... Mit művelt az idő, s mit műveltek az emberek ezekkel a csodákkal? Mit kaptunk cserébe mindezért, az egész gall történelemért, az egész gótikus művészetért? De Brosse úrnak, a Saint-Gervais-kapu ügyefogyott építészének súlyos csehboltíveit, ennyit a művészetből; a történelemből pedig megkaptuk annak a vaskos oszlopnak szószátyár emlékeit, amely még ma is a Patru-félék 17 pletykáiról beszél. Ez bizony nem sok. Térjünk vissza hát a valóságos régi Palota valóságos nagyszálájába. Ennek az óriás paralelogrammának egyik végét az a nevezetes márványlap foglalta el, amely olyan hosszú, olyan széles és olyan vastag volt, hogy senki emberfia nem látott még ekkora szelet márványt, miként a régi úrbéri lajstromok emlegetik Gargantua étvágyát gerjesztő szavakkal; a másik végében volt az a kápolna, ahová XI. Lajos szobrot állíttatott önmagának, amint a Szűzanya előtt térdel, és, mit sem törődve vele, hogy a királyszobrok sorában két fülke üresen marad, oda vitette Nagy Károly és Szent Lajos szobrát is, azt gondolván, hogy e két szentnek, mint francia királynak, bizonyára nagy szava lesz a mennyekben. Ez az alig hat esztendeje épült, tehát még új kápolna, gyöngéd architektúrájával, csodás faragásaival, finom mívű, mélyen vésett díszeivel tökéletesen kifejezte azt a varázslatos stílust, amely nálunk a gótika végét jelzi, és a tizenhatodik század közepéig tovább él a reneszánsz tündéri játékosságában. A kapuja fölé vágott kis ablakrózsa a törékenységnek és kecsességnek valóságos mesterműve volt; csipkecsillagnak mondta volna az ember. A misztérium előadására meghívott flamand küldöttek s más előkelőségek részére a csarnok közepén, a nagykapuval szemközt, háttal a falnak, aranybrokáttal bevont emelvény állt, az aranyszobába vezető folyosó egyik ablakából kialakított külön feljáróval. A misztériumot, a szokás szerint, az említett márványlapon mutatták be, amelyet erre a célra már reggel berendeztek; a pompás márványtáblán, amelyet csizmájukkal agyonkaristoltak a bíróság emberei, gerendákból összerótt, magasabb építmény emelkedett, felső szintje, mely jól látszott az egész teremből, színpadul szolgált, belseje pedig, amelyet függöny takart, öltözködőhelyiségül a darab szereplőinek. A szín és az öltöző között egyszerűen egy kívülről odatámasztott létra teremtette meg az összeköttetést, meredek fokait kínálva a színre lépőknek s az onnan távozóknak. Egyetlen szereplő, ha mégoly váratlanul bukkant is elő, egyetlen drámai fordulat vagy színpadi bonyodalom sem kerülhette meg ezt a létrát. Ó, művészetnek és mesterkedéseknek ártatlan és tiszteletre méltó gyermekkora! A márványlap négy sarkán a palotagróf egy-egy darabontja: ünnepnapokon csakúgy, mint kivégzéseken a nép mulatságának elmaradhatatlan őrei. A színjáték nem kezdődhetett meg, míg a Törvényszék nagyórája el nem üti a delet. Színielőadáshoz ez ugyan késői időpont, de alkalmazkodni kellett a követek idejéhez. A sokaság pedig már reggel óta várakozott. E békés kíváncsiskodók nagy része már pirkadat óta ott fagyoskodott a Törvényszék nagy lépcsője tövében; sőt, voltak, akik azt mondták, hogy egész éjjel keresztben feküdtek a főkapu előtt, hogy bizonyosan elsők lehessenek. A tömeg percről percre sűrűsödött, s miként a folyó, mely már-már kiönt, egyre emelkedett a falak mentén, dagadt a pillérek körül, fel-felcsapott a párkányzatra, a szegélyekre, az ablakkönyöklőkre, a falak kiszögelléseire, a faragványok domborulataira. A szorongás, a türelmetlenség, a csömör, e felvidult és bolondos nap zabolátlansága, az állandó összezördülések egy-egy 17 Olivier Patru ( ), perbeszédeiről híres, nagy tehetségű szónok. 12

