Hedwig Courths-Mahler. Mona kálváriája

Átírás

1

2

3 Hedwig Courths-Mahler Mona kálváriája

4 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Hedwig Courths-Mahler: Fräulein Chef Bastei-Verlag Verlagsgruppe Lübbe GmbH & Co. KG Bergisch Gladbach Fordította: PETRI ÁGNES

5 I. Doktor úr, kérem, mondja meg az igazat! Rosszul van az apám? pillantott az orvosra Mona Lersen tágra nyílt, ijedt szemekkel. A férfi töprengve nézte a lány sápadt, finom és nemes vonású arcát, majd nagy lélegzetet véve felegyenesedett. Nagyságos kisasszony, kötelességemnek tartom, hogy közöljem önnel az igazságot. Az édesapja mind ez idáig egy nagyvállalkozás élén állt. Ha rendelkezni akarna ez ügyben, tanácsos lenne mihamarabb megtennie. Mona még jobban elsápadt. Doktor úr, ezek szerint a legrosszabbtól tart? Az orvos kényszeredetten nézett a félelemmel telt szempárba. Sajnos igen. Mona lehunyt szemmel rogyott egy karosszékbe. Látszott rajta, hogy ez a hír a lelke legmélyéig megrázta. Kérem, mondja meg, mennyi ideje van még az apámnak! szólalt meg rekedten. Az orvos zavartan igazgatta a szemüvegét. 5

6 Talán hetek, talán csak napok. A lány görcsösen kulcsolta össze kezeit. A gyógyulásra egyáltalán nincs remény? Az orvos résztvevõen nézett rá. Amíg él, addig van remény. De emberi számítás szerint az édesapjának csak rövid ideje van hátra. Bátor embernek ismerem, Lersen kisasszony, és tudom, menynyire fontos lehet az ön számára az orvosi véleményem. Ebben az esetben ezért tekintettem el a kegyes hazugságtól. Mona Lersen erõt vett magán. Hálásan köszönöm, hogy megmondta az igazat. Volna még egy kérdésem. Rosszabbodhat-e apám állapota, ha egy olyan ügyrõl beszélek vele, amely felzaklathatja? Ha fontosnak látja, beszéljen vele. A beteg állapotát ez jelentõs mértékben nem befolyásolhatja. A lány félénken nézett rá. Õszinte leszek önhöz, doktor úr. Hosszú évek óta ön a háziorvosunk, és tudnia kell, hogy apám végleg megszakította a kapcsolatot az elsõ házasságában született fiával. A mostohabátyám évek óta nem hallatott magáról, és még azt sem tudom, hogy jelenleg hol tartózkodik, és mi van vele. Apám azt is megtiltotta, hogy kiejtsük a nevét ebben a házban, és senki nem merészel neki ellenszegülni. De tudom és érzem, hogy apám az, aki a legjobban szenved a saját keménységétõl. Nem szeretném, ha úgy válna meg az élettõl, hogy nem bé- 6

7 kélt meg Georggal. Ezért úgy döntöttem, hogy most megszegem a tilalmat. Meg akarom kérdezni tõle, hogy idehívhatom-e Georgot, hogy kibékülhessenek. Apám talán ismeri a tartózkodási helyét. Mit gondol, beszélhetnék vele errõl anélkül, hogy bajt okoznék neki? Az orvos Mona vállára tette a kezét. Ha valóban az édesapja gyötrõdik legjobban a saját keménysége miatt, akkor ez csak megkönnyebbülést hozhat számára. Mona felsóhajtott, és kezet nyújtott az orvosnak. Nagyon köszönöm. Ha nem próbálnám meg kibékíteni apámat a fiával, azt bûnös mulasztásnak érezném. Az orvos adott még néhány utasítást a betegápolással kapcsolatban, majd az esti viszontlátásig elköszöntek egymástól. Mona ott maradt még egy darabig a tágas fogadóhelyiségben, melyet múlt századi eleganciával rendeztek be, miképp e régi, elõkelõ fõúri ház összes többi részét is. Kezét félelemtõl kalapáló szívére szorította, és fáradtan körülnézett. Mennyire csendes és élettelen volt minden! Megborzongott a rideg hangulattól. Aztán sikerült végre kiszakítania magát fájdalmas gondolataiból, sóhajtva felállt, és átment a betegszobába. A betegápoló nõvér rápillantott. Mona intett neki. Aludjon néhány órát, Maria nõvér, itt maradok apámmal suttogta, majd leült az ágy melletti székre. Sokáig csend volt a nagy hálószobában. Itt is az a patinás elegancia uralkodott, amely csak nagy múltú és elõkelõ házakban tapasztalható: ahol generációkon át 7

8 minden apáról fiúra száll, és ahol a gazdagság természetes, nem hivalkodó. Minden bútordarab valódi mûremek volt. Az ággyal szemközt, a mennyezetig magasodó márványkandallón álló óra tizenegyet ütött, a beteg felébredt. Kinyitotta szemét, és fürkészõ pillantással nézett a lányára. Ó, Mona, hát te vagy az? Igen, apám. Hogy vagy? A beteg nagy levegõt vett. Tûrhetõen, csak a szívemen levõ szorítás nem akar szûnni. Felültesselek? A beteg bágyadt mosollyal bólintott, a lány pedig egy párnával megtámasztotta a hátát. Mi újság a cégnél, Mona? Minden rendben? A lány arca komoly, feszült kifejezést öltött. Minden a legnagyobb rendben, apám, nyugodt lehetsz. Martens kapitány kihajózott a Sentával, a Hansát pedig épp most rakodják ki. Nem kell aggódnod, mindannyian végezzük a dolgunkat. A férfi megragadta lánya kezét. Bátor kis üzlettársam! Mi lenne most a Lersen és Fia vállalatból, ha te nem volnál! Helyesebb volna a Lersen és Lánya, hiszen ebben a családban már nincsen fiú. Mennyire hûvösen és keserûen csengtek e szavak! Mona szíve a torkában dobogott. Talán ez a soha vissza nem térõ alkalom, hogy szóba hozza Georgot! Minden 8

9 bátorságát összeszedte, és fegyelmezett hangon megszólalt: Drága apám, talán csak rajtad múlik, hogy újra legyen fiad. Nem akarsz kibékülni Georggal? Akkor újra lenne fiú a Lersen családban! A beteg komoran nézett maga elé, és megkeményedtek a vonásai. Ne beszélj róla! Tudod jól, hogy évekkel ezelõtt megtiltottam, hogy akár a neve is elhangozzék a jelenlétemben. Õ meghalt számomra, és többé nem kelhet életre. Mona félve szorította meg apja kezét, és arcát ráhajtva, csendben ült egy ideig. Azután felemelte a fejét, és egyenesen a szemébe nézett. Apám, oly régóta neheztelsz már Georgra. Nem tudnál végre megbocsátani és kibékülni vele? Nem hívhatnám végre ide, a betegágyadhoz? Ne haragudj, de bûnösnek érzem magam, ha nem követek el mindent annak érdekében, hogy újra közel kerüljetek egymáshoz. Már így is túl sokáig vártam, tartva a haragodtól. De most... hívhatom Georgot, megengeded? A beteg erõsen összeharapta az állkapcsát, hogy a foga is megcsikordult. Heves visszautasító mozdulatot tett. Ne fáradj, még a halálomra való tekintettel sem tudok neki megbocsátani! Nem tudok, és nem akarok. De hát mi volt a bûne, amit képtelen vagy megbocsátani? kérdezte a lány remegõ hangon. Az apa nyugtalanul pillantott rá. 9

