Politikai gondolkodás a 19. században

Átírás

1 Majoros István Politikai gondolkodás a 19. században Csak aki biztosan tudja magáról, hogy nem törik össze, ha a világ az ő szempontjából túl ostoba vagy túl alantas ahhoz, amit ő nyújtana, csak az, aki mindezzel szembenézve képes azt mondani: mégis csak annak hivatása a politika. Max Weber A politikai gondolkodás fogalma magában foglalja mindazt, amit az ember a politikáról, a politikai gyakorlatról, az intézményeiről alkot magának. Ez természetesen nem csupán a politikai gondolkodók munkáinak az összességét jelenti, hanem a mindennapok politikai gondolkodását, az ember reagálását a napi életét érő politikai hatásokra, s jelenti a hivatásos politikusok, a politikával foglalkozó értelmiségiek, újságírók véleményét, nézeteit is. A politikai gondolkodás e három szintjét természetesen nem tudom bemutatni, főleg azért nem, mert a 19. században a hétköznapok politikai gondolkodása csak körülményesen és nagyon közvetetten rekonstruálható. Ezért szűkébb értelemben használom e fogalmat, s a 19. század eszméit, eszmei irányzatait foglalom össze, miközben a legjelentősebb gondolkodókat is bemutatom. Ezt követően viszont az elméletet igyekszem összevetni a gyakorlattal, s azt is megvizsgálom, hogy Európa egyegy országában, régiójában hogyan, milyen irányba fejlődött a politika, milyen a politikai gyakorlat. Ezzel kapcsolatban joggal merül fel az a kérdés is, hogy a politikai gondolkodás csupán tükrözi a gazdaság, a politika változásait, vagy a politikai elmélet vet fel olyan kérdéseket, melyre a mindenkori politika valamilyen módon válaszol és átülteti a gyakorlatba. A probléma természetesen nem egy egyszerű inger - válasz viszony. Ezzel kapcsolatban elmondható az, hogy a politikai gondolkodás biztosan követi a gazdasági, politikai gyakorlatot, s miközben azt elméletté formálja, megfogalmazhat olyan kérdéseket is, amellyel egy új politikai szisztéma gyakorlatba ültetését elősegíti, vagy csupán annyit ér el, hogy az adott, a létező rendszerben valamilyen változás bekövetkezik. A gyakorlat persze alakulhat a politika elméletétől teljesen eltérő módon, aszinkronitást teremtve a kettő között, ami újabb elméletek megfogalmazásához vezet, hogy aztán a kettő valahol és valamikor közeledjen egymáshoz. A 19. századra azonban el lehet mondani, hogy az elmélet és a gyakorlat kölcsönös egymásrahatása figyelhető meg, s ebben a folyamatban alakul ki a gazdasági, társadalmi változásoknak leginkább megfelelő politikai szisztéma, amit akár európai változatnak, fejlődési útnak is nevezhetünk, miközben a politikai gyakorlat tapasztalatai alapján a politikai elmélet felveti azokat a problémákat is, melyek valamilyen megoldása, netán elvetése a 20. századra vár. Az elmélet és a gyakorlat kölcsönhatása a 19. századi Európában egyúttal azt is jelenti, hogy a kontinensen olyan folyamat zajlik, melynek során a politikai értelemben vett részek, a régiók, országok, nemzetek, nem távolodnak, hanem közelednek egymáshoz. Mindez nem zár ki eltéréseket, ami elsősorban a politikai kultúra különbözőségeiben keresendő, s ennek köszönhető, hogy a politika minden uniformizáló törekvése, a részek már említett közeledése ellenére Európa megőrzi sokszínűségét. A közeledés persze olyan folyamat, amely aztán ellentmondásokat is létrehoz, amelyek a 20. századi nagy kettészakadáshoz vezetnek a kontinensen. A közeledésében is sokszínű, majd a 20. században kettészakadó s aztán ismét egymásrataláló Európát a 19. százaban különböző, egymásnak is ellentmondó politikai eszmék formálták. A 19. században ezek az eszmék, a politikai gondolkodók, a politikai rendszerek már besorolhatók valamilyen irányzatba, hiszen ebben a században ezek jól elkülönülnek egymástól. Eszmetörténeti szempontból többféle irányzat említhető, illetve 1

2 többféle felosztásban is tárgyalható ez a század, de valójában három fogalom köré csoportosítható a politikai gondolkodás, mint liberalizmus, konzervativizmus és szocializmus. Minden egyéb demokrácia, pozitivizmus, nacionalizmus, vagy a fajilletve az elitelméletek, stb. az említett alapirányzatok valamelyikéből nőttek ki, valamelyikhez, netán valamennyihez kapcsolódnak, s ez nem zárja ki, hogy akár önálló rendszerként is megjelenjenek. Mivel az említett irányzatok napjaink politikai gyakorlatában is megjelennek, s a mindennapok harcában valamilyen előjelet kapnak, ezért fontos hangsúlyozni, hogy ebben a munkában az előbbi irányzatok nem értékítéletet, minősítést jelentenek. Ezt azért emelem ki, mert az irodalomban, a napi politikai gyakorlatban gyakran előfordul, hogy egy irányzatot aszerint ítélnek meg, hogyan viszonyul például a liberalizmushoz vagy a baloldalisághoz. Nem lehet azonban egyértelműen kijelenteni, hogy csak a liberális a jó, a haladó, s a konzervatív a rossz, a haladásellenes és fordítva, hiszen mindegyik eszmei áramlatnak vannak pozitív és negatív oldalai. A történelemben ráadásul minden irányzatnak, jelenségnek megvan a maga szerepe, funkciója, s ezek természetesen térben és időben változásokon mennek keresztül. Ha a liberalizmusnál maradok, akkor azt lehet mondani, hogy más az angol és más a francia liberalizmus. S ha átugrunk Spanyolországba, Közép-Európába, netán Oroszországba, akkor újabb változatokkal találkozunk, mert más a közeg, mások a feltételek, a politikai hagyományok, s a politikai kultúra. De egy országon belül is változások vannak, hiszen a 19. század első felének angol liberalizmusa és a századvégi közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Napjainkról nem is beszélve. Az ember természetesen mondhat és mond is időnként rendkívül sokszínű ítéletet politikáról, eszmékről. A történelem azonban nem feltétlenül az egyéni vagy különböző csoportok véleménye, érdekei alapján működik, ha benne a mérsékelttől a legszélsőségesebb irányzatokig minden megtalálható. S hogy mikor milyen, melyik irányzat jut szerephez? A történelmi körülmények, s az egymásnak is ellentmondó emberi törekvések, mint vektorok jelennek meg, s ezek eredője az, ami végül megvalósul. Nézzük meg ezután, mi az ami az egyes irányzatokat alapvetően elválasztja egymástól. Valamennyinél fontos helyet foglal el a szabadság kérdése. Különbséget az teremt, hogy minek vagy kinek a szabadsága az elsődleges, a meghatározó. A liberalizmus esetében az egyén áll az első helyen, sőt mindenek felett, ezért olyan politikai rendszer megvalósítására törekszik, ahol az egyén szabadságát és jogait garantálják. A konzervativizmusnál már nehezebb helyzetben vagyunk, mivel szinte minden szakirodalom a tradíció és annak tiszteletét emeli ki legfontosabb jellemvonásként. A gondot az okozza, hogy a hagyomány a liberalizmus esetében is megtalálható. Hobsbawm és mások egyaránt kimutatták, hogy a 19. századi Európa, főleg 1870 után a hagyománygyártás, a hagyomány teremtésének az időszaka. S amíg német példákat sorolnak emlékművek I. Vilmosnak, majd Bismarcknak, a Sedan-nap évfordulójának megünneplése, stb. -, joggal mondhatjuk, hogy ezek a bismarcki, illetve a vilmosi (II. Vilmos) konzervatív nemzet, majd birodalom erősítését, összetartását szolgálták. A francia III. Köztársaságra azonban nem lehet a némethez hasonló konzervatív jelzőt akasztani, hiszen ez a liberalizmus és a parlamenti demokrácia időszaka volt. Hagyomány teremtéssel azonban a liberális III. Köztársaság is foglalkozott ban július 14. nemzeti ünnep lett, a Marseillaise pedig nemzeti himnusz. A Bastille lerombolásának évfordulójához aztán nyilvános ceremóniák, tüzijátékok, utcabál, stb. kapcsolódott. S bár ezek is a nemzetet erősítették, de ez már a liberális nemzet volt, mely 1789-ben, a liberális forradalomban gyökerezett. Mindebből az következik, hogy a tradíció nem a legjobb a liberalizmus és a konzervativizmus közti alapvető különbség meghatározására. Ezért vissza kell térnünk az egyénhez, pontosabban ahhoz, hogy az individuumnak hol a helye a konzervativizmusnál. Másképpen fogalmazva ahhoz, hogy ez utóbbi esetben minek vagy kinek a szabadsága az elsődleges. A konzervativizmus nem az egyén mindenekfelettiségét hangsúlyozza, hanem az egyént valamilyen nagyobb kategória, hierarchia - Nemzet, Történelem, Élet, Rend, Osztály, stb. - részének, a szabadságot pedig az egyén feletti kategóriák sajátjának tekinti, s az egyén ennek 2

3 keretében kap értelmet és jelentőséget. S ha az előbbiekből indulok ki, akkor azt kell megfogalmaznom, hogy a szocializmus is konzervatív gondolat, hiszen az egyén egy nagyobb kategória, az Osztály részeként jelenik meg. Természetesen az említett irányzatokat a későbbiekben részletesebben fogom elemezni. Előtte azonban bemutatom, hogy a 19. század mit örökölt a felvilágosodás korától. AZ ÖRÖKSÉG A történelemben minden, így a politikai eszmék is folytonosságot mutatnak, s ez a kontinuitás történeti korokba ágyazva jelenik meg, ahol új elemekkel telítődik mindaz, ami a régiekből megmaradt, hogy ezáltal újabb és újabb korszakokká váló minőségek keletkezzenek a történelem széles folyamában. A korszakváltás az esetek nagy részében nem a tízes számrendszer elvét követi, hanem rendkívül változatos, a naptári idővel általában aszinkronitást mutató periódusokkal találkozunk. Így van ez a 19. századdal is, mivel a gazdaságban és a politikában egyaránt a negyvenes, ötvenes évektől beszélhetünk a kontinens több országát is érintő új minőségről, ami a gazdaságban az ipari kapitalizmus elterjedését jelentette, a politikában pedig az alkotmányosság, és a parlamentarizmus különböző változatainak a térhódítását. Ebből következően ezt az új minőséget megjelenítő, tükröző politikai gondolkodás a 19. század közepétől jelent meg. Az előző időszak, a század első fele ezért nem más, mint a 18. századi politikai gondolkodás folytatása, amelyben azonban már találunk az új korszakra jellemző elemeket is. E bevezetőben ezért azt vizsgáljuk meg, hogy melyek azok a gondolatok, témák, melyeket a 18. század vetett fel és a következő század politikai gondolkodásában is meghatározó helyet kapott. A gazdaságtörténészek szerint a 15. század második felében kezdődött el egy napjainkig ható hosszú átalakulási folyamat a gazdaságban, melynek az un. európai vezetésű világgazdaság adott keretet. E változások hamarosan a társadalmat, a politikát, politikai gondolkodást is érintették. Mindebből témánk számára annyi fontos, hogy a kontinens nyugati felének néhány országában Hollandia, Anglia, Franciaország, vagy a német területek megfigyelhetünk olyan próbálkozásokat, amelyek a hagyományos keretek, az un. ancien régime átalakítását körvonalazták. A politikai gondolkodás szempontjából elsősorban az angliai változásoknak volt perdöntő szerepük annak ellenére, hogy a 18. századot francia Európának tekinthetjük. Elsősorban amiatt, hogy a francia intellektuális kisugárzás a kontinens legtávolabbi pontján is érezhető volt, s nem csupán a században, hanem még napjainkban is érvényes ez hatás. Braudel ezt úgy fogalmazza meg, hogy a kulturális kapcsolatokban, a civilizációk közti társalgásban Franciaország volt a közös nyelv, a modern hellénizmus. Sőt, még hozzátehetjük: Franciaország egy hatalmas relé állomáshoz hasonlítható, amely összegyűjti a különböző hatásokat, s mielőtt szétszórná Európában és a világban, előbb franciásítja azokat. Ez történik a századi angol újdonságokkal is, mellyel aztán francia felvilágosodás ismerteti meg Európát. A 15. század végétől formálódó, majd egyre szélesedő világgazdaságba a spanyolok, portugálok mellett a hollandok, franciák, németek és angolok is bekapcsolódtak, s hamarosan az utóbbiak meghatározó szerepet játszottak a tengereken. Köszönhető volt ez annak, hogy a 17. század során Anglia három nagy háborúban , , megtörte a hollandok tengeri hatalmát, a hajózási törvények 1651, 1660, 1663 pedig az angolok számára kivételes helyzetet biztosítottak a tengeri kereskedelemben. A 18. században aztán az angol külkereskedelem nagymértékben növekedett, s ebben az európai piacok csökkenő szerepe mellett Észak-Amerika, a karibi térség, illetve Ázsia vált egyre jelentősebbé. S bár a szakirodalom a 18. században a nemzetközi kereskedelmet még marginális jelenségnek tartja, mivel 1790 körül Európa össztermelésének csupán 4%-a került be a nemzetközi forgalomba, mégsem becsüli le. 3

