DESCARTES: MEDITATIONES

Átírás

1 DESCARTES: MEDITATIONES Szinopszis ELSŐ MEDITÁCIÓ Azokról a dolgokról, amelyek kétségbevonhatók 1. Félrevonultan szabadon hozzákezd minden tudásának és ismeretének vizsgálatához általános fölforgatásához. 2. Legfőképpen az ismeretek alapelveit kell megvizsgálni. 3. Minden ismeret az érzékelésből származik. 4. Az érzékek hol ilyennek, hol olyannak mutatják a dolgokat. 5. Nem lehet biztos jelek alapján megkülönböztetni az ébrenlétet az álomtól. 6. Az álom azonban mégiscsak az ébrenlétben tapasztalt dolgok hasonlatosságára jöhetett létre, így hát fel kell tételezni, hogy az álmodott tartalomnak létezik reális alapja, amelyek az álomban tükröződnek. 7. Ilyen a természet, a test és az elsődleges tulajdonságok. 8. Az álom-gyanú következtében csak azok a tudományok bizonyosak, amelyek nem foglalkoznak tárgyaik valóságos létezésével: matematika: hiszen akár ébren vagyok, akár alszom, kettő meg három az öt, a négyszögnek pedig négy oldala van (28) 9. Régi nézetként bevésődött az elmébe Isten léte, de lehet, hogy mindez Isten csalása, lehet, hogy a matematikai műveletek közben is megcsal. Ennek azonban ellentmond Isten jósága: ő nem csalhat meg. 10. Rákényszerülök, hogy mindent kétségbe vonjak, mégpedig nem meggondolatlanságból vagy könnyelműségből, hanem szilárd és végiggondolt okfejtés alapján. (29) 11. Ez a kételkedés fegyelmezett összpontosítást kíván, mert szakadatlanul visszatérnek a megszokott nézetek, és szinte akaratom ellenére is rabul ejtik hiszékenységemet, amit mintegy a hosszú megszokás és a meghitt ismeretség jogán lefoglaltak a maguk számára ezért szándékosan teljesen ellenkező irányba fordulván önmagamat tévesztem majd meg, s egy bizonyos ideig azt képzelem, hogy ezek a nézetek teljességgel hamisak és kitaláltak Azt pedig tudom, hogy ebből semmiféle tévedés vagy más veszély nem, származhat, s túlzott bizalmatlanság bűnébe sem eshetem, mivel most nem a cselekvéssel, hanem a megismeréssel foglalkozom. (30) 12. Fölteszem tehát, hogy nem Isten, aki a legjobb, aki az igazság forrása, hanem valamely gonosz szellem minden igyekezetével azon van, hogy megtévesszen engem. (30) A csalás következtében minden külső dolog e szellem gonosz illúziója. s ha az nem is áll hatalmamban, hogy valami igazat fölismerjek, legalább azt megteszem, ami rajtam áll: szilárd lélekkel óvakodni fogok attól, hogy hamis nézetekhez adjam hozzájárulásomat. Ám fáradságos ez az elhatározás, és van bizonyos restség bennem, amely az élet megszokott rendjéből kilépni nem enged. Épp mint a fogoly, ki álmában képzelt szabadságot élvezett félek az ébredéstől, nehogy a békés nyugalomra fáradságos ébrenlét következzék, amit nem a fényben, hanem a fölbolygatott nehézségek átláthatatlan sötétjében kell majd eltöltenem. (31) D:\GCSL\Documents\AHistoria\DescMedit.docx

2 MÁSODIK MEDITÁCIÓ Az emberi elme természetéről, arról, hogy jobban ismerjük, mint a testet 1. Arkhimédészhez hasonlóan csak egyetlen biztos pontra vágyik, mert nagy dolgok megvalósulását remélhetjük akkor is, ha rábukkanok valami egészen csekély dologra, ami bizonyos és megrendíthetetlen. (33) 3. Honnan tudjuk, hogy nem létezik valami, ami teljesen biztos? Minek föltenni Isten létezését, ha magam is lehetek a világ gondolatának szerzője? Ám nem lehetséges-e, hogy én magam is csupán álom vagyok? Nem, mert még ha felteszem is, hogy a csaló megtéveszt, magamnak léteznem kell, hogy megtéveszthessen. végül is le kell szögezni: az «én vagyok, én létezem» kijelentés valahányszor kimondom, vagy elmémmel megragadom szükségszerűen igaz. (34) 4. E belátás alapján meg kell vizsgálnom, minek véltem magam e belátás előtt? 5. Embernek, eszes élőlénynek. E fogalmak meghatározása nehéz; helyette nézzük meg, mi jelent meg a gondolkodás számára természetesen: egyrészt az, hogy van testem; testen értem mindazt, ami alkalmas arra, hogy valamiféle alak határolja, valamilyen hely foglalja magába s hogy olyképp töltse ki a teret, hogy abból az összes többi testet kizárja (35); másrészt, hogy táplálkozom, érzékelek, gondolkodom, tehát van lelkem. 