Khaled Hosseini EZEREGY TÜNDÖKLŐ NAP. Khaled Hosseini: A Thousand Splendid Suns Riverhead Books Copyright 2007 by ATSS Publications, LLC

Átírás

1 Khaled Hosseini EZEREGY TÜNDÖKLŐ NAP Khaled Hosseini: A Thousand Splendid Suns Riverhead Books Copyright 2007 by ATSS Publications, LLC Fordította: Bobory Dóra A dári (kabuli perzsa) neveket és kifejezéseket lektorálta, valamint a kisszótárt összeállította: Sárközy Miklós

2 Meg nem számolhatni Kabul háztetőin a csillámló holdakat, Sem az ezernyi tündöklő napot, Melyek falai mögött megbújnak. Khaled Hosseini Afganisztánban született 1965-ben. A 80-as évektől az Egyesült Államokban él, és belgyógyászként praktizál. Első regényéből, a világsikert aratott Papírsárkányokból nagyszerű filmet forgattak.

3 Ezt a könyvet szemem núrjainak, Harisnek és Farahnak, és Afganisztán asszonyainak ajánlom.

4 ELSŐ RÉSZ

5 ELSŐ FEJEZET Marjam ötéves volt, amikor először hallotta a harami szót. Egy csütörtöki napon történt. Biztosan tudta, mert egész nap nyugtalan és feszült volt, amilyen csak csütörtökönként szokott lenni, amikor Dzsalil meglátogatta a kolbában. Hogy elüsse az időt, amíg végre megpillantja apját, amint a térdig érő fűben átvág a tisztáson és integet, Marjam felmászott egy székre és levette anyja kínai teáskészletét. A teáskészlet volt az egyetlen emlék, ami megmaradt Marjam nagyanyjától, aki meghalt, amikor Marjam anyja, Náná kétéves volt. Náná nagy becsben tartotta mindegyik kék-fehér csészét, szerette a kanna csőrének kecses ívét, a kézzel festett pintyőkéket és krizantémokat, a cukortartón a sárkányt, mely a gonoszt volt hivatott távol tartani. Épp a cukortartó csúszott ki Marjam ujjai közül és esett a kolba fapadlójára, széttörve apró darabokra. Amikor Náná meglátta a cukortartót, elvörösödött, felső ajka megremegett, szeme pedig, a gyengébb és a jó is, laposan, rebbenés nélkül meredt Marjamra. Náná annyira dühösnek látszott, hogy Marjam attól félt, a dzsinn újra beköltözik anyja testébe. A dzsinn azonban nem jött, akkor nem. Ehelyett Náná megragadta Marjam csuklóját, közel húzta magához, és fogcsikorgatva sziszegte: Ügyetlen kis harami vagy. Ez a jutalmam mindazért, amin keresztülmentem. Egy örökségpusztító, ügyetlen kis harami. Marjam akkor még nem értette. Nem tudta, hogy a harami szó azt jelenti, fattyú. Ahhoz sem volt elég idős, hogy felismerje az igazságtalanságot, hogy megértse, a bűnösök valójában a harami létrehozói, nem pedig a harami, akinek csak annyi a bűne, hogy megszületett. Abból, ahogyan Náná kiejtette a szót, Marjam sejtette, hogy csúnya, utálatos dolog haraminak lenni. A harami olyan, mint egy féreg, mint a futkosó csótányok, amiket Náná szüntelenül átkozott és söpört ki a kolbából. Csak később, amikor nagyobb lett, értette meg Marjam a szó maróan bántó voltát, abból, ahogyan Náná kiejtette, szinte az arcába köpte. Akkor megértette, mire gondolt Náná: hogy a harami nemkívánatos dolog, hogy ő, Marjam, törvénytelen valaki, akinek soha nem lesz joga arra, ami másoknak megadatik: szeretetre, családra, otthonra, elfogadásra. Dzsalil sosem szólította Marjamot a nevén. Dzsalil kicsi virágának nevezte. Szerette az ölébe ültetni és mesélni neki. Egyszer arról mesélt, hogy Herát városa, ahol Marjam született 1959-ben, egykoron a perzsa kultúra bölcsője volt, írók, festők és szúfik otthona. A lábadat se nyújthatod ki anélkül, hogy fenéken ne billents egy költőt nevetett. Dzsalil elmondta neki Gouhar Sád királynő történetét, aki a híres minareteket emelte a tizenötödik században Herát iránti odaadása jeléül. És mesélt Herát zöld gabonamezőiről, a gyümölcsöskertekről, a gömbölyded szőlőszemektől roskadozó tőkékről, a város zsúfolt, boltíves bazárjairól. Van ott egy pisztáciafa mondta Dzsalil egy nap és az alatt, Marjam szívem, nem más, mint a nagy költő, Dzsámi van eltemetve. Közelhajolt Marjamhoz: Dzsámi több mint ötszáz évvel ezelőtt élt suttogta. Bizony ám. Egyszer elvittelek oda, a fához. Kicsi voltál. Nem emlékezhetsz rá. Igaza volt, Marjam nem emlékezett. És hiába élte élete első tizenöt évét egy kőhajításnyira Heráttól, a mesés fát sosem láthatta. Sosem láthatta közelről a híres minareteket, sosem szedhetett gyümölcsöt Herát kertjeiben, vagy sétálhatott búzamezőin. Mégis, valahányszor Dzsalil így beszélt, Marjam megbabonázva hallgatta. Csodálta Dzsalilt hatalmas és egyetemes bölcsességéért. Beleremegett, annyira büszke volt apjára, aki ennyi mindent tud. Micsoda cifra hazugságok! mondta Náná, miután Dzsalil elment. Cifra ember cifra hazugságokkal. Semmiféle fához sem vitt el. És ne hagyd, hogy megbabonázzon. Becsapott minket, a te szeretett apád! Kidobott minket. Kidobott a nagy, cicomás házából, mintha semmi se lennénk neki! És még örömét is lelte benne. Marjam kötelességtudóan hallgatta. Sosem merte megmondani Nánának, mennyire nem szerette, ha így beszél Dzsalilról. Igazság szerint, ha Dzsalillal volt, Marjam egyáltalán nem érezte haraminak magát. Csütörtökönként, amikor Dzsalil meglátogatta, és elárasztotta mosolyával,

6 ajándékokkal és becéző szavakkal, Marjam egy-két óráig úgy érezte, megérdemli mindazt a szépséget és bőséget, amivel az élet tartozik neki. És Marjam szerette Dzsalilt ezért. Még ha osztozkodnia is kellett rajta. Dzsalilnak három felesége volt és kilenc gyermeke, kilenc törvényes gyermeke, akik mind idegenek voltak Marjam számára. Dzsalil Herát egyik leggazdagabb emberének számított. Volt egy mozija, amit Marjam ugyan sosem látott, de kérlelésére Dzsalil végül leírta neki. Így aztán tudta, hogy homlokzatát kék és rozsdabarna terrakotta csempék borították, hogy magánpáholyai voltak és rácsos mennyezete. Két forgóajtó nyílt mozaikpadlós előterébe, ahol hindi filmplakátok lógtak beüvegezve. Keddenként mesélte Dzsalil egy nap a gyerekek ingyen fagylaltot kaptak a büfépultnál. Náná negédesen mosolygott, amikor Dzsalil ezt mesélte. Megvárta, amíg a férfi kimegy a kolbából, aztán röhögve mondta: Mások gyerekei fagylaltot kapnak. Te mit kapsz, Marjam? Fagylaltról szóló meséket. A mozin kívül Dzsalilnak földje is volt Karokhban és Farahban, három szőnyegboltja, egy ruhaüzlete, és egy 1956-os fekete Buick Roadmastere. Ő volt Herát egyik legjobb összeköttetésekkel rendelkező embere, a polgármester és a tartományi kormányzó barátja. Szakácsa, sofőrje és három házvezetőnője volt. Náná volt az egyik házvezetőnő. Amíg a hasa növekedni nem kezdett. Amikor ez történt, mesélte Náná, Dzsalil családjának minden tagja egyszerre szisszent fel Herátban. Sógorai megesküdtek, hogy vér fog folyni. A feleségek követelték, hogy dobja ki. Nánát édesapja, egy egyszerű kőfaragó a szomszédos Gol Dáman faluban, kitagadta, majd szégyenében összecsomagolt, és felült egy Iránba tartó buszra, hogy örökre eltűnjön arról a vidékről. Néha mondta egyszer Náná, miközben kora reggel a csirkéket etette a kolba előtt azt kívánom, bárcsak lett volna az apámban annyi kurázsi, hogy megfeni az egyik kését, és megteszi, amit a becsület megkíván. Talán jobb lett volna nekem. Szórt még egy maroknyi magot az ólba, egy darabig hallgatott, aztán Marjamra nézett. És neked is. Talán. Megkímélt volna a szomorúságtól, hogy tudod: az vagy, aki. De gyáva volt az én apám. Nem volt hozzá delje, bátorsága. Dzsalilnak sem volt bátorsága hozzá, mondta Náná, hogy megtegye, amit megkíván a becsület. Hogy odaálljon a családja, a sógorai és a feleségei elé, és vállalja a felelősséget tettéért. Ehelyett zárt ajtók mögött gyorsan úgy döntött, menti az irháját. Másnap összeszedette Nánával kevéske holmiját a szolgálók lakrészéből, ahol addig élt, és elküldte. Tudod, hogy mivel védekezett a feleségei előtt? Hogy ráerőszakoltam magam. Hogy az én hibám volt. Didi? Érted? Ez a sors jut egy nőnek ebben a világban. Náná letette az eledeles tálat. Ujjával felemelte Marjam állát. Nézz rám, Marjam. Marjam vonakodva engedelmeskedett. Jegyezd meg, amit most mondok, jól jegyezd meg: mint az iránytű, ami mindig észak felé mutat, úgy találja meg a férfi vádló ujja is a nőt. Mindig. Ezt sose feledd, Marjam.