4 Egyrészt azért, mert egyes régiók, városok számára kiugrást jelentett, másrészt nagy pénzvagyonok felhalmozódását tette lehetővé. Elég csak megemlíteni az angol Kelet- India Társaságot, ahol 3-5 év alatt legendás vagyonra tehetett szert az, aki túlélte az európaitól eltérő klímát, körülményeket. A 17. század ugyanis az indiai kincsek beáramlásának első nagy időszaka, a nábobok kora volt az angol történelemben. Példaként hozhatjuk fel aztán a rabszolga-kereskedelmet is, amely a 16. században még spanyol, portugál monopólium volt, de hamarosan megjelentek az angol és a francia csempészek. E kereskedelemnek ösztönzést adott az, hogy 1609-ben az angolok feltűntek a Bermudákon, 1625-ben Barbados szigetén, 1655-ben pedig övék lett Jamaica ban szerezték meg a franciák Guadeloupe, 1635-ben Martinique szigetét. A harmincas években pedig a hollandok vetették meg a lábukat a Karib-tenger déli részén. Az említett helyeken az európaiak meghonosították a sok munkát, munkaerőt igénylő dohány-, és cukortermesztést. A karib-tengeri, dél-amerikai ültetvényes gazdálkodás emiatt nagy ösztönzője, felvásárlója lett a fekete élő árunak. A rabszolga-kereskedelemben a kezdeményezés a kereskedőké vagy az európai kormányoké volt. A monopólium biztosítása érdekében kereskedelmi társaságokat hoztak létre, mint a Londoni Vállalkozók Társasága az Afrika Egyes Részeiben Való Kereskedésre, 1618-ban. A hollandok ben alapították meg a Nyugat-indiai Társaságot ben a Francia Guinea Társaság 38 ezer rabszolga szállítására szóló, un. asientót rabszolgák beszerzésére, eladására vonatkozó és bérbe adható királyi jog szerzett a spanyoloktól. Nagy-Britannia 1713-ban jutott ehhez a joghoz. Egy-egy hajóra rabszolgát is bezsúfoltak, s évente átlagosan 70 ezer feketét vittek át az óceánon, s ennek több mint a felét az angolok szállították. A rabszolga-kereskedelemben érdekelt legfontosabb angol kikötők között említhető Liverpool, Bristol, London. A haszon fejenként font volt, de előfordult 50 fontos nyereség is. Egy rabszolgahajó útja az Anglia - Nyugat-Afrika -Amerika háromszögben 9-10 hónapot vett igénybe, s egy út átlagosan fontba került, a tiszta haszon pedig font volt. Mindehhez vegyük hozzá, hogy e kereskedelemnek kialakult a háttéripara is. A rabszolgakikötőkben a vállalkozáshoz szükséges kellékeket bilincsek, nyakörvek, stb. meg lehetett vásárolni, s természetesen ez a háttéripar biztosította az induló hajók egyéb élelmiszer, raktározáshoz szükséges eszközök, stb. ellátását is E kereskedelem során az indiaihoz hasonlóan ugyancsak mesés vagyonok keletkeztek. William Miles például másfél pennyvel kezdett Bristolban. Segédmunkásként 15 fontot szedett össze, majd beállt ácsnak egy rabszolgákat szállító hajóra, amellyel elment Jamaicára. Az itt vásárolt 2 hordó cukrot Bristolban eladta, majd iparcikkeket vett, ezt elvitte Jamaicába, onnan megint cukrot hozott Bristolba, és így tovább. A nemzetközi kereskedelem az említett vagyonosodás mellett az érdekelt városokban és környékén új munkalehetőségeket teremtett, növelve így a fizetőképes keresletet. Ezen kívül nagy szerepe volt a pénz- és bankszektor fejlődésében, melynek legfontosabb eseménye az Angol Bank megalapítása volt 1694-ben, 1 s mellette több száz vidéki bank működött. Ezek a magánbankok hiteleket nyújtottak kereskedelmi tranzakciók lebonyolításához, a vállalkozáshoz szükséges épületek bérléséhez, eszközvásárláshoz, sőt a bérek kifizetéséhez is. Az értékpapírok leszámítolásával vagy a csekk és a váltó használatával pedig lehetővé tették a tőkemozgást. E változások mögött egy sajátos angol társadalmi szerkezet állt, amelyre a nyílt, nyitott jelzőt szokták alkalmazni. Sajátos volt abban, hogy a szigetországban nem találkozunk európai értelemben vett nemességgel. A kisszámú arisztokrácia és a gentry együtt alkotta a földbirtokos osztályt, ahol a primogenitura a legidősebb fiú örökli a címet és a földet azzal a következménnyel járt, hogy a többi testvér boldogulását, a megfelelő életkörülmények megteremtését biztosítani kellett. Ebből következett e társadalmi réteg nyitottsága, miszerint a családfő a család létszámának növekedése miatt a vagyon gyarapításában volt érdekelt. Mindez persze nem azt jelentette, hogy a földbirtokos család 1 Az alapításhoz a mintát az 1609 óta létező Amszterdami Bank szolgáltatta, s az Angol Bank a bankjegykibocsátás monopóliumát 1844-ben kapta meg. 4

5 második vagy a harmadik gyermeke minden esetben valamilyen kereskedelmi pályára ment volna. Először a hivatal, az egyház, a tiszti karrier vagy valamilyen gyarmati állás jött szóba számukra, s miután ezek a lehetőségek kimerültek, csak ezt követően ment el a negyedik vagy az ötödik gyermek inasnak valamelyik kereskedőházhoz, pl. a Kelet-India Társasághoz. Az angol földbirtokos osztály tehát nem abban az értelemben volt nyitott, hogy egy üzletember könnyen utat talált ehhez az elithez, hanem abban, hogy a piaci gondolkodás, a vállalkozás szelleme nem volt idegen tőle. Hasonló szemlélet figyelhető meg a középosztálynál is, amely még azt sem tekintette szégyennek, ha be kellett állnia inasnak. E társadalmi feltétel mellett még számos tényező említhető, amelyek Angliát elindították a gazdagodás útján. Ezt segítette a vállalkozások olcsósága, a pénzügyi lehetőségek iránti fogékonyság, a technika iránti érdeklődés, a jó elméleti felkészültség a matematika vagy a geometria területén, amely aztán találmányokban kamatozott. E feltételeknek köszönhetően az idegen utazó már a 18. század elején egy gazdagodó Angliát figyelhetett meg, melynek politikai élete, parlamentje a szabadság példájaként jelent meg számára. A francia Voltaire 2 aztán kereskedelem, gazdagodás és szabadság között szoros összefüggést látott híres munkájában, az Angliai levelekben. A kereskedelem, amely gazdaggá tette a polgárokat Angliában, ahhoz is hozzájárult, hogy szabaddá tegye őket, és ez a szabadság továbberősítette a kereskedelmet. S innen ered az állam nagysága. Az 1756-ban megjelent Népek erkölcseiről és szelleméről című munkájában is az előbbi fogalmak közti összefüggésre hívja fel a figyelmet. Az Angliai levelek parlamentről szóló részében ugyancsak a szabadsághoz jut el, amikor kiemeli az ókori Róma és a modern Anglia közti különbséget. Rómában a polgárháborúk gyümölcse a rabszolgaság volt, az angliai zűrzavar pedig a szabadsághoz vezetett. Már a 18. században a szabadság mellett a másik fontos fogalom az alkotmány volt, s Voltaire az Angliai levelekben az alkotmánnyal kapcsolatban is a szabadsághoz jut el, mert az angol szabadság eredetét e dokumentumhoz köti. Az angol alkotmány és általában az angol politikai rendszer másik francia népszerűsítője Európában Montesquieu volt A törvények szelleméről című művével. A brèdi kastély lakója nem sokkal azt követően, hogy Voltaire elhagyta Angliát, egy hosszabb európai körutazás keretében, miután már bejárta Ausztriát, Magyarországot, Svájcot, Németországot és Hollandiát, 1729-ben érkezett meg a szigetországba. Az angol alkotmányt elsősorban azért csodálta, mert biztosítja az egyéni szabadságjogokat, ami egy három és félévszázados múlttal büszkélkedő francia arisztokrata számára fontos volt. Említett munkájának legismertebb gondolata, a hatalmak szétválasztása mögött ugyancsak a biztonságot garantáló szabadságot találjuk. Könyvének kormányokról szóló részében szimpátiája a monarchikus kormányzásé, jóllehet ebben a típusban az általa hirdetett klasszikus hatalmi szétválasztás nem létezik, s még a csodált angol szisztémában sem találjuk ezt meg. Dogmává a hatalmak szétválasztását nem ő, hanem követői tették. Montesquieu számára ugyanis ez mindenekelőtt az ellensúlyok rendszerét jelenti, mivel a hatalmat szerinte csak a hatalom állíthatja meg. E követelményeknek a monarchia teljes mértékben megfelel. Még akkor is, ha ebben a formában egy ember kormányoz, mivel hatalma gyakorlását az alapvető törvények szabályozzák, az un. közvetítő hatalmak pedig, mint a papság, a nemesség, a parlamentek 3 az uralkodó számára féket jelentenek, s akadályt, nehogy a hatalom önkényhez vagy anarchiához vezessen. Az angliai változások a gazdasági felemelkedés, a király és a parlament konfliktusának eredményeként megszületett kompromisszumkészség, mértékletesség, a ban másodszor került a Bastille-ba először 1717-ben zárták be 11 hónapra, mert egy szatírát írt a régensről, Orléans hercegéről, mivel vitába keveredett Rohan lovaggal, és azzal a feltétellel szabadulhatott, ha elmegy Angliába. Igy került 1726 májusában Londonba, s csak 1728 novemberében térhetett vissza Franciaországba. A Filozófiai levelek vagy Angliai levelek című munkáját először angolul publikálta ban, franciául a következő évben jelent meg. 3 A francia parlamentekről van szó, amelyek nem képviseleti, hanem jogi intézmények, bíróságok, s a királyi rendeletek becikkelyezése is hozzájuk tartozott. Ezzel, illetve a rendeletek beiktatásának időnkénti megtagadásával politikai szerepük volt. A forradalom előtt 13 parlament működött, a forradalom felszámolja ezeket. 5

