Átírás

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10 Előszó Minden antropológus vágyálma, hogy ősi emberelődeink teljes csontvázát ássa ki. Legtöbbünk számára sajnos ez az álom soha nem válik valóra: a halálozás, a temetkezés körülményei és a fosszilizáció különböző hatásai miatt az őstörténetnek csupán szegényes, töredékes emlékei maradtak ránk. Egyes fogak, csontok, koponyatöredékek: többnyire ezek azok a támpontok, amely elv alapján az ember őstörténetét felépíthetjük. Nem tagadom ezeknek a támpontoknak a jelentőségét, legyenek mégoly elkeserítően hézagosak; nélkülük nem ismernénk őstörténetünk re-gényét. A nyers örömet sem becsülöm le, amely az embert e szerény emlékek láttán elfogja; őseink életéhez tartoztak, akiket a hús és vér számtalan nemzedéke fűz hozzánk. Mégis az a legfőbb jutalom, ha az antropológus teljes csontvázra bukkan ben a szerencse ritka kegyében volt részem. A Turkana-tó végtelen hosszú keleti partját felépítő ősi homokkő lerakódásokat szándékoztam felderíteni Kenya északi határában ez volt első önálló támadásom, amit a kövületek világa ellen intéztem. Az a szilárd meggyőződés hajtott, hogy jelentős fosszilis leletekre akadunk arrafelé, mivel egy évvel korábban már átre pültem egy kisebbfajta repülővel a vidék felett, és felismertem, hogy ezek a rétegek feltehetően az ősi élet kincsesbányái jóllehet sokan kétségbe vonták ítéletemet. A terep egyenetlen, az éghajlat könyörtelenül forró és száraz; a táj vad szépsége mégis rabul ejtett. A National Geographic Society támogatásával kis csapatot gyűjtöttem össze köztük volt Meave Epps is, későbbi feleségem a vidék felderítésére. Egyik reggel, néhány nappal érkezésünket követően, Meave és én rövid terepkutatásról tartottunk hazafelé a táborba, s mivel mindkettőnket szomjúság gyötört, és el szerettük volna kerülni a délidő perzselő hőségét, átvágtunk egy kiszáradt folyamágyon. Hirtelen sértetlen, fosszilis koponyát pillantottam meg közvetlenül lábam előtt a narancsszín homokban, szemürege sötéten meredt rám. Összetéveszthetetlenül emberi formája volt. Habár az évek során kiesett emlékezetemből, pontosan mit is mondtam Meave-nek abban a pillanatban, tudom, hogy az öröm és hitetlenkedés szavai tolultak ajkamra a váratlan látványtól. A koponya, melyről azonnal tudtam, hogy az Australopithecus boisei, egy rég kihalt emberféle maradványa, csak nemrég került felszínre azokból a lerakódásokból, amelyek az időszakos folyó medrét alkották. A koponya első ízben került napvilágra, mióta 1,75 millió évvel ezelőtt az elemek eltemették, s egyike volt az eddig meglelt kevés sértetlen koponyáknak. Nem telik bele néhány hét, és vad záporok töltik meg a száraz folyammedret örvénylő árral; ha Meave és én nem bukkanunk rá, a törékeny leletet bizonyára összeroppantotta volna az árad at. Elenyészően csekély volt az esélye annak, hogy pontosan a megfelelő időben érkezzünk a rég eltemetett fosszília megmentésére, mégis ez történt.

11 A véletlenek további különös egybejátszása folytán felfede zésemre szinte napnyi pontossággal egy évtizeddel azután került sor, hogy anyám, Mary Leakey hasonló koponyát talált a tanzániai Olduvai-szakadékvölgyben. (Noha az a koponya fárasztó őskőkori kirakós játéknak bizonyult; több száz darabból kellett összeállítani.) Szemlátomást örököltem a legendás Leakey-szerencsét", amelyben anyámnak, Marynek és apámnak, Louisnak köztudomásúan része volt. És valóban, a szerencse továbbra sem pártolt el tőlem, a Turkana-tóhoz tett ké sőbbi felderítő útjaim során számtalan emberi fosszíliára bukkantam, köztük a Homonemzetség egyik tagjának legrégebbi ismert, sértetlen koponyájára. Az emberfélék családjának ebből az ágából alakult ki a mai ember, a Homo sapiens. Jóllehet ifjúkoromban megesküdtem rá, hogy semmi szín alatt nem keveredem bele a fosszíliák hajszolásába mert ki akartam kerülni világhíres szüleim árnyékából, a kihívás ellenállhatatlan bűvereje mégis belerántott. Kelet-Afrika ősi, kiszáradt lerakódásainak, melyek őseink maradványait magukba zárják, tagadhatatlanul megvan a maga szépsége, egyúttal azonban könyörtelenek és veszedelmesek is. A fosszíliák és ősi kőeszközök kutatása nyilván nincs romantikus vonások híján, mégis olyan tudomány ez, amelynek alapvető tényeit a labora tórium kényelmétől több száz vagy több ezer kilométernyire kell felfedeznünk. Egy ilyen vállalkozás nagy fizikai igénybevételt kíván összehangolt hadműveleteket, amelyeken emberek élete múlhat. Rájöttem, hogy van tehetségem a szervezéshez, s hogy nem hátrálok meg a testet-lelket megviselő nehézségek elől. A sok felfedezés, amit a Turkana-tó keleti partján tettem, nemcsak olyan szakmába édesgetett, amelytől valaha hevesen ódzkodtam, de hírnevet is szerzett nekem. Ám tovább ra sem teljesült legmerészebb álmom egy teljes csontváz nyarának végén azután munkatársaim s az én szemem előtt lassan kezdett alakot ölteni az álom. Szinte lélegzetünket is visszafojtottuk a felfedezés izgalmában, miközben ébredező reményeinket kordában tartotta a tények zordonsága. Ebben az évben határoztuk el először, hogy felderítjük a tó nyugati vi dékét. Augusztus 23-án Kamoja Kimeu, legrégibb munkatársam és barátom ősi koponyatöredékre lelt egy domboldalban, egy időszakos áradások vájta szűk vízmosás közelében. Gondosan végigkutattuk a terepet további koponyadarabok után, és hamarosan többet találtunk, mint amennyit remélni mertünk. A felfedezést követő 5 évi ásás során, ami több mint 7, a terepen töltött hónapra rúgott, csapatunk 1500 tonna üledéket mozgatott meg és vizsgált át tüzetesen. Amit feltártunk, az voltaképpen egy egyed teljes csontváza volt, aki több mint 1,5 millió éve halt meg az ősi tó partján. Ez a lény, akit Turkana- fiúnak kereszteltünk el, alig töltötte be a 9. életévét, amikor elhunyt; halálának oka örök talány marad. Igazán különleges élmény az egyik fosszilis csontot kiásni a másik után: a végtagok, a csigolyák, a bordák, a medence, az állkapocs, a fogak és a koponya töredékei. Lassan kezdett kibontakozni a fiú csontváza, amely 1,6 millió évig darabokra törve nyugodott, s a valaha élt egyed ismét teljes valóságában állt előttünk. Az emberfélék fosszilis leletanyagában ez a legteljesebb csontváz egészen a neandervölgyi emberig, akinek kora mindössze év. A lelkesedésen és az izgalmon túl, amit az ilyen leletek mindig kiváltanak, tudtuk, hogy felfedezésünk az őstörténet alig ismert szakaszába enged bepillantást. Mielőtt folytatnám mondandómat, hadd ejtsek néhány szót az antropológiai szakkifejezésekről. A titokzatos terminus technikusok vad kavargását néha csupán

12 a legbeavatottabb szakemberek értik. Tőlem telhetően igyekszem elkerülni ezeket. Az ember családjának minden egyes faja külön nevet visel, s mi nem kerülhetjük meg ezek használatát. E családot: Hominidaenek (emberféléknek) nevezik, tagjait pedig hominidáknak. Némelyik kollégám ezzel a megjelöléssel csupán a Homo-nemzetség fajait illeti. Embernek" csupán a hozzánk hasonló embereket tekinthetjük, érvelnek. Más szóval, csak azokat a hominidákat mondhatjuk embernek, akik értelmi szintje, erkölcsi érzéke, öntudata és önismerete megegyezik a mienkkel. Magam más véleményen vagyok. Nézetem szerint a felegyenesedett járás kialakulása, ami megkülönböztette a hominidákat a korszak emberszabású majmaitól, sorsdöntő az ember további fejlődése szempontjából. Miután távoli emberszabású majomősünk áttért a két lábon járásra, ez utat nyitott a törzsfejlődés sok más újítása számára is, ami végül a Homo-nemzetség megjelenéséhez vezetett. Ezért azt hiszem, joggal hívha tunk minden hominidafajt embernek". Ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden ősi emberfaj ugyanolyan szellemi élményekben részesült, mint napjaink embere. Evolúciónk korai szakaszában az ember" megjelölés kezdetben mindössze felegyenesedve, két lábon járó emberszabású majmot jelent. A következő oldalakon e szóhasználathoz tartom magam, és jelezni fogom, mikor gondolok kizárólag a modern emberre. A Turkana-fiú a Homo erectus-fajhoz tartozott ez a faj kulcsszerepet játszott az ember evolúciójában. Különböző jellegű genetikai és fosszilis bizonyítékok alapján tudjuk, hogy az első emberfaj mintegy 7 millió esztendővel ezelőtt alakult ki. Mikorra a Homo erectus megjelent a színen, úgy 2 millió éve, fejlődésünk már jelentős utat hagyott maga mögött. Egyelőre nem tudjuk, hány emberfaj élt és halt meg a Homo erectus megjelenése előtt: legkevesebb hat ilyen lehetett, vagy talán kétszer ennyi. Azt azonban tudjuk, hogy minden, a Homo erectus előtt élt faj, ha két lábon járt is, sok tekintetben kifejezetten emberszabású majmok jellegeivel rendelkezett. Viszonylag kis agyuk volt, arckoponyájuk előreugrott, s testi jellegeik a kürtő alakú mellkas, a kurta nyak, a derék hiánya is inkább az emberszabású majmokra emlékeztettek, mint az emberre. A Homo erectusnál az agy megnagyobbodott, az arc laposabbá, a test pedig atletikusabbá vált. E faj kialakulása sok olyan jellegzetességet hozott magával, amelyeket önmagunkon is megfigyelhetünk: 2 millió esztendővel ezelőtt tehát az őstörténet szemlátomást jelentős állomásához érkezett. A Homo erectus az első tüzet felhasználó emberfaj; a vadászat első ízben járult hozzá jelentősen létfenntartásához; először futott úgy, mint a modern ember; először készített kőeszközöket elgondolt terv szerint; és elsőként terjedt el Afrikán kívül. Nem tudjuk biztosan, beszélt-e már valamilyen szinten, de több bizonyíték is emellett szól. Amiként azt sem tud j uk, és valószínűleg soha nem is tudjuk meg, eljutott-e ez a faja tudatosság bizonyos fokára, rendelkezett-e emberi öntudattal, de gyanítom, hogy igen. Mondanom sem kell, hogy a nyelv és tudat, a Homo sapiens e két legbecsesebb sajátsága, nem hagyott nyomot evolúciónk leletanyagában. Az antropológus célja, hogy megértse, milyen evolúciós események formálták ezt a majomszerű lényt hozzánk hasonló emberré. Ezeket az eseményeket egyesek nagy drámaként, romantikusan festették le, melynek során a születő emberiség szinte a mesék hősévé magasodott. Az igazság feltehetően jóval prózaibb, a változást inkább az éghajlat és a környezet módo sulása hívhatta életre, mintsem

13 epikai kalandok sora. Az átalakulás mindezek ellenére sem kevésbé figyelemreméltó. Olyan faj vagyunk, amely kíváncsi a természet világára s a benne elfoglalt helyére. Tudni akarjuk tudnunk kell, honnan jöttünk és merre tartunk. A fosszilis leletek fizikai összekötő kapcsot jelentenek múltunkkal. Kihívásukat elfogadva, az általuk nyújtott támpontok értelmezésével mélyebben bepillanthatunk a természet munkájába s az ember fejlődéstörténetébe. Még tömérdek ősmaradványt kell feltárnunk és elemeznünk ahhoz, hogy egy antropológus felálljon és kijelenthesse, pontosan így és így történt. A kutatók mindazonáltal egyetértenek fejlődésünk főbb vonalai tekintetében. Ennek négy kulcsfontosságú állomását különböztethetjük meg nagy valószínűséggel. Az első magának az emberfélék családjának a kialakulása mintegy 7 millió évvel ezelőtt, melynek során létrejött egy új módon helyét változtató, két lábon (felegyenesedve) járó emberszabású majomszerű faj. A második állomása két lábon járó fajok elterjedése; a biológusok ezt a folyamatot adaptív radiáció nak nevezik. Ötmillió év alatt hét és két millió év között sokféle két lábon járó emberszabású majomfaj alakult ki, s mindegyik egy kissé különböző környezeti feltételekhez alkalmazkodott. A sokasodó emberfélék közt élt egy, három-két millió esztendővel ezelőtt, amelynek számottevően nagyobb agya fejlődött ki. Az agy megnagyobbodása jellemzi a harmadik állomást, ekkor jött létre a Homo-nemzetség, az ember családjának azon ága, amely a Homo erectuson keresztül végül a Homo sapiens kialakulásához vezetett. A negyedik állomása modern ember megjelenése a hozzánk hasonló emberek kialakulása, akik immár teljes fegyverzetben lépnek elénk: nyelvvel, tudattal, művészi képzelettel és technikai újításokkal rendelkeznek. Minderre eddig nem volt példa a természetben. Az imént ismertetett négy kulcsfontosságú esemény szolgál az ember regényének vázául. Mint látni fogják, az őstörténet nyomdokain haladva nem csupán arra kérdezünk rá, mi történt és mikor, hanem a dolgok okára is próbálunk feleletet adni. Szemügyre vesszük a magunk és őseink történetét a törzsfejlődés szemünk előtt kibontakozó forgatókönyvében, pontosan úgy, ahogyan az elefántok vagy a.lovak fejlődésmenetét vizsgálnánk. Nem mintha tagadni akarnám, hogy a Homo sapiens sok tekintetben kivételes helyet foglal el: még legközelebbi evolúciós rokonunktól, a csimpánztól is sok minden elválaszt minket, jóllehet csak az elején járunk a természet biológiai megértésének. Az elmúlt három évtized hatalmas fejlődésnek volt tanúja tudományunk területén, csodálatos leletek kerültek elő, amelyek alapján evolúciónkat újszerű nézőpontból értelmezhetjük. A többi tudományhoz hasonlóan az antropológiában is őszinte és olykor parázs viták támadnak a szakemberek között. Ezek némelykor az adatok kövületek és kőeszközök elégtelenségéből származnak, máskor az értelmezés hiányosságaiból. Az ember fejlődéstörténetének ezért egyelőre sok nyitott kérdése maradt, mint például: hogyan fest pontosan az ember családfája? Mikor alakult ki először tagolt beszéd? Mi váltotta ki az agy hirtelen megnagyobbodását az evolúció folyamán? A következő fejezetek során jelzem majd, hol és mikor merültek fel nézetkülönbségek, néha azt is elmondom, melyik vélemény áll hozzám közelebb. Abban a szerencsében volt részem, hogy több mint két évtizedes antropológiai kutatómunkám során sok kiváló tudóstársammal dolgozhattam együtt, amiért hálát adok a sorsnak. Kettejüknek Kamoja Kimeunak és Alan Walkernak külön is köszönetet szeretnék mondani. Feleségem, Meave csodálatos munkatársnak és barátnak bizonyult, kivált a legnehezebb időkben.

14 14 1. FEJEZET Az első emberek Az antropológusokat régóta lenyűgözik a Homo sapiens sajátos jellegzetességei, így a nyelvhasználat, a magas fokú technológiai tudás, valamint az erkölcsi ítéletek képessége. Ám az antropológia legjelentősebb felfedezése az utóbbi években annak a felismerése volt, hogy az előbb felsorolt jellegzetességek ellenére is rendkívül közeli rokonságban állunk az afrikai emberszabású majmokkal. Hogyan játszódott le ez a fontos szemléletváltás? E fejezetben kifejtem, miként befolyásolták több mint egy évszázadon keresztül Charles Darwinnak a legkorábbi emberfajok kivételezett voltát hangoztató nézetei az antropológia. tudományát miként derítettek fényt a legújabb kutatások az afrikai emberszabású majmokkal való evolúciós rokonságunkra, ami forradalmian új helyet jelöl ki számunkra a természetben ben, A fajok eredete című könyvében Darwin gondosan kerülte, hogy az evolúció következményeit az emberre is kiterjessze. A későbbi kiadásokat a következő óvatos mondattal toldotta meg: Előbb-utóbb fény derül az ember eredetére és fejlõdésére." E rövidke mondatot az 1871-ben kiadott könyvében, Az ember származásában bontotta ki. A változatlanul érzékeny témát boncolgatva lefektette az antropológia elméletének két alapkövét. Az egyik az első emberek kialakulásának helyét érintette (eleinte kevesen hittek neki, pedig igaza volt), míg a másik ennek a fejlődésnek a módjára vagy formájára vonatkozott. Egészen a legutóbbi évekig az általa vázolt kép uralta az antropológiát, ám végül hibásnak bizonyult. Az emberiség bölcsője, mondta Darwin, Afrikában ringott. Okfejtése egyszerű volt: A Föld minden táján ma élő emlősök közeli rokonai ugyanazon táj kihalt fajainak. Ezért valószínű,

15 15 hogy Afrikát valamikor az orangutánnal * és csimpánzzal közeli rokonságban levő kihalt emberszabású majmok lakták; minthogy pedig ma ez a két faj az ember legközelebbi rokona, valamivel még valószínűbb, hogy korai őseink inkább az afrikai kontinensen éltek, mint bárhol másutt."** Fontos szem előtt tartanunk, hogy amikor Darwin e sorokat írta, még nem találtak emberi fosszíliákat; következtetéseit tehát teljes egészében elméleti megfontolásokra alapozta. Darwin idejében az egyetlen ismert emberi fosszilis leletanyag Európából, a Neandervölgyből származott, ez pedig viszonylag kései mérföldkövét jelenti az ember fejlődésének. Az antropológusokban heves ellenállást váltott ki Darwin felvetése, nem utolsósorban azért, mert a trópusi Afrikára a gyarmatosító gőgjével tekintettek: a sötét kontinens a szemükben nem volt méltó arra, hogy egy olyan nemes lény szülőhazája legyen, mint a Hóino sapiens. ens. Mikor azután a századfordulón további emberi fosszíliákat fedeztek fel Európában és Ázsiában, ez csak még tovább növelte a megvetést az afrikai eredet gondolata iránt. A fenti szemlélet évtizedeken át tartotta magát. Amikor apám 1931-ben közölte tanáraival a cambridge-i egyetemen, hogy Kelet-Afrikában szándékozik kutatni az ember eredetetét, mentorai nagy nyomást gyakoroltak rá, hogy inkább Ázsiára figyeljen. Louis Leakey meggyőződését részben Darwin nézeteire alapozta, de döntésébe kétségkívül belejátszott, hogy maga is Kenyában született és nevelkedett. Nem fogadta meg a cambridge-i tudósok tanácsát, és munkássága sorsdöntő helynek jelölte ki Afrikát az ember korai fejlődéstörténetében. Az antropológusok Afrika-ellenes érzelmeinek hőfoka manapság már különösnek tetszik, tekintettel a legutóbbi években e kontinensen feltárt korai emberi fosszíliák hatalmas számára. E közjáték egyszersmind tanulságos példa arra is, hogy a tudósokat némelykor legalább annyira érzelmeik vezérlik, mint az értelem. Darwin második jelentős következtetése Az ember származásában az volt, *Valójában: gorillával (A szaklektor megi.) ** Charles Darwin: Az ember származása és a nemi kiválasztás, Budapest, Gondolat Kiadó, 1961, 210. old. Fordította Katona Katalin.

16 16 hogy az ember lényeges megkülönböztető sajátságai a két lábon járás, a technológia és az agy megnagyobbodása összehangoltan alakultak ki. Így írt erről: Ha az ember hasznára van, hogy erősen álla lábán s keze és karja szabad mit a létért való küzdelemben elért sikerei alapján nem is vonhatunk kétségbe, semmi okát nem látom, miért ne lett volna előnyös az ember ősének is, hogy mindinkább egyenes testtartásúvá és kétlábúvá alakuljék. Így nyilván jobban tudott védekezni kővel vagy bunkóval, könnyebben meg tudta támadni a zsákmányát és könnyebben szerezte meg élelmét."* Darwin tehát azzal érvelt, hogy szokatlan helyváltoztatási formánk kifejlődése közvetlenül a kőeszközök előállításához kapcsolódott. Ennél is továbbment, és az imént jellemzett evolúciós változásokat közvetlen összefüggésbe hozta az emberi szemfogak megjelenésével, amelyek szokatlanul kicsinyek az emberszabású majmok tőrként meredező szemfogaihoz képest. Az ember korai hímnemű őseinek... valószínűleg nagyméretű szemfogai voltak írta Az ember származásában, de ahogy fokozatosan elsajátították, hogy követ, bunkót vagy más fegyvert használjanak, amikor ellenségeikkel vagy vetélytársaikkal harcolnak, nyilván egyre kevésbé használták állkapcsukat."** Ezeknek a fegyverforgató, két lábon járó teremtményeknek a körében a társas kapcsolatok megélénkültek, ami az értelem további fejlődését igényelte, érvelt Darwin. És minél értelmesebbé váltak őseink, annál kiműveltebb technológiaitársadalmi viszonyok között éltek, ami maga is az értelem fejlődésének irányába mutatott. A korrelatív változásoknak ez a hipotézise az ember eredetének fölöttébb világos forgatókönyvét kínálta, s kulcsszerepet játszott az antropológia tudományának kifejlődésében. A fenti forgatókönyv értelmében az emberi faj kezdetben is több volt egy két lábon járó emberszabású majomnál: rendelkezett már azoknak a tulajdonságoknak némelyikével, amelyeket a Homo sapiensben is megbecsülünk. A Darwin által vázolt kép oly erőteljesnek és tetszetősnek mutatkozott, hogy az antropológusok igen sokáig meggyőző hipotézisekkel szőhették körül. *Ugyanott, 100. old. ** Ugyanott, 101. old.

