HARMINCAS HONVÉDEK ÉLETE A HALÁLMEZŐKÖN. ÖSSZEÁLLÍTOTTA: Dr. P A U L O V I T S S Á N D O R

Átírás

1 HARMINCAS HONVÉDEK ÉLETE A HALÁLMEZŐKÖN ÖSSZEÁLLÍTOTTA: Dr. P A U L O V I T S S Á N D O R

2 Előszó Írta: vitéz SZURMAY SÁNDOR báró ny. honvédelmi miniszter, gyalogsági tábornok Tűzkeresztségre indult év nyarán az akkor éppen negyven éves korát meghaladt magyar kir. honvédség. Csak az tudja e nemzeti kincsünk értékét kellőképpen jelbecsülni, aki nemcsak bölcsőjénél állott és ringatta, hanem annak kiépítésén is személyesen résztvett és aki világháború alatti véresen komoly munkáját is látta. Kezdetben szegényes eszközökkel küzdve, zászlóalj kötelékekbe volt csupán szervezve. Egy-egy zászlóaljnál csak egy állandósított százada volt a honvédségnek állomásonként változó és éppen csak az újoncok kiképzésére és az őrszolgálatra elegendő létszámmal. Állandó újonc kontingense nem is volt, csak a közöshadsereg kiegészítése után megmaradt újoncokat kapta. Negyven évi erőltetett munka után már a magyar nemzet büszkesége, a szegény kis csemete, terebélyes tölggyé fejlődött és a világháborúban már békében megszervezett 8 gyalog és 2 lovas hadosztállyal, nagyszámú népfölkelő ezreddel vonult az ellenség elé, ahol minden feladat megoldására éppen olyan alkalmas volt, mint bármely közöshadseregbeli elitcsapat. A 30. honvéd gyalogezrednek világháborús történelme is a kiváló teljesítmények szinte végnélküli sorozatára tekinthet vissza és igen kiváló hazafias szolgálatot tett az ezen történelem megírására vállalkozó, amidőn ezen haditettek megírását elvégezte. Fontos ez különösen a magyar hadidicsőség megörökítése szempontjából, hogy az új nemzedéknek okulásul szolgáljon: hogy a hadierények ápolását a jövőre is megkönnyítse és végül, hogy nemzeti hadseregünk lássa, mily feladatok várnak reá, ha újból szükséges lesz fegyvert fogni hazánk védelmében. A 30. honvéd gyalogezred a magyar Alföld fiaiból nyervén kiegészítést alig gyakorolhatta a harcot a magas hegységekben, mocsaras vidéken, végnélküli erdőségekben és mégis Szerbiában, a havas Kárpátok gerincén, az Alpok havasain, az orosz mocsarakban, a Karszt kietlen vidékén épp oly nagy és átütő sikerrel küzdött, mint

3 6 a sík földön. Teljesen egyenértékűnek bizonyult a száz évesnél is nagyobb dicsőséges múlttal biró bármely közöshadseregbeli csapat mellett. Ezen teljesítmények megörökítésével tehát örök emléket emelünk ezen ezrednek és hőslelkű katonáinak is, mert ragyogó tanúságot leszünk azok mindenkori, hazafias kötelességtudástól áthatott vitézségéről és dicséretes szelleméről. Én a honvédség kezdő nehézségeit láttam, mert annak kiépítésébien résitwettem és azután láttam a hosszú időn át alattam állott vitéz 30. gyalogezred titáni harcát, kitartását, hősiességét a legnehezebb viszonyok között is a nagy háborúban. Tanúbizonyságot teszek arról, hogy az ezred minden rábízott feladat feltétlen sikeres megoldására mindenkor számíthattam. Az ezrednek minden embere tudta, hogy a nálunknál mindig erősebb ellenséggel csak úgy tudunk sikerrel megküzdeni, ha mindenki szívvellélekk\el fekszik a munkának és az utolsó lehellétéig nem tágít. És a 30-as honvéd és népfölkelő hősök sohasem tágítottak és mindig győztek. Ha minden magyar harcos a jövőben is követni fogja a 30-as honvédek és népfölkelök dicső példáját, nem lesz okunk aggódni hazánk jövőjéért!