6 királyi hatalomnak alkotmányos játékszabályok közé szorítása annak érdekében, hogy megszűnjön az önkény, s a politikai rendszer garantálja a rendet, a nyugalmat, a biztonságot a gazdaság működése és az egyén jogainak védelmében természetesen lecsapódtak a szigetország filozófiájában, politikaelméletében, mégis erről a nagy átalakulásról Európa Franciaország révén, elsősorban a már említett két gondolkodó által szerzett tudomást. Voltaire főleg Locke nézeteit népszerűsítette hazájában, Montesquieu vagy más francia gondolkodók azonban nem egy reális, hanem egy idealizált képet adtak Angliáról, s munkásságuk ezért a francia belpolitikának szólt, annak részeként jelent meg a XIV. Lajos halálát követő szabadabb szellemi légkörben. a társadalom visszanyerte függetlenségét jellemzi a helyzetet François Furet, ezért fogékony volt a szabadságról szóló, vagy ahhoz kapcsolódó kérdések iránt abban a szellemi párbajban, amely a centralizáció központja, Versailles és a felvilágosodás fellegvára, Párizs között zajlott az ész törvényszéke és a nyilvánosság, a közvélemény előtt. S bár e viták középpontjában a francia monarchia és az egyház állt, ezek kapcsán olyan kérdésekhez is eljutottak, mint a már sokszor idézett szabadság, vagy a haladás, a boldogság, az erkölcs, a hasznosság, az ész, az ésszerűség gondolata, amelyek nem csupán a franciáknak voltak fontosak, hanem Európa egésze is érzékenyen reagált e felvetésekre. Ennek magyarázata abban keresendő, hogy az említett gondolatok, fogalmak egyetemes érvényűnek tűntek, mivel az éppen formálódó és nagyon is heterogén burzsoázia a saját ügyét, az érdekeit kifejező eszméket az emberiségével azonosította, így ott is fogékonyak voltak ezekre, ahol hiányoztak az angol és a francia társadalmi, gazdasági feltételek, mert a kontinens egészén valami hasonlóra törekedtek. Az új eszmék a kor adottságainak megfelelően, propaganda eszközeivel terjedtek. Mindenekelőtt a filozófusok utazásait, és az európai fejedelmekkel, uralkodókkal való találkozásait kell először kiemelni, mert ez divatot teremtett a felvilágosodás eszméinek a politikai, társadalmi és szellemi elit körében. Ezen a téren a franciák jeleskedtek. Jól ismert, hogy Voltaire 1750-ben elfogadta II. Frigyes porosz uralkodó meghívását, s ig maradt a király vendége a potsdami Sans-Souci kastélyban. Diderot ben hét hónapot töltött Szent-Pétervárott II. Katalin meghívására. D Alembert szintén kapott meghívást Nagy Frigyestől és II. Katalintól is, ő azonban Párizsban maradt, mert nem szerette az utazás kalandjait, inkább levelezett az említett uralkodókkal. A filozófusok gondolatait terjesztették aztán mindenekelőtt saját műveik, leveleik, az újságok, 4 az enciklopédiák, 5 vitáztak róla a szalonokban, 6 a kávéházakban, 7 s az olyan titkos társaságban, mint a szabadkőművesség. 8 4 A században a sajtó még korántsem játszotta azt a szerepet, mint később vagy napjainkban. Az eszmei, politikai harcokat nem itt vívták, hanem a hagyományos irodalomban, a könyvek, a pamfletek segítségével. Voltaire és Rousseau is haszontalannak, értéktelennek tartotta a korabeli újságokat. A 18. század végére azonban már számolnak a sajtóval a politikában, s Burke nem véletlenül nevezi negyedik hatalomnak. Angliában 1702-ben jelent meg a világ első napilapja Daily Courant néven. Az 1731-ben indított és havonta megjelenő Gentleman s Magazine politikai jellegű irodalmat is közölt. Daniel Defoe 1704 és 1713 között két-, illetve háromhetente megjelenő Revue-je már politikai vitairatokkal volt tele. Franciaországban az ancien régime idején az újságok inkább irodalmi jellegűek voltak, a napi politikával való foglalkozást egyébként is tiltották, mert ez a hivatalos lapoknak volt fenntartva. A külföldi és a hazai politikai információk monopóliumával a Gazette (a 18. század második felében Gazette de France) rendelkezett. A Colbert támogatásával 1665-ben indított Journal des Savants a franciaországi és külföldi munkákról nem a tudományos alkotásokról közölt ismertetéseket, ezért mintául szolgált Európában. Ez alapján jelent meg 1682-ben Lipcsében az Acte eruditorium latinul. A Mercure galant (1672) főleg szépirodalmat közölt, s ugyancsak utánozták a kontinensen. Az első napilap Franciaországban 1777-ben született meg Párizsban. Francia nyelvű újságokat más országokban is találunk főleg francia emigránsok kiadásában, s ezek ellenzéki hangvételű lapok voltak. Nagyszámban jelentek meg német területen, illetve Hollandiában. A leghíresebb a Gazette de Leyde és az Amszterdamban kiadott Nouvelles de la République des Lettres volt. A Habsburg Monarchiában II. József alatt, 1781-ben kap nagyobb szabadságot a sajtó, a következő évben bevezetett bélyegilleték aztán megnehezíti a lapok kiadását. 5 Franciaországban a Le Breton kiadó ötlete volt, hogy a tudomány eredményeit, a korabeli ismereteket címszavakba rendezve foglalják össze. Eredetileg nem akart többet, mint a Londonban 1727-ben publikált Chambers-féle lexikonnak a lefordítását. A szerkesztőnek felkért Diderot azonban egy nagy ívű vállalkozást, az akkori ismeretek egyetemes összegzését tűzte ki célul. Társszerkesztőnek sikerült megnyernie d Alembert- 6

7 A filozófusok, a felvilágosodás hatására a politika szókészlete, szótára is bővült, s megjelentek azok a fogalmak, melyekkel a 19. században, sőt később is találkozunk. A nemzet például a francia forradalomban kapott modern jelentést: Sièyes abbé a közös törvényt, a közös képviselet tartja a nemzet legfontosabb ismérveinek, s azt, hogy a nemzet mindenek fölött áll és mindennek az eredete. A nép elnevezést a 18. század elején még pejoratív értelemben használták, idesorolva a közönségesen gondolkodókat. Az Enciklopédia viszont a népet már a nemzet legfontosabb és legnagyobb számú részének nevezi. Említhetünk aztán más fogalmakat is, melyeket a 19. század politikai szótára szintén a 18. századtól örökölt. Ilyen a Turgot-hoz kapcsolható kapitalista, vagy az t, aki azonban 1759-ben megvált az Enciklopédiától. A munkatársak között a kor filozófusai, írói szerepeltek. Igaz, az enciklopédisták csapatát elsősorban a másodvonalbeli szerzők alkották, így a természettudományokat Daubenton gondozta, Holbach a kémiára, az ásványtanra ügyelt, a politikai doktrínákkal Mably, Condorcet, Raynal abbé foglalkozott, Morellet a teológiával, Helvétius és Condillac pedig a filozófiával. Természetesen a nagyokat is megtaláljuk az alkotók között. Igaz, Montesquieu csak egy cikket adott az ízlésről, de Voltairenek számos tanulmánya jelent meg a kötetekben. Az engedélyek és a szükséges tőke megszerzése után az első kötetet 1751 júliusában publikálták, s 1772-ig összesen 28 kötet látott napvilágot. Az egész vállalkozás lelke Diderot volt, több mint ezer cikket írt. 6 A látogatók fogadására szánt helyiség a szalon. Polgári lakásokban a társas életet szolgáló fényűzően berendezett, de kevéssé használt szoba. A szalont azonban az arisztokrácia találta ki, a társadalom előkelői számára, s a szalonokat hölgyek vezették. A meghívottak irodalomról, művészetekről, politikáról beszélgettek, játszottak vagy zenét hallgattak. A szalonok fénykora a század volt, de a 19. században is működtek. Franciaországban Rambouillet márkiné, azaz Catherine de Vivonne 1608-tól kezdődően hívta meg házába a párizsi társaság krémjét, majd 1618-ban egy hotelt építtetett, melynek híres kék szobájában fogadta vendégeit, akiktől választékos modort, udvariasságot és finom nyelvhasználatot várt el. A Rambouillet hotel fénykora az 1630 és 1648 közti időszak volt. A szórakozás mellett a szalon intellektuális központ is volt, ahol a meghívottak a kiejtés, a helyesírás szabályairól vagy a legújabb irodalmi művekről vitatkoztak. Corneille például több tragédiáját is itt olvasta fel. A 18. század első felében az egyik leghíresebb szalont Maine hercegnője Mme de Montespannal együtt vezette a Sceaux-i kastélyban. Ebben a korban még Lambert márkinő és Mme de Tencin szalonja emelhető ki, s e három szalon vendégei között említhető Voltaire, Fontenelle, Montesquieu, Marivaux, Helvétius, vagy az angolok közül lord Bolingbroke és lord Chesterfield. A szalon a kontinens többi részén sem ismeretlen. Bécsben ugyancsak művelt és gazdag hölgyek nyitottak szalonokat. Az 1848 előtti időszakban a legismertebb Karoline Pichler költőnő és Franziska Arnstein bankárfeleség nevéhez kapcsolható. Berlinből ugyancsak a 19. század első feléből Rahel Levin polgári szalonja említhető meg, melynek köréhez tartozott többek között Heinrich von Kleist drámaíró, Johann Gottlieb Fichte, a filozófus, a Schlegel fivérek (August Wilhelm és Friedrich), Heinrich Heine, a Humboldt fivérek (Alexander és Wilhelm), és Lajos Ferdinánd, Hohenzollern herceg is Rahel baráti köréhez tartozott. A Levin szalonnak a németországi Goethe-kultusz elterjesztésében is szerepe volt. 7 A feltehetően Perzsiából származó kávécserje a 17. század elején jutott el Velencébe, majd innen Európa többi részébe. A kontinens török italként ismerte meg ezt a nedűt, s Angliában az 1650-es években Oxford 1650, London, 1652 nyíltak meg az első kávéházak. A kávé igazi karrierje azonban Párizsban kezdődött, ahol IV. Mohamed szultán ( ) követe kedveltette meg vendégeivel, majd a század végén már utcai árusoknál is megjelent. Az első nyilvános kávéház 1686-ban nyílt meg a francia fővárosban. A 18. század már a modern kávéházak kora: a francia fővárosban ilyen intézmény működött, amelyek a szalonok konkurenseivé váltak abban az értelemben, hogy olyan találkozóhellyé formálódtak, ahol politikáról, filozófiáról, irodalomról szabadabban lehetett beszélgetni, mint a szalonokban, ahol a kötelező udvariasság nemritkán szervilizmust eredményezett. A kor egyik divatos kávéházában a La Régence-ban Diderot is gyakran megfordult, s kávézás közben a sakkozók játékát figyelte. Európa többi része a francia udvar szokásaként vette át a kávézást, és a franciához hasonló intézménnyé fejlődött mindenütt a kontinensen. Pesten 1714-ben, Budán három évvel később nyílt meg az első kávéház. 8 A szabadkőművesség Angliából terjedt el június 24-én a londoni Almafához címzett fogadóban alakították meg a Grand Lodge of England-et, azaz Anglia Nagypáholyát ban James Anderson már a szabadkőművesség alapokmányát is megfogalmazta, s ez vált mindenütt a szervezet alapjává. Ez az alkotmány egy olyan hitnek a szabadságát mondta ki, amelyik nem kötődött egyetlen egyházhoz sem. A szervezet tagjai, akik testvéreknek tekintették egymást, azt a feladatot tűzték maguk elé, hogy támogassák az elesetteket, s a józan észt, az ésszerűséget vigyék diadalra a társadalom életében. Angliából a szervezet gyorsan elterjedt Franciaországban, ahol 1776-ban 198, 1789-ben pedig 629 páholy működött, mintegy 30 ezer testvérrel. A 18. század első felében Európa többi országában is elterjed, s Közép-Kelet-Európában is megjelenik, ahol a páholyok az etnikai lét megőrzését, a saját nyelv és kultúra megteremtését, fenntartását tartották feladatuknak a soknemzetiségű birodalmakban. A történelmi Magyarországon Eperjes városában jött létre az első páholy. A szabadkőművesség az alkotó munkát, s nem az öröklött hatalmat tisztelte. A 18. században olyan uralkodók voltak páholytagok, mint Nagy Frigyes, II. József vagy a lefejezett XVI. Lajos. A pápaság XII. Kelemen személyében 1738-ban kiátkozta a szabadkőműveseket, s ezt a bullát XXIII. Jánosig minden pápa megerősítette. 7