17 17 Csakhogy e forgatókönyv túllépte a tudomány határait: amennyiben az ember evolúciós elkülönülése az emberszabású majmoktól régen és hirtelen játszódott le, ezzel jelentős távolság ékelődik közénk és a természet közé. Azok számára, akik a Homo sapienst az állatvilágtól alapvetően különböző lénynek vallották, ez a nézet vigaszt nyújtott. Ez volt a közkeletű felfogás Darwin tudóstársai körében, ami egészen századunkig tartotta magát. Például a 19. századi angol természettudós, Alfred Russel Wallace aki Darwintól függetlenül a természetes kiválasztódás elméletét is kidolgozta, óvakodott attól, hogy elméletét az emberiség legtöbbre becsült vonásaira is kiterjessze. Túl értelmesnek, kifinomultnak, pallérozottnak tekintette az embert ahhoz, hogy a természetes kiválasztódás puszta terméke legyen. A primitív vadászó-gyűjtögető közösségeknek biológiailag nem volt szüksége az előbbi jellegzetességekre, érvelt, ezért nem a természetes kiválasztódás hívta őket életre. Úgy érezte, természetfeletti erők beavatkozásának köszönhetjük sajátosan emberi vonásainkat. Wallace kétkedése a természetes kiválasztódás egyetemes hatóerejében módfelett felháborította Darwint. A skót őslénykutató, Robert Broom, akinek úttörő felfedezései Dél-Afrikában az 1930-as és 1940-es években hozzájárultak ahhoz, hogy a tudomány Afrikát ismerje el az emberiség bölcső jének, ugyancsak az ember kiváltságos helyzetét hangsúlyozta. Azt vallotta, hogy a Homo sapiens az evolúció végterméke, s hogy minden más a természetben az 'o kényelmének szolgálatára alakult ki. Akárcsak Wallace, Broom is természetfeletti erőkkel magyarázta fajunk eredetét. A Wallace-hoz és Broomhoz hasonló tudósok nézeteit ellentétes erők az értelem és érzelem harca határozta meg. Elfogadták a tényt, hogy a Homo sapiens végső soron a természetből fejlődött ki az evolúció folyamata során, ám az emberiség vallásitermészetfeletti lényegébe vetett hit arra késztette őket, hogy olyan magyarázatokat ötöljenek ki az evolúció számára, amelyek biztosítják az ember kivételezett helyzetét. Az az evolúciós csomag", amellyel Darwin 1871-ben az ember származását jellemezte, ilyen ésszerűnek tetsző magyarázatot kínált. Darwin ugyan nem hivatkozott természetfeletti beavatkozásra,

18 evolúciós forgatókönyve mégis a kezdetektől megkülönböztetett, az egyszerű emberszabású majmoktól eltérő helyet jelölt ki az ember számára. Darwin nézetei egészen a legutóbbi évtizedig hatottak, s neki köszönhető az a főbenjáró vita is, amely az első emberek megjelenésének ideje körül zajlott. Röviden kitérek erre a közjátékra, mivel tanuiságosan. megvilágítja Darwin evolúciós hipotézisének vonzerejét, egyúttal az antropológiai gondolkodásra gyakorolt befolyásának végét is jelzi ben Elwyn Simons, akkor a Yale University munkatársa, nagy érdeklődést kiváltó dolgozatában bejelentette, hogy egy apró, az emberszabású majmokhoz hasonló teremtmény, a Ramapithecus az első ismert hominida-faj. A Ramapithecusnak akkoriban egyetlen fosszilis leletanyagát ismerték: egy felső állcsont töredéket, amelyet a Yale-en dolgozó fiatal kutató, G. Edward Lewis talált Indiában ben. Simons felismerte, hogy az őrlőfogak (az előzápfogak és zápfogak) emberszerűek, mivel koronájuk inkább lapos, mint hegyes, ami az emberszabású majmok fogazatának jellemzője. A szemfogakat is alacsonyabbnak és tompábbnak találta, mint az emberszabású majmokét. Simons azt állította továbbá, hogy amennyiben a töredékes felső állkapcsot kiegészítenél:, az emberi formájúnak mutatkozna azaz a végek felé enyhén szélesedő ívnek, nem pedig U-alakúnak", mint a mai emberszabású majmok esetében. David Pilbeam antropológus (Cambridge University) tár sult a Yale-en munkálkodó Simonsszal, és együtt írták le a Ramapithecus-állcsont feltételezetten emberi anatómiai jellegzetességeit. Nem érték azonban be az anatómíai jellemzéssel, és egyedül az állcsonttöredékek bizonyító erejére támaszkodva feltételezték, hogy a Ramapithecus két lábon, felegyenesedve járt, vadászott, s bonyolult társas viszonyok között élt. Okfejtésük Darwinéhoz hasonló: az egyik feltételezett hominidajelleg jelenléte az összes többit maga után vonja. Ezért ezt a legelsőnek vélt hominida-fajt kultúrával rendelkező lénynek tekintették inkább a modern ember kezdetleges elődjének, mint kultúra híján levő emberszabású majomnak. A szóban forgó Ramapithecus-fosszília ősi üledékekből került elő; ilyenek voltak azok is, amelyek hasonló felfedezésekkel szolgáltak Ázsiában és Afrikában. 18

19 Simons és Pilbeam ezért arra következtetett, hogy az első emberek legkevesebb 15 vagy akár 30 millió éve jelentek meg, s ezt a nézetet fogadta el az antropológusok döntő többsége is. Ez a nagyon ősi eredet megnyugtató távolságot iktatott az ember és a természet közé, amit sokan örömmel üdvözöltek. Az 1960-as évek végén a University of California (Berkeley) két kutatója, Alan Wilson és Vincent Sarich homlokegyenest ellenkező következtetést vont le az első emberfaj kialakulásának időpontjáról. Nem fosszíliákkal dolgoztak, hanem az ember és az afrikai emberszabású majmok bizonyos vérfehérjéinek szerkezetét hasonlították össze. Ezek a szerkezeti különbségek kiszámítható ütemben növekednek az időben, a mutációk következtében. Minél régebben vált el az ember az emberszabású majmoktól, annál több mutáció hatása összegződött azóta. Wilson és Sarich kiszámította a mutáció ütemét, és molekuláris óraként használta vérfehérjékre vonatkozó adatait. Eszerint az első emberfaj mindössze 5 millió éve fejlődött ki; ez a felismerés drámaian eltért az uralkodó antropológiai elmélet által megjelölt millió évtől. Wilson és Sarich adatai azt is jelezték, hogy az ember, a csimpánz és a gorilla vérfehérjéi egyenlő mértékben különböznek egymástól. Más szóval, valamiféle evolúciós eseménynek betudhatóan 5 millió évvel ezelőtt közös ősünk három irányban fejlődött tovább ez a szétválás nemcsak a modern ember, hanem a mai csimpánz és gorilla kifejlődéséhez is vezetett. A fenti elgondolás ellentétben állt az antropológusok zömének felfogásával. Az általánosan elfogadott vélemény szerint a csimpánz és a gorilla egymás legközelebbi rokonai, míg az ember jókora távolságra helyezkedik el tőlük. Amennyiben a molekuláris adatok értelmezése helytálló, az antropológusoknak bele kell nyugodniuk, hogy jóval közelibb biológiai rokonság áll fenn az ember és az emberszabású majmok között, amint azt a többség tudni véli. Hatalmas vita kerekedett, melynek során az antropológusok és biokémikusok a legerősebb kifejezésekkel illették egymás szakmai eljárásait. Wilson és Sarich következtetéseit többek között azon az alapon bírálták, hogy molekuláris órájuk megbízhatatlan, s így nem adhatja meg az elmúlt evolúciós események pontos keletkezését. 19

20 Wilson és Sarich a maguk részéről azzal vádolták az antropológusokat, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a töredékes csontokon talált jelentéktelen anatómiai jellegeknek, ezért helytelen következtetésekre jutnak. Jómagam akkoriban az antropológus-társadalom oldalára álltam, hibásnak vélve Wilson és Sarich hipotézisét. A vita több mint egy évtizedig dúlt, miközben egyre több molekuláris bizonyíték halmozódott fel - Wilson és Sarich, valamint tőlük függetlenül dolgozó kutatók munkássága nyomán. Ezeknek az új adatoknak a zöme alátámasztotta Wilson és Sarich eredeti feltevését. 20

21 E bizonyítékok súlya lassú antropológiai szemléletváltást eredményezett. Végül az 1980-as évek elején sokkal teljesebb Ramapithecus-szerű fosszíliákat találtak: Pilbeam és munkacsoportja Pakisztánban, Peter Andrews, a londoni Natural History Museum munkatársa és kollégái pedig Törökországban, ami lezárta a vitát (lásd 1.1. ábra). Az elsőnek talált Ramapithecus-fosszíliák valóban emberszerűek bizonyos értelemben, de mégsem emberfaj volt ez. Evolúciós kapcsolatok feltételezése ilyen szerfölött töredékes bizonyítékok alapján nehezebb feladat, mint azt a legtöbben gondolnák, melynek során számos csapda leselkedik a vigyázatlanokra. Simons és Pilbeam maga is beleesett ezek egyikébe: az anatómiai hasonlóság ugyanis nem feltétlenül jelent evolúciós rokonságot. A pakisztáni és törökországi teljesebb leletek felületesnek láttatták a feltételezett emberszerű jellegeket. A Ramapithecus állkapcsa V- alakú, nem ívet formál; ez és egyéb jellegzetességek ősi emberszabású majomfajra utaltak (a mai majmok állkapcsa U- alakú). A Ramapithecus élőhelye a fák koronája, akárcsak kései rokonának, az orangutánnak, nem járt két lábon, még kevésbé folytatott kezdetleges vadászó-gyűjtögető életmódot. Még a Ramapithecus hominida-voltát legelkeseredettebben hangoztató antropológusok is elfogadták az új bizonyítékokat, amelyek Wilson és Sarich feltevését igazolták: eszerint a legelső két lábon járó emberszabású majomfaj, az emberfélék családjának alapító tagja, viszonylag nemrég fejlődött ki és nem a múlt ködében. Jóllehet eredeti dolgozatukban Wilson és Sarich 5 millió évben jelölték meg ennek az eseménynek az időpontját, egybehangzó molekuláris bizonyítékok alapján ma ez a keltezés közel 7 millió évre tolódott vissza. Az ember és az emberszabású majmok feltételezett biológiai rokonsága azonban továbbra is érvényben maradt. Ez a rokonság, ha lehet, még közelibb, mint gondolták. Habár némely genetikus szerint a molekuláris adatok változatlanul egyenlő, háromirányú szétágazásra utalnak az ember, a csimpánz és a gorilla között, mások eltérő véleményen vannak. Nézetük szerint az ember és a csimpánz e-más legközelebbi rokona, míg a gorilla nagyobb evolúciós távolságra áll tőlük. 21

22 22 A Ramapithecus-ügy két szempontból is átformálta az antropológiát. Először is megmutatta, milyen veszélyekkel jár, ha közös anatómiai jegyekből evolúciós rokonságra következtetünk. Másodszor rávilágított, milyen ostobaság a darwini csomaghoz" való szolgai ragaszkodás. Simons és Pilbeam egész életstílust körített a Ramapithecus köré a szemfogak alakja alapján. Ha az egyik hominida-vonás jelen van, vélték, az összes többit maga után vonja. Mikor azután kérdésessé vált a Ramapithecus hominida-volta, az antropológusok a darwini csomag egészét is elvetni készültek. Mielőtt ennek az antropológiai forradalomnak a nyomába erednénk, röviden tekintsük át a hipotéziseket az első hominida-faj kialakulásáról. Érdekes, hogy minden egyes népszerűvé váló új hipotézis a korszak közérzetét is tükrözte. Például Darwin szerint a kőeszközök feltalálása" hívta életre a technológia, a két lábon járás és az agy megnagyobbodásának evolúciós csomagját. E feltevés mindenképpen azt a Darwin korában uralkodó nézetet visszhangozta, miszerint az élet küzdelem, a haladás letéteményesei pedig a kezdeményező készség és a buzgó fáradozás. Ez a viktoriánus erkölcsiség hatotta át a tudományt is, és megszabta az evolúció többek között az emberi evolúció szemléletének módját. Századunk első évtizedeiben, az Edward-kori derűlátás idején azt tartották, hogy az agy és a magasabb rendű gondolatok tesznek minket azzá, amik vagyunk. Az antropológia berkein belül ez a világkép abban a felfogásban csapódott le, amely szerint az ember evolúciójának mozgatórugója kezdetben nem a két lábon járás, hanem az agy megnagyobbodása volt. Az 1940-es években azután, mikor a világ a technika bűvöletében élt, az eszközkészítő ember"- hipotézis vált népszerűvé. E feltevés szerint, amelyet Kenneth Oakley, a londoni Natural History Museum munkatársa fogalmazott meg, a kőeszközök nem fegyverek készítése jelentette evolúciónk fő hajtóerejét. Mikor pedig a világra ráborult a II. világháború árnyéka, az ember és az emberszabású majmok sötétebb megkülönböztető jegyét kezdték el emlegetni az embertársaink elleni erőszakét. Az ember mint gyilkos emberszabású majom gondolata,

23 23 amely az ausztrál anatómus, Raymond Dart nevéhez fűződik, széles körű támogatásra talált, valószínűleg, mivel magyarázattal (vagy mentséggel) szolgált a háború iszonyatára. Később, az 1960-as években a vadászó-gyűjtögető életformában látták az ember származásának kulcsát. Több kutatócsoport tanulmányozta a technológiailag alacsony színvonalon élő népek mai populációit, kivált Afrikában, köztük is legszámottevőbben a!kung szanokat (akiket helytelenül neveznek busmanoknak). Kialakult a természettel összhangban élő ember képe, aki ha bonyolult módon kiaknázza is a természeti erőforrásokat, tiszteletben tartja a természet erőit. Az emberiségnek ez a látomása egybevágott az ekkor szárba szökkenő környezetvédelemmel, de az antropológusokra amúgy is mély benyomást gyakorolta vadászatból és gyűjtögetésből álló kevert gazdaságnak az összetettsége és anyagi biztonsága. Mindenesetre a vadászatot hangsúlyozták inkább ban jelentős antropológiai tanácskozásra került sor Chicagóban A vadászó ember" címmel. A gyűlés alaphangja fölöttébb egyszerű volt: a vadászat tette az embert emberré, jelentették ki. A vadászat többnyire férfi foglalatosság a legtöbb technológiailag alacsony színvonalon álló társadalomban. Nem meglepő hát, hogy a nők növekvő öntudata az 1970-es években megkérdőjelezte ezt a férfiközpontú magyarázatot. A gyűjtögető asszony" alternatív hipotézise szerint minden jelentős fajnál a nőstények és ivadékaik közti kötelék alkotja a társas szerveződés alapját. A nőknek a technológiai újításokban és a gyűjtögetésben (kivált a növényekében) amelynek gyümölcseiben mindenki osztozott tanúsított kezdeményező készsége vezetett el azután az összetett emberi társadalom kialakulásához. Vagy legalábbis ezt tartották. Habár a fenti hipotézisek különböző erőket jelöltek meg az evolúció fő ösztönzőiként, közös vonásuk az a darwini elgondolás, miszerint bizonyos nagyra becsült emberi sajátságok a kezdetektől jelen voltak. Az első hominida-faj ezek szerint rendelkezett már a két lábon járás, technológiai fejlettség és megnagyobbodott agy bizonyos fokával. A hominidák tehát a kezdet kezdetétől kulturális lények voltak, s ilyeténképpen elkülönültek a természet egészétől. A legutóbbi években ébredtünk csak rá, hogy nem így van.

24 24 A régészeti leletanyag konkrét bizonyítékai Darwin feltevése ellen szólnak. Ha a darwini csomag megállná a helyét, akkor joggal várhatnánk el, hogy a régészeti és fosszilis leletanyagban egyszerre jelenjenek meg a két lábon járás, technológiai fejlettség és megnagyobbodott agy bizonyítékai. Csakhogy nem ez a helyzet. Elég őstörténetünk leletanyagának egyetlen vonatkozására hivatkoznom a fenti hipotézis cáfolatául: a kőeszközökre. A csontoktól eltérően, amelyek csak ritkán fosszilizálódnak, a kőeszközök gyakorlatilag elpusztíthatatlanok. Az őstörténeti leletanyag zömét ezért ezek alkotják, s tanúságtételük alapján próbáljuk meg felvázolnia technológia fejlődését legegyszerűbb kezdeteitől. Ezeknek az eszközöknek legkorábbi példái durván megmunkált szilánkok, kaparók és hasítók, amelyeket kavicsból, néhány szilánk eltávolításával állítottak elő őseink mintegy 2,5 millió évvel ezelőtt tűnnek föl a leletanyagban. Ha a molekuláris biológiai bizonyítékok helytállóak, és az első emberfaj mintegy 7 millió esztendeje jelent meg, akkor csaknem 5 millió év telt el a között az időpont között, mikor elődeink áttértek a két lábon járásra és amikor kőeszközöket kezdtek el készíteni. Bármilyen evolúciós hajtóerő hozta is létre a két lábon járó emberszabású majmot, ennek nincs köze az eszközhasználat és -készítés képességéhez. Mégis sok antropológus hisz abban, hogy a technológia születése 2,5 millió esztendeje igenis egybeesett az agy növekedésének kezdeteivel. A felismerés, hogy az agy növekedése és a technológia megjelenése időben elkülönül az ember eredetétől, arra késztette az antropológusokat, hogy gondolják át korábbi megközelítéseiket. Ennek következményeként a legújabb hipotéziseket inkább biológiai, mint kulturális keretek között fogalmazzák meg. A magam részéről egészséges fejleménynek tartom ezt a szakmában nem utolsósorban azért, mert módot ad az elképzelések ellenőrzésére az ökológia és az állati viselkedés fényében. Ekkor sem tagadjuk, hogy a Homo sapiens számos sajátos jellegzetességgel rendelkezik,

25 hanem szigorúan biológiai összefüggések között szemléljük ezeknek a jellegzetességeknek a megjelenését. E felismerés birtokában az antropológusnak az a feladata, hogy az ember eredetét ismét a két lábon járás kialakulásának fényében értelmezze. Az evolúciós átalakulás még erre az egyetlen eseményre lecsupaszítva sem volt jelentéktelen, amint azt Owen Lovejoy a Kent State University anatómusa megjegyezte. A két lábon járásra való áttérés egyike az evolúciós biológia legátütőbb anatómiai átalakulásainak írta 1988-ban egy ismeretterjesztő cikkében. Fontos változások tapasztalhatók a csontokban, az izmok lefutásában, valamint a végtagok mozgásában." Elég egy pillantást vetnünk az ember és a csimpánz medencéjére, hogy igazolva lássuk az iménti megállapítást: az emberi medence zömök és dobozszerű, míg a csimpánzé megnyúlt; a végtagok és a törzs felépítése is jelentős eltéréseket mutat (lásd 1.2. ábra). A két lábon járás megjelenése nem csupán a biológiai átalakulás, hanem az alkalmazkodás szempontjából is jelentős. Amint azt az előszóban is kifejtettem, a két lábon való helyváltoztatás kialakulása oly sorsdöntő előrelépést képvisel az alkalmazkodásban, hogy joggal nevezhetünk minden két lábon járó emberszabású majomfajt embernek". Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az első ket lábon járó emberszabású majomfaj rendelkezett a technológiai fejlettség, megnövekedett értelmi képességek bizonyos fokával vagy az emberiség bármi más kulturális ismérvével. Nem rendelkezett még ezekkel! Mindössze azt állítom, hogy a két lábon járásra való áttérés oly mértékben növelte meg az evolúciós lehetőségeket felszabadítva a felső, végtagokat, amelyek egy napon sokrétű tevékenységre lesznek alkalmasak, hogy fontosságát besorolásunkban is rögzíteni illik. Ezek az emberi lények még nem hasonlítottak hozzánk, ám a két lábon járás alkalmazkodási formája nélkül utódaik soha nem válhattak volna hozzánk hasonlóvá. Milyen evolúciós tényezők segítették elő ennek az újszerű helyváltoztatási módnak a kifejlődését egy afrikai emberszabású majomnál? Az ember eredetének közkeletű elképzelése szerint az erdőségeket elhagyó majomszerű lények a nyílt szavannára költöztek ki. Drámai kép, nem vitás, csakhogy teljességgel helytelen, amint arra nemrégiben aharvard és a Yale kutatói Kelet-Afrika számos pontján végzett talajkémiai vizsgálataik nyomán rámutattak. 25

26

27 27 Az afrikai szavanna, nagy vándorló csordáival viszonylag későn jelent meg, alig 3 millió esztendeje, jóval azután, hogy az első emberfaj kifejlődött. Ha gondolatban visszatérünk a 15 millió évvel korábbi Afrikához, azt találjuk, hogy kelettől nyugatig összefüggő erdőszőnyeg borította, amely a főemlősök tarka sokaságának adott otthont, köztük sok majom- és emberszabású majomfajnak is. A jelenkori helyzettel ellentétben az emberszabású majomfajok száma jóval meghaladta a majomfajokét. A geológiai erők ugyanakkor heves mozgásban voltak, ami az elkövetkező évmilliók során drámaian átformálta a vidék arculatát és lakói életmódját. A földkéreg széttöredezőben volt a kontinens keleti felszíne alatt. E törésvonal egyenes vonalban húzódott végig a Vörös-tengertől a mai Etiópián, Kenyán, Tanzánián át egészen Mozambikig. Ennek következtében a földfelszín jelentősen megemelkedett Etiópéban és Kenyában, így több mint 2500 m magasságban magasföldek keletkeztek. E nagy kiemelkedések nem csupán a kontinens helyrajzi viszonyait formálták át, de éghajlatát is. Falat vontak a korábban megszakítatlan kelet-nyugati légáramlás útjába, elzárva az eső elől a keletre fekvő területeket, ami megfosztotta az erdőségeket az éltető csapadéktól. Az addig folyamatos erdőtakaró lassan feldarabolódott, s erdőfoltokból, ligetes, cserjés területekből álló mozaikos környezet alakult ki. A nyílt füves térségek viszont még csak szórványosan fordultak elő. Mintegy 12 millió éve a folytatódó kéregmozgások további környezeti változásokat eredményeztek, s hosszú, kanyargós szakadékvölgy alakult ki észak-déli irányban: a Great Rift Valley. Ez kettős biológiai hatással járt: ijesztő kelet-nyugati határt alkotott az állatpopulációk számára, s még sokrétűbben mozaikos ökológiai feltételeket teremtett. Yves Coppens francia antropológus úgy véli, hogy ez a keletnyugati barikád döntő jelentőségű volt az ember és az emberszabású majmok fejlődésének elágazása szempontjából. A körülmények hatására kettévált az ember és az emberszabású majmok közös ősének a populációja írta nemrégiben.