4 A 30-as honvédek Írta: Dr. Paulovits Sándor Két évtizednél hosszabb idő pergett le a homokórán, amióta a 30-as honvédek dicsőséggel teljes harcaik után pihenni tértek. A trianoni megalázottság éjszakájában nem beszélt senki a hősök haditetteiről. Ők maguk, akik a Balkán szikláin és sarában, a Kárpátok bércein, Galíciában, Bukovinában és az olasz Alpok nehéz harcaiban a történelmet csinálták, nagyon csendes emberek lettek: tízezernél többen pihennek gyepes hantok alatt a harcterek sokszor jeltelen temetőiben. Az élők pedig, akik az erők pokoli mérkőzését túlélték, fájdalmasan összeszorult szívvel gondoltak hazájuk sorsára, amelyet a legszentebb áldozat és a patakokban öntött hősi vér sem tudott megmenteni az összeomlástól. De most, hogy a mesterségesen kovácsolt rabbilincsek jórészt lehullottak és az Uzsoki-hágó ormán újra ott lobog a nemzeti zászló, mikor a magyar honvéd diadalmasan halad az ősök véráztatta útjain és megpihen a 30-as honvédek csontjai felett domboruló halmokon, most meg kell kérdezni az utódoktól: Tudjátok-e kik voltak a 30-as honvédek? Tudjátok-e, hogy nélkülük az orosz gőzhenger letiporta volna aranykalászt termő földjeiteket? Hogy amíg ti békésen vártátok otthonaitokban a Hőfer-jelentéseket, addig ezek a viharvert hősök sokszor rongyosan, kiéhezetten és véresén állták a lövészárokban a tomboló gránátfergeteget és tízszeres, húszszoros túlerővel szemben is megmutatták, hogy a férfibecsület és a törhetlen hűség élő szobrai tudnak lenni a halálmezőkön. Meg kell írni, hogy mit műveltek a honvédek! Ne csak a mindentlátó csillagok őrizzék hallgatag éjszakákon a hősitettek emlékét, hanem a késői utódok lábnyomról-lábnyomra, vércseppről-vércseppre tudják követni annak a sok derék magyarnak fájdalmas megpróbáltatásokkal terhes sorsát, akik évek során át a nélkülözések, rettenetes fáradalmak, fagyasztó hidegek, gránát-zuhatagok poklában is mindig megőrizték hitüket Istenben és Hazában. A honvédek legnagyobb része nem volt hivatásos katona. Amint a Haza hívó szava az évi szabadságharcban vitéz honvédekké avatta a békés polgárok tízezreit, úgy ezeknek a 48-as honvédeknek az unokái a világháborúban is egyik napról a másikra lettek hősökké. Meghatódottan, mosolyogva néztük a pótlásul hazulról érkező tartalékokat, amikor beosztották őket az arcvonal gyakori hézagaiba. Volt közöttük öreg népfölkelő és pelyhező állú gyerek, aggódó nyárspolgár és ijedt tekintetű surbankó legényke. Egyiket-másikat az iskola padjából húzták ki, hogy mundért adjanak rá. De ezek a műkedvelő katonák, akik az első napon még rémüldözve néztek a búgva elsuhanó srapnellek után, a második napon már tűzbe mentek a napbarnított arcú öreg

5 8 bakák oldalán és további néhány nap múlva már éppen úgy elragadta őket is a hős hevület, mint a tűzkeresztségen régen átesett honvédtársakat. Dicső ezredünknek, az egykori m. kir. budapesti 30. honvéd gyalogezrednek, kívánunk ezzel a könyvünkkel szerény emléket állítani. Öseze akarjuk hozni a régi szeretetben a még élő 30-asokat, hősi halott bajtársaink felejthetetlen áldozatát pedig megörökíteni az utókor számára, hogy követésre méltó példát adjunk az utánunk következő fiataloknak. Nem katonai szakmunkát adunk az olvasó kezébe, hanem csak meghatóan kedves visszaemlékezést, amely a hősi tettek történethű előadásával felidézi a világháborús idők hangulatát és megörökíti a magyar honvéd felülmúlhatatlan hazaszeretetét, önfeláldozásig terjedő hűségét, virtusos vitézségét. Ily sok idővel a háború befejezése után munkánk nem lehet tökéletes. Több, mint 20 év alatt az emlékek elmosódtak, a benyomások elszürkültek. De a magyar honvéd dicsősége soha el nem múlhat, a honvéd vitézségének fénye soha nem csökkenhet. Könyvünkhöz az adatokat részben a Hadilevéltárban őrzött eredeti háborús okmányokból, részben bajtársaink magántulajdonában levő harctéri jelentésekből, naplófeljegyzésekből és jegyzetekből gyűjtöttük össze, az eseményeknek megfelelő megbízhatóság szem előtt tartásával, gondos és lelknsmeretes mérlegeléssel. Hadtörténeti szakmunka kiadása nem lehet a mi feladatunk. Erre azért sem vállalkozhattunk, mert a csapatok hadműveleti iratainak jórésze a háborút követő forradalmi időkben veszendőbe ment és így nem volt többé lehetséges, hogy hadi erényekben oly gazdag ezredünk