13 hegyes könyök vagy vasalt csizma okán, a hosszú várakozás minden fáradalma már jóval a követek érkezésére kitűzött idő előtt érdes és bántó zöngéket vegyített az együvé zárt, összepréselt, kifacsart, megtaposott, kifulladt tömeg zúgásába. Mindenfelől csak panasz és szitkozódás hallatszott a flamandok, a polgármester, Bourbon bíboros, a palotagróf, Ausztriai Margit, a pörosztók, a hideg, a meleg, a rossz idő, a párizsi püspök, a bolondok pápája, a pillérek, a szobrok, egy bezárt ajtó, egy nyitott ablak miatt; mindez jó mulatságul szolgált a tömegben itt-ott falkába verődött diákoknak és inasoknak, akik kaján csipkelődésükkel még tetézték az elégedetlenséget, s hogy úgy mondjuk, tűszúrásokkal fokozták az általános ingerültséget. Volt ott többek között egy csapat tréfás kedvű ördög, akik, miután beverték az egyik ablak üvegét, pimaszul a párkányra telepedtek, s onnét röpítették pillantásaikat és gúnyos megjegyzéseiket hol befelé, hol kifelé, a teremben és a téren szorongó tömegre. Csúfondáros mozdulataikból, felharsanó nevetésükből, a teremben szétszórt társaikkal váltott gúnyos kurjongatásaikból könnyű volt megállapítani, hogy ezek az ifjú deákok korántsem osztoznak a többi jelenlévők bosszúságában és csömörében, s hogy igen jól értenek hozzá, mint csiholjanak ki a maguk örömére külön színjátékot abból, ami a szemük elé tárul, s várják meg türelmesen a következőt. - Szavamra, ez maga Joannes Frollo de Molendino! 18 - rikkantott oda egyikük egy csinos és kaján képű szőke ördögfiókának, aki egy oszlopfő akantuszleveleibe kapaszkodott -; nemhiába hívják Malmosnak, a két keze meg a két lába szakasztott olyan, mint a malom négyágú vitorlája, ha forog a szélben. Mióta van itt? - A Sátán kegyelméből több mint négy órája - replikázott Joannes Frollo -, és nagyon remélem, hogy ezt az időt a javamra írják a purgatóriumban. Hallottam, amikor Szent Lajos kápolnájában a szicíliai király nyolc énekese a reggel hétórai nagymisén az introitust énekelte. - Derék énekesek - folytatta a másik -, a hangjuk még magasabb, mint a süvegük! A király, mielőtt misealapítványt tesz Szent János úr tiszteletére, igazán megtudakolhatta volna, vajon Szent János úr szereti-e, ha a zsoltárokat provence-i latinsággal kántálják. - Csak azért csinálta, hogy fizethesse a szicíliai király istenverte kornyikálóit! - fakadt ki egy öregasszony az ablak alatt szorongó tömegben. - Már megbocsássanak! Ezer párizsi tallér egy miséért! S méghozzá a párizsi vásárcsarnok tengerihalárusításának adóbevételéből! - Csendesebben, öreganyám! - mordult föl egy testes, tekintélyes személyiség a halaskofa mellett, befogva az orrát. - A misealapítványra igen nagy szükség volt. Tán csak nem kívánja, hogy megint beteg legyen a király? - Ez a helyes beszéd, Gilles Lecornu úr, királyi szűcsmester és udvari szőrmeszállító! - rikkantotta az oszlopfőn kapaszkodó diák. Az összes diákok harsogó nevetéssel fogadták a szegény királyi szűcsmester és udvari szőrmeszállító szerencsétlen hangzású nevét Lecornu! Gilles Lecornu! - kiáltozták némelyek. - Cornutus et hirsutus! 20 - tódította valaki. - Hát aztán! - nyelvelt az ördögfióka az oszlopfőről. - Mi nevetnivaló van ezen? Gilles Lecornu tisztes polgár, Jehan Lecornu királyi várnagy fivére, Mahiet Lecornunek, a vincennes-i palota főajtónállójának gyermeke, valamennyien párizsi polgárok, s atyától fiúig házasemberek! 18 Joannes Frollo de Molendino tréfás-latinul ugyanaz, mint Jehan Frollo du Moulin, vagyis Malmos J. F. 19 Jelentése: szarvas, agancsos, felszarvazott. 20 Agancsos és bozontos. (latin) 13