10 Tudod te, hogy mit tett. Ingyenélõ lett, õ, Bernhard Lersen fia! Ez a ház és a vállalat évszázadok óta öröklõdik apáról fiúra. Mindegyikünk büszke volt arra, hogy az örökséget továbbviheti, és minden erõnket latba vetettük, hogy a céget gyarapítsuk, de legalábbis megtartsuk. Az én egyetlen fiam pedig fittyet hányt a hagyományra, lábbal tiporta azt! Megvetõen kijelentette, hogy az õ ereiben nem kalmárvér folyik, és mûvész akar lenni, szabad életre vágyik. Nyomorult pojáca lett, aki egy semmirevaló nõvel csavarog. Országról országra járnak, és elherdálják az örökségét, melyet kifizettem neki, hogy soha többé ne is lássam, egy egész vagyont, amit szorgalmas munkával más szerzett meg. Ne beszélj róla soha többé! Ez életem legfájóbb kudarca. Õ tisztában volt ezzel, mégis elment. Isten tudja, milyen véget fog érni, hisz az örökrészét nyilván már elpazarolta, eljátszotta. Egyszer s mindenkorra kifizettem, nem lehet több követelése. Egyetlen örökösöm te vagy. Hisz nõ létedre helyette is teljesíted a vállalattal járó kötelezettségeket. A legnehezebb helyzetekben is erõs maradtál, mindent megtettél, hogy pótold a fiamat, aki kötelességét elmulasztva, a könnyû életet választotta. Számûztem õt örökre, számomra õ már halott... Az utolsó szavakat alig volt képes kimondani. Mona részvevõn simogatta apja kezét. Apám, drága apám. A beteg szomorúan nézett rá. Egy Lersen mint csavargó, aki egy hozzá hasonló 10

11 nõvel járja a világot... Mi ez, ha nem a sors fintora? Az is lehet, hogy tönkrement már és meghalt. Azzal a könynyelmû asszonnyal elég gyorsan elfecsérelhette a vagyonát. Hiszen tudod, hogy két évvel ezelõtt további anyagi támogatásért könyörgött. Akkoriban küldtem neki némi pénzt, szánalmas alamizsnát neki, aki egy világcég vezetõje lehetett volna! De megírtam, hogy ne próbáljon még egyszer pénzt koldulni, ha nem akar a szememben még megvetendõbbé válni. Ó, apám, hát ennyire keményen bántál vele? A férfi összehúzta a szemöldökét. Nem akartam még szánalmasabbnak és jellemtelenebbnek látni, és azóta õ sem hallatott magáról. Mi köti még hozzánk ezt a semmirekellõt? Ne is beszélj róla többet! Ha szatócsboltnak merte nevezni a házamat, akkor többé a küszöbét se lépje át! Legalább bocsáss meg neki, és engedd, hogy megkeressem! Meg kell neki mondanom, hogy beteg vagy... és hogy megbocsátottál. Mona könyörgõ szavai annyira megindították a férfit, hogy megrándult az arca, és nem tudott megszólalni. Lehunyta a szemét. E pillanatban a lány mindennél erõsebben érezte, hogy keménységével csak a sebezhetõségét leplezi az apja. Tudta, igazi jótétemény volna számára, ha végre hírt kapna elveszett fiáról. Akaratod ellenére is felkutatom Georg tartózkodási helyét mondta. A beteg egy ideig mozdulatlanul feküdt, majd meg- 11

12 fogta Mona kezét, és kissé feljebb ült. Tekintetében fájdalmas lemondás tükrözõdött. Mint tudod, megesküdtem a lányom életére, hogy Georg többé nem lépheti át az atyai ház küszöbét, és soha nem nyújtok békejobbot neki. Mona, a te életedre esküdtem! Ezek után meg kell értened, hogy minden könyörgésed hiábavaló. Mona magába roskadva ült. Megcsókolta apja kezét. Drága apám, így már értem, miért vagy hajthatatlan. De azt is tudom már, hogy mit kell tennem. Ha egyszer Georg megkérdezi tõlem, hogy megbocsátottál-e neki, ezt fogom válaszolni: Igen, apánk megtette, bármennyit szenvedett is miattad. Csak nem mondhatta meg, mert eskü kötötte. 12

13 II. Aznap délután Mona Lersen kocsiba ült, és kiment a kikötõbe, ahol a Lersen és Fia cég épületei és raktárai voltak. Felment a lifttel az irodai szintre. A liftesfiú átvette tõle a kalapját és a kabátját, majd Mona belépett az irodájába. Az íróasztalán nagy halom papír tornyosult, a kézjegyére várva. Leült, sorban elolvasta, majd aláírta a hivatalos leveleket. Amikor ezzel végzett, felhívta telefonon az igazgatót. Franke úr, volna egy kis ideje számomra? Természetesen, nagyságos kisasszony. Akkor fáradjon át az irodámba, kérem! Azonnal ott leszek. A férfi nemsokára belépett, és Mona kezet nyújtott neki. Kedves Franke úr, elintéztem a leveleket, amelyeket az asztalomra tett. Van még valami fontos ügy, amirõl nem tudok? Az igazgató meghajolt. Megérkezett Hansen kapitány a Freiával. Mona fellélegzett. Hála Istennek! Apámnak nem mertem elárulni, hogy a Freiának már rég itt kellene lennie. Veszélyes út volt, de a kiváló Hansen parancsnoknak köszönhetõen sértetlenül érkezett meg. Értékes árut hozott Argentínából és Uruguayból. Mona szeme felragyogott. 13

14 Apám örülni fog. Beszélt már Hansennel? Még csak telefonon, de minden pillanatban itt lehet. Remélem, én is találkozom vele. Jaj, Franke úr, bocsásson meg, nem is kínáltam hellyel... Kérem, üljön le! Egy fontos dologról szeretnék beszélni önnel. Van egy félórája számomra? Bármikor a rendelkezésére állok, nagyságos kisasszony. Nyugodtan elhagyhatja itt ezt a megszólítást. Az üzleti életben egyszerûen Lersen kisasszony vagyok. A férfi meghajtotta magát. Ahogy óhajtja, Lersen kisasszony. Miben segíthetek? A háromablakos, tágas irodahelyiség egyik sarkában kerek asztal állt nehéz bõrfotelekkel körülvéve. Ide ültek le beszélgetni. Mona szerette ezt a helyet, ahonnan látni lehetett a kikötõben zajló sürgés-forgást. Tekintete a jól ismert képre siklott, majd az igazgatóra nézett. Amit most meg akarok beszélni önnel, az nem üzleti, hanem magánjellegû. Jól tudja, Franke úr, hogy teljes mértékig megbízom önben. Nemcsak a hivatalos ügyeket illetõen, hanem magánemberként is. Megtisztel vele, Lersen kisasszony. Elég régóta ismer már. A születésekor még csak könyvelõ voltam itt. Éppen a konfirmálása napján nevezett ki az édesapja fõigazgatóvá. Most is magam elõtt látom, amint a kisaszszony egy csokor virággal odajött hozzám, hogy sok 14

15 szerencsét kívánjon. Az ilyen pillanatokat nem lehet elfelejteni. Mona elmerengve bólintott. Magam is pontosan emlékszem arra a napra. Kedves Franke, akkor bizony más idõk jártak! Éppen azokról az idõkrõl szeretnék beszélni önnel. Elõtte azonban egy nagyon szomorú hírt kell közölnöm. Az orvos szerint apámnak már csak rövid ideje van hátra. Gyógyíthatatlan beteg. Az igazgató arca összerándult, egy pillanatra a szeméhez kapta a kezét. Kis idõ múlva, mély levegõt véve, így szólt: Nem vagyok képes szavakba önteni, hogy mit érzek most, e hír hallatán. A lány felindultan megragadta a kezét. Mi ketten mindig érezni fogjuk apám kínzó hiányát! Ez a bizonyosság szinte minden erõmet elvette, de talpon kell maradnom, különösen most. De itt az ideje, hogy rátérjek beszélgetésünk tárgyára. Ön az évek múlásával mind nagyobb betekintést nyert a magánéletünkbe. Tudom, hogy apám jó néhány dolgot bizalmasan közölt önnel, amit másokkal nem osztott meg. Ebbõl gondolom, hogy tudja, mi történt, mielõtt Georg elment. Franke összerezzent, majd óvatosan körülnézett, mintha attól félne, hogy valaki kihallgatja õket. Lersen kisasszony, tudja, hogy az édesapja szigorúan megtiltotta, hogy kiejtsük ezt a nevet. Tudom, hogyne tudnám, hiszen hosszú évekig én is 15

