SZEMLE. Boccaccio

Átírás

1 SZEMLE Boccaccio N

2 íıxıíxııı 1 1 ııı ııııı ı F ıx_ıı íııýz 1 HELIKON IRODALOMTUDOMANYI szemle A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMıA EÖLCsÉszETTuDOMÁı\ıYı KUTATÓKÖZPONTJA ırodalomtudomanyı INTEZETENEK FOLYÓIRATA 7 REVUE DE L'ıNsTıTUT D'ÉTUDEs LıTTÉRAıREs DU CENTRE DE RECHERCHE DEs scıences HUMAENES DE ı:academıe HONGROISE DEs scıences szerı<esztőe1zottság / COMITÉ DE RÉDACTION VARGA László főszerkesztő/ directeur de la revue T. ERDÉLYI Ilona FÖLDES Györgyi GRÁNICZ István HıTEs Sándor KARAFIÁTH Judit könyvrovat / livres OD0R1cs Ferenc SZENTPÉTERI Márton SZILI József SőRÉs Zsolt technikai szerkesztő/ révision des textes szerkesztőség / secrétarıat DE LA RÉDACTION 1118 Budapest, Ménesi út Tel.: (+36-1) , fax: (+36-1) helikon@btk.mta.hu / LVIII. évfolyam 2012/ LVIII. année Megjelenik negyedévenként Revue trimestrielle

3 A Boccaccio 700 A Helikon jelenlegi dupla kötetét a korábbi években megjelent Dante- és Petrarca-szám után az olasz irodalom harmadik,,koronájának, Boccacciónak szenteljük, abból az alkalomból, hogy a világ 2013-ban fogja ünnepelni az író születésének hétszázadik évfordulóját. A három korona döntően meghatározta nemcsak az európai irodalom, hanem általában az egész európai szellem fejlődését. Ez természetesen nem minden esetben írható le a,,hatás, az,,utánzás", a műfajteremtés terminusaiban. Dante műve egyedülállóan magaslik ki a világirodalmi folyamatból, de nem mondható, hogy lett vohıa folytatása. Nem is lehetett, mert ahogyan Schelling írja, az Isteni Színjáték önmagában alkot külön irodalmi műfajt: a típus és a példány egybeesik benne. Más Petrarca esete. Ő és az évszázadokon át virágzó petrarchizmus teremtette meg az európai lírát. A Petrarca-utánzók több nemzedékének munkálkodása nélkül egészen más lenne az európai költészet, mint amilyennek ma ismerjük. S ugyaneztmiondhatjuk el Boccaccióról. Valójában ő teremtette meg a modern európai elbeszélést. Ki tudja, hogy a Dekamerorı hatása nélkül hogyan formálódott volna a novella és a regény műfaja. Már a mű hatástörténete is újszerű. A későbbi irodalomtörténeti fejlemények szempontjából rendkívül fontosnak bizonyult, hogy a Dekamerorı novelláinak szinte megírásuk pillanatától széles és társadalmilag jól körülírható olvasótábora volt. Jelen számunkban az európai irodalom mestere előtt tisztelgünk, akinek minden történetéből az elbeszélés öröme árad, s aki eladdig példátlan tudatossággal reflektált saját művészetére és az olvasókkal való kapcsolatára. Az itt következő tanulmányok nagy része a mostani alkalomra készült, szerzőik a hazai és az olasz Boccaccio-kutatás többnemzedékét képviselik. A friss tanulmányok mellett Vittore Brancától, az olasz irodalomtörténet nem régen elhunyt (a magyar italianistákkal is szoros kapcsolatot tartó) nagy alakjától közlünk két szöveget. Ezeket a Boccaccio meclfevale (Aközépkori Boccaccio) című, először 1956-ban megjelent, immár klasszikus művéből vettük, mely annak idején forradalmasította a Boccacciio-kutatást. p ú S van még egy régebbi szövegünk: Sallay Géza 1957-es, Az eretnek mozgalmak és az olasz polgárság vallásos krízzˇse a Trecento végéig című, ma már alig hozzáférhető nagy tanulmányából közöljük újra a Boccaccióra vonatkozó fejezeteket. Ezzel - csakúgy, mint Sárközy Péter Sallay Gézáról szóló megemlékezésének közlésével- a magyar italianisztika doyenére szeretnénk emlékezni, akinél jobban senki sem ismerte az olasz irodalmat. Kötetünk összeállításához nélkülözhetetlen segítséget nyújtott Domokos GYÖRGY és ANToNıo ScıAcovELLı, akiket ezért hálás köszönet illet. Számunk Boccacciónak szentelt részét KELEMEN ]ÁNos szerkesztette. A szerkesztésben közreműködött NAGY ]ózsef. ` A SzERKEszTőBIzoTı`sÁG

4 Boccaccio 700 Questo doppio numero della rivis_ta letteraria Helikon e dedicato - dopo gli ultimi numeri tematici su Dante e su Petrarca - alla terza Corona fiorentina", a Giovanni Boccaccio, in occasione dell'imıninente settimo centenario della sua nascita, che si celebrerá nel É noto che le,,tre Corone fiorentine hanno determinato non solo lo sviluppo della letteratura europea, ma - a livello generale - l'evoluzione dello spirito europeo nella sua totalitá. Tale fenomeno naturalrnentc non is puö sempre descrivibile in termini di,,influssi,,,imitazioni" O creazione generi". L'opera di Dante si eleva in modo unico dal processo letterario mondiale, ache se non si puö affermare che abbia avuto una vera continuazione: non poteva averla, perche - come scrive Schelling -la Divina Commeclia forma in se e per se un genere: in questo caso il tipo e l'e.-semplare coincidono. É ben diverso il caso di Petrarca, giacché egli stesso e il petrarchlsmo, nella sua lunghissima fioritura, hanno contribuito insieme a formare la lirica europea. Senza le opere di generazioni di emulatori di Petra rca, la poesia europea sa rebbe del tu tto diversa da quella che conosciamo oggi. E lo stesso si puö dire su Boccaccio. É stato proprio lui a creare la novellistica europea moderna. Senza un influsso continuo - dal Trecento fino a oggi - del Decameron, chissä in quale direzione si sarebbero sviluppati i generidella novella e del romanzo. La ricezione in se dell'opera boccaccesca presentava un carattere del tutto nuovo. Dal punto di vista degli ulteriori svolgimenti letterari, rivestiva un'importanza particolare il fatto che le novelle del Demmeron praticamente sin dal momento della stesu ra potevano contare su ampie comunitá di lettori socialmen te ben circoscrivibili_. Nel presente numero rendiamo omaggio,al maestro della letteratu ra europea, dalle novelle del quale emana sempre la gioia della narrazione, ma anche allo scrittore che rifletteva con una coscienza senza precedenti sulla propria arte e sul proprio rapporto coi lettori. La maggior parte degli studi qui pubblicati sono stati scritti per il presente numero, gli autori rappresentano varie generazioni degli studiosi, ungheresi e italiani, dell'opera di Boccaccio. Oltre a questi lavori nuovi, pubblichiamo le traduzioni ungheresi di due studi di Vittore Branca, grande figura della storiografia letteraria italiana (che del resto coltivo stret-ti rapporti anche con gli italianisti ungheresi) e purtroppo recentemente scomparso, tratti dal suo - ormai classico - Boccaccío medíevale (prima edizione nel 1956), che all'epoca rivoluziončı le ricerche su Boccaccio. lnoltre pubblichiamo un altro testo ben datato: dall'ampio saggio intitolato l movimenti ereticí e lrı crisi religiosa della borghesia italılııra fiııo alla firıe del Trecento di Géza Sallay (anch'egli scomparso recentemente) ripubblichiamo alcune parti riguardanti il Boccaccio. Con tale gesto - come pure con quello di pubblicare il saggio commernorativo di Péter Sárközy - intendiamo esprirnere il nostro omaggio al ricordo del Decano delfitalianistica ungherese, che aveva una conoscenza della letteratura italiana unica ed incomparabile nella sua vastitä. Per la sıtesura del nostro numero ringraziamo il Professor GYÖRGY Doıvıoxos e AN'ı`oNıo D. ScıAcovr-:Lu per il l-oro contributo indispensabile. Questo numero speciale di,,l-lelikon" é sta to cu rato dallo storico della filcısır\fı.a Iásos KELEMEN, con la collaborazione di ]ózser NAGY. IL COMITATO Dı REDAZIONE

5 Boccaccio 700 The present double issue of the litera ry review Helikon - after the previous publication of the issues on Dante and on Petrarch -is dedicated to the third crown" of Italian literature, i.e. to Boccaccio, in occasion of the imminent 7th centenary of his birth, which will be celebrated wordlwide in As we know, the,,three crowns of Florence determined not only the evolution of the European literature, but of the whole European intellectuality. This - obviously - cannot always be described in terms of effect'_', imitation or creation of a genre". Dante's work emerges in a unique way from the process of world literature, but it can't be said that it had a continuation. lt couldn't have a continuity, because - as Schelling pointed out - the Divine Comedy creates in and by itself a literary genre: the type and the exeınplar coincide in it. lt is somehow different the case of Petrarch, because he and petrarclıism (which was flourishing for centuries) together established the European lyre. Without the work of many generations of Petrarch-imitators the European poetry probably would be absolutely different from how we know it today. And the same can be said on Boccaccio. He was the one who has created the modern novel-tradition. Who knows that without the continuous effect- from the 14th century to our time - of the Decameron in which way would have evolved the genre of novel and of romance. The reception of this work in itself is peculiar. From the point of view of some later developments in literary history it had a particular importance the fact that the novels of the Decamerorı.from the moment of their publication had a large and socially well-determinable public of readers. With the present issue we intend our reverence to the master of European literature, from whose stories always emanates the joy of narration, and who -in a really original way in his epoch - was able to reflect with incompa rable consciousness on his own art and on his relationship with his readers. The greatest part of the following works was written for the present issue, the authors represent more generations of the Hungarian and Italian researchers of Boccaccio. Besides these new works we also publish two chapters of Boccaccio medievale, a classical work from 1956 of Vittorio Branca, the authoritative Scholar of Italian literary historiography (who had also a close relationship with Hungarian researchers, and who _passed away recently), which at its time revolutionized the investigations on Boccaccio. We publish an other old text as well: the parts concerning Boccaccio of the Heretic movements and the religioııs crisis of the italian citizenry until tlıe end of tlie 14tl1. century of Géza Sallay - who also left us recently -, Originally released in With this -like with the publication of Péter Sárközy's commemorative essay - we want to remember the Dean of the Hungarian italianists, who had an incomparable knowledge of Italian literature. For the edition of the present issue we thank the professors GYÖRGY Domokos and ANToNıO D. ScıAcovEı.ı.ı for their essential help. Our issue on Boccaccio is edited 'by JÁNOS KELEMEN, with the collaboration of Józsızr NAGY. THE EDıToRıAL BOARD