haditetteinek minden részletét híven ismertetni tudjuk. Csak szerény emléket kívántunk állítani bajtársaink vitéz fegyvertényeinek, fel akartuk eleveníteni a négy esztendős katonaéletet, a halálmezők rettenetességeit, a viszontagságos küzdelmeket. Betekintést nyújtani a magyar honvéd virtusban gazdag lelkébe, akit akkor sem hagy el vidám kedélye, amikor szörnyű rohamra indul. Nehézségekkel telt úton jutottunk el idáig. Az élet küzdelmei, a mindennapi kenyér gondja szétszórta a harctéri bajtársakat, de aki megmaradt, az a régi bajtársias szeretettel és együttérzéssel bocsátotta rendelkezésre értékes adatait. Szívből jövő köszönetet mondunk tehát mindazoknak a bajtársainknak, akik nehéz munkánkban segítségünkre voltak. Segítségünkre voltak adatszolgáltatásaikkal és főként az anyag felülvizsgálásában. Hálás köszönet illeti elsősorban vitéz Νagy-Megyeri Nagy Károly altábornagy urat, egykori zászlóalj- és ezredparancsnokunkat, aki éveken át fáradhatatlanul szorgalmazta az ezredtörténet megírásának ügyét. Hasonlóképpen köszönjük szíves közreműködését vitéz bâti Berkó István ezredes úrnak, aki az egész anyagot felülbírálta. Orphanides Gusztáv tábornok, Nagy Béla tábornok, vitéz Zalay Károly ezredes, potyondi Lendvay Károly ezredes, Waldberg Endre ezredes, Rue/ Ede alezredes, Malik József alezredes, Harkay Haspra Ferenc alezredes, felsőzsidi Németh Béla alezredes, Rumy Lajos alezredes, Zádor Endre őrnagy, Zajk Vilmos e. e. őrnagy, Kapotsy István e. e. százados, Jónás István npf. százados, Dr. Szabó Béla tart. százados, és Jakab István e. e. főhadnagy urak adataikkal igen értékes munkát végeztek ezredünk történetének összeállításában. Lendvay Károly ezredes úrnak külön is köszönjük a nagy szakértelemmel készített térképvázlatokat. Köszönetet mondunk Dr. Beyer Ede tart. százados bajtársunknak a népfelkelő ezredről szóló fejezet szerzőjének, továbbá dinyeberki Bozó Pál ezredes úrnak, aki a 30G. honvéd gyalogezredről I

6 9 írt értékes megemlékezést, arról az ezredről, amelynek legénysége javarészben a mi ezredünk állományából került ki. Köszönetet mondunk Tomcsányi Béla npf. főhadnagynak, aki az Albániá-ba is kikülönített zászlóaljunkról és Vizy Károly százados bajtársunknak, aki az 1/30. hadtáp zászlóaljról és végül Folkusházy Lajos ny. altábornagy úrnak, aki a háborúban oly fontos, de kevesek előtt ismert hírszerző, megfigyelő, kém- és propagandaszolgálatról írt értékes megemlékezést. Felsőbb parancsnokaink közül vitéz báró uzsoki Szurmay Sándor ny. honv. miniszter, gyalogsági tábornok úr könyvünket magyaros, katonás, lendületes előszóval díszítette, nagybaczoni Nagy Vilmos altábornagy úr pedig értékes útbaigazításával ugyancsak nagy segítségünkre volt munkánkban. Szíves fáradozásaikért e helyen mondunk hálás köszönetet. Utoljára hagytuk a sorban Dr. Szereday Miklós tart. főhadnagy bajtársunkat, aki a háborús történeti részt nagy szeretettel írta meg. Az ő fáradhatatlanságának, áldozatos munkakészségének köszönhetjük, hogy ezredtörténetünk ennyire hű képe lehet az elmúlt nagy időknek. Nagy odaadással, kiváló írói készséggel írta meg ezredünk hősies küzdelmeit. Valamennyi 30-as bajtárs nevében szólunk, amikor az ő érdemeit e pár hálás szóban megörökítjük. Mindannyian köszönjük, hogy ezt a fáradságos feladatot vállalta és megoldotta. Könyvünk megírásában kerültük a száraz modort. Népies könnyű stílusban igyekeztünk emlékezetünkbe visszaidézni Kulisie, Loznica, Karnálj, Uzsok, Ugartsberg, Jakimow, Pogorelcy, ToporotUz-Rarance, Dobroíioniz, Kirlibaba, Dadul, Tatárka, a Cibó-völgy, Radautz, Czornolózi, Satuimare, Arbora, Monte Asolone, Col Capvile, és sok-sok más, végzetesen emlékünkbe vésődött hely képét, ahol a 30-as honvédek mindig dicsőségesen, hősi vérdús áldozatával védték a Haza ősi földjét. Hűséggel, magyar becsülettel, soha meg nem tántorodva, a férfi erények tökéletességével harcoltak és estek el bajtársaink, akiknek emlékét a hálás sziveken kívül ezekre a lapokra akarjuk örök emlékezetül feljegyezni. Szeretnénk valamennyi vitézségükért kitüntetett, valamint hősi halott bajtársat névszerint megemlíteni. A többezer kitüntetett és a közel tízezernyi hősi halott 30-as honvéd felsorolása azonban maga is hatalmas kötetet tenne ki, így erről a kegyeletes tervről le kellett mondanunk.