7 MÁSODIK FEJEZET Dzsalil és feleségei szemében fehér zászpa voltam. Fekete üröm. Akárcsak te. Pedig még meg sem születtél. Mi az a zászpa? kérdezte Marjam. Egy gyom felelte Náná. Az ember kitépi és eldobja. Marjam magában elfintorodott. Dzsalil nem úgy bánt vele, mint egy gyommal. Sohasem. Marjam mégis jobbnak látta, ha nem ellenkezik. Tudod, engem, a gyomokkal ellentétben, újra el kellett ültetni, és etetni meg itatni. Miattad. Ezt a megállapodást kötötte Dzsalil a családjával. Náná azt mondta, nem volt hajlandó Herátban maradni. Ugyan minek? Hogy nézzem, ahogy egész nap a kincsini feleségeit furikázza a városban? Azt mondta, nem akart az apja üres házában sem lakni Gol Dáman faluban, amely egy meredek domboldalon terült el, Heráttól két kilométerre északra. Valami félreeső helyen akart lenni, egyedül, ahol a szomszédok nem bámulják meg a hasát, nem mutogatnak rá, nem röhögik ki, vagy ami még rosszabb, ostromolják tettetett kedvességükkel. Hidd csak el nekem mondta Náná, apád megkönnyebbült, hogy nem vagyok a szeme előtt. Ennél jobbat nem is tehettem volna. Mohszen, Dzsalil első feleségétől, Khadidzsától született legidősebb fia javasolta a tisztást Gol Dáman határában. Kitaposott földút vezetett fel oda, amely a Herátot a faluval összekötő főútról ágazott el. Az ösvényt mindkét oldalon térdig érő fű és fehér-sárga vadvirágok szegélyezték. A dombra felfelé kígyózó út egy lapos mezőre vezetett, melyen nyírfák, amerikai nyárfák és vad bokorcsoportok álltak. A dombtetőről bal kéz felé Gol Dáman szélmalmának rozsdás lapátjai látszottak, jobbra pedig Herát városa terült el. Az ösvény egy pisztrángos patakra merőlegesen végződött, mely a Gol Dámant körülvevő Szefidkuh hegységből zúdult alá. Kétszáz méterre felfelé a patak mentén, a hegyek irányában volt egy kerek szomorúfűzliget. Közepén, a fűzek árnyékában terült el a tisztás. Dzsalil odament szétnézni. Amikor visszajött, mesélte Náná, olyan volt, mint egy börtönőr, aki börtönének tiszta falaival és fényes padlójával henceg. Így aztán apád megépítette nekünk ezt a patkánylyukat. Náná egyszer majdnem férjhez ment, tizenöt éves korában. Egy fiatal sindandi törpepapagájkereskedő kérte meg a kezét. Marjamnak Náná mesélte el a történetet, és bár lekicsinylően legyintett, elvágyódó tekintetéből Marjam rájött, hogy a lánykérés boldoggá tette. Náná életében talán akkor egyszer, az esküvőt megelőző napokban igazán boldog volt. Miközben Náná mesélt, Marjam az ölébe ült és elképzelte, ahogyan anyját esküvői ruhába öltöztetik. Maga elé képzelte Nánát lóháton, amint zöld ruhája fátyla mögött szégyenlősen mosolyog, tenyerén vörös hennadíszítés, hajának választékán ezüstpor, fonatait gyanta tartja össze. Szinte látta a sahnán játszó, doholon doboló zenészeket, a lármázó, kergetőző utcagyerekeket. Egy héttel az esküvő előtt azonban egy dzsinn szállta meg Náná testét. Marjam pontosan tudta, milyen az, épp elégszer látta saját szemével: Náná hirtelen összeesik, teste megfeszül, megmerevedik, szeme fennakad, karja és lába úgy ráng, mintha valami belülről fojtogatná, szája szélén fehér hab buggyan ki, amit néha rózsaszínűre fest a vér. Azután jön az álmosság, az ijesztő zavarodottság, az összefüggéstelen motyogás. Amikor ennek híre eljutott Sindandba, a törpepapagáj-kereskedő családja lefújta az esküvőt. Berezeltek fogalmazott Náná. A menyasszonyi ruhát elcsomagolták. Több kérő nem akadt.

8 Dzsalil és két fia, Farhád és Mohszen a tisztáson felépítette a kis kolbát, ahol Marjam élete első tizenöt évét töltötte. Falait levegőn szárított téglából húzták fel, aztán sárral és egy-egy marék szalmával tapasztották meg. Volt benne két priccs, egy faasztal, két egyenes támlájú szék, volt egy ablaka és polcok a falon, ahová Náná agyagedényeit és imádott kínai teáskészletét tette. Dzsalil hozott bele egy új öntöttvas kályhát is télire, a kolba mögött pedig tűzifát halmozott fel. Kintre egy tándurt is épített kenyérsütéshez, és egy csirkeólat, amit kerítéssel vett körül. Vett egy pár birkát és birkaetetőt is. Farháddal és Mohszennel ásatott egy mély gödröt a fűzfákon túl, és árnyékszéket csinált fölé. Dzsalil felvehetett volna munkásokat, hogy a kolbát megépíttesse, mondta Náná, de nem tette. Így képzeli a vezeklést. Náná úgy mesélte, hogy senki sem segített neki, amikor Marjamot a világra hozta. Egy nyirkos, borús nap volt 1959 tavaszán, mondta Náná, Záhir Sáh király jobbára eseménytelen uralkodásának huszonhatodik évében. Anyja szerint Dzsalil nem vette a fáradságot, hogy orvost hívjon, vagy legalább egy bábát, pedig tudta, hogy a dzsinn bármikor belészállhat és szülés közben is előidézhet nála egy rohamot. Egy szál magában feküdt a kolba padlóján egy késsel a keze ügyében, izzadságtól csuromvizesen. Amikor a fájdalom erősödött, egy párna csücskébe haraptam és addig üvöltöttem, amíg be nem rekedtem. Mégsem jött senki, hogy megtörölje az arcomat vagy adjon egy korty vizet. Te pedig, Marjam drágám, nem sietted el a dolgot. Majdnem két napig kellett a hideg, kemény földön feküdnöm miattad. Nem ettem, nem aludtam, csak imádkoztam, hogy végre kibújj belőlem. Sajnálom, Náná. Én magam vágtam el a köldökzsinórt. Ezért volt mellettem a kés. Sajnálom. Ilyenkor Náná lassan, gondterhelten elmosolyodott. Mosolyában szemrehányás bujkált vagy vonakodó megbocsátás, Marjam sosem tudta biztosan. A fiatal Marjamban nem merült fel, mennyire igazságtalan, hogy saját születésének módja miatt kénytelen szabadkozni. Mire ez a gondolat megfogalmazódott benne, tízéves kora körül, Marjam már nem hitte el anyja beszámolóját a születéséről. Dzsalil verziójában hitt, aki távolléte ellenére megszervezte, hogy Nánát Herátban kórházba vigyék, ahol orvos látta el. Tiszta, igazi ágyon feküdt egy világos szobában. Dzsalil szomorúan ingatta a fejét, amikor Marjam megemlítette a kést. Marjam abban is kételkedni kezdett, hogy anyjának két teljes napig kellett szenvednie miatta. Azt mondták, kevesebb, mint egy óra alatt lezajlott az egész mondta Dzsalil. Jó kislány voltál, Marjain szívem. Már születésedkor is jó gyermek voltál. Ott sem volt! csattant fel Náná. Takht-e Szafarban volt lovagolni a drágalátos barátaival. Amikor tájékoztatták róla, hogy kislánya született, folytatta Náná, Dzsalil vállat vont, tovább fésülgette lovának sörényét, és még két hétig Takht-e Szafarban maradt. Az igazság az, hogy egy hónapos korodban tartott először a kezében. Akkor is csak lepillantott rád, megjegyzést tett hosszúkás arcodra, és visszaadott nekem. Marjam a történetnek lassacskán ebben a részében is kételkedni kezdett. Igen, ismerte el Dzsalil, valóban lovagolni volt Takht-e Szafarban, de amikor meghallotta a hírt, nem vonta meg a vállát. Nyeregbe pattant, és visszalovagolt Herátba. A karjába kapta az újszülöttet, ujjával végigsimította pihés szemöldökét, és altatót dúdolt neki. Marjam nem tudta elképzelni, hogy Dzsalil valaha is megjegyzést tenne az arcára, még ha valóban hosszúkás is volt. Náná azt mondta, ő választotta a Marjam nevet, mert édesanyját is úgy hívták. Dzsalil pedig azt, hogy azért ezt a nevet választotta, mert Marjam, a tubarózsa pompás virág. A kedvenc virágod? kérdezte Marjam. Az egyik kedvencem felelte Dzsalil és elmosolyodott.