14 Még magasabbra csapott a jókedv. A testes szűcsmester, többé egy szót sem szólva, próbált elrejtőzni a mindenfelől rászegeződő tekintetek elől; de hiába izzadt és szuszogott, fészkelődésével csak azt érte el, hogy méltatlankodástól és dühtől vörös, gutaütéses, kövér képe egyre mélyebben beszorult a szomszédai válla közé, mint az ék a fába. Végül az egyik szomszédja - testes, tömzsi és tekintélyes polgár, akár ő maga - a pártját fogta. - Gyalázat! Hogy éretlen kölykök így beszéljenek egy polgáremberrel! Az én időmben vesszőnyalábbal elnáspángolták s a tüzén mindjárt meg is égették volna az ilyeneket! Több se kellett a falkának. - Netene! Ki az a nagyszájú? Mit kuvikol az a halálmadár? - Hadd el, én ismerem - mondta az egyik -, Andry Musnier az. - Persze, a négy esküdt egyetemi könyvárus egyike - mondta a másik. - Mert abban a bódéban mindenből négy van - kiáltotta a harmadik -; négy nemzet, négy fakultás, négy ünnep, négy prokurátor, négy elektor, négy könyvárus. - Nahát akkor - kiáltott Jehan Frollo -, csapjunk négyszeres zenebonát a tiszteletükre! - Elégetjük a könyveidet, Musnier! - Megrakjuk az inasodat, Musnier! - Fölhergeljük a feleséged, Musnier! - Azt a derék, bögyös Oudarde asszonyt, Musnier! - Aki olyan fürge s huncut, mintha özvegy volna! - Menjetek a pokol fenekére! - hörrent rájuk Andry Musnier. - Nyughass, Andry mester - folytatta Jehan, még mindig az oszlopfőn lógva -, nyughass, vagy a nyakadba pottyanok! Andry mester föltekintett, láthatólag a pillér magasságát és a kópé súlyát becsülgette egy darabig, fejben megszorozta a súlyt a sebesség négyzetével, aztán elhallgatott. Jehan, mint a győztes hadvezér, diadalmasan folytatta: - Biz isten megtenném, pedig a fivérem főesperes! - A mi egyetemi uraink is megérik a pénzüket! Még ilyen napon sem tudnak érvényt szerezni a kiváltságainknak, amilyen a mai! A Városban: májusfa, örömtűz; a Belsővárosban: misztérium, bolondok pápája, flamand követek; az Egyetemben: semmi! - Pedig elég nagy a Maubert tér! - tódította az ablakpárkányon szorongó diákok egyike. - Le a rektorral! Le az elektorokkal! Le a prokurátorokkal! - kiabálta Jehan. - Gyújtsunk mi is örömtüzet ma este a Gaillard-mezőn - szólt közbe egy másik -, égessük el Andry mester könyveit! - És az írnokok pulpitusait! - És a pedellusok vesszeit! - És a dékánok köpőládáit! - És a prokurátorok szekrényeit! - És az elektorok ládikáit! - És a rektor zsámolyait! 14

15 - Le velük! - dörögte a kis Jehan. - Le Andry mesterrel, a pedellusokkal, az írnokokkal! Le a teológusokkal, az orvosokkal, a paragrafusrágókkal! Le a prokurátorokkal, az elektorokkal, a rektorral! - Itt a világ vége! - motyogta Andry mester, betapasztva a fülét. - Épp itt a rektor! Most megy át a téren! - kiáltotta az ablakból valaki. Mindenki a tér felé fordult. - Valóban magister Thibaut az, a mi tiszteletre méltó rektorunk? - kérdezte Jehan Frollo du Moulin, aki egy belső pilléren kapaszkodván, nem láthatta, mi történik odakint. - Igen, igen - válaszolták kórusban a többiek -, ő az, saját személyében, magister Thibaut, a rektorunk. Csakugyan a rektor volt, s vele az Egyetem tisztségviselői, processzióban vonultak a követség elé, s e pillanatban éppen a Palota téren haladtak át. Az ablakban szorongó diákok maró megjegyzésekkel és csúfondáros tapssal kísérték őket. A menet élén haladó rektor kapta az első sortüzet; kemény próbatétel volt. - Jó napot, rektor úr! Hé, nem hallja? Jó napot! - Hogy kerül ide ez a vén kockázó? Mi az, sutba dobta a kockáit? - Hogy kocog azon a kancán! Ni, hosszabb a füle, mint a szamaráé! - Hé, nem hallja? Jó napot, Thibaut rektor úr! Tybalde aleator! 