7 Négyéves küzdelmünk a Haza védelmében Írta: vitéz báti BERKÓ ISTVÁN ng. ezredes A magyar népnek, amióta Európa szívében a Kárpátok koszorúzta: és négy folyó öntözte új hazában megtelepedett, úgyszólván harcok szakadatlam sorából áll az élete. A Mindenható ezer éve tartja itt a magyar nemzetet és csak az isteni Gondviselésnek köszönhető, hogy ez a nemzet az ezer esztendő soknál is sokkal több zivatarában el nem pusztult. Országunk földrajzi fekvése a hadak országútjává és pusztító csaták színhelyévé tette a magyar földet, de nemcsak ebben, vagy amabban a korban, hanem minden időben. A Nyugat és a Kelet egymásratörő hadai itt, a mi földünkön vonultak át és ütköztek meg. A történelem tanúsága szerint minden évszázadban legalább háromszor-négyszer járt ellenség a mi földünkön, s csak kivételesen szerencsés korszaknak mondható a múlt évszázad közepétől a világháború kitöréséig lefolyt hat évtized, mely alatt a magyar föld nem látott ellenséget. Talán ennek a hosszú békének és biztonságnak a tudata érlelte meg a nemzetben azt a meggyőződést, hogy Magyarország határa örök és soha semmi sem változtathatja meg. Annál nagyobb elemi erővel tört fel a magyar lélek felháborodása, amikor a világháború kitörésével nyilvánvalóvá vált, hogy balkáni szomszédaink, hatalmas pártfogóik segítségére támaszkodva, egész országrészeket akarnak tőlünk elragadni és eme szándékuk keresztülvitelében semmitől sem riadnak vissza. A világháború megindulása csak helyi jellegű, aránylag kisebb területre szorítkozó hadjáratra engedett következtetni. Aki nem ismerte teljesen az irántunk ellenséges népeknek egész Európára, sőt az egész világra kiterjedő szándékát és összefogását, az abban reménykedett, hogy a Szerbia ellen 1914 nyarán indított hadjáratnak gyors és győzedelmes befejezésével ismét jóidőrc megóvjuk az országot a háborús veszedelemtől. Alig hirdették ki azonban 1914 július 26-án a részleges mozgósítást, amely többek között a 30. honvéd gyalogezredet is fegyverbe szólította, rövid pár nap múlva, augusztus 1-én már az általános mozgósítás állította talpra az ország teljes haderejét. A balkáni elleneégen kívül most már az annál sokszorosan exősebb orosz hadsereggel is szembe kellett szállanunk. Az osztrák-magyar monarchia seregeinek tehát két hadszíntéren kellett felvenni a harcot. A haderő nagyobbik részét természetesen az erősebb. a fontosabb ellenféllel, az orosszal, kellett szembeállítani,

8 12 s ezért a balkáni hadszíntéren már felvonult erők egy részét is oda kellett küldeni. A Balkán mellékhadszíntérré lett, ahol azonban súlyos küzdelmekre került a sor az ellenfélnek egyébként is kitűnő és a közelmúlt két véres háborújában megedződött, haditapasztalatokban gazdag csapataival szemben. A 30. honvéd gyalogezred a szerbiai harctéren kezdte és folyatatta küzdelmeit egészen az év végéig. Nemcsak a haditapasztalatok hiánya, nemcsak a harcedzett bátor ellenség vitézsége és nemcsak az eredetileg erre a hadszíntérre szánt erők jórészének elvonása következtében beállott számbeli fogyatkozás tette a harcokat fokozottan piehézzé, hanem az úttalan, különben is nehezen járható terep, a segélyforrások hiánya és különösen a rendkívül kedvezőtlen időjárás is. A Duna-Tiszaközének alföldi népéből álló 30. honvéd gyalogezred azonban bámulatos szívóssággal győzte le a Balkán sziklás hegyóriásainak nehézséget és bámulatos rövid időn belül hozzáedződött a hegyiháború viszontagságaihoz. A Balkánon végigharcolt félesztendő véres harcaiban és a háború emberfeletti viszontagságaiban az ott harcolt csapatok nagyon sokat veszítettek úgy elesettekben, mint sebesültekben és harcképtelenné vált harcosokban; az óriási áldozatokkal teljes küzdelemnek azonban jmégis megvolt az az eredménye, hogy az ellenség Magyarország