SZOLNOK NÉPESSÉGE A TÖRÖK KORBAN 2 POPULATION OF SZOLNOK IN THE OTTOMAN PERIOD I. BEVEZETÉS

Átírás

1 Kertész Róbert 1 Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. Szolnok, 2012 SZOLNOK NÉPESSÉGE A TÖRÖK KORBAN 2 A tanulmány a rendelkezésre álló írott források alapján vizsgálja Szolnok török kori népességét. Megállapítást nyert, hogy a zsoldos várvédők száma a tizenöt éves háborúig a kisebb-nagyobb hullámzásokat leszámítva 400 fő körül állapodott meg, azt követően pedig 350 fő körülire apadt. Ehhez társult még a bég és kísérete, valamint a szandzsák záimjainak és szpáhijainak a hadereje. Analógiák alapján hódoltsági szinten kb. azonosra becsülhető a katona/nem katona elemek aránya. Mindezek figyelembevételével a szandzsákszékhelyen élők teljes lélekszáma a helyi keresztény magyarokkal együtt a 16. század utolsó harmadában cca fő körülire tehető. POPULATION OF SZOLNOK IN THE OTTOMAN PERIOD The study discusses the population of Szolnok in the Ottoman period based on the data contained in the written sources. The records indicate that up to the Long War, the number of mercenaries among the defenders of the castle was around 400, with smaller or larger fluctuations, and that this number later decreased to around 350. The bey and his retinue must be added to this figure, together with the troops of the sanjak s zaims and sipahis. Based on records from the same period, the proportion of military and non-military elements was roughly the same during the Ottoman period. The town functioning as the sanjak seat thus had a population of roughly together with the local Christian Hungarians in the last third of the 16th century. I. BEVEZETÉS Az Alföldön, a Tisza mentén található Szolnokot a Magyar Királyság fővárosának, Budának 1541-es megszállása után alig több mint 10 évvel, 1552-ben foglalták el a törökök. Ezután lett az Oszmán Birodalom sokáig a legészakabbi, budai vilajetének egyik jelentős, határ menti szandzsákszékhelye, és egészen 1685-ben bekövetkezett visszafoglalásáig, megszakítás nélkül, 133 évig folyamatosan az uralmuk alatt tartották. Az Alföld fontos szárazföldi és vízi útjainak találkozási pontján elhelyezkedő katonai-közigazgatási-kereskedelmi központ kulcsfontosságú részét a Zagyva tiszai torkolatánál található, szabálytalan trapéz alaprajzú palánkvár alkotta (1. ábra), amit jelentős létszámú, zsoldosokból álló helyőrség védett. Folyami kikötőjében a katonai utánpótlás és a kereskedelmi árucikkek zavartalan forgalmát az itt állomásozó tiszai flottilla felügyelte. Amikor pedig Güzeldzse Rüsztem budai pasa a Tiszát legelső alkalommal, 1562-ben Szolnoknál hidalta át, a nyilvánvaló hadászati alkalmazáson túl, egészen új dimenziókat nyitott a kereskedelem további fejlődésének. Ugyancsak ezen a szandzsákszékhelyen zajlott és talán a hódoltság korai időszakának egyik legbefolyásosabb családjának, a Jahjapasazáde klánnak az egyik tagjához fűződik egy további, ha nem is alapítás, de nagyszabású építkezés. Ennek ered- 1 régész, történész, Damjanich János Múzeum, Szolnok, kertesz@djm.hu 2 Lektorálta: Hegyi Klára turkológus, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest 385

2 ményeképpen az 1550-es évektől közel 300 évig a vár déli palánkfala mellett, a Tiszára nyíló Kikötői-kapu közelében állt az Alföld legmonumentálisabb, négyzet alaprajzú uralkodói dzsámija, kitörölhetetlenül beírva Szolnok nevét az oszmán építészet legjelentősebb hódoltsági alkotásai közé. A mívesen kidolgozott ólomborítású kupolával fedett, földszintjén szamárhátíves ablakokkal áttört, impozáns kőépület egy szemtanú szerint már messziről látható volt. A település másik muszlim imahelye, a magánalapítású Bektas pasa-dzsámi a város késő középkori eredetű főterén állt (Kertész et al. 2007; Kertész et al. 2007a; Kertész Bana 2010, 73 80; Kertész 2010; Kertész et. al 2012; Kertész et. al 2012a). 