16 ehhez tartottam magam. Gyáva voltam, és engedelmeskedtem a parancsnak, de másképp kellett volna tennem. Most viszont sikerült végre legyõznöm a félelmemet, és beszéltem apámmal Georgról. Uramisten...! A lány szomorú mosollyal megrázta a fejét. Sokkal rosszabbra számítottam. Tudja, mi a véleményem? Nos? Szerintem apámnak a szíve mélyén nagyon hiányzik Georg, csak nem ismeri be, és a kibékülésnek még a gondolatát is hevesen visszautasítja. Meggyõzõdésem, hogy csak azért viselkedik így, mert eskü köti. Igen, megesküdött, hogy a fia többé nem teheti be ide a lábát, és hogy soha nem békülnek ki. Igen, én is emlékszem, a lánya életére esküdött. Mona felsóhajtott. És most már azt is tudom, hogy õ maga szenved legjobban a következményektõl. Gyötrõdik, mert régóta semmi hír a fiáról. Ezért döntöttem úgy, hogy apám akarata ellenére felkutatom Georg tartózkodási helyét. Megmondtam neki, hogy mindent elkövetek azért, hogy visszakapja a fiát. Bár nekem sem vallotta be, hogy szeretné Georggal felvenni a kapcsolatot, tudom, hogy közelgõ halálának tudatában megbocsátott neki. Azt mondta, tegyem meg, amit a szívem diktál, csak ne feledjem: õt eskü köti. Én pedig cselekedni fogok, hogy újra megtalálhassam a lelki békémet. Tudom, érzem, 16

17 hogy Georgnak rosszul megy a sora, és haza vágyik. Nem habozhatok tovább, mindent latba vetek, hogy felkutassam. És önnek, kedves Franke úr, segítenie kell. Elõször is arra kérem, mesélje el részletesen, milyen körülmények között kényszerült Georg elhagyni az otthonát. Én még nagyon fiatal voltam akkoriban, alig tizenöt éves, és elõttem nem beszélt senki errõl az ügyrõl. Mondjon el, kérem, mindent, amit csak tud! Végre tisztán akarok látni. A férfi elgondolkodva dörzsölte meg a homlokát, majd így szólt: Semmit sem fogok elhallgatni ön elõtt, Lersen kisasszony. Az édesapjának ebben az ügyben nem volt elõttem titka, és nálam jobban senki sem tudja, mindez mennyire fájt neki. Jelen körülmények között nem tekintem szószegésnek, ha mindent részletesen elmesélek. Mivel az édesapja aligha tudna mély megindultság nélkül beszélni errõl, megteszem én. Tudja, hogy Georg édesanyja nem sokkal a szülés után meghalt. Valószínûleg egy tüdõbetegség szövõdményeibe halt bele. A gyermek viszont életerõs és egészséges volt. Hatodik évében járt, amikor az édesapja új asszonyt hozott a házhoz, az ön édesanyját. Olyan volt, mint egy földre szállt angyal, és a megjelenésével boldog idõszak köszöntött a házra. Mona szeme felragyogott. Drága édesanyám! Franke bólintott. 17

18 Igen, õ volt a megtestesült jóság, kedvesség. És a kis Georg, aki mindaddig vad, kezelhetetlen vadóc volt, teljesen megváltozott, szinte varázserõvel hatott rá az új anyuka. Nemsokára nem volt már számára fontosabb ember nála. Mindenki ámult, hogyan lehet ilyen szeretetteljes kapcsolat mostohaanya és fiú között. Az apjával sajnos nem értették meg ilyen jól egymást. Minél nagyobb lett, annál inkább elidegenedett Georg az apjától. Miért, mi volt ennek az oka? kérdezte Mona feszült figyelemmel. Franke széttárta a karját. Egyikük sem akart rosszat. Az ön bátyja különleges gyerek volt, akit szigorral nem lehetett nevelni, csak szeretettel és türelemmel. Az apja azt hitte, keménységgel kell hatnia erre az öntörvényû természetre, de csak azt érte el, hogy a fia kerülte õt, ha csak tehette. Csodálkozva látta, hogy az új anya ezzel szemben könnyedén képes befolyásolni Georgot. Lehetek teljesen õszinte, Lersen kisasszony? Magam is erre kérem! Szinte azt kellett gondolnom, hogy az édesapja egyfajta féltékenységet érez, amiért ilyen bensõséges kapcsolat alakult ki a második felesége és a fia között. Egyébként nagyon harmonikus volt ez a házasság. Nem is tudott volna senki ellenállni ennek a csodálatos aszszonynak, aki oly szelíd és jóságos volt! Mint említettem, egyetlenegy ponton volt véleménykülönbség a szülei között: mégpedig a bátyja nevelését illetõen. Ahogy 18

19 Georg nagyobb lett, az édesapja azzal a határozott követeléssel állt elõ, hogy õ is lépjen a Lersenek nyomdokaiba, és kezdjen el üzletvezetést tanulni. De Georgnak ehhez nem volt kedve, nem akart kereskedõ lenni. Szenvedélyes vonzalmat érzett a mûvészetek, különösen a színház iránt. Ön akkoriban kisiskolás volt, a szülõi ház napsugara. Már a születése pillanatától megindítóan ragaszkodott önhöz Georg. A kishúga és az új anyukája sérthetetlenek és szentek voltak számára. Már pólyásbabaként is boldogan cipelte önt a karjában. Hányszor, de hányszor mesélt csillogó szemmel az õ kistestvére csintalanságairól! És valóban, a legszeretetreméltóbb kisfiú volt, akit valaha láttam. De hogy rövidre fogjam: Georgnak be kellett lépnie a céghez, és amit a legkeményebb atyai szigor nem ért el, azt elérte a jóságos, könyörgõ anyai szó. Georg az anyja kedvéért kényszerítette magát, hogy bejárjon az irodába. Tagadhatatlan, hogy az édesapja akkor súlyos nevelési hibát követett el. Ahelyett, hogy elismerte volna Georg jó szándékát, és könynyített volna a dolgán, kemény kényszernek vetette alá. Vasszigorral bánt vele, sõt gúnyolódott, hogy csak az anyja kedvéért állt rá végre, hogy kereskedõnek tanul, de hiányzik belõle a Lersenek elhivatottsága és kemény céltudatossága. Ez persze nagyon bántotta Georgot, és végképp kedvét szegte. Apa és fia közt egyre gyakoribb lett a súrlódás. Hát nem szerette apám a bátyámat? kérdezte Mona megrendülve. 19

20 Bizonyára szerette, de képtelen volt megérteni és elfogadni azt, hogy õ egész egyszerûen más. Georg legkedvesebb szórakozása továbbra is a színházlátogatás volt, és színészi körökben forgolódott. Az egyik társulat jótékony célú elõadást rendezett, amelyben Georg játszotta a férfi fõszerepet, és nagy sikert aratott. Másnap az ön édesanyja mesélte, hogy a játékából áradó tûz és lelkesedés mindenkit magával ragadott. Attól a naptól fogva Georg irányíthatatlan volt, ment a maga útján. Akkoriban eltussoltam néhány kínos esetet, ami az õ hibájából vagy mulasztásából következett be, hogy ne adjon okot az apjának újabb kirohanásra ellene. De hiába, ez sem segített. Georg az álmaiban élt, és a munkája látta kárát a szétszórtságának. Így ment ez egy ideig. Talán minden jóra fordult volna, ha az édesanyja nem betegedett volna meg. Õt is ágynak döntötte egy súlyos járvány, amely abban az idõben sok áldozatot szedett. Georgnak majd eszét vette az aggodalom, a vér szerinti anyját sem félthette volna jobban. Az apjuk is aggódott a feleségéért, és azokban a napokban nem került sor vitára apa és fia között. Aztán meghalt az az áldott jó aszszony, és vele együtt a békességet is eltemették. A gyász elmúltával heves jelenetekre került sor apa és fia között. Georg egyre jobban vonzódott a színházhoz, és az apja erõszakkal akarta a kereskedõi pályára kényszeríteni, hogy a Lersenek évszázados hagyományát kövesse. Hiányzott a szelíd anyai szó, a megértõ anyai szív. Georg akkoriban ismert meg egy fiatal színésznõt. Gyönyörû 20