21 Vén gyagyás! Vén kockás! - Isten éltesse! Hány dupla hatost vetett az éjjel? - Nézzétek ezt a göthöst, hogy kiszívta, zsigerelte, szikkasztotta a játék meg a kocka heve! - Hova igyekszik, Tybalde ad dados, 22 otthagyta az Egyetemet, s a Város felé kocog? - Viszi a szamara lába a Thibautaudé 23 utcába! - kiáltotta Jehan du Moulin. Az egész banda utánaharsogta a csúfolódó rigmust, eszeveszettül tapsolva hozzá. - Viszi a szamara lába a Thibautaudé utcába, igaz-e, rektor úr, ördög cimborája? Aztán a többi tisztségviselőkre kerítettek sort. - Le a pedellusokkal! Le a pálcamesterekkel! - Mondd csak, Robin Poussepain, ki az ördög jön ott? - Gilbert de Suilly, Gilbertus de Soliaco 24 az autuni kollégium kancelláriusa. - Ne, itt a sarum, vágd a fejéhez, neked jobban kézre esik. - Saturnalitias mittimus ecce nuces Le a hat teológussal, le a fehér karingesekkel! 21 Kockajátékos Tybaldus. (latin) 22 Kockás Tybaldus. (elferdített latin) 23 Középkori párizsi utcanév, hangzásra Kockázó Thibaut-t jelent, franciául. 24 Sarus Gilbert. (tréfásan elferdített latin) 25 A saturnaliákra küldjük ezt a diót. (Martialis: Juvenalishoz) 15

16 - Ezek a teológusok? Azt hittem, az a hat fehér lúd vonul itt, amelyet Szent Genovéva adott a városnak a Roogny-birtokért. - Le az orvosokkal! - Le a kardinális és kulináris disputákkal! - Vigyázz a kobakodra, Szent Genovéva kancelláriusa! Kitúrtál a jogos helyemből! Úgy ám! A normandiai nemzetbeli helyemet átjátszotta a Bourges-ból való kis Ascanio Falzaspadának, csak azért, mert az olasz. - Injuria! - kiáltozták a diákok. - Le a Szent Genovéva kancelláriusával! - Hahó! magister Joachim de Ladehors! Hahó! Louis Dahuille! Hahó! Lambert Hoctement! - Itt a német nemzet prokurátora, hogy a Sátán szorongatná meg a gigáját! - És a Palotakápolna káplánjai, szürke kámzsában. Cum tunicis sürkibus! - Seu de pellibus sürkibus béleltibus! 26 - Hóhahó! szabad művészetek magiszterei! Ti szép vörös talárosok! Ti szép fekete talárosok! - A rektor uszályában valamennyi! - Velence dózséja megy nőszni a tengerrel! - Oda nézz, Jehan! A Szent Genovéva kanonokjai! - Pokolba a kanonoksággal! - Claude Choart abbé! Doktor Claude Choart! Pufók Marcsát keresi? - A Glatigny utcában találja. - Most ágyaz a kurvakapitánynak Lerója a négy dénárját. Quatuor denarios. - Aut unum bombum Szeretné, ha az orra alá durrantana? - Barátaim! Itt van magister Simon Sanguin, a pikárdiai elektor, a nyeregben mögötte a felesége. - Post equitem sedet atra cura Csak bátran, Simon mester! - Aggyisten, elektor uram! - Jóccakát, elektorné asszony! - De jó ezeknek, hogy mindent látnak - sóhajtott fel Joannes de Molendino, még mindig ott gubbasztva az oszlopfő levéldíszein. 26 Szürke tunikában. - Vagy szürke bélésű bundában. (tréfásan kevert latin) 27 Az utcanőket ellenőrző bírósági tisztviselő népi elnevezése. 28 Vagy egy durrantást. (latin) 29...és ha lóra szállna: háta mögött ül az éjsötét gond. (Horatius: A mértékletesség dicsérete, Illyés Gyula fordítása) 16

17 Ezenközben magister Andry Musnier, esküdt egyetemi könyvárus, odahajolt Gilles Lecornu királyi szűcsmester és udvari szőrmeszállító füléhez. - Azt mondom, uram, itt a világ vége. Soha ilyen zabolátlan nem volt még a diáktársadalom. Századunknak ezek az átkozott találmányai, ezek veszejtik el a világot. A pattantyúk, a csatakígyók, a mozsarak, de legkivált a könyvnyomtatás, ez a német nyavalya. Oda a kézírás, oda a könyv! A nyomtatás megöli a könyvárusítást. Vége a világnak. - Magam is ezt látom, ahogy terjed a bársony divatja - jegyezte meg a szőrmeárus. Ebben a pillanatban elütötte a delet. - Ó! - szakadt