8 Alkotmányozó Nemzetgyűlés által a cenzus vitájánál használt középosztály fogalom, és Rousseau munkájának címében Társadalmi szerződés található társadalmi jelző is idetartozik. A 19. század számos olyan problémával foglalkozik, mely a felvilágosodás korában központi helyet foglalt el a gondolkodásban. Ilyen a Giambattista Vico ( ) által használt haladás fogalma. A dolgok örök rendjét kutatva fogalmazza meg a nápolyi gondolkodó azt a törvényszerűséget, hogy a történelem folyamatos fejlődés, melynek során az ember, mint teremtő, kollektív munkával hozza létre a nyelv, a jog, a kormányzás, stb. rendszereit, a társadalom szövetét. Ez a fejlődés azonban nem egyenes vonalú, hanem spirális vonalat rajzol, ezért a történelem sohasem fejeződik be. Viconál jelenik meg ismét az ókorban már ismert három korszak 9 törvénye, mellyel a 19. században majd a pozitivistáknál találkozunk. Ez azt jelenti, hogy minden népnek három korszakon kell keresztülhaladnia, s ez nem más, mint az istenek, a hősök és az emberek kora. Vico mindegyik szakaszt egy-egy kormányformával azonosít, eszerint az istenek kora a teokrácia, a hősök korának az arisztokrácia uralma felel meg, míg a harmadikban az emberi kormányzatot találjuk. Vico a visszatérések törvényét is megfogalmazza. Ez azt jelenti, hogy az ember, miután eljut a demokráciához, átmegy a monarchiába, az arisztokrácia korába, s innen ismét a demokráciához jut, természetesen a spirál mentén magasabb szinten. A 19. század gondolkodásának, főleg az angol liberalizmusnak az egyik kulcsszava az utilitarizmus szintén a 18. század terméke. Igaz, a fogalom ekkor még homályosan körvonalazott. Voltaire-nél a józan ész politikáját jelenti. Az enciklopédistáknál, s különösen Diderot-nál pedig azt, hogy a politikát a gazdaságnak kell alárendelni. A politikától azt várta el, hogy a gazdaság működését és a művészi tevékenységet stabil kormánnyal garantálja. Az Enciklopédia a technikai haladás himnusza és az emberi alkotómunka dicsérete. Jól tükrözi ezt d Alembert Elöljáró beszéde az Enciklopédia első kötetében, ahol szemléletváltást sürget, mivel a történelem rombolói, hódítói mindenki által jól ismertek, míg a feltalálókat, a műszaki dolgokat megvetik, lenézik, pedig talán leginkább a mesterembereknél kell keresnünk az emberi szellem okosságának, türelmének és találékonyságának legcsodálatosabb bizonyítékait. A fiziokraták számára a hasznosságot a törvény jelentette, amely szinte emberi beavatkozás nélkül is működteti a társadalmat. Egy ezzel kapcsolatos mondásuk ezt jól tükrözi: A király uralkodik, a törvény kormányoz. Az utilitarizmus igazi hazája azonban Anglia volt, ahol ez a gondolkodásmód nagyon is gyakorlatias, számító és kereskedői filozófiát takar. A gazdaságban takarékosságot, szabad kereskedelmet, a konkurencia jótékony hatását hirdeti. A politikában pedig olyan államot, kormányzást favorizál, amely növeli a gazdagságot, biztosítja a rendet, az emberek boldogságát. A 18. századi politikai utilitarizmus csúcsának talán, legalábbis törekvéseiben, a felvilágosult abszolutizmus 10 vagy felvilágosult despotizmus tekinthető, amely az európai periférián jelent meg, mindenekelőtt Kelet-Európában a század második felében. A felvilágosult despotizmus nem más, mint az állam racionalizálása. - írja Henri Pirenne francia történész. Kosáry Domokostól árnyaltabb megfogalmazást olvashatunk: A felvilágosult abszolutizmus az európai modell peremzónáin elhelyezkedő államoknak volt külön, sajátos kísérlete arra, hogy erőiket összpontosítva, továbbfejlesztve, korszerűbbé, hatékonyabbá váljanak és az adott feudális rendszeren belül felzárkózzanak arra a szintre, amelyet a fejlettebb zóna, elsősorban Franciaország képviselt. A felvilágosult 9 A Kr.e. II. században, Árkádiában született és hadifogolyként Rómába került Polübiosz ( ), a római alkotmány első teoretikusa, és a pun háborúk időszakának történetírója fogalmazza meg, hogy a társadalmak szükségszerű fejlődésen mennek keresztül. A kezdeti állapot szerinte a monarchia, amely királysággá alakul, majd zsarnoksággá degradálódik, mihelyt a király enged szenvedélyeinek. A legjobbak lázadása azonban megdönti ezt a rendszert, s a néptől jutalmul megkapják a hatalmat. Így születik meg az arisztokrácia, amely oligarchiává alakul. A nép ismét lázad, és létrejön a demokrácia, a szabadság és az egyenlőség uralma. A gazdagok ambíciója aztán korrumpálja a népet, majd lázadás következik és megszületik ismét a monarchia. Polübiosz említett elemeit már megtaláljuk Platónnál és Arisztotelésznél. 10 A kifejezést feltehetően a német Wilhelm Roscher találta ki a 19. század közepén. 8

9 despotizmus valóban a kontinens azon régióiban jelent meg, ahol a polgárság gyenge volt, hiányzott az elmaradott gazdaság fejlesztéséhez szükséges tőke, s e hiányosságokat az uralkodó racionális politikával igyekezett pótolni, ennek érdekében egyszerűsített, uniformizált és kodifikált, ezzel gyakorlatilag egy forradalom feladatait igyekezett elvégezni. A racionalizálás elsősorban a gazdaságot érintette, ahol az állam birodalomban és birodalmi munkamegosztásban gondolkodott. Társadalompolitikája az adózók, főleg a parasztság valamilyen védelmét szolgálta, illetve a polgárság támogatását. A közigazgatásban a Habsburg Birodalom a központi intézményeket fejlesztette, míg Oroszországban a helyi közigazgatást erősítették. A kultúrpolitika pedig arra irányult, hogy fejlessze az oktatást, a tudóstársaságokat, egyebek között azért, hogy az állam jól képzett hivatalnokokkal rendelkezzen. A felvilágosult despotizmus legitimációját éppen ezért nem az abszolút monarchiákra jellemző isteni jog, hanem emberbaráti céljai, a népe boldogságának megvalósítására való törekvése adta. A felvilágosult politikával nem csupán Poroszországban, a Habsburg Birodalomban és Oroszországban találkozunk, hanem Itália több államában is, így Toscanában, Piemontban és Nápolyban. Jelentkezett aztán Spanyolországban, Portugáliában, Dániában, Svédországban, és néhány kisebb német fejedelemségben. Sőt, még a Balkánt és a Török Birodalmat is megcsapta a felvilágosodás szele. Annak ellenére, hogy az európai periférián szinte mindenütt megtaláljuk e politika valamilyen elemét, a felvilágosult despotizmusnak általában két formáját lehet megkülönböztetni: az egyik II. Frigyes nevéhez kapcsolódik, aki a fiziokraták már említett formuláját átalakította, és szerinte a törvények uralkodnak, a kormányzás pedig a király, azaz saját maga, az állam első szolgájának a feladata. A frigyesi rendszer a gazdaságban merkantilista volt, a politikában viszont imperialista. A másik formát II. József rendszere jelenti, amelyik egy birodalmi egység létrehozására törekedett. Elmélet és gyakorlat között természetesen volt különbség, ennek ellenére a felvilágosult despotizmus volt az, amely ráébresztette az európai perifériát arra, hogy az elmaradás felszámolása, a felzárkózás megvalósítása csak racionális politikával és erőteljes állami beavatkozással valósítható meg. E rendszer ráadásul nem átmeneti jelenség volt, hanem időben és térben tovább élt. A században számos olyan rendszer jött létre, amely a felvilágosult abszolutizmushoz hasonlóan felülről végrehajtott reformokkal, autoriter módon törekedett valamilyen modernizációra. 11 Említettük az utilitarizmus kapcsán a boldogság kérdését, ami azonban nem csupán itt, hanem úgy általában is megjelent a filozófiai és politikai gondolkodásban. Saint-Just fogalmazta meg, hogy a boldogság valami új gondolat Európában. Az ő boldogságfogalma azonban a forradalmi lelkesedés és a zsarnokság gyűlölete volt. E kérdéssel azonban számos számos gondolkodó foglalkozott. Rousseau az álomban vélte felfedezni, Voltaire a hasznos cselekvésben, Montesquieu az egyensúlyban és a természetben, mindenekelőtt az utazásban. Az utóbbi a 18. században az exotikumot és az utópiát jelentette. Az utazási irodalom fellendülése szorosan kapcsolódik a felfedezésekhez és az európai gyarmatosításhoz, így az utibeszámolók, kozmográfiák, 12 térképek megjelentetésében a tengeri hatalmak országai jártak elöl. 13 Ezek a munkák egyaránt szolgálták a tudományt, a szélesebb érdeklődő közönséget és meghatározták a felvilágosodás korának szemléletét, a világról szóló ismeretét. Hozzájárultak ahhoz, hogy a kor embere az európaitól eltérő kultúrákkal ismerkedjen meg, ezáltal minden viszonylagos legyen számára, s az európai ember jobban megismerje saját civilizációját és megszabaduljon előítéleteitől. Franciaországban a jezsuita hittérítők az Újvilágról, 11 A legismertebb a sztálini Szovjetunió, de említhetjük a cári Oroszország egyes uralkodóit, például II. Sándort és reformjait, vagy Franciaországot I. Napóleon és III. Napóleon idején. 12 Az útibeszámoló gyűjteményeknél is teljesebb. Egyetemességre törekszik és a legapróbb legjelentéktelenebb híreket is megszerzi, és egy keresztény világszemléletű rendszerbe helyezi. 13 Az első angliai útibeszámoló gyűjtemény 1589 és 1600 között jelent meg. Richard Hakluyt: The Principall Navigations, Voiages, Traffiques and Discoveries of the English Nation (Az angol nemzet főbb tengerhajózásai, tengeri útjai, kereskedelmi ügyletei és felfedezései). Franciaországban az első átfogó gyűjteményt Melchisedech Thévenot 1663-ban jelentette meg Relations des divers voyages curieux (Különféle érdekes útleírások) címmel. 9

10 Kínáról szóló tudósításainak a publikálása a 18. század elején nagy hatással volt Montesquieu-re vagy Buffonra, s ez jelentkezett műveikben is. Voltaire a Népek erkölcseiről című munkájában egy európaitól eltérő kultúrában mindent jobbnak talált. Kiemelte, hogy például a kínai együttélés formái legalább olyan alkalmasak az emberi boldogság megteremtésére, mint az európaiak. Rousseau természeti emberét ugyancsak az utazási irodalomból vette, s ez a mintakép, ideáltípus a paradicsomi állapotokat tükrözi, amikor még nincs emberektől, csak dolgoktól való függés, ez viszont a természeti ember boldogságát, szabadságát nem gátolja. A természeti ember mellett a 18. század másik divatos kifejezése a nemes vadember volt, aki a déltengeri szigetlakó alakjában jelent meg. A Terra australis, a Csendes-óceán déli részének földi paradicsomként való megjelenése a vágyálmokban már a spanyoloknál és a portugáloknál megfigyelhető. A vágy aztán valósággá Bougainville utazásai során vált, amikor 1768-ban Tahitire érkezett, s a táj szépsége, a sziget természeti gazdagsága és az emberek kedvessége, barátságos természete elbűvölte, ezért úgy érezte, ez az Édenkert. Bougainville tapasztalatait Cook és más utazók élményei megerősítették, s a hajósok által rajzolt kép az exotikumra, boldogságra, s a jelentől való menekülésre vágyó 18. századi európai ember eszmevilágának része lett, hogy ezek hatására akár egy új valóságot teremtsen magának. Menekülés, boldogság, szabadság és új valóság együtt jelentkezett az ugyancsak az utazási irodalom által ösztönzött utópiákban is. Jól ismert, hogy a névadó ez esetben Mórus Tamás Utópia című munkája, amely a valóság és a fikció keveredése, s ez jellemzi a többi hasonló munkát is. Az utópia azonban úgy akar erényt, boldogságot és szabadságot teremteni, hogy már nem az ösztönök, a spontaneitás szerepét hangsúlyozza, ahogy ez Rousseau természeti emberénél vagy Voltaire nemes vademberénél megfigyelhető, hanem mindent szigorúan megtervez, megszervez, sugallva ezzel azt, hogy új körülmények között új életet lehet kezdeni, az ember erkölcsileg megújulhat, sőt, sorsának és a történelemnek is alakítója lehet. Az utópiák már a 18. században sem maradtak meg az elmélet szintjén, hanem az elképzeléseket megpróbálták átültetni a gyakorlatba, s volt, aki Új-Jeruzsálemet akart alapítani Szenegálban, mások ugyancsak Nyugat-Afrikában, egy európaiakból és afrikaiakból álló kevert társadalmat szándékoztak létrehozni. A kísérletek kudarca nem szegte kedvét a próbálkozóknak, s a században már nagyobb szabású társadalmi elképzelések gyakorlati átültetését fogalmazzák meg és próbálják ki változatlanul a szabadság és a boldogság nevében. A hatalom természete, a kormányzás formái a felvilágosodás korának gondolkodóit is foglalkoztatták, hogy aztán a következő században szinte minden eszmei irányzat folytassa e kérdések vizsgálatát azzal a különbséggel, hogy a 19. században a hatalom és a kormányzás elméletét már egy változó és a kontinens egészét érintő sokszínű gyakorlattal kell ütköztetni s új következtetésekkel bővíteni az addigi elméleteket. Politikai tapasztalat és elmélet természetesen a felvilágosodás korában is hatott egymásra, de új teóriákra serkentő gyakorlattal csak néhány ország, elsősorban Anglia története szolgált. Thomas Hobbes esetében bizonyosan, hiszen a mindenki harca mindenki ellen, az ember embernek farkasa híres megállapításaira feltehetően hazájának polgárháborús viszonyai ihlették, s ez mélyen érinthette, hiszen 1640-ben, amikor összeült a Hosszú Parlament, Franciaországba menekült. Itt jelent meg 1651-ben a Leviatán című munkája, melyben azt hangsúlyozza, hogy természeti állapotban az előbbi megállapítások a jellemzők, és hasonló bármikor bekövetkezhet, ha az államhatalom meggyengül, felbomlik, ahogy ez Angliában a 17. század közepén történt. E háborúskodásnak csak az vethet véget, ha az emberek egymással szerződve közösségbe tömörülnek, s lemondva jogaikról megbíznak egy személyt vagy testületet a legfőbb hatalommal, amelyik véget vet a háborúskodásnak, és békét teremt. Az így megszervezett állam biztosítja a gazdagodást és a szabadságot, még akkor is, ha az alattvalóknak semmi joga nincs az uralkodóval szemben, mivel a korlátlan hatalommal rendelkező monarcha a béke érdekében minden akadályt elhárított, törvényekkel szabályozta az államot, s ennek keretében az alattvaló szabadsága biztosított. A szabadság ugyanis Hobbes szerint nem más, mint a mozgás külső akadályainak a hiánya. Az abszolutizmus híve, mert szerinte az 10