6

7 TANQLMÁAUOK ANTONIO `sciacovell1 Boccaccio 700: a szavak ereje Giovanni Boccaccio születésének hétszázadik évfordulóján nehéz feladattal szembesül az, aki átfogó képet kíván nyújtani a teljes életmű, de akár csak és mindenek előtt a világirodalmi kánonban az őt leginkább képviselő novellagyűjtemény utóéletéről. Ez utóbbi esetben természetesen a Dekameronról van szó, amely szerzőnketköznyelvi (volgare) irodalmunk aranykori triászának egyik megkérdőjelezhetetlen tagjává avatta. Amíg mi tényként könyveljük el, hogy nehezen lehet jelentőségüket illetően a három nagy alkotóhoz (Dante, Petrarca és Boccaccio) fogható triászra bukkanni az európai irodalom szerteágazó történetében - beleértve még azokat az irodalmakat is, amelyektől implicit módon a magunkét eredeztetjük, vagyis a latint és a görögöt -, addig az irodalomkritikai örökség korántsem mutatkozik egységesnek akkor, amikor e kiemelkedő fontosságú alkotói teljesítmények mibenlétének pontos meghatározására kerít sort (egyedüli kivételként talán csak Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész esete említhető meg). Ezen oknál fogvanem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy Boccaccio tudatos szemlélőjeés alakítója is volt az irodalmi fejleményeknek, 'lett légyen úgyis mint Dante és mint Petrarca életrajzírója. Ő már bizonyosságot szerzett arról, mekkora erejük van a szavaknak, és ezért akart éppen általuk tanúságot tenni saját századáról, úgy, ahogy nagyobb lélegzetű életrajzírásaival is utat nyitott - magával Petrarcával együtt - e műfaj korszerűbb felfogása előtt, és ahogy a Színjátékhoz írott kommentárjaival pediga lectura Dantis olyan világos modelljét-példáját alkotta meg, amelyet még ma is követnek világszerte. A EoccAccıóI ÉLETMŰ IRODALOMKRITIKAI ı=ogadtatásának TÖRTÉNETILEG változó AsPEKTUsAı Mindenekelőtt vegyük szemügyre a boccacciói életmű és különösképpen is a Dekameron fogadtátását a kortársak felől indulva* Az egynéhány novellájának elteıjedésével és éppen a Cen tonovelle (Száz novella) körül kialakult vitával kap- ' Teljes és. mindenre kiterjedő képet erről a legjelentősebb monográfiák vonatkozó fejezetein túl Vırroıus BRANCA gondos, összegző munkája nyújtja: in UO.: Boccaccio. ln: AA.)/V.: Dizionario critico della letteratura italiana (Szerk. ll/iltore Branca), l. volume (A-COL), Torino, 1986,

8 322 TANULMÁNYOK csolatos implicit utalások lehetnének az első tanúbizonyságai az életmű kritikai utóéletének. Annak az életműnek, amelynek egyébiránt igen illusztris recenzense az a Francesco Petrarca volt, aki utóbb latinra fordította Griselda történetét, és aki a Serıiles egyik 1373-ra datálható levélpasszusában (XVII, 3.) el is időzik a mű jellemzőin, kiemelvén a nagyszabású kerettörtérıet irodalmi értékeit. Ám dicséretei főként a barát és tanítvány munkájának stílusvariációit, a hangnemek és a hangok változatosságát, az elbeszélés folyamatának hangszerelését illetik, még ha ugyanakkor nyíltan kifejezésre juttatja is a pia et gravia hangnemei iránt érzett művészi rokonszenvét, melyeket mindenekelőtt a Griselda-történetben vél felfedezni. És mégis, a korai humanizmus legjelesebb képviselőjének eme egyértelmű állásfoglalása ellenére a XIV. és a XV. század folyamán inkább Boccaccio latin nyelven írott művei vívják ki a tulajdonképpeni irodalmi körök elismerését, különösképpen is a Gerıealogia, amely sokáig vitathatatlan jelentőségű szövegnek számít a görög-római mítoszok megismertetésében, miközben az itáliai félszigeten kívül olyan szerzők műveinek követése és dicsőítése dívik, mint amilyenek Chaucer, Christine de Pizan, Juan de Mena és Santillana őrgróf voltak. A köznyelv (volgare) reneszánszára azonban egészen a XV. század közepéig kell várakoznunk, amikor is az első nép- avagy köznyelven írott feldolgozások sorra kezdenek megjelenni. Ezek már arról tanúskodnak, hogy Boccaccio művei egyre inkább átitatják a fiatal nemzedék kultúráját, akik - miután mohón elolvasták a certaldói szerző ifjúkori alkotásait- már a Dekamerorı nyelvi formái-fordulatai és irodalmi tematikái felé vesznek irányt. A Lorenzo de' Medici (il Magnifico) és Angelo Poliziano részéről kinyilvánított magasztalás és megnyilvánuló utánzás után Pietro Bembo tézisei vetik meg aköznyelvi modell narratív alapjait, és teszik a boccacciói elbeszélés-gyűjteményt példaértékű textussá. Amíg a költői nyelv (legmagasabb rendű, implícite utolérhetetlen, de explici te követendő) modellje Petrarca művében, a Daloskörıyvberı. (Rerum Vulgarium Fragmerıta) lesz mintegy sűrítetten adva, addig - miután kiiktatódnak a szórakoztató irodalommal kapcsolatos leegyszerűsítő előítéletek - a próza modelljévé a Dekamerorı lép elő. Boccaccióban tehát - még mielőtt tudós költőnek és prehumanistának kezdenék tekinteni - (újra)felfedezik a köznyelven alkotó írót. E kritikai fogadtatásnak köszönhető, hogy a könyvnyomtatás- és terjesztés nagyhatalmú gépezete mindezt visszaigazolja: az 1470-es első kiadást követően a Dekameron számos további sikernek lesz várományosa. Az igazi elismerésről azonban az a hipertextuális siker vall, amely éppen a köznyelven írott művek színpompás virágzásának évszázadában, Pulci, Boiardo és Ariosto munkáiban, az alakok, modellek és elbeszélői ötletek folyamatos felelevenítése mellett valósul meg, s mindezen túl még a drámairodalom XVI. századi újjászületésére és a század értekező prózájában olyannyira divatos, jellegzetes keretes szerkesztésmódra is hatással lesz. A Dekamerorı., amely jelentőségével a századok folyamán egyre erőteljesebben a boccacciói művel magával azonosítódik, amolyan sajátos (leginkább etimológiai értelemben vett) ellenreformációs korszakba érke-

9 ANToNıo scıacovellı 1 BocAccıo 700: A szavaı< EREJE 323 zik el, amelyben az eladdig ismert és elterjedt (vnlgata) szövegváltozat helyébe egy megtisztított (pargata) - jobban mondva a nevezetes 1573-as kiadás eredményeként egy javított - szöveg lép, éppen azért, hogy megmentsék ezt a - nyelvi jelentősége folytán - példaszerű szöveget a teljes megsemmisüléstőlz Egyúttal kezdetét veszi a mű morfológiai és szintaktikai szerkezetének úgynevezett kiigazitása a szöveg formai jellemzőire is vonatkozó magas szintű szabályok alapján. El kell telnie a XVII. századnak, be kell következnie a boccacciói nyelvi és irodalmi abszolutizm ushoz való fordulásnak, hogy a felvilágosodás századában megújulás mehessen végbe a Dekameron-kritika irányvonalában, amely már a novellák történetiségét dicséri, és újraértékeli a szerző erkölcsi magatartását, melyet eladdig sokan félreértettek és következésképpen torzítva állítottak be még a kifinomult irodalmi körökben is. A mű nyelvi értékeiről folytatott vitában aztán a kor legjobbjai, Muratori, Bettinelli, Baretti és a Verri testvérek vesznek majd részt. A következő században már szélesebb érdeklődés kezdi övezni Boccaccio teljes életművét, vagyis a Dekamerorı újraértelmezése már egy komplexebb irodalmi összefüggésrendszer keretén belül megy végbe, és afféle minőségi szövegkorpuszként tekintenek rá. Ekkor már egy olyan igen intenzív művészi tapasztalat magas rendű kifejeződésként értékelik, amely számos jelentős kulturális és populáris megnyilvánulási formának vált őrzőjévé. Felerősödik és jelentőssé válik az a forráskutatás, amelyet egyébiránt még a késő XVII. századi erudició indított útjára, és amelyhez a hazai irodalomkritika kialakulásával már jóval látványosabban és nyilvánvalóbban társul az irodalmi érdeklődés. Mindennek élére Foscolo és a romantikusok állnak, ideértve De Sanctist, majd Carduccit is. Éppen ez utóbbiak, De Sanctis és Carducci fordítja majd szembe egymással a legvehemensebb módon a Dekamerorıt és Dante Szírıjátékát, aminek következtében ez a már-már kötelezően fenntartandó ellentétpár a későbbi irodalomtörténet-írásban folyvást a kritikus értelmezés tárgyává válik, hisz benne az emberi színjáték Dante fő művével, az istenivel, az isteni diadallal állítódik szembe. Vagyis azzal, ami Boccaccio művének ellenpontját képezi, minthogy abban csak pogányságot, korrupciót és ehhez hasonlókat láttak. De Sanctis olvasata azért is fontos, mert fölfigyel a Boccacció-mű egységes gondolati-szerkezeti jellegzetességére, noha nem fogja fel teljes mély- 2 Ld. GıovANNı BoccAccıo: ll Decameron. Alla sna vera lezione ridotto dal cavalier Lionardo Salviati appresso di Filippo et Jacopo Giunti e fra telli, Vinezia, Boccaccio Dekameronjának átírásával kapcsolatos egyik legnevezetesebb esemény az 1573-as szövegkiigazítás, amelyet a bencés szerzetes, Vincenzo Borghini hajtott végre római irányelvek szerint, melyek meghagyták, hogy,,sennniiyen módon sem essék rossz vagy megbotránkoztatri szó papokról, szerzetes testvérekről, apatokról, apátnőkről, plébánosokról, prépostokról, piispökökről vagy egyéb szent dolgokról: nevezzék őket másképpen, vagy intézzék úgy, hogy jobb szinben tı'injenekfel. A Borghini-féle kiadást 1582-ben egy másik, még erőteljesebben megtisztított szövegkiadás követte Lionardo Salviati szerkesztésében, akit az egyik kortárs Boccaccio közönséges és notórius gyilkosának nevezett. Salviati beavatkozásai a szövegbe olykor olyan lmérvűek, hogy kifordítják az eredeti jelentését, és nemegyszer értelmetlenné is teszik, mint a harmadik nap tizedik novellájában, ahol Salviati ezzel a megjegyzéssel igyekszik magát igazolni: Meghagyjak ezeket a törerlékeket, hogy a lehető legtöbb szót és beszédmódot megmentlıessiik.

10 324 TANUALMAWOK ségében az egyes novellák (főként a negyedik nap novelláinak) tragikus hangnemét, és inkább a realisztikus tónusokra, a mű érzéki és humorisztikus elemeire helyezi a hangsúlyt. Egyszóval ta XIX. század végén kap erőre a Dekameront illető pozitív értékítéletet, még ha.ea művet úgy címkézik is, mint az érzékiség, ta humor és a vidám könnyedség által furalt afféle elbeszélés-gyűjteményt, amely -cáfolja és maga mögött hagyja ea középkorról alkotott sematikus képet, ahogy a pestist az ifjú elbeszélő szereplők társasága is ma-ga mögött hagyja. A Boccaccio fő művét illető értékítélet,,kikristályosodásá-t" követően kerülhettek végre ismét elő és sorra a tudós és humanista Boccaccio egyéb alkotásai is. Mindez olyan kutatóknak köszönhető, akik, mint Burckhart és De Nolhac, valamint az olasz Sabbadini, dicsérendőnek tartják.a szerző ama törekvését, hogy a tradíció hatalmas ereje révén kapcsolja össze a középkor világát ra klasszikus kultúráéval. E lépéssel Boccaccio egyben művének tökéletes szerkezeti felépítését is intencionálta. A XX. század kezdetén az új évszázad három jellegzetes kritikai irányzata Paroclival válik nyilvánvalóvá? Egyfelől az ifjúkori műveket már nem azzal a céllal vizsgálják, hogy azokat összefüggésbe a szerző életrajzával hozzák, hanem hogy nyomon követhessék azt az művészi fejlődési folyamatot, amelynek tetőpontja a Deskiameron. Másfelől a boccacciói prózát már az olasz.próza tipológiai fejl-ődéstörténeitének legtágabb környezetébe kívánják beilleszteni. Harmadrészt pedig vall;jál<, hogy 'realisztikus jelleg nem az egyetlen és egyedüli kulcs a Dekameronhoz, amellyel kizárható volna az értelmezésből a mű esztétikail.a;g l<iíin.omulfit világa. Benedetto Croce meghaladja De Sanctis érte-lmezési -diktátum-ának egyedüli lehetséges voltát, amikor az etikai alapú ítélet elutasítása mellett tör lándzsát, lkifejlezésre juttatvtán egyúttal a Dekamerorı költői értékeit. Croce kritikájától l<ezdv.e, mely az»esztétikai alapú ítélkezés valóságos megújhodását hozza el, a két világháború között elsősorban és újólag fa novellagyűjtemérıy művészi egységéről, la kisebb művek és a főmű viszonyáról értekeznek, ám.mind jobban felőtéríbe kerülnek felzerősödnek azok a törekvések is, amelyek -egy renfdszezrezett kommentár al.a~pj.ain kiépülő műértelmezést látnak.szüiksé.gszerűnek. Momigli-ano az első kommentátor, aki elszakad az akadémiai.me.gk.özelítéstől- A-amely szerint a Dekamezroin fenséges alkotás, irodalmi remekmű., melyet zannzak műemléki mo;-zdulatlanságsában kell csodálni, és arra mint nyelvi-kifejezésbeli zforrasra kell tekinteni -, és za folyamatos aktualitására rámutatva fejti ki, hogy Boccaccio alkotása az érzéki-ség felmagasztalását meghaladva képes az emberi élet problémái :és ra belső emberi érzékenység hiteles tolmácsolására, valamint arra, hogy mindezt a folyam.a»tos., résztvevő azíonosulás jegyében tegye a.leg.l<űlönféléb=b fem@beri."érd`el<ek szövevényei között. seo a poema dell'ı`rıtellı`genza, azaz fa lleleményesség szá-lát k-utalja és leli mega műben az események indítékainak elemzése során, is ezenközben ki1`-ajzolja azok jelentős fokozatbeli árnyalatait, melyek az es-zesfségtől sa ravaıszzsági_g, a nagylelkűséigtől a csalafinta fortélyig terjednek. Ez ta két kosmrnentár nyit utat `szám=os olyan elem- 3 Eııxıı-ıs-ro G. PA RoDı: Lin-gaa e-le-tteratu-ra. Nerli Pozza, Venezia,?l95.7.