28 28 E kõzõs ős nyugati leszármazottai csapadékos, erdei környezetben folytatták az élethez való alkalmazkodást, ezekből lettek a mai emberszabású majmok. Ugyanezen közös ős keleti leszármazottai ezzel szemben vadonatúj alkalmazkodási eszköztárat alakítottak ki a nyílt terepviszonyoknak megfelelően, ez az ember leszármazási vonala. "Coppens East Side Story"-nak keresztelte el az általa vázolt forgatókönyvet. A Great Rift Valley mentén található magasföldeken hűvös, erdős fennsíkok húzódnak; meredek hegyoldalak zuhannak alá 1000 m magasságból a forró, száraz alföldekre. A biológusok rájöttek, hogy az effajta mozaikos környezet, amely sokféle életteret kínál, az evolúciós újítások hajtóereje. Egy faj valaha nagy területen elterjedt populációi elszigetelődhetnek, miköz ben a természetes kiválasztódás újfajta erői hatnak rájuk. Ez az evolúciós változás receptje. Néha, a kedvező környezeti feltételek megszűntekora változás a faj kihalásával jár. Egyértelműen ez volt a sorsa az afrikai emberszabású majmok legtöbbjének: mára mindössze három fajuk maradt meg a gorilla, a közönséges és a törpe csimpánz. Míg azonban a legtöbb emberszabású majomfaj megszenvedte a környezet átalakulását, egyiküknél új alkalmazkodási mód jelent meg, ami lehetővé tette, hogy fennmaradjon és virágzásnak induljon. Ez utóbbi az első két lábon járó emberszabású majom. A két lábon járás egyértelműen előnyt jelentett a túlélés szempontjából a változó körülmények között. Az antropológusnak az a feladata, hogy felfedje ennek az előnynek a mibenlétét. Általában kétféle szempontból értékelik a két lábon járásnak az emberi evolúcióban játszott szerepét: az egyik iskola a felső végtagok felszabadulását hangsúlyozza tárgyak hordozására., a másik azt a tényt emeli ki, hogy a két lábon járás a helyváltoztatás energetikailag hatékonyabb formája, miközben a tárgyak hordozásának képességét a felegyenesedett testtartás puszta melléktermékének tekinti. Az előbbi hipotézist Owen Lovejoy fogalmazta meg a Science című folyóiratban 1981-ben megjelent nagy formátumú dolgozatában. A két lábon járás, érvelt, a helyváltoztatás nem hatékony formája, azért kellett kialakulnia, hogy a mellső végtag felszabaduljon.

29 Miként juttatta ez jobb versenyhelyzetbe a két lábon járó emberszabású majmokat a többivel szemben? Az evolúciós siker végső soron túlélő utódok létrehozásán múlik, és a válasz, vetette fel Lovejoy, a hím emberszabású majmoknak abban a frissen szerzett képességében rejlik, hogy táplálékot gyűjtve a nőstények számára fokozzák azok szaporodási ütemét. Az emberszabású majmok, mutatott rá Lovejoy, lassan szaporodnak, 4 évente hoznak létre egy utódot. Amennyiben az ember nősténye több energiához vagyis táplálékhoz jutott, több sikeres utódnak adhatott életet. Ha a hím több energiához segítette a nőstényt azzal, hogy táplálékot gyűjtött az ő és ivadékai számára, a nőstény ezáltal mind több utódot szülhetett. A hím tevékenységének további biológiai következménye már a társas viszonyokat érinti. Mivel a hím számára darwini értelemben csak az kedvező, ha akkor látja el a nőstényt, amennyiben az bizonyosan utódnak ad életet, Lovejoy felvetette, hogy az első emberfaj egynejűségben élhetett, s a megjelenő elemi család a szaporodás sikerének fokozását szolgálta, imigyen szárnyalva túl a többi emberszabású majmot. Lovejoy további biológiai párhuzammal támasztotta alá érvelését. A legtöbb főemlősfajnál a hímek versengenek egymással minél több nőstény birtoklásáért. Gyakran tettlegességre is sor kerül, s a hímek nagy szemfogaikat fegyverként használják a küzdelemben. A gibbonoknál az a ritka eset fordul elő, hogy a hímek és a nőstények párban élnek, és feltehetően, mert nincs okuk egymással harcolni a hímeknek is kicsik a szemfogaik. A kis szemfogak megjelenése a legkorábbi embereknél a gibbonokéhoz hasonló páros élet jele, érvelt Lovejoy. A hímek. gondoskodásával járó társadalmi-gazdasági kötelékek így az agy megnagyobbodásához vezettek. Lovejoy nagy figyelmet és elismerést keltő hipotézise azért tűnik nagy horderejűnek, mert lényegbevágó biológiai érvekre és nem kulturális meggondolásokra hivatkozik. Megvannak ugyanakkora maga gyenge pontjai. Először is az egynejűség nem elterjedt társadalmi forma a technológiailag alacsony színvonalon álló népek körében. (E társadalmak mindössze 20%-a él így.) A hipotézist azért bírálták tehát, mert a nyugati társadalmak, nem pedig a vadászó-gyűjtögető közösségek sajátságait tekintette hivatkozási alapnak. 29

30 30 A második, talán komolyabb ellenérv szerint az ismert korai emberfajok hímjei kétszer akkorák, mint a nőstények. Az összes vizsgált főemlősfaj esetében ez a testméretekben megmutatkozó, nemi dimorfizmusnak nevezett különbség a többnejűséggel, vagyis a hímek nőstényekért folytatott versengésével párhuzamosan jelentkezik; az egynejűségben élő fajoknál nem tapasztalni nemi dimorfizmust. Számomra ez a tény is elegendő, hogy egy ígéretes elmélet a süllyesztőbe kerüljön, s a magam részéről más magyarázatot keresek a kis szemfogak meglétére, mint az egynejűség. Lehetőségként kínálkozik, hogy a táplálék megrágása inkább őrlő, mint nyeső mozgásokat igényelt, s a nagy szemfogak hátráltatták ezt a mozgást. Lovejoy hipotézisének ma kevesebb híve akad, mint egy évtizeddel ezelőtt. A két lábon járást magyarázó másik elmélet )jóval meggyőzőbb, részben egyszerűsége miatt. Peter Rodman és Henry McHenry, a University of California (Davis) antropológusai azt állítják, hogy a két lábon járás azért volt előnyös a változó környezeti feltételek mellett, mert a helyváltoztatás hatékonyabb módját kínálta. Az erdők zsugorodásával a táplálékforrások, így például a gyümölcsfák is túlontúl megritkultak a fás életterekben ahhoz, hogy eredményesen kiaknázhatók legyenek a közönséges emberszabású majmok számára. E hipotézis szerint a két lábon járó emberszabású majmol: egyetlen emberi jellegzetessége helyváltoztatásuk módja volt. Kezük, állkapcsuk, fogazatuk majomszerű maradt, lévén hogy étrendjük nem változott, csupán a táplálékszerzés formája. Sok biológus szemében ez a feltevés valószerűtlennek tűnt. A Harvard University kutatói évekkel korábban amúgy is kimutatták, hogy két lábon járni kevésbé hatékony, mint négyen. (Ez nem lehet meglepetés egyetlen kutya- vagy macskatulajdonosnak sem. Mindkét állat sokkal gyorsabb, mint a gazdái.) A Harvard kutatói mindazonáltal a két lábon járó ember és a négy lábon járó ló vagy kutya energiagazdálkodását vetették össze. Rodman és McHenry rámutatott, hogy az embert és a csimpánzt kellett volna összehasonlítaniuk. Ez esetben kiderül, hogy az ember két lábon járása hatékonyabb, mint a csimpánz négylábú mozgása. Az energetikai hatékonyság, vonták le a következtetést a kutatók, tehát elfogadható magyarázat, miért kedvezett a természetes kiválasztódás a két lábon járásnak.

31 31 Sok egyéb feltevés is megfogalmazódott, milyen tényezők játszhattak közre a két lábon járás kifejlődésében. Felvetődött többek között, hogy a magas fűben könnyebben lehetett így szemmel tartani a ragadozókat, vagy hogy a felegyenesedett testtartás jobban lehűtötte elődünket, mikor napközben táplálék után kutatott. Mind e magyarázatok közül én Rodman és McHenry okfejtését találom a legmeggyőzőbbnek, mivel szilárdan biológiai alapokon nyugszik, s összhangban áll az első emberfaj megjelenésekor uralkodó ökológiai viszonyokkal. Ha ez a hipotézis megállja a helyét, ez egyúttal azt is jelenti, a csontanyagtól függ, felismernénk-e az első emberfaj fosszíliáit. A medence és az alsó végtagcsontok esetében egyértelműen megmutatkozna a helyváltoztatás két lábon járó jellege, amit méltán illethetünk emberi" jelzővel. Ám a koponya, állkapocs, fogak maradványai pontosan ugyanolyannak látszanának, mint az emberszabású majmok megfelelő testrészei. Honnan tudjuk ezek után, két lábon járó vagy közönséges emberszabású majom volt-e egy csont tulajdonosa? Izgalmas kihívás. Ha módunk volna ellátogatni a 7 millió évvel korábbi Afriká ba, hogy megfigyeljük az első emberek viselkedését, ismerősebb kép tárulna a majmok és emberszabású majmok viselkedését tanulmányozó főemlőskutató, mint az emberi viselkedést vizsgáló antropológus szeme elé. Az első emberek valószínűleg nem nagycsaládokból álló nomád hordákban éltek, mint a mai vadászó-gyűjtögető népek, hanem a szavannai páviánok módjára. A mintegy harmincvalahány egyedből álló páviáncsapat összehangoltan kutat át nagy területeket táplálék után, s éjszaka kedvenc hálóhelyére tér meg, sziklákhoz vagy facsoportokhoz. A csapat zömét ivarérett nőstények és ivadékaik és csupán néhány ivarérett jelen. e hím van jelen. A hímek szüntelen lesik az alkalmat a párosodásra, amelyben a domináns egyedek járnak a legnagyobb sikerrel. Az ivaréretlen és alacsony rangú hímek a csapat peremére szorulnak, nemritkán magukban járnak táplálék után. Eszerint az emberi horda egyedei rendelkezhettek ugyan a két lábon járás emberi jellegzetességével, mégis főemlősök módjára viselkedtek.

32 Ott volt előttük az evolúció 7 millió éve egy bonyolult és mint látni fogjuk, csöppet sem biztonságos evolúcióé. Mert a természetes kiválasztódás a közvetlen körülményeknek és nem a hosszú távú céloknak megfelelően fejti ki hatását. Ha a Homo sapiens ki is alakult a korai emberfélék leszármazottakért, semmi sorsszerű nem volt ebben. 32

33 33 2. FEJEZET Népes család Számításaim szerint legkevesebb ezer egyed különböző megtartású és különböző emberfajokhoz tartozó fosszilis maradványait tárták fel Dél- és Kelet-Afrika különböző, 4-1 millió éves rétegeiből (a későbbi leletanyag már jóval nagyobb számú). Az Eurázsiában feltárt legidősebb emberi fosszília hozzávetőleg 2 millió esztendős lehet. (Az Újvilág és Ausztrália csak sokkal később népesült be, mintegy évvel ezelőtt.) Ezért joggal állíthatjuk, hogy az őstörténet eseményei jórészt Afrikához kötődtek. Az antropológusoknak két kérdésre kell választ adniuk ezekkel az eseményekkel kapcsolatban. Először is, milyen fajok népesítették be az ember családfáját 7-2 millió évvel ezelőtt, és hogyan éltek? Másodszor, milyen evolúciós kapcsolatban álltak egymással ezek a fajok? Más szóval, hogyan festett a családfa? E kérdés megválaszolásakor antropológus kollégáimnak két gyakorlati kihívással kell szembenézniük. Az első az, amit Darwin a geológiai adatok nagyfokú hiányosságának"* nevezett. A fajok eredetében teljes fejezetet szentelt a leletanyag elkeserítő hézagosságának, ami a fosszilizációt előidéző szeszélyes természeti erők s a csontok későbbi felszínre kerülésének a következménye. Csak ritkán teremtődnek meg a feltételek a csontok gyors eltemetésére és fosszilizációjára. Az ősi lerakodásokat gyakran felszínre hozza az erózió mikor például folyó vág át rajtuk, de hogy az őstörténet mely lapjai nyílnak meg ezen a módon, * Charles Darwin: A fajok eredete természetes kiválasztódás útján vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása, Budapest, Magyar Helikon, 1973, 375. old. Fordította Mikes Lajos.

34 34 az merőben a véletlen műve, és bizony sok oldal marad elzárva az emberi tekintetek elől. Például Kelet-Afrikában, amely a korai emberi fosszíliák legígéretesebb kincsesbányája, csak kevés fosszíliát tartalmazó 8-4 millió éves réteg található. Pedig ez az őstörténet sorsdöntő időszaka, mivel ekkor ágazott le az emberfélék családja. Még a 4 millió esztendőnél fiatalabb rétegekben is kevesebb fosszíliát találunk, mint szeretnénk. A második kihívás abból a tényből adódik, hogy a felfedezett fosszilis maradványok többsége mindössze aprócska töredék koponyadarab, arccsont, karcsont maradványa meg sok-sok fog. A faj azonosítása ilyen szegényes bizonyítékok alapján nem könnyű feladat, néha éppenséggel lehetetlen is. Az ebből fakadó bizonytalanság tudományos nézeteltérések tömegéhez vezet mind a fajok azonosításakor, mind pedig a rokonsági kapcsolatok megállapításakor. Az antropológiának ez a taxonómiaként és rendszertanként ismert területe egyike legvitatottabb ágainak. Mégsem megyek bele a viták részleteibe, ehelyett a családfa általános sajátságaira összpontosítom figyelmemet. Az emberi fosszilis leletanyagra vonatkozó ismereteink csak lassan gyarapodtak Afrikában. Elsőnek Raymond Dart jelentette be a híres taungi gyermek felfedezését 1924-ben. A lelet egy gyermek nem teljesen ép koponyájából áll az agy és arckoponya részlete, állkapocs és koponyakitöltés, s nevét onnan kapta, hogy a dél-afrikai Taung mészkőbányájából került elő. Habár nem nyílt mód a bánya rétegeinek pontos datálására, a becslések szerint a gyermek hozzávetőleg 2 millió éve élt. Jóllehet a taungi gyermek koponyája sok majomszerű jelleggel rendelkezik, amilyen a kis agy és az előreugró arc, Dart emberi jellegeket is felismerni vélt: az arc kevésbé ugrik előre, mint az emberszabású majmoknál, az őrlőfogak felszíne lapos és a szemfogak kicsik. Kulcsfontosságú volt a bizonyítékok sorában az öreglyuk helyzete a koponyaalapon elhelyezkedő nyílásé, amelyen keresztül a gerincvelő az agyhoz csatlakozik. Az emberszabású majmoknál ez a nyílás viszonylag hátratolódik a koponyaalapon, míg az emberben jóval előrébb kerül. E különbség a felegyenesedett emberi testtartást tükrözi, ahol a fej a gerincoszlop csúcsán foglal helyet,

35 szemben az emberszabású majmok testtartásával, amely előrehajló. A taungi gyermek öreglyuka a koponyaalap középpontjában található, jelezve, hogy a gyermek a két lábon járó emberszabású majmokhoz tartozott. Habár Dart meg volt győződve arról, hogy a taungi gyermek hominida, csaknem negyedszázadnak kellett eltelnie, mire az antropológusok elődünknek ismerték el ezt a fosszilis egyedet, s nem csupán ősi emberszabású majmot láttak benne. Az Afrikával szembeni előítéletek, vagyis az, hogy csak vonakodva fogadták el a sötét kontinenst az emberi evolúció színhelyeként, s az általános visszatetszés, amelyet az emberszabású majmok és az ember rokonságának gondolata keltett, Dartot és felfedezését hosszú szakmai feledésre ítélte. Mikorra az antropológusok ráébredtek tévedésükre az 1940-es évek végén Dart oldalán már ott munkálkodott Robert Broom. A két férfi tömérdek korai emberi fosszíliát tárt fel Dél-Afrika barlangi lelőhelyein: Sterkfonteinben, Swartkransban, Kromdraaiban és Makapansgatnál. A kor szokásának megfelelően új faj névvel illettek csaknem minden felfedezett fosszíliát, úgyhogy hamarosan jókora állatkertet gyűjtöttek össze az 3-1 millió esztendeje Dél-Afrikában élt emberfajokból. Az 1950-es években az antropológusok elhatározták, hogy rendet tesznek a feltételezett hominida-fajok seregében, s mindössze kettő fajba vonták össze őket. Természetesen mindkettő két lábon járó emberszabású majom volt, s mindketten, a taungi gyermekhez hasonlóan, majomszerű jellegeket mutattak. Döntő különbség köztük az állkapocsban és a fogazatban mutatkozott: ezek mindegyiknél nagyok voltak, ám az egyik teremtmény jóval robusztusabb felépítésű volt a másiknál. A gracilis faj az Australopithecus africanus nevet kapta; így nevezte el Dart a taungi gyermeket 1924-ben, a kifejezés annyit tesz, mint déli emberszabású majom Afrikából. A robusztusabb fajt természetszerűleg az Australopithecus robustus megjelöléssel illették (lásd 2.1. ábra). Fogaik szerkezete alapján nyilvánvaló, hogy mind az africanus, mind a robustus jórészt növényi táplálékon élt. Őrlőfogaik különböztek az emberszabású majmokéitól amelyek a viszonylag lágy gyümölcsöknek és egyéb növényi részeknek megfelelően csúcsosak -, széles őrlőfelületté laposodtak. 35

36

37 37 Ha, mint gyanítom, az első emberfajok az emberszabású majmokéhoz hasonló étrenden éltek volna, majomszerű fogazatuk lett volna. Kézenfekvő tehát, hogy 3-2 millió évvel ezelőtt az ember durvább állagú táplálékra tért át, így kemény növényi magvakra és gyümölcsökre. Ez egyúttal nagy bizonyossággal azt is jelzi, hogy az Australopithecusok szárazabb környezetben éltek, mint az emberszabású majmok. A tubustusfaj óriási zápfogai arra utalnak, hogy táplálékuk különösen kemény volt, és erőteljes rágást igényeit; nem akármiért nevezik ezeket a fogakat őrlőfogaknak". Az első korai emberi fosszíliát Kelet-Afrikában Mary Leakey találta 1959 augusztusában, Miután csaknem három évtizedig kutatott az Olduvai-szakadékvölgy rétegeiben, fáradozásait a sors néhány őrlőfog látványával jutalmazta, amel y ek a dél-afrikai robusztus Australopithecus-faj fogazatára emlékeztettek. Az olduvai egyed azonban még robusztusabb volt, mint dél-afrikai rokona. Louis Leakey, aki Mar y oldalán részt vett a hosszadalas feltárásban, Zinjanthropus boiseinek nevezte el a leletet. A fajnév azt jelenti, kelet-afrikai ember", míg a boisei Charles Boise előtti tisztelgés, aki támogatta szüleim munkáját az Olduvaiszakadékvõlgyben és egyebütt. Zinj ezen a néven vált a szóban forgó egyed ismertté korát 1,75 millió évben állapították meg. Első ízben történt, hogy a modern geológiai datálást az antropológiára is kiterjesztették. Zinj neve végül Australopithecus boiseire változott, mert feltételezték, hogy az Australopithecus tubustus kelet-afrikai földrajzi változata. A nevek önmagukban nem különösebben fontosak. Az a fontos, hogy több emberfaj esetében is ugyanazt az alapvető aikal- -nazkodási formát találjuk; azaz a két lábon járás, k i s agy és viszonvlag nagy őrlőfogak együttesét. Ezt láttam azon a koponyán is, amelyet egy kiszáradt folyamágyban találtam első, 1969-es felfedezőutim során a Turkana-tó keleti partján. A csontváz különböző csontjainak méreteiből tudjuk, hogy az Australopithecus-fajok hímjei jóval nagyobbak voltak a nőstényeknél. Magasságuk meghaladta az 1,5 m-t, míg párjuk mindössze 1,2 m magas volt. A hímek csaknem kétszer olyan súlyosak lehettek, mint a nőstények; ilyesfajta különbséget látunk ma némely szavannai páviánfaj esetében. Joggal feltételezhetjük tehát,

38 hogy az Australopithecusok társadalmi szervezete is hasonlított a páviánokéra, ahol a domináns hímek versengenek a nőstények birtoklásáért, amint arról az előző fejezetben már szóltam. Az őstörténet regénye egy évvel Zinj felfedezése után kuszálódott kissé össze, amikor Jonathan bátyám egy másfajta hominida koponyadarabjára bukkant, ugyancsak az Olduvai-szakadékvölgyben. A koponyacsont viszonylagos vékonysága arra utalt, hogy ez az egyed törékenyebb testfelépítésű, mint bármely ismert Australopithecus-faj. Kisebb őrlőfogai voltak, és ami a legfontosabb, agya csaknem 50%-kal nagyobb volt. Apám arra következtetett, hogy jóllehet az Australopithecusok az ember ősei közé tartoznak, ez az új lelet azt a vonalat képviseli, amely végül a modern ember megjelenéséhez vezetett. Homo habilisnak nevezte el az emberi nemzetségnek ezt az első tagját, ami óriási felzúdulást keltett a szakmában. (Az elnevezést, ami annyit tesz: ügyes ember", Raymond Dart javasolta apámnak, s arra a feltételezésre utal, hogy ez a faj eszközkészítő volt.) A felzúdulásnak többrendbeli ezoterikus meggondolás volt az alapja. Részben azért bolydultak fel a kedélyek, mert hogy a Homo habilis nemzetségnévvel illethesse az új fosszíliát, Louisnak módosítania kellett a nemzetség elfogadott meghatározásán. Addig az angol antropológus, Sir Arthur Keith által javasolt meghatározás uralkodott, melynek értelmében a Homo-nemzetség agykapacitásának el kell érnie vagy meg kell haladnia a 750 cm 3 -t; e számérték közbülső helyet foglal el a modern ember és az emberszabású majmok között, s agyi Rubikonként vált ismertté. Jóllehet az 0lduvai-szakadékvõIgyben újonnan felfedezett fosszília agykapacitása mindössze 650 cm3 volt, Louis a Homonemzetséghez tartozónak ítélte az emberéhez hasonló (azaz kevésbé robusztus) koponyája alapján. Javasolta ezért, hogy csökkentsék az agyi Rubikont 600 cm 3 -re, ami az új olduvai hominidát a Homo-nemzetségbe sorolta volna. Apám taktikája alaposan megemelte a javaslata nyomán kirobbant vita érzelmi hőfokát. Végül az új meghatározást fogadták el. (Később kiderült, hogy a 650 cm 3 kevés a felnőtt Homo habilis átlagos agytérfogatának; a 800 cm 3 jobban megfelel ennek.) A tudományos nevezéktant félretéve a lényeg az, hogy e leletek 38