21 teremtés volt, de kétes elõéletû. A magányos fiút annyira sikerült a bûvkörébe vonnia, hogy feleségül akarta venni. Mindez hozzájárult a katasztrófa bekövetkeztéhez, amely már régóta a fejünk felett lebegett. Szörnyû jelenetre került sor, ahol apa és fia egyaránt meggondolatlan szavakat használt, majd Georg elhagyta a házat örökre. Nagyon nehéz idõk jöttek, de hát ezt ön is jól tudja. Bátyja távozásának napjától az ön nevelése arra irányult, hogy egykoron apja örökébe léphessen. Nem lehetett könnyû a fiatalsága, de bámulatosan tudott alkalmazkodni ezekhez a körülményekhez. Könnyíteni akartam apám szenvedésein, és tudtam, hogy a legjobbat azzal teszem, ha megpróbálom Georgot pótolni, amennyire csak lehetséges sóhajtott fel Mona. Tudom, hogy mindent megtett, és arról nem tehet, hogy édesapja a történtek hatására megkeseredett ember lett. Georgról azért mindig kaptunk híreket, még ha kerülõ úton is. Sajnos nem jókat. A felesége elherdálta az örökséget, ami bizony nem volt jelentéktelen összeg. Õ pedig addigi ingatag, dacos jellemét meg nem tagadva hagyta magát sodortatni az eseményekkel. Zavaros viszonyok között éltek, ez a pár valójában soha nem illett össze. Georgnak egy hibát lehet felróni, ha hibának nevezhetõ egyáltalán: idealista lélek volt. A felesége viszont könnyelmû, felelõtlen, aki kihasználta õt. Ha az édesanyja életben maradt volna, Georg soha nem kerül ennek a nõnek a hálójába. Elhagyták a várost, Párizsba utaztak, onnan a Riviérára. Monte-Carlóban szerencse- 21

22 játékon vesztették el a vagyon nagy részét. Az asszony számolatlanul költötte a pénzt ruhákra, ékszerekre, szóval elõre látható volt az összeomlás. Ezt bizonyára Georg is belátta, mert különféle vállalkozásokkal próbált meg javítani a körülményeiken. Nem lehetett kiemelkedõ színészi tehetség, mert nem kapott komoly szerepajánlatot. Hogy mégis felléphessen, maga alapított színházat. Nem volt sikere és kifütyülték. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, végleg összeomlott. Mindezt üzlettársaktól és ismerõsöktõl hallottam. Fogalmam sincs, hogy az édesapjának mirõl volt tudomása. A házban nem hozhattuk szóba Georgot, de egy s más Lersen úr fülébe is eljuthatott. Aztán két év múltán levél érkezett Georgtól az argentinai Rosarióból az édesapjához címezve, aki megvetõ mosollyal nyújtotta át nekem. Georg segítséget kért, mert, mint írta, éheznek a feleségével és a gyermekével. Mona összerezzent. Rettenetes! Franke komolyan bólogatott. Igen, az, a bátyjának ez a levél jelentette az utolsó szalmaszálat. Lersen úr utasított, hogy küldjek neki egy bizonyos összeget. De a kísérõlevélben meg kellett írnom, hogy egy Lersen soha nem süllyedhetne olyan mélyre, hogy alamizsnáért könyörögjön. Ezért ha nem akar az apjából még nagyobb megvetést kiváltani, akkor ezt kerülje a jövõben. Már csak azért is, mert ezentúl hiába is könyörögne. 22

23 Mona a kezét tördelte, látszott rajta, mennyire megviselik a hallottak. Ó, de szörnyû ez az egész! Isten tudja, mi lett szegény bátyámmal. Bizonyára apámat is gyötri ez a gondolat. Igen, Lersen kisasszony, ez nagyon valószínû. Azóta nem hallottunk felõle. A kutatást ezek szerint Rosarióban kell kezdenünk. Segíteni fog, hogy megtaláljuk a bátyámat? Feltétlenül. Félbe kellett szakítaniuk a beszélgetést, mert az egyik alkalmazott jelentette, hogy megérkezett Hansen kapitány. Mona az irodába kérette. A kapitány azonnal megjelent. Határozott kézfogással üdvözölte õket. Jelentem, megérkeztünk ép bõrrel, és a szállítmány is sértetlen. Nem volt ám könnyû, drága kisasszony! Ördög és pokol! Átkozottul sok nehézséget éltünk át. Na, de túl vagyunk rajta, senki és semmi nem szenvedett kárt. És itthon? Minden rendben? Hol van a fõnök úr? hadarta egy szuszra. Hát nem hallotta, kapitány úr, hogy apám súlyos beteg? A férfi döbbenten nézett Monára. Lersen úr beteg? Ugye nem igaz? Nem tudom róla elképzelni. Tényleg beteg? Mona és Franke szomorúan bólintottak. Már hetek óta, kapitány úr. 23

24 Beszámoltak a beteg állapotáról és az orvosi diagnózisról. A kapitány gondterhelt arccal hallgatta õket. És most hogyan tovább? Nem veszíthetjük el a fõnökünket, akit mindannyian mélységesen tisztelünk. Mi lesz akkor a vállalatból? kérdezte. Az igazgató Monára mutatott. A Lersen és Fia cég jövõjét látja maga elõtt. A kapitány sûrû hajába túrt. Minden tiszteletem a kisasszonyé. Saját tapasztalatból tudom, hogy megállja a helyét, de... de mégiscsak nõ! Minden rendben volna, de ahhoz férfinak kellene lennie. Mona Lersen büszkén felállt, és a kapitányra pillantott. Csak egy férfi alkalmas erre a szerepre? Maguk, férfiak mindig felsõbbrendûnek érzik magukat a nõkkel szemben. Meg fogom mutatni, hogy nõ is állhat egy nagyvállalat élén, ha ennek megfelelõen nevelték. Engem pedig hat éve erre tanítanak. Franke mosolyogva bólintott. Ha a kapitány úr olyan jól ismerné a kisasszonyt, mint én, nem aggódna. Hansen nagyot sóhajtott. Nagyot fordult a világ, tudom én, hogy fontoskodnak manapság a nõk! De az egyszer szent, hogy hajót még nem kormányzott egyikük se! Már ne vegye rossz néven, Lersen kisasszony, tudom én, hogy keményen helytáll. De az asszonynak a tûzhely mellett a helye, a 24

25 Lersen cég élére pedig másvalakinek kellene állnia, akirõl itt most nem beszélhetek. Kapitány úr, az én jelenlétemben beszélhet a bátyámról. Valóban? Egész nyugodtan. Hansen mély levegõt vett. Nos, akkor elárulhatom, hogy láttam Georg Lersen urat. Mona összerezzent. A szeme kitágult az izgalomtól. Kapitány úr, ez egészen biztos? Látta a bátyámat? Úgy bizony, a saját szememmel. De hát hol? unszolta a lány izgatottan. Hansen megvakarta a füle tövét, mint akinek nehezére esik a válasz. Tényleg nyugodtan beszélhetek errõl, Lersen kisasszony? Ez eddig nagyon kényes téma volt. Lehetek most valóban teljesen õszinte? Mona bólintott. Persze, sõt, magam is erre kérem. Tehát hol látta a bátyámat? Mondjon el mindent, kapitány úr! Mi is éppen a kisasszony testvérérõl beszélgettünk, és Lersen kisaszszony azzal bízott meg, hogy kutassam fel a bátyja tartózkodási helyét vette át a szót Franke. Hát jó, akkor fenntartás nélkül beszélhetek. Az úgy történt, hogy kikötöttünk Buenos Airesben. A rakparton egy argentin üzletemberrel beszélgettem a rakományról. 25