11 ANToNıo scıacovellı / socaccıo 7Ooz A szavak EREJ E 325 zés-előtt, amelyek valamiképpen hozzájuk nyúlnak vissza, minthogy az értelmezés kulcsát vagy a szerkezeti-gondola ti egységben (Neri), vagy megteremtését célzó azon erőteljes irányultságában vélik megtalálni, amely összhangot kívánna teremteni az elbeszélő és a kulturális újjászületés hőse között (Sapegno), avagy pedig a józanság és az előítélet-mentesség változatos és meggyőződéses megnyilvánulásaként kezelik az elbeszélés-gyűjteményt (Petronio). Az ötvenes évektől kezdve és aztán még néhány évtizeden keresztül egyre nagyobb jelentőségűvé válik annak a kutatónak az elgondolása, akit még ma is a boccacciói életmű editorának tartunk: Vittore Branca Boccaccio főművének olyan interpretációjával áll elő, amely a szerző korának civilizációs valóságához, valószínű emberi tapasztalataihoz illeszkedve a művet a hanyatlófélben lévő középkori Itália emberi szinjátékának tekinti, és az akkortájt felemelkedett, majd szilárd vezető osztályt alkotó kereskedőkről valamint általában az olasz városállamok polgárairól szóló eposzként olvassa. Ez az értelmezés tehát a maga totalitásában vett XIV. század eleji élet igazságában és konkrétságában gyökerezik, és a történelmi-társadalmi erők eleven játékát azon irodalmi formákra és kifejezésmódokra összpontosítva követi, melyekben ez a játék visszatíikröződík. Branca a Boccaccio meclievale ('A középkori BOccaccio') című művében számos olyan kiindulópontra mutat rá, amelyek polémikus éllel kommentálják a címben szereplő középkoriságot. Mindezen észrevételei az 1950 és 1956 között első ízben vizsgált kéziratokon 'végzett szenvedélyes filológiai kutatásainak eredményei. A Branca által szerkesztett kiadásokban és kommentárokban megnyilvánuló kutatói érdeklődés azonban nem marad meg társtalannal<: számos irodalomtörténész törekszik arra, hogy tanulmányokban és könyvekben térképezze fel az egész boccacciói életművet. Elég Pa doan, Scaglione, Billanovich, Segre, Marti, Getto, Balduino és olyan külföldi kutatók nevét felsorolni, mint Sklovszkij vagy Todorov, hogy csak az egyetemes irodalomelmélet legnagyobb alakjait említsük. A XIX. század végén és az új évezred elején újabb monográfiák látnak napvilágot. Ezek közül Tateo, Surdich és főként Battaglia Ricci műveit hozzuk fel példaként annak megerősítésére, hogy az érdeklődés Boccaccio iránti sohasem hagyott alább. Arról már nem is szólva, hogy Boccaccio kétségbevonhatatlan és eleven hatást gyakorolt a fény-árnyék művészetére, a filmre, melynek köszörıhetően alakja a hatvanas évek átlagos mozijának valóságos ikonjává lett. A szavaktól A KÉPIG: BoccAccıo A ı=ılmvásznon A messzi 1973-ban, az azóta elhunyt Vittore Branca által szerkesztett Studi sul Boccaccio tekintélyes lapjain az olasz film fáradhatatlan krónikása, Giovanni Grazzini közölt egy rövid és szórakoztató áttekintéstfi ám amely nem volt mentes némi ke-serűségtől sem ama jelenség miatt, hogy a '70-es évek elején Boccaccio nevét, * CıovANNı Gnazzmız Boccaccio sullo schermo. = Stadi sal Boccaccio, Vll, 1973, 369.

12 326 TANULMÁNYOK műveit, örökségét szó szerint képernyőre,,kenték avagy mázolták : a Dekameron vitathatatlan irodalmi értékén túl, a kritikus pusztán praktikus jellegű megállapításokból indul ki, megjegyezvén, hogy akármelyik rendező, aki mesterséggel pótolja az alkotói tehetséget, képes vetítővászonra vinni egy Boccaccio-novellát.~ ' Hangsúlyozza továbbá, hogy a boccacciói mű téma- és helyszíngazdagsága, a benne rejlő szcenikai és drámai lehetőségek nemhogy nem érvényesülnek, hanem éppen a banalitáson, a felszínességen alapuló előítéleteknek esnek áldozatul,,valahányszor csak egy-egy történet a celluloidszalag iparosainak durva kezei között végzi. Alig telt még csak el valamennyi idő a Dekameron alapján készült Pasolini-all<otás óta (Dekameron /1971/): filmje már-már belevész - méltánytalanul - azon dekamerotikus filmcímek sorába, melyek éppen 1969 és 1972 között tették több mint aktuálissá Grazzini elmélkedését. Számos műfaji,,előd, azaz a dicsőséges némafilmkísérletekl' után, vagy olyan közepes színvonalú kísérleteket követően, melyek elsősorban a film érzelmes hangulatiságára vagy arra a hatásra építettek, amelyet a kosztümös filmek kezdtek mindinkább gyakorolni a közönségre, 1965-ben Pasquale Festa Campanile rendezésében kerül filmvászonra az Lina vergirıe per il principe (Szilzet a hercegnekl), benne olyan kaliberű színészekkel, mint Vittorio Gassman, Virna Lisi, Philippe Leroy (és még vagy harminc másikkal, mint például Tino Buazzelli, Vittorio Caprioli, Maria Grazia Buccella, Paola Borboni), majd még ugyanabban az évben a L'armata Brarıcaleoneg című Mario Monicelli alkotással találkozhatunk. A hazai filmipar mind nagyobb érdeklődést mutat egy kronológiai szempontból kevéssé meghatározott középkor iránt, amelyet pedig-korántsem tekinthetünk monolitikus jellegű korszaknak. S persze fényévnyi távolság van köztük és az 1956-os bergmani komplex értelmezés között (A hetedik pecsét). Olyan középkor áll elénk, melynek kalandos, erotikus komponenseit csodálják a harmincas, negyvenes évek mozija által kitüntetett figyelemben részesített, bőséges hősfilm-kínálat után. Az antik görög, római vagy egyiptomi isteneket megjelenítő, látványelemet hangsúlyozó (nem csupán amerikai) vonulattal szemben az ügyes olasz rendezők erotikus-pikáns elemekkel fűszerezett filmeket kínálnak: a hatvanas évek végére az immár végképp hanyatlófélben lévő olasz 5 lbideın. 6 lbidem. 7 GıovANNı Rıoı-ıEı.ı.ı: Decanierone (1912),: Mıcı-ıAEL CuRTız: Boccaccio (1920),: ARs FıOııENTıNA Fıı.ıvı: ll Decrnnerone (1921); HısREı.-:R'ı` Wıı.cox: Decameron niglıts, ill. Dekameron-Na'cl1te, Lionel Barrymore-ral (1924), Aı..ı=REDo DE AN'ı`oNı: Boccaccesca (1928). 3 HEREERT MAıscı-ı: Boccaccio avagy Liebesgesclıiclıten von Boccaccio (1935),: MARCELLO Aı.DANı: Boccaccio, Clara Calamaival (1940),: Gös`ı`A BERNHARD: Lattjo med Boccaccio (1949): HUGO FRı;-:c;oNız`sı`-:: Decameron Nights (1953). Természetes, hogy maga Gassman is elismerte a két film közötti jelentős különbséget, amikor az előbbit a kifejezetten kommersz filmek közé sorolta, míg az utóbbit az eredeti filmalkotások" közé, ugyanis a Brrmcaleone a színházi expresszionista olvasathoz való vissza térést" képviseli (JEAN A. GıLı: lntervist`n a Vittorio Gassman. ln: UŐ.: Arrivano i mostri. lvolti della Commedia italiana. Cappelli Bologna, 1980, 42.).

13 ANToNıo scıacovellı / EocAccıo Tooz A szavaı< EREJE 327 vígjátékfilmekhez szokott, közepes igényű vagy annál kissé alacsonyabb elvárási szintű közönség körében a könnyű sikert éppen Boccaccio neve ' illetőleg műve garantálja, avagy esetleg más olyan szerzőké, akiket őhozzá szoktak hasonlítani (gondolunk itt Aretinóra vagy Masuccio Salernitanóra). Mindez zavarba ejti azokat, akik ma a,,boccacciói" vonulattal kívánnak foglalkozni, és akik az igazi és hiteles kapcsolódási pontok után kutatva mtmkáikhoz ihletforrásokat keresnek. Mint említettük, néhány év alatt valóságos virágzást éltek meg a kisebb-nagyobb filmek, amelyek tucatszerűekké váltak elsietettségüknek, átgondolatlanságuknak és az ebből következő eszkábáltságuknak köszönhetően. Nem is voltak mások, mint egymás utánzatai. Erre mutat az is, hogy nagyon gyorsan elbuıjánoztak, valamint hogy igen hamar a B kategóriás filmek kevésbé dicsőséges csoportjába száműzettekf' Ha most eltekintünk a Pasolini-filmtől, amely megérdemli, hogy külön foglalkozzunk vele, az egyetlen eredeti, intellektuális ihletettségű all<otás, amely a Boccaccio márkanév alá sorolható, és nem pedig a semmitmondó, szolgai megoldások foglya, az a magyar Jancsó Miklós 1981-es filmje, A zsarrzok szíve avagy: Boccaccio Magyarországon, amely Olaszországban az Il cııore del tirarıno címen vált ismertté. Ettől függetlenül továbbra is döbbent csodálkozással tekintünk e dekameroniádák elburjánzására. Mindenesetre tény, hogy egy olyan vonulat iránti érdeklődéssel találjuk magunkat szemben, amely Pier Paolo Pasolini értelmezésének köszönhetően majd egészen más irányt vesz, s vezet más eredményekhez is. Pasolinit illetően e kérdésben Grazzini véleménye inkább negatív, semmint pozitív. Mintha azzal vádolná a Trílogia della vita (Élet-trilógia) alkotóját, hogy művével olyan veszélyes precedenst hozott létre, amely a culttól a trash-ig ível, vagy még inkább a két elem veszélyes keveredéséhez vezet.,,az, hogy Pasolini miképpen jutott el a Dekameronig, minden további nélkül belátható: a túlzott intellektualizmus, a kulturmánia és a szalonforradalmárság kiváltotta émelygése terelte hozzá. Az már kevésbé, hogy nem mérte fel azt a veszélyt, hogy esetlegesen összemossák őt a,,commedia all'italia.rıa (vígjáték olasz módra) műfajának számos '" Pontosan Boccaccio neve szerepel 1962-ben egy epizódokból álló film címében, Boccaccio 70, amelynek - láthatólag - semmi köze sincs a certaldói író novellisztikájához és alkotó-gondolkodó egyéniségéhez. " Nem tartjuk haszon talannak, ha emlékeztetőül közlünk itt egy listát azokról a filmekről, amelyeknek címében legalább névleg valamiféle utalás történik Boccaccióra vagy a Dekanıeronra, és amelynek alapján fogalmat alkothatunk erről a szédületes termékenységről: Bı~:RNARD Cı.ARı`-:Ns ET AL.: Decameron '69 (1969); DAvıD FRıı=.DMAN - ADRıAN HovıaN: La piiı allegra storia del Decamerone (eredeti cim: Siegfried and das sagenliafie Leilıesleben de Niebelnngen, 1971); BRUNO Coııııuccı: Boccaccio (1972); GıAN PAoı.o CAı.ı.ı`-:oARı: Le calde nolti del Decanıeron (1972); MıNo Guı-:RRıNı: Decanıeron n. 2. Le altre novelle del Boccaccio (1972); ltaı..o Aı.ı=A Ro: Deeameron n. 3 (1972); PAUL MAxwEı.ı.. alias PAoı_.o BıANcı-ııNı: Deeanıeron ıı- 4. Le pill belle novella di Boccaccio (1972); MARı No G1 RoLAM 1: Decanıeron proibitissinıo. Boccaccio mio slatte zilto (1972); Mzxuııo S`ı`r.ı-`ANı alias Rı=.NA`ı`o SAvıNo: Decarnerone '300 (1972); CARı.o lnı-`ascı-:ı.ı.ı: Decamerone proibito (1972); GıUL.ıANo BıAGE'ı`ı`ı, PIER Gıoltcııo FERRE'ı'ı`ı: Decanıeroticas (1972); Bı1`ı`o Aı.ın=.R'rıNı: Metti lo diavolo tno ne lo mio inferno (1972); WALTER PısANı: Bejjfe, lieenze et anıori del Decamerone segreto (1973); Aı.nı=.R'ı` Ai. alias Brrro Aı.ııER'ı`ıNı: E r:ontim.iavano a mettere lo diavolo ne lo inferno (1973).