11 anarchiánál még a legrosszabb despotizmus is jobb. Hobbes abszolutizmusa azonban nem isteni eredetű, hanem a közszükséglet hozta létre, amelyet a köz javára kell fordítani. S míg nála az abszolút uralkodóval nem köttetik szerződés, csak a polgárok között jön létre megállapodás, addig Locke-nál a kormányzat is szerződő fél. Miután a polgárok egy szerződéssel létrehozták politikai közösségüket, egy másik szerződéssel jogaikat feltételesen átruházzák a kormányzatra, amely egy korlátozott, visszavonható megbizatást kap, és az egyénnek nem kell lemondania alapvető jogairól. A hatalomnak ez esetben is a közjót kell szolgálnia, de oly módon, hogy a szétválasztott hatalmi ágak egymást ellensúlyozzák, megakadályozva egy Hobbes-i korlátlan hatalom létrejöttét. Locke azonban csak a törvényhozó és a végrehajtó hatalom különválasztásáról szól, a bíróiról nem. Feltehetően azért, mert az igazságszolgáltatás elég fejlett volt, s az egyéni szabadságnak számos garanciája volt Angliában. Másrészt tartott attól, hogy amennyiben állandó testületre bízzák ezt a területet, akkor egy olyan kaszt jön létre, amely nem egyeztethető össze a személyes szabadság elvével. Ezért vélte úgy, hogy az igazságszolgáltatást a nép közül választott egyénekre kell bízni, akikből az esküdtbíróság intézménye lesz. A hatalmi ágak klasszikus szétválasztásának a gondolata Montesquieu nevéhez fűződik, akinél már a bírói hatalom különállásának a hangsúlyozása is megjelenik. Elméletének másik ismert részében a kormányokat s azok jellemzőit mutatja be a republikánustól a despotikus kormányzásig, és elméletében van egy olyan elem, ami általában kevés figyelmet kap: az erkölcs. Valójában Montesquieu-t ez érdekli igazán, hangsúlyozva, hogy az igazi reform elsősorban morális jellegű, ami számára az arany középutat jelenti. A jó reformokhoz ugyanis szerinte nem kell sok törvény, a mérsékletességnek fontos és meghatározó szerepe van. Az előző gondolkodókkal ellentétben Rouseau ellenzi a hatalmi ágak szétválasztását, mert a hatalom szerinte oszthatatlan, s a testületek a sajátos érdekeket, s nem az általánost, a közjót képviselik. A törvényeket illetően hasonlóan gondolkodik, mint Montesquieu, azaz nem kell belőlük sok, ami pedig a kormányformákat illeti, az a véleménye, hogy ez a helyi lehetőségektől függ, és nincs egyetlen üdvözítő megoldás. Az erkölcsöt ő is fontosnak tartja, mert enélkül semmit sem érnek az intézmények. A fenti hatalommal kapcsolatos nézetek a különbségek ellenére is alapvetően azzal foglalkoznak, hogy milyen típusú legyen a hatalom, a kormányzás, és végül az adott szerző által kedvelt formához, valamilyen ideáltípushoz jutnak el. Egy igen fontos elem azonban hiányzik ezeknél az elméleteknél: a hatalom megdöntésének és megszerzésének a teóriája. Valami azért ebből is megtalálható a felvilágosodás irodalmában, hiszen a hatalmat, a kormányzást megteremtő szerződéselméleteket ide lehet sorolni. Az így létrejött hatalom azonban egy kezdeti, induló állapotot tükröz és elméleti jellegű. A hatalommal szembeni fellépés már közelebb van a felvetett kérdéshez. Hobbes azonban ellenzi az uralkodóval szembeni akciót, maximum az önvédelem jogát ismeri el. Locke már megengedi az ellenállást, amennyiben a kormányzat nem teljesíti a vállalt kötelezettségeket. A hatalom természete azonban ettől nem változik meg, csak egy új kormányzat kap megbizatást a polgároktól. A hatalom modern értelemben vett megdöntését, és a hatalom megszerzésének problémáját, amely egy új szerkezet kialakításához vezet, a forradalmak kora veti fel, s ez a 18. század végén már aktuális. Forradalmi teóriával ugyan 1789 előtt nem találkozunk, de szocialista elképzelésekkel igen. A francia Morelly, Mably, Meslier abbé vagy Linguet írásaiban azonban egy poétikus kommunizmus jelenik meg, amely azt hirdeti, hogy a boldogságot és az erényt a magántulajdonon alapuló társadalmakban nem lehet megtalálni, mivel a magántulajdon korrumpálta az embereket, kapzsiságot, becsvágyat szült, ezért szerencsétlenné tette őket. Boldogságot csak a javak egyenlőségén alapuló társadalomban lelhetjük meg, s akkor, ha a természet kódjai szerint élünk. S bár valami osztályharc körvonala Mablynál és Linguet-nél megjelenik, sőt Mably a polgárháború jótéteményeit hangsúlyozza, ha az a nemzet érdekeiért, szabadságáért folyik, ezek a szocialista gondolatok a szépírói elképzelés szintjén maradtak. A hatalom megragadásának, és egy új, egyenlőségen alapuló kommunista társadalom forradalmi programjával Gracchus Bebeufnél 11

12 találkozunk az 1790-es évek második felében. Az időpont nem véletlen, hiszen a Direktórium időszakának gazdasági helyzete, a szegénység és a gazdagság, fényűzés közti ellentmondás, szokatlanul hideg tele s az előző évek rossz termése szegénylázadásokhoz vezetett. Ebben a helyzetben szerveződik az Egyenlők összeesküvése, amely a nyomorra, az éhségre válaszol egy felkelési tervvel, s ebből nő ki az első kommunista hatalomátvételi és szervezési tervezet, ami már messze több, mint a felvilágosodás filozófusainak álmodozása. Az összeesküvés vezetője Gracchus Babeuf, egy napszámos fia, aki a börtönben 1795 februárjában került oda lázadásra, gyilkosságra való bujtogatás miatt ismerkedett meg társaival, akikkel létrehozott egy titkos direktóriumot, melynek egyik tagja, Sylvain Maréchal, materialista filozófus, publicista fogalmazta meg az április 6-án megjelent Egyenlők kiáltványát. 14 A dokumentum a forradalom folytatására szólít fel, melynek az a feladata, hogy megteremtse a tényleges egyenlőséget, az Egyenlők Köztársaságát. Ez alatt azt érti, hogy Ne legyen más megkülönböztetés az emberek között, csak a kor és a nem különbsége!. Hangsúlyozza, minden embernek azonosak a szükségletei és a képességei, ezért mindenki egyazon nevelésben és egyazon táplálékban részesüljön. Hozzáteszi még, hogy a föld senkié, a gyümölcs mindenkié. Babeuf három nappal később megjelent tervezete, Babeuf tanainak kifejtése címmel már konkrét lépéseket fogalmaz meg. Felhívja ő is a figyelmet, hogy a forradalom nincs befejezve, ennek érdekében minden vagyont a köztársaság kezében kell összpontosítani, s olyan társadalmat létrehozni, amelyben nincsenek se szegények, se gazdagok, hogy megvalósulhasson a tényleges egyenlőség, amely közös munkát, és a munka eredményének közös élvezetét jelenti. A dokumentum végén a szerző az 1793-as jakobinus alkotmányhoz való visszatérést fogalmazza meg. Készült ezen kívül egy dekrétum a kormányzásról is, melyben leírják, hogy teljes jogú polgár csak az lehet, aki hasznos munkát végez, s aki erre nem hajlandó, elveszti politikai jogait. A már említett titkos direktórium a felkelés közvetlen irányítására létrehozta a Társadalommentő Felkelés Bizottságát, a Levél a felkelésről című dokumentum pedig részletesen leírja a felkelés lebonyolítását és a hatalom megragadását. Legfontosabb feladatként határozza meg az államkincstár, a posta, a kormányépületek, és valamennyi élelmiszer- és hadianyagraktár elfoglalását. Hangsúlyozza, hogy minden ellenállást erőszakkal kell elfojtani. Győzelem esetén az Ötszázak Tanácsát és az Öregek Tanácsát feloszlatják, tagjait bíróság elé állítjak, hasonlóan a Direktóriumhoz, mellyel kapcsolatban az ítéletet is kimondja: e bűnös bandára halál vár. Babeuf tisztában volt azzal, hogy a kommunizmus azonnal nem vezethető be, szükség van egy átmeneti, diktatórikus időszakra, amely ezt előkészíti, s a lakosságot ennek szellemében átneveli. Bebeuf terveiről, az összeesküvésről a Direktórium hadügyekkel foglalkozó tagja, Carnot, mindent tudott, mivel az egyik résztvevő, Grisel, részletesen informálta őt. Az összeesküvőket május 10-én (floréal 21) letartóztatták, hatvanöt vádlottat állítottak bíróság elé, s 1797 májusában Babeuföt s egyik társát, Darthét, 15 halálra ítélték majd kivégezték. Hetet deportáltak, köztük Buonarrottit, 16 a többit felmentették. Az ítéletek jól mutatják, hogy a hivatalos politika nem tartotta komolynak a baloldali, kommunista összeesküvést, mivel Carnot azt is tudta, hogy a babeufizmusnak nincs tömegbázisa. Ennek ellenére a politikai gondolkodás történetében fontos, mert azokhoz a nézetekhez tartozik, amelyek ugyan nem azonnal és közvetlenül, hanem később, akár évtizedek múltán hatnak, akkor aztán erőteljesen, és az eredetinél radikálisabb gondolatokra, illetve azok gyakorlati kivitelezésére ösztönöznek. A babeufizmus a modern kommunista mozgalom legrégibb politikai hagyománya lett írja róla Hobsbawm. A Kommunista kiáltványban Marx és Engels is megemlíti azon irodalom közt, amely minden nagyobb modern forradalomban a proletariátus követeléseinek adott hangot. A 19. században a 14 A kiáltvány tervezet maradt, mert a titkos direktórium és főleg Babeuf nem hagyta jóvá. 15 Jogász végzettségű, közvádló volt az Arras-i és a Cambrai-i forradalmi törvényszéken. Robespierre híve, a thermidori fordulat után letartóztatták s a börtönben lett babeufista ban könyvet írt a babeufizmusról Összeesküvés az egyenlőségért címmel. 12