földjéből még átmenetileg sem ragadhatott el semmit sem. Az év végén a szerb harctéren elért területi eredményeinket sajnos fel kellett adnunk, mert a hadvezetés nem számított az emberileg teljesíthető lehetőségekkel és már az erők végső felhasználásán túl kimerült, nélkülöző csapatoktól emberfeletti lehetetlenséget követelt. A balkáni hadszínterén nyugalom állt be, s az ellenfelek, a határokat biztosítva, hónapokig néztek farkasszemet egymással. A Szerbia ellen működő erők egy részét ismét elvitték az orosz hadszíntérre, köztük a 40. honvéd hadosztályt, amelyhez a 30. honvéd gyalogezred is tartozott. A háború teljes súlya reánk nézve most ezen a hadszíntéren feküdt. Az orosz hadüzenet óta még több állammal is háborús viszonyba kerültünk, így többek közölt Angliával és Franciaországgal is, de seregeink ezekkel az újabb ellenfelekkel egyelőre nem kerültek szembe. Nekünk most az orosz volt az egyedüli fontos, de annál erősebb közvetlen ellenfelünk. A többi ellenfelekkel a szövetséges német, illetőleg az 1914 ősze óta szintén szövetséges török seregek vették fel a küzdelmet. Amilyen hősies önfeláldozással vívtak a magyar katonák a balkáni harctéren, ugyanolyan kiváló harci erényekkel folytatták a küzdelmeket az orosz hadakkal szemben is. Az orosz sereg túlnyomó számbeli fölényének sikerült már 1914 őszén egészen a magyar határig előnyomulni, sőt magyar területeket rövidebb időre elfoglalni. A Kárpátok gerincén, ezen az évezredes határon, vívta a magyar katona az egyenlőtlen harcot. Az ellenség tömegtámadásainak többszörös túlerejével szejmben csak az igazi magyar vitézség tudott sikeresen szembeszállni, hiszen nekünk, magyaroknak, élethalálharcunk volt ez a küzdelem. A 30. honvéd gyalogezred a Kárpátokban vívott véres viaskodások során is kiválónak bizonyult. Az ezred mindenegyes katonája jól tudta, hogy a Haza ezeréves földjének megvédelmezéséről van szó. A ten-

9 13 gernyi áldozatból, amit ez az egyenlőtlen, de reánk nézve mégis dicsőséges harc követelt, a 30-as honvédek busásan kivették részüket. A háború első telén a szakadatlan csaták fáradalmait a kárpáti harctéren is fokozta a nehezen járható hegyes terep, nemkülönben az időjárás viszontagsága. A harcok véres veszteségein kívül a szigorú tél dermesztő fagyában sok-sok derék magyar vitéz vesztette életét, vagy vált egész életére nyomorékká. A döbbenetes veszteségek és a mérhetetlen áldozatok ellenére is azonban megvédtük a Haza ezeréves határát. Az év tavaszán a szövetséges német hadakkal karöltve vívott dicsőséges harcok az ellenséget messzire visszaűzték, s ezentúl az orosz harctér sokszáz kilométeres arcvonalából már csak aránylag kicsi volt az a rész, ami nem az ellenség földjén, hanem az országunkkal határos Bukovina területén húzódott. A 30. honvéd gyalogezred ezen a harcterületen küzdött tovább. A folytonosan meg-megujuló harcok továbbra is súlyos megpróbáltatásoknak tették ki csapatainkat. Az orosz hadszíntéren 1915 tavaszán kivívott sikereket teljesen kiaknázni nem sikerült, mert seregeink egy részét újabb számottevő ellenséggel kellett szembeállítani. Olaszország ugyanis 1915 májusában hadat üzent. A visszavonuló orosz seregek nyomában nagy lendülettel előretörő hadosztályaink közül sokat az olasz hadszíntérre szállítottak, ahol megkezdődött a veszteségteljes, de reánk nézve szinte állandóan sikerrel végződő viaskodás. Ausztriai, sőt részben olasz területen folyt a harc, de a magyar katonák itt is közvetve a magyar földel; védték. Hiszen ha az ellenségnek sikerül előnyomulni, akkor hamarosan magyar területre tolódott volna át a küzdőtér, hasonlóan az egy évszázaddal előbb lezajlott francia háborúk eseményeihez, amidőn az ellenség éppen ezen a hadszíntéren ismételten fenyegette a magyar határt, sőt az