1. ábra. A törököktől 1685-ben visszafoglalt palánkvár és az ugyancsak palánkkal és árokkal övezett város (Leopold Hendl térképe, közölte: Kisari Balla 2000, ) Kik és hányan éltek ekkoriban Szolnokon? Vajon a török központok melyik típusába tartozhat Szolnok? Cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ. Mielőtt belevágnánk, fontos előrebocsátanunk, a publikált információk valójában messze nem elégségesek ahhoz, hogy pontos és egyértelmű megállapításokat tegyünk. A forráshiány miatt a levont következtetéseink egy része csupán előzetesnek tekinthető. Ismert ugyanis, hogy a katonák közül kizárólag a zsoldos várvédőkre, és azokra is csak a 16. század második felének néhány évére vonatkozóan rendelkezünk teljesnek tekinthető adatsorokkal, azonban a 17. századról ez már közel sem mondható el. A szandzsákszékhely civil muszlim lakosait pedig mindvégig szinte teljes homály fedi. Nemcsak arra a kérdésre nem tudunk tehát válaszolni, hogy többségük mivel foglalkozott, hanem azt is csak analógiák bevonásával tudjuk megbecsülni, mennyien lehettek. Viszont tekintettel arra, hogy Szolnok jelentős központ volt, a forrásokban szereplőnél jóval differenciáltabbnak kellett lennie a vallási szellemi és az igazgatási alkalmazottaknak. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ne lett volna például előimádkozó (imám). Nem tévedünk akkor 386

3 sem, ha az iparosok közül a történeti forrásokban elvétve felbukkanó ácsok, kovácsok és fegyverművesek mellett, illetőleg a régészeti leletekkel igazolható fazekasokon kívül még egy sor alapvető foglalkozás (szabó, csizmadia, cserzővarga, szűcs stb.) művelését evidensnek vesszük. Természetesen a kereskedőkről és a földművesekről sem szabad megfeledkeznünk. Szeretnénk nyomatékosítani, hogy a katona/nem katona elemek közötti határra sem szabad úgy tekinteni, mintha átjárhatatlan akadály, egyfajta vasfüggöny lenne közöttük. Rengeteg katona űzött civil foglalkozást: iparos munkát vagy kereskedett. II. KATONÁK A legegzaktabb adatokkal a zsoldlisták bírnak. Mivel a vár rendkívül nagy területet felügyelt, a török zsoldjegyzékek alapján meglehetősen nagy, 900 főt is meghaladó őrséget terveztek bele, amely azonban sosem volt jelen teljes létszámban. A kezdeti, 1552 végi 378 fő egy év múlva 450 fölé emelkedett, 1554-ben pedig már közel 700-an szolgáltak itt. Később mind az elvi, mind a gyakorlati létszám csökkenni kezdett, az 1560-as évek elején már csak 415 katonának szántak zsoldot, igaz, nekik alig tizedrészük hiányzott. Úgy tűnik, a vár őrsége ezen a szinten állapodott meg: a tizenöt éves háború kitöréséig többé-kevésbé 400 fő állomásozott itt. A garnizon tehát a drinápolyi békét (1568) követően sem csökkent nagyobb mértékben, sőt két alkalommal (1558, 1570) a Portáról kihelyezett ismeretlen számú janicsár kontingens is szolgált a várban (Hegyi 2007, ). A hosszú háború után a számuk 350 fő körülire apadt (Hegyi 2003, ; Hegyi 2007, ). A csapatnemek között végig megtalálhatók a müsztahfizok, tüzérek (topcsik), lovasok (fáriszok), azabok és martalócok. Időnként (1554, , , , , ) feltűnik a müteferrikák változatos összetételű csapata. Ők főleg iparosok (ács, kovács), akik kezdetben a tiszai flotta, illetőleg a helyi kikötő hajóépítő és -javító munkásai, később fegyverművesek (dzsebedzsik) (Hegyi 2007, ) ben az azabok utolsó tizedét rác hajóépítők alkották (Hegyi 2007, 855). Az általános tapasztalat szerint a várban többnyire az őrség katonái telepedtek meg. A szomszédos Tisza menti szandzsákszékhely, Szeged elemzése kapcsán Hegyi Klára mutatott rá arra, hogy azokban a török központokban, ahol ismert a katonaság elhelyezkedése: [ ] a