9 HARMADIK FEJEZET Marjam egyik legkorábbi emléke a köveken pattogó talicska vaskerekének csikorgó hangja volt. A talicska havonta egyszer jött rizzsel, liszttel, teával, cukorral, sütőolajjal, szappannal, fogkrémmel megpakolva. A talicskát Marjam féltestvérei tolták, általában Mohszen és Ramin, néha Ramin és Farhád. A fiúk felváltva tolták felfelé a földúton, köveken és kavicsokon, gödröket és bokrokat kerülgetve, amíg a patakhoz nem értek. Ott ki kellett üríteniük a talicskát és kézben átvinni a holmit a túlpartra. Azután a fiúk átemelték a talicskát is, és a túloldalon újra megpakolták. Még kétszáz méteren át tolták, ezúttal a magas, sűrű fűben és bozótosban. Békák ugráltak el az útjukból, miközben szúnyogokat hessegettek el verejtékező arcukról. Vannak szolgái mondta Marjam. Küldhetné szolgákat is. Így képzeli a vezeklést felelte Náná. A talicska hangjára Marjam és Náná kiment a ház elé. Marjam emlékezetében Náná örökre úgy maradt meg, ahogyan az Élelmiszerosztó Napon kinézett: ajtófélfának támaszkodó magas, szikár, mezítlábas nő, beteg szeme résnyire szűkül, karjait kihívón és gúnyosan összefonja a mellén. Rövidre nyírt, napszítta haja fedetlen és fésületlen. Nyakig begombolt slampos szürke inget visel. Zsebe dió nagyságú kövekkel van tömve. A fiúk leültek a patak partján, és megvárták, amíg Marjam és Náná behordja az élelmiszert a kolbába. Több eszük volt annál, semmint hogy harminc méternél közelebb merészkedjenek, bár Náná rosszul célzott, és a legtöbb kő jóval a cél előtt landolt. Miközben becipelte a rizses zsákokat, Náná kiabált a fiúkkal és mindennek elmondta őket, amiből Marjam egy szót sem értett. A fiúk sosem viszonozták a sértéseket. Marjam sajnálta a fiúkat. Mennyire elfáradhatott a karjuk és lábuk, gondolta szánakozva, hogy azt a nehéz súlyt tolták. Bárcsak megkínálhatta volna őket vízzel. De nem szólt semmit, és ha integettek neki, nem integetett vissza. Hogy Náná kedvében járjon, Marjam egyszer még rá is kiáltott Mohszenra, azt mondta, olyan a szája, mint a gyík segge. Később gyötörte emiatt a szégyen, a bűntudat, és a félelem, hogy elmondják Dzsalilnak. Náná viszont úgy nevetett, hogy kilátszottak rothadó elülső fogai, és Marjam attól félt, rohamot kap. Amikor abbahagyta, Marjamra nézett és így szólt: Jó gyerek vagy. Amikor a talicska kiürült, a fiúk visszacsoszogtak és eltolták. Marjam várt és figyelte, ahogy eltűnnek a magas fű és a virágzó gyomok között. Jössz? Igen, Náná. Nevetnek rajtad. Bizony. Hallom őket. Jövök már. Nem hiszel nekem? Már itt is vagyok. Tudod, hogy szeretlek, Marjam szívem. Reggelente juhok távoli bégetésére és furulyák magas hangjaira ébredtek, amikor a Gol Dáman-i pásztorok nyájukat a füves domboldalra hajtották legelni. Marjam és Náná megfejte a kecskéket, megetette a tyúkokat, és összeszedte a tojásokat. Aztán együtt kenyeret sütöttek. Náná megmutatta neki, hogyan kell tésztát gyúrni, felfűteni a tándurt és a kemence belső falának csapni a kinyújtott tésztát. Náná varrni is megtanította, valamint rizst és mindenféle feltéteket főzni: salkamragut paszternákkal, spenótos szabzit, gyömbéres karfiolt. Náná nem palástolta ellenszenvét a látogatókkal és általában az emberekkel szemben, néhány kiválasztottal mégis kivételt tett. Közéjük tartozott Gol Dáman vezetője, a falu arbábja, Habíb Khán, egy kisfejű, szakállas, nagy pocakos ember, aki úgy havonta egyszer látogatta meg őket egy