26 Éppen elköszöntünk és indulni akartam, amikor észrevettem egy magas, szikár férfit, aki néhány méterrel odébb meredten bámulta a Freiát. Láthatóan erejét vesztve támaszkodott a hajókötelet tartó cölöpre. Nem is tudom, miért akadt meg rajta a szemem. Fogtam magam, és elsétáltam mellette. Hirtelen felém fordította az arcát...! A döbbenettõl megdermedtem. Sápadt, keskeny arc sötét szemekkel, melyek úgy parázslottak, mint a fedélzeti lámpa, mielõtt kialszik. El sem akartam hinni, hogy Georg Lersen áll elõttem, ugyanaz a férfi, akit évekkel ezelõtt ereje teljében láttam utoljára. De õ volt az, semmi kétség. A homloka elvörösödött, amikor felismert, és ez különös ellentétben állt sápadt arcával. Kihúzta magát, alakja megfeszült, mint a vitorla a jó szélben. Hansen kapitány szólalt meg rekedten. Igenis, én vagyok az, ön pedig Georg Lersen úr, ha a szemem nem csal feleltem. Bólintott, és mosoly játszott a szája körül. Ördög és pokol! Egészen elhûltem, olyan siralmasan nézett ki! Igen, Georg Lersen vagyok, kapitány úr. Megláttam a Freiát, és úgy éreztem magam, mintha otthon lennék, Németországban. Innen merre vezet az útjuk? Egyenesen haza feleltem. Haza ismételte õ lassan, és az ördögbe is, láttam, hogy megtelik a szeme könnyel. Azt hiszem, én is könynyeztem. Teljesen le voltam sújtva, hogy így kell látnom egy Lersent, ágrólszakadt, szegény ördögnek, mint az utolsó inast az apja házában. 26

27 Hansen kapitány elõhúzott egy zsebkendõt, és hangosan kifújta az orrát, a szemét is megtörölte. Mondja tovább! kérte Mona fojtott hangon. Hansen vastag ujjaival végigszántott a haján. Kis idõ múltán, amikor újra megindultság nélkül tudott beszélni, megkérdezte, hogy van az apja. Jól, feleltem. És a kishúgom? folytatta. Ó, hát a kislányból azóta gyönyörû, büszke hölgy lett, mondtam, aki a Lersen és Fia társtulajdonosa. Amint nagykorúvá vált, megkapta a cég feletti rendelkezés jogát. Úgy vezeti a céget, hogy az egy férfinak is dicsõségére válna. Már ne vegye tõlem zokon, Lersen kisasszony, de így jött a számra. De õ csak a Freiát nézte, hosszan, szótlanul, majd nyelt egy nagyot, mint aki nem akar gyengének mutatkozni. Aztán halkan így szólt: Kapitány úr, adja át szívbéli üdvözletemet a húgomnak, amennyiben ez lehetséges. Tudom, hogy apámnak nem üzenhetek, de neki igen. Ennyit mondott, aztán csendben elment. Olyan elesettnek, olyan boldogtalannak látszott! Szégyelltem magam, hogy hagytam így elmenni, mégiscsak egy Lersen õ is. De mire magamhoz tértem, már szem elõl tévesztettem a mólón nyüzsgõ tömegben. Mona feldúltan elfordult. Mozdulatlanul állt egy darabig, a két férfi megindultan hallgatott. Amint sikerült úrrá lenni megrendültségén, visszafordult, és így folytatta: Bocsássanak meg, de most távozom. Amit a fivéremrõl hallottam, nagyon felzaklatott. Franke úr, jelente- 27

28 nünk kell a konzulátuson, hogy látták a bátyámat Buenos Airesben. Kapitány úr, önnek pedig szívbõl köszönöm az õszinteségét. Hansen a térdére csapott. Bár tudtam volna, hogy keresi a bátyját! Nem hagytam volna elmenni úgy, hogy a címét meg ne kérdezzem. Nem tudhatta. De mondja, tényleg rosszul néz ki szegény bátyám? Igen, sajnos, nagyon nyomorultnak látszott. Az volt a benyomásom, hogy beteg... hogy azt ne mondjam, mintha tüdõvészes lenne. Az ég szerelmére! kiáltott fel rémülten Mona. Az igazgató felkapta a fejét. Az édesanyja is tüdõbetegségben halt meg. Lehet, hogy ez öröklõdik? Mona görcsösön összeszorította az ujjait. Képtelen vagyok elhinni, hiszen Georg mindig olyan életerõs és egészséges volt! Talán az is maradt volna, ha jó körülmények között él tovább. Akkor nem tudta volna legyûrni a betegség. De ahogy az elmúlt években élt, aligha ügyelt az egészségére. Mona szomorúan nézett maga elé. Ezért most még sürgetõbb, hogy megtaláljuk. Apámmal szemben minden felelõsséget vállalok ebben az ügyben. Beszéljék meg egymással a teendõket, nekem mennem kell. De holnap délelõtt újra átjövök néhány órára. Remélem, ön is itt lesz, kapitány úr. Állok rendelkezésére, kisasszony. 28

29 Mona sietett haza, az apjához. Szeme félve pásztázta végig az elõkelõ ház homlokzatát, amint keresztülhajtott a parkon, és a kapu elé kanyarodott. Gyorsan kiszállt, és bement a házba. Egy szolga átvette tõle a kabátját és a kalapját a hallban, és Mona már ment is a betegszobába. Halkan benyitott, de az ápolónõ jelezte, hogy a beteg alszik. A lány úgy döntött, hogy felmegy a saját lakrészébe, és kérte, hogy vigyenek be neki teát. Ladegast asszony, a házvezetõnõ maga szolgálta ki. Nagyon ragaszkodott Monához, és régóta bizalmas viszonyban voltak. Mona kisasszony, láttam, hogy nyitott ablaknál vezetett, nem volt túl hideg? Nem, inkább melegem volt. Már érezni lehet a levegõben, hogy közeleg a tavasz. Mindenesetre szépen kipirult, öröm magára nézni. Ladegast asszony kitöltötte a teát, és szendviccsel kínálta a lányt. Mona kiszolgálta magát. Jót tett a friss levegõ felelte. Hogy van a kedves édesapja? Mona arca elkomorult, és elmondta, amit megtudott az orvostól. Az asszony szomorúan bólintott. Tudtam, hogy baj lesz. A fehér galléros nõ arcképe megint leesett éjjel a falról, ugyanúgy, mint régen, az édesanyja halála elõtt három nappal. Mona rosszallóan ingatta a fejét. De kedves néném, hogy lehet valaki ilyen babonás? Jöjjön csak velem, kisasszony! Ez a dolog a képpel 29

30 tényleg különös. Semmi nem látszik rajta, a szög is a helyén van, és a kép mégis a díványon feküdt ma reggel. Csoda, hogy nem esett baja. Mona felállt, és átment az asszonnyal a nagy lakószobába. Mosolyogva vette kezébe a képet, és figyelmesen megnézte, majd a falra pillantott. Ott volt az aranyozott szög a helyén, és a kép akasztója is sértetlennek látszott. Kedves néném, tudja-e, milyen egyszerû magyarázata van ennek a csodának? Nem én. Emlékezzék vissza, tegnap alaposan kitakarítottak. Magam is láttam, hogy Trine az összes képet leszedte a falról, hogy letörölgesse. Ezt elfelejtette visszaakasztani. Ladegast asszony meghökkent, de elgondolkozott a dolgon, mialatt Mona felállt a díványra, és visszaakasztotta a festményt a helyére. Ekkor az egyik inas jelentette, hogy a nagyságos úr felébredt, és látni óhajtja a kisasszonyt. Mona az apjához sietett. Nyugtalanul nézett rá a beteg, és nehezen lélegzett. Jól aludtál, apám? kérdezte a lány, és aggódva hajolt föléje. Két órát sikerült pihennem. Voltál közben odaát? Igen, apám. Leült mellé, és intett a nõvérnek, hogy elmehet. Mondd csak, Mona, ugye ma március harmadika van? 30