6. A gonosz csaló megtéveszthet a testemet illetően. És a lélek? Ha nincs testem, akkor lelkem is csupán képzelgés? A gondolkodás? Itt a felfedezés: a gondolkodás van; egyedül a gondolkodás az, amit nem lehet elszakítani tőlem. Én vagyok, én létezem; ez bizonyos. De meddig? Hát mindaddig, amíg gondolkodom; Csak azt fogadom most el, ami szükségszerűen igaz; csak és kizárólag gondolkodó dolog [res cogitans] vagyok tehát, azaz elme [mens], vagy lélek [animus], vagyis értelem [intellectus], vagyis ész [ratio]. 7. De mi van ezen kívül? Bármi is, mindenesetre az iménti felismerés nem függ a külső dolgok valóságától. Következésképpen: Mindabból, amit a képzelet segítségével megragadhatok, semmi sem tartozik hozzá ahhoz az ismerethez, amellyel önmagamról rendelkezem, s az elmét mindettől a lehető leggondosabban távol kell tartanom, hogy ő maga ragadhassa meg méghozzá oly elkülönített módon, amennyire csak lehet saját természetét. (37-8) 8. Összefoglalás: Mi vagyok tehát én? Gondolkodó dolog. Mit jelent ez? Nyilvánvalóan kételkedő, megértő, állító, tagadó, akaró, nem-akaró, de ugyanakkor elképzelő s érzékelő dolog is. (38) 9. Mi az, ami megkülönböztethető a gondolkodástól, vagyis különbözik tőlem? Az érzékelés. 11. Nézzük azokat a dolgokat, amelyről úgy véljük, tőlünk a leginkább különbözőnek mutatkoznak. Ezek a testek. A viasz hol ilyen, hol olyan. Akkor mi az a viaszban, amit elkülönítetten ragadok meg? A viaszhoz és annak kapcsán a szubsztancia fogalmához lásd: LI 20. ; FEHÉR, Heidegger, 135; GELVEN, Ha minden változót eltávolítok, mi marad akkor a viasz lényegének? Az, hogy valami kiterjedéssel bíró, hajlítható, változékony dolog. Ezt azonban nem valamelyik érzékszervemmel tapasztalom, hanem az értelemmel belátom: Nem marad tehát más hátra, mint annak elismerése, hogy nem képzeletemmel fogom fel, mi ez a viaszdarab, hanem kizárólag az elmémmel. e viaszdarab megragadása nem látás, nem tapintás, s nem is elképzelés hanem kizárólag az elme belátása (40-1) 2

3 13. Kitekintek az ablakon, ott érzékeimmel embereket látok. Valóban? Nem csupán kalapos, köpönyeges automatákat? Amit látok, azok nem «emberek»; hogy valóban «emberek»-et látok, az elmém ítélete: Úgy ítélek azonban, hogy ők emberek. Vagyis azt, amiről úgy vélekedtem, hogy a szememmel látom, mégiscsak egyedül az elmémben lévő ítélőképesség révén ragadom meg. (41) 15. Mindennek alapján az elme működése emelkedik ki valóságosként. Mindennek létét tagadhatom, de az elméjét nem, minden megismerése bizonytalan, egyedül az elméé bizonyos: Mert lehetséges, hogy az, amit látok, valójában nem viasz, s az is lehetséges, hogy egyáltalán nincs szemem, amivel láthatnék, az azonban egyáltalán nem lehetséges, hogy miközben látok valamit, vagy azt gondolom, hogy látok valamit, én magam, aki gondolkodik, ne legyek valami. (42) 16. Következésképpen az elme megismerése a legbiztosabb; ha ugyanis: magukat a testeket voltaképp nem az érzékek vagy a képzelőképesség által észlelem, hanem kizárólag az értelem által, s ezeket nem annak alapján észlelem, hogy megérintem vagy látom, hanem pusztán azon az alapon, hogy megértem őket, nyilvánvaló módon fölismerem, hogy nincs semmi, amit könnyebben vagy evidensebben észlelhetnék, mint az elmémet. (43) HARMADIK MEDITÁCIÓ Arról, hogy Isten létezik (összefoglalása: V/7.) 1. Ha az elme léte a legbiztosabb és ennek megismerésében kecsegtet a legtöbb siker, akkor el kell fordulni a világtól ( lecsukom a szemem, fülemet betapasztom ), mert csak annyi bizonyos, hogy mindaz, amit érzékelek vagy elképzelek amennyiben ezek pusztán a gondolkodás módozatai énbennem léteznek. (45) 2. Hogy gondolkodó vagyok, ezt világosan belátom. Ennélfogva általános szabályként fölállíthatom azt a tételt, mely szerint igaz mindaz, amit egészen világosan és elkülönítetten megragadok. (46) 3. Hogyan tovább? 