várat a tisztikar és a jobb csapatnemek katonái, müsztahfizok, tüzérek és lovasok lakták, az azabok és a martalócok a külvárosokban éltek. [ ] (Hegyi 2007, 888). Ebből kiindulva a szolnoki vár és város viszonylatában hasonlóképpen feltételezzük a katonaság eloszlását. A zsoldos várvédőkön kívül a vár erejét növelte a bég 3 személyes kísérete (Hegyi 2007, ), valamint a szandzsák záimjainak és tímárosainak a hadereje. Egy között készített összeírásban 159 tímáros neve szerepel, közülük 29-en bírtak jelentősebb, akcse feletti birtokkal. Hegyi Klára számításai szerint nekik összesen 495 dzsebelüt kellett kiállítaniuk (Hegyi 1995, 99). Eszerint a szpáhi-katonaság (159 szpáhi+495 dzsebelü) 654 főt tett ki, akiket azonban semmiképpen sem szabad automatikusan hozzáadnunk a szolnoki helyőrséghez. Egyrészt a szpáhik jelentős hányada például a közeli náhije-központot, Szentmiklóst is választhatta lakhelyéül (Sugár 1985, ; Kovács 2001, ; Kovács 2001a, ; Hegyi 3 A szolnoki szandzsákbégek legteljesebb listáját és pályarajzait Tomkó Viktor (2004, 2005, 2005a) állította össze. 387

4 2003, ; Hegyi 2007, ). 4 Másrészt a dzsebelüket csak háború esetén fogadták fel. Az viszont szinte bizonyosra vehető, hogy az utóbbiak túlnyomó többsége a szandzsákszékhelyen és a náhije-központokban lebzselő, megüresedő állásra leső irreguláris és állományon kívüli elemek közül kerülhetett ki (Fodor 1996; Hegyi 2007, 172). Számuk ugyan nem megfogható, de azokban a török központokban, amelyekben elvétve összeírták a muszlim családfőket Lippa (Fodor 1997) és Bács (Hegyi 2002), igen fajsúlyos csoportot alkotnak. Ugyanakkor az eddigiektől lényegesen eltérő adatokkal szembesülünk két 16. század utolsó harmadára keltezhető, német nyelvű várösszeírásból. Mindkettő informátorok, illetőleg kémek jelentései alapján készülhetett és ennek megfelelően a feltüntetett számok igen eltúlzottak. Az egyik, 1576/1590-es szerint a bég 140 lovasával, valamint 300 szpáhi, egy aga 100 beslivel, 16 janicsár és 300 különféle gyalogos, összesen 856 fő alkotta az őrséget (Tóth 2008, 118). A másik, 1577-es forrás alapján pedig 300 lovas és 525 gyalogos, összesen 825 katona védte Szolnokot (Merényi 1894, 261). Mindebből egy viszonylag komoly létszámú garnizon képe bontakozik ki annak ellenére, hogy a számok némiképp eltérnek egymástól. III. CIVILEK Szolnok adómentes muszlim polgári lakosságának számbavételét ennél jóval nehezebb kibogozni. Ennek oka az, hogy soha nem írták össze őket. A helyzet azonban mégsem teljesen reménytelen és nem kell kizárólag analógiákra támaszkodni. Ez pedig jórészt annak köszönhető, hogy az Alföld egyik legjelentősebb városa, Debrecen a szolnoki szandzsákhoz tartozott, és ott napjainkig fellelhetők a szandzsákszékhelyre vonatkozó adatok. Ismereteink zöme az egykori Debrecen Városi Levéltárban (jelenlegi elnevezése: Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára) található török oklevelekből származik, melyeket Fekete Lajos (1926) adott közre. Előrebocsátjuk, hogy a téma és a forráscsoport jellegéből fakadóan a kiaknázható információk meglehetősen töredékesek és egyoldalúak: csaknem kizárólag a helyi értelmiségi elit egy részéről lebbentik fel a fátylat. Viszont összehasonlítva más forrásokkal, így a Debreceni diariummal ahol a szolnoki törököknek csak a nevét jegyezték le, 5 vagy még azt sem 6, illetőleg egyéb közlésekkel (pl. Barta 1666; Izsépy 1962, 55) egyértelműen kijelenthető, hogy pótolhatatlan adatokat őriztek meg. Ehhez társul még Evlia cselebi leírása, aki Szolnokot 1665-ben kereste fel és három napot töltött el itt (Evliyâ 2003, ). 