Ábrahám és Izsák viszonya a külső és belső distinkciójának tükrében

Átírás

1 Simon László Ábrahám és Izsák viszonya a külső és belső distinkciójának tükrében Søren Aabye Kierkegaard a Félelem és reszketés című művében egy nagyon mély és eredeti elemzését adja Ábrahám és Izsák történetének. Rendkívül egyedien mutatja be Ábrahám hitét és Ábrahám és Izsák viszonyát. A következőkben ezt a viszonyt szeretném elemezni, és egy kritikát megfogalmazni ezzel a viszonnyal kapcsolatban. A kérdés, amelyet fel szeretnék vetni Ábrahám és Izsák viszonyával kapcsolatban, szoros összefüggésben áll külső és belső kierkegaard-i szétválasztásával, ezért ennek a distinkciónak a bemutatásával kell kezdenem az elemzést, s csak ez után térhetek rá az említett viszony vizsgálatára. Véleményem szerint Kierkegaard markáns választóvonalat húz meg e két szféra között, és elsőként azzal próbálkoznék meg, hogy megmutassam, hogyan különül el egymástól ez a két terület a Félelem és reszketésben. Kísérletet teszek arra, hogy releváns ellentétpárokat állítsak fel annak érdekében, hogy érzékletesen vázoljam a két terület szembenállását. Az ellentétpárokban való gondolkodás sok esetben leegyszerűsítés, de úgy gondolom, ebben az esetben megengedhető, ugyanis éppen azt akarom megmutatni, hogy a külső és a belső, az általános és az egyedi, az etikum és az egyén szférája Kierkegaard-nál valóban ilyen éles ellentétben áll egymással. Kierkegaard számára, szemmel láthatóan, nagyon fontos a külső és a belső erőteljes szétválasztása, és annak hangsúlyozása, hogy ez a két terület lényegileg különbözik egymástól. Erre utal az is, hogy már a Vagy-vagy előszavának első bekezdésében a külső és belső különbözőségéről beszél Kierkegaard, A és B papírjainak közreadójának, Viktor Eremitának a maszkjába bújva. Eremita kételkedik abban a Hegeltől származó filozófiai tételnek az igazságában, hogy a külső és a belső azonos, s ennek a szöges ellentétét állítja: Eremita szerint a külső és belső összemérhetetlen egymással 1. Egészen más irányba vinné el a gondolatmenetet, ha itt most kitérnék Kierkegaard Hegellel folyatatott polémiájára, de annyit érdemes megjegyezni, hogy a hegeli filozófia rendszerébe belépni kívánó egyénnek kétely nélkül el kell fogadnia azt a tézist, hogy a szubjektum és az objektum azonos ahogy erre Weiss János felhívja a figyelmet --, vagyis le kell mondaniuk arról a gondolatról, hogy az egyik oldalon állnak ők, és a másik oldalon a világ 2. Azt nem merném állítani, hogy 1 Søren Kierkegaard: Vagy-vagy, Osiris, Budapest, oldal. Továbbiakban: VV. 2 Boros Gábor: Filozófia, Akadémiai Kiadó, Budapest, oldal 1

2 Kierkegaard Eremita maszkja mögött erre a konkrét hegeli gondolatra válaszol az előszó első mondatában, de nyilvánvaló, hogy a külső és belső ilyen szétválasztása szorosan összefügg a Hegel filozófiája ellen folytatott vitájával, ahogy erre Gyenge Zoltán rámutat a Kierkegaard élete és filozófiája című művében. Erre az összefüggésre a továbbiakban részletesen kitérek. Mindezekből azt a következtetést lehet levonni, hogy a külső és belső distinkciója azért is fontos Kierkegaard számára, mivel az alapját képezi Kierkegaard Hegellel való szembehelyezkedésének. Kierkegaard azt állítja, hogy a bensőség a külsővel összemérhetetlen, vagyis a két oldal közül a belső magasabbrendűségét mondja ki, és ezért mondja, hogy inkább higgyünk a fülünknek, mint