14 328 TANULMÁNYOK alkotójával, akik egytől egyig pikáns-triviális kalandokból összeszőtt boccacciós epizódfilmjeikkel árasztották el filmszínházainkat. Pasolini, aki feltehetőleg a stílusregiszterbeli középen tartásra ügyelt, és aki csak a formamegoldások minőségét illetően esik távol kevésbé művelt kollégáiétól, túlságosan is megbízott kömyezetfelidézői és + teremtési kvalitásaiban, valamint a színész-szereplők kiválasztását illető találékonyságában. Eppenséggel nem más, mint Boccaccio iránti hűsége vezetett ahhoz, hogya gondos, látványos kerettörténet és az elegáns dekoratív elemek nem voltak elégségesek ahhoz, hogy megfosszák a szabadosság ízétől a novellákat, amelyet az írott szövegben a képzelet átnemesít, ám amelyet a film a maga közvetlen, konkrét vizualitásával olykor egészen az obszcenitásig hangsúlyoz. Pasolini erőteljes intellektuális habitusa és az a valóban filológiai természetű figyelem, amelyet a forgatókönyv írott szövege és az eredeti alkotás szövege között fennálló problematikus kapcsolatnak szentelt, egyfelől tompítják Grazzini kijelentéseinek élét, másfelől azzal vigasztalnak, hogy ebben a filmben a Boccaccio-mű olyan egyedüli és igazi kritikai olvasatával találhatjuk magunkat szemben, amelyet filmvászon eladdig még csak nem is láthatott.'3 Ennélfogva a filmet mint műfajt illető látásmód ezen nagyszerű és gyakorta önkéntelen, intellektuális ihletettségű"megoldásainak tudható be, hogy Pasolini alkotása túllép a műfaj, a többé-kevésbé erotikus tartalmú kosztümös komédia határain vagy a szerzők szándékán. Egy közelmú.ltbeli elemzésben Simone Villani oda jutott, hogy összehasonlította a Ser Ciappelletto-epizódban megjelenő,,szerepbelépés mechanizmusát ugyanennek a mechanizmusnak a Steven Spielberg által a Schindler listája című filmben megjelenő változatával: A szöveg két végpontján két meglehetősen ellentétes szereplővel találkozunk, akik között semmiféle kapcsolat sem volna elképzelhető, már ha nem ugyanarról a személyről volna szó: az elején van egy ember, aki megvásárol egy zsidóktól elkobzott gyárat, olyan pénzen, amelyet a nácik által szegregált zsidóktól szerzett, majd kihasználja a rendkívül olcsó zsidó munkaerőt, s egyenesen az SS-nek fizet. A végén meg egy olyan embert látunk, aki azért kesereg, mert nem adta el az autóját, hogy néhánnyal több életet mentsen meg. l 12 GRAzzıNı: Cit., 371. ' Ezzel kapcsolatban ld. Simone Villani érdekes monográfiáját, amely narratológiai szempontból is elemzi ezeket a kérdéseket (SıMoNE VıLLANı: Il Decarneron allo specchio. Il filnı di 'Pasolini come saggio sall'opera di Boccaccio. Donzelli, Roma, 2004). lbidem., 48.

15 j ANToNıo scıacovellı / EocAccıo 700: A szavak EREJ E 329 E lenyűgöző értelmezésből további bizonyságot meríthetünk arra nézve, hogy a Pasolini által folytatott kritikai feldolgozói munka leszűkítette a Dekameron értelmezési terét, előnyben részesítvén azokat a,,népszerű. aspektusokat, melyeket a rendező közelebb érzett magához vagy érdekesebbeknek gondolt: ilyen a közvetlen párbeszéd, amelyet a nápolyi nyelv megtévesztő használata is példáz, és amely a Pasolini-film szereplőit korális dimenzióba helyezi, megőrizvén ezzel a boccacciói szándék nyomait. A közösségi létnek azokra az azonosító jegyeire gondolunk elsősorban, amelyeket Vittorio Branca felelősnek tartott ap történelmi egykorıísításért (contemporarıeizzazione storica), illetőleg arra a nyelvi expresszívizmusra, amely a cselekmények környezeti egykorıísításának is hasonlóképpen szolgál alapjául. Olyan momentumok ezek, amelyek a Pasolini-filmet követően főként néhány szörnyeteg -ben jelennek majd meg erőteljesen, összegyűjtvén annak a középszerű vidékiességnek a tanújeleit, amelyeket Mario Monicelli két tréfás filmvázlatában látunk viszont, az Amici miei (1975) és az Amici miei atto II (1982) címűekben, ahol az 'átejtés mesterei egyenesen toszkán, jellegzetességekkel átitatottan idéződnek fel újra, ahogy abban a ténylegesen Dekameron-ihletésű narrációban is, amelyet Fellini Amarcordjában (1973).követhetünk nyomon. Fellini ugyancsak; azértalkalrnaz kerettörténetet, hogy egy kamaszfiú személyes történetébe beilleszthessen egy sor olyan anekdotát, amelyeknek sokszor nincs is közük a főszereplőhöz, ellentétben A bikaborjak cíművel (1953), ahol a keret,,organikusan és elválaszthatatlanul a csapat egyéni, egyedi történeteihez kapcsolódik. De föltétlenül fel kell hívnunk a kutatók figyelmét egy sokkal nyilvánvalóbb párhuzamra is a Dekameron kerettörténete és a között a történet között, amelyet Marco Ferreri állít A nagy zabálás (1973) című filmjének középpontjába. Ezt ambientációja folytán hajlamosak vagyunk tout court pantagruelinek nevezni: ahogyan a baljós felhőkbe burkolt villában önkéntes elszigetelődésben lévő társaság könyörtelen mohósággal habzsolja az ételt ésa szexet, s teszi mindezt a halál árnyékában, csak egy a fekete halálra történő utalások közül, amelyet Ferreri minden bizonnyal Wa konformizmus kényelmes korlátjával azonosított. Olvassunk újra egy részt a Dekameronból, az első nap Bevezetéséből, amelyben a pestisre való reagálás különféle módjairól esik szó: És némelyek akképpen vélekedtek, hogy a mértékletes élet, a minden-a nemű kicsapongásoktól való óvakodás igen megnöveli az ellenálló erőt eme bajjal szemben; és társaságokba verődtek és mindenki mástól visszavonultan élték napjaikatj összegyillekeztek és bezárkóztak ama liázakba, melyekben nem volt beteg, s élvezték a legfinomabb ételeket és ap legpompásabb borokat, de igen. mértékletesen és mindennémá kicsapongás nélkül; nem álltak szóba senkivel, hallani sem akartak semmi külső hírt sem halálról, sem betegekről, hanem muzsikál5 Ld. Tre naovi studi sni procedinienti narrativi nel Decameron. ln: Vı1`ı`oRE BRANCA: Boccaccio medievale e rıuovi studi sul Decameron. Sansoni, Firenze, 1996,

16 330 TANULMÁNYOK val és egyéb mulatságokkal szórakoztak, már amihez hozzáju tottak. Mások - ellenkező véleményen voltak, és azt állították, hogy ha nagyokat isznak és dőzsölnek, és dalolva, tréfálkozva ide-oda csavarognak, és mindennémá vágyııkat kielégítik, amennyire csak tudják, s kacagnak és csıífolódnak azon, ami történik, az lesz a legbiztosabb orvosság e szörnyű baj ellen; és amit így mondottak, azt tőlök telhetőleg valóra is váltották; éjjel és nappal hol egyik, hol másik kocsmába mentek, telhetetlenül és mértéktelenül ittak, ezt pedig legtöbbnyire idegen házakban cselekedték, ha éppen megszimatolták, hogy ottan valami kedvökre és ínyökre való akad." ' Világos, hogy a Ferreri filmjében megnyilvánuló evenenciális gondolkodásmód szinte szó szerint azoknak a legfontosabb összetevőknek a kombinációja, amelyek az emberi magatartást nagy szerencsétlenségek idején jellemzik, illetőleg akkor, amikor esetlegesen nem csupán az egyén mint olyan pusztulhat el, hanem az erkölcs valóságos forradalmi átalakulásának során kialakult társadalom is. Ami tehát fontosabbnak tűnik számunkra abból az örökségből, amelyet- a cult és trash kategóriákon túlmenően - a Dekameron a narrációs technikák tekintetében Olaszországra (és a világ) filmművészetére hagyott, az minden bizonnyal a keretes szerkezet: ne feledjük, hogy a mozi - amely a mozgás (személyeké és dolgoké) reprodukálására tett kísérletből született - hosszú története során számos fontos állomáson ment át, mégpedig éppen a kifejezésmódok és a témák kiszélesedése miatt. A színházi szövegek,,egyszerű adaptációjától a forgatókönyvnek mint önálló műnek az elismeréséig tart ez a folyamat, amelyet szükségszerűen a merész narratív döntések jelen-tette előnyök mérlegelése vezérel. Egyfelől tehát van maga a sztori, a kifejezett vezérfonal, amely a nézőt az elbeszélés elejétől egész a végéig elvezeti, másfelől az epizódok és a keret kombinációja, vagyis maga a kísérlet, mely egyrészt tudatosítja, hogy igényesebb nézőközönséggel van dolgunk, másrészt felbátorítja a rendezőt vagy a rendezőket arra, hogy olyan egymástól eltérő narratív szekvenciákat helyezzenek egymás mellé, amelyeket gyakran más-más jellegű vezérfonal köt össze, s szerepük olykor mindössze csak a film címe által sugalltakra szorítkozik. Gondoljunk az I mostri (1963) (Szörnyetegek) című filmre, amely az ún. commedia all'italiana (vígjáték olasz módra) történetének egyik legsikerültebb darabja. (Tudjuk, hogy az I nuovi mostri -. Újabb szörnyetegek közel sem vivta ki annyira sem a kritika, sem a közönség tetszését). A Szörnyetegek a Dekameron mintáját pontosan követve, más-más hosszúságú történetekből áll, még ha mindazonáltal a narratio brevist, azaz a rövid és meglepő végkimenetelű elbeszélést részesíti is előnyben." Emellett az a tény, hogy az epizódokból álló filmek különböző ren- ' Ez és a további magyar nyelvű idézetek a Dekarneronból a következő kiadásból valók: GıovANNı BoccAccıo: Dekameron. Ford. Révay József. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1961 (Első nap, bevezetés, A karzív kiemelések a tanulmány szerzőjétől). 'i Nincs benne olyan epizód, amely hosszabb elbeszélésnek felelne meg.