4. Az aritmetikai igazságokat is teljesen világosan belátom. Mégis, lehet, hogy Isten mindig megtéveszt még e belátásokkal kapcsolatban is. Miért ne akarhatná, hogy állandóan tévedésben legyek? Csak abban nem téveszthet meg, hogy: vagyok. De hát még arra sincs elegendő okom, hogy feltegyem: létezik Isten, akár csaló, akár nem! Ezt meg kell vizsgálni. Mindaddig, amíg e tekintetben tudatlan maradok, aligha leszek képes arra, hogy bármi másról valaha is igazi bizonyosságra tegyek szert. (47) 5. A gondolatok, ideák kétfélék: a dolgok képei, illetve magának a gondolkodásnak, akarásnak az ideája: amikor akarok vagy félek, amikor állítok vagy tagadok, mindig megragadok ugyan egy bizonyos dolgot mint gondolatom szubjektumát, ám a dolog hasonmásán felül valami mást is átfog gondolkodásom (ezek az) akarások ítéletek. (47) 6. Ha az ideákat önmagukban, azaz tárgyi vonatkozásuk nélkül nézzük, nem lehetnek hamisak. A tévedés az ideáknak a valóságra vonatkoztatásakor keletkezik. 7. Az ideák közül egyesek velem születtek (mi az igazság, mi a dolog, mi a gondolkodás), mások külső eredetűek (zaj, Nap), és vannak általam költöttek (szirének). 3

4 8. Miért állítom a külső ideákról, hogy hasonlóak a dolgokhoz? Erre tanít a természet, hiszen azt tapasztalom, hogy ezek az ideák nem függenek az akaratomtól: Mi sem látszik nyilvánvalóbbnak, mint úgy ítélni, hogy az a dolog bocsátja belém ezt az ideát, amely hasonló hozzá, nem pedig valami más. (49) 9. Ez a természetes világosság minden kételyen felül áll, hiszen: nincs egyetlen más képesség sem, amelyben egyrészt éppannyira megbízhatnék, mint ebben a világosságban, s amely másrészt az előbbiek igazságát elvitathatná. (49) 10. Mégis: jóllehet a külső ideák nem függenek akaratomtól, ettől még nem feltétlenül igaz, hogy szükségképpen rajtam kívüli dolgoktól származnak. 11. Ám ha így lenne is, ebből még nem következik, hogy hasonlónak kell lenniük azokhoz a dolgokhoz. Pl. a Nap egyik ideáját az érzékelésből, nyertem, s e szerint a Nap kicsiny, a másikat a számításból, s eszerint roppant nagy. és józan eszem arról győz meg, hogy éppen az hasonlít hozzá a legkevésbé, amelyik látszólag közvetlenül belőle áramlott ki. (50-1) 12. Tehát nem biztos ítélet alapján, hanem a vak ösztöntől indíttatva hittem, hogy léteznek tőlem független dolgok. 13. Van egy másik út is annak eldöntésére, léteznek-e külső dolgok, mégpedig az ok-okozat konnaturalitásának útja. azok az ideák, amelyek szubsztanciákat mutatnak nekem, bizonyos módon nagyobbak, és, úgyszólván, több objektív realitást tartalmaznak, mint azok, amelyek csak moduszokat vagyis akcidenseket jelenítenek meg. Hasonlóképpen, az az idea, amelynek révén belátom, hogy van valamilyen Isten, aki örökkévaló, végtelen, mindentudó, mindenható s valamennyi rajta kívüli dolog teremtője, nyilvánvalóan több objektív realitást foglal magában, mint azok, amelyek véges szubsztanciákat mutatnak. (51) 14. A természetes világosság révén nyilvánvaló, hogy az okban legalább annyi tökéletességnek kell lenni, mint az általa előidézett okozatnak (nemo enim dat quod non habet), ezért a semmiből semmi sem jöhet létre, s a tökéletesebb dolog, vagyis olyan, ami több realitást foglal magában, nem jöhet létre olyanból, ami kevesebbet tartalmaz. (51) Az okozat tartalmának tehát eminens módon (aktuálisan, formálisan és reálisan) meg kell lennie az okban. A realitás is kell: mert az, hogy tudok a melegről és a kőről, vagyis hogy meglegyen bennem a meleg és kő ideája, nem lehetséges, ha azt nem valamely olyan ok helyezte belém, amelyben legalább annyi realitás van, mint amennyit a melegben vagy a kőben fölfogok. (52) Az ok azonban nem aktuális és formális realitását önti az elmébe vagyis nem leszek kő valóságosan, ebből azonban nem következtethetünk arra, hogy az elmémben lévő idea nem reális, hanem inkább arra, hogy magának ennek az ideának olyan a természete, hogy önmagából kizárólag annyi formális realitást bont ki, amennyit gondolkodásomtól kölcsönöz, lévén annak módusza. Ha azonban föltesszük azt, hogy van valami az ideában, ami nem volt meg az okában, akkor ezt a semmitől kellett kapnia. Csakhogy bármennyire tökéletlen is az a létmód, amelynek megfelelően egy dolog valamely idea révén objektíve megvan az értelemben, azért mégsem teljességgel semmi, s így a semmitől nem is származhatik. (52) 15. Az ideában található realitásnak meg kell lennie az okban is, és nem pusztán objektív módon, hanem formálisan is: Mert amiként az ideákat természetüknél fogva a létezésnek ez az objektív módja illeti meg, akként az ideák okait legalábbis az elsőket és a legkiválóbbakat természetüknél fogva a létezés formális módja illeti meg. (52) A formális Descartes-nál a lényegszerűt jelenti, míg a materiális ill. objektív csupán valaminek a fakticitását, tényleges meglétét, ill. az objektív realitás az elmére vonatkozik, az ideának az elmében és elme számára való realitását jelenti, lényegében azt, hogy a vonatkozó idea az elmében megtalálható. 4