évi háború egy része a magyar Dunántúlon zajlott le. A m]agyar hadak tehát két ellentétes világtáj felé, arcban és hátban, kényszerültek fölvenni a harcot. Az év őszén a harmadik vjlágjtiáj felé, a Balkánon, ismét felújult a harc. A szerb és montenegrói harctérre most leküldött csapataink a német szövetséges, majd a közben szintén szövetségessé lett Bulgária csapataival egyesülten, a háború közvetlen előidézőjének, Szerbiának, sorsát pecsételték meg diadalmas előnyomulásuk sorozatos győzelmeivel. Egész Szerbiát elfoglalták, Montenegro pedig meghódolt. Bár mindegyik harctéren idesen földön folyt a háború, a küzdelemnek reánk, magyarokra nézve, közvetve bár. de a haza földjének nnegolítalmazása volt az igazi, legmagasztosabb cél. Az orosz pusztákon kifejtett magyar vitézség éppen úgy az ezeréves Haza snjegvédelmezését szolgálta, mint az olasz harctér szikláin, vagy a Balkánon lefolyt küzdelmek. Katonáink valamennyi hadszíntéren úgy jóharát, mint ellenség szemében megóvták, sőt öregbítették a magyar harcosnak immár több mint egy évezred óta elismert és megbecsült hírnevét. A világháború méretei minden tekintetben messze felülmúlták a történelem bármely más háborújának méreteit. Nemcsak a hadszínterek óriási kiterjedése, hanem az egymással szembenálló hadak sok-sok milliója, az egyes csatáknak hosszú napokra, sőt a nagyobbaknak hetekre nyúló tartama, a százezrekre terjedő veszteségek

10 14 és a felhasznált vagy elpusztult hadianyag szinte beláthatatlan tömege eddig még csak él sem képzelt arányokat öltött. Már a háború első honapjaiban beállott veszteségek akadálytalan pótlása végett az annakidején, a békebeli rendes sorozásoknál, katonai szolgálatra alkalmasnak még nem talált, de azóta jobban kifejlett, tehát katonának való férfilakosságot ismételten sorozás alá vonták. Azonkívül a védkötelezettség korhatárát fokozatosan kitolták úgy, hogy az a háború végén már a 17. életévtől az 55. életévig terjedt. A sok újioncra állandóan szükség volt, mert nemcsak a harctéri veszteségeket kellett pótolni, hanem újabb és újabb csapatok felállításával a haderőt folytonosan növelni kellett az ellenséges hadak szintén folytonosan növekedő túlerejével szemben. A gyalogcsapatok száma majdnem felényivel több lett, mint amennyi a háború elején volt, a tüzérség és a műszaki csapatok megnégyszereződtek, azonkívül a korszerű hadviselés követelte különleges alakulások hosszú sorát kellett újonnan megszervezni. Magyarország lakosságának 20%-át, vagyis 4 millió és embert vettek igénybe az egész háború alatt hadicélokra. Amellett a sebesültek és betegek, mihelyt egészségük helyreállt, ismét a harctérre kerültek; nem egy olyan magyar katona volt. aki négyszeri-ötszöri sebesülést kiheverve újból és újból a harcoló vonalba ment. Alig a régebbi idők háborúi alatt az anyaország, hacsak területe nem esett a hadszíntérbe, legtöbbször szinte meg sem érezte, hogy háború van, addig a világháború küzdelmeiből és viszontagságaiból már a mögöttes országrésznek is bőven kijutott. Már magában véve az, hogy nagyon sok család fejének és kenyérkereső tagjainak katonai szolgálatra be kellett vonulni, nemcsak az egyes családok megélhetését nehezítette meg, hanem az egész ország gazdasági életében egyre jobban és jobban érezhetővé vált a mimkáskezék hiánya. Voltak családok, melyeknek 6-7 tagja küzdött a harctéren. Amellett a lakosságra rótt anyagi áldozatok felmérhetetlen tömege is egyre sivárabbá tette az itthon maradottak sorsát. Már a háború elején sok lóra és vágómarhára volt szükség, melyet a hadiszolgáltatási törvény alapján a lakosságtól vettek igénybe. A háború négy és féléves tartama alatt ezek az igénybevételek nagyon sűrűn ismétlődtek, az utolsó háborús esztendőben már szinte ritkaságszámba ment a lakosságnál