13 francia Blanqui nevezhető tanítványának, aki, miután belépett a titkos carbonari szövetségbe, 1824-ben ismerkedett meg Buonarrottival, rajta keresztül a babeufizmussal, és neki is az volt a véleménye, hogy a forradalom mellett a diktatúra bevezetésére is szükség van. Babeuf nézetei felfedezhetők a Számkivetettek Szövetségénél s az Igazak Szövetségében is. A 18. században nem csupán az előbbihez hasonló radikális nézetekkel találkozunk, hanem a pacifizmus is jelen volt az európai gondolkodásban. A békevágy, vagy ahogy Rotterdami Erasmus fogalmaz, a béke panasza azonban egyidős az emberiséggel. Jól ismert az épeiroszi Pürrhosz és barátja, Kinéász beszélgetéséről szóló anekdóta Kr. e 280- ból. A király a rómaiak elleni háborúra készült, s barátja ennek kimeneteléről, illetve a király elképzeléseiről érdeklődött. Pürrhosz úgy vélte, képes meghódítani Itáliát, aztán meghódítja Karthágót, sőt egész Afrikát, majd elfoglalja a görög földet, Macedóniát és aztán az egész világot. S amikor Kinéasz a következő lépésről érdeklődött, a király válasza az volt, hogy ezután állandó nyugalomban, békében élünk majd, barátaink körében. Az anekdóta Kinéasz bátortalan kérdésként megfogalmazott javaslatával zárul, miszerint, ezt az egész históriát a végén kellene kezdeni. Az örök béke azonban ekkor éppúgy vágy és álom maradt, mint később, s a mindenkori békét két háború között az ember futó reménységként élte meg. Ezért már az is biztatónak tűnt, ha egy elmélet a jövő háborúit gyors lefolyásúnak és kevésébé pusztítónak jósolta. Az angol Robins 1742-ben Új tüzérségi alapelvek címmel megjelent könyve ilyesmit jövendölt, s ezt a technikai haladásra alapozta, ami a háborút röviddé és korlátozottá teszi, így nem is tekinthető majd katasztrónak az ember számára. S bár a francia forradalomig a háborúk a polgári lakosságot valóban kevésbé érintették, ennek ellenére a felvilágosodás korának számos gondolkodóját az örök béke megteremtésének gondolata foglalkoztatta, s úgy ítélték meg, hogy ezt Európa valamilyen átszervezésével, egyesítésével lehet megvalósítani. Angliában a kvéker William Penn az amerikai Pennsylvánia alapítója és kormányzója 1693-ban megjelent munkájában, Értekezés az európai béke jelenéről és jövőjéről, egy európai konföderációt képzelt el, melynek keretében egy birodalmi gyűlés, parlament működne évente egyszer vagy két-, háromévente ülne össze, s itt döntenének az uralkodók közti viszályokról. Ez a döntőbíróság szankcionálná az agresszort a többi ország közös fellépésével. A békét Penn azért tartotta fontosnak, mert a polgári fejlődés, a kereskedelem szabadsága csak így biztosítható. Honfitársának, az ugyancsak kvéker John Bellers-nek is szívügye volt a béke, mert csökkenthetők a hadikiadások, a béke felvirágzást hoz a gazdaságnak és jólétet az embereknek. Az utrechti békekonferencián Franciaországot képviselő Saint-Pierre abbé 1713 és 1717 között jelentkezett az örök béke megteremtésének európai tervezetével, s ennek megvalósíthatóságát abban látta, ha megteremtenek egy Európai Konföderációt, ahol a résztvevők magatartását a nemzetközi jog szabályozná. Ebben a rendszerben megtiltanák a háborút, s csak szankcionálásra használnák a szövetség hozzájárulásával. A béke hasznát Saint-Pierre is a gazdaságban látta, mert az általa javasolt konföderáció egyben gazdasági unió is lenne, ahol egy szabályozott szabadkereskedelem működne. Az abbé tervét Rousseau is nagy figyelemmel tanulmányozta. Megállapította, hogy Európa adott politikai helyzetében az örök béke csak erőszakkal teremthető meg. Rousseauhoz hasonlóan Kant is egy európai konföderációban látott esélyt a béke megteremtésére. Az 1795-ben megjelent munkájában Az örök békéről aztán tovább ment, mert a béke garanciájának a köztársasági berendezkedést tartotta. Számára a fegyveres konfliktus elfogadhatatlan volt, mert beavatkozást jelentett egy független állam életébe. A háború további ellenszerét a köztársasági berendezkedés mellett a kereskedelemben vélte felfedezni, mivel háború és kereskedelem szerinte nem fér meg egymással. Gyógyírt jelent a demokratikus morál is, mert a béke egy erkölcsi erény. S úgy vélte a nyilvánosság is gyógyszer lehet a háborúkra, ezért a nyilvános politizálást hirdeti, mert a titkos tárgyalások a háborúknak kedveznek. Kant előbbi nézetével, miszerint a béke erkölcsi tényező, közel áll Spinoza véleményéhez, aki szerint a béke nem a háború hiánya, hanem egy olyan erény, amely a lélek mélyéről tör fel. 13

14 A 18. századi pacifizmus még nem mozgatott meg tömegeket, s ez a többi itt tárgyalt gondolattal kapcsolatban is elmondható. Ahhoz pedig, hogy spinozai vagy kanti magasságokba jusson a béke kérdésében az európai politikai gondolkodás, még sok háborút kellett átélnie. A francia forradalom azonban ehhez megteremtette a feltételeket. Az 1792-ben kezdődő közel negyedszázados háborús időszak aztán nem csak béke és háború kérdésében, hanem a szabadsághoz, a boldogsághoz való viszonyban, és más, fentebb tárgyalt kérdésben is újra- és továbbgondolásra kényszerítette az öreg kontinenst. A LIBERALIZMUS A 18. században a felvilágosodással és a francia forradalommal a liberalizmus berobbant az európai politikai gondolkodásba, majd meghatározta az egész 19. századot abban az értelemben, hogy a szabadság fogalma központi kérdéssé, vagy legalábbis fontossá vált a politikában, különösen forradalmak, felkelések idején. S abban az értelemben is, hogy az alapvető emberi szabadságjogok a 19. század végére, 20. század elejére minden európai ország alkotmányába bekerültek, még olyan tekintélyelvű politikai rendszerben is, mint Oroszország. A liberális eszmék győzelme a francia forradalomban sokkoló hatású volt, mindenekelőtt a konzervativizmus számára, amelyet már közvetlenül a forradalom évei alatt, majd a 19. században védekezésre és újragondolásra, majd támadásra késztetett egész Európában. A liberalizmus egyrészt a latin liber, szabad szóból, illetve a liberalis fogalomból származik, amely a szabad embert jelölte, hogy megkülönböztesse a rabszolgától. A 19. században a kifejezés eredetét a spanyolok 1812-es cadizi alkotmányához kapcsolják, amely liberálisnak nevezte magát abban az értelemben, hogy korlátozni akarja az abszolutizmust. Angliában a liberálist a baloldalival, a haladóval azonosították, s az iparosodás és a szabadkereskedelem híve volt. Franciaországban a közgazdász, s a politikai gazdaságtan fogalma automatikusan magában foglalta a liberális jelzőt, anélkül, hogy kitették volna. Littré, francia nyelvész szerint a liberalizmus szabadságelvet jelent. A liberális egyszerre volt tehát az, aki a konzervativizmus ellenfelének tartotta magát, s aki több szabadságot követelt a politikában az egyén számára. A 19. században a liberlizmus hatása a politikai gondolkodás különböző irányzatainál is fellelhető. Német vagy olasz területen a nacionalizmus mellett látjuk, s ezt a kapcsolatot figyelhetjük meg a Habsburg Birodalom területén, a lengyeleknél, s még az oroszoknál is a szlavofilek és a nyugatosok közti harc során. Maga a kifejezés Franciaországban ugyan 1821-ben már megjelent, de Benjamin Constant 1825-ben használta először, a Francia Tudományos Akadémia szótárába azonban csak 1878-ban került be. Az európai gondolkodásban a szabadság elvét hármas jelszavával szabadság, egyenlőség, testvériség a francia forradalom tette ismertté. A szabadság azonban már ezt megelőzően is foglalkoztatta a gondolkodókat, s természetesen a vélemények eltértek egymástól. Nem véletlenül írja Montesquieu, hogy nincs még egy olyan szó, amely annyiféle jelentést kapott volna, és oly különböző módon mozgatta volna meg az elméket, mint a szabadság. S valóban, Jean Bodin a 16. században már megfogalmazta, hogy a szabadság nem más, mint lehetőség arra, hogy az ember a javait szabadon, biztonságban élvezhesse. A 17. században La Bruyère úgy fogalmazott, hogy szabadnak lenni nem azt jelenti, hogy nem csinálunk semmit, hanem azt, hogy egyedül mi döntjük el, mit csinálunk vagy mit nem csinálunk meg. Montesquieu a következő században már ezt írja: a politikai szabadság egyáltalán nem az, hogy azt csinálunk, amit akarunk. Az Emberi és polgári jogok nyilatkozata pedig így fogalmaz 1789 augusztusában: A szabadság azt jelenti, hogy minden megtehető, ami másnak nem árt: ennélfogva minden ember természetes jogai gyakorlásának csak olyan korlátai vannak, amelyek a társadalom más tagjai számára is biztosítják ugyanezen jogok élvezetét. Ezen korlátokat csak a törvény határozhatja meg. S ez az elv 1799-ig, minden francia alkotmányban szerepelt. Hasonló 14

15 gondolatokat fogalmazott meg 1859-ben az angol Joh Stuart Mill is A szabadságról című híres munkájában: A szabadság egyetlen fajtája, mely megérdemli ezt a nevet, ha saját javunkra a magunk módján törekedhetünk mindaddig, míg nem próbálunk másokat ugyanebben megakadályozni, vagy gátolni ezt célzó erőfeszítéseiket. Saját testi, lelki egészségének mindenki maga a legjobb őrzője. Az emberiség többet nyer, ha eltűri, hogy mindenki úgy él, ahogy neki tetszik, mint ha arra kényszerítik egymást, hogy úgy éljenek, ahogy a többieknek tetszik. A 19. század elején Benjamin Constant a liberalizmus fogalma alatt az individuum győzelmét értette a despotizmussal kormányozni akaró tekintélyelv felett éppúgy, mint a tömegeken, amelyek jogot követelnek arra, hogy a kisebbséget alávessék a többségnek. A 20. században pedig a francia Raymond Aron a szabadságot az önkény hiányával definiálja. A szabadsággal persze vissza is lehetett és lehet élni. a szabadság nevében mennyi bűnt követtek már el - sóhajtozott joggal Mme Roland a vérpadon, de nem sokáig, mert a guillotine lecsapta a fejét. A forradalmi gyakorlat valóban megmutatta, hogy egy maroknyi csoport kisajátíthatja a népszuverenitást, s a jakobinusok a képviselet elvéből despotizmust csináltak a gyakorlatban, s közben a közösség képviseletére és érdekeire hivatkoztak. Nem véletlenül fogalmazza meg Manent, hogy a szabadságjogokra nézve a liberális politikai rendszer halálos veszélyt is jelenthet. S a felvilágosodás filozófusainak un. Eszményi Társadalmában is fellelhetjük a totalitarizmus kísértését, pl. Saint-Just eszményi köztársaságában, ahol büntetést kap az, aki nem a helyes érzelmeket vallja. Ezt a szellemet tükrözi Fouquier-Tinville, a forradalom közvádlójának mondata is, amikor egy vádlott előtt azt hangsúlyozta, hogy a szabadság ellenségei számára nincs szabadság, s ez az út ez esetben is a guillotine-hoz vezetett. A forradalmárok számára persze ez nem feltétlenül a szabadsággal való visszaélést jelentette, hanem azt az erkölcsi dilemmát is, hogy a közjóhoz, a szabadsághoz vajon a rossz vagy a jó révén lehet eljutni. A 20. század elején Lukács Görgy is felveti ezt a kérdést a bolsevizmussal kapcsolatban, s míg elméletben elutasítja, addig a gyakorlatban mégis elfogadja, hogy a rossz közjót eredményezhet. E dilemma előtt persze nem csupán a századi forradalmárok álltak, hanem a korábbi évszázadok gondolkodóit is foglalkoztatta ez a probléma. E kérdésben való elmélyedés helyett azonban nézzük meg, hogy a liberalizmus eszméje hogyan született meg, s a szabadság fogalma hogyan változott a történelem során. A kezdetek A liberális gondolatok születése a középkori városállam szabadságeszméjéhez, illetve a kor néhány politikai gondolkodójához kapcsolhatók. A Nyugat Római Birodalom bukását követően ugyanis a vallási és világi funkciókat egyesítő egyház hatalma, befolyása az élet minden területére kiterjedt, mivel az egyház volt az egyetlen szervezett erő a világi hatalom káoszával szemben. Ráadásul Istentől kapott küldetésének, feladatának tartotta, hogy az embereket az üdvösség felé vigye, ezért beleszólást igényelt minden olyan emberi vagy kormányzati tevékenységbe, amely szerinte ezt veszélyeztette. Amikor pedig a világi hatalom magára talált, hosszú ideig tartó vetélkedésbe kezdett az egyházzal, a pápasággal, s ez a küzdelemsorozat elsősorban az egyre gazdagodó északitália városok, köztük Miláno számára volt terhes és zavaró, mert Európának ezt a régióját a 12. századtól mindkét fél meg akarta szerezni magának. Az itáliai városok ezért hol a német-római császársággal harcoltak, mint Barbarossa Frigyes idején a 12. század második felében, illetve a következő században II. Frigyes volt az ellenfél. S amikor a császár oldaláról már nem fenyegetett veszély, a városok a pápaság ellen fordulhattak, hogy megvédjék függetlenségüket és garantálják a város polgárainak, tehát az egyénnek a jogegyenlőségét, biztonságát és tulajdonának védelmét. Hasonló folyamatok a kontinens északi részén is lejátszódtak, akár Flandriában vagy az észak-német városokban, valamint Angliában, Franciaországban. Ez utóbbiaknál azonban a szabadságot már a nemzeti monarchiák királyi abszolutizmusával szemben kellett újrafogalmazni. E kettős küzdelemben, a pápaság és a császárság, illetve a nemzeti monarchiák elleni harcban 15