10 szolga kíséretében, aki csirkét, néha egy-egy tál kicsiri rizst vagy egy kosár festett tojást hozott Marjamnak. Aztán ott volt az a kerekded, idős asszony, akit Náná a drága Bibinek hívott, és akinek megboldogult férje kőfaragó volt, Náná apjának barátja. A drága Bibit minden alkalommal hat menyének valamelyike és egy-két unokája kísérte el. Zihálva-bicegve vágott át a tisztáson, aztán színpadiasan a derekát lapogatta és fájdalmas sóhajtással huppant le a székre, amit Náná tolt alá. A drága Bibi is mindig hozott valamit Marjamnak, egy doboz disleme-cukorkát vagy egy kosár birsalmát. Nánának először is hanyatló egészségéről panaszkodott, majd hosszasan, élvezettel tálalta a heráti és Gol Dáman-i pletykákat, miközben menye csendben, kötelességtudón ült a háta mögött és hallgatta. Marjam kedvence, persze Dzsalil után, mégis Faizollah molla volt, a korosodó falusi akhond, vagyis Korán-tanító. Hetente egyszer-kétszer eljött Gol Dámanból, hogy Marjamot a namázra, a napi ötszöri imádságra és a Korán recitálására tanítsa, ahogy Nánával is tette kislány korában. Faizollah molla tanította meg Marjamot olvasni. Miközben Marjam hangtalanul kiolvasta a szavakat, türelmesen a kislány háta mögé szegezte a tekintetét. Marjam mutatóujja elidőzött minden egyes szó alatt, és kifehéredett a körömágya, mert olyan erővel nyomta ujját a papírra, mintha kipréselhetné a jelentést a jelekből. Faizollah molla volt az, aki megfogta a kezét és ceruzáját végigvezette minden alef felfelé ívelő vonalán, minden beh hajlatán, minden sze három pontján. Ösztövér, hajlott hátú öregember volt, fogatlan mosollyal és köldökéig lelógó ősz szakállal. Általában egyedül jött a kolbába, néha azonban elkísérte rőt hajú fia, Hamza is, aki egy pár évvel volt idősebb Marjamnál. Amikor Faizollah molla megjelent a kolbánál, Marjam kezet csókolt neki ami olyan volt, mintha egy nyaláb vékony bőrbe csavart száraz gallyat érintene az ajkával, a tanító pedig homlokon csókolta, azután elhelyezkedtek odabent a napi tanórára. Az óra után kiültek a kolba elé, fenyőmagot ettek és hozzá zöld teát kortyolgattak, és nézték az ágról ágra szökkenő bülbül madarakat. Néha felkerekedtek, és a patak mentén a vöröses avarban gázolva az égerbokrok között sétáltak felfelé, a hegyek irányába. Kóborolásaik alatt Faizollah molla taszbíh rózsafüzére szemeit morzsolgatva reszkető hangján arról mesélt Marjamnak, amit ifjú korában látott: a kétfejű kígyóról, amire Iránban, Iszfahán város harminchárom lyukú hídján bukkant, vagy a görögdinnyéről, melyet egykor a mazári Kék Mecset előtt hasított ketté, és aminek bal felén a dinnyemagok az Allah, jobb felén az Ákbár szavakat formázták. Faizollah molla beismerte Marjamnak, hogy nem mindig értette a Korán szavainak jelentését, de szerette a nyelvén végiggördülő arab szavak keltette varázslatos hangokat. Azt mondta, megvigasztalták, megnyugtatták a szívét. Téged is vigasztalni fognak, Marjam szívem mondta. Megidézheted őket a bajban, és nem hagynak cserben. Isten szavai sosem hagynak el, leányom. Faizollah molla nem csak mesélni szeretett, mások történeteit is szívesen hallgatta. Ha Marjam megszólalt, rendületlen figyelemmel követte minden szavát. Lassan bólintott és hálás mosollyal nézett rá, mintha áhított kiváltságot szerzett volna. Marjam könnyen elmondott Faizollah mollának olyasmit is, amit Nánának nem mert elmesélni. Egyszer séta közben Marjam elárulta a tanítónak, hogy szeretné, ha anyja engedné iskolába járni. Igazi iskolára gondolok, akhond szaheb. Osztályteremmel. Mint amilyenbe apám többi gyereke jár. Faizollah molla megtorpant. Előző héten a drága Bibi újságolta el, hogy Dzsalil a lányait, Szaidét és Nahidot beíratta a heráti Mehri Lányiskolába. Azóta kavarogtak Marjam fejében osztálytermekről és tanárokról szóló gondolatok, vonalas füzetek, oszlopok és számok képei, és tollaké, melyek sötét, vastag nyomot hagynak a papíron. Elképzelte magát egy tanteremben más, vele egyidős lányokkal. Sóvárogva vágyott rá, hogy vonalzót tehessen egy papírlapra, és fontosnak látszó vonalakat húzhasson rajta. Tényleg ezt akarod? nézett rá Faizollah molla szelíd, nedves szemével, miközben kezét összekulcsolta hajlott háta mögött, és turbánja árnyékot vetett egy csomó szúrós boglárkára. Igen. És szeretnéd, ha anyád beleegyezését kérném.

11 Marjam elmosolyodott. Úgy gondolta, Dzsalilon kívül nincs más a világon, aki jobban megértené, mint öreg tanítója. Akkor hát nincs mit tenni. Isten bölcsen gyengeségeket is adott nekünk, az enyém pedig sok egyéb mellett az, hogy képtelen vagyok nemet mondani neked, drága Marjam mondta, és reumás ujjaival megpaskolta a lány arcát. Ám amikor később megpendítette előtte a dolgot, Náná kezéből kiesett a kés, amivel éppen a hagymát szeletelte. Mégis minek? Ha a lány tanulni akar, hadd tanuljon, kedvesem. Hadd kapjon nevelést. Tanulni? Ugyan mit, Molla szaheb? csattant fel Náná. Ugyan mi tanulnivalója lehet? és ezzel Marjamra villant a szeme. Marjam lehorgasztotta a fejét. Mi értelme lenne iskolába járatni egy olyan lányt, mint te? Mintha köpőcsészét fényesítene az ember. Egyébként sem lehet semmi használhatót tanulni az iskolákban. Egyetlenegy, csupán egyetlen készség van, amire egy magunkfajta nőnek szüksége van, azt pedig iskolában nem tanítják. Nézz csak rám. Nem kellene így beszélned vele, gyermekem szólt Faizollah molla. Nézz csak rám. Marjam ránézett. Egyetlen készség. Az pedig a tahammol. A kitartás. Kitartás mihez, Náná? Amiatt ne fájjon a fejed felelte Náná. Mindig adódik majd valami. Aztán csak mondta tovább a magáét, hogyan nevezték Dzsalil feleségei a kőfaragó rusnya, hitvány lányának. Hogyan mosattak vele odakint a hidegben, míg meg nem dermedt az arca és égni nem kezdtek az ujjhegyei. A mi fajtánknak ez jut, Marjam. Az olyan nőknek, mint mi. Kitartunk. Csak ennyink van. Érted már? Különben is kinevetnének az iskolában. Biztos lehetsz benne. Haraminak fognak csúfolni. Mindenféle ocsmányságot mondanak majd rólad. Ezt nem engedhetem. Marjam bólintott. És többet egy szót se halljak iskoláról. Nekem csak te vagy. Nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem. Nézz rám. Egy szót se többet iskoláról! Ugyan már. Legyen eszed. Ha a lány szeretne kezdte Faizollah molla. Magának pedig minden tiszteletem ellenére, akhond szaheb több esze is lehetne, mint hogy ezeket a képtelen ötleteket támogatja. Ha tényleg szívén viseli a sorsát, akkor megérteti vele, hogy itt a helye, otthon, az anyjával. Odakint semmi sem vár rá. Semmi, csak elutasítás és fájdalom. Én már csak tudom, akhond szaheb, én már csak tudom.