7 Végül a régészeti forrásanyagból ugyancsak számos következtetést vonható le. A vallási szférát dzsámi alkalmazottak: pénteki prédikátor (hatíb) 8 (Fekete 1926, 60), prédikátor (váiz) 9 (Hegyi 2003, 141; Hegyi 2007, 1526), müezzinek 10 (Fekete 1926, 60), másod 4 Például 1578-ban a szegedi szandzsákba tartozó náhije-központban, Bácson összesen 29 birtokos szpáhi 24 tímáros (dzsündi), három ziámet-birtokos és a szandzsákbeli szpáhik vezetői, a míralaj és a szeraszker lakott (Hegyi 2002, 209). 5 [ ] Estve érkezik Puskaporos nevű szolnoki török 8-czad magával [ ] (Csürös 1910, 87), Muhainn Pasko (Csürös 1910a, 568), Oszmán/Hoszmán Péter (Csürös 1911, 54). 6 [ ] szolnoki törökök [ ] (Csürös 1910, 67), [ ] 8 szolnaki gyalog törökök, [ ] (Csürös 1910a, 583). 7 A Szolnokra vonatkozó részlet fordításáért Sudár Balázs turkológusnak tartozom köszönettel. 8 Mevláná Ali Ferhád Szelim

5 (halífe) müezzinek 11 (Fekete 1926, 60 61), továbbá egy baba 12 talán rendfőnök (Fekete 1926, 60), és egy alapítványi felügyelő-helyettes (kethüdá mütevelli) 13 (Fekete 1926, 60) képviselik. Nem kizárt, hogy a legutóbbi a 16. század végén a Bektas pasa által alapított dzsámit működtető magánalapítvány (vakuf) kezelésében működött közre (Kertész Bana 2010, ; Kertész 2010; Kertész et al. 2012, ). Az állami adminisztráció kifejezetten foghíjas, ám ennek ellenére egy komolyabbnak tűnő talányt így is magában rejt. Ugyanis sem hátterét, sem pedig indokát nem tudjuk, csak magát a tényt, hogy 1590 után a temesvári vilájet központjának csúcsvezetéséből Szolnokra helyezték át Ibráhím defter kethüdászit 14 (Fekete 1926, 53). Rajta kívül egy pénzügyi elöljárónak (emín) 15 (Fekete 1926, 63), csausoknak 16 (Fekete 1926, 54 55) és az utóbbiak parancsnokának 17 (Fekete 1926, 55) nevei őrződtek meg. Csausok más forrásban is felbukkannak (Barta 1666, 81; Nagy Kállói Fényes 1943, 50). Az oktatásról azonban még ennyi sem mondható el: az es defterben feltüntetett egyetlen topográfiai adatból 18 kiindulva feltehetően egy helyi tanítóról (hodzsa) (Ágoston 1988, 241) van szó de ez nem biztos, lehet egyszerűen köztiszteletben álló ember is. A bíró (kádi) nemcsak jogi feladatokat látott el, hanem lényegében a terület polgári igazgatásáért felelt. A szolnoki bíróság alkalmazottai közül az egyik molla 19 (Fekete 1926, 61), valamint kádi helyettes (náib), 20 (Fekete 1926, 55) és esetleg irattáros (náib-i szahífe) 21 (Fekete 1926, 52) ismert. Magukról a kádikról kevés az adat, csak néhányuk neve és az általuk készített hivatalos iratok maradtak fenn. Érdekes azonban, hogy 1581-ben mindjárt kettőről is van tudomásunk, és mindkettőt Mehmednek hívták 22 (Fekete 1926, 50). Majd következik Muszliheddín/1583/1590, Musztafa/1590, Mehmed/1593, Abdurrahmán/1628, Oszmán/1632 és Musztafa/1651 (Fekete 1926, ). Ismereteinket a helyi értelmiségről Evlia 10 Kurd és Ahmed Hüszejn 1593, Ahmed 1642, Korkud Baba Ahmed Mehmed Nagyobb értékű birtokok nyilvántartását végző tisztségviselő (Dávid Fodor 2009, jegyzet). 15 Ali csorbadzsi A Debreceni diarium február elején érzékletesen örökítette meg a helyiek és az emín egyik találkozását. [ ] Die 1. Szólnaki Eméngh [emín] mintegy huszad magával érkezik városunkban [Debrecenbe] maga dolgainak igazgatására s az szegénységnek nyomorgatására, ez lévén praetensioja, hogy az elmult őszszel aradi vásárrul Túr felé jött kalmáraink minden vám nélkül jöttenek volna el, holott mindenik szekértül 4 id est négy tallérral tartoztanak volna. [ Die 3. Az Szólnaki Eméngh indul haza felé, utját igazgatván Nádudvar felé, 9 szekereket kelletvén adni alája, és mivelhogy az kereskedő rendek semmit is az túri vámtul tavaly nem adtanak (azt referálván, hogy soha ennek előtte is nem adtanak) ilyen comminatioval ment el, hogy az Szolnaki Bek meg fogja ezen dolog felől az Budai Vezért találni, az csauzát küldi ide, ki is mind az 4 négy tallért meg fogja venni s mind penig az nyargalót avagy patkó pénzt, mely nem lészen alább száz tallérnál, melyet Isten távoztasson. [ ] (Csürös 1910a, 569). 16 Mehmed 1590, Ramadán Behrám aga Diváne hodzsa bosztánkertje. 19 Cselebi A molla illetve sokkal inkább mevlá általános tiszteleti cím a magasabb rangú értelmiségiek között, de mégis inkább a kádikat illetik vele. 20 Mevláná Ali cselebi Piri, Mehmed fia Az egyik Fethullah fia, a másik Iszkender fia. 389