5 A formális realitás persze nem illeti meg az ideák mindegyikét, amelyeket egy másik idea hozott létre, ám az ideákban több-kevesebb mértékben fellelhető formális realitás okának meghatározásában nem lehetséges a regressus ad infinitum, ezért: végső soron el kell jutnunk valaminő első ideához, amelynek oka ősképszerűen magában foglalja mindazt a formális realitást, amely az ideában csak objektív módon van meg. (53) 16. Mi következik mindebből: az, hogy ha valamelyik ideám objektív realitása oly nagy volna, hogy bizonyos vélnék abban, hogy az sem formálisan, sem eminens módon nincs meg bennem, s hogy ennélfogva én magam nem lehetek ezen idea oka, akkor ebből szükségképpen következik az, hogy nem csak én vagyok ezen a világon, hanem létezik valamely más dolog is, mégpedig ennek az ideának az oka. (53) A szolipszizmusból tehát csak egyetlen kivezető út lehetséges: találni kell elmémben legalább egy olyan ideát, amelynek oka nem lehetek én, hanem valami rajtam kívüli. Ha azonban nem találok magamban ilyen ideát, akkor egyetlen érvem sem lesz, ami bizonyossá tenné számomra akár csak egyetlen, rajtam kívüli dolog létezését is. (53-4) 17. Ilyen ideák Isten, angyalok, állatok, emberek. 18. Emberek, állatok, angyalok összeállíthatók testi dolgoknak valamint Istennek az ideáiból. Vagyis én maga is összeállíthatom ezeket az ideákat. 19. A testi dolgok ideái általam is összeállíthatók. Néhányat elkülönítetten és világosan észlelek: alak, mozgás, szubsztancia, tartam, szám (elsődleges érzetminőség), másokat: hang, szag, meleg csak homályosan (másodlagos érzetminőség). 20. Következésképpen nem szükséges, hogy valamilyen tőlem különböző előidézőt rendeljek hozzájuk. 21. Ami a testi dolgokban distinkt és tiszta, azt kölcsönözhetem saját magam ideájától. 22. Egyedül Isten ideája marad. Isten nevével olyan szubsztanciát jelölök, amely végtelen, független, értelmével mindent átfogó, mindent megtenni képes, és amely engem magamat is, valamint minden mást, ami csak létezik ha egyáltalán létezik másvalami megteremtett. (56) Isten pedig szükségképpen létezik. 23. Miért? Mert, jóllehet a szubsztanciának valamifajta ideája megvan bennem, pusztán azon az alapon, hogy magam is szubsztancia vagyok, ettől azonban a végtelen szubsztancia ideája még nem feltétlenül lenne meg bennem hiszen (mint kételkedő) véges vagyok, hanem csakis olyan szubsztanciától származhat, amely ténylegesen végtelen. (56-7) 24. Vajon e végtelen ideájához nem a véges tagadásával jutottam? Nem, hiszen az értelmem számára teljesen nyilvánvaló, hogy a végtelen szubsztanciájában több realitás van, mint a végesben, s hogy ennélfogva bizonyos módon előbb van meg bennem a végtelen észlelése, mint a végesé, azaz előbb van Isten észlelése, mint saját magamé (57) A végtelen ideája alapján észlelem magam kételkedőnek, kontingensnek: Mert hiszen milyen alapon látnám be, hogy kételkedem, hogy vágyakozom, azaz hogy valami hiányzik belőlem, s hogy nem vagyok teljességgel tökéletes, ha nem volna meg bennem a tökéletes létező ideája, amivel magamat összevetve fölismerhetem hiányosságomat? (57) Mert csak az igaz, ami végtelen, minden véges: megalkuvás. ((Szilágyi Domonkos: Bartók Amerikában) 25. Vajon Isten ideája nem hamis-e materiálisan, azaz nem származik-e a semmitől? Nem, mert a legvilágosabb és leginkább elkülönített, s 5