39 nyomán kirajzolódó evolúciós kép a korai emberek két alapvető típusát különböztette meg. Az egyik típusnak kis agya volt és nagy őrlőfogai (ide tartoznak a különböző Australopithecus fajok; míg a másik agya megnagyobbodott, és őrlőfogai megkisebbedtek (Homo-nemzetség) (lásd 2.2. ábra). Mindkét típus a két lábon járó emberszabású majmok közé sorolható, jóllehet a Homo evolúciója során egyértelműen valami különös történt. Erről a valamiről bővebben a következő fejezetben ejtek szót. Bárhogy legyen is, az antropológusok meglehetősen egyszerűnek képzelték el az ember családfáját származásának ezen a pontján azaz mintegy 2 millió évvel ezelőtt. A fának két fő ága van: az egyik az Australopithecus-fajoké, amelyek valamennyien kihaltak 1 millió esztendeje, a másik a Homo-nemzetségé, amely végül a hozzánk hasonló emberek kialakulásához vezetett. A fosszilis leletanyagot tanulmányozó biológusok tudják, hogy amikor új faj alakul ki az alkalmazkodás újszerű formájával, ennek következtében gyakran utódfajok sokasága jelentkezik a következő néhány millió évben, 39

40 amelyek mintegy kísérleteznek az újonnan kialakult alkalmazkodási formával. Ezt a sarjadzást adaptív radiációnak nevezzük. A Cambridge University munkatársa, Robert Foley kiszámította, hogy amennyiben a két lábon járó emberszabású majmok evolúciója az adaptív radiáció szokásos menetét követte, legkevesebb tizenhat faj jött létre azóta, hogy a csoport 7 millió esztendeje kialakult. A családfa az új fajjal kezdődik (ez a szülőforma), amely új ágakat növeszt az időben, majd lombozata a fajok kihalásával egyre gyérül, hogy végül egyetlen ág maradjon életben a Homo sapiens. Miként vág mindez egybe a fosszilis leletanyaggal? A Homo habilis elfogadása után évekig azt hitték, hogy 2 millió esztendeje három Australopithecus-faj és egy Homo-faj élt. Számíthatunk arra, hogy az őstörténet e pontján a családfa sűrűn lakott, ezért négy, egy időben létező faj nem tűnik soknak. S valóban, a legutóbbi időben bebizonyosodott új felfedezések és tudományos szemléletváltás következtében, hogy legalább négy Australopithecus-faj élt ebben az időszakban két vagy akár három Homo-faj tőszomszédságában. Ez a kép még nem teljesen letisztult, ám amennyiben az emberfajok egyéb nagyemlősökhöz hasonló evolúciós sajátságokat mutattak (s történetünk e pontján nincs okunk az ellenkezőjét feltételezni), akkor ez az, amit a biológusok elvárhatnak. A kérdés csupán az, mi történt 2 millió évnél korábban? Hány ága volt akkor a családfának, és melyek voltak ezek? Mint megjegyeztem, 2 millió éven túl rohamosan ritkul a fosszilis leletanyag, majd 4 millió esztendőn túl teljesen megszűnik. A legkorábbi ismert emberi fosszíliák valamennyien Kelet-Afrikából származnak. A Turkana-tó keleti partján magunk hozzávetőleg 4 millió éves kar- és csuklótáji csontokat, állcsonttöredékeket és fogakat találtunk; az amerikai antropológus, Donald Johanson 40

41 2.3. ábra: Lucy. Ezt a népszerű nevén Lucyként ismert fosszilis leletet Maurice Taieb, Donald Johanson és munkatársai fedezték fel 1974-ben Etiópiában. Lucy nőstény volt, közel 90 cm magas. A fajához tartozó hím egyedek számottevően magasabbak. Lucy több mint 3 millió esztendeje élt. (A Cleveland Museum of Natural History közlése nyomán.)

42 munkatársaival hasonló korú lábszárcsontot tárt fel Etiópia Awash-tartományában. Soványka eredmény ez, mikor ennek alapján kell felvázolnunk a korai őstörténet képét. Egyetlen kivétele szegényes korszakban az Etiópia Hadartartományából származó gazdag leletanyag, amelynek keltezése 3,9-3 millió év. Az 1970-es évek derekán közös francia amerikai kutatócsoport Maurice Taieb és Donald Johanson vezetésével több száz fosszilis csontot tárt fel, köztük egy kistermetű egyed csontvázának részeit, akit Lucynek neveztek el (lásd 2.3. ábra). Lucy felnőttként halt meg, mindössze 90 cm magas volt, és testfelépítése, hosszú végtagjai rendkívül emlékeztetnek az emberszabású majmokéra. Más, erről a területről előkerült fosszilis egyedek nemcsak arra utalnak, hogy sokuk magasabb volt Lucynél, akár 1,5 m-nél is magyobbra nőttek, hanem hogy bizonyos tekintetben a fogak méretei és alakja, az előreugró arc közelebb álltak az emberszabású majmokhoz, mint a Dél- és Kelet-Afrikában 1 millió éve vagy később élt hominidák. Pontosan erre számíthatunk, amint egyre közeledünk az időben az ember eredetéhez. Mikor először láttam a hadari ősmaradványokat, az volt a benyomásom, hogy 2 vagy több fajt is képviselnek. Elképzelhetőnek tartottam, hogy a fajok 2 millió éve bekövetkezett szétválása hasonló, 1 millió esztendővel korábbi szétválás eredménye, ami az Australopithecus- és Homo-fajokat érintette. A fosszíliák értelmezésekor Taieb és Johanson kezdetben a mi evolúciós elképzeléseinket támogatta. Johanson és Tim White, a University of California (Berkeley) munkatársai azonban tovább vizsgálták a leleteket. A Science 1979 januári számában megjelent dolgozatukban felvetették, hogy a hadari fosszíliák nem egy primitív emberi lény több faját képviselik, hanem csupán egyetlen fajhoz tartoznak, amelyet Johanson Australopithecus afarensisnek nevezett el. A testméretek nagy szórása, amit korábban több faj megléteként értelmeztek, szerintük egyszerű ivari dimorfizmus következménye. Minden később megjelenő hominida-faj ennek az egyetlen fajnak a leszármazottja, jelentették ki. Sok kollégámat meglepte ez a merész állítás, ami évekig húzódó heves vitákat kavart (lásd 2.4. ábra). 42

43 Jóllehet számos antropológus tette le azóta a voksot Johanson és White sémája mellett, a magam részéről tévesnek vélem, éspedig két okból. Először is a hadari leletanyag méretkülönbségei és anatómiai változékonysága túl nagy ahhoz, hogy egyetlen fajt képviseljen. Sokkal elfogadhatóbb magyarázat, hogy a csontanyag két vagy akár több fajtól származik. 43

44 44 Yves Coppens, a kadari fosszíliákat feltáró munkacsoport tagja ugyanezen a véleményen van. Másodszor a fenti séma biológiailag értelmetlen. Amennyiben az ember családfája 7 vagy akár csupán 5 millió éve indult fejlődésnek, merőben szokatlan fejlemény volna, hogy 3 millió esztendeje egyetlen fajtól származzon az összes később kialakuló faj. Az adaptív radiációra más jellemző, és hacsak nincs okunk az ellenkezőjét feltételezni, az ember fejlődése is valószínűleg az evolúció szokásos menetét követte. A kérdés csak akkor rendezhető közmegegyezésre, ha további, 3 millió évesnél idősebb fosszíliákat tárnak fel és elemeznek, ami 1994 elején lehetségesnek tűnt. Miután másfél évtizedig politikai okokból erre nem nyílt mód, 1990 óta Johanson és munkatársai három ízben is jártak Hadar-tartomány fosszíllákban gazdag lelőhelyein. Erőfeszítéseiket siker koronázta, ötvenhárom fosszilis maradványt tártak fel, köztük az első teljes ko ponyát. Az új leletek megerősítették a korábban észlelt szabályszerűséget a testméretek szórását, mi több, ezt még nagyobbnak mutatták. Miként értelmezhetjük ezt a tényt? Közel van-e a megoldáshoz a fajok számának problémája? Sajnos nem. Azok, akik a korábban felfedezett fossziliák méreteinek s z ó r á s á t a h í m é s a n ő s t é n y m a g a s s á g k ü l ö n b s é g e k é n t é r t elmezték, az új leletekben is feifogásuk igazolását látták. Azok viszont, így mi is, akik úgy sejtették, a méretek szórása faji és nem fajon belüli különbségre utal, úgy sz i ntén nézeteik megerősítéseként fogadták az új fosszíliákat. A családfa 2 millió évnél idősebb elágazásait továbbra sem tudjuk megrajzolni. Lucy csontvázrészeinek 1974-es felfedezése adott először képet arról, mennyiben alkalmazkodott egy korai hominida testfelépítése a két lábon járáshoz. Az első, 7 millió esztendeje megjelent hominidák mindenképpen két lábon járó emberszabású majmok voltak. Lucy csontvázának feltárása előtt azon ban az antropológusok nem rendelkeztek a két lábon járás kézzelfogható bizonyítékaival egy 2 millió évnél idősebb emberfaj esetében. Lucy medencéje, lábszárának és lábfejének csontjai kulcsfontosságúak e kérdés szempontjából. A medence alakja, továbbá a combcsont és a térd által bezárt szög alapján egyértelmű, hogy Lucy és fajtársai a felegyenesedett járás bizonyos formájához alkalmazkodtak.

45 45 Ezek az anatómiai jellegzetességek közelebb állnak az emberhez, mint az emberszabású majmokhoz. Owen Lovejoy szerint, aki először tanulmányozta Lucy csontjait, a faj kétlábú helyváltoztatása szakasztott olyan lehetett, mint ahogyan önök vagy én járunk. Mégsem mindenki osztotta a véleményét. Például két anatómus, Jack Stern és Randall Susman, a State University of New York (Stony Brook) munkatársai 1983-ban megjelent nagy jelentőségű dolgozatukban másként értelmezték Lucy testfelépítését: A jellegek olyan elegyét mutatja - írták -, a m e l y t ö k é l e t e s e n m e g f e l e l e g y a két lábon járást csaknem tökélyre vívő állatfajnak, mely ugyanakkor megőrizte a fákon élést, táplálkozást, alvást vagy menekülést biztosító morfológi ai jellegeket." A perdöntő bizonyítékot: egyike, amelyeket Stern és Susman érvelése alátámasztására felsorakoztatott, Lucy lábfejének szerkezete volt: a csontok ugyanis valamelyest begörbültek, ami az emberszabású majmokra és nem az emberre jellemző-ez a csontfelépítés megkönnyíti a mászást. Lovejoy viszont elvetette e feltevést, mondván, hogy a csontok görbesége mindössze Lucy majomszerű evolúció múltjának csókevénye. A két ellentétes nézetet valló tábor lelkeden vitázott több mint egy évtizedig. Azután 1994 elején új bizonyíték, méghozzá a legváratlanabb forrásból, billentette ki a mérleg nyelvét. Először Johanson és munkatársai számoltak be két 3 millió éves karcsont, egy felkarcsont és egy singcsont felfedezéséről, melyeket az Australopithecus afarensisnek tulajdonítottak. A szóban forgó egyed erőteljes testalkatú lehetett, s ezeknek a karcsontoknak bizonyos jellegei a csimpánzéra emlékeztettek, míg mások különbözők voltak. Leslie Aiello, a University College (London) antropológusa a következőképpen értelmezte a Nature-ben a felfedezést: Az A. afarensis singcsontjának mozaikos morfológiája, az izmokkal masszívan körülvett, robusztus felkarcsonttal együtt eszményi egy olyan lény számára, amely a fákon mászott, de a földön tartózkodva két lábon járt." Ez a leírás, amit magam is jóváhagyok, egyértelműen Susman tábora és nem a Lovejoy-pártiak mellett foglalt állást. Tovább erősítette a fenti elképzelést a komputertomográfia alkalmazása, amelynek segítségével felfedték ezen korai emberek belső fülének szerkezetét.

46 46 A belső fülben három C-alakú cső, a félkörös ívjáratok találhatók. Kölcsönösen derékszöget zárnak be egymással, miközben két ívjárat függőleges irányú. Ez az apparátus kulcsszerepet játszik a test egyensúlyának fenntartásában. Egy 1994 augusztusában rendezett antropológus-tanácskozáson Fred Spoor, a University of Liverpool munkatársa ismertette a félkörös ívjáratok felépítését az emberben és az emberszabású majmokban. A két függőleges ívjárat az emberben az emberszabású majmokéhoz viszonyítva jelentősen megnagyobbodott, ezt a különbséget Spoor a két lábon járáshoz társuló felegyenesedett testtartás megnövekedett követelményeihez való alkalmazkodásként értékelte. Mi a helyzet ezek után a korai emberfajokkal? Spoor megfigyelései valóban meghökkent őek. A Homo nemzetség valamennyi fajában a belső fül szerkezete hajszálra megegyezik a modern emberével. Ezzel szemben az Australopithecus-nemzetség összes fajában a félkörös ívjáratok az emberszabású majmokéihoz hasonlóak. Vajon azt jelenti ez, hogy az Australopithecusok az emberszabású majmok módjára négy lábon jártak? A medence és az alsó végtagok felépítése ellentmondani látszik ennek a feltevésnek. Amiként anyám 1976-os jelentős felfedezése is, aki az emberére rendkívül emlékeztető láb lenyomatát találta meg egy mintegy 3,75 millió éves vulkaníkus hamurétegben. Mindazonáltal, amennyiben a belső fül szerkezete egyáltalán elárul valamit a testtartás és helyváltoztatás módjáról, arra utal, hogy az Australopithecusok korántsem hasonlítottait önökre vagy rám, ahogy azt Lovejoy azóta is makacsul állítja. Értelmezése alátámasztására láthatóan a kezdetektõl tökéletesen emberivé kívánja formálni a hominidákat; a hasonló antropológiai törekvéseitől már korábban megemlékeztem ebben a fejezetben. A magam részéről könnyen elképzelhetőnek tartom, hogy ősünk az emberszabású majmok módjára viselkedett, s hogy a fák fontos szerepet játszottak az életében. Két lábon járó emberszabású majmok vagyunk, ezért semmi meglepő nincs abban, ha ez a tény elődeink életformájában is tükröződik

47 E ponton áttérek a csontokról a kövekre, őseink viselkedésének e legkézenfekvőbb bizonyítékaira. A csimpánzok eszközhasználók; botok segítségével szerzik meg a termeszeket, leveleket használnak szivacs gyanánt, és kővel törik fel a diót. Ám mind ez idáig legalábbis egyetlen vadon élő csimpánznál sem látták, hogy kőeszközt készített volna. Az ember 2,5 millió éve kezdett el éles szélű eszközöket gyártani két kő összeütögetésével. Ezek voltak az őstörténetre annyira jellemző technológiai tevékenység kezdetei. A legkorábbi eszközök apró szilánkok voltak, amelyek úgy készültek, hogy az egyik követ többnyire kovakavicsot a másikhoz ütögették. Ezek a szilánkok hozzávetőleg ujjnyi hosszúak, és meglepően élesek. Egyszerű megjelenésükre rácáfol, hogy a legkülönbözőbb célokra használták őket. Azért tudjuk ezt, mert Lawrence Keeley (University of Illinois) és Nicholas Toth (Indiana University) mikroszkópos elemzésnek vetettek alá egy tucat ilyen, a Turkana-tó keleti partján fekvő 1,5 millió éves táborhelyről származó szilánkot, s a használat jelei után kutattak. Sikerült a kopás különböző formáit kimutatniuk a szilánkokon, amelyek arra utaltak, hogy némelyiket hús feldarabolására vagy favágásra, míg másokat lágy növényi részek, például fű elnyesésére használtak. Ha egy ehhez hasonló régészeti lelőhelyen néhány kőszilánkra bukkanunk, erősen meg kell mozgatnunk a képzeletünket, hogy magunk előtt lássuk a valaha itt zajló élet bonyolultságát, lévén a leletanyag maga igen szűkös: a hús, a fa, a fű rég az enyészeté lett. Képzeljünk el például egy folyóparti táborhelyet, ahol az embercsalád a húst darabolta fel a facsemetékből összetákolt, náddal fedett szélvédő árnyékában, ha ma nem látunk is mást, mint kőszilánkokat. A legkorábbi feltárt kőeszköz-együttesek 2,5 millió évesek; a szilánkokon túl ide tartoznak olyan nagyobb szerszámok, mint a hasítók és kaparók, valamint a különböző marokkövek. Az esetek többségében ezeket az eszközöket is úgy állították elő, hogy szilánkokat pattintottak le a kovakő magkőről. Mary Leakey hosszú éveket töltött az Olduvai-szakadékvölgyben a technológia eme legkorábbi jeleinek tanulmányozásával amelyet a szakadék után oldován iparnak neveztek el, munkássága nyomán jött létre a korai őskőkor afrikai régészete. 47

48 Miután maga is kísérletezett eszközök előállításával, Nicholas Toth gyanítja, hogy a legkorábbi eszközkészítőknek nem volt határozott elgondolásuk az épp megmunkált szerszámról nem volt tervrajzuk, ha úgy tetszik. Valószínűbb, hogy a különböző formákat a nyersanyag eredeti alakja határozta meg. Az oldován ipar, amely 1,4 millió évvel ezelőtti a technológia egyetlen létező formájának számított elődeik életében alapvetően opportunistának mondható. Érdekes kérdés, milyen megismerő készségeket igényelt ezeknek a szerszámoknak az előállítása. Vajon a legkorábbi eszközkészítők az emberszabású majmokéihoz hasonló értelmi képességeket vettek igénybe, csak megváltozott módon? Vagy magasabb fokú intelligenciára volt szükség? Az eszközkészítők agya mintegy 50%-kaI nagyobb az emberszabású majmokénál, ezért az utóbbi következtetés ösztönös ítéletünk alapján is kézenfekvőnek tűnik. Mindazonáltal Thomas Wynn régész (University of Colorado) és William McGrew főemlőskutató (University of Stirlingon) más véleményen van. Az emberszabású majmok kézügyességét vizsgálták, s 1989-ben megjelent dolgozatukban Az oldován ipar majomszemszögből" így összegezték következtetéseiket: Az oldován ipar eszközeinek megmunkálásához szükséges összes térfogalom fellelhető az emberszabású majmok elméjében. Valójában az imént leírt térbeli készségek valószínűleg minden nagy emberszabású majomfajra jellemzők, s nem csupán az oldován eszközkészítőkre." A magam részéről meglepőnek találom ezt a kijelentést, nem utolsósorban mert tanúja voltam, miként próbáltak egyesek kőkorszaki" eszközöket előállítani két Jó összeütögetésével, kevés sikerrel. A kőszerszámok nem így készültek. Nicholas Toth éveket töltött azzal, hogy tökéletesítse eszközkészítő tudományát, s ismeri a szilánkok pattintgatásának minden csínját-bínját. A hatékony munkálkodáshoz a pattintgatónak megfelelő alakú kődarabot kell választania, amelyet megfelelő szögből ütögethet; s maga az ütögetés is nagy gyakorlatot igényel, hogy az eszközkészítő megfelelő erővel sújtson a megfelelő helyre. Egyértelműnek tűnik, hogy a korai előembereknek ösztönös érzéke volt a kövek megmunkálásának fortélyaihoz" írta Toth 1985-ös dolgozatában: 48

49 49 Nem kérdés, hogy a legkorábbi eszközkészítők értelmi képességei meghaladták az emberszabású majmokét mondta nekem nemrégiben. Az eszközkészítés jelentős motoros és megismerő készségek jelentős összehangolását kívánja meg." A Georgia állambeli Atlanta Nyelvészeti Kutató Központban jelenleg folyó kísérletsorozat ezt a kérdést vizsgálja. Sue SavageRumbaugh pszichológus egy törpecsimpánz kommunikációs képességeit igyekezett kifejleszteni. Toth nemrégiben társult hozzá, s együtt iparkodtak a Kanti névre hallgató csimpánzt megtanítani szilánkok pattintgatására. Kanti kétségtelen találékonyságról tett tanúbizonyságot az éles szilánkok előállításában, de mind ez ideig nem sikerült elsajátítania a legkorábbi eszközkészítők módszeres szilánkoló technikáját. Gyanítom, ez azt jelenti, hogy Wynn és McGrew következtetése helytelen, s a legelső eszközkészítők megismerő képességei meghaladták az emberszabású majmokéit. Az előbbiek ellenére változatlanul igaz, hogy a legkorábbi eszközök, az oldován ipar termékei egyszerűek és opportunisták voltak. Mintegy 1,4 millió esztendeje új eszkõzegyüttes tűnt föl Afrikában, amelyet a régészek acheuli iparnak neveztek el az északfranciaországi Saint-Acheul lelőhely alapján, ahonnan ezeknek az eszközöltnek későbbi változatai előkerültek. Az őstörténet során először kapunk itt bizonyítékot arról, hogy az eszkõzkészítõk gondolatban eltervezték, mit akarnak előállítani hogy szándékaik szerint munkálták meg az általuk használt nyersanyagot. Az erre utaló szerszám az ún. szakóca, egy könnycsepp alakú kőeszköz, amelynek kidolgozása figyelemreméltó szakértelmet és türelmet igényelt (lásd 2.5. ábra). Tothnak és más kísérletezőknek több hónapjába került, míg szert tettek annyi jártasságra, amellyel olyan minőségű szakócákat voltak képesek előállítani, mint korai elődeink. A szakócák a Homo erectus színre lépése után jelennek meg a régészeti leletanyagban, amely a Homo habilis feltételezett leszármazottja s a Homo sapiens őse. Amint azt a következő fejezetben látni fogjuk, ésszerű következtetésnek tetszik, hogy a szakócákat a Homo erectus egyedei készítették, mivel agyuk a Homo habilishoz képest jelentősen megnagyobbodott.