16 alakult ki az a szellemi, politikai mozgalom, amely a csíráját jelentette a 19. század végére megjelent plurális politikai berendezkedésnek, például Franciaországban, a III. Köztársaság alatt. A 20. században pedig, főleg a második világháború után, ez jellemzi a nyugati világ, majd a század végén a közép- és a kelet-európai régió politikai rendszerét is. E hosszú, több évszázadig tartó folyamatban a politikai gondolkodók szerepét sem szabad elfelejtenünk. A korai skolasztika képviselői közül elsősorban a 12. században élt Abélard ( ) említhető, aki a dialektika szerepének hangsúlyozásával gondolkodásra ösztönzött, hogy harcoljon az előítéletek ellen, s azt hangsúlyozta, hogy csak a Szentírás csalhatatlan, minden és mindenki más tévedhet. A következő század kiemelkedő gondolkodója, a skolasztika megalapozója, a Domonkos-rendi Aquinói Szent Tamás ( ) pedig az emberi jogok, az egyéni jog problémájának felvetésével, valamint azzal, hogy a fejedelmet szerinte a népnek kell megválasztania a későbbi századok gondolkodására is hatott. Számára a demokratikus kormányzat az elfogadható abban az esetben, ha a nép kellően mérsékelt, s ha egy olyan vegyes rendszer jön létre, amely kombinálja a királyság, az arisztokrácia uralmának és a demokráciának az elveit. Az angyali doktor demokráciájában a szabadság mindenkire érvényes. Szabadság alatt pedig azt érti, hogy az ember cselekvését saját intelligenciája irányítja, nem pedig a mások szabályai. Azt is elismeri, hogy az egyének tehetsége között különbségek vannak, ezért az állam élére a legjobbaknak és a legerényesebbeknek kell kerülniük. Ez a körülmény azonban nem mond ellent a szabadság elvének, mert a nép részt vesz a közügyekben, igaz, ez elsősorban a kormány megválasztását jelenti. Ha viszont a megválasztottak visszaélnek hatalmukkal, az engedetlenséget jogosnak tartja, kivéve azt az esetet, amikor ez az engedetlenség veszélybe sodorhatja a közösséget. Ebben az esetben a zsarnokság elviselését is jobbnak tartja, s példaként a korai keresztényeket hozza fel, akik nem szálltak szembe a római császárokkal. A választott királyt azonban a nép vagy a szenátus leválthatja vagy korlátozhatja hatalmát. S Aquinói Szent Tamás szerint olyan kivételes eset is előfordulhat, amikor a király megsérti az isteni törvényeket, ez pedig a népet feljogosítja az ellenállásra, sőt a király megölésére is. E nézetek különösen nagy hatással voltak a felvilágosodás, a liberalizmus olyan jeles képviselőjére, mint John Locke. Dante ( ) vagy Paduai Marsiglio 17 ( ) egyaránt támadta a pápa világi hatalmát, s az utóbbinál az egyház és az állam szétválasztásának a gondolata is fellelhető. Marsiglio ugyanis vitatta a pápa, a pápaság politikai törekvéseinek jogosságát, mert szerinte a pápa fensőbbségének semmiféle legitim alapja nincsen. Arisztotelész hatására a kormányzással is foglalkozott, s a választással létrejött mérsékelt kormányzás híve volt, és ezt a módszert tartotta üdvözítőnek az uralkodó esetében is, mert így a zsarnokság kockázata kivédhető. A választás, a népfelség elvét az egyházra is kiterjesztette, és úgy vélte, hogy valakinek a kiközösítésére csak az egyetemes zsinat jogosult. Hasonló gondolatokkal foglalkozott William Ockham 18 is. Marsiglóval ellentétben azonban úgy vélte, hogy a választás elve nem mindig kívánatos. Az öröklés, az adományozás, a királyság megvásárlása vagy egy igazságos háború egyaránt érvényes módszer a törvényes autoritás létrehozására. Marsiglióval azonban abban egyetért, hogy a kormányzás felelősségét a legméltóbbra kell bízni. A skolasztika által felvetett gondolatok folytatása a reneszánsz idején Machiavellinél ( ) található meg, aki maga is fellépett a vallással szemben, hogy kizárja a politika életéből. A vallás ugyanis szerinte a szemlélődést és nem az emberi aktívitást erősíti. Ezért ellenfele a birodalomnak is, mert a keresztény univerzalizmusra emlékezteti. Machiavelli volt az, aki először vizsgálta meg tudományosan a politikum kérdését, a hatalom megszerzése, megtartása és a stabil állam megteremtése szempontjából, másrészt 17 Orvosi, jogi és filozófiai tanulmányokat folytatott ben Párizsba ment, ahol 1313-ban az egyetem rektora lett ban már Bajor Lajos német-római császár müncheni udvarában található. A következő évben Milánóban XXII. János pápa ellen prédikál. Később a város püspökévé nevezik. 18 Valamivel 1300 előtt született, s feltehetően a pestisjárvány idején, 1349-ben halt meg. Ferences-rendi szerzetes. A pápai üldözés elől Marsiglióval együtt Münchenben keresett védelmet. 16

17 a politikai spekuláció embere is. A hatalom kérdését tárgyalva elveti a hagyományos morált, mert a fejedelem szerinte elveszti hatalmát ha erkölcsös, ezért a hatalom megszerzése és megtartása érdekében a róka ravaszságát és az oroszlán vadságát kell egyesítenie. Machiavelli szerint a régebbi és az új keletű egyeduralom megszerzése egyaránt szerencsét, vitézséget, virtust, tehetséget igényel. S bár az ily módon megszerzett hatalom esetében nehéz a szabadság kérdését felvetni, mégsem ellentmondás beszélni róla, mivel az egyeduralom, a hatalom a fejedelem számára a szabadságot is jelentette. A megszerzés módja pedig azt a reneszánsz szemléletet tükrözi, hogy ebben a korban a szabadság csak a kevesek sajátja lehetett, mert csupán az erősek, az ügyesek szerezhették meg, akció közben, szinte zsákmányként, ha ennek érdekében a fejedelem úgy tudott képmutató és színlelő lenni, hogy közben az erényesség látszatát is fenntartotta. Machiavelli abból indul ki, hogy az embereket a gonosz indulat vezérli, hálátlanok, ezért az uralkodó számára az a biztonságos, ha tartanak tőle, mert a fejedelemnek a végcélt kell tekinteni, s ha győz és meg tudja tartani hatalmát, akkor eszközeit tiszteletre méltónak fogják ítélni, és mindenki csak dicsérni fogja. Példaként a kegyetlennek ismert Cesare Borgiát hozza fel: de ezzel a kegyetlenségével teszi hozzá rendbe szedte Romagnát, egyesítette, békés, biztonságos életre szoktatta. Machiavellinél tehát a jó az erőszak, a rossz révén valósul meg. A szabadság értelmezésében a reformáció hozott jelentős változást, hiszen azt hirdeti, hogy a szabadság az emberben van. Az öklét, a fegyverét használó condottieri képviselte anyagi jellegű pogány szabadsággal szemben a szellemi természetű keresztény szabadságot állította, melyhez a hívő ember az Isten által megvilágított tudata révén jut. Másképpen fogalmazva: a szabadság Isten segítségével aktivizálódik az emberben. Luther Márton ( ) szerint azonban ez a szabadság nem jogosít fel arra, hogy az ember a világ rendjének megváltoztatását kérje, csak azt teszi lehetővé, hogy Isten működhessen benne. A prédikátor azt is hozzá teszi, hogy a keresztény ember egyedüli célja az üdvözülés lehet, ezért a mindenkor létező földi hatalom elfogadható, ha az előbb vázolt szellemi szabadságot nem kérdőjelezi meg. A másik rerformátor, Kálvin János ( ) - egyetértve Lutherrel abban, hogy az ember kettős természetű, szellemi és testi -, hasonló gondolatot fogalmaz meg, hangsúlyozva, hogy az emberek egyenlőségét biztosító szellemi szabadság összeegyeztethető a földi szolgasággal, ezért egy kereszténynek nem kell elfordulnia a világ dolgaitól. Kálvin a szabadsággal kapcsolatban a felelős jelzőt is használja, mert szerinte az erkölcsi gyökerek, az alapok nélküli szabadságnak nincs sok hitele. Európa kapitalizálódása során a reformáció szellemi szabadság fogalma fokozatosan megszabadult Istentől, a vallási töltettől, s konkréttá, kézzelfoghatóvá vált. A felfedezésekkel elkezdődött európai vezetésű világkapitalizmus kiépülése egyben az anyagi világ meghódításának a folyamata volt, melyben az egyéni kezdeményezésnek, s általában az egyénnek fontos szerepe jutott. Az Európán kívüli világ feltárása, megismerése, meghódítása során az egyén ráébredt arra, hogy ügyessége, tudása, önbizalma, vállakozókedve révén ez a látható, érzékelhető világ megszerezhető, birtokolható, ezért egyéni sikereit szabadsága határainak kiszélesedéseként élte meg. E folyamatban született meg a sikert eredményező polgári szabadság, amelyhez az egyén az önmagában való hit, a tudás, az intelligencia révén jutott el, s így szabadsága forrásait is ezzel azonosította. A szabadságnak azonban anyagi következményei is voltak, hiszen a szabad, a vállalkozó kedvű polgár meggazdagodott, így a későbbiekben szabadságának alapját a pénzben látta, illetve a vagyon és a szabadság közé egyenlőségjelet tett. E folyamat során a reformáció hatásából megmaradt az, hogy elismerték Istennek, mint kezdeti szervezőnek a szerepét, s az egyén jelentősége felértékelődött. E felértékelődésben persze a protestantizmusnak korántsem volt elhanyagolható szerepe, hiszen a liberalizmus szülőjeként is számon tartják abban az értelemben, hogy a szellemi szabadság fogalmával az egyén személyes felelősségére helyezte a hangsúlyt ben megjelent könyvében a francia Laveleye vizsgálta meg a protestantizmus, a szabadság és a prosperitás összefüggéseit (Le Protestantisme et le Catholicisme dans relation avec la 17

