Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Átírás

1 Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Meghurcolt, mártírsorsot vállalt szülők gyermekeként azzal kezdem: nagy történelmi elégtétel, hogy eljutottunk eddig a pillanatig, és ma itt állhatok Édesapám emléktáblájánál. Hol van ma már a kommunizmus, hol van ma már a Szovjetunió? Sehol, de a túlélők, a történelem tanúi még ma is köztünk járnak. Ma is itt vannak Édesapám sorstestvérei közül néhányan, nagy idők nagy tanúi! Hallatlan felelősségük van nekik is és nekünk is, hogy a valós magyar történelemmel megismertessük nemzetünket. A mai emléktábla avatás is ezt bizonyítja. Édesapám a GULAG rabtelepeit megjárt és jórészt ottmaradtmilliók egyik túlélője, aki egész életét a másokon való segítésnek szentelte. Tette ezt embertelen körülmények között orvosként a lágerekben, itthon, amikor tilos volt, tette ezt akkor, amikor megalakította a SZORAKÉSZ - t, amikor 16 éven át a Kárpótlási Hivatal Társadalmi kollégiumának elnökeként dolgozott és oly sokat tett a politikai üldözöttek anyagi és személyi kárpótlásáért, emberi méltóságuk visszaszerzésért, megbecsülésükért. Mindannyian büszkén valljuk, SZORAKÉSZ tagok és családtagok is, hogy Apukám nélkül ma nem itt tartanánk, sőt meg merem kockáztatni, hogy talán sehol 1

2 Ha nincs benne ennyi kitartás, ennyi tettrekészség, ennyi erő, akkor talán ma már SZORAKÉSZ sem lenne, kárpótlás sem lett volna és még mindig történelemhamisítás folyna ebben az országban. De hála Istennek és az Ő kitartásának, elvitathatatlan érdemeket szerzett abban, hogy ma már nyíltan beszélhetünk, emlékezhetünk és emlékeztethetünk. A valóság tudatos agyonhallgatása a XX. század tragédiája! Nemcsak az Édesapámé, a családunké, mindannyiunké, hanem az egész Nemzeté. Azt szokták mondani, hogy nem lehet ésszel felfogni a tömegszerencsétlenségek, még kevésbé a tömeges százezres, milliós emberpusztítások szörnyűségeinek teljességét. Nem érzéketlenség okán, hanem mert véges ez irányú értelmiemocionális kapacitásunk, és egy ponton túl a nagyságrend kontraproduktívvá tompítja a felfogó-és beleérző képességet. A kommunista diktatúra évtizedeinek leírása során számos jelző hangzik el: embertelen, gyilkos, hazug diktatúra, melyet a szolgalelkű, erkölcstelen és fékevesztett kommunisták tartottak fenn hosszú időn át. Ezek tényszerűségével kár is lenne vitatkozni. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a történelemkönyvekből megszerezhető tudás még e kísérő jelzőkkel együtt sem teszi a fiatalság számára megrendítő élménnyé a XX. század egyik legsötétebb korszakát. Megtanulhatják kialakulásának folyamatát, annak okairól és a hatalomgyakorlás eszközeiről átfogó képet 2

3 szerezhetnek, de ahhoz, hogy kellően értékelni tudják azt a szabadságot, melybe beleszülettek, több kell. Az áldozatoknak, s köztük az Édesapámnak állított emléktábla lehetőséget teremt arra, hogy e bűnös kor kárvallottjainak szavára odafigyelhessünk. Édesapám és Édesanyám maguk is a szovjet típusú diktatúra áldozatai voltak, természetes tehát, hogy egész fiatalságomat átszőtte az indulat és ezzel párhuzamosan az igazság keresése. Bár az akkori ideológia szerint a múltat végképp el kellett törölni, mindannyiunk szerencséjére sokan és sokféleképpen tettek arról, hogy ezt megakadályozzák. A Gulág rabtelepeire száműzött Olofsson Placid atya, a recski munkatáborba zárt Faludy György és a többi tíz és százezer ember szenvedése emlékeztetnek bennünket arra, hogy mire is képes a kommunista hatalom. Tényleg, mire is? Az ötvenes években vert és gyilkolt, a hatvanasban már csak börtönbe zárt, a hetvenes években kiegyezést ajánlott, de azért még gumibotozott, aztán a nyolcvanas évek végére az ország morális és gazdasági lezüllesztésével végleg elzálogosította a jövőt ben azt hittük, hogy ilyen súlyos bűnök után az MSZMP örökösei sohasem térhetnek vissza a hatalomba. De mint oly sokszor a történelem során, csalódnunk kellett. Húsz évvel az 1990-es fordulat után ismét a start vonalon találtuk magunkat. Az 3