6 mivel több objektív realitást tartalmaz, mint bármely más idea tehát a legtökéletesebb és végtelen létezőnek ez az ideája a legteljesebb mértékben igaz ráadásul még a legteljesebb mértékben világos és elkülönített is (58) De vajon nem akadály-e az, hogy a végtelent nem tudom megragadni? Nem, mert a végtelen természetéből fakad, hogy én, aki véges vagyok nem tudom megragadni. 26. Nem lehetséges mégis, hogy csupán magam alkottam meg Isten ideáját, mert ténylegesen tökéletesebb vagyok, mint gondoltam? Vagy fokozás révén hoztam létre? 27. Nem, mert éppen a fokozatos tökéletesedés a legfőbb érv végességem mellett, tehát nem lehet oka a végtelen ideájának; továbbá valamely idea objektív léte nem jöhet létre a pusztán képesség szerinti létből ami voltaképp semmi, hanem kizárólag a valóságos vagyis formális létből. (59) 28. Felvetődik a kérdés: vajon én magam, aki rendelkezem amaz ideával, létezhetnék-e, ha az a létező egyáltalán nem léteznék? (60) 30. Mi nehezebb: gondolkodni, megismerni vagy a gondolkodót megteremteni? nyilvánvaló, hogy sokkal nehezebb volt engem, azaz a gondolkodó dolgot vagyis szubsztanciát, a semmiből kiemelni, mint megszerezni annak a rengeteg dolognak az ismeretét, amelyet nem ismerek ugyan, de amely mégsem más, mint pusztán ama szubsztancia akcidense. (60) 31. Nem lehetséges, hogy ha teremtésemet nem is, de fennmaradásomat magamnak köszönhetem? Nem, mert figyelmesen vizsgálva az idő természetét, az egyik pillanat nem áll kapcsolatban a másikkal, az egyik nem adja át tartalmát a másiknak, vagyis a teremtésnek minden pillanatban meg kell történnie, ezért természetes ésszel belátható, az a tétel, mely szerint a fenntartás pusztán a felfogás tekintetében különbözik a teremtéstől. (61) 32. S mivel nem tapasztalok magamban semmi erőt, amely szavatolná fennmaradásomat, ezért a teremtésemet is másnak kell tulajdonítanom. 34. Az engem mint gondolkodó szubsztanciát létrehozó okok sorában nem lehetséges a regressus ad infinitum előbb vagy utóbb Istenhez jutunk. 35. Elégtelen az a magyarázat is, hogy egyszerre sok ok adta össze oksági hatását. Mert amit létrehoztak, engem mint egységet, egységként kellett létrehoznuk, továbbá az egység ideáját csak egység hozhatta létre bennem. 36. A szüleim sem okai létemnek, csupán bizonyos fejlődési lehetőségeket helyeztek az anyagba. 37. Kérdés, hogyan jutott hozzám Isten ideája? Érzékelésből nem, és nem is a képzeletem szüleménye. Ezért aztán nem marad más hátra, mint hogy éppúgy velem született, amiként önmagam ideája velem született. (63) 38. Ez így is van rendjén, hiszen Isten nyilván teremtésemkor helyezte el bennem ideáját, mert saját képére és hasonlatosságára teremtett meg engem: pusztán abból kiindulva, hogy Isten megteremtett engem, elég okom van rá, hogy higygyem: valamiképp az ő képére és hasonlatosságára teremtett meg, s azt a hasonlatosságot, amelyben Isten ideája foglaltatik, ugyanazon képesség révén észlelem, mint amellyel önmagamat ragadom meg. (64) Az érvelés összefoglalása: Az egész érvelés döntő pontja pedig az, hogy fölismerem annak lehetetlenségét, hogy a rám jellemző természettel létezzem tudniillik magamban foglalván Isten ideáját s közben Isten ténylegesen ne létezzék, az az Isten, aki rendelkezik mindazon tökéletességekkel, amelyeket én felfogni nem, pusztán csak valamiképp gondolkodásommal megérinteni 6

7 tudok, és aki teljességgel ment minden hiányosságtól. Ebből azonban már az is eléggé nyilvánvaló, hogy ez az Isten nem lehet csaló, hiszen a természetes világosság által belátható, hogy minden csalárdság és megtévesztés valamiféle hiányosságot feltételez. (65) NEGYEDIK MEDITÁCIÓ Az igazról és a hamisról 1. A testi dolgokról kevés igaz észleletünk van, több mindent ismerünk az elméről és még többet Istenről. Biztosabban tudunk az elme létéről és még biztosabban Istenéről, mint a tárgyi létezőkéről. 2. Fölismerem, hogy Isten nem téveszthet meg. 3. Azt tapasztalom, hogy van bennem ítélőképesség, amit nyilván Istentől kaptam, s ami nem téveszt meg mindaddig, amíg helyesen használom. 4. De akkor honnan fakad a tévedés? Ha minden, ami bennem van, Istentől származik is, a tévedés képessége bizonyosan nem. 5. A hiba nem puszta negáció, hanem priváció, olyan ismeret hiánya, aminek meg kellene bennem lennie. Ám lehetetlen, hogy Isten olyan képességet helyezett belém, ami a maga nemében nem tökéletes. 