50 50 Mikor őseink felfedezték az éles kőszilánkok következetes pattintgatásának fortélyait, ez jelentős áttörést képviselt az evolúcióban. Ezek segítségével az ember hirtelen olyan táplálékforráshoz jutott, amely addig megtagadtatott számára. Még a legszerényebb szilánk is, amint arra Toth több ízben is rámutatott, rendkívül alkalmas szerszám az állati bőr felhasítására (a legvastagabbak kivételével), s így hozzáférhetővé vált az alatta levő hús. Akár vadászok voltak, akár dögevők, az ezeket az egyszerű kőszilánkokat előállító és használó emberek ily módon újfajta energiaforráshoz jutottak állati fehérjéhez.

51 51 Ez nemcsak étrendjüket tette változatosabbá, hanem megnövelte a sikeres utódok világra hozásának esélyeit is. A szaporodás energiaigényes élettevékenység, aminek biztonságát növelte, hogy hús is gazdagította az étrendet. Régi kérdés persze az antropológusok számára, hogy ki készítette az eszközöket? Amikor kőeszközök jelentek meg a régészeti leletanyagban, már több Australopithecus-faj létezett, s valószínűleg több Homo-faj is. Hogyan dönthetjük el, ki állította elő az eszközöket? Ez rendkívül fogas kérdés. Ha az eszközök minden esetben csak a Homo fosszíliált kísérnék, és soha az Australopithecus-fai, ez arra engedne következtetni, hogy egyedül a Homo-nemzetség készítette a szerszámokat. Csakhogy az őstörténeti leletanyag nem ilyen egyértelmű. Randall Susman egy dél-afrikai lelőhelyen az A. robustus kézcsontjainak felépítéséből arra következtetett, hogy ez a faj elegendő kézügyességgel rendelkezett eszközök előállításához. Természetesen nem áll módunkban megbizonyosodni feltevésének helyességéről. Magam úgy vélem, a legegyszerűbb magyarázatra kell törekednünk. Tudjuk az őstörténeti leletanyagból, hogy 1 millió év óta már csak a Homo-fajok léteztek, s azt is tudjuk, hogy kőeszközöket készítettek. Amíg nincs okunk az ellenkezőjét feltételezni, megfontolt következtetésnek tűnik, hogy az őstörténet hajnalán mindössze a Homo-nemzetség készített eszközöket. Az Australópithecus- és a Homo-fajok egyértelműen sajátos alkalmazkodási formákat mutattak, s feltehető, hogy a Homo-nemzetség húsevése fontos összetevője ennek a különbségnek. Az eszközkészítés fontos eleme lehetett egy húsevő faj készségeinek; a növényevőknek nem volt szüksége ezekre a szerszámokra. Kenya régészeti lelőhelyeit tanulmányozva, s saját eszközkészítő kísérletei nyomán Toth a következő igen jelentős felfede zésre jutott. A legkorábbi eszközkészítők túlnyomó többsége jobbkezes volt, amiként a modern ember is. Habár az emberszabású majmok egyedei szintén vagy jobb-, vagy balkezesek, egyik populációjuk sem részesíti előnyben egyik vagy másik formát; a modern ember egyedülálló ebből a szempontból. Toth felismerése evolúciónk történetének egyik jelentős mozzanatát tárja fel: hozzávetőleg 2 millió éve a Homonemzetség agya egyre emberibbé vált, olyanná, amilyennek magunkat ismerjük.

52 52 3. FEJEZET Különböző emberfélék A legutóbbi időkben folytatott lenyűgöző és izgalmas kutatások lehetővé tették, hogy a fosszíliák segítségével olyan képet kapjunk őseink életéről, amilyenre néhány érvvel ezelőtt még senki sem gondolt. Mára lehetővé vált például, hogy tűrhető pontossággal megbecsüljük, mikor választották el egy adott emberfaj egyedeit, mikor váltak ezek ivaréretté, mik voltak az életkilátásaik, és így tovább. Ezen ismeretek fényében ráéb redtünk, hogy a Homo-nemzetség megjelenése óta több kü lönböző fajt képviselt. Az Australopithecus- és a Homo-fajok közti különbségek felfedezése alapvetően átformálta őstörté netünk képét. A Homo-nemzetség színre lépéséig minden két lábon járó emberszabású majom kis aggyal, nagyi őrlőfogakkal és előreugró arccal rendelkezett, s életmódja megegyezett az emberszabású majmokéval. Egyedei elsősorban növényi táplálékon éltek, s társas viszonyaik valószínűleg a mai szavannai páviánokéira emlékeztettek. Ezeknek a fajoknak az Australopithecusok egyedüli emberi jellege járásuk módja volt. Valamivel korábban, mint 2,5 millió éve egyel őre nem tudjuk pontosan mikor kialakult az első megnagyobbodott agyú emberfaj. A fogazat is megváltozott, amit valószínűleg az étrend megváltozása hús fogyasztása a növényi táplálékon kívül - idézett elő. A Homo-nemzetség legkorábbi formáinak ez a két jellegzetessége az agy megnagyobbodás és a fogazat átalakulása - már az elsőnek feltárt Homo habilis fosszíliákban is megfigyelhetó volt. Talán mert minket, mai embereket elkápráztatnak az elme képességei, az antropológusok az agynak arra az ugrásszerű megnagyobbodására fordították figyelmüket mintegy

53 450 cm 3 -ről több mint 600 cm 3 -re-, amely a Homo habilis kialakulását kísérte. Ez kétségkívül fontos része az őstörténetnek új irányt szabó evolúciós alkalmazkodásnak, mégis csupáncsak egyik összetevője. Őseink életjelenségeinek kutatása újabban arra enged következtetni, hogy sok egyéb változás is lejátszódott, ami mind jobban eltávolította őket az emberszabású majmoktól, és az emberhez kõzelítette. Az ember fejlődésének egyik legjelentősebb vonatkozása, hogy az újszülöttek magatehetetlenül jönnek a világra, s a gyermekkor meghosszabbodik. Mi több, amint azt minden szülő tudja, serdülőkorban a növekedés robbanásszerűen felgyorsul, s a serdülő ijesztő ütemben nyúlik egyre magasabbra. Az ember egyedülálló ebből a szemponthól: a legtöbb emlősfaj, köztük az emberszabású majmok újszülöttje is, szinte közvetlenül a születés után növekedésnek indul, ami egészen a felnőttkorig eltart. A serdülő mintegy magasságának 25%-ával nő meg a serdülőkori növekedési lökés következtében; ezzel szemben a csimpánzok egyenletes növekedési görbéjük szerint mindössze 14%- kal növelik meg testmagasságukat az ivarérettség eléréséig. Bariy Bogin, a University of Michigan biológusa érdekesen értelmezi a növekedési görbékben mutatkozó különbségeket. A növekedés üteme kisebb az emberben, mint az emberszabású majmokban, ugyanakkor az agyak növekedése többé-kevésbé megegyezik. Következésképpen az embergyermekek kisebbek, mint akkor lennének, ha a majmok növekedési ütemét követnék. Ez azzal az előnnyel jár, veti fel Bogin, hogy az embergyerekjóval több időt fordíthat tanulásra, amire szüksége is van, ha elakarja sajátítania kultúra bonyolult szabályait. A növekvő gyemekek többet tanulnak a felnőttektől, ha testméretük jelentősen különbözik, mert így tanárdiák kapcsolat közöttük. Amennyiben a gyermekek az emberszabású majmok növekedési görbéje szerint nőnének, a tanár-diák kapcsolat helyett testitesti versengésre kerülne sor köztük és a felnőttek között. Amikor a tanulási időszak befejeződik a test behozza lemaradását a serdülőkori robbanásszerű nõvekedés során. Az embert nemcsak a túlélési technikák elsajátítása teszi sajátosan emberré, hanem a szokásoké, erkölcsi szabályrendszereké, a rokonsági és társas viszonyokat előíró törvényeké is azaz a kultúráé. Az olyan társadalmi környezet, amely gondoskodik a magatehetetlen kisgyermekekről és az idősebb gyermekek neveléséről, sokkal inkább jellemző az emberre, mint az emberszabású majmokra. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kultúra az ember alkalmazkodási módja, amit a gyermekkor és az érés folyamatainak az állatvilágban szokatlan formája tesz lehetővé. 53

54 Az emberi újszülöttek magatehetetlensége inkább biológiai szükségszerűség. Túl korán jönnek világra, ami nagyobb agyuk és az emberi medence szűk méreteinek a következménye. A biológusok újabban kezdik felismerni, hogy az agy nagysága nem csupán az értelmi képességeket befolyásolja, de kihatással van az egyedfejlődést szabályozó tényezők egész sorára, amilyen az elválasztás, az ivarérettség elérése, a terhesség időtartama és az életkor. A megnagyobbodott agyú fajoknál ezek a tényezők mind kitolódnak: a kisgyermekeket később választják el, mint a kis aggyal rendelkező fajok esetében, az egyed később lesz ivarérett, a terhesség időtartama és az életkor is meghosszabbodik. Ha összevetjük a Homo sapiensi a többi főemlőssel, egyszerű számítások útján arra következtethetünk, hogy egy átlagosan 1350 cm 3 -es agytérfogattal rendelkező egyedben a terhesség idejének 21 hónapnak kellene lennie, nem pedig 9, mint valójában. Az emberi újszülöttnek tehát világra jöttekor egy év lemaradást kell behoznia, ezért olyan magatehetetlen. Miért van mindez? Miért tette ki a természet az emberi újszülötteket a korai születés veszélyeinek? Magyarázattal az agy mérete szolgál. Egy újszülött emberszabású majom átlagosan 200 cm 3 -es agya hozzávetőleg fele a felnőttekének. Az agy megkétszereződésére a korai életszakaszban, gyors ütemben kerül sor. Ezzel szemben az emberi új szülött agya egyharmada a felnőttének, s ugyancsak rövidesen, gyors ütemben megháromszorozódik. Az ember abban emlékeztet az emberszabású majmokra, hogy az agy korán eléri a felnőttre jellemző nagyságot; ezért ha ehhez az agy méretének megduplázódására volna szükség, az emberi újszülöttek agya 675 cm 3 -es lenne. Mint minden asszony jól tudja, az átlagos agytérfogatú újszülöttek világra hozatala is épp elég nehéz, néha még az életet is fenyegeti. S valóban a medencenyílás is megnövekedett az ember evolúciója során, hogy alkalmazkodjék az agy megnagyobbodásához. Ám e növekedésnek megvoltak a maga határai -amelyeket a hatékony kétlábú helyzetváltoztatás követelményei vontak meg. E határt az ember akkor érte el, mikor az újszülött agytérfogata jelenlegi értékéhez 385cm 3 érkezett. 54

55

56 56 Evolúciós szempontból azt mondhatjuk, hogy elméletben az ember kezdetben az emberszabású majmok növekedési mintáját követte, amíg a felnőtt agytérfogata el nem érte a 770 cm3_t. Ezen a számértéken túl az agy nagysága már nem csupán megkétszereződött a születéstől, hanem ennél nagyobb arányban növekedett, s így alakult ki az újszülöttek magatehetetlensége, akik túl korán" jöttek világra. A Homo habilis, amelynél a felnőtt agytérfogat hozzávetőleg 800 cm 3, láthatóan a határvonalon állt az emberszabású majmok és az ember növekedési mintája között, míg a korai Homo erectus agytérfogata, amely mintegy 900 cm 3, jelentősen az emberi fejlődés irányába tolta el a fajt (lásd 3.1. ábra). Ne feledjük, mindez csupán elméleti okoskodás", s hallgatólagosan feltételezi, hogy a Homo erectus szülőcsatornájának mérete megegyezett a modern emberével. A Turkana-fiú medencéjének méretei alapján tisztább képet alkothatunk a Homo erectus viszonyairól. Ezt a korai Homo erectus csontvázat munkatársaimmal az 1980-as évek közepén ástuk ki a Turkana-tó nyugati partvonala közelében. Az embernél a férfiak és a nők medencenyílásánái, a mérete megegyezik. Ezért a Turkana-fiú medencenyílásáriak megmérésével megbecsülhettük anyja szülőcsatornájának nagyságát. Barátom és munkatársam, Alan Walker, a Johns Hopkins University anatómusa a kiásott csontokból összeállította a fiú medencéjét (lásd 3.2. ábra). A medencenyílást megmérve azt találta, hogy kisebb a Homo sapiensénél. Kiszámította továbbá, hogy a Homo erectus újszülöttek agytérfogata hozzávetőleg 275 cm 3 lehetett, ami számottevően kisebb, minta mai emberi újszülötteké. A mérésekből levonható következtetéselv egyértelműek. A Homo erectus újszülöttek a felnőtt agytérfogatának egyharmadával és a modern emberhez hasonlóan magatehetetlenül jöttek világra. Ebből arra következethetünk hogy a kisgyermekek odaadó gondozása, ami napjaink társadalmi berendezkedését jellemzi, már a korai Homo erectusban fejlődésnek indulhatott, mintegy 1,7 millió esztendeje.

57 3.2. ábra: A Turkanu-fiú,. Ennek a 9 éves Homo erectusnak rekonstruált csontvázán jól látható, mennyire emberszerű e faj testfelépítése. Oldalán Alan Walkert látjuk, aki a csontváz feltárásának munkálatait irányította. (A. Walker/Kenyai Nemzeti Múzeum közlése nyomán.)

58 Sajnos nem végezhetünk hasonló számításokat a Homo habilis, az erectus közvetlen előde esetében, mivel ehhez előbb találnunk kellene egy habilis-medencét. Amennyiben a habilisújszülöttek erectus-nagyságú aggyal jöttek volna világra, ők is túl korán" születtek volna, mégsem annyira, mint az erectus; ők is, magatehetetlenek lettek volna születéskor, de nem olyan sokáig, s maguk is az emberihez hasonló társadalmi berendezkedést igényeltek volna, ha kevésbé is. Úgy tűnik tehát, hogy a Homo-nemzetség a kezdet kezdetétől az ember irányába fejlődött. Hasonlóképpen, mivel az Australopitheciis-fajok agytérfogata az emberszabású majmokéhoz állt közel, az emberszabású majmok fejlődési mintáját kellett követniük életük korai szakaszában. A csecsemőkori magatehetetlenség időbeli meghosszabbodása melynek során a gyermek a szülő odaadó figyelmét igényelte már a Horno-nemzetség korai képviselőire is jellemző volt: ennyit sikerült megállapítanunk. De mi a helyzet a gyermekkor későbbi szakaszával? Mikor hosszabbodott ez meg, lehetővé téve gyakorlati és kulturális jártasságok elsajátítását a serdülőkori növekedési lökést követően? A gyermekkor meghosszabbodásának az az ára, hogy a modern emberben az emberszabású majmokhoz viszonyítva lelassul a testi növekedés. A emberi egyedfejlődésnek ezért több mérföldköve van, például a fogzás, ami később köszönt be, mint az emberszabású majmoknál. Így az első állandó zápfog a 6 éves gyermeknél bukkan elő; míg az emberszabású majmoknál ez 3 évesen következik be. Az ember második zápfoga éves korában bújik ki; az emberszabású majmoké 7 évesen. Az ember harmadik zápfoga éves korban jelentkezik, és 9 éves korban az emberszabású majmoknál. Hogy megtudjuk, mikor hosszabbodott meg a gyermekkor evolúciónk során, a fosszilis állkapcsok vizsgálatával el kellett döntenünk, mikor bújtak ki az első zápfogak. Például a Turkana-fiú pont akkor halt meg, mikor a második zápfoga kezdett megmutatkozni. Amennyiben a Homo erectus a 58

59 gyermekkori fejlődés lassúbb, emberi mintáját követte, ez azt jelenti, hogy a fiú körülbelül 9 évesen hunyt el. Ha viszont faja az emberszabású majmokéhoz hasonló növekedési görbét mutatott, 7 éves lehetett. Alan Mann (University of Pennsylvania) az 1970-es évek elején a fosszilis emberi fogak beható vizsgálatából arra következtetett, hogy minden Australopithecus- és Homo-faj a lelassult gyermekkori fejlődés emberi mintájához igazodott. Munkássága rendkívül nagy befolyást gyakorolt az antropológiára, mivel alátámasztotta a hagyományos vélekedést, miszerint minden hominida-fal, az Australopithecusokat is beleértve a modern ember egyedfejlődését mutatja. S valóban, mikor megtaláltuk a Turkana-fiú állkapcsát, és megláttam a második előbuk kanó zápfogat, magam is 11 évesre becsültem a fiú korát, mert ennyi idősnek kellett lennie, ha a Homo sapiensre hasonlított volna. A taungi gyermekről, aki az Australopithecus africanusfalhoz tartozott, ugyancsak azt feltételezték, hogy 7 évesen halt meg, mert ekkor bújt elő az első zápfoga. Az 1980-as évek végén azután e becsléseket több kutató vizsgálatai is halomra döntötték. Holly Smith, a University of Michigan antropológusa az agytérfogat és az első zápfog előbukkanásának összehasonlításából következtetett az emberi fosszíliák egyedfejlődésére. Összegyűjtötte az ember és az emberszabású majmok megfelelő adatait, majd összevetette ezeket az emberi fosszíliákkal. Három egyedfejlődési mintát különített el: a modern ember szintjét, ahol az első zápfog 6 évesen bújik ki és az élettartam 66 év; az emberszabású majmok szintjét, ahol az első zápfog valamivel 3 éves kor után tör elő és az élettartam 40 év; valamint egy köztes fejlődési fokozatot. A késői Homo erectus azaz a mintegy esztendőnél fiatalabb leletek csoportja az emberi szinthez igazodott, ilyen volt többek közt a neandervölgyi ember is. Valamennyi Australopithecus-faj viszont az emberszabású majmok szintjén állt. A korai Homo erectus, például a Turkana-fiú, a köztes fejlődési fokozatot képviselte. A fiú első zápfoga valamivel 4 és fél éves kora után bújhatott elő; s ha nem halt volna olyan korai halált, körülbelül 52 éves élettartamra számíthatott volna. Smith vizsgálatai rámutattak, hogy az Australopithecusok növekedési mintája más volt, mint a modern emberé, s az em- 59

60 60 berszabású majmokéra emlékeztetett. A továbbiakban kimutatta, hogy a korai Homo erectus köztes fokozatot képviselt a modern ember és az emberszabású majmok növekedése közõtt. Ennek alapján ma úgy tartjuk, hogy a Turkana-fiú hozzávetőleg 9 és nem 11 éves korában halt meg, amint azt eredeti leg feltételeztem. Mivel a fenti következtetések ellentmondtak egy egész antropológus-nemzetség becsléseinek, heves vitákat kavartak. Fennállt persze a lehet ősége, hogy Smith tévedett valahol. Ilyen körülmények között mindig jól jönnek a megerősítő vizsgálatok, s a segítség ez esetben nem is késett. Christopher Dean és Tim Bromage, az idő tájt mindketten a londoni Unive rsity College munkatársai, kidolgoztak egy módszert a fogak korának közvetlen meghatározására. Ahogyan az évgyűrűk is felhasználhatók a fa korának tisztázására, a fogakon mikroszkóposan észlelhető vonalak is jelzik a fog korát. Ez a számítási mód korántsem olyan egyszerű, amilyennek látszik - nem utolsósorban a vonalak bizonytalan lefutása miatt. Mindazon á l t a l D e a n é s B r o m a g e e l ő s z ö r e g y, a t a u n g i g y e r m e k k e l a z o n o s f o g f e j l ő d é s t m utató Australopithecus-állkapcson próbálták ki módszerüket. Azt találták, hogy a szóban forgó egyed valamivel 3 éves kora után halt meg, épp első zápfoga klbukkanásakor - ami pontosan megfelel az emberszabású majmok növekedési gõrbéjének. Mikor Dean és Bromage egy sor fosszilis emberi fogat is átvizsgált, Smithhez hasonlóan három szintet találtak: a modern emberét, az emberszabású majmokét és egy köztes fejlődési fokozatot. Az australopithecusok ismét pontosan az emberszabású majmok szintjén álltak a kései Homo erectus ès a neandervölgyi ember a modern ember szintjén míg a korai Homo erectus a kettő között foglalt helyet. Ez ismét magasra szította a vita lángját, kivált azon vitáztak, az ember vagy az emberszabású majmok mintájára növekedtek-e az Australopithecusok. A vitának az vetett véget, hogy Glenn Conroy antropológus és Michael Vannier klinikus, a St. Louis-i Washington University munkatársai az antropológiai laboratóriumokban is alkal mazni kezdték az orvosi csúcstechnológiát. A három dimenziós komputertomográfia segítségével bekukkantottak a taungi gyer mek

61 megkövesedett állkapcsába, s lényegében megerősítették Dean és Bromage következtetéseit. A taungi gyermek 3 éves kora körül halt meg, az emberszabású majmok növekedési görbéje szerint tehát már ifjúnak számított. Hogy az egyedfejlődési tényezők és a fogfejlődés vizsgálatával biológiai következtetéseket vonhatunk le a fosszíliákból, óriási jelentőségű tény az antropológia számára, mert lehetővé teszi, hogy képletesen szólva hússal borítsuk be a csontokat. Például kimondhatjuk, hegy a Turkana-fiút valamivel 4. születésnapja előtt választották el, és amennyiben tovább él, körülbelül 14 évesen válik ivaréretté. Anyja valószínűleg 13 évesen szülte első gyermekét, 9 hónapos terhesség után; s ezután 3-4 évente esett újra teherbe. A fenti egyedfejlődési minták arról tájékoztatnak bennünket, hogy amikor a korai Homo erectus megjelent, ez az emberős mára modern emberi biológia útjára lépett, s egyre jobban eltávolodott az emberszabású majmoktól, miközben az Australopithecusok az utóbbiak szintjén maradtak. A korai Homo-formák evolúciója a modern ember növekedési és fejlődési mintájának irányában meghatározott társas keretek között zajlott. Minden főemlős társasan él, de közülük is a modern ember fejlesztette a legnagyobb tökélyre a társas együttélést. Az a biológiai változás, amelyre a fogak alapján következ-tettiink a korai Homo-formák képviselőjében, elárulja, hogy e faj társas kapcsolatai mind szorosabbá váltak, ami előmozdította a kultúra kialakulását. Úgy tűnik, a társas viszonyok egész rendszere jelentősen átalakult. Honnan tudjuk mindezt? A hímek és a nőstények testméretének összehasonlításából, valamint abból, amit a hasonló különbségekről tudunk a mai főemlósfajok, így a pávián és a csimpánz esetében. A szavannai páviánoknál a hímek kétszer akkorák, mint a nőstények. A főemlőskutatók ma úgy gondolják, hogy ez a méretbeli különbség azoknál az állatoknál alakul ki, amelyeknél az ivarérett hímeknek keményen meg kell küzdeniük egymással a párosodási alkalmakért. Mint a legtöbb főemlősfajban, ivarérettségük elérése után a hím páviánok is elhagyják a csapatot amelyben születtek. 61