31 Igen. Akkor a Freia érkezése már esedékes volna. Ma futott be. Ennek örülök, már aggódtam miatta. Beszéltél Hansen kapitánnyal? Igen, éppen az elõbb. Minden rendben. Jelentett még valami egyebet? Üzleti ügyben nem szólt halkan a lány. A férfi figyelmesen rápillantott. Rejtélyes vagy, Mona! Üzleti ügyben nem? Akkor valami magánügyrõl volt szó? Igen, apám. Elmondhatom? Persze, beszélj! A lány megfogta a kezét. Kérlek, ne izgasd fel magad, Georgról van szó! A férfi arca megrándult, a szeme nyugtalan volt. Beszélj! szólalt meg és elõrehajolt. Apám, Hansen kapitány látta Georgot Buenos Airesben. A férfi visszahanyatlott, és semmi jelét nem adta, hogy többet akarna tudni. Mona mégis megérezte, hogy mindennél jobban vágyik arra, hogy halljon végre valamit a fiáról. Ezért tovább beszélt, és fojtott hangon mindent elmesélt, amit megtudott Hansen kapitánytól. Mélyen megrendülve így fejezte be: Szükséget szenved, nincstelen és bizonyára beteg is. Könnyes lett a szeme, amikor rólad és rólam kérdezett. A fiad bajban van, apám! 31

32 Egy ideig csend ülte meg a szobát. A beteg sápadt arcán látszott a visszafojtott izgalom. Végre erõt vett magán. Megparancsoltam, hogy e házban senki ne ejtse ki a bátyád nevét. Hogy merészelt Hansen ellenszegülni? Mona ismerte az apját. Érezte a fájdalmat a kemény szavak mögött, és nem ijedt meg. Én engedélyeztem neki, hogy beszéljen, és magamra vállaltam minden felelõsséget. Tudom, hogy Hansenre sem haragszol igazán. Nem kell magyarázkodnod, elõttem nyitott könyv a szíved. Segíteni akarok, hogy megtaláld a lelki békédet anélkül, hogy megszegnéd az esküdet. Tudom, mit kell tennem. Georg sora rosszul megy, beteg és kiszolgáltatott, segítenem kell neki, hiszen a testvérem, és én nem tettem esküt. Megkeresem, és minden tõlem telhetõt megteszek, hogy ne menjen tönkre. Megmondom neki, hogy megbocsátottál. Bernhard Lersen hosszú ideig feküdt némán, lehunyt szemmel. Végre felpillantott, és megragadta a lánya kezét. Drága gyermekem, becsületes és õszinte vagy, mint egy igazi Lersen, ugyanakkor jóságos és szeretetteljes, mint az édesanyád volt. Isten áldjon meg! Köszönöm! Ennyit mondott halk, bizonytalan hangon, azután mozdulatlanul feküdt majd egy órán át. Mona érezte, hogy nem alszik, bár halvány volt és erõtlen. Ebben a gyenge állapotban meghaladta erejét a megrázkódtatás, ami e hírek hallatán érte. Mikor kinyitotta végre a sze- 32

33 mét, különös pillantással nézett fel. Tekintete a szoba falán túl, a messzi távolba révedt. Georg! Ez volt a haldokló utolsó szava, ez a vágyakozással teli, elfúló kiáltás. Utolsó gondolata a fiához szállt, akit oly régen számûzött már a szívébõl. Átszellemült mosoly ömlött szét az arcán. Mona kétségbeesetten kapott a keze után. Apám, drága apám! Még egyszer, szinte öntudatlanul visszatért a férfi tekintete, aztán kimerevedett. Mély sóhaj hagyta el az ajkát, és a teste megfeszült. Bernhard Lersen átadta lelkét a teremtõjének. 33

34 III. Mona még fel sem ocsúdott a fájdalomból, amit apja elvesztése okozott, máris a nyakába szakadt a temérdek tennivaló. A következõ hetekben sem tudta zavartalanul átadni magát a gyászának. Elõször a temetést kellett intézni, aztán jött a végrendelet nyilvánosságra hozatala. Egyetlen örökösként Mona Lersen volt megjelölve és a Lersen és Fia cég fõnökének hitelesítve. Mikor újra visszatért a hétköznapok megszokott ritmusa, a lány végre megkönnyebbülten fellélegzett. Apja sírjánál még egyszer megfogadta, hogy minden erejével küzdeni fog azért, hogy megmutassa: igenis képes egy férfi örökös szerepét maradéktalanul betölteni. De amikor végre nyugodtan ülhetett otthon a saját szobájában, égõ szemekkel nézett maga elé. Nem elõször érezte már, hogy nagyon nehéz kötelességet vállalt magára, és ez minden mást kiszorít az életébõl, ami egyébként kitölti egy lány fiatalságát. A helyzete sok sikerélményt hozott, büszke volt a pozíciójára, és örömöt talált a munkájában. De az utóbbi idõben rá kellett jönnie, hogy ezek a kötelességek megfosztják sok jó dologtól az életben. Annak idején részt vett apjával a társasági eseményekben, hangversenyre járt és színházi elõadásokra. Ahol csak megfordult, egybõl akadt udvarlója a szép és gazdag örökösnõnek, de õ senkinek nem adta könnyelmûen a szívét. Itt tartott gondolatban, amikor kopogtattak, és Lade- 34

35 gast asszony lépett be. Tálcán hozta a bõséges reggelit. Mona rámosolygott. Kedves néném, megint olyan finomságokkal traktál, amiknek nem tudok ellenállni. Nem is kell, kisasszony. Rendesen kell étkeznie, hogy megõrizze az erejét. Biztos megint bemegy az irodába, és ebédig már egy falatot sem eszik. Jó, jó, igaza van. A nyugodt táplálkozásra is idõt kell szakítani. Az utóbbi hetekben ez nem így történt. Egész színtelen az arca! Hát ez nem is csoda. Elég zsúfolt volt az elmúlt idõszak. De hamarosan összeszedem magam, és akkor megint minden úgy megy majd, mint a karikacsapás. Hallja-e, kisasszony, jókora terhet vett ám a nyakába. Egy ilyen fiatal teremtésnek mi dolga a világban? Énekelnie kellene meg táncolni, nem ám üzleti könyvekbe temetkezni! Nem úgy van az, kedves néném, hiszen nem bújom én mindig a könyveket! Ma délután például kihajózom Hansen kapitánnyal. A Freia hamarosan kifut megint a tengerre, és elõtte körül akarok nézni a fedélzeten. Nagyon helyes, legalább jó levegõn lesz, és remélem, szépen kipirulva jön haza! Így csevegett Mona Ladegast asszonnyal, mialatt megreggelizett. Aztán máris elköszönt, és lement a hallba, ahol egy szolga már hozta is a kabátját, és felsegítette rá. Mona kis kalapot tett a fejére, a tükör elõtt meg- 35

