DOKTORI DISSZERTÁCIÓ TÉZISEI DÁNÉL MÓNIKA: A KÖZÖTTISÉG ALAKZATAI A MAGYAR NEOAVANTGÁRD IRODALOMBAN

Átírás

1 Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar DOKTORI DISSZERTÁCIÓ TÉZISEI DÁNÉL MÓNIKA: A KÖZÖTTISÉG ALAKZATAI A MAGYAR NEOAVANTGÁRD IRODALOMBAN Irodalomtudományi Doktori Iskola, vezetıje: Dr. Kenyeres Zoltán DSc Általános irodalomtudomány program, vezetıje: Dr. Kulcsár Szabó Ernı MHAS A bizottság elnöke: Dr. Tverdota György DSc Hivatalosan felkért bírálók: Dr. Deréky Pál PhD Dr. Kulcsár-Szabó Zoltán PhD A bizottság titkára: Dr. Bónus Tibor PhD A bizottság tagja: Dr. Jankovics József A bizottság póttagjai: Dr. Bacsó Béla DSc Dr. Kálmán C. György CSc Témavezetı: Dr. Kulcsár Szabó Ernı MHAS A bizottság tagjai: Budapest,

2 A feladat körülhatárolása a disszertáció kérdésfelvetése, módszerei Azon alkotókról és mőveikrıl való beszéd, akiket látható és beláthatatlan okok miatt interpretációs őr vesz körül, számos nehézségbe, ellentmondásba ütközik. Szükségszerően elbizonytalanító hatása van az értelmezés hiányának. Joggal adódik a kérdés, hogy valóban egy adott nyelvi értelmezıközösség vaksága mutatkozik meg egy-egy ilyen életmő esetében, és ekkor érdemes megvizsgálni eme vakság kontextusait, vagy maguk a szövegek is felelısek értelmezetlenségükért. Ilyen életmővek vizsgálatakor tehát szorosan együtt kell hatnia az esztétikai, hatástörténeti, ideológiai, szocio-kulturális szempontoknak. Nem lehet eltekinteni a korábbi értelmezések hiányától, paradox módon ez a hiány is irányítani fogja az épp keletkezı interpretációkat. Utánajárva az értelmezések elmaradásának olyan legtöbb esetben nem csupán esztétikai, hanem kultúrpolitikai összefüggések nyomai sejlenek fel, amelyek ebben a hiányban (és itt körülírásként szerepelhetnek az elhallgattatás, kirekesztés, megtiltás stb.) érhetık tetten. 3 Az ún. nyugati magyar irodalom recepciója, illetve recepcióhiánya a fenti összefüggések kitőnı példatáraként funkcionál. Egyrészt a szocializmusbeli kettıs kultúrpolitika mőködésének archívumaiként tekintettem, másrészt e tiltó mechanizmus megszőnése utáni hatástörténetükkel foglalkoztam irodalmi, esztétikai, kultúrtörténeti szempontokat részesítve elınyben. Sajátos történelmi helyzetükbıl adódóan az általam elemzett mőalkotások és recepciójuk ily módon elsı megközelítésben nem választható szét. Egy diktatúra centralizált, egységes narrációban elbeszélhetınek vélt irodalomtörténetbıl és a recepcióból a tiltás miatt maradtak ki, amikor viszont bekerülnek, akkorra az irodalom-értés változik meg oly módon, hogy már nincs egyetlen nagy narratívában elbeszélhetı irodalomtörténet, ahová be lehetne kerülni. A nyugati magyar irodalom szövegei között számos példát találunk arra, ahogyan tematizálják a nemzet testérıl való leszakadást, függetlenséget, és az akkori kontextusban ez összekapcsolódott a szólás szabadságával is. A korabeli befogadás mondhatni csupán a nosztalgikus hangnemre volt fogékony, az értelmezés midenkori alapjaként a hazavágyódást jelölte ki. Az emigrációban keletkezett 4