17 A NTONıO scıacovellı / EOcAccıO 7Ooz A szavak EREJE 331 dezők egyedi alkotásaiból állnak össze (jelen esetben Age és Scarpelli, Elio Petri, Dino Risi, Ettore Scola, Ruggero Marraci alkotásaiból), egyértelműen a Dekameron napokra osztott szerkezetére játszik rá. Arra a változatosságra, amelyet a más és más elbeszélő személyek jelenléte biztosít, akiknek mindegyikét meghatározott valóságszemlélet és elbeszélői modor jellemzi. A,,szörnyetegek" avagy az egyedi szereplők - akikre rá kell mutatni (lásd a szó etimológiáját) ' - gyors, ám mégis mélyreható jellemzése, a gazdasági boom Olaszországának visszásságait ábrázoló témák szándékosan groteszk-szatírikus ábrázolása e fimművészeti alkotás és a Dekameron közötti rokonság további fontos ismertetőjegye már a kiindulópont tekintetében is (a XIV. századi városállam gazdasági felvirágzása vs. a szépséget és az erkölcsösséget megsemmisítő járvány az irodalmi műben, az olasz gazdasági boom vs. a filmben ábrázolt erkölcstelenség és brutalitás). Ugyanez érvényesiil az egyes epizódokban is: gondoljunk csak az egyházi személyek-hiúságának kritikájára (az Il testamento di Francesco című epizódban), a férjekre, akiket saját szemük láttára csal meg a feleségük, s mégis vakok maradnak (La giornata dell 'Onorevole), a Latin lovers különleges ötletére, amely a homoszexualitás megbélyegzésének témáját hozza elő. Láthatjuk tehát, milyen mélyen áthatja a boccacciói mű az olasz vígjátékfilm műfajának hatvanas években keletkezett remek kis darabját. Nem véletlen, hogy a Dekameron számos elbeszéléséhez hasonlóan ez a filmalkotás is, mely bár egyértelműen elutasít mindenféle arra irányuló kísérletet, hogy rá a dialektális mozi címkéjét ragasszák, magán visel bizonyos tájnyelvi színezetet, alluzív hanglejtést, amelyek igazolásul szolgálnak a,,szörnyetegséget" erőteljesebben megjelenítő narratív megoldásokhoz, szemben azokkal az epizódokkal, amelyekben a standard olasz nyelv uralkodik. E rövid áttekintéssel az volt a szándékunk, hogy érzékeltessük milyen mértékben, s szinte tudatalatti módon fejtett ki produktív hatást Boccaccio műve a kortárs olasz kultúrára, valamint hogy rámutassunk néhány kapcsolódási pontra irodalmunk egyik legjelentősebb alkotása és a hatvanas-hetvenes évek olasz filmművészete között. Egyáltalán nem biztos persze, hogy ezeknek a párhuzamoknak a humorisztikus vagy erotikus tartalmú filmekre kell korlátozódniuk - miképpen bizonyíték erre Jancsó Miklós olasz-magyar koprodukcióban készült filmje -, ha meggondoljuk, hogy éppen a Dekameron negyedik napján a novellák némelyikében előforduló elborzasztó elem (a megevett szívről szóló novella, Lisabetta da 'S Az olasz 'szörny', 'szörnyeteg' jelentésű szó (1-nostro) és a 'megmutatni', 'rámutatni' jelentésű szó (mostrare) azonos tőből, a latin monstram ('isteni jel'), monére-ből ('figyelmeztetni') származik. - Aford. ' A példa kedvéért elég három epizódot összehasonlítanunk: az ll sacrificato, a Come anpadre és a La nmsa címüket. Míg az elsőben az előkelő városi polgárság kifinomult környezete állandóan egy neutrális beszélt olasz nyelvhez kötődik, afféle fővárosi standardhoz, a második epizódban a tapasztalt nagyvilági hölgy irodalmi díjat ítél Oda egy fiatal (és műveletlen) írónak, s ezenközben mintegy leereszkedik a dantei emlékezetű nyelvi,,sorompó", azaz a toszkán vs. pugliai nyelv közé; és végül, a harmadik epizódban, Lando Buzzanca féltékenységét szinte nevetséges együgyűséggel példázza szicíliai akcentusa.

18 332 TANULMÁNYOK Messina története) az egyik-másik XVI. századi tragédíaszerző által bevezetett újításon átszűrve, ahorror míífajalapjául szolgálhat, amelyet mindazonáltal az olasz filmművészetben egyediségükben nagyon is autonóm és tiszteletre méltó alkotások fémjelezn.ek. Vagyis meg vagyunk róla győződve, hogy éppen a narráci ós mechanizmusok, kifejezésmódok, a kulturális tradíciónkban jól azonosítható formák és struktúrák átvételéért a forgatókönyvírók és a rendezők (és - közvetett módon - az olasz közönség) igen sokat köszönhetnek Boccacciónak, legyen szó akár calt vagy trash kérdéséről. Mindemellett úgy látjuk, hogy ezek a kategóriák bizonyos módon összefüggenek egymással, s képesek integrálódni és kölcsönösen hatni egymásra a (jó) ízlés sokszínű és áteresztő membránján keresztül. De talán még aktuálisabb ma a Dekameron nyelvi megformáltságának problémája, az a prózaınodell, amely a XIV. századi Itáliában és napjaink Olaszországában egyaránt beszélt köznyelvek együttélésének bonyolult állapotát regisztrálja. A DEKAMERON Es A NYELVI MODELL KÉRDÉSE: I Í Í I Í Í Í IEP I Il ff Í I Í TAJNYELVI- ZARVANYOK ES LEXIKALIS KETERTELMUSEGEK A TOBBNYELVUSEG HATARAN Tanítási időben a Tanító úr mindig jó toszkán nyelven beszéljen, és kötelezze a tanulókat, hogy ők is így beszéljenek"2 : ez a XVIII. század végéről való szabály, melyet Nicola De Blasi idéz a L'italiano nella scaola (Azolasz nyelv az iskolában) című tanulmányában, arra emlékeztet, milyen kevéssé lehetett szokványos még a nyelvi nevelés templomában, az iskolában is, hogy a tanítók folyamatosan jó toszkán nyelven beszélnek, vagyis azon a nyelven, mely hivatalosan és félhivatalosan az egyesítés előtti Itália több államában is a szükséges és elengedhetetlen feltételét jelentette az ismeretekhez való hozzájutásnak. A fentifigyelmeztetés hosszú ideig érvényben maradt. Elég arra utalni, hogy a két világháború közötti Mussolini-rezsim kultúrpolitikája minden módon arra törekedett, hogy gátolja a dialektusok használatát a kultúra hivatalos (publikus, látványos) megnyilvánulásaiban. Gondoljunk például a színházra, a hazai szinten rendkívüli sikernek örvendő nápolyi színdarabokat érintő nyelvtisztító hadműveletekre, valamint arra, hogy a,második világháború utáni Olaszország gazdaság- és politikatörténete.gátat emelt néhány, az átlagos, standard olasz nyelvhez képest deviánsnak tartott kifejezés előtt. Az egyesítés óta eltelt másfél évszázad távlatából annyi bizonyos, hogy az egységes állam létrehozatala imperatívuszként állította fel az italofónia mindenáron való kiterjesztését, miképpen De Mauro mondja, legalábbis potenciális értelemben, ha nem is az ejjˇektív nyelvlıasználatot illetően. Nem kívánunk most elmélyedni az okokban és társadalmi jelenségekben, me- 2 NıcoLA Dı.-: BLAsı: L'italiano nella scuola. In: LUCA SERıANNı -_ `PıE'ı`Ro Tıııı-'ONE (Szerk.): Storia della iiı-:gun italiana. Volume primo. 1 lnoglıi della codificazione. Giulio Einaudi, Torino, 1993, * TUı-ı.ıo DE MAURO: Storia língnistica dell'ltalia nnita. Laterza, Roma-Bari, 1993, 127.

19 ANToNıO scıacovellı / EocAccıO 7OOz A szavak ER EJE 333 lyek nem is olyan sok idővel ezelőtt az olasz nyelv standard váltgozatánakmegszilárdulásához vezettek a. dialektusok rovására, hanem inkább ennek a nehéz együttélésnek az irodalmi művekben megjelenő vonatkozásait tárjuk fel, melyek sokszor iróniával telítődnek, s mintegy afféle nevetséges beszédmódolcat képeznek. Nem kétséges, hogy a modern irodalom nagyon jólelkűen ölelte keblére a többnyelvűség kísérleteit. Vajon miként tekintett e többnyelvűségre a régebbi irodalom, amikor ez a jelenség még nem volt integráns része valamiféle stilisztikai elgondolásnak? Dante atyánk aligha értene egyet olyan homályos meghatározással, mint amelyet a nevetséges beszédmód kifejezés jelöl, hiszen.amikor A nép nyelvén va-ló ékesszólrísról (De Valgari Eloquentia) első könyvében (XI-XV.) nekifog az itáliai népnyelvek sokféleségének bemutatásához, többször is jóval erélyesebb kritikával illeti azokat a beszédmódokat, amelyek nem felelnek megfonomorfológiai elvárásainak: az ilyen esetekre vonatkozóan bőven találni nála különösen ellenséges hévről árulkodó, nagyon is éles kifejezéseket, például amikor az apuliaiak vagy a rómaiak nem eléggé kerekded (rotondita) beszédmódjárról (modus loquendi) ítélkezik, vagy más nyelvhasználókról, amint ezt a következő példák is mutatják: Dicimus igitur Romanorumnon vulgare, sed potius tristiloquiurn, ytalorurn vulgarium onmium esse turpissimu-m.22..,_.aqu_ilegiensefõ el: Ystrianos cribremus, qui Ces fas--tu? Crudeliter accentuando eructuant. Sardos. etíam [...] eiciamus, quoniam -:zoli sine proprio vulgari esse videntur, gramatícarn tamquam símie hornines imitantes...2:f' Apuli quoque vel eui ecerbitate vel finitimorurn.suorum contiguitate, qui Romani et.march_iani sunt, turpiter barbariza:nt.?5 EZ az ellepnséges hevület csak a dantei premisszák alapján tűnhet jogosnak, melyek szerint E-1 nyelv.isteni adomány, vagyis az egyik legjelentősebb megkü- R Megállapítjul<_ tehát, hogy a rómaiknak nem a népnyelve, de inkább csúnya szójárása az, ami minden itáliai népnyelv között a legrútabb (A népnyelvén való ékesszólásról, I. XI Ford. M-f=fy László. ln: Dante összes nııfívei. Budapest, Magyar Helikon, 1962.) 1 1* Ezek után az aquileiekat és az lsztriaikat rostáljuk meg, kikkegyetlen rossz kiejtéssel így böšı`:ıgnek: Ces fastu?" (ibidenf, XI ) 2' A szárdokat le, kik nem itáliaiak, de hozzájuk kell őket sorolnunk, kinevetjük, mert úgy látszik, is saját népnyelvük. A grammaticát (a latint). utánozzák, minta majmok az'embereket..." (ibidem,.ycl ) 1"' Az apuliaiak is, kik akár a maguk nyersesége, akár a _szomszédaíkkal való érintkezés miatt - ezek a rómaiak és a Marca lakói - rú tságosan, barbársággal beszélnek. (ibidem, XII )