18 liberté et la prospérité des peuples, Bruxelles, 1875.). Ezt találjuk meg Max Webernél is, amikor a protestáns etikát teszi meg az angolszász világ felemelkedésének egyik meghatározó tényezőjévé. A protestáns értelmiség a német világban is érzékeny volt a szabadság eszméjére az egyénnél és kollektív individuumnál, a nemzetnél egyaránt. A protestáns országokban Istent és a Haladást is össze lehetett egyeztetni, így a felvilágosodás nem eredményezett vallásellenességet. Az előbbiek ellenére azonban mégis meg kell jegyezni, hogy a protestantizmus az egyénhez kapcsolódó szabadság hangsúlyozásával még nem jelenti a liberalizmus egyik változatát. A protestantizmus ugyanis a konzervativizmushoz sorolandó, hiszen az egyén csak Isten segítségével érheti el a szabadságot és juthat el az üdvösséghez, így az egyén egy hierarchia részeként élhet a szabadsággal. Az erősen katolicizált országokban viszont a fentiekkel ellentétben a liberalizmus nem a vallásból, hanem a vallás ellenében, az államvallás elleni harcban született meg. Nem lehet véletlen, hogy Franciaországban a liberalizmus alapítói között számos protestáns van, többek között Mme de Staël, Benjamin Constant, Guizot vagy a szabadkőműves Stendhal. A liberalizmus alapelveit a századi Anglia és Franciaország dolgozta ki. A természettudományok eredményeire alapozva a társadalmat az egyének olyan összegződésének tekintették, ahol az érdekek alapján kisebb nagyobb egységek, csoportok szerveződnek. Az érdekérvényesítéshez azonban a szövetségének keresése mellett arra is szükség van, hogy a politikai hatalmat valamilyen módon ellenőrizzék, korlátozzák, mert a modernizáció nem képzelhető el a gazdaság vagy a politika ügynökeinek szabadsága nélkül. Ez a szabadság mindenekelőtt az abszolutizmus, a despotizmus elleni harcot jelenti, hogy egyik ember se nyomhassa el a másikat. Ennek érdekében egy olyan politikai berendezkedést, kormányformát kell bevezetni, amely biztosítja az egyén függetlenségét. Az angolok úgy vélték, hogy e célt igazán a parlamenti monarchia s egy mérsékelt kormányzás képes megvalósítani, s e nézetet sokan osztották a kontinensen is. A szabadságért folytatott harc az egyén, az individuum diadalát hozza, amely a liberalizmus alapját jelenti. Az egyéni érdekek az egyedüli valós érdekek. írja Jeremy Bentham. Az individualizmus ugyanakkor elősegíti azon társadalomelmélet fejlődését is, amely megpróbálja megérteni az ember életét meghatározó, befolyásoló erők összjátékát. E rövid összefoglaló azt igyekezett bizonyítani, hogy a szabadság gondolata évszázadokon át, szinte észrevétlenül, lépésről lépésre formálódott, hogy aztán a felvilágosodással és a francia forradalommal, szinte robbanásszerűen betörjön az európai politikai gondolkodásba, sőt az egyén mindennapi életébe. A liberalizmus jellemzői Ha a liberalizmust röviden akarjuk meghatározni, azt mondhatjuk, hogy olyan globális filozófiáról van szó, amely a gazdaságban, a politikában s a társadalomban is az egyén számára követel szabadságjogokat. Az egyént az állam, s minden más egyén feletti kategória elé helyezi. A konzervativizmussal szemben a történelemben is az egyén meghatározó szerepét látja, neki tulajdonítja a történelmet, s nem a kollektíváknak. A múlt vak tiszteletével egyébként is szemben áll. Az igazsághoz a nézetek ütköztetése révén jut el, s ennek intézményesült formája a parlament, melynek ideális formája a kétkamarás, hiszen ily módon jobban lehet egyensúlyozni, ellensúlyozni. A nézetek, vélemények ütköztetésére a parlament ad lehetőséget a képviselők vitája során. A liberalizmus szemben áll a hatalommal, melynek minden abszolút, totális változatát elutasítja, s olyan garanciákat épít be a politika rendszerébe, amelyek megakadályozzák a korlátlan hatalom kialakulását. Ennek egyik módja a hatalom megosztása a törvényhozás, a kormány s a bírói testület között, ahogy ezt a felvilágosodás nagyjai megfogalmazták. A 18

19 másik a decentralizáció, 19 hogy a főváros ne állam legyen az államban azzal, hogy minden ide koncentrálódik. Az eszköztárhoz tartozik a konkurencia elve és gyakorlata gazdaságban, politikában egyaránt. A hatalom korlátozásának az alkotmány, a politikai játékszabályokat rögzítő dokumentum is fontos intézménye. 20 A liberalizmus számára az az ideális hatalom, amelyik alig látható, érezhető, mivel szerinte a hatalom önmagában rossz. A liberalizmus alapjában két elvet hirdet az egyén számára: a legszélesebb értelemben vett szabadságot (szólás, sajtó, gyülekezési, egyesülési, stb.) s az egyenlőséget. Ez utóbbi azonban önmagában, magyarázat nélkül csalóka elv. Csalóka, mert csupán két területen, a törvény előtt s az adózás terén hirdeti az egyenlőséget, tehát azt, hogy a történelmi privilégiumok, a születési előjogok megszüntek, s a törvény előtt nincs különbség a polgárok között, illetve a terheket közösen kell viselni. Minden egyéb téren egyenlőtlenséget képvisel, s ez jelentkezik már a politikában, hiszen egy egyenlőtlenséget okozó tényezőre, a vagyonra, a pénzre épül. A liberalizmus azonban nem képvisel kizáró elvet sem a politikában, sem a gazdagodás terén. Aki teljesíti a politikai életbe való belépés feltételeit, az politikai emberré válhat, s részt vehet a politikában. Egyenlőtlenségeket szülő tényező a kultúra is, mely a gazdagsághoz hasonlóan egyben a társadalmi mobilizáció szempontjából is fontos. Az érvényesülésre ugyanis egy polgári társadalomban vagy az anyagi, vagy a szellemi gazdagság ad lehetőséget. Ez utóbbi területen a polgári társadalomba való belépést az érettségi vizsga tette lehetővé. A liberalizmus, miközben a jogi egyenlőséget mindenki számára biztosítja, a politikában azonban csak az elit szabadságát valósítja meg, azokét, akik tulajdonnal, vagyonnal rendelkeznek. A liberalizmus tehát nem demokrácia, jóllehet ez utóbbi a liberalizmus alapvető szabadságai nélkül nem létezik, nem működik. A liberalizmus ugyanakkor két ellenféllel is harcol: a múlttal és a jövővel, tehát az abszolutizmust jelentő ancien rezsimmel és a minden felnőtt polgárt politikai emberré tevő demokráciával. Liberalizmus és kapitalizmus egymást feltételező fogalmak, jóllehet a kapitalizmus működhet liberalizmus nélkül is, és az ilyen kapitalizmusban az egyetlen szabaságot a magántulajdonhoz való jog jelenti. Hosszabb távon azonban kapitalizmus nincs meg liberalizmus nélkül, de ehhez már bizonyos gazdasági fejlettségre is szükség van. A liberalizmuson belül, országonként eltérő módon, különböző irányzatokkal találkozunk. Az egyik csoportképző tényező az, hogy ki rendelkezzen választójoggal. A mérsékeltek szerint a politikai életben való részvételt feltételekhez kell kötni, s csak azok kapják meg, akik vagyonnal, jövedelemmel rendelkeznek és adót fizetnek. Őket tekintik a rend elemeinek, s így a hatalomnak rájuk kell támaszkodnia. A progresszívek a feltételek, a cenzus állandó csökkentését, azaz a választók körének bővítését akarják, egészen az általános választójogig. A másik megosztó tényező az a kérdés, hogy milyen legyen az uralkodó és a törvényhozás kapcsolata. Az alkotmánypártiak ugyan korlátozni akarják a király hatalmát, legalábbis az abszolutizmushoz képest, ennek ellenére mégis az uralkodó, a végrehajtó hatalom túlsúlyát, meghatározó szerepét hangsúlyozzák. A parlamentarizmus hívei viszont éppen ellenkezőleg a törvényhozás túlsúlyát képviselik a végrehajtó hatalommal szemben, azt tehát, hogy a politikai élet központja a parlament legyen, s az itt hozott döntéseket hajtsa végre a kormány. A liberalizmus a 18. században egységes, a széles értelemben vett technikai, jóléti, intellektuális, morális haladás filozófiájaként jelent meg. A 19. században viszont részeire bomlik s több, egymástól elkülönülő területeken jelenik meg. Így beszélhetünk gazdasági liberalizmusról, amely szemben áll az állami irányítással, a dirizsizmussal, s a 19 E fogalommal a konzervativizmusnál is találkoztunk. De csupán névrokonságról van szó, mert eltérő célokat és jelentést hordoz. A konzervativizmus számára a decentralizáció azért fontos, mert a hagyományok őrzője a vidék, a hagyományok pedig a kontinuitást s ezzel a hatalom erejét jelentik. A liberalizmus éppen ellenkezőleg a hatalom korlátozását akarja azzal, hogy a hatalom bizonyos elemei kikerüljenek a központ kezéből. 20 A liberális alkotmány bármilyen államberendezkedést elvisel, kivéve az abszolút hatalmat, a totális diktatúrát. Így nem ellensége sem a dinasztiának, sem a monarchiának, vagy a köztársaságnak. 19

20 teljes szabadságot követeli a gazdasági élet szereplői számára. A politikai liberalizmus a despotizmussal, a tekintélyuralmi rendszerekkel áll szemben, s a parlamentarizmust, a képviseleti kormányzást hirdeti. S beszélhetünk intellektuális liberalizmusról is, amely a tolerancia, a megbékélés szellemélt sugallja. Hozzá kell azonban tenni, hogy ez nem igazán sajátja a liberalizmusnak, mert időnként igen intoleránsnak mutatkozik. Meg kell jegyezni azt is, hogy a 19. század végére a haladás témája kiürül, s a liberalizmus válságba kerül, de erről még szó lesz. Megkülönböztetünk az előbbiek mellett egy dinamikus liberalizmust, amely elsősorban a gazdaságra helyezi a hangsúlyt, s főleg Angliát jellemzi, valamint egy protekcionista, a gazdaságban konzervatív liberalizmust, s ezzel főleg Franciországban találkozunk. A 19. század, s főleg a második fele a liberalizmus győzelmét hozza, s ez egyúttal azt is jelenti, hogy az alapelvei megszilárdultak. Ezek között első helyen kell említeni az egyéni érdeket, azt a törekvést, hogy az egyén a saját érvényesülését keresse. Ennek az a vélekedés az alapja, hogy az ember egyszerre önző és racionális, s főleg ez utóbbi miatt képes is arra, hogy elérje céljait úgy, hogy energiáit ne forgácsolja szét, s a legkisebb erőfeszítéssel maximális eredményt érjen el. Az egyéni önzés azonban a liberálisok szerint nem a zűrzavar, hanem a harmónia megteremtője a konkurencia elvének a segítségével, melynek során az egyéni érdekek valamilyen formában összhangba kerülnek. Ez annak ellenére így valósul meg, hogy az önzésben az a törekvés is benne van, hogy az egyén a megszerzett előnyeit, helyzetét megpróbálja monopolizálni. A konkurencia elve ezért csak akkor tölti be harmonizáló szerepét, ha a szabadság itt is érvényesül, mert ez a garanciája annak, hogy a konkurencia hatékonyan működjön. A legfőbb törvény a kereslet-kínálat mechanizmusa, a piacgazdaságé, ahol az egyén szabadon választhat, még akkor is, ha például a munkáltató elküldi a munkavállalót, mert ez utóbbi ugyis talál magának egy új munkahelyet. E rendszerhez hozzátartozik a felelősség elve is. Az egyén a szabadságával elvileg és a gyakorlatban is bármit megtehet, a tévedésének, hibáinak azonban következményei vannak. A fentiek alapján működő rendszer a liberálisok szerint egyensúlyt hoz létre a gazdaságban, s ez egy automatizmus, így az egyensúly hiányát átmenetinek tekintik, mivel ilyen esetben az új egyensúly megteremtése irányába mozdul a rendszer. Az előbbiekhez tartozik még a tulajdon tisztelete, mivel a tulajdon a szabadság garanciája. A liberalizmus angol változata Angliában a liberalizmus eredetét a Magna Chartára vezetik vissza, de igazán a 17. században születik meg, amikor kialakul egy középosztály, az angol kereskedők meggazdagodnak, s kedvező a társadalmi klíma ahhoz, hogy szabadságjogokat követeljenek maguknak. Thomas Hobbes ( ) és John Locke ( ) szerepét, tevékenységét már tárgyaltuk ebben az összefüggésben, ezért most azt nézzük meg, melyek azok a dokumentumok, amelyek az angol politikai gyakorlatban korlátozzák a hatalmat. Az 1679-ben kiadott Habeas Corpus véget vetett az önkényes bebörtönzéseknek, mivel a dokumentum szerint minden letartóztatottat bíróság elé kell állítani, s ha ártatlannak bizonyult akkor szabadon kell engedni. Ezt a gondolatot egyébként a Jogok Kérvénye (Petition of Right) már 1628-ben megfogalmazta oly módon, hogy egy szabad angolt bírói ítélet nélkül nem lehet börtönbe csukni. E dokumentumban azt is megtaláljuk, hogy az érsekek, a püspökök, a grófok, bárók, polgárok és más szabad emberek beleegyezése nélkül nem lehet adót emelni. Ez a gondolat aztán az 1689-es Bill of Rights-ban köszön vissza oly módon, hogy a királynak tiszteletben kell tartania a parlament jogait, s elismerni annak pénzügyi ellenőrző szerepét. E törvény megértéséhez tudni kell azt is, hogy az adott korban a közvetlen adó közutálatnak örvendett a szigetországban. Megegyezésre azonban nemcsak emiatt volt szükség az állam és a szabad polgárok, illetve legfőbb képviseleti szervük, a parlament között adóügyben, 20