a szemünknek, mert akkor nem kerülnek ellentmondásba a látottak a hallottakkal, hiszen a hang a külsővel összemérhetetlen bensőség megnyilatkozása 3. Ezek szerint a hang által a belső nyilatkozik meg. Az a belső, amely összemérhetetlen a külsővel. A belső elsődlegessége egyértelműen kimutatható a Félelem és reszketésben is, sőt döntő jelentőségű. A továbbiakban ezt elsődlegességet és magasabbrendűséget szeretném megmutatni. Ebben a műben az Elöljáró megnyilatkozás című szakasz a következőképpen indul: Egy régi, a külső és látható világból származó mondás szerint, aki nem dolgozik, ne is egyék. Elég különös, hogy a mondás nem illik arra a világra, amelybe leginkább tartozik; hiszen a külső világ a tökéletlenség törvényei szerint létezik, és itt ismétlődik újra meg újra, hogy az is eszik, aki nem dolgozik, és hogy aki alszik, gazdagabb lesz annál, aki dolgozik. [ ] A szellem világában másként van. Itt örök isteni rend uralkodik, itt nem úgy esik az eső az igazra, mint a gazra, itt nem úgy süt a nap a jóra, mint a gonoszra, itt valóban csak az ehet, aki dolgozik, csak az talál nyugalmat, aki megismerte a félelmet, csak az szabadítja meg szerelmét, aki alászáll az alvilágba, csak az kapja meg Izsákot, aki előhúzza a kést. 4 Kierkegaard a külső világot tökéletlennek, esetlegesnek és igazságtalannak ítéli a belső, a szellem világához képest. Az igazságos világot a belsőbe helyezi, ahol érvényesül az az elv, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Máris kiemelkedni látszik a külső és a belső világ közötti első, markáns választóvonal. A külső világ tökéletlenségével, esetlegességével és igazságtalanságával áll szemben a belső, szellemi világ igazságossága és isteni rendje. Kierkegaard rögtön el is helyezi Ábrahám és Izsák történetét. E szerint Ábrahám nem az 3 VV. 9. oldal. 4 Soren Kierkegaard: Félelem és reszketés, Európa Könyvkiadó, Budapest, oldal. Továbbiakban: FSZ 2

3 igazságtalan és esetleges világ törvényei szerint cselekszik, hanem az igazságos szellemi világ szférájában, ahol is meg kell ismernie a félelmet, és szükségszerűen meg kell szenvednie jutalmáért. Ábrahám jutalma Izsák, de csak akkor kaphatja meg, ha előhúzza a kést. Ezzel Kierkegaard azt sugallja, hogy aki az igazságot keresi, és abban akar élni, annak befelé kell fordulni, hiszen az igazságot nem lelheti meg a külsőben, az esetlegesség és igazságtalanság szférájában. Ha ez igaz, akkor az egyes ember feladata a befelé fordulás lesz, és az, hogy önmagába záruljon, hogy ott keresse az igazságot. Ez a gondolat erősen emlékeztet az Ismerd meg önmagad! felszólításra. Ezért Ábrahám a befelé tekintő ember, és ezáltal elszigetelődik a külsőtől. Annak a kérdésnek a szempontjából, hogy Kierkegaard milyen alapon választja ketté a két szférát, az a fontos, hogy az első ilyen alap az, hogy a belső világában igazságosság és örök isteni rend uralkodik, a külsőben viszont minden esetleges, emberi törvények szerint megy végbe, és ezért annak is teljesülhet a vágya, aki valójában nem szenvedett meg jutalmáért. A külső és a belső között húzódó markáns határvonal második fontos eleme az általános és egyes között tátongó szakadék. Kierkegaard szerint az etikai szféra általános, és az egyessel mint egyedivel éles ellentétben áll. Mihelyt az egyes az általánossal szemben egyediségében akar érvényesülni, bűnt követ el, és csak akkor békélhet meg újra az általánossal, ha ezt fölismeri. Valahányszor az egyes az általánosba lépve indíttatást érez arra, hogy mint egyes érvényesüljön, kísértésben van, s ebből csupán úgy szabadulhat, hogy megbánást tanúsítva mint egyes feloldódik az általánosban. 