20 334 TANULMÁNYOK lönböztető jegynek számít az Ádámtól származó faj nemességének igazolására, szemben a többi teremtménnyel. Továbbá a kritika mintegy függelékként illeszkedik egy, a nyelvről folytatott általános és elméleti diskurzushoz, vagyis a szerző a lehető legmagasabb fokra kívánja hevíteni azt az osztályozó feszültséget, amely számára műve javaslat-előterjesztő célzatának integráns része. Egészen másról van szó Giovanni Boccacciónál, aki a Dekameronban több helyen is felhasználta Dante gondola tmenetét, hogy közvetlen kritikával illethesse valamely beszédmód által megjelenített vidékiességet vagy éppen egy közösséget, mely a beszédmódot adott esetben nevetségessé is tette! A köztes stíl26 (letteratura mezzcma) kulcsművében, amelyben Boccaccio igyekszik maximálisan feliigyelni saját köznyelvét, a figyelmes olvasó jellegzetes komunikatív szitı.ıációkba illesztve más köznyelvekből vett nagy stíluserejű betéteket talál, amelyek olykor egyúttal a jmüveletlenek vagy a félműveltek beszédmódját is reprodukálják, és amelyek kellemetlenül elütnek - már csak egyediségük miatt is - a firenzei fő nyelvtől, és a kizárólag a globális textus narratív megoldásaiban alkalmazott regiszterektől. Gondoljunk Chichibio alakjára (VI.4) és Madonna Lisettára (IV.2), akik kétségkívül magukon viselik földrajzi származásuk bélyegét (Boccacciónak a velenceiekkel és a venetóiakkal szemben megnyilvánuló csípős gımyorossága nem zárja ki a marcheiak vagy a sienaiak iránti, nem kevésbé erőteljes - a történet szintjén megjelenő - epésségét), és akik azzal, ahogyan beszélnek, illetőleg ahogyan előadják a mondanivalójukat (ezért használjuk a beszédmód terminust), nevetségessé válnak, már csak az olyan mondatok ostoba hanglejtése miatt is, mint a mo vedi tu ('Mé, hát nem láto1sz?' - IV.2, 43) vagy a vol' non Vavri da mi ('nem kaphassa aztat tőllem' - VI.-4, 8). Valójában a szerző kritikája a szereplő származási helye ellen indított, általánosított támadásból indul l<i, amely ezáltal negatív megvilágításba helyeződik (,,Velence városába, hol a 'világnak minden szermye összefoly (IV.2, 8), majd _a kritika magának a személynek a morális és intellektuális jellemzőire tevődik át (,,amaz egyiigyű és ostoba menyecske (IV.2, 12), akit ráadásul a szövegben is jellegzetes akcentus konnotál. A csekély értelmi képességeket a kántálva előadott kifejezések nevetségessége is tetézi, melyeket a kifejezés afféle természetessége tipikussá növel, de amely megnyilatkozás a meghatározott kontextusban verbális összevisszasággá, érthetetlen karattyolássá, ostoba megfogalmazássá terebélyesedik, legalább is az elbeszélő szerint. Ha Boccaccio nem érezte méltóságán alulinak azt, hogy nápolyi nyelven írjon meg egy levelet, amikor kedve támadt ízlelgetni a zamatát annak a nyelvnek, mely életrajzához is kötődő csáberővel vonzotta, akkor néhány novellájában ezeknek a tájnyelvi zárvctnyoknak (miért is nem beszél Andreuccio perugiai nyelven, s a nápolyiak, akik köréje sereglenek, miért nem beszélnek nápolyiul?) minden bizonnyal az a feladatuk, hogy valamely erkölcsi ítélet hordozói legyenek, amely a beszédmód nevetségessé tételén keresztül ma- 26 Francesco Bruni megfogalmazása alapján, ld. FRANcEsco BRUNI: Boccaccio. Uínvenzione della letteratura mezzann. Il Mulino, Bologna, 1990.

21 _ ANTONIO scıacoveı.lı 1 socaccıo zoo: A sza\/ak EREJE 335 nifesztálódik, kiteljesítvén ezáltal a mindenre kiterjedő megértés folyamatát. Hasonlóan jár el majd Sacchetti is, aki még az idegen népnyelvek hangzását is reprodukálja, ily módon hangsúlyozva a dialógus élességét az elbeszélés szövetén belül, melynek szekvenciáját így pergőbbé teszi, és mintegy vizuálisan is jellemzi egyes szereplők másságát. - Lascia parlare moi, che mala mescianza vi don Doi! ('Hadd, hogy beszéljek én, hogy az Isten hozna rá balsorsot') - Za, famiglia, pigliate costui! Piglia za e piglia lál ('Nesztek, fegyveresek, fogjátok meg! Fogd meg már itt, oszt fogd meg már amott, ni!') - O barba, e che giuoco e questo? ('Oh, komám, hát miféle játék volna ez?') - Ami che fa ('Hozzám meg asztán, mi köze?') - E che fa a mi?2 ('És mi közéje van ennek énhozzám?') Ugyanakkor ismét emlékeztetnünk kell rá, hogy ezeknek a műben megjelenő nyelvi normától eltérő momentnmoknak a beillesztése nem képez akkora távolságot, amely az üzenet megértését veszélyeztetné: inkább maga az üzenet jelez korlátozott társadalmi értéket annak a beszélőnek a megnyilvánulásához képest, aki a normának megfelelően képes megszólalrıi. A tájnyelvi zárvány voltaképpen egyfajta másságot fejez ki, amely a modellhez képest a beszélő intellektusbeli jellemzőinek leértékelésével egyenértékű. Amikor viszont olyan beszélővel találkozunk, aki ugyanazt a modellt használja, de nem rendelkezik elegendő intellektusbeli kapacitással ahhoz, hogy felfogná, immár több jelentésű diskurzusba lépett be, a nevetséges beszédmód egészen más jelleget ölt. Boccaccio abból- a retorika mestereinek is tekinthető néhány szereplője előtt nagyon is világos -előfeltételezésből indul ki, hogy a félműveltek és az ostobák megértési küszöbe gyakran egybeesik: legyen erre példa Belcolore asszony féıjének, Bentivegna del Mazzónak a bámulatos szószaporítása, aki a hivatali nyelvre jellemző egyfajta hivatalos-emelkedett beszéd kicsavarásának csúcsait ostromolja. Ebben nevetséges és alig-alig érthető módon ömlesztve követik egymást a jelentésükben félreértett szavak és a zengzetes,,hivatali kifejezések, s mindez egyetlen mondat keretén belülfmintha csak megelõlegezné az egyik kortárs regény némely szereplőjének lexikai akrobatizmusát:...eme holmit Bonaccorri da Ginestreto úmak viszem, hogy megsegítsen tudomisén miféle dologban, melyben a törvénybíró tárgyalásra idéztetett engemet la poroszlójával" (VIII.2, 14). Míg Belcolore asszony férje félreértve és a számára többékevésbé ismerős elemeket felhasználva rekonstruálja a homályos bürokratikus nyelvet, más - de a kifejezés céljának megfelelő - mechanizmus szerint működik Calandrino, Mastro Simone és a certaldóiak,,logikus" félreértése Maso del F FııANcEsco Saccı-ıETrı: Il trecentonovelle. Szerk. Antonio Lanza. Sansoni, Firenze, 1984, Ibidem, 135.

22 336 TANULMÁNYOK Saggio, Bruno és Buffalmacco, Frate Cipolla lexikális és szintaktikai akrobatizmusaival szemben: ez utóbbi esetekben ugyanis az adott üzenet általános értelmezhetőségének problémái abból erednek, hogy a beszélő önnön szándékának megfelelően, kifinomult formában és a szavak zuhatagában félig-meddig elrejtve, valamint mondandóját valamiféle logikai trükkben megmártva fordul hallgatósága felé, ami által célirányosan válik édes szülőjévé a frappáns félreértésnek, amely persze a praxisban magában föltárja a hallgató azon vágyát is, hogy azt szeretné érterıi a közöltekből, ami a számára leginkább kívánatos. Mindenesetre tény, hogy míg a félrevezető beszéd retorikai ügyessége féligmeddig akaratlagos, mondhatni, szándékos, manipulatív, addig a hivatali nyelvbe beágyazódó rusztikus beszédmód hatásvadász mutatványa inkább a köznapi beszéd számára idegen terminusok bevonásával valósul meg. E terminusok jelentésre nem azáltal tesznek szert, mert bekebelezte őket a rusztikus beszédmód, hanem mert messze állnak attól, hogy egyáltalán valamire is vonatkozzanak. Boccaccio ebben az esetben tehát nem a modern és kortárs többnyelvűség forrásából merít, amely lehetőséget kínál arra, hogy a torzítás, a normától eltérő lexika önkényes manipulációja révén új jelentések jöhessenek létre. Ajelentést kiforgató olyan példákra gondolunk most, mint amilyenek bőséggel akadnak az egész XVI. századi színház gyakorlatában, s amelyek a különféle köznyelvek ütköztetésében realizálódnak,2 vagy például Giordano Bruno esetében a,,magárıl`ıasználatú idiómákat is bekebelező beszédmódra (a delegante szó a nem elegáns jelentést ölti a de képző révén, míg a latrinseco a latrinesco helyett a latrinul értelmében áll,~'* avagy pedig a XX. század utolsó éveinek egyik irodalmi jelenségére, Andrea Camillerire, aki a bűnügyi történeteiben gyakran felbukkanó egyik szereplőjének, Catarellának a hiperkarakterizálásához pontosan a jelzett, félreértésen alapuló mechanizmusokat alkalmazza (,,Felügyelő úr, Genico Orazio van itt, a tolvaj, azt mondja, magával akar beszélni, személy szerint személyesen. Lehet, hogy fel akarja magát terjeszteni. - Feladni, Cataré, feladni magát. Ereszd be_!")f" Ezek ráadásul még tovább is mélyítik a szakadékot az egyes szereplők által használt különböző nyelvi regiszterek között (olasz bürokratikus nyelv, standard olasz nyelv, a standard olasz nyelv és a szicíliai nyelv keveréke, a Porto Empedocle-i tájnyelv, valamint a catarellai nyelv stb.). A j i D _ Miért nevetségesek ezek a beszédmódok? Minden bizonnyal azért, mert nem hiányzik belőlük némi disszonancia ama muzikalitással szemben, amelyet Boccaccio a firenzei nyelv veleszületett tulajdonságának tart, s mert a normál hangsúlyozáshoz szokott fül számára természetes rettenetet ébreszt egy olyan beszédmód, amely meghatározott véghangsúlyokkal él. S nem csak a beszéd egyes pontjain 2 Cfr. GıAN!-`i1ANco FOLENA: Le Iingue della cornmedia e la commedia -delle lingue. ln: UŐ.: ll linguaggio del caos. Studi sul plirilinguismo rinascimentale. Bollati Boringhieri, Torino, 1991, GıoRDANo BRUNO: Candelaio. Szerk. Giorgio Barberi Squarolti. Giulio Einaudi, Torino, 1993, 43. 3' ANDRT-:A C.-\ıvııı.ı.ERı: Gli arrmcini di Montalbano. Mondadori, Milano, 1999, 16.