ki egyszerre a tömegből a sóhajtás. A diákok elhallgattak. Nagy mozgolódás, hangos csoszogás, élénk fejforgatás támadt, köhögés és orrfúvás siketítő zaja; fészkelődött, helyezkedett, ágaskodott, tömörült a tömeg; aztán nagy csöndesség lett; kinyújtott nyakak, eltátott szájak, a márványlapra szegeződő szemek. De ott nem volt mit látni. Csak a palotagróf négy pörosztója állt ott, mereven és moccanatlanul, négy festett bálvány. Most minden szem a flamand küldötteknek fenntartott emelvény felé fordult. De az ajtó zárva maradt, az emelvény néptelen. Három dologra várakozott reggel óta a sokaság: a délre, a flamand követségre, a misztériumra. Csak a dél érkezett meg idejében. Ez azért mégiscsak sok. Vártak egy percet, kettőt, hármat, ötöt, vártak negyedórát; nem történt semmi. Az emelvény néptelen maradt, a színpad néma. A türelmetlenséget most ingerültség váltotta fel. Haragos megjegyzések röpködtek, igaz, hogy egyelőre csak halkan. - A misztériumot! A misztériumot! - mormolták fojtott hangon. Az indulat a fejekbe szállt. A sokaságon vihar előszele suhant végig, még csak távoli morajjal. Malmos Jehan csiholta ki az első szikrát. - A misztériumot, és pokolba a flamandokkal! - kiáltotta torkaszakadtából, s mint a kígyó, úgy vonaglott az oszlopfőn. A tömeg tapsolt. - A misztériumot - visszhangozták -, és pusztuljon Flandria! - A misztériumot akarjuk, de nyomban - folytatta a diák -; mert különben, attól tartok, komédia és moralitás gyanánt a palotagrófnak rendezünk akasztást. - Jól beszél! - zúgta a tömeg. - Kezdjük az akasztást a fogdmegein! Lelkes éljenzés harsant. A négy szerencsétlen flótás sápadozva tekingetett egymásra. A sokaság feléjük nyomakodott, s ők szinte már látták, mint hajlik meg és enged az előttük álló hitvány fakorlát a tömeg nyomásának. Válságos volt a pillanat. - Kötélre velük! Kötélre velük! - hangzott mindenfelől. Ebben a pillanatban meglebbent a föntebb leírt öltözőhelyiség függönye, és előtűnt egy személy, akinek a puszta látványa megtorpantotta a tömeget, és indulatát mintegy varázsütésre kíváncsisággá változtatta át. - Csöndet! Csöndet! A nyugodtnak éppenséggel nem mondható, minden ízében reszkető személy sűrű hajlongások közepette előrelépdelt a márványlap széléig; amint közeledett, szemlátomást egyre inkább megroggyant a térde. 17

18 Közben lassacskán helyreállt a nyugalom. Már csak az az enyhe zúgás hallatszott, amely állandó kísérője a tömeg hallgatásának. - Érdemes polgárok - kezdte -, és érdemes polgárasszonyok, tisztünk szerint elszavalunk s előadunk a bíboros úr őeminenciája színe előtt egy igen-igen szép moralitást: Miasszonyunk, Szűz Mária igaz ítélete a címe. Én alakítom Jupitert. Őeminenciája e pillanatban az osztrák főherceg úr tiszteletre méltó követségét kíséri, amely ez idő szerint a Baudets-kapunál az Egyetem rektor urának ünnepi beszédét hallgatja. Mihelyt a legkegyelmesebb bíboros úr megérkezik, nyomban elkezdjük. Annyi bizonyos, hogy magának Jupiternek kellett beavatkoznia, hogy a palotagróf négy szerencsétlen pörosztója megmeneküljön. Ha azzal kérkedhetnénk, hogy mi találtuk ki ezt a valóságos és igaz történetet, s következésképpen mi viselnénk érte a felelősséget Miasszonyunk Kritika előtt, ezúttal bizonnyal nem idéznék a fejünkre a klasszikus szabályt, amely szerint: Nec deus intersit. 30 Egyébként Jupiter könnyű öltözéke igen tetszetős volt, s a figyelmet egészen lekötvén, nem kevéssé járult hozzá a tömeg lecsillapításához. Jupiter aranyszegecsekkel kivert, fekete bársonnyal borított, könnyű páncélinget viselt; fején aranyozott ezüstgombos védősisak; s ha nincs a piros festék meg a dús szakáll, amaz fölül, emez alul egészen elfödve az arcát, ha nem fog a kezében talmi tüskéktől meredező, aranyozott kartontekercset, amelyben a gyakorlott szem könnyen fölismerhette a villámot, s ha nem látszik ki görögpántos, meztelen lába, harcias viseletét tekintve bízvást fölvehette volna a versenyt Berry herceg úr testőrseregének akármelyik breton íjászával. 30 Ne lépjen közbe az isten. (Horatius: Ars poetica) 18