5 Az egyes embernek, aki mint individualitás akar érvényesülni az etikai szférában, szembe kell néznie azzal, hogy bűnt követ el. A bűn nem más, mint hogy az egyes ember egyediségében megszegi az általános szféra törvényeit, és szembe kerül az etikummal. Ábrahám cselekedete azért lehet bűn, mert az etikum szférájából tekintve az, amit tesz, vagyis hogy előrántja a kést, gyilkosság, bűn: Az etikai kifejezése Ábrahám tettének az, hogy Izsákot meg akarta ölni, a hitbéli pedig az, hogy Izsákot föl akarta áldozni; de éppen ebben az ellentmondásban rejlik a szorongás, mely nagyon is képes elrabolni egy ember álmát, e nélkül a szorongás nélkül pedig Ábrahám nem az, aki 6. Ezért választania kell: vagy feloldódik az általánosban, vagy pedig a bűnt választja. Az egyénnek saját céljainak megfelelően cselekednie kell egy olyan szférában, amely saját egyediségéhez képest általános, amely minden egyes emberre 5 FSZ oldal. 6 FSZ 45. oldal. 3

4 vonatkozik, és szabályait mindenkinek be kell tartani. Ez a terület külső az egyes emberhez képest, hiszen ez a cselekvés szférája, ahol érintkezünk a többi emberrel, s amely érintkezésnek és a cselekvésnek konvencionális szabályai vannak. De ebben a szférában az egyes nem érvényesítheti önmagát mint egyest anélkül, hogy meg ne sértse ennek a konvencionális külső szférának a szabályait. A képlet egyszerű: vagy az általánosban való feloldódás, vagy a bűn: vagy-vagy. Ábrahám pontosan e között a két szféra között áll, és választania kell. A választás pedig nem akkor történik meg, amikor elindul a hegy felé, ahol fel kell áldoznia Izsákot, hanem amikor előhúzza a kést. Ebben a fontos pillanatban érvényesül egyediségében. Azonban választása különleges, mert ebben a pillanatban úgy érvényesül egyediségében, hogy ezt már nem az általánossal szemben teszi, hanem valami egészen másról van szó: Ábrahám meghaladja az általánost, pontosabban felfüggesztette az etikumot. Tettével az egész etikumon túllépett, volt egy magasabb rendű célja, amely kívül esett rajta, s ehhez való viszonyában függesztette fel az etikumot. 7 A magasabb rendű cél pedig nem más, mint Isten akaratának a kifejezése 8. Ezért (is) különleges az ő cselekedete. Kierkegaard szerint ez az ellentmondás, amelyből a szorongás fakad, a külső és a belső, az etikum és a hit között feszül. Ábrahámnak döntenie kell: vagy-vagy. Gyenge Zoltán Kierkegaard Hegellel való kapcsolatának elemzésekor kitér a külső és belső szétválasztásának problémájára, és rávilágít annak okára, hogy Kierkegaard miért jut el a külső és belső ilyen éles elválasztásához. 9 Gyenge Kierkegaard motivációját abban látja, hogy Kierkegaard megpróbálja annak útját megtalálni, hogy a hegeli rendszer ellen lázadó egyén hogyan kerülje el a boldogtalan tudat csapdáját. A hegeli rendszeren belül az egyén alá van rendelve az általánosnak, és a rendszer ellen lázadó egyénnek is megvan a helye a rendszeren belül, s ez a boldogtalan tudat. Ha tehát az egyén lázad a rendszer ellen, akkor is a rendszer része, vagyis nincs kiút belőle az egyén számára. Gyenge szerint Kierkegaard a következőképpen találja meg a megoldást: A»boldogtalan tudat«[ ] ugyanis egy olyan reprezentációt jelent, amely éppen arra vonatkozik, ha az egyes ember fel mer lázadni a rá kirótt szerep ellen és önállóságát állítja a rendszer általánosságával szemben. Az egzisztencia ezért a paradigmán kívülre lép, s a váltásra csak úgy lesz képes, ha egy új, önálló világot teremt önmagából önmaga számára. Ha viszont ez 7 FSZ 101. oldal. 8 FSZ 102. oldal 9 Gyenge Zoltán: Kierkegaard élete és filozófiája, Attraktor, Máriabesnyő-Gödöllő, oldal. 4