62 62 Másik, gyakran szomszédos csapathoz csatlakoznak, s ettől fogva versengenek azokkal a hímekkel, amelyeknek kialakult helyük van a csapatban. A hímek vándorlásának e szokása következtében a legtöbb majomcsapat hímjei nem állnak rokonságban egymással. Ezért nincs darwini (vagyis genetikai) okuk az együttműködésre. A csimpánzoknál ezzel szemben, nem teljesen ismert okokból, a hímek a szülőcsapatban maradnak, és a nőstények vándorolnak el. Következésképpen egy csimpánzcsapat hímjeinek darwini értelemben már van miért együttműködnie a nőstények birtoklásáért, hiszen fivérekként génkészletük fele megegyezik. Ezért összefognak a többi csimpánzcsapat elleni védelemre vagy az alkalmi vadászportyák során, mikor többnyire egy szerencsétlen majmot kerítenek be valamelyik fán. A versengésnek ez a viszonylagos hiánya és a fokozott együttműködés a hímek nőstényekhez viszonyított testméreteiben is tükröződik: mindössze 15-20%-kal nagyobbak csak náluk. Az Australopithecus testméretei a páviánok mintáját követi. Logikus következtetésnek tűnik ezért, hogy az Australopithecus-fajok társas élete hasonlított ahhoz, amit a mai páviánoknál tapasztalunk. Mikor módunk nyílt összehasonlítani a hímek és nőstényelv testméreteit a korai Homo-formák esetében, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy jelentős változás következett be: a hímek csupán 20%-kal bizonyultak nagyobbnak a nőstényeknél, szakasztott ahogyan a csimpánzoknál láttuk. Amint arra két cambridge-i antropológus, Robert Foley és Phyllis Lee rámutatott, ez a testméretekben rnegmutatkozó különbség a Homo-nemzetség megjelenése idején a társas szerveződés változásait is jelzi. A korai Homo-hímek nagy valószínűséggel a szülőcsapatban maradtak fivéreik és féltestvéreik társaságában, s a nőstények álltak be másik csapatba. A rokoni kapcsolatok, mint hangsúlyoztam, erősítik a hímek közötti együttműködést. Nem tudjuk, mi váltotta ki a társas szerveződés fenti átalakulását, de a hímek közti fokozott együttműködés több okból is jelentős előnyökkel járhatott. Egyes antropológusok véleménye szerint különösen fontossá vált a szomszédos Homo-hordákkal szembeni védekezés. A változást talán az előbbieknél is inkább a gazdasági szükségszerűség is siettette. Több bizonyíték szól a Homo-nemzetség étrendjének módosulása mellett,

63 melynek során a hús fontos energia- és táplálékforrássá vált. A korai Homo-formák fogazatának változása húsevésre utal, amiként a kőeszköziparok létrejötte is. Azontúl az agy megnagyobbodása ami a Homo-csomag részét alkotja egyenesen megkövetelte, hogy a nemzetség gazdag energiaforrást biztosító táplálékon éljen. Mint minden biológus tudja, az agy anyagcsere-igényes szerv. A modern embernél például a testsúlynak mindössze 2%-át teszi ki, mégis az energiaháztartás 20%-át emészti fel. A főemlősölt rendelkeznek a legnagyobb aggyal az emlősölt körében, s az embernél ez rendkívüli mértékben tovább nőtt: az emberi agy háromszor nag y obb, mint a hasonló súlyú emberszabású majmoké. Robert Martin antropológus, a zürichi Antropológiai Intézet munkatársa kimutatta, hogy az agynak ez a megnagyobbodása csupán az energiatartalékok megnövekedésével párhuzamosan következhetett be: a korai Homo-formák étrendje, vélekedik, nem csupán kiegyensúlyozott, hanem tápértékekben gazdag is volt. A hús fehérjékből és zsírokból álló koncentrált kalóriaforrást jelent. A korai Homo-formák csak azon az áron fejleszthettek az Australopithecusokénál nagyobb agyat, ha étrendjük zömét hús alkotta. A fenti okokból a magam részéről feltételezem, hogy az egyik legfőbb alkalmazkodási forma a korai Homo-nemzetség evolúciós csomagjában a tetemes húsfogyasztás volt. Hogy azután a korai Homo-formák élő prédára vadásztak-e vagy csupán dögevéssel elégítették ki hússzükségletüket, esetleg mindkettőt űzték, erősen vitatott kérdés az antropológiában, amint arról a következő fejezetben még szót ejtek. Mégsem kételkedem abban, hogy a hús fontos szerepet játszott őseink mindennapjaiban. Azontúl az új létfenntartási stratégia, amely a növényi táplálékokon kívül a húst is számításba vette, feltehetően a társas szerveződés és együttműködés fejlett formáit követelte meg. Minden biológus tudja, hogy amikor alapvet ő változás következik be egy faj létfenntartási mintájában, ezt többnyire egyéb változások kísérik. A leggyakoribb ilyen másodlagos változások a faj anatómiai viszonyait érintik az új étrendhez való alkalmazkodás során. Láttuk, hogy a korai Homoformák fogazata és állkapcsának felépítése különbözik az Australopithecusokétól, feltehetően a hústartalmú étrendhez való alkalmazkodásnak betudhatóan. 63

64 Az antropológusok legújabban úgy vélik, a fogazatban mutatkozó különbségeken túl a korai Homo abban is különbözött az Australopithecusoktól, hogy fizikailag jóval aktívabb lény lehetett. Két, egymástól független kutatássorozat is arra a következtetésre jutott, hogy a korai Homo-formák egyedei jó futók voltak, s az első ilyen emberfajt képviselik. Néhány éve Peter Schmid antropológusnak, a zürichi Robert Martin munkatársának lehetősége nyílt Lucy csontvázának tanulmányozására. A fosszilis csontokról készült üveggyapotöntvények segítségével megkísérelte Lucy testének rekonstruálását, remélve, hogy alapvetően emberi jellegű lesz. Ugyancsak megdöbbentette az eredmény: Lucy mellkasa kúp alakúnak bizonyult, akár egy emberszabású majomé, s nem hordó formájúnak, ami az ember sajátja. Válla, törzse és dereka szintén erősen az emberszabású majmokéra emlékeztetett. Egy Párizsban tartott jelentősebb nemzetközi tanácskozáson Schmid felvázolta az eredményeiből levonható, rendkívül fontos következtetéseket. Az Australopithecus afarensis jelentette ki, mellkasa nem lett volna képes úgy megemelkedni, ahogyan mi zihálunk futás közben. A has pocakos volt, e lénynek még nem volt dereka, és ez a kettő együtt korlátozta a törzs hajlékonyságát, ami feltétlenül szükséges a futáshoz." A Homo-nemzetség jól futott, az Australopithecusok viszont nem tudtak futni. Leslie Aiello szolgált ezek után további bizonyítékokkal a testsúlyra és a testmagasságra vonatkozó kutatásai nyomán őseink fürgeségéről. Megmérte a modern ember és az emberszabású majmok testsúlyát és testmagassá g át, majd az eredményeket összevetette az emberi fosszíliákból nyert hasonló adatokkal. A ma élő emberszabású majmok erőteljes testfelépítésűek, kétszer olyan testesek, mint egy ugyanolyan magasságú ember. A fosszilis adatok ugyancsak tiszta képet mutattak erről mostanában egyre többet hallunk. Eszerint az Austiralopithecusok testfelépítése az emberszabású majmokéra emlékeztetett, míg minden Homo-faj emberszerű volt. Mind Aiello eredményei, mind Schmid vizsgálatai egybehangzanak Fred Spoor megfigyeléseivel 64

65 65 Australopithecus- és Homo-nemzetségek belső fülének szerkezetében megmutatkozó eltérésekről; eszerint a két lábon járásra való fokozott áttérés a testfelépítés átalakulását eredményezte. Már az előző fejezetben céloztam arra, hogy az agy megnagyobbodásán túl egyéb jelentős változások is lejátszódtak a Homo-nemzetség evolúciója során. Mostanára világosan látjuk, miben is állnak ezek a változások: az Australopithecusok két lábon jártak, fürgeségült mégis mérsékelt volt; a Homo-fajok ezzel szemben atléták voltak. Korábban kifejtettem, hogy a két lábon járás kezdetben a megváltozott környezetben hatékonyabb helyváltoztatási formaként alakult ki, ami lehetővé tette az így járó emberszabású majmok számára, hogy fennmaradjanak a hagyományos emberszabásúaknak alkalmatlan élettérben. A két lábon járó emberszabású majmolt nagyobb területet kalandozhattak be, mikor a nyílt ligetes térségek változatos táplálékféleségei után kutattak. A Homo-nemzetség kialakulásával a helyváltoztatás új formája jött létre, ami szintén a két lábon járáson alapult ugyan, de megnövekedett fürgeség és tevékenyebb életmód kisérte. A modern emberek ruganyos testtartása lehetőséget nyújt a tartós helyváltoztató mozgásra, és elősegíti a hatékony hőleadást, ez pedig fontos egy olyan nyílt, meleg térségekben tevékenykedő állat számára, amilyen a korai Homo-nemzetség volt. A nagy távolságokat bejáró kétlábú lény döntő változást jelentett a hominidák alkalmazkodásában. Ez a változás mindenképpen bizonyos mérvű aktív vadászatot feltételezett, amelyről a következő fejezetben fogok szólni. Az aktívabb állatok hőleadó képessége különösen fontos az agy életfolyamatai szempontjából; erre Dean Falk, a State University of New York (Albany) munkatársa mutatott rá. Az 1980-as években folytatott anatómiai Mutatásai során kimutatta, hogy a Homonemzetség agyi elvezető véredényei a hűlést hatékonyabban szolgálják, mint az Australopithecusokéinál. Falk radiátor"- hipotézise újabb érv a Homo-fajok kiterjedt alkalmazkodásának alátámasztására.

66 Hogy a Homo-nemzetség evolúciója során sikeresen alkalmazkodott, aligha szorul magyarázatra: mi vagyunk ennek élő bizonyítékai. De miért nem élnek mellettünk más két lábon járó emberszabásúak? Két millió esztendeje a Homo-nemzetség több Australopithecusfajjal élt együtt Kelet- és Dél-Afrikában. Egymillió évvel később azonban már tökéletes elszigeteltségben találjuk a Homót; időközben ugyanis kihaltak a különböző Australopithecusok. (Hajlamosak vagyunk arra, hogy a kihalásban a kudarc jelét lássuk mintha bizony a szóban forgó fajok nem feleltek volna meg a természet kihívásainak. Valójában a kihalás minden faj végső sorsa: a valaha létezett fajok több mint 99,9%-a kihalt már az idők folyamán ebben a balszerencsén kívül valószínűleg a géneknek is része volt.) Mit tudunk mondani az Australopithecusok sorsáról? Gyakran megkérdeznek, mit gondolok, vajon a húsevővé vált Homo nem vette-e fel étrendjébe az Australopithecus rokonságát, kihalásba taszítva őket. Nem kétlem, hogy időről időre a Homo-nemzetség képviselői meg-megöltek egy-egy Australopithecust, ahogyan antilopot és egyéb állatokat is elejtettek, ha módjukban állt. Ám az Australopithecusok kihalásának oka feltehetően jóval prózaibb. Tudjuk, hogy a Homo erectus rendkívül sikeres faj volt, hiszen ez volt az első ember, amelyik Afrikán kívül is elterjedt. Ezért valószínű, hogy a korai Homo-formák népessége gyors ütemben gyarapodott, s így fenyegető versenytárssá váltak az Australopithecusok számára a létfontosságú energiaforrásért, a hústáplálékért folytatott küzdelemben. Azontúl 2-1 millió éve a talajszinten élő majmok a páviánok ugyancsak szerfölött sikeressé váltak, s feltehetően betársultak az előbbi versengésbe. Az Australopithecusok nagy valószínűséggel nem tudtak ellenállni az őket két oldalról szorongató versenytársak a Homo és a páviánok nyomásának. 66

67 67 4. FEJEZET Az ember, a nemes vadász? Több bizonyíték szól amellett, hogy a korai Homók testfelépítése a hús előteremtésének aktív, azaz vadászó, zsákmányszerző módját tükrözi. Érdemes elgondolkodni azon a tényen, hogy a létfenntartás vadászó-gyűjtögető formája egészen a legutóbbi időkig fennmaradt, őseink mindössze esztendeje hagytak fel a táplálék előteremtésének ezzel az egyszerű módjával, és tértek át a földművelésre. Fontos kérdés az antropológusok számára: mikor jelent meg a létfenntartásnak ez a hamisítatlanul emberi változata? Vajon kezdettől fogva jelen volt-e a Homo-nemzetség életében, amint azt az előzőekben felvetettem? Vagy az alkalmazkodás új keletű formája, amelyre csupán a modern ember színre lépésekor, idestova éve került sor? E kérdések megválaszolásához támpontok után kell kutatnunk a fosszilis és régészeti leletanyagban, a vadászó-gyűjtögető életmód áruló jeleit keresve. Látni fogjuk e fejezet során, hogy a legutóbbi években e téren újabb elméletek születtek, az önmagunkról és elődeinkről kialakított kép változásait tükrözve. Mielőtt sorra vennénk az idevágó őstörténeti bizonyítékokat, segítségünkre volna, ha a mai vadászó-gyűjtögető népek ismeretében magunk elé képzelnénk zsákmányszerző őseink mindennapjait. A hús megszerzése vadászat során, valamint növények gyűjtése kizárólag az embert jellemző módszeres létfenntartási stratégia. Egyszersmind látványosan sikeres stratégia is, ennek köszönhetjük, hogy az emberiség, az Antarktisz kivételével, a földgolyó minden zugát benépesítette. Ennek során a legkülönbözőbb vidékeken vetette meg a lábát, a gőzölgő esóerdõktõi a sivatagokig, a termékeny partvidékektől a szinte teljesen

68 terméketlen magasföldekig. E különböző vidékek más és más étrendet biztosítottak őseink számára. Északnyugat- Amerika bennszülött indiánjai például elképesztő mennyiségű lazacot fogtak, míg a Kalahári kungjai fehérjeszükségletük zömét mongongo-dióból fedezték. Az étrend és a környezeti viszonyok különbségei ellenére mégis igen sok közös vonása van a vadászó-gyűjtögető életmódnak. Az emberek kis, mozgékony, mintegy huszonöt főt számláló hordákban éltek felnőtt férfiak és nők, valamint gyermekeik kis csapatában. Ezek a hordák kapcsolatba léptek egymással, s a közös szokások és nyelv által összekötött társadalmi-politikai szerveződést alkottak. A hordáknak ez a tipikusan hozzávetőleg ötszáz főből álló laza hálózata az eg y nyelvjárást beszélő törzs. A hordák ideiglenes szálláshelyelven éltek, innen indultak napról napra a táplálék felkutatására. Az antropológusok által tanulmányozott, máig fennmaradó vadászó-gyűjtögető társadalmakban a munkamegosztás világosan elkülönülő formája van érvényben: a férfiak dolga a vadászat, míg a nőké növényi táplálék gyűjtése. A táborhely szoros társas kapcsolatok s a táplálék megosztásának színhelye. Hús esetében az osztozkodás bonyolult szertartások kíséretében zajlik, melyeket szigorú társadalmi szabályok írnak elő. A mai fejlett nyugati társadalmak szemében ijesztő vállalkozásnak tűnhet, hogy e népek a természeti erőforrások kiaknázásával, az elképzelhető legegyszerűbb technológia mellett tengetik életüket. Valójában a létfenntartás rendkívül hatékony módjával állunk szemben; a táplálék után járók gyakran három-négy óra alatt összegyűjthetik aznapi élelmüket. Az es években a Harvardon antropológusok egy csoportja a kungok körében végzett beható vizsgálatai során legalábbis erre a következtésre jutott. E nép szülőföldjénél, a botswanai Kalahári-sivatagnál szélsőségesebb vidék talán nem is létezik a világon. Az itt élő vadászó-gyűjtögető csoportok oly szoros összhangban élnek környezetükkel, amit a nyugati ember felfogni se képes. Ezért azt is tudják, hogyan aknázzák ki az elpuhult városlakók szemében szegényesnek tetsző erőforrásokat. Életmódjuk ereje abban rejlik, hogy a növényi és állati erőforrások kiaknázása a kölcsönös függést és 68

69 69 együttműködést elősegítő társadalmi berendezkedés keretei között zajlik. Az az elképzelés, hogy a vadászat fontos szerepet játszik az ember evolúciójában, hosszú múltra tekint vissza az antropológiai gondolkodásban. Egészen Darwinig követhetjük nyomon, aki Az ember származásában felvetette, hogy az ősember nem csupán a ragadozók elleni védekezésként használt kõfelgyvereket, hanem a zsákmány elejtésére is. A vadászfegyverek előállítása tette az embert emberré, érvelt Dai-,,vin. A képet, amelyet őseinkről alkotott magában, szemlátomást erőteljesen befolyásolták a Beagle ötéves kutatóexpedíciója során szerzett tapasztalatai. Lássuk, mit ír találkozásáról a tűzföldi indiánokkal: Amikor partra értünk, a társaság kissé nyugtalannal: látszott, de azért tovább kiáltoztak és élénken gesztikuláltak. Kétségtelenül ez volt a legfurább és legérdekesebb látvány, amit életemben láttam. Nem hittem volna, hogy ilyen széles a szakadék a civilizált és a vad ember között... Egyetlen ruházatuk egy, a gyapjával kifelé fordított guanoko-bőrből készült köpeny. Ezt vállukra vetve hordják, testük különben nagyrészt fedetlen. Bőrük piszkos, rézvörös színű... Magatartásuk félénk volt, arckifejezésük bizalmatlan, meglepett és ijedt." 1 A meggyőződés, hogy a vadászat központi jelentőségű evolúciónk szempontjából, valamint a technológiailag kezdetleges körülmények között továbbélő népek életmódjának rávetítése őseink világára, mélyen beivódott az antropológiai gondolkodásba. Timothy Perper biológus és Carmel Schrire antropológus mindketten a Rutgers University munkatársai mélyenszántó esszéjükben így foglaljál: össze tömören a kérdést: A vadászó modell... feltételezi, hogy a vadászat és a húsevés váltotta ki az ember evolúcióját, s tette az embert a mai teremtménnyé." E modell értelmében a zsákmányszerző tevékenység háromféle módon is megszabja őseink életét, magyarázza Perper és Schrire,,befolyásolja a korai ember lélektani reakcióit, társas és területükkel kapcsolatos viselkedését". A dél-afrikai antropológusnak, John Robinsonnak a témában írt 1963-as, 1 Charles Darwin: Egy természettudós utazásai, Akadémia Kiadó Bibliotéka Kiadó, Budapest, 1957, 191. old. Fordította Fülöp Zsigmond.

70 70 immár klasszikusnak számító dolgozata híven tükrözi, mekkora jelentőséget tulajdonít a tudomány a vadászatnak az őstörténetben: A húsevés beiktatása az étrendbe nézetem szerint óriási jelentőségű evolúciós változás, amely a fejlődés hatalmas új területeire nyitott kaput. Úgy vélem, e változás evolúciós jelentősége az emlősök pontosabban a négylábúak megjelenésével állítható egy sorba. Az értelem és kultúra megjelenése új elemmel gazdagította az evolúció képét, amelynek más állatokban legjobb esetben is csak halvány visszfényét találjuk." Feltételezett vadászó őrökségünk úgyszólván mitikus jelentőségre tett szert, egyenrangúvá vált Ádám és Éva eredeti bűnéhez, akiknek azért kellett elhagyniuk a Paradicsomot, mert ettek a tiltott gyümölcsből. A vadászó modell szerint az ember azért evett húst, hogy fennmaradjon a szavanna zordon körülményei között. E stratégia azután azzá a lénnyé formálta, akinek elkövetkező történetét erőszak, hódítás, vérontás árnyékolta be" véli Perper és Schrire. Erről írt Raymond Dart is az 1950-es években, és nála is népszerűbben, Robert Ardrey. Az emberiség nem Ázsiában és nem ártatlanságban fogant": ezek híres könyvének, az ben megjelent African Genesisnek (Afrikában teremtett) a nyitómondatai. Mint kiderült, e kép fölöttébb erősen rögzült mind a nagyközönség, mind a szakma gondolkodásában. Mint látni fogjuk, annyira, hogy számottevően befolyásolta a régészeti leletanyag értelmezésének módját. Az 1966-ban Chicagóban A vadászó ember" címen rendezett tanácskozás mérföldkőnek számított az antropológiai gondolkodásban, s sorsdöntő módon megszabta, miként vélekedik e szakma a vadászatnak evolúciónkban játszott szerepéről. A tanácskozás több szempontból is jelentős felismerésekre vezetett, így nem utolsósorban leszögezte, hogy a legtöbb vadászó-gyűjtögető társadalom számára a növényi táplálék gyűjtése biztosította a fő kalóriaforrást. Akárcsak Darwin egy évszázaddal korábban, ez a tanácskozás is egyenlőségjelet tett a mai vadászó-gyűjtõgetõ népek és legkorábbi elődeink viselkedési mintái kőzött. A húsevés látszólagos bizonyítéltei az őstörténeti leletanyagban kőeszközök és állati csontok felhalmozódása ezért egyértelműnek tetsző következtetésekre sarkallta a tudóstársadalmat. Így írt erről barátom és kollégám, Glynn Isaac, a

71 71 Harvard antropológusa: Miután egészen a pleisztocénig nyomon követhető a kó- és csonthulladékok látszólag megszakítatlan sora, természetesnek tűnt, hogy az eszközök és állati maradványok felhalmozódását a régészet»fosszilis tanyahelyként«értelmezze." Más szóval, őseink életét a mai vadászó-gyűjtögető népek módjára, csak ennél is kezdetlegesebben képzelték el. Isaac táplálékmegosztás elmélete amelyet 1978-ban tett közzé egy nagyobb terjedelmű cikkében a Scientific Americanben fontos előrelépést jelentett az antropológiai gondolkodásban. Ebben a hangsúlyt a vadászatról, mint az emberi viselkedést önmagában meghatározó erőről a táplálék együttes megszerzésére és megosztására helyezte. A táplálék megosztása feltehetően előremozdította a nyelv, a társadalmi viszonosság és az értelem fejlődését" jelentette ki 1982-ben, a Darwin halálának századik évfordulój ára rendezett tanácskozáson. Öt viselkedési minta különíti el az embert emberszabású majom rokonainktól, írta 1978-as dolgozatában: (1) a két lábon való helyváltoztatás, (2) a beszéd, (3) a táplálék rendszeres, módszeres megosztása a társas érintkezés keretei között, (4) a tanyahelyek, (5) nagy zsákmányállatok elejtése. Ezek az ismérvek természetesen a modern emberi viselkedést jellemzik. Isaac szerint 2 millió évvel ezelőtt következtek be az alapvető változások a hominidák társas és gazdasági viszonyaiban". Őseink csírájában már vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak, kis, mozgékony hordákban éltek, amelyek ideiglenes táborhelyeken ütötték fel tanyájukat. Innen jártak ki a férfiak vadászni, a nők pedig növényi táplálékot gyűjteni. A társas élet központja a táborhely volt, itt osztoztak meg a táplálékon. A hús az étrendjük fontos részét alkotta, és erre a vadászat és dögevés során egyaránt szert tehertelt" mondta nekem Isaac 1984-ben, egy évvel tragikusan korai halála előtt. Hogy a kettő közül melyikhez folyamodtak, nehéz volna eldöntenünk a régészeti lelőheiyeken rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján." Isaac nézetei nagy hatással voltak a régészeti leletanyag értelmezésének módjára. Valahányszor kőeszközöket fedeztek fel fosszilis állati csontok kíséretében, rögvest ősi tanyahelynek" gyanították, jóllehet talán nem volt egyéb a vadászó-gyűjtögető hordák néhány napos tevékenységének szegényes hulladékánál.