19 II PIERRE GRINGOIRE Ámde, miközben szónokolt, az öltözéke keltette osztatlan tetszés és bámulat a szavaival együtt elenyészett; amikor ahhoz a szerencsétlen befejezéshez ért, hogy: mihelyt a legkegyelmesebb bíboros úr megérkezik, nyomban elkezdjük, szavait elnyelte a siketítő hurrogás. - Kezdjék el azonnal! A misztériumot! A misztériumot, azonnal! - zúgta a nép. De valamennyi hangot túlkiabálta Joannes de Molendino, akinek a süvöltése úgy hasított bele a hangzavarba, mint a sípszó egy nîmes-i zenebonába. - Kezdjék el azonnal! - rikoltotta a diák. - Vesszen Jupiter és Bourbon bíboros! - harsogta Robin Poussepain s az ablakban trónoló többi diák. - A moralitást, azonnal! - hajtogatta a tömeg. - Most rögtön! Azonnal! Vesszenek a komédiások, vesszen a bíboros! Zsákot és kötelet nekik! Szegény Jupiter, riadtan, rémülten, a vörös festék alatt halálra váltan, elejtette a villámait, markolászta a sisakját; hajlongott, reszketett, dadogott: - Őeminenciája... a követek... Flandriai Margit hercegnő... Nem tudta, mit mondjon. Az igazat megvallva, félt, hogy felkötik. Ha vár, a csőcselék köti fel, ha nem vár, a bíboros; akármerre néz, csak örvényt lát, azazhogy bitót. Szerencséjére, akadt valaki, aki kihúzta a csávából, és magára vette a felelősséget. Egy férfi, aki a korláton kívül, a márványlap körül szabadon hagyott térségen tartózkodott, s akit eddig senki nem vett észre, mivel magas, vékony alakját mindenek tekintete elől tökéletesen elrejtette az a széles pillér, amelyiknek nekidőlt, mint mondottuk tehát, ez a magas, ösztövér, sápadt, szőke, még fiatal, de máris barázdált homlokú és arcú, ragyogó szemű és mosolygó ajkú, elnyűtt és kifényesedett, ócska fekete sávolyruhás férfi odalépett a márványlaphoz, és intett a szegény szenvedőnek. Az azonban úgy meg volt rémülve, hogy nem látta meg. A jövevény még közelebb lépett. - Jupiter - szólongatta -, kedves Jupiterem! Az nem hallotta meg. Ekkor a hosszú szőke, türelmét vesztve, szinte az arcába kiáltotta: - Michel Giborne! - Ki szólít? - kérdezte Jupiter, mintha álmából ocsúdna. - Én - válaszolta a feketeruhás. - Ah! - sóhajtotta Jupiter. - Kezdjék el azonnal! - folytatta a másik. - Teljesítsék a tömeg kívánságát. Én magamra vállalom, hogy megbékítem a palotagróf urat, ő pedig majd a bíboros urat békíti meg. Jupiter fellélegzett. 19

20 - Érdemes uraságok - kiáltotta torkaszakadtából a még egyre szitkozódó tömegnek -, azonnal elkezdjük! - Evoe, Juppiter! Plaudite, cives! 31 - kiáltozták a diákok. - Éljen! Éljen! - kiáltozta a nép. Fülsiketítő tapsvihar tört ki, s a terem még akkor is rengett az éljenektől, amikor Jupiter már régen visszavonult a függönyei mögé. Eközben az az ismeretlen személy, aki oly varázslatosan változtatta derűre a borút - amint a mi kedves, öreg Corneille-ünk mondja -, szerényen visszahúzódott az oszlop félhomályába, s nyilván ott is maradt volna észrevétlenül, mozdulatlanul és némán, mint addig, ha meg nem zavarja két ifjú hölgy, akik a nézők első sorában állva megfigyelték az iménti párbeszédét Michel Giborne-Jupiterrel. - Deák uram... - szólította meg egyikük, intve neki, hogy lépjen közelebb. - Ugyan hallgasson már, kedves Liénarde - torkolta le