5 igaz, akkor kétféle»valóság«él egymás mellett. Az egyik: a külső, az egzisztencia számára bár inadekvát, de egyben az a valóság, amelyben mindennapjait leéli, s amely az ésszerűség, a józanság kritériumainak felel meg; a másik: a belső, az igazán adekvát, amely az elsőt nem is tartja igazán valóságosnak. 10 A rendszer általános, mely általánossal szemben az egyén érvényesíteni kívánja magát. Ezért létre kell hoznia egy belső világot, amely független a külsőtől, amelyben az egyediség érvényesítése lehetetlen, hiszen amint belépünk ebbe a szférába, máris feloldódunk benne. Gyenge Kierkegaard-nak a hegeli rendszerrel való küzdelmének lényegét világítja meg, azonban ez a küzdelem, amely az egyén és a rendszer, az egyedi és az általános között dúl, ezek szerint nem más, mint a külső és belső küzdelme. A belső az egyén egyetlen búvóhelye az általánossal, a külsővel folytatott harcában. Ha az ember meg tudja teremteni saját belső világát, akkor elhatárolja magát az általánostól, a rendszertől, és létrehozza azt a szakadékot önmaga és a világ között, amely biztosítja a saját egyediségét és függetlenségét. Ha Ábrahám és a világ viszonyát nézzük, számára a külső valóság az, amelyben mindennapjait leéli, s amely az ésszerűség, a józanság kritériumainak felel meg. Ez az etikum szférája, s ezzel kerül szembe egyediségében Ábrahám, amikor előrántja a kést. Kierkegaard pontosan ezt a szembenállást és a két terület között lévő áthidalhatatlan szakadékot próbálja éreztetni azzal, amikor rávilágít, hogy Ábrahám nézőpontja nem közvetíthető, mert minden közvetítés éppen az általános erejénél fogva történik 11, valamint amikor azt mondja: Ábrahámot nem lehet közvetíteni, és ez így is kifejezhető: nem képes beszélni. [ ] Mihelyt tehát Ábrahám ki akarja fejezni magát az általánosban, azt kell mondania, hogy helyzete kísértés, hiszen arra az általánosra nincs semmilyen magasabb rendű kifejezése, amely fölötte áll az általa meghaladott általánosnak. 12 Ábrahám, azáltal, hogy cselekedetével szembehelyezkedik az általános etikummal, önmagát végleg elszigeteli a világtól, mivel soha nem fogja tudni kifejezni az általános nyelvén, hogy miért akarja feláldozni Izsákot, hiszen az a 'Miért?', az a magasabb rendű cél, amely a szeme előtt lebeg, semmilyen nyelven nem fejezhető ki. Tehát arról van szó, hogy az egyediségében érvényesülő ember áthatolhatatlanul el van szigetelve az általánostól, a külsőtől. 10 Uo. 11 FSZ 95. oldal 12 FSZ oldal 5