6. Igaz, hogy Isten cselekedhet olyasmit, aminek okát nem látom be. 7. Isten műve tökéletességének megítélésekor nem egyes teremtményeit, hanem a mű egészét kell alapul venni. Ami tökéletlennek tűnhet elszigetelve, az az egészben mégis tökéletesnek mutatkozik. 8. A hiba két ok összetalálkozásától függ: a megismerőképességtől és a választás képességétől, tehát az értelemtől és az akarattól. Az értelem pusztán megragadja az ideákat, amelyekről azután ítéletet alkotok, s a megragadás önmagában tévedésmentes. Bár a megértés képessége fogyatékos: nem értek meg mindent, de ez nem tévedés. A tévedés másutt keresendő. Az ok talán az akarat, vagyis a döntés szabadsága? Ez ugyanis határtalan: Olyannyira így van ez, hogy éppenséggel ez az a képesség, amelynek révén érthetővé válik számomra, miképp lehet engem Isten képének nevezni és Istenhez hasonlónak tartani. (71-2) 9. Mivel az akarás is Istentől való, önmagában nem lehet oka a tévedésnek. De a megértés sem az hiszen bármi legyen is az, amit megértek, mivel Isten szándéka az, hogy megértsem, ezért kétségkívül helyesen értem meg (73) Akkor hát honnan fakad a tévedés? Csakis onnan, hogy időnként messzebbre terjeszkedik az akarat, mint az értelem, s nem tartom meg az értelem szabta határok között, hanem a meg nem értett dolgokra is kiterjesztem. Minthogy pedig ezekkel szemben az akarat semleges, könnyen eltér az igaztól és a jótól, s ilyenkor szoktam tévedni és vétkezni. (73) 12. Az értelem belátásának mindig meg kell előznie a döntést. Ha a megismerés bármi oknál fogva hiányos, akkor meg kell tartóztatnom magam a döntéstől. 13. Istent nem bírálhatom azért, miért nem adott nagyobb megértési képességet, hiszen a véges természethez ilyen megértés tartozik. 14. Azért sem bírálhatom, miért adott végtelen akaratot, mert az akaratnak meg ilyen a természete. 15. Isten persze együttműködik velem mindenkor, tehát a tévedéskor is. Mégis: nagyobb tökéletesség bennem meghozni akár e téves döntéseket is, mint nem rendelkezni akarattal. Isten részéről nem hiba, hogy megadta számomra a döntés képességét azokkal a dolgokkal kapcsolatban is, 7

8 amelyeket nem tudok tisztán megismerni. Bár Isten megtehette volna, hogy maradjak ugyan szabad és megismerésem is legyen csak véges, mégse hibázzak soha. Ekkor tökéletesebb lettem volna, mint amilyen most vagyok, mindazonáltal Isten nyilván nevelő szándékkal járt el, amikor úgy teremtett meg, hogy akaratom messzebb terjed, mint világos és tiszta megismerésem. 16. A tévedés másik forrása, hogy emlékezetemre támaszkodom. 17. A feladat tehát: megfékezni az akaratot, és csak olyasmire koncentrálni, amiben tiszta és világos belátással rendelkezem. Ekkor nem tévedek. ÖTÖDIK MEDITÁCIÓ A materiális dolgok lényegéről, valamint ismét arról, hogy Isten létezik 2. Mielőtt tisztáznám, hogy valóban léteznek-e azok a dolgok, amelyek ideái bennem megvannak, előbb szemügyre kell venni magukat az ideákat: melyek a zavarosak és melyek a tiszták. 3. Elkülönített a mennyiség. 4. Elkülönített az alak, szám, mozgás és ami ezzel kapcsolatos, olyannyira, hogy úgy tűnik, mintha velük találkozván csak visszaemlékeznék arra, amit már korábban is tudtam platonizmus. 5. Vannak bennem ideák, amelyek akkor is változatlanok és világosak, ha soha nem létezik a nekik megfelelő tárgy, pl. a háromszög, aminek természete, lényege nem az én képzelődésem, hanem tőlem független. 6. Ez a tulajdonsága a háromszög ideájának akkor is igaz lenne, ha történetesen érzékelésből származnék. 7. A harmadik meditáció összefoglalása. Bizonyos, hogy [Isten] ideája, ti. a legtökéletesebb létezőé, éppannyira megtalálható nálam, mint bármely alakzat vagy szám ideája. Éppannyira világosan és elkülönítetten belátom mint az Isten természetéhez hozzátartozó dolgot azt, hogy mindig létezik, mint azt, amiről valamely alakzattal vagy számmal kapcsolatban bizonyítom, hogy hozzátartozik ama bizonyos alakzat vagy szám természetéhez. Ennélfogva, még ha nem volna is igaz mindaz, amiről ezekben az elmúlt napokban elmélkedtem, Isten létezésében mégis, legalább annyira bizonyosnak kellene lennem, mint amennyire bizonyos voltam eddig a matematikai igazságokban (82) 