Interjú Molnár László festővel

Átírás

1 Interjú Molnár László festővel Molnár László április 12-én született Törökkanizsán. Tanulmányait Törökkanizsán, Zentán, Újvidéken és Belgrádban végezte óta foglalkozik festészettel. E téren folyamatosan képzi, fejleszti önmagát, több hazai és külföldi művésztelep rendszeres látogatója. Eddig több mint 32 egyéni-, és mintegy 70 közös kiállítása volt itthon és külföldön egyaránt. A számos festménye mellett könyveket is illusztrál. Munkájáért kitüntették Törökkanizsa képviselő-testületének díszoklevelével, illetve elnyerte Letenye város ezüst-plakettjét és Hévíz díszoklevelét is. A Délvidéki Lexikon és a szerbiai Művészeti Lexikon és Enciklopédia lexikált alkotója. - Édesanyám háztartásbeli volt, édesapám pedig kereskedő. Anyám nagyon szeretett olvasni, és innen ered nálam a mese szeretete, hiszen a kép is tulajdonképpen egy mese. Gyermekkoromban nagyon sokat olvastunk, főleg Vörösmartyt, Jókait, de elég sok vásári ponyvát is, szint mindegy volt csak olvasni lehessen. Törökkanizsát én viszonylag gyorsan itt hagytam, hiszen Zentán jártam középiskolába, így tulajdonképpen 15 éves koromtól, már nem vagyok itthon. Zenta után Újvidéken jártam Bölcsészetre, majd Belgrádban befejeztem a transzfúziót. Ezt csináltam jónéhány évig, azután átmentem az osztályra dolgozni. Amikor én elkezdtem festeni, Törökkanizsán talán én voltam az egyedüli, és nem volt segítségem. Annyira magamra voltam utalva, hogy nem igazán tudtam tovább lépni. Mert az egy dolog, hogy tetszett a festészet, elolvastam különféle művészeti könyveket, lexikonokat, de nem tudtam valami sokat magáról a szakmáról. Az alapoktól kellett elindulnom, de ehhez nem volt igazán segítségem. Mikor már több időm volt, elmentem művésztelepekre, bekapcsolódtam a szabadkai Q csoport munkájába, melyben hosszú évekig részt vettem. A hosszú évek során önképeztem magam. Maga a szakma az egy dolog, hogy hogyan alapozol egy vásznat, hogyan - 1 -

2 működik a színkeverés, hogy additív vagy disztributív a színkeverés, melyik az, amelyik a vásznon történik, és melyik az, ami a szemedben történik, mi az a biofizikai folyamat, ami végbemegy ahhoz, hogy az emberben egy látott tárgy képe tudatosodjon, és azt le tudja képezni. Tulajdonképpen a festészet nem más, mint a leképzés leképzése. Beszereztem könyveket a belgrádi egyetemekről, a magyarországi egyetemekről, jegyzeteket csináltam magamnak, képeztem magam. Persze nem pótolták azt, amit mások a művészeti egyetemeken megkapnak, hogy napi szinten bizonyos konkrét esztétikai problémákkal foglalkoznak. Ezt nagyon erősen igyekeztem pótolni, de sajnos erről papírom nincs. Egy kicsit úgy vagyunk, mint ahogy a 19. század végén volt, hogy az amatőrök nem állíthattak ki a hivatásos művészekkel, hanem kénytelenek voltak egy másik szalont megnyitni. Egy kicsit ez nálunk is így működik, mert azért sokan befejezik az egyetemet, és az a tudás vélhetően alaposabb, mint egy amatőrnek a tudása. Ennél fogva nagyon nehezen tud az ember elhelyezkedni a művészeti palettán. Tehát elég sok felkészülés kell az embernek ahhoz, hogy valamilyen szinten nyomot hagyjon maga után. Mikor mutatkozott meg az, hogy önnek ehhez van érzéke? - Igazából egy nagy bölcs azt mondta, hogy a festészethez bármikor hozzákezdhet az ember, és erre vannak gyakorlatilag példák is, mert az úttörők közük igazából egy sem fejezett be akadémiát. Egy Van Gogh, egy Sezar, vagy Molieére egyik sem fejezett be akadémiát, mégis korszakteremtől voltak a maguk idejében. Én úgy gondolom, hogy nagyon fontos az egyetem is azért, hiszen jobb, ha az ember az alapokat gyorsabban és rendszerezettebben kapja. Nekem viszonylag későn, a harmincas éveimben jutott eszembe, hogy miért nem foglalkoznék ezzel. Így olyan utat választottam, amivel szavak nélkül is kapcsolatot tudok teremteni a nézővel, a közönséggel. Egy képet az emberből mindig valamilyen érzelmet vált ki, ami lehet negatív vagy pozitív, vagy elmegy mellette és nem veszi észre. A vizualitásnak akkora dömpingjét éljük, hogy nagyon nehéz ma már megállapítani, hogy mi az ami értéket hordoz. Gyermekkoromban mindig elkészítettem, amit rajzórán kellett, festmények, rajzok mind megvoltak, de nem éreztem különösebb késztetést arra, hogy otthon esetleg rajzolgassak. Igazából nálam egy érési folyamat ment végbe, és a festészet egyfajta hiánypótlásként jött. Ez egy önkifejezési forma. Mit szeret festeni? - Az az igazság, hogy amit én festeni szeretek, azt igazából a közönség nem nagyon élvezi. Amit meg a közönség élvez, azt meg én nem szeretem festeni. Tehát kompromisszumot azért sokat kötök sajnos, dehát ez se baj valójában, mert a lényeg azért valamilyen szinten a folyamatos munka, hogy valamennyire benne légy és csináld. Az ember felkel és lefekszik egy problémával, de egy meghatározott problémával. Ez egy kicsit elvonatkoztatás a mindennapoktól