23 ANToNıo scıacovellı / BocAccıo zoo: A szavak EREJE 337 (vedi, avri), hanem magának a mondatrıak a fonetikai ökonómiájában is! A fuvolázó, trillázó, kántált beszéd, amely helyett recitativo áll, nagyobb komolyságra utal, meggondoltabb viszonyulást feltételez a mondanivalóhoz. S ezek mintha két különböző gondolkodásmódot is jeleznének: könnyedségét, könnyelműségét egyfelől, elmélyült gondolkodást másfelől, mely utóbbi a gondolat, a szó és az írás közötti sziklaszilárd megfelelésén nyugszik. Általánosságban mind `a dialektális formák, mind pedig azok, amelyek egy irodalmi nyelven kifejezett (emelkedett nyelvről van szó, vagy legalábbis speciális nyelvről) üzenet meg nem értését idézik elő, nagyon erős stilisztikai értékre tesznek szert abból kifolyólag, hogy egyenes beszédként jelennek meg egy olyan szövegben, amely inkább a függő beszédet vagy a szabad függőbeszédet részesítené előnyben: különben a verses irodalmi szövegek nagy részében, amelyekben nem csak implicit módon, hanem szerves összetevőkként jelennek meg deviáns beszédrnórlok, nevetségessé válna az a köznyelv, amely nem emelkedett az uralkodó nyelv szintjére, vagy ha nem tekintik annak az adott irodalmi alkotás születésének pillanatában. Hogy világosabb legyen: míg Rambaldo de Vaqueiras contrastojában a különböző köznyelvek szembeállításának poétikai, fátikus és társadalmi funkciója van, addig azokban a Boccaccio-novellákban, amelyekben a középstíltõl való eltérés jelentkezik, a szocíolingvisztikai alapú erőteljes megkülönböztetés egy olyan stilisztikai fogás határai közé szorul, amely a normál nyelvtől (a szereplök közötti dialógus szemben az elbeszélés prózájával) a stilisztikailag eltérő szövegrészben a disszonáns kifejezés beillesztése által fölerősiti az expresszív szintkûlönbséget. Boccacciónál tehát a tájnyelvi zárvány használata és a fentebb stíl eltorzítása a szereplő hiperkarakterizálásának stilisztikai megoldásaként van jelen, úgy is, mint az egész emberiség leginkább megkülönböztető, jegye:) ez a szó, a beszéd, amely használójuk erkölcsi és intellektuális paradigmáját hordozza magában. A Dekameron felkavaró' újdonsága az, hogy ezt az erkölcsi paradigmát a szerző éppen azokra ea női főszereplőire alkalmazza, akik verbális szinten is kifejezésre juttatják vállalkozó szellemüket, ami világossá és nyilvánvalóvá teszi iz szavak erejét, amelyből az egész gyűjtemény táplálkozik. A Dekameron női főszereplőinek afféle karekterizációjában, amellyel Boccaccio gyakran és szívesen él (ami végül is a Madonna Fiammetta elégiájának egész kompozícióját áthatja), és amelyet éles ellentétbe állít más, ellenállhatatlan és a végletes passzivitásuk által,,átlelkesített" nőalakok (Alatiel, Lisabetta, Griselda) magatartásával, megjelenik az autoriter nyomásgyakorlás kiváltotta, egyfajta szokatlan :vrbrilis reakció: az ilyen karakterizációnak mintegy azonnali eredménye a konfliktust provokáló férfi szereplők kisebbítése. Úgy látjuk, hogy Boccaccio műve kapcsán az irodalomtörténészek ugyan elég sokat foglalkoztak az összehasonlításnak ezzel a szempontjával, ám a női főszereplők- akik ily módon, hogy úgy mondjuk, túldimenzionáltak - retorikai funkcióját a szerelmes lelkület egyfajta megtestesûlésének tudták be, vagyis nem rrıindig értették meg azt az új paradigmát, melyet Boccaccio valószínűleg maga választott a hagyományos irodalmi sémákkal

24 338 TANULMÁNYOK szemben. Getto ugyanis Ghismonda - szerintünk példaértékű - történetét (IV.1) úgy értelmezi, mint a szerző abbéli vállalkozását, amely egy igazi szerelmi történet megalkotására irányult. Ezt a kísérletet Getto az előzményekre vezeti vissza (mindjárt az I. nap 5. és 10. novellájától indulva), és a novella elemzését a,,háromszög sémájára korlátozza, mely séma különben a mű-egészben szereplő számos novellára ráhúzható. Mindebből következik, hogy nagyobb figyelem szentelődik Tancredi alantasságának, mint leánya erkölcsi nagyságának. Muscetta álláspontja - amely Baratto, Almansi és Moravia írásain alapul- is fenntartja, sőt alátámasztja azt a véleményt, amely szerint e tragédiának középpontjában Tancredi áll, pontosabban szólva leánya iránt érzett gyöngéd szeretete. A IV. nap szerkezeti problémáiról szóló monográfiájában Fomi az olvasó figyelmét a Fiammetta által elbeszélt epizód valamint a Paolo és Francesca története között fennálló zavarba ejtő hasonlóságra azzal a céllal hívja fel, hogy visszavezesse a nap narratív sémáját egy sor olyan férfi szereplő portréjára,- akik egymással ellentétben állnak (Tancredi - Guiscardo, Lisabetta bátyjai - Lorenzo, Guglielmo - Guglielmo), és akik mellett a,,hősnők" a testiséget vannak hivatva megjelenítenifli Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy az a tipológiai jellemzés, melyet Boccaccio Ghismonda történetében és a vele közeli rokonságot mutató novellákban alkalmaz, arra irányul inkább, hogy más módon helyezze központba a szóbanforgó női szereplőit, és hogy a többi novellában szereplő nőalakokhoz viszonyítva kiemelje emberi értékeiket. A KERETTÖRTÉNET TÉTELEINEK MEGFORDÍTÁSA A végtelen szenvedések lefestése után, melyet a szerző mintegy borzalmas kezdetként tár elénk, újabb leírás következik, mégpedig a tiszteletre méltó Santa Maria Novella székesegyház szentségektől áthatott, békés környezetéről: hét hölgy gyűlt össze a szent helyen, mise után, nyilvánvaló kontrasztot alkotva mindazzal a pusztulással, amelyet Boccacciomint a halálosykór és annak pusztító dühe által elharapózott újabb szokások nyugtalanító jeleként panaszolt fel. Ezek a hölgyek ráadásul már jelenlétükkel is meghazudtolják at rokonsági, szomszédi kötelékek megszakadását, amelyről Boccaccio kevéssel azelőtt említést tesz (ld. I. nap, Bevezetés), mondván kiket mind baráti, szomszédi, avagy atyafiságos kötelék fűzött egymáshoz". Nem vitatható, hogy a kerettörténetben magában leírt helyzet is néhány olyan körülményhez igazodik, melyek a cselekmény gördülékenyebb mű- GıovANNı GETrO: Vita diforme eforme di vita nel Decarneron. G. B. Petrini, Torino, 1958, CARı.o Muscırrı`A: Giovanni Boccaccio. ln: AA. VV.: La letteratura italiana. Storia e testi. Volume ll. 'Tomo seeondo. ll Trecento. Dalla erisi dell' etä comunale all'llmanesinıo. Főszerk. C. Museetla. La terza, Bari, 1972, 221. Í" Pıırıı MASSIMO FoRNı: Forme eomplesse nel Deeameron. L. S. Olschki, Firenze, 1992,

25 ANToNıO scıacovellı 1 socaccıo 700; A szavak EREJE 339 ködését `** segítik elő, ámde mégis úgy véljük, hogy a találkozás, melyről a továbbiakbankiderül, hogy véletlen (,,nem holmi összebeszélés szerint, hanem véletlenségből összekerültek a templomnak valamely részében, körben letelepedtek ), erőteljesen szembenáll azzal a helyzettel, ami annak a gyászos időszaknak a gyors és majdhogynem észrevétlenül maradt haláleseteit jellemezte: asszonysereg nem volt a haldokló körül". Továbbá, a hét ifjú hölgy körben letelepedett, hogy imádkozzanak, vagyis miközben a Miatyánkot mondják, szinte a halottsiratás szertartását,,mímelik, s ily módon abbéli szándékukat bizonyítják, hogy újra intézményesíteni kívánják azt a női erényt, a kegyességet, melyet korábban, a halottak elbúcsúztatásának újonnan elterjedt szokásában (kacagás, tréfálkozás és társas mulatozás járta) háttérbe szorulni láttunk. PAMPINEA, A TÁRSASÁG Nő-SZIMBÓLUMA Pampinea beszédében ismét megjelennek a temetési szertartásokra és a vigasztalódásra utaló képek, melyekre fényt ezeknek a fiataloknak a jelenléte vetít, akik ugyanakkor - mintha kényszerűségből, hangsúlyozza a szónok - tanúi akarnának lenni annak, mennyi holttestet cipelnek a temetőbe. Meglehet, egy népes családból, avagy az hölgy cselédségéből nem maradt más, csupán,,egyetlen belső cselédje : ez a kijelentés is szembenáll az asszonyok nagy többségének botrányos viselkedésével (,,minden pironkodás nélkül feltárta előtte testének akármelyik részét, mint ahogy nő előtt cselekedte volna ), s ezt olykor egy még erőteljesebb libido veszélye is tetézi, amely még azokat is sújtja, akiket a szüzesség szent fogadalma köt. Ielentőségteljes Pampinea beszédének zárlata, amikor is szembeállítódik a,,tisztességben távozni és a,,becstelenségben itt maradni dilemmája. Az ellentétpár a határozó -ige és az ige - határozó képletére épül. Ez a kereszteződésen alapuló retorikai alakzat feltűnő helyen, éppen a szónoklat végén található, s mintegy körkörösen összegezi Boccacciónak a szokások elkorcsosulásáról szóló gondolatmenetét, melyben az a remény is felcsillan, hogy e pusztulást még helyreállíthatja az emberiség azon egészséges része, amelyet még nem kezdett ki sem a biológiai, sem a morális pestis. A szerző panasza ugyanis az isteni büntetés apokaliptikus víziójából indult ki, hogy aztán bemutassa az emberi társadalom mélyre süllyedését mint legutolsó következményét annak a magatartásnak, amelyet az emberek a szerencsétlenségben tanúsitottak: nem hisszük, 3-" A hölgyek egy keddi nap reggelén találkoznak a templomban, vagyis egy olyan napon, amikor a szent helyet kevesebben látogatják, mint ünnepnapon; ezenkívül a tény, hogy ismerik egymást, azon túl, hogy megfelel az udvari társaság toposzának, amelyben mindenki ismeri a másikat, vagyis nincs szükség hosszadalmas bevezető szövegekre és ismerkedési párbeszédekre, áthidalja azt a problémát is. hogy miképp építse fel a kommunikációt a fiatalok között, akik nagyjából egykorúak, s akik ugyanakkor ebben a felállásban mégiscsak megőriznek bizonyos, többé-kevésbé koherens hierarchiát, mely életkorukból és karakterük implicit jegyeiből ered.

26 340- TANULMÁNYOK hogy szükség volna összehasonlításul felidézni Szodoma és Gomorra városának nagyszabású bibliai képeit, mivel a pestis leírásának elején említett bűnös cselekedetek bizonyosan nem a testek és a lelkek teljes romlására vonatkoznak, miközben a dögvész, amely fizikailag támad az emberek közösségére, fokozatosan elpusztítja az erkölcsi alapokat is, és a becstelenség elterjedéshez vezet, amelyet Boccaccio pontositva úgy jellemez, mint ami új keletű, és ezért is meglepő, hogy milyen gyorsan meg tudott gyökerezni. Pampinea tehát ja. Dekameron első hölgy szónoka, és beszédében kezdettől fogva világosan felismerhetjük a tárgy kifejtéséhez szükséges retorikai alkalmasságot, amellyel képes fenntartani a liones tum és salum egys:égét.3 )S miután maga is sötét képet fest a városbeli eseményekről, szinte azonnal képes meggyőzni a többi hölgyet (,, mintha csak most, amint helyükről fölkelnek, azon nyomban útnak kellene eredniök ) annak sziiksiégességéről, hogy vonuljanak ki egy olyan környezetből, amely minden emberi mivoltából kivetkőzött. Eppen azáltal, hogy legidősebb lévén ő emelkedett szólásraf, e kört alkotó, imádkozó hölgytársaságban Pampinea képviseli a dolgok megváltoztatásának szándékát, azt, hogy szembehelyezkedjék a végzetes,,bénultsággal, és hogy a pestis földúlta városon kívül rekonstruálja a női lét kényelmét biztosító körülményeket (,,magunkmellé vesszük szolgáló leányainkat és meghagyjuk nekik, hogy minden szűkségesekkel jöjjenek velünk ), melyeket bár hozzá kell igazítani a tragikus időszakhoz, mégis csak elmenekülhetnek az újabb idők okozta megbotrárıkoztató, rettenetes szokások elől, amelyeket a pestis oly fenyegetően mindennapivá tett. Meglehet, Pampinea' bemutatásában utalást találunk arra a lélekjelenlétre, arra a tekintély iránti elhivatottságra is, amely a kolostorok és apátságok élére állított nőkben bizonyára megvan: templomban tartott szónoklatának célja is az, hogy elválassza ezt a kis női közösséget a világtól, elvigye őket máshová, ahol vidárnságban élhetnek (,,amott kiélvezünk minden örömet és vidáırıságot, mit e mostani idő csak nyújthat ), de legfőképpen azért, hogy megmeneküljenek az immár kaotikussá lett város veszélyeitől. Pampinea (aki éppoly erőteljes és dinamikus, mint az szőlőinda)37 lelkes hevületét hamarosan megfékezi egy halványabb, ellentmondó nőalak: Filomena az, aki részletesen fejtegeti a női jellem tulajdonságait, kijelentvén, hogy nem képesek önállóságra, s úgy tűnik, elfogadja valamennyi olyan közhelyet, amely a nőket a férfiakhoz képes alacsonyabbrendűnek ítéli. Ezzel mintegy megerősíti azt, amiről mindeddig Boccaccio és Pampinea panaszkodott a beestelenségben itt maradni eshetőségével kapcsolatban. Vagyis Filomena mindezt a nők természetes hajlama által látja igazoltnak, mondván, hogy állhatatlanok vagyunk, makacsok, gyanakvók kishitűek és aggodalmaskodók. Ezek a jellemvonások aláássák a szilárd akaratot, azt, hogy erős lélekkel nézzenek szembe azzal, amit az élet hoz: kezdve az elsőtől, a legsúlyosabbtól, amely azt jelenti, hogy a nők könnyebben esnek ál- Vö. MU5CE`.rTA: Cit., ı,i _ ı f ner. ız r u uı. I ıı '_.r r.r ro Pampinea neve az olasz pampıno, szololevel, szoloında jelentesu szobol sza rmazık. - A ford.