6 cselebi egészíti ki, aki szerint [ ] Van itt sejhüliszlám, 23 nákíbü l-esráf, akcse [napi] jövedelemmel bíró kádi, szandzsákbég, vojvoda, piacfelügyelő, adófelügyelő, építész, vámfelügyelő, fejadófelügyelő és más nemes méltóságú agák. [ ] (Evliyâ 2003, 135). A helyi tőkeerős elit aktvitásának egyik fokmérője a kegyes alapítványok (vakuf) száma, melyek mecsetek, dzsámik, derviskolostorok, türbék, iskolák, könyvtárak, szegénykonyhák, illetőleg más vallási és szociális intézmények fenntartását, valamint az ott dolgozók illetményét biztosították. A befolyó javadalmakat egy felügyelő (mütevelli) és annak helyettese, írnoka kezelte. Szolnokon mindössze két vakufról rendelkezünk adatokkal, bár ennél bizonyosan többnek kellett lenni. A korábbit Sehszüvár alapította, ám ennek tevékenységéről semmi közelebbit nem tudunk. Létesítésének ideje sem ismert, nagyon valószínű azonban, hogy erre még itteni szandzsákbégsége idején (Tomkó 2004, 29 32), valamikor az 1580-as közepe táján kerülhetett sor. A vakuf egy házeladás kapcsán került említésre: egyrészt Sehszüvár pasa alapítványa a 200 forintos vételárból 54 forintot kapott, másrészt az ismételten értékesített ingatlan következő tulajdonosa is magára vállalta a vakuf-alapnak évenként fizetendő egy forintot (Zoltai 1903, 310). Mivel a szóban forgó háznak részét képezte egy bolt, felmerülhet, hogy ennek bérleti díja lehetett lekötve a vakuf számára. A másik alapítványt a 16. század végén az a Bektas pasa fundálta, akiről Istvánffy Miklós feljegyezte, hogy Szolnokon született, beszélt magyarul, és jól ismerte a helyi viszonyokat (Istvánffy 2009, 389). Pályája kezdetén szandzsákbég (Tomkó 2005, 17 19), de egri, majd temesvári beglerbégi kinevezését követően 1604-ben budai pasaságig jutott (Gévay 1841, 23). A vakuf melynek kibővítéséért Bektas 1600-ban az udvarhoz folyamodott (Hadnagy Papp 2003, 133) egy dzsámit működtetett, mely Behrám Dimiskí útleírása szerint a városban (kaszaba) állt (Fekete 1930, 16). A kupolával fedett épület a stockholmi Királyi Hadilevéltár (Kungliga Krigsarkivet) (Kisari 1996, ) látképe alapján a város centrumában, a késő középkori eredetű főtéren, az azt ÉNy DK-i irányban kettévágó országúttól közvetlenül délre lokalizálható. Ennek szomszédságában állhatott az a Dimiskí által említett fürdő, amelynek építését ugyancsak Bektas nevéhez köti. Valószínű, hogy ennek bevételei a dzsámi fenntartási költségeihez járultak hozzá (Kertész Bana 2010, ; Kertész 2010). Szórványos adatokkal rendelkezünk még különféle foglalkozásokra: fürdős 25 (Velics Kammerer 1890, 458), tolmács 26 (Fekete 1926, 55), azonban az iparosokról és kereskedőkről jószerével semmit nem tudunk. Ugyanakkor napjainkig megőrizte nevét és részben hajdani településszerkezetét (utcahálózatát, telekosztását) a város egyik kerülete, a Tabán. Valójában egy félszigeten található, egykor kelet felől részben a Zagyva, részben a várárok határolta. Elnevezése a török tabakhane szóból származik, jelentése tímártelep, ahol főként cserzővargák dolgoztak. Az iparosok közül rajtuk kívül egyedül a helyi török fazekasság jelenléte dokumentálható megbízhatóan, régészeti leletek: ún. égető háromlábak (Kovács 1984, tábla 12 14) 23 Sejhüliszlám: a muszlim vallási értelmiség legtekintélyesebb tagja, aki bár ítéleteket nem hozhat, de vallási kérdésekben véleményt formálhat. Evlia feltehetőleg valamelyik helyi előkelőt illeti e címmel, de hogy pontosan kit, azt nem tudjuk. 24 Nakíbü l-esráf: a muszlim világban nagy tiszteletnek örvendtek és különféle előjogokkal bírtak Mohamed próféta vér szerinti leszármazottai, akiket serífeknek vagy szejjideknek neveztek. Az ő nyilvántartásukra és ügyeik intézésére külön hivatalt állítottak fel, melynek élén a nakíbü l-esráf állt. Helyettesei a birodalom számos pontján tevékenykedtek, a hódoltságban is számos helyen. 25 Hüszrev Mahmúd