csinos, üde szomszédnője, akit felbátorított, hogy ünneplőben van. - Nem teológus ez, hanem világi ember; nem deák uram a megszólítása, hanem egyszerűen uram. - Uram... - mondta Liénarde. Az ismeretlen odalépett a korláthoz. - Mit kívánnak a hölgyek? - tudakolta előzékenyen. - Ó, semmit - válaszolta zavartan Liénarde -, Gisquette la Gencienne, a barátnőm akar szót váltani uraságoddal. - Dehogyis - pironkodott Gisquette -; Liénarde deák uramnak szólította önt, én pedig kijavítottam, mondván, hogy az uram a helyes. A két lány lesütötte a szemét. A férfi, aki nagyon szeretett volna társalkodni velük, mosolyogva nézte őket. - Tehát nincs számomra mondanivalójuk, hölgyeim? - Ó, igazán nincs - felelte Gisquette. - Nincs bizony - erősítette meg Liénarde. A magas, szőke ifjú indult visszafelé. De a két kíváncsi nem akarta elereszteni a zsákmányát. - Uraságod, ugye, ismeri azt a katonát, aki a Szűzanya szerepét fogja játszani a misztériumban? - kérdezte Gisquette élénken, egy hirtelen megnyíló zsilip vagy egy mindenre elszánt asszony hevességével. - Nem Jupiter szerepére gondol? - kérdezte az ismeretlen. - Dehogynem - szólt közbe Liénarde -, de olyan buta ez a lány! Tehát ismeri Jupitert? - Michel Giborne-t? - kérdezte az ismeretlen. - Persze. - Pompás szakálla van! - jegyezte meg Liénarde. - És szép lesz, szép dolgot fognak szavalni itt fent? - tudakolta félénken Gisquette. - Nagyon szépet, kisasszony - válaszolta pillanatnyi habozás nélkül az ismeretlen. 31 Éljen Jupiter! Tapsoljatok, polgárok! (latin) 20

21 - Mi lesz az? - kérdezte Liénarde. - Miasszonyunk, Szűz Mária igaz ítélete, ez egy moralitás, kisasszony, ha szabad megjegyeznem. - Ah, vagy úgy - válaszolta Liénarde. Egy kis csend támadt. Az ismeretlen törte meg: - Egészen új moralitás, még sosem volt színen. - Ez tehát nem ugyanaz - kérdezte Gisquette -, amelyet most két éve adtak elő, a pápai legátus érkezése napján, és amelyben három szép lány alakította a sziréneket - segítette ki Liénarde. - Méghozzá anyaszült meztelenül - tódította a fiatal férfi. Liénarde szégyellősen lesütötte a szemét. Gisquette ránézett, és követte a példáját. A férfi mosolyogva folytatta: - Nagyon szórakoztató látvány volt. Ez a mai azonban egyenest a flandriai hercegkisasszony számára készült moralitás. - Pásztordalokat is énekelnek benne? - kérdezte Gisquette. - Még hogy pásztordalokat! Egy moralitásban! - méltatlankodott az idegen. - Ne keverjük a műfajokat. Ha trufa volna, nem mondom. - Kár! - folytatta Gisquette. - Pedig aznap vademberek is voltak a Ponceau-kútnál, férfiak és nők hadakoztak egymással, és különféle táncokat lejtettek, motettákat és pásztordalokat énekelve. - Ami jó egy legátusnak - mondta eléggé kimérten az idegen -, nem jó egy hercegkisasszonynak. - És a közelükben - fűzte hozzá Liénarde - dörmögő zeneszerszámok versenyeztek, és nagy muzsikálást csaptak. - És üdítőül az arra járóknak - tódította Gisquette - bor, tej és hippokrasz 32 folyt a kút három csövéből; ihatott, aki akart. - És a Ponceau-n egy kicsit túl, a Szentháromság utcában, passiót is játszottak, néma szereplőkkel. - Bizony, én is emlékszem! - lelkendezett Gisquette -: Istenfia a keresztfán, s jobbján és balján a két lator! És a két cserfes ifjú hölgy, felhevülve a legátus úr érkezésének emlékein, egymás szavába vágva beszélt tovább. - Arrább pedig, a Festők Kapujánál, milyen fényes öltözetű népek voltak! - És a Szent Ince kútjánál az a vadász, aki egy szarvastehenet vett űzőbe csaholó kutyákkal, nagy kürtrivalgással! - És a párizsi vágóhídnál az a gerendavár, amelyik a dieppe-i erődöt formázta! - És amikor a pápai legátus arra vonult, emlékszel, Gisquette, rohamra indultak, és valamennyi angolt levágták! 32 Fűszeres, cukrozott bor. 21