3 mővek interpretációja, illetve elmaradása pedig annak archeológiája, hogy a nemzetállam éppen e kiszakadást nem tőrte el. Ebben rejlik paradox létük: a nemzeti keretbıl szakadtak ki, szorultak ki, miközben nemzetiek voltak, és ma, amikor ez a keret megszőnıben van, a létrejövı értelmezések majdnem szükségszerően ezt a korábbi mulasztást igyekeznek jóvátenni. A nyugati magyar irodalom képviselıi között találjuk a 70-es évek leginkább magyar nyelvő újító (neoavantgárd) törekvéseit. Éppen ezért fontos utólag is hangsúlyozni eme szövegek új jellegét, hiszen a határon kívülrıl hatottak vissza a magyar irodalmi kifejezésmódok alakulására. Éppen attól az újdonságkarakterüktıl kasztrálódtak eképpen a történelmi huzavona miatt, amely új megszólalás a történeti értéküket jelöli. Mintegy példásan leképezik fıképpen a történeti avantgárdban rejlı ellentmondást, hogy az új is csak tartósként képes hatni. Ma az a kérdés, hogy ebben a tartósítottságban képesek-e megmutatni történeti újságukat. Mivel idıben szimultán újként való befogadásuk a fenti okok miatt elmaradt, vagy csupán nyugati olvasókra és titkos magyarországi olvasókra korlátozódott, most a 5 hatástörténeti kontextusban kell felmutatniuk mára történetivé vált újdonságukat. Ebben a hatástörténeti összefüggésben válnak megszólaltathatóvá a nyugati és a határon túli szövegek neoavantgárd változatai. A neoavantgárd mőalkotások, hasonlóan a klasszikus avantgárd alkotásaihoz az idegenség megtapasztaltatóiként is értékelhetık. Saját nyelvi közegükben, nyelvi hagyományukban idegenek, és ellenszegülnek a bevett értelmezıi praxisoknak. Éppen ebben rejlik újdonságuk, a történeti avantgárdban a dadaizmus tüntetett leginkább ezzel a sajátossággal. A neoavantgárd mőalkotások által kitüntetett töredezettség, heterogenitás az interpretáció elıfeltevéseit, viszonyulásait megváltozásra kényszeríti. A képlékenység és a hiány kategorizációs kísérletekre késztetik a befogadót elsı olvasáskor a neoavantgárd esetében, a nyugati magyar irodalom recepciójának kitüntetett otthontalanság metaforája pedig eme irodalom honosításának (burkolt) kényszerét is transzportálja. Mindezen saját elıfeltevések késıbb vál(hat)tak explicitté. Miközben tehát maguk az irodalmi mőalkotások a nagy narratívák leépítését végezték, és elemzéseimben szintén ezekre igyekeztem reflektálni, 6

4 mégis utólag láthatóvá válik, hogy milyen mértékben meghatározta értelmezéseimet a történeti kontextus, illetve a korábbi recepció ideológiája. Dolgozatom leképezi azt a bolyongást az interpretációs nyelvben, amely (földrajzi otthontalanság helyett) nyelvi otthontalanság formájában vált az emigráns szerzık mőveiben értelmezhetıvé. A heterogenitást mint antipoétikai elvet teremtı szövegeknek az értelmezése hosszú idıre belevesz a különemőségek felismerésébe, megértésébe. Heterogén értelemezıi apparátust kell kialakítania az idegenségük érzékelhetıségére. Nomád értelmezıvé kell vállnia annak állandó mozgásban-lét bizonytalanságával. A közöttiség alakzatait teremtve az interpretációban az értelmezı is olvasás és újraolvasás állandó közöttjében tapasztalhatja meg (nem-)magát. Ilyen interpretációs nyelvként szolgált a foucault-i archeológia, ennek értelmében a dolgozatom a magyar irdalomban és kultúrában egy törésjelenségre koncentrál, egy (korábban) egységes narratívát megszakító jelenségre, a nemzeti irodalom homogén konstrukcióját felnyitó (határon túli, illetve nyugati) képzıdményeire. Ugyanakkor a magyar irodalomtörténet-írás töréspontjára is a neoavantgárd vizsgálatával. Az archeológia 7 értelmében a történeti dokumentumokat (például folyóiratok) a megmunkálás, értelmezés révén változtatja emlékezetté. Ugyanakkor éppen e megmunkálás és a dokumentumok különnemősége révén a szóródás tere válik láthatóvá, és miközben egy történeti kategória (jelen esetben a neoavantgárd) képviseletébe igyekszik állítani az interpetáció, eközben a különbségeiket mutatják meg ezek a szöveg- és kulturális emlékek. Éppen ezért a közöttiség a maga általános ám mindig más alakzatokban aktualizálódó kategóriát választottam eme törésjelenség meghatározására. A neoavantgárd poétikájának sajátosságait összefoglalva eme szövegek nyelvi kísérletezésének hátterében az idegen kultúra nyelve és irodalmi hagyománya egyaránt felfedezhetı. A kétnyelvőség lehetıvé teszi, hogy e szerzık mővei egyszerre két kulturális hagyomány és nyelvi eszköztár használatában jöjjenek létre. A nyugati magyar irodalom a nyugat-európai irodalmi avantgárd hagyományra épít. Az idegen nyelvő kultúra mőveik integrált tartozékává válik, tehát azokba a kurrens szellemi irányzatok hatásai is beépülnek. Az idegen nyelv horizontjából a nyelvi reflexivitás is más dimenziót nyer: ez a nyelvi idegenség olyan nyelvi kísérletezésre ad 8