6 Kierkegaard a Létezik-e az etikum teleologikus felfüggesztése? című fejezetben arra világít rá, hogy Ábrahám cselekedetével meghaladja és felfüggeszti az etikumot 13. Ez azért fontos, mivel korábban éppen azt állította, hogy Ábrahám cselekedete a külső szempontjából nézve gyilkosság, amely az etikai szféra megsértése. Ábrahámot az az ellenmondás tette azzá, aki, amely a külső és a belső, az etikum és az ő hitbéli cselekedete között feszült. Viszont Ábrahám, cselekedetével nem csak az etikumot, hanem magát az etikum és a hitbéli cselekedet között feszülő ellentétet is meghaladja, azaz kérdés, hogy van-e igazi vagy-vagy. Ábrahám választ: ő az egyediséget választja. De úgy választ, hogy közben az etikumot teleologikusan fel is függeszti, meg is haladja. Ábrahám felülemelkedik a külső és belső közötti feszültségen. Most rátérnék arra, amiért felvázoltam a külső és belső viszonyát, a köztük feszülő ellentétet. A kritikám alapja az, hogy Izsák Ábrahám számára pusztán a külsőben létezik, amely az eddig elhangzottak szerint a belsőnek alárendelt. Ábrahám és Izsák között etikai viszony áll fenn: Izsák Ábrahám fia; valamint egy másik viszony is, amely a szeretet viszonya. De Kierkegaard gondolatmenete szerint ez a viszony is pusztán a külsőben létezik, az emberi kapcsolatok általános szférájában, hiszen a külső és belső között nincsen semmiféle közvetítés, a hit lovagja végtelenül egyedül van a világában: tudja, hogy szörnyű egyedül, az általánoson kívül születni, és úgy haladni végig az úton, hogy egyetlen vándorral sem találkozik 14. Ábrahám Izsák iránti szeretete alacsonyabb rendű az Isten iránti szereteténél. Ezért az, amit ábrahám feláldoz, alárendelt ahhoz képest, amiért feláldozza. Nincs igazi vagyvagy. Ábrahám félhet és reszkethet egyedül a magasban, de azért mégiscsak magasabb rendű létmód egyesként abszolút viszonyban állni az abszolúttal, mint az általánosban feloldódottnak lenni. 15 Miért is olyan nagy áldozat Izsák feláldozása Ábrahám számára, ha Ábrahámnak pusztán külsőleg van jelen Izsák? Ha pusztán etikai viszony áll fenn Ábrahám és Izsák között, amely viszony csupán csak külső az egzisztencia belső világához képest, miért olyan nagy áldozat Izsák feláldozása? Ha a fontos az egyes ember és annak abszolút viszonya az abszolúttal, akkor miért olyan nagy áldozat ez? Ha a hangsúly az egyes emberen van, amely egyes egzisztencia kimondhatatlan, és el van szigetelve a külső világtól, amelyben az emberi 13 FSZ 101. oldal 14 FSZ 132. oldal 15 FSZ oldal 6

7 viszonyok léteznek, abban az értelemben, hogy számára pusztán csak a saját belső világa és az a viszony a fontos, amely az általános fölé emeli, az egyes abszolút viszonya az abszolúttal, akkor mit számít egy külső áldozat? Nem kellene, hogy a pusztán etikai viszonyon kívül valamilyen mélyebb viszony álljon fenn Ábrahám és Izsák között ahhoz, hogy az áldozat valódi áldozat legyen? A problémám az, hogy az az etikai viszony, amely Ábrahám és Izsák között fenn áll, pusztán csak etikai (azaz apa és fia viszony), vagyis Ábrahám belső egzisztenciájához képest csak külső, az egyeshez képest az alárendelt általános szférájában van: az etikai viszony, ellentétben az Istenhez való abszolút viszonnyal, a relatív szintjére alacsonyodik 16. Az, hogy Ábrahám feláldozza a fiát, vagyis vét az etikai szféra ellen, azaz bűnt követ el az etikai szférában, az azt jelenti, hogy felülemelkedik rajta. És ha felülemelkedett rajta, már mit számít az áldozat? Arra akarok kilyukadni, hogy Kierkegaardnak jobban meg kellett volna alapoznia azt a viszonyt (például a szeretet viszonyában), amely Ábrahám és Izsák között fenn áll, és nem pusztán egy etikai viszonnyá alacsonyítania, ahhoz, hogy valóban elhiggyük neki, hogy Ábrahám áldozata a legnagyobb volt, amit Isten kérhetett. Ekkor állna Ábrahám