az igavonó állat. Éppen ilyen volt a helyzet a gabonával, a terményekkel, a takarmánnyal, a sárgaréz tárgyakkal, vászonnal, szövettel és sok-sok olyasmivel, amire a hadseregnek szüksége volt. Külföldről ugyanis álig lehetett valamit behozni, mert a háború második felében az ellenfelek egyre szaporodó száma miatt úgy az osztrák-magyar monarchia, valamint szövetségesei teljesen körül voltak zárva, akárcsak valami ostromlott óriási várban. Minden tekintetben tehát a saját készleteikre és a maguk termelésére voltak utalva. Egyes közszükségleti cikkek már a háború elején, más hasonló cikkek pedig aszerint, amint a háború tovább tartott, egyre jobban és jobban fogytak ki. Igen sok tekintetben ínség ütötte fel fejét, ami annyira fokozódott, hogy nemcsalt a harcok sebesültjeinek gyógyításához szükséges szereket kellett mar nélkülözni, hanem a háború utolsó évében már a küzdő csapatok számara sem volt megfelelő ruházat és élelem. Az ínségnek ezen nyomasztó terhei is a hadviseléshez tartoztak,

11 15 s így nemcsak a harctereken az ellenséggel szemtől-szemben álló csapatok szívós hősiességére, hanem az egész ország lakosságának önfeláldozóan állhatatos kitartására is szükség volt. A világháborút tehát nemcsak a harctéren küzdőknek, hanem az itthonmaradottaknak is kellett viselni. A magyar nép soha el nem műlő dicsősége maratel mindig, hogy a négy és félesztendó's világháborút hazafias kitartással állta mindaddig, amíg a lelkek mérgezésére indított aknamunka meg nem tántorította. Amidőn seregeinknek év nyarán az orosz harctéren az ellenség milliós tömegekkel végrehajtott óriási támadását kellett kivédeni, hátimkhlan új ellenség, Románia, ütött rajtunk és a neki kedvező helyzetet kihasználva sikerült is a mi földünkre, Erdélybe, benyomulni. Pár hét múlva azonban az odaküldött csapatainktól szenvedett megsemmisítő vereség ezt az új ellenséget nemcsak hogy kiverte, hanem az országának javarésze is a mi kezünkbe esett. A harctereik száma részünkre tehát még eggyel szaporodott. A következő évben az orosz seregek ismét óriási támadást intéztek csapatainkra, s ez a küzdelem sajnos százezrekre terjedő veszteséget okozott nekünk. Az állhatatos kitartás és az önfeláldozó hősiesség azonban megállította a sokszorosan túlnyomó ellenség előretörését. Az orosz ellenfél egyébként nemsokára megingott, mert a minden másnál gonoszabb ellenség, a belső forradalom, szétzüllesztette a hatalmas cári haderőt. Amidőn az erejétvesztett orosz hadsereg év elején kidőlt, az eddig az ő erejére támaszkodott román hadsereg is feladta a harcot és békét kért. Az orosz és a román hadszíntéren tehát megszűnt a háború és hadaink mindakét ország földjének hatalmas területeit megszállották. Az év ősze szintén tekintélyes nagyságú ellenséges területet hozott birtokunkba. Felsőolaszország határán lezajlott nagyarányú támadásunk ugyanis teljes Sikerrel járt és elfoglaltuk a Piave folyóig terjedő területet. A harcok ezen a Tiadszíntéren ezután egyelőre szintén szüneteltek, de az ellenfelek aiz elkövetkezendő nagy döntő mérkőzésre készültek. Bár az év végének és az év elejének eredményei az immár négy esztendős küzdelem reánk nézve kedvező kimenetelével kecsegtettek, a világháború mérlegének serpenyőjébe mégis kedvezőtlenül esett, hogy az Amerikai Egyesült Államok emberben és anyagban kimeríthetetlen erőforrásokra támaszkodó óriási hadereje az év folyamán szintén ellenfeleink sorába lépett, noha csaív 1918 tavaszán tudta a tengerentúlról áthozni seregeit, óriási, de eddig érintetlen és mindennemű anyagi szükséglettel bőven ellátott újabb ellenfelel: kapott tehát a központi hatalmaknak már-már az erők végső megfeszítésével küzdő hadereje. A 30. honvéd gyalogezred 1915 eleje óta szakadatlanul az orosz harctéren küztfött. Amidőn itt az orosz és román békekötés folytán már csak aránylag kisebb haderő vált szükségessé, a 40. honvéd hadosztályt, melyhez tudvalevőleg a mi ezredünk is tartozott, szintén az olasz harctérre szállították, ahol a háború utolsó, de annál kíméletlenebb harcait a Brenta folyó völgyében küzdötte végig. Hadainknak az olasz harctéren 1918 júniusában megindított óriási támadása ne,m járt sikerrel. Nem volt itt hiány a csapatok vitézségében és kitartásában, hanem különösen az anyagi erőforrások