12 NEGYEDIK FEJEZET Marjam nagyon szerette, ha vendég jött a kolbába: a falu arbábja ajándékaival, a drága Bibi sajgó derekával és vég nélküli pletykálkodásával, és persze Faizollah molla. De senki, senki sem volt, akinek látogatására Marjam jobban vágyott volna, mint Dzsaliléra. Az izgatottság kedd esténként kezdődött. Marjam alig bírt aludni, mert attól rettegett, hogy Dzsalil valami üzleti elfoglaltság miatt nem tud elszabadulni csütörtökön, és egy teljes hétig kell várnia, hogy újra láthassa. Szerdánként már a kolba körül járkált, és szórakozottan dobálta a tyúkeledelt az ólba. Céltalanul kószált, letépkedte a virágszirmokat, és elhessegette a karját csipkedő szúnyogokat. Mire eljött a csütörtök, képtelen volt bármi másra, csak ült háttal a falnak, tekintetét a patakra szegezte, és várt. Ha Dzsalil késett, fokozatosan eluralkodott rajta a jeges félelem. Lábából kiment az erő, és kénytelen volt leheveredni valahová. Aztán Náná kiáltott oda neki: Na, itt az apád, teljes dicsfényében. Amikor Marjam megpillantotta vidáman mosolygó, szívélyesen integető apját, amint a patak kövein ugrál át, talpra szökkent. Marjam tudta, hogy Náná figyeli, méricskéli a reakcióit, és komoly erőfeszítésébe került, hogy az ajtóban maradjon és ott várjon, onnan nézze, ahogy apja lassan felé tart, és ne szaladjon elé. Visszafogta magát és türelmesen figyelte, ahogy utat vág a magas fűben, zakója a vállára vetve, a szellő belekap piros nyakkendőjébe. A tisztásra érve Dzsalil zakóját a tándurra dobta, és kitárta a karját. Marjam akkor elindult felé, majd futásnak eredt, apja pedig a hóna alatt megfogta, és jó magasra emelte. Marjam visítva nevetett. A levegőben lógva Marjam látta Dzsalil felfelé fordított arcát, széles mosolyát, összevissza fogsorát, a homloktetőre nyúló hajszigetet, állgödrét, mely tökéletes zseb volt a kisujjának, fogait, a zápfogak városában a legfehérebbeket. Szerette szépen nyesett bajszát, és szerette, hogy akármilyen volt is az idő, mindig viselt zakót sötétbarnát, a kedvenc színét, melynek szivarzsebében fehérlett zsebkendője háromszöge valamint mandzsettát, és nyakkendőt is, általában pirosat, lazára kötve. Dzsalil szemének barnaságában Marjam saját tükörképét is látta: hullámzó haj, izgatottan ragyogó arc, háta mögött az égbolt kékje. Náná azt mondta, egy nap Dzsalil majd mellényúl, Marjam pedig kicsúszik az ujjai közül, a földre zuhan, és csontját töri. Marjam azonban nem hitte el, hogy Dzsalil elejtheti. Meggyőződése volt, hogy mindig biztonsággal fog landolni apja tiszta, ápolt kezében. A kolba előtt ültek le az árnyékban, Náná feltett egy teát. Ő és Dzsalil feszélyezett mosollyal és biccentéssel üdvözölték egymást. Dzsalil sosem emlegette fel Náná kődobálását és szitkozódását. Annak ellenére, hogy távollétében szidalmazta, Náná mindig szelíden, tisztelettudóan viselkedett Dzsalillal a látogatásai alatt. Előtte mindig megmosta a haját. Fogat is mosott, és a legjobb hedzsábját tette fel a tiszteletére. Ölbe tett kézzel ült egy széken vele szemben. Nem nézett közvetlenül rá, és sosem beszélt csúnyán előtte. Amikor nevetett, kézfejével takarta el a száját, hogy ne látszódjanak romlott fogai. Náná érdeklődött üzletei felől. És a feleségeiről. Amikor megemlítette, hogy a drága Bibitől úgy hallotta, hogy legfiatalabb felesége, Nargisz a harmadik gyermekét várta, Dzsalil udvariasan mosolygott és bólintott. Úgy. Biztosan boldog vagy mondta Náná. Mennyi is van így? Tíz, ugye, masallah? Tíz? Igen, tíz, felelte Dzsalil. Tizenegy, persze, ha Marjamot is beleszámolod. Később, miután Dzsalil hazament, Marjam és Náná egy kicsit összezördült emiatt. Marjam azt mondta, Náná csapdába csalta az apját. A Nánával elköltött tea után Marjam és Dzsalil mindig horgászni ment a patakhoz. Apja megmutatta neki, hogyan vesse ki a horgászzsineget, hogyan fogjon pisztrángot. Arra is megtanította, hogyan kell a halat megfelelően kibelezni, megtisztítani, egy mozdulattal kicsontozni. Amíg kapásra vártak, apja rajzolt neki. Megmutatta, hogyan kell elefántot rajzolni egy vonallal,

13 anélkül, hogy az ember felemelné ceruzáját a papírról. Mondókákat is tanított neki. Együtt énekelték: Titi tati itató Üldögélt az úton, Csetri ült a peremén, a vízből nagyot kortyolt, Megcsúszott az uszonya, s a hideg vízben landolt. Dzsalil újságkivágásokat hozott magával a heráti Ettefak-e Eszlamból, és felolvasta őket. Marjam számára ő volt az összekötő kapocs, a bizonyíték, hogy létezik egy nagyobb világ a kolbán, Gol Dámanon és még Heráton túl is, egy világ kiejthetetlen nevű lakókkal, vonatokkal, múzeumokkal, futballal, és rakétákkal, melyek a föld körül keringtek és leszálltak a Holdra. Csütörtökönként Dzsalil abból a világból hozott magával egy darabot a kolbába. Ő mondta el neki azt is, hogy 1973 nyarán, amikor Marjam tizennégy éves volt, Záhir Sáh királyt, aki negyven évig uralkodott Kabulból, véres puccsban megfosztották a trónjától. Unokafivére, Dáud Khán tette, mialatt a király Olaszországban volt gyógykezelésen. Ugye, emlékszel Dáud Khánra? Meséltem róla. Ő volt a miniszterelnök Kabulban, amikor megszülettél. Akárhogy is, Afganisztán nem monarchia többé, Marjam. Tudod, most már köztársaság, aminek Dáud Khán az elnöke. Állítólag a kabuli szocialisták is segítettek neki a hatalomátvételben. Legalábbis ez a szóbeszéd járja. Marjam megkérdezte, mi az, hogy szocialista, mire Dzsalil magyarázni kezdte, de a lány csak fél füllel hallgatta. Figyelsz? Igen. Észrevette, hogy Marjam zakója belső zsebének kitüremkedését nézi. Óh, hát persze. Tessék. Mindenféle felhajtás nélkül Előhúzott egy kis dobozt a zsebéből és átadta Marjamnak. Időnként kisebb ajándékokat hozott neki: egyszer egy karneolagát karkötőt, máskor egy lápisz lazuli szemekkel díszített nyakláncot. Amikor Marjam kinyitotta a dobozt, egy falevél formájú medált talált benne; a medálról apró érmék lógtak, amelyekre holdat és csillagokat véstek. Próbáld fel, Marjam szívem. Marjam feltette. Mit gondolsz? Dzsalil ragyogott. Szerintem úgy festesz, mint egy királynő. Miután elment, Náná meglátta Marjam nyakában a medált. Nomád ékszer jegyezte meg. Láttam, hogyan csinálják. Megolvasztják a pénzérméket, amiket az emberek vetnek oda nekik, és azokból csinálnak ékszert. Azt szeretném én látni, amikor aranyat hoz neked a te drágalátos apád. Azt szeretném én látni. Amikor eljött az idő, és Dzsalil hazaindult, Marjam az ajtóban állva nézte, ahogy elhagyja a tisztást. Elcsüggedt a rá váró héttől, mely hatalmas, mozdíthatatlan tárgyként állt apja következő látogatása és közé. Marjam lélegzetvisszafojtva nézte, ahogy távolodik. Visszatartotta a lélegzetét, és fejben számolta a másodperceket. Úgy tett, mintha minden egyes másodpercért, amit visszafojtott lélegzettel kibírt, Istentől cserébe egy nappal többet kapna Dzsalillal. Este a fekhelyén Marjam azon merengett, milyen lehet Dzsalil háza Herátban. Eltöprengett, milyen lenne vele lakni, mindennap látni őt. Elképzelte, amint éppen egy törölközőt nyújt át borotválkozó apjának, és elmondja, hol vágta meg magát. Teát főzne neki. Felvarrná leszakadt gombjait. Együtt sétálgatnának a heráti boltíves bazárban, ahol Dzsalil szerint mindent kapható. Autózgatnának Dzsalil kocsiján, az emberek pedig mutogatnának rájuk és megjegyeznék: Ott megy Dzsalil Khán a lányával. Megmutatná neki a híres fát, ami alatt egy költő van eltemetve. Egy nap, nem soká, határozott Marjam, elmondja mindezt Dzsalilnak. És amikor apja meghallja és megérti, mennyire hiányzik

14 neki, amikor nincs vele, biztosan elviszi magával. Elviszi magával Herátba, hogy vele lakjon a házában, mint a többi gyereke.