4 egykori KISZ KB titkárából miniszterelnök lett, és mi azt láttuk, hogy az ország totális eladósodottsága 2010-ben újra előállt. Mindezt az is tetézte, hogy újra felbukkantak a régi kommunista reflexek, hogy ha hazugságon érik a nagy vezetőt, ha kitör a botrány, akkor lövetni kell, és mint tudjuk, lövettek is ben azt hittük, hogy egyszer, s mindenkorra panoptikumba zárjuk a kommunizmus öltönyökbe öltöztetett szellemét, hátrahagyjuk a másoktól függés kicsinyhitűségét, és végre saját lábunkra állunk. Ma már látom, hogy minden egyes nap meg kell küzdeni a szélső bal és jobboldallal, miközben a társadalom egy részének még mindig csak az örök elégedetlenkedés az egyedül üdvözítő út. Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azt hiszem, abban nincs vita, hogy a nemzeti szocialista bűnök megbocsáthatatlanok, de legalább annyira megbocsáthatatlanok a kommunista bűnök is. A két izmus között csak az ing színében volt különbség, a módszerekben nem! Az Európát lángba borító, milliókat legyilkoló terrorgépezet működtetőit jogosan ítélte el a nürnbergi bíróság és a világ közvéleménye. Egyre többen vannak azonban, akik a kommunista hatalom birtokosokkal szemben 4

5 sokkal megengedőbbnek bizonyulnak, s ezzel akaratlanul is legitimálják a puha diktatúrát. Holtvágányra döcögött végül / a kopott vörös villamos írta Kányádi Sándor allegorikus versében, azonban minél több idő választ el attól a vörös negyven évtől, annál többen gondolják úgy, hogy Kádár alatt jobb volt. Mert olcsó volt a kenyér, SZOT beutalóval lehetett Balatonon nyaralni és biztos fizetés járt még a látszatmunkáért is. Arról valahogy nem akarnak tudni, hogy bizony a kommunista pártállam az internacionalizmus nevében többszázezer embert tett tönkre, kergetett külföldre vagy öngyilkosságba hatósági munkája során. Nem tűrte a szabadság iránti vágyat, a polgári önrendelkezés igényének megfogalmazását. A rendszerváltoztatás óta felnőtt az a fiatal generáció, mely számára a szabadság olyan természetes, mint a levegő, miközben az önálló életük létbiztonságának megteremtése korántsem az. Nekünk, politikusoknak fontos feladatunk a szabadság és a létbiztonság közötti kényes egyensúly megteremtése. Az egykori kommunizmusban élő családtagok, rokonok mindennapos küzdelme legyen intő példa mindannyiunk számára arra, hogy egyik a másik nélkül mit sem ér. 5

6 Szabadság és félelem nélküli, tisztes megélhetés. Ennek reményében fogtak fegyvert a magyarok 1956-ban, később ezért vállalták a hatósági zaklatásokat több tízezren. Egykori céljainkból ma sem engedhetünk! Hajtsuk hát meg fejünket a szovjet megszállás, kommunizmus áldozatai előtt, Édesapám előtt. Hálával tartozunk mi gyermekek is, hogy olyan neveltetésben részesültünk, olyan tartást, hazaszeretetet, igazság megismerésére való törekvést kaptunk Édesapánktól, aminek következménye többek között, hogy ma mind itt vagyunk és együtt emlékezünk. Rajtunk nem fog múlni a Haza sorsa, az igazság feltárása, a múlt megismertetése, Édesapánk munkásságának folytatása és bölcs tanácsainak, útmutatásának követése! A tisztességben megőszült, 90 évet élt Menczer Gusztáv önzetlen, fáradhatatlan, mindig másokon segítő ember volt. Életútja útmutatást ad, miként kell és lehet a pokol tornácán is magyarnak, kereszténynek, embernek maradni. A borzalmakat, az embertelenséget, megannyi verést és megaláztatást elviselni. A semmiből talpra állni! Több, mint 3500 napig tartó szovjet rabság után is újra kezdeni az értelmes életet, családot alapítani, dolgozni. Lélekben megnyugodni. Mindenkinek megbocsátani, de semmit el nem felejtve mutatni a helyes utat a jövő nemzedékének! 6

7 Ehhez az életúthoz a Tízparancsolatot betartó, Istent szerető, nemes jellem kellett! Olyan, aki példát mutat a jóra és az igazra tanít. Erre csak olyan ember képes, akinek tartása van! biztosan állítom: Neki volt tartása! Ő példakép számomra! Én Mindezt onnan tudom, s számomra a válasz nagyon egyszerű: a tanítványa, a munkatársa, rajongásig szerető gyermeke vagyok! Büszkén tekinthet le ma reánk, hogy gyötrelmekkel teli élete nem volt hiábavaló! Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket! 7