igazán nagy választás előtt. Ekkor állna az előtt a probléma előtt, hogy döntenie kell: Isten vagy Izsák. Vagy-vagy. Kierkegaardnak pontosan az nem sikerült, amire vállalkozott; az, hogy ha ő prédikálna Ábrahámról és Izsákról, akkor azzal kezdené, hogy bemutatja: Ábrahám mennyire szerette egyetlen fiát. Kierkegaard szavai szerint két viszony áll fenn Ábrahám és Izsák között: (1) az etikai viszony: Izsák Ábrahám fia, és Ábrahám etikailag kifejezve felelősséggel tartozik fia iránt; (2) Ábrahám szereti Izsákot. De a szeretet melyik szférában található? Valószínűleg Kierkegaard az általánosba száműzi, amely felett ott áll az egyes az Istennel való viszonyában. Tehát úgy gondolom, hogy Kierkegaardnak jobban meg kellett volna alapoznia az Ábrahám és Izsák között lévő viszonyt, például a szeretet viszonyában. Ez a viszony megvan közöttük, és természetesen hiszünk Kierkegaard-nak, hogy Ábrahám nagyon szerette fiát, de ez a viszony mégiscsak alacsonyabb rendű Ábrahámnak az Istenhez való viszonyánál. Ábrahám valami külsőt áldoz fel egy magasabb rendű, belső viszonyért. Érdemes ennek megmutatására elővenni Kierkegaardnak a szerelemről alkotott koncepcióját, ahol a rezignáció nem más, mint a külsőben megvalósulhatatlan szerelem átemelése a belsőbe. 17 Ha ez megtörtént, már nincsen szükség a viszonyra, amely a külsőben 16 FSZ 122. oldal 17 FSZ 71. oldal 7

8 rekedt és megszakadt: az embernek a másik iránti szerelemben is be kell érnie önmagával 18 mondja Kierkegaard. A külső szféra, amelyben a szerelem nem valósulhat meg, ismét alá van rendelve a belsőnek, a szellem világának, amelybe átemelve a szerelem képes örökkévalóvá válni, de ezzel tulajdonképpen az egyesnek ismét semmi szüksége a Másikra, és arra a viszonyra, aminek a külsőben kellene megvalósulnia. Ez menekülés a kudarc elől. A kudarc pedig nem más, mint a külső viszony lehetetlensége vagy sikertelensége. Aki lemond ennek a viszonynak a lehetőségéről, az a belsőbe menekül, ahol megalapozza saját, önmagába záródó világát. Visszatérve Ábrahám és Izsák viszonyára, Kierkegaard az egyest az általános fölé emeli, túlhangsúlyozva ezzel az egyest, aki ügyet sem vet az általános szférájára, ahol az emberi viszonyok léteznek. A szeretet viszonya is ebben az általános szférában létezik, amely viszony összeköti Ábrahámot és Izsákot. Ábrahámnak is sikerült a hite által lemondani arról a külső viszonyról, amely őt összekötötte Izsákkal. Azonban Ábrahám tett még egy lépést: hitte, Isten nem kívánja tőle Izsákot, s közben mégis kész volt feláldozni őt, amikor Isten ezt kívánja. Az abszurd erejénél fogva hitte, mert szó sem lehetett emberi számításról, és mégis abszurd volt, hogy Isten, aki ezt követeli tőle, a következő pillanatban visszavonhatja követelését. Fölkaptatott a hegyre, és még abban a pillanatban is, amikor a kés megvillant, hitte hogy Isten nem kívánja tőle Izsákot. 19 Kierkegaard valóban egyedien ábrázolja Ábrahám hitét, és ezt nem lehet elvitatni tőle. Ábrahám saját boldogságát áldozza fel Isten akaratának teljesítéséért, és azt a viszonyt, amelyről megmutattam, hogy pusztán a külsőben létezik: Izsák iránti szeretetét. A dán filozófus csodálatosan ábrázolja Ábrahám cselekedetét és hitét, de számomra úgy tűnik, hogy azt a viszonyt, amely minket a külsőben összeköt egymással, túl könnyen adja fel egy magasabb rendű viszonyért. 18 FSZ 72. oldal 19 FSZ oldal 8