12 16 apadtak ki már annyira, hogy a háborút még emberfeletti ierőfeszítéssel sem lehetett volna eredményesen sokáig folytatni. Említettük, hogy míg mi, valamint szövetségeseink is, teljesen körül voltunk zárva és minden hadiszükségletünket a magunk termelésével, a magunk igen szerény nyersanyagkészletéből kellett előállítanunk. A nyersanyagkészlet kimerült, a csatasorba állítható férfilakosság elfogyott, s úgy a harctéren küzdő hadak, valamint a mögöttes ország lakossága súlyosan nélkülözött. Ellenfeleinknél viszont semmiben sem volt szükség, mert az ellenünk hadatüzent 29 idegen állam részére úgy a saját, mint a semleges országok termeléséből minden hadianyag bőven futotta, akármennyi kellett. Igaza volt annak, aki már a háború elején azt állította, hogy nem a katonai erények, hanem az anyagi helyzet fogja eldönteni a világ népeinek eme nagy küzdelmét. Sok idegen állam, mely velünk hadiállapotban volt, különösen a tengerentúliak, tulajdonképen az ententhatalmak nyomására üzente meg a háborút, aminek talán csajk anyagi előnyökben érezte a következményeit. Közvetlen harcban azonban a 29 ellenséges állam közül csak 9 állam. csapatai kerültek a mi csapatainkkal szembe az egész háború folyamán. De még teljesen kimerült állapotunkban is álltuk a harcot, sőt hadi dicsőségünk nem hogy csökkent votna^ hanem mindenütt növekedett. Seregeink a háború utolsó évében mindenütt ellenséges földön állottak és katonai tekintetben mindenütt fölényesnek bizonyultak az összes ellenségekkel szemben. Λ háború utolsó évében ban, a német birodalmi seregek támogatása végett, néhány hadosztályt köztük persze magyar hadosztályokat is a francia harctérre kellett küldeni. A szövetségesek eme támogatása természetesen szintén a Haza védelmét szolgálta éjppen úgy, mint azoknak a magyar csapatoknak a küzdelme is, amelyek már a háború első évétől a kisázsiai harctéren, a török haderővel együtt harcoltak az angofok ellen. Sajnos, a nemzetiségeket, melyekkel ezer esztendő alatt mindig testvériségben éltünk, idegen bújtogatók már régóta a magyarság ellen tüzelték és a világháborút kedvező alkalomként igyekeztek kihasználni, hogy azokat az ezeréves hazától elszakítsák. Ezért vált szükségessé, hogy a csapatok legénységét, már a háború első évétől kezdve, ne kizárólag a védtörvényben részükre megállapított állandó kiegészítőkerületekből vegyék, hanem az ország nemzetiségi területeiről besorozottakkal vegyítsék. Még ez a módszer sem volt egészen eredményes mert a háború végén a különböző nemzetiségeket a bújtogatók propagandája mégis csak rávette, hogy a Hazához hűtlenekké legyenek. Súlyosan esett a latba, hogy 1918 októberében a szövetséges Bulgária feladta a további küzdelmet, s így a balkáni arcvonalon támadt rést szintén a mi csapatainknak kellett kitölteni. Ehhez az olasz harctéren küzdő amúgy sem túl erős hadainkból kellett a szükséges hadosztályokat elvonni. A háború végén tehát már a világ minden tája felé ellenséggel állottunk szemben és mindegyik hadszíntéren mélyen bent voltunk az ellenség földjén. A legnagyobb bajt azonban a minden nemzeti gondolat iránt ellenséges belső pacifista és forradalmi propaganda okozta, amely úgy a katonák, mint különösképen a lakosság önfeláldozóan szívós kitartását aláásta.