5 lehetıséget, mely az idegen kultúra nyelvi-szellemi közegét nem mellékszálként, vagy mellékjelentésként építi be a mővekbe, hanem egyforma hangsúllyal, egymás mellett rezonáló szálként integrálja. Így mutatkozik meg másképp, válik hangsúlyosan reflektálttá a saját (magyar) nyelv. Az úton lét permanens állapot irodalmi, kulturális, nyelvi szinten egyaránt, amely így a folytonos fordítás, fordításban-lét szinonimájává változik. A hontalanság metaforája nem a honát elvesztett, számőzött jelentések mentén, hanem az úton-lét gondolata felıl tehetı az értelmezıi megközelítés alapjává. Mindezek kontextusában a nyugati magyar irodalom helyzetébıl adódóan sajátos irodalmat hoztak létre, melynek kitüntetett jegye az idegen nyelvekkel való párbeszéd, illetve a saját nyelv különbözı szólamainak karnevalizációja. A romantikus nemzetközpontú irodalomtörténeti felfogással szemben e mővek a multikulturalitás elgondolása, illetve a nyelvi sokszólamúság nomád felfogása felıl váltak értelmezhetıvé. 9 A disszertáció tagolódása, fıbb tézisei Az Archeológiai tér-képzés címő elsı részben a nyugati magyar irodalmat mint egy nemzeti narratíva töréspontját mutattam be, és két neoavantgárd közegként értelmezhetı folyóiratot elemeztem. Különbözıségükbıl adódóan eltérı módon: az Arkánum esetében filológiai, az Új Symposion esetében poétikai és intermediális szempontok határoztak meg. A töréspont láthatóvá válásában különbözı történeti és egymásra rétegzıdı dokumentumokként tekintettem. Elemzésük során az Arkánum igazi avantgárd mőhelyként mutatkozott meg. Szöveg és kép köztesében keletkezı Új Symposion közege pedig mindazon neoavantgárd problémákat hagyta menyílni, amelyekre eme dolgozat fókuszált. Az intermediális egymásra hatásban például a címlapok szemügyrevételekor láthatóvá vált az antropomorfdezantropomof alakzatok játéka, az emberi test és a sematikus Brâncuşi-i szoborforma (képváltozatának) egymásnak feszülése, a szerzıi név és szerzıi arc szétvállása, vagy a nıi ábrázolásban kulturálisan kódolt kisajátító tekintet problematizálása. A Nyelvek és szerepjátékok között. A heterogenitás mint stílus a neoavantgárd irodalomban 10

6 címő fejezetben neoavantgárd irodalmi alkotások mőközpontú elemzései olvashatók, illetve az újraolvasás közöttiségében mutatják a poétikai és történeti interpretációk nyugvópontra nem jutó hontalanságát. Fıként Bakucz József, Domonkos István, Kemenes Géfin László, Vitéz György mőveit a heterogenitásnak mint stílusnak a létrehozóiként értelmeztem, és azt vettem szemügyre, hogy a különbözı kulturális kódok használatával hogyan nyitják meg az irodalom mediális terét. A nyelvi performativitásból adódó teatralitás karneváli jellegét hangsúlyoztam, olyan emlék-helyek tereként, ahol a szövegemlékek nem lineárisan történ színrevitele a meghatározó. Eltérı idıkbıl származó tanulmányaim többnyire az irodalmi kódok elkülönülését és egymásrahatását vizsgálják e szövegek elemzésekor, és zavarbaejtı voltukat igyekeznek érzékeltetni. Éppen ezért zavarba (magyar szóhasználatban akárcsak gondolkodóba) ejtetten nem törekedtem e zavar felszámolására, pusztán milyenségeinek megfoghatatlan vonzását érzékeltetni. Az Irodalmi atyaság (neoavantgárd) válozatai címő fejezet a neoavantgárd identitás-alakzatait a kulturálisan kódolt nemi szerepek játékterének 11 köztesében hozza létre. A Fehérlófia I-VI könyvének alakváltozatai, maszkajai a Fehérlófia nyolcasában, a Versek Jolantához, illetve a Krisztina könyvében a kulturálisan kódolt nemi szerepek problematizálásával egészülnek ki. A magyar irodalomban ilyen szempontból két reprezentáns alkotás (Weöres Sándor Psychéje és Csokonai Lili alias Esterházy Péter Tizenhét hattyúk ) révén a történetiségében mutattam be a neoavantgárd nemi-konstrukciók liminalitását. És ezáltal az identitásképzıdés lehetıségét mindvégig az emberi horizontjában tartja (Bakucz József: La Femme Intérieure címő képszövege tekinthetı részben kivételnek), ám excentrikusan, az önmagától való távolságtartás képességével. Az önmegértés értelmezıi igénye sem mentesülhet eme rögzíthetetlen folyamat alól. Dolgozatom hangsúlyossá teszi a magyar neoavantgárd irodalom nyelvközpontú voltát, és ez a korabeli magyarországi többnyire ideológia szolgálatában álló irodalommal szemben nem lehet eléggé kiemelni. Meglátásom szerint a nyugati és a határon túli magyar neoavantgárd, nyelvi, kísérletezı irodalom nagyban hozzájárult a magyar irodalom felszabadulásához. 12