3 Úgy vettem észre, hogy az amatörizmus a vásártársadalom kelléke, ahol az ember nem találja önmagát, utakat keres, és próbál valamilyen reakciót kifejteni a körülötte lévő világról. Az amatörizmus egyfajta szükséglet, vagy akár menekvés az adott kor társadalompolitikai vagy szociális szituációjából. Én így élem meg. Nagyon-nagyon széles a spektruma a művészeti alkotásoknak, és tulajdonképpen összefonódnak. Átjárható a művészet, és ma már annyira sokrétű, hogy nagyon nehéz igazából rendet rakni benne. Sokkal könnyebb a régi korok művészetét helyre rakni, mint ma felállítani egy teóriát, ami sokkal bonyolultabb, összetettebb. Az ember a tapasztalatai révén sokkal több mindent ismer maga körül, és sokk több mindenből válogathat egy alkotáshoz, akár művészetfilozófiai szempontból, akár a gyakorlatból, vagy az új találmányokból. Ma már szélesebb spektrumon mozog a vizuális kultúra. Kiemelne-e példaképeket? - Hát hogyne. Az az igazság, hogy ha az ember körülnéz Vajdaságban, túl sok művész igazából nincs. Nagyon szívemhez nőtt Penovác Endre és Szajkó István, az utóbbi számomra különösen meghatározó, hiszen ő nagyon sokat pasztellezett, és a pasztell a kedvenc technikáim egyike. Ő hihetetlen nagy ízléssel és nagy gonddal csinálta ezt. Talán ő az igazi példaképem. Milyen technikákat alkalmaz az alkotások elkészítéséhez? - A pasztellt, mint említettem nagyon kedvelem, de nem minden témát lehet pasztellel megoldani. Én úgy érzem, hogy vannak témák, amelyekhez az olaj a jobb a súlyosabb. A könnyedebb lazább, gyorsabb léptékű munkákhoz pedig jobban szeretem a pasztellt használni. Ugyanez megvan természetesen az akvarellnél is, amit szintén szívesen csinálok, de az lágyabb dolog és több idő kell hozzá. Megvan mindennek a maga szépsége. Klasszikus grafikával, nyomatok készítésével nem foglalkozom, bár annak egy fajta imitációjával azért mégiscsak igen. Tulajdonképpen a grafika, pasztell, akvarell, olaj, ezek lennének azok, amik igazából érdekelnek. A struktúrákkal foglakozom, a foltok, felekkel az érdekesek a képeimen, meg azoknak a mozgása a képen. Tehát egy meghatározott struktúrában gondolkodom, és úgy próbálom benépesíteni a teret és megszerkeszteni a problémát, ami valójában nem lenne probléma, ha én nem csinálnék belőle problémát. A színeknek és a vonalaknak a mozgása érdekel, bizonyos szerkezetek, objektumok, azok mozgása, a fény-árnyékhatás, és ahogy a napfény megjelenik rajtuk. Azt mondanám, hogy én eléggé kísérleti festő vagyok, szeretem a változatosságot, elgondolkodom azon, hogy a klasszikusokat én hogyan oldanám meg, de ugyanúgy végiggondolom, hogy a kortárs problémákhoz hogyan tudnék hozzányúlni. Egy időtávlat és egy időközelség van jelen. Az időt követem ezeken a képeken, annak mozgását, leképzését, a formákat, a színeket, a hangulatokat. Az emberek általában jobban szeretik a tájképeket, mert azokat fel tudják ismerni, a Tiszát, a csónakokat, a víztükröt, de igazából ez egy festőnek nem komoly feladat, inkább kikapcsolódás, szórakozás. Engem más izgat valójában, az emberi test, a tömeg minden szintem. Tehát akár - 3 -