15 ÖTÖDIK FEJEZET Tudom, mit szeretnék mondta Marjam Dzsalilnak nyarán történt, amikor Marjam tizenöt éves lett. Mindhárman a kolba előtt ültek a füzek árnyékában, háromszög alakban elhelyezett összecsukható székeiken. A születésnapomra tudom, hogy mit szeretnék. Valóban? kérdezte Dzsalil és bátorítón rámosolygott. Két héttel korábban Marjam unszolására Dzsalil kikotyogta, hogy a mozijában egy amerikai filmet játszottak. Különleges fajta film volt, amit rajzfilmnek neveznek. Az egész film rajzok, több ezer rajz sorozatából áll: ezeket filmmé rakják össze, és a vászonra vetítve a rajzok olyan benyomást keltenek, mintha mozognának. Dzsalil azt mondta, hogy a film egy öreg, gyermektelen játékkészítő történetét meséli el, aki magányos és hiába vágyik egy fiúgyermekre. Így hát kifarag egy bábut, egy kisfiút, aki varázslatos módon életre kel. Marjam kérte, hogy meséljen még róla, mire Dzsalil elmondta, hogy az öregember és a bábu még sok kalandot élt át, hogy volt egy hely, amit Játékországnak hívtak, ahol a rossz kisfiúk szamárrá változtak. A végén még egy bálna is lenyelte a bábut és az apját. Marjam mindent elmesélt a filmről Faizollah mohának. Azt szeretném, ha elvinnél a mozidba mondta most Marjam. Látni akarom azt a rajzfilmet. Látni akarom a bábufiút. Marjam érezte, hogy valami megváltozik a levegőben. Szülei fészkelődni kezdtek a székükön. Marjam észrevette, hogy összenéznek. Ez nem jó ötlet mondta Náná. Nyugodt, visszafogott, udvarias hangon beszélt, amilyet Dzsalil jelenlétében használt, de Marjam érezte magán szigorú, rosszalló tekintetét. Dzsalil helyezkedett a székén. Köhintett, megköszörülte a torkát. Tudod, a képminőség nem túl jó mondta. És a hang sem. Az utóbbi időben a vetítőgép is vacakol. Anyádnak igaza lehet. Esetleg kitalálhatnál valami más ajándékot, Marjam szívem. Aneh szólt Náná. Látod? Apád egyetért. Később azonban, a pataknál Marjam így szólt: Vigyél el. Tudod mit? kezdte Dzsalil. Érted küldök valakit, aki elvisz. Gondoskodom róla, hogy jó helyed legyen, és annyi cukorkát kapj, amennyit csak akarsz. Nej. Azt akarom, hogy te vigyél el. Marjam szívem És azt akarom, hívd meg a fivéreimet és a nővéreimet is. Találkozni akarok velük. Azt akarom, hogy mindnyájan együtt menjünk. Ezt akarom. Dzsalil sóhajtott. Elfordította a fejét, elnézett a hegyek felé. Marjamnak a fülébe csengett, ahogy Dzsalil azt mondja, a filmvásznon az ember arca akkorának látszik, mint egy ház, hogy amikor a filmben karamboloznak, az ember úgy érzi, mintha a fém a csontjába hasítana. Elképzelte magát, ahogy Dzsalil és a testvérei oldalán a magánpáholyban ül és fagylaltot nyalogat. Ezt akarom. Dzsalil kétségbeesett arccal nézett rá. Holnap. Délben. Pontosan itt találkozunk. Rendben? Holnap. Gyere ide szólalt meg Dzsalil. Leguggolt, magához húzta, és hosszú-hosszú ideig a karjaiban tartotta. Náná először csak a kolba körül járkált ökölbe szorított kézzel. Miért pont egy ilyen hálátlan lányt adott nekem az Isten? Pedig mennyi mindent kellett kiállnom érted! Hogy merészeled? Hogy merészelsz így elhagyni engem, te hűtlen kis harami! Aztán gúnyolódni kezdett.

16 Milyen ostoba lány vagy te! Azt hiszed, számítasz neki, hogy szívesen látnak a házában? Hogy magához fog venni? Hadd áruljak el neked valamit. A férfi szíve hitvány, hitvány dolog, Marjam. Nem olyan, mint az anya méhe. Nem fog vérezni, nem fog tágulni, hogy helyet csináljon neked. Én vagyok az egyetlen, aki szeret téged. Csak én vagyok neked ezen a világon, Marjam, és ha egyszer már nem leszek, semmid sem marad. Semmid sem. Te is semmi vagy! Aztán bűntudatot próbált kelteni Marjamban. Belehalok, ha elmész. A dzsinn meg fog szállni és rohamom lesz. Majd meglátod, lenyelem a nyelvemet és meghalok. Ne hagyj itt, Marjam szívem. Kérlek, maradj velem. Belehalok, ha elmész. Marjam egy szót sem szólt. Tudod, hogy szeretlek, Marjam szívem. Marjam azt mondta, sétálni megy. Attól félt, valami bántót mond, ha nem megy el azonnal. Kikotyogja, hogy Dzsalil elmondta neki: a dzsinn hazugság, hogy Náná valójában beteg, egy ismert betegségben szenved, amire létezik gyógyszer, amitől jobban érezhetné magát. Ha ott marad, még meg találja kérdezni Nánát, hogy Dzsalil nógatása ellenére miért nem volt hajlandó elmenni az orvoshoz, miért nem vette be a gyógyszereket, amiket neki vett. Ha meg tudta volna fogalmazni, azt találta volna mondani Nánának, hogy belefáradt, hogy eszköz legyen, hogy hazudik neki, kisajátítja, felhasználja. Hogy rosszul van attól, ahogyan Náná elferdíti életük igazságait és úgy tesz, mintha Marjam egy lenne a világgal szembeni sérelmei sorában. Félsz, Náná, mondhatta volna neki. Félsz, hogy megtalálom a boldogságot, ami neked nem adatott meg. És nem akarod, hogy boldog legyek. Nem akarod, hogy jó életem legyen. Te vagy az, akinek hitvány a szíve. Marjam a tisztás szélére szeretett menni, onnan szép volt a kilátás. Leült a meleg, száraz fűre. Onnét látszott Herát is, mely úgy terült szét előtte, mint egy társasjáték: a város északi részén feküdt a Nők Kertje, délen pedig a Csarszuk Bazár és Nagy Sándor fellegvárának romjai. Marjam ki tudta venni az óriások poros ujjaira emlékeztető minareteket a távolban, és úgy képzelte, hogy az utcákon emberek, kocsik, öszvérek hömpölyögnek. Látta a feje felett köröző és hirtelen alászálló fecskéket. Irigyelte a madarakat. Ők már jártak Herátban. Elrepültek mecsetjei, bazárjai felett. Talán Dzsalil házának falára, mozijának lépcsőjére is leszálltak. Felvett tíz kavicsot, és három függőleges oszlopba rendezte őket. Ezt a játékot játszotta néha, amikor Náná nem figyelt. Az első oszlopba négy kavicsot tett Khadidzsa gyerekeinek, a másodikba hármat Afszunéinak, és hármat a harmadikba Nargiszéinak. Aztán hozzátett egy negyedik oszlopot. Egy magányos, tizenegyedik kavicsot. Másnap reggel Marjam egy krémszínű, térdig érő ruhát és pamutnadrágot vett fel, és zöld hedzsábot tett a hajára. A hedzsáb ugyan okozott neki egy kis fejtörést, mivel zöld volt és nem ment a ruhájához, de nem volt más választása, mivel a fehéret megrágták a molyok. Az órára pillantott. Régi, felhúzós falióra volt, pasztellzöld számlapján fekete számokkal, Faizollah mohától kapták ajándékba. Kilenc óra volt. Nem tudta, merre lehet Náná. Felmerült benne, hogy kimegy és megkeresi, de rettegett a szembesüléstől, a sértett pillantásoktól. Náná árulással vádolná. Kigúnyolná elhibázott nagyravágyását. Marjam leült. Úgy igyekezett múlatni az időt, hogy egy vonallal újra meg újra elefántot rajzolt, ahogyan Dzsalil mutatta neki. A hosszú üléstől elgémberedett, de nem mert lefeküdni, nehogy összegyűrődjön a ruhája. Amikor az óramutató végre tizenegy harmincat mutatott, Marjam zsebre tette a tizenegy kavicsot és kiment. Útban a patakhoz megpillantotta Nánát: a szomorúfűz lombkoronája alatt ült egy széken az árnyékban. Marjam nem tudta, meglátta-e vagy sem. Marjam a pataknál, az előző nap megbeszélt helyen várt. Az égen néhány szürke, karfiol formájú felhő úszott át. Dzsalil egyszer elmagyarázta neki, hogy a szürke felhők azért szürkék, mert annyira tömörek, hogy a felső részük elnyeli a napfényt és saját árnyékukat vetik az alsó részükre. Azt látni a hasukon, Marjam szívem, mondta, azt az árnyékot. Eltelt egy kis idő.