7 és egy rontott példány alapján. Az utóbbi lelet egy jellegzetes, folyatott technikával díszített tál (Kovács 1984, tábla 1). 27 A kereskedőkről sincsenek számszerűsíthető adataink, bár az írott források és a régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy az utóbbiak alkothatták talán az egyik legjelentősebb társadalmi csoportot. Ezt egyrészt a településnek az Oszmán Birodalmon belül elfoglalt kedvező földrajzi elhelyezkedése indokolja, másrészt az, hogy igen fontos szárazföldi és vízi útvonalak találkozási pontján fekszik. Így az itt élők egy része minden bizonnyal bekapcsolódott a Tiszántúlról nyugatra irányuló, több ezres, olykor több tízezres nagyságrendű szarvasmarhakereskedelembe (Belitzky 1966, ), melynek intenzitására a Szolnokon 1562-ben létesített Tisza-híd komoly hatást gyakorolt (Kertész et al. 2007). A török vámnaplók szerint ugyanis 1558-ban még csupán 603 db, 1559-ben 1489 db marhát úsztattak át a helyi révnél. Viszont a tiszai átkelő felépítését követően ez a szám többszörösére emelkedett: 1573-ban db, 1575-ben pedig db állatot hajtottak már át (Horváth 1969; Horváth 1971). 2. ábra. A szolnoki palánkvár Tiszára nyíló gyalogos bejárata, a Kikötői-kapu/Vízi-kapu az előtérben a kiépített folyami kikötő (Hoefnagel-veduta részlete, 1617) Ugyanakkor a délről északra irányuló kereskedelem egyik legfontosabb színtere a folyami kikötő volt (Vass 1979, 68), mely a vár déli palánkfalán nyíló, beszédes nevű Kikötői-kapu előterében, közvetlenül a Tisza-parton lokalizálható (Kertész et al. 2007a, 6; Kertész Bana 2010, 73; Kertész 2010). A Tisza legészakabbi, Georg Hoefnagel által megörökített török kikötőjének (2. ábra) (Braun Hogenberg 1617) zavartalan működéséről az itt állomásozó tiszai flot- 27 Az idézett szolnoki tál még az első égetés során megrepedt. A repedést utólag engobe-bal próbálták eltüntetni, de sikertelenül, mert a nyílás az újabb égetés során kiújult. (Kovács 1984, 145. jegyzet). 391

8 tilla 28 gondoskodott (Hegyi 2007, ). A kikötő az itteni vám- és révjövedelmeket nyilvántartó, ból származó jegyzékekben foglaltak alapján a tiszai átkelés mellett a különféle áruk meglehetősen élénk forgalmát bonyolította (Velics Kammerer 1890, ). Ezekből képet alkothatunk a változatos helyi és távolsági termékekről, melyek egy részét minden bizonnyal a város főterén azonosítható piacra szánták. Az egyik leggyakoribb tételt a hal tette ki, de a teljesség igénye nélkül előfordulnak még további állatfajták (sertés, ló, marha, juh), valamint a gyapjú, bárány- és marhabőr, gabona (búza), kender, zöldség (fokhagyma), gyümölcs (gesztenye, dió), sőt feldolgozott élelmiszer (füstölt sertéshús) vagy alkohol (bor, pálinka) is. Vámoltak még például kősót, viaszt, zsindelyt, valamint kézművesipari termékeket: szöveteket (vászon, posztófélék), pokrócokat, ún. magyar papucsot, illetőleg vasárut (kés), rézedényeket és cserépedényeket egyaránt. A legutóbbi áruk kapcsán fontos megjegyeznünk, hogy keleti típusú rézedények (Kovács 1984a), és különösen import kerámialeletek (Kovács 1984) ismertek a Kikötői-kapu előteréből, főként a Tisza-partnak a folyami kikötő által érintett szakaszáról, valamint a vár területéről. A magyar hódoltságban a században feltűnő keleti típusú