8. Nem szofizma ez? A létezés különbözik a lényegtől. Istennél azonban a lényeg a létezés, tehát ugyanúgy nem választható el tőle, mint a háromszögtől azt, hogy szögeinek összege éppen akkor ellentmondás elgondolni Istent, azaz a legtökéletesebb létezőt úgy, hogy hiányzik belőle a létezés, úgy tehát, hogy hiányzik belőle valamilyen tökéletesség, mint úgy gondolni el a hegyet, hogy hiányzik mellőle a völgy. (82) 9. A hegy gondolatából még nem következik, hogy a hegy ténylegesen létezik, a gondolkodásom ugyanis semmiféle szükségszerűséget nem kényszerít a dolgokra, ezért talán Istenhez is hozzákölthetem a létezést. 10. Ám ez csakugyan szofizma! Abból, hogy nem vagyok képes hegyet elgondolni völgy nélkül, valóban nem következik, hogy van hegy és völgy, de Istennel más a helyzet, mert nála a létezés elválaszthatatlan tőle. Nem azért mintha azt az én gondolkodásom idézné elő, mintha bármely dologra valaminő szükségszerűséget kényszerítene rá, hanem épp ellenkezőleg, mivel magának a dolognak, vagyis Isten létezésének a szükségszerűsége determinál engem arra, hogy ezt gondoljam. Nem áll ugyanis szabadságomban Istent létezés nélkül elgondolni mint ahogy szabadságomban áll egy lovat szárnyakkal vagy szárnyak nélkül elképzelni. (83) 8

9 11. Újabb ellenvetés: ha egyszer föltettem, hogy Isten a legtökéletesebb, akkor lévén a létezés tökéletesség szükségképpen hozzátartozik. Hogy valaha is legyen gondolatom Istenről, az nem szükségszerű, de akárhányszor észreveszem ideáját magamban, nem gondolhatom másként, mint ahogyan gondolom. Ez az idea nem következtetés eredménye, hanem velem született. S nem vagyok képes elgondolni semmi más létezőt, amihez lényege szerint tartozna a létezés, csak Istent. 12. Az Istennel kapcsolatos tévedés forrása az érzékelés: ha nem borulna rám az előítéletek sötétje, s nem vennének minden oldalról ostrom alá az érzéki dolgok képei, bizonyosan semmit sem ismernék fel előbb és könnyebben. Mert ugyan mi lehet önmagától nyilvánvalóbb annál, hogy a legfőbb létező létezik, vagyis hogy Isten, akinek lényegéhez egyedül tartozik hozzá a létezés, létezik? (85) 13. Még arra is fölfigyeltem, hogy a többi dolgok bizonyossága is ennek bizonyosságától függ. HATODIK MEDITÁCIÓ A materiális dolgok létezéséről, s az elmének a testtől való reális különbségéről 1. Végül meg kell vizsgálni, léteznek-e a materiális dolgok. Mi az elképzelés? a megismerés képességének alkalmazása valamely testre, ami a legbensőségesebb módon jelen van előtte, s ami ennélfogva létezik. (89) 2. Mi a különbség az elképzelés és a tiszta értelmi belátás között? Előbbi az, ami az elme tekintete előtt van, ami megjelenít valamely dolgot. Ehhez erőfeszítés szükséges; az értelmi belátáshoz viszont nem kell erőfeszítés. 3. Mivel az elképzelőerő különbözik a megértés erejétől, ezért nem szükséges az elme lényegéhez. Az elme, amikor értelem útján ismer meg, önmagába fordul, s valamelyik ideáját szemléli. Az elképzelés vélhető oka valamely test, ezért úgy vélem, ha van egy ideám, akkor létezik a neki megfelelő test: De csakis valószínűségi alapon, mivel bármilyen tüzetesen is vizsgálok meg mindent, mégsem látom, miképp lehetne a testi természet azon elkülönített ideájából, amelyet az elképzelésemben föllelek, akár csak egy érvet is meríteni, amiből szükségszerű módon valamely test létezésére következtethetnénk. (92) 4. Tény, hogy a tiszta matematika objektumain kívül sok dolgot elképzelek: fák, emberek stb. 6. Talán nem minden alap nélkül vélem, hogy ezek léteznek, mivel ideáik beleegyezésem nélkül is eljutnak hozzám. Így hát önkéntelenül azt gondolom, hogy hasonlítanak is a külső dolgokra ráadásul az érzékeimet előbb vettem használatba, mint az értelmemet, ezért meggyőztem magam, hogy semmi sincs az értelemben, ami ne lett volna korábban az érzékeimben. Annak pedig, hogy a gyomor fájdalma miért figyelmeztetés a táplálkozásra, semmi más magyarázatát nem lelem, mint azt, hogy erre tanít a természet. úgy láttam, hogy ezeket is, valamint minden más ítéletet, amelyet az érzékek tárgyaival kapcsolatban alkottam, a természettől tanultam, hiszen már jóval előbb meggyőztem magam e tényállásokról, mintsem hogy bármiféle érvet mérlegeltem volna, amely e tényállások bizonyítására szolgálna. (94) 7. Ám a kísérletek megrendítették bizalmamat az érzékekben (optikai csalódások stb.). Miért ne lehetnék természettől fogva úgy megalkotva, hogy még a legalapvetőbb dolgokban is tévedek. Minthogy tapasztaltam, hogy a természet számos olyan dologra késztet, amiről az ész igyekszik lebeszélni, úgy véltem, nem szabad különösebben megbíznom abban, amit a természet tanít. (95) Ezért gyanakodni kezdtem abban, hogy az érzeteim a dolgoktól származnak és nem valami bennem lévő képességből. 