22 - Hát még a Châtelet kapujával átellenben, ott milyen cifra népek voltak! - És a Pénzváltók hídján, amelyet végig bevontak drapériával! - És amikor a pápai legátus arra vonult, több mint kétszáz tucat különféle madarat eresztettek föl; nagyon szép volt, Liénarde! - A mai még annál is szebb lesz - szólalt meg végre a beszélgetőtársuk, aki látható türelmetlenséggel hallgatta őket. - Igazán azt mondja, hogy szép lesz a mai misztérium? - kérdezte Gisquette. - Igazán - felelte amaz; majd ünnepélyesen hozzáfűzte: - Hölgyeim, én vagyok a szerzője. - Igazán? - álmélkodtak a lányok. - Igazán! - erősítette meg a poéta, kidüllesztve a mellét. - Azazhogy ketten vagyunk: Jehan Marchand fűrészelte fel a deszkát s ácsolta össze a színpad vázát, valamint a padozatot, jómagam pedig a darabot írtam. Nevem Pierre Gringoire. A Cid szerzője sem mondhatta volna nagyobb öntudattal: nevem Pierre Corneille. Olvasóink bizonyára megfigyelték, hogy jó darab idő telt el attól a perctől fogva, amikor Jupiter visszavonult a függönye mögé, egészen addig a pillanatig, amikor az új moralitás szerzője ily váratlanul fölfedte magát az együgyűen ámuldozó Gisquette és Liénarde előtt. Különös dolog: a néhány perce még hevesen háborgó tömeg, most, hitelt adva a színész szavának, szelíd türelemmel várakozott; ez is csak azt az örök és színházainkban ma is naponta kipróbált igazságot bizonyítja, hogy a közönséget a legjobban úgy lehet türelmes várakozásra késztetni, hogy az azonnali kezdés reményével kecsegtetjük. Hanem Joannes diák résen volt. - Hóhahó! - bődült bele a zajongást követő békés várakozás csöndjébe. - Jupiter! Szűzmária! Sátán komédiásai! Szórakoztok? A darabot! A darabot! Kezdjétek, vagy mi kezdjük megint! Több se kellett. Magas és mély hangú zeneszerszámok szólaltak meg az állványzat belsejéből; a függöny felgördült; előjött négy tarkabarka, kimázolt szereplő, felmásztak a színpadnak támasztott meredek létrán, a felső szintre érve felsorakoztak a közönség előtt, és mély meghajlással köszöntötték; ekkor a zene elhallgatott. Kezdődött a misztérium. A négy szereplő, miután tapsban bőségesen learatta hajlongásai jutalmát, áhítatos csöndesség közepette belefogott a prológusba, amelynek elmondásától örömest megkíméljük az olvasót. Egyébként, mint mainapság is megesik, a közönség inkább a színészek ruhájával, semmint szerepük alakításával törődött, és ha jól meggondoljuk, nem oktalanul. A négy színész felesárga, fele-fehér köntöst viselt, csak a szövet anyaga volt más-más; az első arany és ezüst brokát, a második selyem, a harmadik gyapjú, a negyedik vászon. Az első színész kardot fogott a jobbjában, a második két aranykulcsot, a harmadik mérleget, a negyedik ásót; és mankóul a lomha eszűeknek, akik előtt talán nem lett volna eléggé világos e jelképek átlátszó értelme, kövér, fekete betűkkel ezt hímezték bele a brokátköntös alsó szegélyébe: ÉN VA- GYOK A NEMESSÉG; a selyemköntösébe: ÉN VAGYOK A PAPSÁG; a gyapjúköntösébe: ÉN VAGYOK A TŐZSÉRSÉG; a vászonköntösébe: ÉN VAGYOK A FÖLDMÍVESSÉG. A Papság és a Földmívesség - azaz a hím-allegóriák - nemét minden jószemű néző világosan felismerhette rövidebb köntösükről, valamint felhajtott karimájú, gombos fövegükről, a két nő-allegóriát viszont hosszabb köntösük és uszályos fejfedőjük tette félreismerhetetlenné. Ahhoz is nagy rosszindulat kellett volna, hogy a prológus költőisége révén fel ne fogja az ember, hogy a Földmívesség a Tőzsérséggel, a Papság viszont a Nemességgel lépett frigyre, s 22