7 A bevezetett közöttiség kategória a neoavantgárd megragadására azért lehet hatékony, mert a különnemőségek egyidejőségének jelölése mellett egyszerre jelöl idı- és térviszonyt. És ez azért fontos, hogy egyszerre, mert a térszerőség révén megszőnteti az idıbeni átmenetiség ok-okozat linearitását, térbeliesíti az esetleges neoavantgárd-posztmodern hatástörténeti viszonyt, olyan (szövegek) hely(e)ként válik érthetıvé, ahol az idıbeliség eltérı tapasztalatára kell reflektálnunk. A tér-idıként értett korszak az irodalomtörténet-írás átértelmezésére is késztethet. A DISSZERTÁCIÓ TÉMÁJÁHOZ KAPCSOLÓDÓ PUBLIKÁCIÓK Tanulmányok: Nem-nyelv. Bakucz József költészetérıl. Prae, 2008/3, Az elsı magyarországi happening. Nyelvek karnevalizációja a neoavantgárd mővészetben. In: Szegedy- Maszák Mihály Veres András szerk.: A magyar irodalom történetei 1920-tól napjainkig. Budapest, Gondolat Kiadó, Társszerzı: Müllner András A nyugati magyar irodalom köztes tere. Megjelenik a Fehérlófia Elsı Könyve. In: Szegedy-Maszák Mihály Veres András szerk.: A magyar irodalom történetei 1920-tól napjainkig. Budapest, Gondolat Kiadó, Társszerzı: Varga Tünde Hőtlen szövegek. A tekintet és a beszéd köztes poétikája. In: Oláh Szabolcs Szirák Péter szerk.: Szerep és közeg. Ráció Kiadó, Folyóiratban: Magyar Mőhely 2006/2, Symposion a hallgatás asztala körül. Kép és szöveg megnyíló terei az Új Symposion folyóiratban. In: Kékesi Zoltán Peternák Miklós szerk.: Kép írás mővészet. Ráció Kiadó, 2006, Folyóiratban: Magyar Mőhely, 2006/ szám, Nyelvek és kulturális kódok között. (Kísérlet a magyar neoavantgárd történeti kontextualizációjára) Alföld 2005/6, Nyelv karnevál. Performatív nyelvhasználat magyar neoavantgárd szövegekben. In: Né/ma? Szerk.: Deréky Pál Müllner András, Ráció Kiadó, Budapest, 2004,

8 Az irodalom tér-nyerése. (Térbeliség mint olvasási technika Kemenes Géfin László: Versek Jolantához címő könyvében) In: Sz. Molnár Szilvia Molnár Gábor Tamás szerk: Egytucat. Kortárs magyar írók nıi szemmel. Budapest, Kijárat Kiadó, JAK, 2003, Irodalom mint elméleti elıfeltevések provokációja. Kalligram, 2002, május, A közöttiség alakzatai. Magyar neoavantgárd szövegek poétikájáról. Magyar Mőhely 121 szám, 2002/2, Kötetben: Bengi László Sz.Molnár Szilvia szerk.: Kánon és olvasás. Kultúra és közvetítés. I-II kötet, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2002, II. kötet Tanulmányok idegen nyelven Zwischen den Sprachen. Versuch einer historischer Kontextualisierung der ungarischen Neoavantgarde. In: Spielarten der Sprache, Hrsg. Ernı Kulcsár Szabó Csongor Lırincz Gábor Tamás Molnár, Budapest, Osiris, 2004, Ungarische avantgarde und neoavantgarde. In: Metzler Lexikon Avantgarde, Hrsg. Hubert van den Berg Walter Fähnders, Stuttgart, Verlag J. B. Metzler, (Megjelenés elıtt) Tankönyvfejezet: A nyelv nomád tapasztalata. In: Orbán Gyöngyi: Olvasókönyv a XII. Osztályosoknak. T3 Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2007, Recenzió Hazatérés vagy Haza Tér És? (Vitéz György: VÉGjáték) Kortárs 2005/3, Budapest, november, 05. Dánél Mónika 15 16