17 Marjam visszament a kolbába. Ezúttal a tisztás nyugatra néző pereme mentén haladt, hogy ne kelljen Náná mellett elmennie. Megnézte az órát. Majdnem egy óra volt. Üzletember, gondolta Marjam. Valami közbejött. Visszament a patakhoz, és várt még egy darabig. Feje felett feketerigók köröztek, majd alászálltak valahol a fűben. Figyelte, ahogy egy hernyó egy növendék bogáncs tövében araszol. Addig várt, amíg a lába el nem gémberedett. Ezúttal nem ment vissza a kolbába. Térdig feltűrte a nadrágszárát, átvágott a patakon, és életében először a dombon lefelé elindult Herátba. Náná Heráttal kapcsolatban is tévedett. Senki sem mutogatott. Senki sem nevetett. Marjam zajos, zsúfolt, ciprusfákkal szegélyezett sugárutakon sétált, járókelők, kerékpárosok és öszvér vontatta garik lankadatlan áradatában, de egyikük sem dobta meg kővel. Senki nem nevezte haraminak. Szinte rá se hederítettek. Csodálatos és váratlan módon itt egyszerre átlagember lett belőle. Marjam egy darabig egy ovális tavacska mellett állt egy nagy park közepén, amit murvás ösvények szeltek keresztül-kasul. Ámulva húzta végig ujjait a medence szélén álló gyönyörű márványlovakon, és üveges szemmel bámulta a vizet. Szeme sarkából lopva egy csoport fiút figyelt, akik papírhajókat úsztattak a vízen. Marjam mindenütt virágokat látott, tulipánokat, liliomokat, petúniákat, melyek szirma fürdőzött a napfényben. Az emberek sétálgattak az ösvényeken, üldögéltek a padokon és teát szürcsölgettek. Marjam alig akarta elhitte, hogy ott van. A szíve izgatottan zakatolt. Bárcsak Faizollah molla láthatná. Milyen merésznek tartaná. Milyen bátornak! Marjam átadta magát az új életnek, ami ebben a városban várta: élet apával, nővérekkel és fivérekkel, élet, amiben szeret és viszontszeretik, fenntartások, hátsó szándék és szégyen nélkül. Fürgén visszasétált a park melletti széles főúthoz. Öreg, kérges bőrű árusok mellett haladt el, akik a platánfák árnyékában cseresznyék piramisai és szőlők halmai mögött ülve szenvtelenül bámultak rá. Mezítlábas fiúk autók és buszok után eredtek, és birsalmával teli zacskókat lóbáltak feléjük. Marjam megállt egy utcasarkon, és a járókelőket nézte, képtelen volt megérteni, hogyan maradhatnak ennyire közönyösek az őket körülvevő csodák iránt. Egy idő után összeszedte a bátorságát, és egy ló vontatta gari idős gazdájától megkérdezte, tudja-e, hol lakik Dzsalil, akié a mozi. A pufók arcú öreg szivárványcsíkos csápánt viselt. Nem heráti vagy, ugye? kérdezte barátságosan. Mindenki tudja, hol lakik Dzsalil Khán. Meg tudja mutatni? Kinyitott egy fóliába csomagolt karamellát, és így szólt: Egyedül vagy? Igen. Mássz fel. Elviszlek. Nem tudom megfizetni. Nincs pénzem. A férfi odanyújtotta neki a karamellát. Azt felelte, már két órája nem kapott fuvart, úgyhogy egyébként is hazafelé indult volna. Dzsalil háza éppen útba esett. Marjam felkapaszkodott a garira. Csendben hajtottak egymás mellett ülve. Odafelé úton Marjam gyógynövényboltokat látott és nyitott elejű kamrácskákat, ahonnan narancsot és körtét, könyvet, kendőt, sőt, még sólymot is árultak. Gyerekek játszottak üveggolyókkal a porba rajzolt körökben. Teaházak előtt, szőnyeggel borított dobogókon férfiak teáztak és vízipipát szívtak. Az öreg egy széles, tűlevelű fákkal szegélyezett útra kanyarodott. Félúton megállította a lovát. Megjöttünk. Úgy látszik, szerencséd van, dokhtárdzsu. Ez az ő autója. Marjam leugrott a kocsiról. A férfi rámosolygott és továbbhajtott. Marjam még életében nem érintett autót. Végighúzta ujját Dzsalil fényes fekete autójának motorháztetőjén. Csillogó dísztárcsájában megpillantotta saját lapos, széles mását. Az ülések fehér bőrből készültek. A kormánykerék mögött Marjam kerek üveglapokat látott, alattuk mindenféle tűk voltak.

18 Marjam fejében egy pillanatra felharsant Náná hangja, ahogy csúfolja, és vizet locsol reményeinek konok parázsára. Reszkető lábakon a ház főbejáratához ment. Tenyerét a falra helyezte. Dzsalil falai olyan magasak és sejtelmesek voltak, hogy Marjamnak gebeszkednie kellett, hogy a túloldalon emelkedő ciprusfák csúcsát megpillantsa. A facsúcsok hajladoztak a szélben, de Marjam úgy képzelte, hogy az ő üdvözlésére biccentenek. Hajóját szembefordította a kétségbeesés újra meg újra felcsapó hullámaival. Egy mezítlábas fiatal nő nyitott ajtót. Alsó ajka alatt tetoválást viselt. Dzsalil Khánhoz jöttem. Marjam vagyok. A lánya. A lány arcán értetlenség suhant át. Aztán felismerés gyúlt rajta. Végül enyhe mosoly jelent meg a szája szélén, izgatott és kíváncsi várakozás lengte körül. Itt várj mondta gyorsan. Azzal becsukta az ajtót. Eltelt pár perc. Aztán egy férfi nyitott ajtót. Magas és szögletes vállú, álmos tekintetű és nyugodt arcú ember volt. Dzsalil Khán sofőrje vagyok mondta elég barátságosan. Az ő mije? A sofőrje. Dzsalil Khán most nincs itt. Látom az autóját mondta Marjam. Sürgős üzleti ügyben van távol. Mikor jön vissza? Nem mondta. Marjam azt mondta, megvárja. A férfi becsukta a kaput. Marjam leült, és felhúzta a térdét. Majdnem este volt már, és lassan megéhezett. Megette a garikocsistól kapott karamellát. Valamivel később a sofőr újra kijött. Most haza kell menned mondta. Egy órán belül besötétedik. Nem félek a sötéttől. És hideg is lesz. Engedd meg, hogy hazavigyelek. Megmondom neki, hogy itt jártál. Marjam csak nézett rá. Akkor elviszlek egy hotelbe. Ott kényelmesen elalhatsz. Reggel meglátjuk, mit tehetünk. Engedjen be a házba. Azt az utasítást kaptam, hogy ne engedjelek be. Nézd, senki sem tudja, mikor jön vissza. Napokba telhet. Marjam összefonta a karját. A sofőr sóhajtott, és gyengéd szemrehányással nézett rá. Az évek során Marjamnak végtelen sok alkalma lesz, hogy eltöprengjen, hogyan alakultak volna a dolgok, ha hagyja, hogy a sofőr visszavigye a kolbába. De nem hagyta. Az éjszakát Dzsalil háza előtt töltötte. Nézte az elsötétülő égboltot, a szomszédos házak homlokzatát beburkoló árnyakat. A tetovált lány hozott neki egy kis kenyeret és egy tál rizst, amit Marjam elutasított. A lány letette mellé. Időről időre Marjam lépéseket hallott az utcán, kitáruló ajtókat, elfojtott köszönéseket. Elektromos fények gyúltak, és ablakok világítottak halványan. Kutyák ugattak. Amikor már nem bírt ellenállni az éhségnek, Marjam megette a tál rizst és a kenyeret. Aztán a kertekből kiszűrődő tücsökciripelést hallgatta. Feje felett felhők takarták el a sápadt holdat. Reggel felrázták álmából. Marjam észrevette, hogy éjszaka valaki betakarta. A sofőr volt az, aki rázogatta. Elég legyen. Megvolt a jelenet. Bász. Ideje menni. Marjam felült, és megdörzsölte a szemét. A háta és nyaka elgémberedett. Megvárom Dzsalilt. Nézz rám szólt a sofőr, Dzsalil Khán azt mondta, hogy vissza kell vinnem téged. Most azonnal. Megértetted? Dzsalil Khán mondta. Kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Bia. Gyerünk mondta halkan. Látni akarom felelte Marjam. A szeme könnybe lábadt.