72 72 Isaac érvelése elfogadhatónak tűnt, s magam is ezt írtam az 1981-ben kiadott, The Making of Mankind (Az emberiség születése) című könyvemben: A táplálékmegosztás elmélete előkelő helyen áll azoknak a magyarázatoknak a sorában, amelyek arra próbálnak fényt deríteni, mi indította el a korai embert a modern emberré válás útján." Úgy tűnt, ez a hipotézis egybevág mindazzal, ahogyan a fosszilis és régészeti leletanyagot szemléltem, és szilárd biológiai alapelveket követett. Richard Potts, a Smithsonian Institute munkatársa ugyanezen a véleményen volt ban megjelent, Early Hominid Activities at Olduvai (A korai hominidák az Olduvai-szakadékvölgyben) című könyvében nagyon figyelemreméltó elméletnek" nevezte Isaac hipotézisét. Véleményéhez a következő megjegyzéseket fűzte: A tanyahely és táplálékmegosztás elmélete az emberi viselkedés és társas élet több, az antropológus számára fontos vonását felölelte így a kölcsönösségi kapcsolatokat, a cserét, a rokonsági viszonyokat, a létfenntartást, a munkamegosztást és a nyelvet. A vadászógyűjtögető életmód feltehető bizonyítékai, az állati csontok és kőeszközök alapján a régészek magától értetődőnek vélték a továbbiakat." Úgy tetszett, sikerült teljes képet kialakítaniuk ezeknek az időknek a mindennapjairól. Az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején ez a szemlélet azután kezdett megváltozni részben Isaac, részben Lewis Binford régész, akkoriban a University of New Mexico munkatársa hatására. Mindketten felismerték, hogy az őstörténeti leletanyag általánosan elfogadott értelmezése nem kellő mértékben bizonyított feltevéseken alapul. Egymástól függetlenül kezdték különválasztani a leletanyagból valóban levonható következtetéseket a puszta feltevésektől. Egészen az alapoknál kezdték, megkérdőjelezték a kőés csontanyag együttes előfordulásának jelentőségét. Vajon ez a térbeli egybeesés valóban húsfeldolgozásra utal, amint azt korábban feltételezték? És amennyiben az utóbbi bebizonyosodna, azt jelentené-e ez, hogy húsfeldolgozást folytató elődeink a mai vadászó-gyűjtögető népek módjára éltek? Isaackal gyakran beszélgettünk az életmód különböző hipotéziseiről, miközben barátom forgatókönyveket talált ki, amelyek egy helyre juttatnák a csontokat és köveket,

73 anélkül azonban, hogy közük volna a vadászó-gyűjtögető életformához. Például egy korai embercsoport esetleg egy fa árnyékában hűsölt, és kövek megmunkálásával foglalatoskodott, de nem tetemek feldolgozása céljából esetleg botok faragására pattintottak szilánkokat, amelyeket azután gumók kiásására használtak. Később, ahogy a csoport továbbvonult, talán egy leopárd mászott föl erre a fára, magával vonszolva zsákmányát, amint azt a leopárdok gyakran megteszik. A tetem lassanként elrohadt, s a szanaszét heverő csontok elkeveredtek az eszközkészítők által otthagyott kövekkel. Miként dönthetné el a lelőhelyet 1,5 millió esztendővel később kiásó régész, hogy az iménti forgatókönyv szerint zajlottak-e az események, vagy a korábban előnyben részesített magyarázat szerint, azaz nomád vadászok és gyűjtögetők dolgozták fel a húst? Ösztönöm azt súgta, hogy a korai emberek valóban folytattak valamiféle vadászó és gyűjtögető tevékenységet, de beláttam, joggal aggódik Isaac a bizonyítékok valós értelmezése miatt. Lewis Binford Isaacnál is csípősebben támadta az általánosan elfogadott felfogást ben megjelent, Bones: Ancient Men and Modern Myths (Csontok: korai emberek és modern mítoszok) című könyvében úgy fogalmazott, hogy a kőeszköz és csont együttes előfordulását ősi táborhelyek maradványaiként értelmező régészek meséket" költenek hominida múltunkról. Binford, aki maga keveset dolgozott korai régészeti lelőhelyeken, elsősorban a neandervölgyi ember csontjainak tanulmányozásából merítette elképzeléseit, aki mintegy éve élt Eurázsiában. Az a meggyőződésem, hogy ezeknek, a hozzánk időben viszonylag közel lévő őseinknek a gyűjtögetése és a vadászata nagy mértékben különbözött a modern Homo sapiens hasonló tevékenységétől" írta egy 1985-ben megjelent összefoglaló tanulmányában. Ha ez valóban így volt, akkor a ma elfogadott elképzelés a korai hominidákról nagyon valószínűtlennek tűnik." Binford szerint a rendszeres vadászat bármilyen formája csak a modern ember kialakulásával jelenik meg évvel ezelőtt. Egyetlen korai régészeti lelőhely sem tekinthető ősi táborhelynek 73

74 -hangsúlyozta Binford. Ezeket a következtetéseit az Olduvaiszakadékvölgy nevezetes lelőhelyein talált, és mások által feldolgozott csontok adatainak elemzéséből vonta le. Nem emberek, hanem más ragadozók ejtették itt el zsákmányukat, jelentette ki. Amint a ragadozók, például az oroszlán és a hiéna továbbálltak, hominidák jöttek a helyükre a maradványok eltakarítására. A legfontosabb vagy sok esetben az egyetlen felhasználható, megehető rész a csontvelő volt írta. Semmi sem bizonyítja, hogy a hominidák táborukba hurcolták volna a megszerzett táplálékot, s ott fogyasztották el... Hasonlóképpen teljességgel megalapozatlan a táplálék megosztásának gondolata." Binford tehát homlokegyenest más képet ad 2 millió esztendeje élt őseinkről, mint korábban más tudósok. Elődeink életét felesleges romantikusan szemlélni írta, mert táplálékuk jelentős részét a ragadozók által leterített patások tetemének otthagyott maradványaiból szerezték be." Eszerint őseink kevésbé emberszerű lények voltak, nem csupán életmódjukat, hanem viselkedésük más elemeit tekintve is. A nyelv, erkölcs és tudatosság még hiányzott az életükből.,így jött létre fajunk nem fokozatos fejlődés eredményeként, hanem robbanásszerűen, viszonylag rövid alatt" vonta le Binford a következtetést. És pontosan ez jelentette a vita filozófiai magvát. Amennyiben a korai Homoformák az emberhez hasonló életmódot folytattak, akkor bele kell nyugodnunk, hogy az emberiség lényegi tulajdonságai fokozatos fejlődés eredményeként alakultak ki ami visszavezet minket a régmúltba. Ha viszont a valódi emberi viselkedés rövid idő leforgása alatt és csak nemrégiben jelent meg, akkor ragyogó elszigeteltségnek örvendünk, elszakadtunk a ködös múlttól és a természet egészétől. Jóllehet Isaac osztozott Binfordnak az aggodalmában, hogy a korábban feltárt leletanyagba túl sokat magyaráztak bele, a maga részéről másként iparkodott ezt orvosolni. Míg Binford javarészt mások adataival dolgozott, Isaac elhatározta, hogy kiás egy régészeti lelőhelyet, és friss szemmel néz a feltárt bizonyítékokra. A táplálékmegosztás elméletének felvázolá sakor ugyan nem tett határozott különbséget vadászat és dögevés között, most viszont, a régészeti leletanyag felülvizsgálatakor igen. 74

75 Vadász volt-e ősünk vagy dögevő? Ez volt a vita sarkpontja. Elméletben a vadászat másként hagyta rajta bélyegét a régészeti lelőhelyeken, mint a dögevés. Például, mikor a vadász biztonságba helyezte zsákmányát, választhatott, az egész tetemet hurcolja-e be a táborba vagy csak egyes részeit. A dögevő ezzel szemben csak ahhoz fért hozzá, amit az elejtett prédából talált; ezért csupán korlátozott választási lehetősége volt, mely testrészeket viszi magával a táborhelyre. A hominid vadász táborában így a csontok sokkal szélesebb választéka található néha az egész csontváz, mint a hominid dögevőében. Mindazonáltal sok minden összezavarhatja ezt a tiszta képet. Amint azt Potts megjegyezte: Amennyiben dögevő talál rá egy természetes okokból nemrégiben elhullott állat tetemére, akkor minden testrész szabad préda a számára, ezért az így létrejött csontminta pontosan úgy fest majd, mint a vadászat eredménye. Ha pedig a dögevőnek sikerül elég hamar elkergetnie a ragadozót zsákmánya mellől, megint csak a vadászatot idéző mintához jutunk. Mit tehet ilyenkor a régész?" Richard Klein chicagói antropológus, aki sok csontlelőhely anyagát elemezte Dél-Afrikában és Európában, lehetetlennek tartja, hogy különbséget tegyünk a létfenntartásnak e kétféle formája között: A csontok számtalan módon kerülhettek a lelőhelyre, és számtalan dolog történhetett velük, ezért soha nem fogjuk tudni eldönteni, hogy vadászok avagy dögevők voltak-e a hominidák." Isaac az 50-es számú lelőhely feltárásánál akarta kipróbálni az elméletét: ez a lelőhely Észak-Kenyában van, a Turkana-tótól jó 20 kilométernyire keletre, a Karari-szakadék közelében. Az 1977-ben kezdődött hároméves kutatómunka során, a régészekből és geológusokból álló munkacsapat egy ősi kultúrszintet tárt fel egy egykori folyócska homokos partján Ásójuk nyomán 1405 kőszerszám és 2100 kisebb-nagyobb csonttöredék került napvilágra mindezt időszakos folyó árasztotta el az esős évszak elején úgy 1,5 millió esztendeje. Mára a vidék kiszáradt, a sivár, erózió koptatta vidéken csak imitt-amott nő néhány cserje és bozót. Isaac és munkacsoportja az 1,5 millió évvel korábbi történéseket szerette volna felderíteni, amelyek egymás mellé vetették a kőszerszámokat és a tömérdek állatcsontot. 75

76 Korábban Binford többször is felvetette, hogy a csont- és kőmaradványok sokszor a víz munkája nyomán kerülnek egymás szomszédságába. Vagyis egy gyors folyású folyó csont- és kődarabokat sodorhat magával, majd valami alacsony energiájú helyen lerakhatja őket, például ahol a folyó kiszélesedik vagy egy kanyar belső íve mentén. Ez esetben a csont- és kőmaradványok felhalmozódása ugyanott pusztán a véletlen és nem hominida-tevéken y ség műve. A régészeti lelőhely" nem egyéb egyfajta vízi lerakodóhelynél. Az 50-es számú lelőhelynél azonban valószínűtlennek tetszett ez a magyarázat, mivel az ősi kultúrszint a folyó partján állt és nem a medrében, és mivel geológiai jelek arra engedtek következtetni, hogy a lelőhelyet igen finoman temette be az üledék. Mindazonáltal a puszta feltevésen túl be kellett bizonyítania csont- és kőmaradványok közvetlen kapcsolatát. A bizonyítás a lehető legváratlanabb for mában érkezett; ez egyúttal korunk régészeti felfedezéseinek egyik mérföldköve is. Amikor egy állatot feldarabolnak vagy húsát akár fém, akár kő késsel lefejtik, a mészáros időről időre óhatatlanul belevág a csontba, hosszú bevágásokat vagy vágásnyomokat hagyva maga után. Feldaraboláskor ezek a vágásnyomok az ízületek körül találhatók, míg a hús lefejtésekor másutt is feltűnnek a csontokon. Mikor Henry Bunn, a University of W i sconsin régésze megvizsgált néhány csonttöredéket az 50-es lelőhelyről, ilyen bevágásokra lett figyelmes. Mikroszkópos keresztmetszetük V-alakúnak mutatkozott. Vajon egy zsákmányszerző hominida 1,5 millió éve ejtett vágásnyomai voltak ezek? Mai csontokkal és kőszilánkokkal végzett kísérletek megerősítették a fenti feltevést, bebizonyítván, hogy a korai lelőhelyen talált csontok és kövek oksági viszonyban állnak egymással. A hominidák vitték őket oda, s étkezésükhöz dolgozták fel őket. Ez a felfedezés először igazolt viselkedéstani kapcsolatot egy korai régészeti lelőhely kő- és csontanyaga között. Egy pillanatra fellebbent a fátyol az őskori lelőhelyek rejtélyéről. Gyakran fordul elő a tudományban, hogy jelentős felfedezésekre egyszerre, egymástól függetlenül kerül sor. Ez volt a helyzet a vágásnyomokkal is. Richard Potts és a John Hopkins régésze, Pat Shipman a Turkana-tó és az Olduvaiszakadék-völgy lelőhelyein ugyancsak vágásnyomokra bukkant. 76

77 Vizsgálati módszerük némiképpen különbözött Bunnétól, de a válasz ugyanaz volt: a közel 2 millió éve élt horninidák a tetemek feldarabolására és hús lefejtésére használtak kőszilánkokat (lásd 4.1. ábra). Így visszatekintve meglepő, miért nem fedezték fel korábban is e vágásnyomokat, hiszen a Potts és Shipman által vizsgált csontokat rengeteg ember látta. Egy pillanatnyi tõprengés is elég annak elfogadására, hogy amennyiben ez a régészeti elmélet helyes, más fosszilis csontokon is ott kell lennie a húsfeldolgozás jeleinek. Korábban azért nem nézte meg őket senki tüzetesebben, mert eleve feltételezték a választ. Most, hogy e kimondatlan feltevéseket megkérdőjelezték, elérkezett az idő a csontok átvizsgálására.

78 Az 50-es lelőhely további bizonyítékokkal is szolgált, hogy a hominidák kőeszközökkel munkálkodtak a csontokon hétköznapjaik során. A lelőhelyen a hosszúcsontok némelyikét darabokra törve találták. Korai ősünk egy üllőül szolgáló kőre helyezte őket, majd több csapással feltörte a csontokat, hogy hozzáférjen a belsejükben lévő csontvelőhöz. E forgatókönyvet egyfajta őskőkori kirakós játék elemeinek összeállításából sikerült rekonstruálni; a csontdarabkákat egymás mellé helyezve építették fel az egész csontot. A törésminták elemzése jellegzetes ütésnyomokról árulkodott. A kalapácsként használt kőeszközzel darabokra zúzott csontok részeinek egybeillesztése a csontvelővel táplálkozó korai emberek képét vetíti elénk" írták Isaac és munkatársai a felfedezéseikről beszámoló dolgozatban. A vágásnyomokról a következőket mondták: Ha az ember kifejezett vágásnyomokat lát egy izületi csontvégen, amelyeket láthatóan éles peremű kőszerszám ejtett az antilopláb feldarabolásakor, aligha gondolhat másra, mint a hús szétdarabolására." Ennek az 1,5 millió esztend ővel korábbi hominidatevékenységnek a képei még élesebben rajzolódnak ki a kőmaradványok üzenete nyomán. Mikor a követ megmunkáló ősember szilánkokat pattingatott egy kavicsról, e darabkák szűk körzetben hullottak le körülötte. Pontosan ezt találta Ellen Kroll, a University of Wisconsin régésze is az 50-es lelőhelyen: a kő megmunkálása eszerint a lelőhely egyik végére korlátozódott. A csontdarabkák zsiráfok, vízilovak, és tehénantilop nagyságú antilopfélék maradványai meg zebraszerű állatoké ugyanezen a helyen tömörültek. Csak találgathatunk, miért a lelőlely északi végében végezte a korai ember ezeket a dolgokat, lehet, hogy egy árnyékos fa volt itt" írták Isaac és munkatársai. Még figyelemreméltóbb, hogy akárcsak a feltört hosszúcsontokból, a kőszilánkok némelyikéből is sikerült összeállítaniuk az eredeti kovakő kavicsot. A 2. fejezetben említettem, hogy Nicholas Toth és Lawrence Keeley több kőszilánkot is mikroszkópos elemzésnek vetettek alá, melynek során hús trancsírozásának, fa farigcsálásának és lágy növényi részek elnyesésének nyomaira bukkantak. E szilánkok az 50-es lelőhelyről származtak, és az elemzés eredménye csak tovább gazdagítja a képet, amelyet az elődeink 1,5 millió évvel ezelőtti sokrétű tevékenységről alkottunk. 78

79 Az 50-es lelőhelyen valaha zajló tevékenység során a hominidák állati tetemrészeket hurcolhattak ide, amelyeket azután az itt készített kőeszközökkel széttrancsíroztak. Hogy sikerült kimutatni a csont- és kőanyag szándékos elszállítását egy központi táplálék-feldolgozó helyre, jelentős előrelépés volt a régészetben az 1970-es évek végének elméleti zűrzavara után. De vajon elárulják-e a fenti bizonyítékok, hogy vadászok vagy dögevők voltak-e az 50-es lelőhely Homo erectus hominidái? Isaac és munkatársai a következő választ adták erre a kérdésre: A csontfelhalmozódás jellemzői inkább dögevő, mint aktív vadászó tevékenységről tanúskodnak. Ez lehetett a hús megszerzésének elsődleges formája." Amennyiben egész tetemeket találtak volna a lelőhelyen, ez vadászatra utalt volna, bár amint jeleztem, a csontfelhalmozódások értelmezésénél hibalehetőségekkel számolnunk kell. Egyéb bizonyítékok mindazonáltal amellett szólnak, hogy a korai Homo-formák dögevéssel tettek szert hústáplálékra. Shipman megvizsgálta például az állatcsontokon ejtett vágásnyomokat, és két dolgot figyelt meg. Először is, mintegy felük vallott feldarabolásra; másodszor, sokukat olyan csontokon találta, amelyeken maradt némi hús. Azontúl jó részük ragadozó-fogak nyomaival kereszteződött, jelezve, hogy a hominidák előtt ragadozók ettek a tetemekből. Mindez, vonta le Shipman a következtetést, beszédes bizonyíték a dögevés mellett". Amit ezek a csontok elárulnak, jegyezte meg a kutatónő, szokatlan és csöppet sem hízelgő". Bizony nem annak a nemes vadásznak a képe ez, amelyet a hagyományos elmélet vázolt fel előttünk. Magam is azt vártam, hogy kiderüljön, a korai Homoformák elsősorban dögevéssel tettek szert húsra. Hogy Shipman megfigyelését idézzem: A húsevők akkor folyamodnak dögevéshez, amikor módjuk nyílik rá, és akkor vadásznak, amikor nem tehetnek mást". Ugyanakkor úgy vélem, hogy a régészetben az elképzelések mostani forradalmi megváltozása amint az gyakran megtörténik a tudományban kissé túllőtt a célon: szinte teljesen elvetik azt, hogy a korai Homo-formák vadásztak volna. A magam részéről sokatmondónak tartom, hogy Shipman sok csontot talált, amelyen maradt még valami más is. 79

80 80 Miből állt ez? Inakból és bőrből. Ezekkel az anyagokkal kiváló csapdákat lehetett készíteni meglehetősen nagytestű állatok elejtésére. Nagyon meglepne, ha a korai Homo erectus nem ismerte volna a vadászatnak ezt a formáját. A Homonemzetség emberszerű testfelépítése egybevág a vadászó életmódhoz való alkalmazkodással. Isaac örömmel fogadta az 50-es lelőhely sugallta eredményeket, amelyek megerősítették ugyan, hogy a hominidák csontokat és köveket szállítottak egy bizonyos helyre, de nem szóltak szükségképpen amellett, hogy ezt a helyszínt tanyahelyként használták volna. Be kell ismernem, hogy feltevéseim, amelyekkel a korai hominidák viselkedését kíséreltem meg leírni, túl emberszerűnek láttatták ezeket a lényeket" írta Isaac 1983-ban. Ezért a táplálékmegosztás elméletét" az élelem központi helyével" cserélte fel. Gyanítom, hogy óvatosabb volt a kelleténél. Nem mondhatom tehát, hogy a 50-es lelőhelyen végzett kutatások a Homo erectus vadászó-gyűjtögető életmódját igazolták, melynek során egyik ideiglenes tanyahelyről az élelem felhalmozásának és megosztásának színhelyéről a másikra vonult volna. Hogy mennyire jellemezhette az 50-es Lelőhelyet az a társadalmi-gazdasági környezet, amelyet Isaac vázolt fel táplálékmegosztása elméletében, nyitott kérdés marad. De véleményem szerint arra mindenképpen elegendő a bizonyítékunk, hogy a korai Homo-formákat ne a csimpánz fejlettsége fokát alig meghaladó társas viszonyok, megismerő készségek és technológiai fejlettség közepette képzeljük el. Nem azt mondom ezzel, hogy ezek a teremtmények kicsiben már vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak, abban azonban biztos vagyok, hogy ekkoriban már kialakulóban volt egy kezdetleges, mégis emberszerű vadászó-gyűjtögető életforma. Habár soha nem tudjuk meg bizonyosan, milyen volt a mindennapi élet a Homo erectus színre lépésekor, az 50-es lelőhely gazdag régészeti bizonyítékai birtokában s képzeletünkre támaszkodva megkísérelhetünk újraalkotna egy ilyen 1,5 millió évvel korábbi jelenetet:

81 81 Egy időszakos folyó folydogál szelíden keresztül egy tágas árterületen, az óriási tó keleti partja mentén. Magas akácig-fák szegélyezik a folyócska kanyarulatait, áhított menedéket adva a trópusi nap perzselő sugarai elől. A folyamágy az év legnagyobb részében szárazon marad, most azonban az északra fekvő hegyekből lezúduló esővíz lassan feltölti a folyó medrét és azon keresztül a tóba árad. Néhány hete maga az árterület is lobog a színek kavalkádjától, a virágba borult növények sárga és bíbor foltokban virítanak a narancsszín földön, s az alacsony akácia-cserjék dagadó fehér felhőknek tűnnek. Megérkezett az esős évszak. Itt, a folyó kanyarulatában kis embercsoportot látunk, öt feln őtt nőt és kisebb-nagyobb gyermekek raját. Atlétikus testfelépítésűek, erősek. Hangosan csevegnek, tereferélnek vagy az aznapi terveket beszélik meg. Korábban, napkelte előtt, a csoportba tartozó négy felnőtt férfi elment húst keresni. A nők dolga a növények gyűjtése, ami ezt mindenki érti megélhetésük alapja. A férfiak vadásznak, a nők gyűjtögetnek: ez a rendszer remekül bevált csoportunk esetében már hosszú idő óta. Most három nő készül távozni, a vállukon átvetett állati bőrdarabot leszámítva ruhátlanok. A bőr kettős szerepet tölt be: a csecsemőket viszik benne, később pedig az élelem is ide kerül. A nők rövid, éles husángokat vesznek magukhoz, amelyeket egyikük készített korábban, éles kőszilánkokkal faragva meg a vaskos gallyakat. Ásóbotok ezek, a nők a segítségükkel ássák ki a mélyen eltemetett, lédús gumókat, a legtöbb nagytestű állat számára hozzáférhetetlen táplálékot. A nők végül elindulnak, libasorban, ahogy szokták, a tavat övező völgyteknő távoli hegyei felé. Tudják, olyan ösvényen járnak, amely növényi magvak és gumók gazdag tárházát kínálja számukra. A gyümölcsre még várniuk kell, az majd csak később érik be, amikor az esőzés bevégezte a természet munkáját. A folyóparton maradt két nő csöndesen pihen a magas akácig alatt a puha homokon, s három gyerkőc virgonckodását vigyázzák. Mivel ahhoz már túl nagyok, hogy az anyjuk magával hurcolja őket, ahhoz azonban még túl fiatalok, hogy vadásszanak vagy gyűjtögessenek, azt teszik, amit a világon minden gyerek: utánzó játékokat játszanak, olyan játékokat, amelyek előrevetítik felnőtt életüket. Ma reggel egyikőjük az antilop, ágakból készített magának agancsot, míg a másik kettő a zsákmányt becserkésző vadász.

82 Később a három gyerek közül a legidősebb, egy lány, ráveszi az egyik nőt, hogy újra mutassa meg neki, hogyan kell kőeszközöket pattintani. Az asszony türelmesen összeütöget két kovakavicsot gyors, éles ütésekkel. Lepattan egy tökéletes szilánk. A lányka, aki leste minden mozdulatát, most nagy figyelemmel próbálja utánozni, de nem jár sikerrel. A nő ekkor megfogja a kislány kezét, és lassan a kívánt mozdulatokba kormányozza. Éles szilánkok pattintgatása nehezebb, mint amilyennek látszik, ezt főként mutogatással, nem szavakkal tanítják. A lányka megint megpróbálja, most kicsit ügyesebben. Éles szilánk pattan le a kavicsról amire a kislány örömkiáltásban tör ki. Felkapja a szilánkot, megmutatja a mosolygó nőnek, majd a pajtásaihoz fut, hogy nekik is eldicsekedjen. Együtt folytatják a játékot, csak már felnőtt szerszámmal felfegyverkezve. Találnak egy botot, amit kihegyez a pattintgató-tanonc. A gyerekek most vadászcsoportot alkotnak, harcsa után kutatnak, hogy ledöfjék a dárdával. Alkonyatkor ismét megélénkül a folyóparti táborhely élete. A három nő visszajött, a vállukon átvetett állatbőr élelemtől duzzad. Hoztak madártojást, három kis gyíkot, és váratlan csemege mézet. A nők elégedettek a napjukkal, s most azt találgatják, vajon mivel térnek haza a férfiak. Sokszor megesik bizony, hogy a vadászok üres kézzel térnek haza. Húst nem könnyű szerezni. Mikor azonban a szerencse megjutalmazza erőfeszítéseiket, a jutalom jókora lehet, és meg is becsülik őket érte. Hamarosan közeledő hangok árulkodnak arról, hogy megérkeztek a férfiak. S a hangjukban remegő izgalomból ítélve sikerrel is jártak. A nap zömében kisebbfajta antilopcsordát iparkodtak bekeríteni, mert észrevették, hogy az egyik állat biceg. Mindegyre lemaradozott a csordától, és csak a legnagyobb erőfeszítéssel sikerült beérnie társait. A férfiak felismerték a lehetőséget, hogy most elejthetnek egy nagyobb állatot. A szegényes eszközökkel ellátott vadászok amelyeket a természet vagy ők készítettek furfangra szorulnak. Beleolvadva a környezetbe észrevétlen is tudnak lopózni, s azt is tudják, mikor csapjanak le. Ezek legfélelmetesebb fegyvereik. Végül, mikor elérkezett az alkalmas pillanat, a három férfi néma közmegegyezéssel lesállásba helyezkedett. Egyikőjük elhajított egy kődarabot. Erősen, pontosan célzott, s a kő talált. A másik kettő a zsákmányhoz futott, hogy lefogja. A rövid, hegyes végű husáng 82

83 83 gyors döfése nyomán vérpatak buggyant elő az állat nyaki verőerén, s az rövid küzdelem után kimúlt. Fáradtan, vértől, verejtéktől csatakosan a három férfi örömujjongásban tört ki. Egy közeli kovakavics rejtekhelyről nyersanyagot vettek elő, hogy elkészítsék az állat feldolgozásához szükséges eszközöket. Elég volt párszor keményen összeütögetni a kavicsokat, hogy lepattanjanak a megfelelő szilánkok, amelyekkel felvághatják az állat vastag irháját, s megkezdhetik az ízületek szétvágását: vörös hús villant a csont fehérén. Az izmok és inak gyorsan engedtek a szakavatott mészárosmunkának, és a férfiak két combbal megrakodva indulhattak a táborba. Nevetve idézik fel a nap eseményeit és a vadászatban játszott szerepüket. Tudták, víg fogadtatásban lesz részük. A hús elfogyasztása aznap este csaknem szertartásszerűen zajlik. A vadászcsapatot vezető férfi szeleteli föl a húst, és körbenyújtja a többieknek, előbb a nőknek, azután a többi férfinak. A nők kis darabokat adnak a részükből a gyerekeknek, akik játékbói csereberélni kezdik egymás közt a kis darabkákat. A férfiak húsdarabokat ajándékoznak a párjuknak, akik másikat adnak cserébe. A húsevés több puszta létfenntartásnál; ez forrasztja egybe a csoportot. Most, hogy elült a sikeres vadászat diadalmámora, a férfiak és a nők ráérősen elmesélik egymásnak, mi történt velük a külön töltött nap során. Valamennyien tudják, hogy hamarosan el kell hagyniuk ezt a kellemes táborhelyet, mert a távoli hegyekben mind hevesebbé váló esőzések felduzzasztják majd a folyócskát, s az kilép medréből. Ebben a pillanatban azonban elégedettek. Három nap múltán a csoport elhagyja a tábort, s útnak indul, hogy meghúzódjon a magasföld biztonságában. A táborhelyen szerteszét hevernek tünékeny ielenlétük áruló nyomai. Lepattintgatott kovakő kavicsok és faragott husángok halmai, a feldolgozott irha tanúskodnak ügyes kezükről, technológiai j ártasságukról. Feltört állati csontok, egy harcsa feje, tojáshéjak és gumómaradványok mesélnek étrend j ük változatosságáról. Mindörökre elenyészett azonban, ami valaha a tábor lelkét alkotta, a szoros és örömteli társasélet. A feledésé már a húsevés szertartása is és a napi élménybeszámolók. Rövidesen az üres, néma tábort gyengéden elborítja az ár, a medréből kilépő folyó az elhagyott dolgokat paskolja. Finom üledék rakódik kis csoportunk ötnapi életének hulladékára,

84 lezárva egy rövid fejezetet. Végül minden az enyészeté lesz a csont és a kő kivételével, s a megmaradt igen-igen szegényes bizonyítékok alapján kell újra összeállítanunk a történetet. Sokan talán úgy vélik, túl emberire formáltam a Homo erectus képét. Magam más véleményen vagyok. Vadászógyűjtögető életmódot képzeltem el, s nyelvet is tulajdonítok ezeknek az embereknek. Szerintem mindkettőt joggal, jóllehet mindkettő valószínűleg kezdetleges változata lehetett annak, amit a modern embernél megismertünk. Bárhogy legyen is, a régészeti bizonyítékok vitán felül arról árulkodnak, hogy ezek a teremtmények fejlettebben éltek a többi nagy főemlősnél, nem utolsósorban azért, mert technológia alkalmazásával fértek hozzá az olyan táplálékhoz, mint a hús és a föld alatti gumók. Az őstörténet e fokán elődeink emberivé váltak annyira, hogy azon nal rokonunknak éreznénk őket.

85 85 5. FEJEZET A modern ember eredete Az ember evolúciójának négy legjelentősebb eseménye közül, amelyeket az előszóban körvonalaztam magának az emberfélék családjának megjelenése hozzávetőleg 7 millió évvel ezelőtt; a két lábon láró emberszabású majmok ezt követő adaptív radiációja"; az agy megnagyobbodása (amely a Homo-nemzetség fellépésével vette kezdetét) úgy 2,5 millió esztendeje; végül a modern ember megjelenése s ez a negyedik esemény, a hozzánk hasonló emberek színre lépése jelenleg heves antropológiai viták tárgya. Homlokegyenest ellenkező hipotéziseket vitatnak szenvedélyesen, és alig telik el hónap, hogy ne tartanának újabb tanácskozást, vagy ne jelenne meg könyvek özöne, tudományos dolgozatok tömkelege, miközben a bennük foglalt nézetek gyakran szöges ellentétben állnak egymással. A hozzánk hasonló embereken" én a modern Homo sapiensi értem vagyis a technológia és újítások iránti hajlammal megáldott, művészi kifejezőkészséggel és önismerettel, erkölcsi érzékkel rendelkező embereket. A civilizáció csak néhány ezer éve alakult ki: mind bonyolultabb és bonyolultabb társadalmi szerkezetek jöttek létre, a különálló falvak népessége törzsszövetségre lépett, a törzsszövetségelv helyébe a városállamok, a városállamok helyébe pedig a nemzetállamok. A bonyolultság eme szemlátomást feltartóztathatatlan növekedése a kulturális fejlődésnek és nem biológiai véletleneknek köszönhető. Amiként az egy évszázada élt emberek is biológialap megegyeztek velünk, ha világuk híján volt is az elektronikus technológiának, úgy a 7000 évvel korábbi falvak lakói sem különböztek tőlünk másban, mint a civilizációs infrastruktúra hiányában.

86 Amennyiben még messzebbre tekintünk vissza a történelemben, az írás megjelenésén túl, hozzávetőleg 6000 esztendeje, továbbra is megtaláljuk, a modern ember tevékeny elméjének nyomait. Körülbelül éve a vadászógyűjtögető nomád hordák a világ legkülönbözőbb pontjain egymástól függetlenül többféle mezőgazdasági technikát találtak fel. Ez ugyancsak a kulturális vagy technológiai fejlődés, nem pedig a biológiai evolúció következménye. E társadalmigazdasági átalakulásnál is korábban a jégkorszaki Európa és Afrika barlangi festménveit és rajzait, faragásait leljük, amelyek a mienkhez hasonló szellemi világot idéznek. Ennél is régebben úgy éve azonban már kihunynak a modern emberi elme jelzőtüzei. Ezen túl már sehol sem akadunk a régészeti leletanyagban hozzánk hasonló szellemi képességekkel rendelkező ember tevékenységének nyomaira. Az antropológusok sokáig azt hitték, hogy a m űvészi kifejezés és míves kézművesség hirtelen megjelenése körülbelül esztendeje a modern ember színre lépésének csalhatatlan bizonyítéka. Kenneth Oakley angol antropológus az elsők között vetette föl 1951-ben, hogy a modern emberi viselkedés eme kivirágzása a mai értelemben vett nyelv megjelenésével társult. Valóban elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy emberfaj a teljesen mai jellegű nyelv birtokában ne viselkedne teljesen mai ember módjára. Ezért a nyelv kialakulását általában a mai ember születésének tetőpontjaként értelmezik. Mikor lépett színre a modern ember? És hogyan játszódott ez le, fokozatosan, hosszú időn keresztül vagy viharos gyorsasággal, a közelmúltban? Ezek a kérdések alkotják a jelenlegi vita magvát. A sors iróniája, hogy az emberi evolúció összes korszaka közül az elmúlt néhány százezer év messze a leggazdagabb fosszilis bizonyítékokban. Sértetlen koponyák és vázcsontok tetemes gyűjteményén túl mintegy húsz, viszonylag teljes csontvázat is feltártak ebből az időszakból. Olyan valaki szemében, amilyen magam is vagyok, aki az őstörténet korábbi fejezeteivel foglalkozik, ahol a fosszilis leletanyag még gyér, ez mesés gazdagságnak tetszik. Antropológus kollégáim ennek ellenére sem jutnak közös nevezőre az evolúciós események sorrendjét illetően. 86

87 Mi több, a legelsőnek feltárt emberi fosszília, a neandervölgyi ember maradványai (valamennyiünk kedvenc karikatúrafigurája ő, a barlangi ember), jutott fontos szerephez a vitában. Azóta, hogy 1856-ban felfedezték a neandervölgyi ember első fosszíliáit, szünet nélkül vitatják ezeknek az embereknek a sorsát. Vajon közvetlen elődeink voltak, vagy a fejlődés zsákutcáját képviselték, s kihaltak mintegy esztendeje? Ezt a kérdést csaknem másfél évsz á zada tették fel, s a mai napig nem sikerült rá feleletet adnunk, legalábbis olyat, ami mindenkit kielégítene. Mielőtt belemerülnénk a modern ember eredetéről szóló vita finomabb részleteibe, vázoljuk fel nagy vonalakban a legfontosabb kérdéseket. A történet a Homo-nemzetség klfejlódésével veszi kezdetét, 2 millió évvel ezelőtt, és a Homo sapiens megjelenésével végződik. Minderről kétféle bizonyíték áll régóta rendelkezésünkre: az egyik az anatómiai változásokkal, míg a másik az emberi agy és kéz által létrehozott technológiai és egyéb termékekkel foglalkozik. Ha e bizonyítékok megállják a helyüket, a kétféle bizonyítéknak az ember fejlődéstörténetének ugyanazt a regényét kellene elmondania; ugyanazokra a változásokra kellene rámutatnia az időben. A hagyományos bizonyítékok évtizedeken át ezek feldolgozása jelentette az antropológia tudományát mellé legújabban egy harmadik is felsorakozott: a molekuláris genetika adatai. A genetikai bizonyítékok elméletben magukba zárják az emberi evolúció történetét. Ennek a történetnek újra csak egyeznie kellene az anatómia és a kőeszközök tanulmányozásából nyert ismeretekkel. Sajnos azonban a háromféle bizonyíték nincs összhangban egymással. Vannak ugyan érintkezési pontok közöttük, tökéletes egyezésről azonban szó sincs. A nehézségek, amelyekkel az antropológusnak a bizonyítékok eme bősége közepette is szembe kell néznie, beszédes példái annak, milyen rendkívül nehéz néha a fejlődéstörténet nyomon követése. A Turkana-fiú csontvázának felfedezése mégis kitűnő képet ad a korai, mintegy 1,6 millió éve élt ember testfelépítéséről. Ennek alapján látjuk, hogy a korai Homo erectus-egyedek magasak voltak (a Turkana-fiú magassága hozzávetőleg 1,8 m lett volna, 87

88 ha megéri a felnőttkort), atletikusak és igen izmosak. Még a legerősebb mai profi birkózó is gyenge legénynek bizonyult volna az átlagos Homo erectushoz képest. Jóllehet a korai Homo erectus agya nagyobb volt, mint Australopithecus-elődeié, a modern emberénél még mindenképpen kisebb volt körülbelül 900 cm 3, míg a ma élő Homo-egyedeké átlagosan 1350 cm3. A Homo erectus agykoponyája hosszú és alacsony, homloka csapott, koponyacsontjai vastagok; a felső állcsont valamelyest előreugrik, s a szem fölött ott a kiemelkedő homlokeresz. Ez az alapvető anatómiai jelleg mintegy félmillió évvel ezelőttig fennmaradt, habár ez idő alatt az agytérfogat 1100 cm 3 -re növekedett. Ekkorára a Homo erectus-populációk kivándoroltak Afrikából, és Ázsia, valamint Európa nagy területeit népesítették be. (Ha egyértelműen azonosított Homo erectus fosszíliát nem is találtak Európában, e faj jelenlétéről árulkodó techno lógia jeleit igen). A évnél későbbi időszakból talált fosszilis emberi maradványok egytől egyig a fej lett, modern Homo sapiens ens alakkörébe tartoznak. A test kevésbé zömök és izmos, az arckoponya egyenesebb, a koponya magasabb, a koponyacsontok vékonyabbak. A szemöldökív nem emelkedik ki, és az agy (többnyire) nagyobb. Látjuk tehát, hogy a modern emberhez vezető fejlődés félmillió és év között zajlott le. Az Afrikában és Eurázsiában e korszakból talált fosszilis és régészeti leletanyag alapján arra következtethetünk, hogy az ember evolúciója valóban aktív volt, bár számunkra olykor ellentmondásos. A neandervölgyi ember körülbelül éve élt, s a Nyugat-Európától Közel-Keletig és azontúl Ázsiába nyúló területeket népesítette be. A minket foglalkoztató időszakból messze a legbőségesebb fosszilis leletanyagot szolgáltatta. Nem kérdés, hogy az ember evolúciója az Óvilág sok populációján végiggyűrűzött ennek a félmillió évtől ig tartó időszaknak a során. A neandervölgyieken kívül találunk még ebből a korból egyes fosszíliákat többnyire koponyákat vagy koponyatöredékeket, néha egyéb csontvázrészeket is olyan romantikusan hangzó elnevezésekkel, mint a Görögországból származó petralonai ember, a Délnyugat-Franciaországból való aragói ember, a németországi steinheimi ember, a zambiai Broken Hill-i ember, és így tovább. 88

89 89 Az egyedi leletek különbségeik ellenére két dologban közösek: fejlettebbek a Homo erectusnál például nagyobb az agyuk, ugyanakkor vaskos koponyacsontjaikkal, robusztus testfelépítésükkel nem érik el a Homo sapiens ens fejlettségi fokát (lásd 5.1 ábra). Az ebből az időből származó maradványok anatómiai változékonysága folytán az antropológusok együttesen az archaikus Homo sapiens" címkével jelölték ezeket a fosszíliákat. A leleteknek ez a színes egyvelege azzal a kihívással szembesít minket, hogy olyan evolúciós modellt alkossunk, amely leírj a modern emberi testfelépítés és viselkedés kialakulását. Az utóbbi években kétféle ilyen modell is született. Az első, amelyet a többközpontú evolúció hipotéziseként ismerünk, az egész Óvilágot felölelő folyamatként értelmezi a modern emberek megjelenését, eszerint a Homo sapiens mindenütt kialakult, ahol csak a Homo erectus megtelepült. A neandervölgyiek is e három földrészt átfogó fejlődés részét alkotják. Testfelépítésük átmenetet képvisel a Homo erectus, valamint a modern Homo sapiens között Európában, a Közel-Keleten és Nyugat-Ázsiában. Az itt élő mai óvilági populációknak tehát a neandervölgyiek a közvetlen elődei. Milford Wolpoff, a University of Michigan antropológusa úgy véli, hogy a Homo sapiens felé vezető egyetemes fejlődés hajtóereje éppen az az új kulturális környezet lehetett, amelyet elődeink teremtettek. A kultúra újdonságnak számított ekkor a természet világában, és hatékony, egységesítő befolyásként járulhatott hozzá a természetes kiválasztódás erőihez. Christopher Wills, a University of California (Santa Cruz) biológusa egyenesen az evolúció ütemének gyorsulásáról beszél. Így ír erről 1993-ban megjelent, Die Runaway Brain (A nekilódult agy) című könyvében: Az agyunk növekedését felgyorsító erő újfajta ösztönzőkkel rendelkezett a nyelvvel, jelekkel és kollektív emlékezettel mindez a kultúra részét alkotja. Amiként kultúránk is összetetten fejlődött, úgy agyunk is, ami még összetettebbé tette a kultúrát. A nagy, okos agy bonyolultabb kultúrát eredményezett, ami visszahatva még nagyobb és okosabb agyakhoz vezetett." Egy ilyen öngerjesztő pozitív visszakapcsolás nagy populációkban gyorsabban terjeszthette el a genetikai változásokat.

90