rézedények többsége balkáni műhelyekben készült (Hatházi Kovács 1996, 38). A szolnoki várbelsőben az utóbbi évtizedek intenzíven zajló házépítési hullámának köszönhetően újabb leletek kerültek felszínre ben, a török fürdő feltételezett térségében, a jelenlegi Szent István tér 3. szám alatti ház pincéjének lemélyítésekor a tulajdonos és családja edénytöredékek és állatcsontok társaságában egy kiöntőcsöves rézkannára bukkant (3. ábra) (Kertész 2010) A tiszai hajóhad parancsnoka (kapudan-i nehr-i Tisa) Szolnokon székelt ben Ali, 1592-ben pedig Mehmed neve és jövedelme ismert (Hegyi 2007, ). Egy 1581-es keltezésű iraton ugyancsak egy Mehmed nevű aga kapudán záim aláírása szerepelt (Fekete 1926, 50), akiről nem lehet eldönteni, hogy azonos-e a fentebb említett személlyel. Az es zsoldlistában egy további kapudán, Hüszejn Abdullah is feltűnt (Hegyi 2007, 1526). 29 A kiöntőcsöves rézkanna, az ibrik az oszmán-török háztartás mindennapi felszerelési tárgyai közé tartozik. A magyarországi hódoltságból egyebek mellett Pécsről (Fehér 1960, 121. XI. tábla 1 2), Szigetvárról (Fehér 1962, 159. XXVI. tábla 3), Székesfehérvárról (Fehér 1962, 159. XXVI. tábla 1), Budáról (Fehér 1962, 157. XXV. tábla 7, Végh 1999, kép, Bencze 2002, és 11. kép), Esztergomból (Fehér 1968, ábra), Szekszárd-Újpalánkról (Gaál 1983, kép 8), Dunaföldvár-Alsórévről (Gaál 1991, kép 2), Válról (Hatházi Kovács 1996, kép 4), Törökszentmiklósról (Kovács 1984a, kép 1) és Szolnokról (Kovács 1984a, kép 2) ismertek. 392

9 3. ábra Kiöntőcsöves vörösréz kanna oldal- és alulnézeti képe, század, Szolnok Vár, Szent István tér 3. (Bogoly Péter magángyűjteménye, Szolnok, fotó: Kozma Károly) 30 A rézedényeknél az ugyancsak balkáni eredetű sgraffito díszes kerámia aránya jóval számottevőbb (4. ábra). Ezen leletcsoport feldolgozásának eredményeként (Kovács 1984, tábla), a magyarországi hódoltság viszonylatában is gazdag és változatos jelenléte alapján Kovács Gyöngyi felvetette, hogy ennek a Tiszán ideérkező kereskedelmi árunak itt volt az elsődleges lerakóhelye, majd innen szállították tovább (Kovács 1984, 29 31; Kovács 2001, jegyzet). Ugyanakkor a távolsági kereskedelem régészeti bizonyítékai sem hiányoznak Szolnokon, amit keleti importkészítmények: izniki fajanszok (5. ábra) és kínai porcelánleletek reprezentálnak (Kovács 1984, 44 54). 30 A jelen tanulmányban közölt vörösréz kanna díszítetlen, kívül-belül ónozott, csaknem teljesen ép, csupán feneke roncsolt kissé, ami valószínűleg hőhatás következtében gyengülhetett meg. A 19,8 cm magas és 5,7 cm szájnyílású edény teste körte alakú, két oldalán enyhén lapított, nyakát domborított borda tagolja. Felületén a kalapálás nyomai jól megfigyelhetők. Viszont a karcsú, enyhén ívelt kiöntőcső öntéssel készült, vége felé kissé elvékonyodik, szabálytalan nyolcszögűre reszelték és a szájnyílás fölé emelkedik. Feltehetően a földbe kerülését követően a kannát fizikai hatás érte és megnyomódott. Így az edény hasa azon a részen, ahol a kiöntőcsövet hozzáforrasztották, behorpadt és a kiöntőcső közelebb került az edényhez. A keskeny, téglalap metszetű, díszítetlen, íves szalagfül felső végét bevágással kétfelé nyitották és közvetlenül a perem alatt két, alul pedig egy rézszegeccsel rögzítették. Eredetileg fedő járult hozzá, melyek ugyancsak ismertek Szolnokról is (Kovács 1984a, kép 5 7), és a fül felső részén található kis gyűrűhöz lánccal, szegeccsel vagy S-alakú taggal csatlakoztatták (Kertész 2010). 393