4 lehet objektum, vagy akár asszociációk tömkelege nekem sokkal fontosabb, mint egy portrét megcsinálni, vagy egy aktot, alakos képet. Hol szeret festeni? - Az az igazság, hogy van egy műtermem és ott szoktam dolgozni. Műtermi festő vagyok a magam módján, ott szeretek dolgozni, ott szeretek agyalni, de nagyon sok művésztelepen jártam, meg járok is igazából, kezdve a hazai művésztelepektől, annó Zenta, Ómoravica, Topolya, Szabadka, azután Magyarországon különböző művésztelepeken a Balatontól kezdve Zalaegerszegen át, Békéscsaba, Szolnok - ahova 8-9 éve járunk lányommal, Beával. Ezen kívül magán művésztelepekre járunk a lányommal Hvar szigetére már egy pár éve. Vannak-e olyan képei, amelyektől nem válik meg szívesen? - Nagyon sok olyan képen van, amelyiket eladtam, vagy elajándékoztam, és mostmár sajnálom, mert azzal lett volna teljes azoknak a képeknek az összessége, amelyeket meg szeretnék magamnak tartani, dehát az nem történt meg. Vannak képen, amelyekhez ragaszkodom, és nem adtam el, vagy nem fogok eladni, a többit meg, ha van rá lehetőség eladom. Valahogy vissza kell fordítanom az anyagot, mert hát elég drága mulattság a festészet. Ez eladásnál viszont sokat számít az, hogy be van-e keretezve a kép, mert hát akkor van kész egy kép, ha be van keretezve. Azt viszont nem lenne könnyű megoldani anyagilag, hogy minden képemet bekeretezzem. Ezért nagyon nehéz mondjuk kiállítást csinálni, mivel ez ügyen maximalista vagyok. Szeretem, ha a képeim a kiállításon teljesek, tehát keretben vannak. Egy 30 képes kiállítás, ami nem nagy kiállítás, az ma ezer dinárba kerül. Tehát nem a kiállítást a probléma megcsinálni, hanem felöltöztetni, befejezni tulajdonképpen a képeket. Úgyhogy ez eléggé tágítja a lehetőséget ahhoz, hogy az ember többször kiállítson. Sokszor állítottam ki csoportos kiállításokon, de egyéni kiállításaim is voltak szép számmal. Inkább a csoportosokat szeretem jobban, mert oda nem kell túl sok kép. Hosszú évek munkájának gyümölcse 2004-ben vált kézen foghatóvá, amikor megjelent a vajdasági Ki-kicsoda?, melybe bekerültem, aztán megjelent a Délvidéki Lexikon, amelynek lexikált festője vagyok, illetve a szerbiai Művészeti Lexikon és Enciklopédia készítése is már folyamatban van, egyenlőre gyűjtik az adatokat hozzá, abban is benne leszek. A Magyarkanizsai írótábor megnyitó aktusaként tavalyelőtt, 2011-ben volt egy egyéni kiállításom. Hosszú ideig szerveztem a Szeged-Szabadka művésztelepet. A szegedi művészeti iskola tanárai és a vajdasági festők között volt egy ilyen együttműködés, így évekig állítottunk ki Szegeden. Ebből kifolyólag sok személyes barátság alakult ki magyarországi művészekkel is. Nagyon pozitív hozadéka a művészetnek az is, hogy megismersz embereket, akikkel szívesen vagy együtt, szívesen gondolkodsz együtt, vagy éppen lezseren beszélgetsz. Nagyon sokféle habitussal, művészalkattal találkoztam, ami néha be is épül az emberbe, egyfajta megoldási lehetőség, gondolkodási mód, vagy csak annak egy szegmense. Szóval nagyon érdekes, hogy hat rád más emberek munkája, vagy esetleg te hogy hatsz más emberekre

5 - Mostmár nincs olyan, amiről azt mondanám, hogy szívesen megfesteném, vagy még nem festettem meg, de jó volna. Ami jó volna igazából, az a sorozatokban való gondolkodás, de én hektikus alkat vagyok, és nem bírok sokáig egy helyen ülni, egy dologgal foglalkozni, muszáj váltanom. Ha megfáradt a pasztell, akkor olajozok, hogyha az olaj nem megy, akkor pasztell, vagy akvarell vagy grafika, nem bírom a bezártságot ilyen tekintetben sem. Érdekes és szép kihívás ezzel foglalkozni, de igazából gyötrődés is, mert a képi megoldások annyira sokfélék, annyira kanonizáltak, mondhatni ez egy külön tudomány a maga módján. Mihók Anikó - 5 -