8. A sok kutatás után a szkepszis mérséklődik: 9

10 azt ugyan nem gondolom, hogy mindazt, amit az érzékek útján kapok, vakmerően el kellene fogadnom, de azt sem, hogy mindezt kétségbe kellene vonnom. (95) 9. Beláttam, hogy lényegem abban rejlik, hogy gondolkodó dolog vagyok, s bár van testem, mégis, minthogy egyrészt világos és elkülönített ideám van önmagamról, amennyiben pusztán csak gondolkodó dolog vagyok, nem pedig kiterjedt, másrészt pedig van elkülönített ideám a testről, amennyiben pusztán kiterjedt dolog, nem pedig gondolkodó is egyben, egészen bizonyos, hogy én magam a testemtől valósággal különbözöm, s hogy képes vagyok a testem nélkül is létezni. (96) 10. Van még bennem a gondolkodástól különböző érzékelés, elképzelés, amelyek úgy különböznek tőlem mint móduszok. Minden, amit magamon és magamban tapasztalok vagy a gondolkodás vagy a test módusza. Ami a külső dolgokkal kapcsolatos ideákat illeti, ezek akaratomon kívül áramlanak belém, ezért létrejöttük oka csak valami tőlem különböző szubsztancia lehet, ami vagy test, vagy Isten, vagy valamely a testnél nemesebb teremtmény, amelyben mindama realitás eminens módon van meg, mint ami az ideában. Mivel azonban Isten nem téveszt meg, ezért teljességgel nyilvánvaló, hogy ő nem csak közvetlenül nem helyezi belénk ezeket az ideákat, de még olyan teremtmény közvetítésével sem, amelyben ezen ideák objektív realitása nem formális, hanem csak eminens módon foglaltatik benne. (98) Ha tehát fenn akarjuk tartani azt az állítást, hogy Isten nem téveszt meg, akkor nem látom, mi más bocsáthatná ki ezen ideákat, mint épp a testi dolgok. Ennélfogva a testi dolgok léteznek legalábbis mindaz megvan a testekben, amit világosan és elkülönítetten belátok, vagyis, általánosan szólva, mindaz, amit a tiszta matematika objektumában ragadunk meg. (98) 11. A többi Idea (fájdalom, hang, íz stb.) még így is bizonytalanok, hogy Isten nem téveszt meg. Amit a természet tanít, abban nyilván van valami igazság, amennyiben: természeten, ha általánosságban tekintjük, nem mást értek, mint vagy magát Istent, vagy a teremtett dolgoknak Istentől elrendelt összhangját. (98) 13. A természet arra is tanít, hogy nem úgy vagyok a testben, mint hajós a hajójában, hanem szorosabban: egységet alkotunk. 14. A természet arra is tanít, hogy testemen kívül léteznek más testek is. 15. Sok más is van, amire látszólag a természet, valójában azonban a megszokás tanít (meleg, hideg, keserű, édes stb.). 16. Már bizonyítottam, hogy nem mond ellent Isten jóságának, hogy ítéleteim olykor hamisak. Most azonban újabb nehézség támad. 17. Néha olyan dologban is hibázunk, amire a természet tanít. Hogy pl. a beteg emberben a természet megromlott volna, azt nem mondhatjuk, hiszen ő is Isten teremtménye és nem állítható, hogy Istentől megtévesztő természetet kapott. Eddig számos különböző módon használtam a «természet» kifejezést. Erre mindig ügyelni kell. 19. A test természeténél, lényegénél fogva osztható, az elme oszthatatlan. 20. Az elmére nem a test minden része gyakorol hatást, hanem főleg a közös érzék helye, az agyalapi mirigy. 24. Summa: Abból hogy Isten nem téveszt meg, teljességgel következik, hogy [a legfőbb esetekben] nem tévedek. Minthogy azonban szükségképpen cselekednünk kell, s minthogy a cselekvés e kényszere nem hagy időt az efféle alapos vizsgálódásra, el kell ismernünk, hogy az emberi élet az egyes dolgokat illetően gyakorta ki van téve a tévedés veszélyének, s végül is be kell látnunk, hogy természetünk erőtlen. (108) 10