10 4. ábra. Balkáni eredetű sgraffito díszes tál, 16. század második fele, Szolnok Vár (Damjanich János Múzeum régészeti gyűjteménye, fotó: Kozma Károly) 5. ábra. Keleti importáru: Anatólia nyugati részén fekvő Iznikben készített fajanszcsésze, 16. század, Szolnok Vár (Damjanich János Múzeum régészeti gyűjteménye, fotó: Kozma Károly) Az áruk egy részét tehát csak ideiglenesen, feltehetően raktárakban tárolták Szolnokon, amiket a célállomásokra szekereken vagy éppen az egyik ábrázolás szerint (6. ábra) a török korban átmenetileg megjelenő málhásállatokon, tevéken 31 juttatták el a kereskedők. Más részük a helyi piacon cserélt gazdát, 32 mely a város központjában, a késő középkori eredetű főtérén valószínűsíthető, illetőleg boltokba került. Az egyes foglalkozások áttekintését egy kevésbé szokványossal zárjuk február elején egy árverésen a meggyilkolt Rahíme asszony, Abdullah leánya, szolnoki lakos gyermekei, Fatime és Musztafa eladták a városban, az országút és a Tisza között fekvő házukat (két pincéjével, istállójával, boltjával, Tisza-parti kertjével és egyéb tartozékával) 200 tallérért (kara gurus) az egyik szomszédnak, Szálih tizedesnek (odabasi) (Fekete 1926, 60). Szálih azonban szép nyereséggel nyomban túladott rajta, június 19-én Eperjesi István és Nyakas István vették meg Debrecen számára (Zoltai 1903, 310). Viszont egy június 20-án kelt adásvételi levélből az is kiderül, hogy Szálih odabasi később sem hagyott fel az üzlettel: visszavásá- 31 Tevemaradványokat a szolnoki állatcsont-leletanyagban egyenlőre még nem azonosítottak (Bökönyi 1974, 406), viszont néhány helyen (Bajcsa, Buda, Diósgyőr, Eger, Esztergom, Szekszárd, Székesfehérvár) már kimutatásra kerültek (Bartosiewicz 1995; Bartosiewicz 1996, 449; Vörös 2002, ). 32 Az es szolnoki defterben a hídvám és hetivásár vámjának jövedelme akcsét tett ki (Ágoston 1988, 242). 394

11 rolta a házat, azonban már jóval nyomottabb áron, 90 ezüst gurusért (Fekete 1926, 61). A fentiekből megállapítható, hogy Szálih ugyan katona volt, de alkalomszerűen bizonyosan ingatlanfelvásárlással és -értékesítéssel egészítette ki jövedelmét. 6. ábra. Áruszállító tevekaraván a Tisza mentén, Szolnok közelében (Hoefnagel-veduta részlete, 1617) Mint látható, Szolnok civil muszlimjairól ismereteink rendkívül hiányosak. Ennek oka abban keresendő, hogy [ ] Az összeírások azt a népességet és termelést mérték fel, amelyet a kincstár meg akart adóztatni: a török centrumok adómentes muszlim lakói ebből a körből értelemszerűen kimaradtak. [ ] (Hegyi 2002, 199). Szerencsére a hódoltság déli sávjában előfordulnak ritka kivételek, ahol a török adóösszeírók névsorba szedték a helység nem-adózó muszlim családfőinek zömét. A listák némiképp hiányosak, ennek ellenére három, analógiaként is felhasználható központ található közöttük: Gyula (Káldy-Nagy 1982), Lippa (Fodor 1997) és Bács (Hegyi 2002). Az első kettő szandzsákszékhely, az utóbbi náhije-központ. Gyula muszlim lakóit az 1566-os foglalást követő évben, 1567-ben 340 fő alkotta, melynek háromnegyed része várkatona és birtokos szpáhi (Káldy-Nagy 1982, 41 44). A szandzsákszékhely későbbi, 1579-es defterében ez a szám 402-re emelkedik, melynek már csak 60%-a katonaelem (Káldy-Nagy 1982, 47 51). Az 1552-ben elfoglalt Lippa várának és városának muszlim lakosságát ugyancsak 1567-ben és 1579-ben írták össze (Fodor 1997, ) ben 319 adómentes muszlim családfő neve szerepel, viselőjük közül 246 embernek (77%) ismert a foglalkozása. A teljes muszlim népesség 41%-a várkatona, 14%-a szpáhi (öszszesen 55%), a hiányosan összeírt hivatali vallási értelmiség 5%-ot tett ki, az iparoskereskedő réteg 17%-ot. Valószínű, hogy annak a 73 főnek (23%) az esetében, akiknél nem tüntettek fel semmilyen foglalkozást, egy része várakozási állományba helyezett (mázul) állami alkalmazott és zsoldos katona lehetett. Az 1579-es összeírásban 384 név áll, közülük 296-ról jegyezték fel foglalkozását: 51% katona, 9% értelmiség, 16% iparos és kereskedő, viszont a foglalkozás nélkül bejegyzettek aránya nem változott, 23% maradt. 395