36 igazgatta, aztán felhúzta a kesztyûjét, és kilépett a kapun. Az autója már ott várta. Szép tavaszi idõ ígérkezett, melegen sütött a nap. Mona egyenesen a kikötõbe hajtott. A hídnál indulásra készen az óriás utasszállító hajó, a Germánia horgonyzott. Az utasok, akik Argentínába készültek, már a fedélzeten voltak. Legszívesebben Mona is velük tartott volna, hogy megkeresse a bátyját. Izgatott nyüzsgés vette körül, félre kellett állnia, hogy el ne sodorják. Hirtelen, mintha mágneses erõ vonzaná, a pillantása találkozott egy férfiéval, aki már régóta nézte a sudár termetû, szép lányt. Neki is rögtön megragadta a figyelmét a rászegezõdõ szürke szempár. A férfi egy hordárral tárgyalt éppen, és a viselkedése nyugodt, magától értetõdõ biztonságot sugárzott. Sötét haja volt, széles válla és markáns arca. A napbarnította arc és a világító szempár különös és ellenállhatatlan hatást gyakorolt Monára. Csak állt, és nem tudta levenni szemét a férfiról. Az idegen elfordult, és a hordár után indult a gõzösre. Mona látta, amint eltûnik a Germánia fedélzetén tolongó tömegben, mégsem volt képes elindulni, mert az volt az érzése, hogy egy ismeretlen erõ ott tartja még. Aztán váratlanul újra felbukkant az idegen. A fedélzeti korlátra támaszkodva nézte õt olyan pillantással, amely a szívéig hatolt, és csodálatos érzéssel töltötte el. Megremegett. Soha nem érzett még hasonlót. Valamiféle boldogság volt ez, amit az ismeretlen férfi pillantása idézett elõ, ugyanakkor fájdalom is, hogy szem elõl ve- 36

37 szíti, és soha többé nem láthatja viszont. A két ember tekintete percekig összekapcsolódott, mintha képtelenek lennének elszakadni egymástól. Mona végre erõt vett magán, és csak most ébredt rá, milyen illetlenség ilyen hosszan bámulni egy idegen férfit. Mély levegõt vett, és indulni készült. A férfi akaratlanul is olyan mozdulatot tett, mintha vissza akarná tartani. A lány látta esdeklõ tekintetét, és a szívét forró öröm járta át. Azután a férfi intett a kalapjával, udvariasan, tisztelettudóan. Mona nem tehetett mást, biccentett a fejével. Arra gondolt közben, hogy egy vadidegen férfi köszönését viszonozza. Mégis úgy érezte, mintha öröktõl fogva ismerné, és hozzá tartozna. De amint ráébredt, milyen illetlen a viselkedése, elfordult és útnak eredt. Az idegen addig nézett a gyászruhás, karcsú nõ után, amíg csak követni tudta a szemével. Látta zavarát, és biztos volt abban, hogy egyébként nem szokta ismeretlen férfiak köszönését viszonozni. Ahogy elpirult, és szinte elmenekült! Egész viselkedése arról árulkodott, hogy szégyelli magát, amiért kimutatta az érdeklõdését. De szívesen utánasietett volna, hogy megállítsa, hogy bemutatkozzon... és ne engedje eltûnni az életébõl. Egy idézet jutott eszébe: Mondd, ember, mi a boldogság? Titkon született, alighogy észrevett, máris elveszített pillanat csupán. 37

38 Halkan mormolta maga elé a sorokat, azután felegyenesedett. Arra gondolt, hogy ha a leányt, aki oly mély benyomást tett rá, a sors vezette az útjába, akkor újra látni engedi majd, ha visszatér. Gyászruhában volt. Kit veszíthetett el? Az meg sem fordult a fejében, hogy a férjét gyászolja, hisz olyan tiszta, szinte gyermekien ártatlan volt a viselkedése. Lothar Brenken mindenesetre magával vitte a lány képét tengerentúli útjára. Gyártulajdonos fia volt, akinek túl szûkösek voltak a hazai lehetõségek. Apja gyárában korlátozott volt a tevékenységi köre ahhoz képest, amire szárnyaló lelke vágyott, és ami kimerítette volna szunnyadó erejét. Megbeszélte apjával, hogy más munkaterületet keres, aki nem is gátolta meg ebben. Lothar Brenken pillanatnyilag egy nagy ipari konszern képviselõje volt. Azért utazott Dél-Amerikába, hogy új piacokat találjon a német termékeknek, és üzleti kapcsolatokat építsen ki. Elsõdleges úti célja Argentína volt. Olyan hévvel vetette bele magát a munkába, hogy nem maradt ideje a nõkre. Senkivel nem találkozott még, aki az érdeklõdését komolyan felkeltette volna. De most meglátta ezt a gyönyörû lányt, és bár egy szót sem váltottak még, nem tudott szabadulni a hatása alól. Érezte, hogy különleges teremtés, nincs benne az a kicsinyes középszerûség, ami a legtöbb nõ természetét jellemzi. Nem szívesen szakadt el a büszke tartású, szépséges leány látványától, akinek a tekintetébõl oly meleg érdeklõdés sugárzott. 38

39 Ha viszontlátom, akkor a sors nekem rendelte õt gondolta, és biztosan tudta, hogy akkor nem szalasztja el a lehetõséget, hogy megismerkedjen vele. Néhány hét telt el a kikötõi találkozás óta. Mona az íróasztalánál ült az irodájában, amikor a postás megérkezett. Ajánlott levelet hozott Simona Lersen kisasszonynak címezve. Mona gépiesen aláírta a postai vevényt, és befejezte a munkáját, mielõtt a levélre rápillantott volna. De amikor a kezébe vette, összerezzent. Argentin bélyeg volt rajta, és a kézírás igen, ugyanaz a kézírás volt, amelyet egy könyvbõl jól ismert. Azt a könyvet még Georg ajándékozta neki, és ajánlást is írt bele. Ugyanezek a szálkás betûk, a bátyja kézírása! Remegõ kézzel bontotta fel a borítékot. Széthajtotta a levélpapírt, és izgatottan olvasni kezdett. Mona, drága kishúgom! Emlékszel még rám? Nem, nem felejthettél el, hiszen édesanyád lánya vagy, és akit Maria Lersen egyszer megszeretett, arról többé nem feledkezett meg. Ugye, a szíved mélyén él még szerencsétlen bátyád emléke, akkor is, ha azt mondták róla, hogy rossz és könnyelmû ember? Nemrégiben láttam Hansen kapitányt, amint befutott a Freiával Buenos Aires kikötõjébe. Megbíztam, hogy adja át neked üdvözletemet. Megtette? Ó, drága húgom, ha tudnád, mit éreztem, amikor magam elõtt láttam a 39

40 büszke Freiát és Hansen kapitány becsületes arcát! Mélyen felzaklatott, és megrohantak az emlékek. De ma olvastam egy német újságban apánk gyászjelentését. Mona, igaz ez? Apa úgy halt meg, hogy nem bocsátott meg nekem? Drága húgom, nincs már sok erõm, beteg vagyok, és ebbõl a betegségbõl nincsen gyógyulás. Apánk halálhíre most végképp megtört. Amíg élt, nem mertem neked írni. De most úgy éreztem, meg kell tennem. Mona, én testileg és lelkileg is roncs vagyok, csak vegetálok Buenos Airesben. Abból élünk, amit össze tudunk szedni a feleségemmel egy olcsó bárban, ahol együtt lépünk fel. Õ énekel, és én zongorán kísérem. Nagyon kevés, ami így összejön, épp csak tengetjük belõle az életünket. De az a legrosszabb, hogy a gyerek is osztozik nehéz sorsunkban, az én édes kis Ottim. Ó, Mona, engem nagyon keményen büntetett meg az ég! Ha arra gondolok, hogy a gyermekemnek milyen gondtalan és vidám élete lehetne az atyai ház biztonságában, ha otthon maradtam volna, majd megszakad a szívem. Nem vettem volna a bátorságot, hogy írjak neked, ha a gyermekemért való aggódás nem kényszerít rá. Mona, könyörögve kérlek, fogadd magadhoz a gyermekemet, hiszen ártatlan és oly finom lelkû! Jóságos vagy, mint édesanyád volt, akit nem lehet elfelejteni, tudom, hogy kérésem nem hiábavaló. Nyomorult vagyok, de becstelen nem, és a gyermekem iránti szeretetem, az õérette érzett felelõsség megtört lelkem utolsó erénye. E gyermek 40