19 A sofőr sóhajtott. Hadd vigyelek haza. Gyere, dokhtárdzsu. Marjam felállt és elindult felé. Ám az utolsó pillanatban sarkon fordult és a kapuhoz szaladt. Érezte, ahogy a sofőr ujjai fogást keresnek a vállán. Ellökte magától, és átrohant a nyitott kapun. A szempillantásnyi idő alatt, amit Dzsalil kertjében töltött, Marjam egy fényes üvegépítményt látott növényekkel, farácsra felfutó szőlőt, egy szürke kődarabokkal kirakott halastavat, gyümölcsfákat, és élénk színű virágágyásokat mindenütt. Tekintete minderről továbbsiklott, amíg egy arcot nem talált a kert túloldalán, egy emeleti ablakban. Az arc épphogy csak felvillant, de az elég volt. Elég ahhoz, hogy Marjam lássa a tágra nyíló szemeket és kinyíló szájat. Aztán eltűnt a szeme elől. Egy kéz jelent meg, és vadul megrántott egy madzagot. Összezárult a függöny. Aztán kezek nyúltak a hóna alá és felemelték a földről. Marjam rúgkapált. A kavicsok kipotyogtak a zsebéből. Marjam egyre csak rugdalózott és sírt, miközben az autóhoz vitték és a hideg bőr hátsó ülésre tették. A sofőr halk, vigasztaló hangon beszélt hozzá vezetés közben. Marjam nem hallotta. A hátsó ülésen zötyögve egész úton csak sírt. A bánat, a harag, a csalódottság könnyei törtek fel belőle. De kiváltképp a végtelenül mély szégyené, amiért ilyen ostobán bedőlt Dzsalilnak, hogy izgult azon, milyen ruhát vegyen fel, hogy nem passzolt a hedzsábja, hogy idáig elsétált, hogy nem volt hajlandó elmenni, hogy az utcán aludt, mint egy kivert kutya. És szégyellte magát, amiért ügyet sem vetett anyja megtört külsejére, bedagadt szemeire. Nánára, aki figyelmeztette, akinek mindvégig igaza volt. Marjam folyton az emeleti ablakban felbukkanó arcra gondolt. Hagyta, hogy az utcán aludjon. Az utcán. Marjam az ülésen fekve zokogott. Nem ült fel, nem akarta, hogy meglássák. Úgy képzelte, reggelre egész Herát tudta, hogyan tette magát nevetségessé. Azt kívánta, bárcsak ott lenne Faizollah molla, hogy az ölébe hajthassa a fejét és megvigasztalja. Egy idő után az út göröngyösebb lett és az autó orra megemelkedett. A dombra felvezető, Herátot Gol Dámannal összekötő úton jártak. Mit mond majd Nánának? tépelődött Marjam. Hogyan kérjen elnézést? Hogy nézzen egyáltalán Náná szemébe? A kocsi megállt, és a sofőr kisegítette. Felsétálok veled. A férfi átvezette az úton és fel az ösvényen. Az ösvényt lonc és kutyatej szegélyezte. Méhek zümmögtek a hunyorgó vadvirágok felett. A sofőr megfogta a kezét és átsegítette a patakon. Aztán elengedte, és Herát híres, százhúsz napig tartó szeléről kezdett mesélni, mely rövidesen délelőttől alkonyatig fújni fog, és hogy a bársonylegyek olyankor táplálkozási hisztériába kezdenek. Aztán hirtelen ott termett előtte, és megpróbálta eltakarni a szemét, visszafelé kezdte lökdösni az úton: Fordulj vissza! Ne nézz oda! Fordulj el! Menj! De nem volt elég gyors. Marjam meglátta. Egy széllökés szétfújta a szomorúfűz lelógó ágait, mint egy függönyt, és Marjam megpillantotta, ami a fa alatt volt: az egyenes hátú szék, felborulva. A magas ágról lelógó kötél. A kötél végén himbálózó Náná.

20 HATODIK FEJEZET Nánát a Gol Dáman-i temető egyik szegletében temették el. Marjam a drága Bibi mellett állt az asszonyok között, Faizollah molla pedig imádságokat recitált a sírnál, mialatt a férfiak leeresztették Náná lepelbe burkolt testét a földbe. Dzsalil aztán a kolbához kísérte Marjamot, ahol a jelen levő falusiak előtt nagy felhajtást csinált abból, hogy mennyire gondoskodik a lányáról. Összeszedte néhány holmiját, és egy bőröndbe tette. Leült Marjam fekhelye mellé, és legyezte az arcát. Megsimogatta a homlokát, és vigasztalan arccal kérdezte, hogy szüksége van-e valamire, bármire? éppen így mondta, kétszer is. Faizollah mohát akarom felelte Marjam. Hát persze. Odakint van. Mindjárt idehívom. Amikor Faizollah molla vékony, görnyedt alakja megjelent a kolba ajtajában, akkor sírt Marjam aznap először. Jaj, Marjam szívem. Leült mellé, és a tenyerébe fogta az arcát. Sírj csak, Marjam szívem. Sírj csak. Az nem szégyen. De emlékezz, mit mond a Korán: Áldott legyen az, akinek kezében van az országlás. Ő mindenek fölött hatalmas, aki megteremtette a halált és az életet, hogy próbára tegyen benneteket. A Korán igazat beszél, leányom. Istennek célja van minden megpróbáltatással és bánattal, amit kiró ránk. Marjam azonban nem hallotta ki a vigaszt Isten szavaiból. Aznap nem. Akkor nem. Folyton csak Náná szavai visszhangoztak a fejében: Belehalok, ha elmész. Egyszerűen belehalok. Tehetetlenségében egyre csak zokogott, könnyei Faizollah molla kezének pergamenszerű bőrére hullottak. Útban a háza felé Dzsalil a kocsi hátsó ülésén ült Marjammal, és átkarolta a vállát. Velem maradhatsz, Marjam szívem mondta. Már szóltam, hogy takarítsanak ki neked egy szobát. Az emeleten van. Azt hiszem, tetszeni fog. A kertre néz az ablaka. Marjam most először Náná fülével hallotta apját. Most kristálytisztán kicsengett hangjából a kétszínűség, mely mindig is ott lapult az üres, hamis ígéretek mögött. Képtelen volt apjára nézni. Amikor az autó megállt Dzsalil háza előtt, a sofőr kinyitotta nekik az ajtót, és elindult Marjam bőröndjével. Dzsalil vállánál fogva vezette be Marjamot a kapun, amely előtt két nappal korábban a járdán aludt őrá várva. Két nappal korábban amikor Marjam semmit sem akart jobban, mint ebben a kertben sétálni Dzsalillal mintha egy másik élet lett volna. Hogyan állhatott az élete ilyen gyorsan a feje tetejére? töprengett Marjam. Tekintetét a földre szegezte, a lábfejére, mely a kövezett ösvényen lépdelt. Tudta, hogy a kertben emberek vannak, sustorognak, félreállnak, amikor ő és Dzsalil elhalad mellettük. Magán érezte az emeleti ablakokból lenéző tekintetek súlyát. Marjam a házban is a földre szegezte a tekintetét. Gesztenyebarna, sárga és kék nyolcszögletű mintákkal díszített szőnyegen haladt át, a szeme sarkából szobrok márványtalapzatait látta, vázák alsó felét, a falon lógó színpompás falikárpitok rojtos alját. A lépcső, amin Dzsalillal felment, széles volt, és hasonló, fokonként rögzített szőnyeg borította. A lépcső tetejére érve Dzsalil befordult vele balra, egy újabb hosszú, szőnyeggel borított folyosóra. Megállt az egyik ajtó előtt, kinyitotta, és bekísérte. Testvéreid, Nilufar és Atie játszanak itt néha mondta Dzsalil, de leggyakrabban vendégszobának használjuk. Szerintem jó helyed lesz itt. Szép, nem? A szobában volt egy ágy, azon egy zöld virágos, sűrű szövésű, lépsejtmintás takaró. Az ablak két szélén, ahonnan kilátás nyílt a kertre, hozzáillő függönyök lógtak. Az ágy mellett egy háromfiókos szekrény állt, rajta virágos váza. A polcokon olyan emberek bekeretezett fotói voltak, akiket Marjam nem ismert. Az egyik polcon Marjam egyforma fababák gyűjteményét látta, melyek csökkenő sorrendben álltak egymás mellett. Dzsalil észrevette, hogy a babákat nézi.