41 kedvéért mondok le emberi méltóságom és büszkeségem maradékáról is. Ha tudnám, hogy gondoskodni fogsz róla, megkönnyebbülve halnék meg. Ne habozz sokáig, mert nincs már sok idõm hátra. A gyermekért való aggódás tart még életben. És féltem az édesanyját is, nyomorúságos életem társát, aki tönkremegy, ha velem elveszíti élete utolsó mentsvárát. Mona, elkínzott szívem utolsó erejével esedezem: segíts, segíts! Kérlek, mihamarabb küldj választ Buenos Airesbe! A címemet a levél végén megtalálod. Számolom az órákat, amíg hírt kapok tõled ne hagyd, hogy hiába várjak! Isten megáld jólelkûségedért. Drága húgom, szívbõl üdvözöl szerencsétlen bátyád: Georg Remegõ izgalommal olvasta a lány a levelet, majd az asztalra borult, és a kezébe temette arcát. Georg, szegény, drága bátyám! zokogta. Ki kellett sírnia magából a fájdalmat, különben megszakadt volna a szíve. Végül felszárította a könnyeit, felállt, és felhívta Frankét. Kedves Franke úr, át tudna jönni hozzám most azonnal? Természetesen, Lersen kisasszony. De hát mi történt? Nagyon zaklatott a hangja! Jöjjön, és mindent meg fog tudni. Amint az igazgató néhány perc múlva belépett, a lány elébe sietett. 41

42 Hírt kaptam a bátyámtól. Beteg, a halálán van. Oda kell mennem hozzá. Amilyen gyorsan csak lehet, Argentínába kell utaznom hadarta izgatottan. Franke aggódva nézett égõ szemébe. Buenos Airesben tartózkodik még a bátyja, kisaszszony? Mona hevesen bólogatott Igen, és nekem mellette most a helyem. Ugye nem baj, ha mindent önre hagyok itt? Ha valami fontos ügy adódna, egyeztetünk táviratilag. A férfi megragadta a kezét. Elõször is nyugodjon meg, Lersen kisasszony, hiszen reszket. Még soha nem láttam ilyen izgatottnak, még az édesapja halálakor sem. Mona megszorította a kezét. Tudja meg, kérem, hogy mikor indul a legközelebbi hajó Buenos Airesbe! Azonnal megérdeklõdöm, és minden egyéb dologban is igyekszem a segítségére lenni. Megengedi, hogy használjam a telefonját? Parancsoljon. Mialatt Franke a hajótársasággal tárgyalt, Mona kinézett az ablakon. Most is, miként az utóbbi napokban oly gyakran, maga elõtt látta az ismeretlen férfit, amint ott áll a Germánia fedélzetén. Szeme elé kapta a kezét, hogy elhessentse a képet. Vajon megérkezett-e már Buenos Airesbe a Germánia? Ó, bárcsak õ is a fedélzetén volna, akkor nemsokára láthatná szegény bátyját. 42

43 Franke megtudta, amit akart. A következõ Buenos Airesbe tartó utasszállító kedden fut ki a kikötõbõl. Mona minden fontos ügyet megbeszélt Frankéval, majd táviratozott a bátyjának. Mindössze néhány szót írt. A»Ceciliával«érkezem május 28-án Buenos Airesbe. Mona 43

44 IV. Georg Lersen utolsó erejét összeszedve hazavánszorgott szegényes otthonukba. Egy ütött-kopott bútorokkal hiányosan berendezett szobában lakott feleségével és gyermekével. Az asszony gyûrött pongyolában, mogorva arccal fogadta. Cigarettázva készítette el sovány reggelijüket a spirituszfõzõn. Az ablaknál egy négyévesforma, törékeny szépségû gyermek ült. Megfakult selyembõl varrt ruhácskát viselt, ami valamikor az anyja egyik színpadi jelmeze lehetett. Furcsán festett ebben a kosztümben. Tágra nyílt, komoly szemmel figyelte az utcát. Amint meglátta az apját, tekintetében öröm csillant. Csendesen tovább ült a széken, csak a babáját szorította magához még erõsebben. Georg Lersen belépett, és szomorúan körülnézett. Nehezen lélegzett az ételszagtól és cigarettafüsttõl elhasznált levegõben. Gyorsan ablakot nyitott. Felesége felé indult, hogy megölelje, de õ bosszúsan ellökte. Hagyd ezt, figyelem az ételt! Miért nyitottál ablakot? Áporodott a levegõ a szobában, Tilly. Istenem, te még mindig ilyen kényes vagy? Ezek az úrias allûrök! gúnyolódott az asszony. A friss levegõ ingyen van, Tilly, megengedhetjük magunknak. Ettõl a fullasztó, rossz levegõtõl köhögök, és mindenekelõtt Ottinak sem jó. A nõ vállat vont, és tovább kavarta az ételt. Férje a gyermekhez lépett. 44

45 Szervusz, kicsim mondta gyengéden. Otti megragadta az apja kezét, és félénk pillantást vetve anyjára, az arcához szorította. Mozdulata gyengédségrõl, felnõttes meghittségrõl árulkodott. Apácskám, nagyon fáradt vagy? suttogta, az apjára nézve. A férfi lehajolt hozzá, és megcsókolta aranyszõke haját. Csak egy picit, Ottikám. Nem szabad Ottit megcsókolnod! kiáltott rá Tilly asszony mérgesen. A férfi elvörösödött. Hiszen éppen csak a hajához ért a szám. Nem kell aggódnod, az arcára nem adok puszit. A nõ dühös pillantást vetett az apára és a kislányra. Folyton csak ölelgetitek egymást. Nem jó, hogy ilyen gyengéden bánsz Ottival. Az életben úgyis könyökléssel kell majd elõbbre jutnia, én is így voltam ezzel. Hiszen az apukája nem akar gondoskodni a jövõjérõl, de még a jelenérõl sem. A férfi arca megrándult. Tilly, ne kínozz újra ezzel! Tudod jól, hogy nem az akaratomon múlik, nem vagyok képes rá. A nõ vállat vont, kidobta a csikket az ablakon, és kócos haját félresöpörte az arcából. Ostobaság! Nem akarsz. Miért nem írsz haza, hogy küldjenek pénzt? Õk dúskálnak minden földi jóban, te meg úgy élsz, mint egy koldus. 45

46 A férfi ernyedten leereszkedett egy székre. Tudod, hogy elvertem az örökséget... mégpedig veled együtt, Tilly. Gyenge voltam, és hagytam, hogy két kézzel szórd a pénzt. Az én hibám volt, nem lett volna szabad megengednem. Legalább egyszer jól éltünk. De szép idõk is voltak azok! És még most is úgy élhetnénk, ha nem lennél olyan ostoba, hogy mindenbe beletörõdsz. Kérj már pénzt otthonról! Hagyj végre békén ezzel! A nõ hevesen megrázta a fejét. Nem, újra és újra el fogom mondani neked, hogy jobban is élhetnénk, ha kérnél pénzt a családodtól. Hiszen egyszer megtetted már. De ez soha nem fog megismétlõdni! Nem vagy képes felfogni, mennyire megalázó volt, amikor apám alamizsnát küldött, mint valami koldusnak? Akkor majd írok én, ha te nem akarsz. A férfi felugrott. Meg ne próbáld! kiáltotta fenyegetõen. A szeme szikrázott a haragtól. Az asszony arca még jobban elkomorult, és sötét pillantást vetett rá. Akkor tedd meg te! Hiszen apád meghalt, és mindenben a húgod dönt. Jó üzletet csinált, te pedig annak idején ebbe is belenyugodtál. Egy kis ravaszsággal sokkal többet is szakíthattál volna az örökségbõl. Szánalmas alak vagy, hogy mindenbõl hagyod magad kiforgatni. 46