27 ANTONIO scıacovellı 1 socaccıo 700: A szavak EREJE 341 dozatul a szenvedélynek, negatív tulajdonságok során át a női lelkületet a gyerekességhez, sőt, a kisgyermekéhez hasonlítja, mígnem a végén szinte annak szinonimájává is teszi (,,l<ishitűek és aggodalmaskodók vagyunk )-1*. Ezzel a többi hölgyben kétséget ébreszt az iránt, hogy képesek lesznek-e véghezvinni azt az idilli félrevonulást, melyet Pampinea olyannyira szorgalmaz. A két beszéd szembeállítása nem sugallja azt, hogy az egyik kizárná a másikat, hiszen éppen Pampinea lesz az, aki a három ifjú megjelenésében a sors jelét véli felfedezni:,,íme, a szerencse kedvez terveinknek. Miután Filomena és Pampinea párbeszédébe bekapcsolódik Elisa és Neifile is, ismét az erőteljes hölgy teszi meg az első döntő lépést, magához vonván a kezdeményezést, ami implícite megfelel rangidős szerepénekis. Ezeket az erényeket hangsúlyozza utóbb Dioneo is, aki az ifjak közül elsőként szólal meg, amikor elismeri, hogy nem annyira mi okosságunk, mint inkább ti leleményetek vezetett ide bennünket", és alkalmat ad Pampineának, hogy tovább érveljen arra nézvést, hogy a társaság hol és miképpen rendezze be további életét. Az hölgy újabb beszédet intéz a jelenlévőkhöz a kis közösség - a vidám társaság - :életének megszervezéséről, s egy megszokott általánosításból kiindulva állítja, hogy a rend híján való dolgok nem hosszú életűek". Ezért tartja szükségesnek, hogy vezért válasszanak maguk közül: úgy vélem, mindenképpen meg kell egyeznünk valamelyikünkben, ki fejünk legyen". Ennek, miképpen Elisa előző napi szavaiból következtethetnénk, a dolgok erejénél fogva férfinak kellene lennie (,,Csakugyan a férfiak a nők vezérei, és az ő irányítások nélkül ritkán ér bármi dolgunk is dicséretes véget ). Ezzel szemben a jelenlévők közül nap nap után mindig más és más lesz a társaság vezetője,,,hogy pedig mindenki megízlelje a kötelesség súlyát s egyúttal a hatalom gyönyörűségét". Ám a kerettörténet nem zárul le az első nap bevezetőjében, hanem minden nap folytatódik, s ezáltal mindannyiszor egy-egy további excursust képez, és különleges értékű narratív egységet hoz létre: ezek közül, legalábbis a neve miatt, az Aszszonyok Völgyébe tett kirándulás a legjelentősebb 3"' Erre a látogatásra ahatodik nap végén kerül sor, egy olyan pillanatban, melya hölgyeket igencsak zavarba ejti: 3 Talán pontosabban kifejezi a boccacciói jelzők értelmét a gyávák és félősek megoldás. - Aford. Í Pampinea hozzá teszi: kiket a hölgyek vagy az i/jak köziil választunk, mely szava kat Branca a kommentárjában úgy értelmezi, mint a gondoskodó figyelem és a kedvtelés további adalékát, elutasítván azoknak a kutatóknak a véleményét, akik ebben a kiegészítésben Pampinea világos utalását látták arra, hogy a királynők és királyok váltják egymást. Nem gondoljuk, hogy egy efféle értelmezés olyan nagyon téves volna, főként, ha átvitt értelemben vesszük, azaz abban az értelemben, hogy mindenki számára biztosítani kell az uralkodás lehetőségét egy-nap erejéig, függetlenül attól, hogy milyen nemű, és attól, hogy a két nem nem egyenlő arányban képviselteti magát a társaságban. ' ' Olyan elemről van itt szó, amelyet egyes kutatók szerkezeti összefüggésbe hoztak a földi paradicsombeli ka ta rtikus alámeritkezéssel (vö. BA1`rAoı.ıA Rıccı: Ragionare nel giardino. Boccaccio e i cicli pittoriei del Trionfo della Morte. Salerno, Roma, 2000, 35), míg mások szerint a locus amoenus toposzának új értelmezéséről van szó, az idill meghaladásáról a mesés és mágikus dimenziók elhagyásával (vö. MARıo PET-RıNı: Nel giardino di Boccaccio. Del Bianco, Udine, 1986, ).

28 342 TANULMÁNYOK a Dioneo által a következő napra javasolt téma nem egészen tűnik alkalmasnak arra, hogy tisztességes hölgyek beszéljenek róla (VI. Befejezés: Némely hölgyek úgy vélték, hogy nemigen lesz hozzájok illendő ily tárgyban elbeszélést mondaniok ), ezért Elisa javaslatát, hogy látogassanak el egy közeli helyre, elfogadják mint lehetőséget arra, hogy olyasféle bensőséges női beszélgetést folytathassanak, mint ama első alkalommal a Santa Maria Novella templomában, Az Asszonyok Völgyében meglelt titkos, idilli, mi több, édeni hangulat véleményünk szerint a fürdés játékos dimenziójának köszönhető. Ne feledjük el, hogy éppen a templombeli találkozásukkor a fiatal, eleven testüket takaró komor öltözet, a rájuk nehezedő gyász a hétköznapi tragédia jele volt, amelyet a fiatal hölgyek immár kiiktattak tudatukból. A kerettörténet során ugyanis a társaság tagjai alkalomról alkalomra megszabadulnak mindannak a tehernek a súlyától, amit a városban hagytak: többnovellában, kezdve az elsővel, melynek témája Ser Cepparello hirtelen - és gyanús - halála, de legfőképpen a negyedik nap néhány novellájában visszatér a pestis, a fenyegető betegség témája, amely még ott van az elbeszélő hölgyek és ifjak emlékezetében, és időről időre újra felbukkan. A végén viszont, a hatodik nap után következő három napon könnyed, tréfás történeteket hallunk, mígnem az utolsó nap, melyen a nagylelkűség és a bőkezűség kerül a középpontba, már a városba való visszatérés közelségét jelzi, vagyis egy, a pestis előtti modus vivendi újraépitésének lehetőségét. Az ŐRGRŐFNÉ TYÚKJAI A Monferrato őrgrófjának feleségéről és Franciaország királyának,,étvágyáról szóló novellában az elbeszéléstegy klasszikus szerelmi probléma vezeti be (mint Cappellano De amoréjében vagy a Filocolóban), mely arról szól, egy nemes hölgy megteheti-e, hogy visszautasítja egy rangban felette álló férfi közeledésétfil Ezt a történetet, ne feledjük, a társaság egyik női főszereplője, Fiammetta meséli el, aki tehát meg akarja fordítani az előző novella kiinduló szituációját, felfegyverezvén saját elbeszélése hősnőjét a szükséges furfanggal ahhoz, hogy megmentse magát a nem kívánatos csábítótól: '2 az őrgrófné bizonyos tekintetben annak a di- Mint Russo említi, a novella bevezetője tiltakozó női kórus a Dioneo által előzőleg elmondott fölöttébb illetlen történet ellen (Lelture criticlıe del Deeanıeron. Laterza, Bari, 1977, ): ezt a tiltakozást erősíti meg a monferratói őrgróf feleségéről szóló történet, amelyet Russo a Fiammetta által kimondott ala pigazság (l.5: a férfiaknál feunkölt gondolkodás jele, hogy mindig magoknál kiilönb hölgy szerelınét áliitozzák, éppen úgy a nőkben is fölöttébb nagy okosság, hogy őrizkednek beleszeretni náluk kı`ilön.b férfiıiba ) fényében értelmez, arra a szabályra hivatkozván, amely szerint a nőnek mindig fölényben kell lennie. Mindenesetre ez a novella pontosan a nő érzelmi és intellektuális fölényét hangsúlyozza, mely föltétlenül a házastársi (asszonyi) hűséghez és tisztességhez kapcsolódik. 42 Az Alatiel című novella egyik általunk előadott olvasatában (Alatiel, Ovvero della verginitãı riconquistata. = Nuova Corvina, Budapest, 1998/4, 188) már említettük, milyen fontos, és nem csak

29 ANTONıO scıacovellı 1 socaccıo Tooz A szavak EREJE 343 namikus, kezdeményezőkészséggel megáldott nőideálnak a megfelelője, akit Pampineában már megismertünk, és ezért, hogy meg ne hazudtolja ezt a lényeges vonásokkal rendelkező, ugyanakkor a férfias lelkületet utánzó, de saját jellegzetes vonásokkal rendelkező típust, az elbeszélés az asszony erényeinek felsorolásos bemutatása mentén halad. Ezek közül az elsőre az in absentia körülményei között kerül sor. Ez lesz az, ami felkelti Franciaország királyának, Félszemű Fülöpnek a vágyát:,,az egyik lovag olynemű nyilatkozatot tett, hogy nincs a föld hátán az őrgróflıoz és feleségéhez fogható pár; mivelhogy valamint a lovagok között az őrgróf minden nemes tulajdonságában nagyhírű, akképpen felesége a világ minden asszonyánál szebb és derekabb volt. (l.5) Az azonosítás előbb a párra vonatkozik, sőt, pontosobban a pár összhangjára, vagyis egy nagyjából feloldhatatlan egységre, amelynek felbonthatatlanságát mintha garantálná afiild hátán kitétel. Másodsorban pedig az őrgróf lovagi erényei a pár másik felének testi és erkölcsi - azaz külső és belső - erényeivel állítódnak párhuzamba. A novella történelmi, földrajzi és társadalmi-kulturális beágyazottsága gyanút kelt bennünk az őrgrófné irodalmi identitását illetően: inkább a kastélyban lakó úrhölgy prototípusa ő, ' ' aki távollétében helyettesíti féıjét. Elsősorban mint a nemesi tekintély képviselője és őrzője, aki magára vállalja az uralkodójával szembeni kötelezettségeket. De nem a feudális jelképrendszeren belül teszi mindezt, hiszen Boccaccio megjegyzi, hogy az asszony jól ismeri az evilági dolgokat, vagyis elérti a király rejtett szándékát: így aztán az asszony külső és belső értékei még egy alapvető elemmel gazdagodnak: a leleményességgel, ami a Dekameron igazi,,főszereplője : Az okos és eszes asszony vidáman azt válaszolta, hogy ennél nagyobb tisztesség nem érhetné őt, és hogy szívesen várja a királyt". A kezdeti örömöt csak egy pillanatra zavarja meg a gondolat, hogy vajon mit is jelenthet ez a látogatás. Aztán ismét az asszony erényére tevődik át a hangsúly: derék asszony lévén elhatározta, hogy tisztességgel fogadja". ltt két erénynek kell megmutatkoznia: egyfelől továbbra is szivesen kell fogadnia a királyt, másfelől olyan választ kell kieszelnie, amellyel elkerülheti a legrosszabbat, anélkül, hogy megsértené a nála vendégeskedő uralkodót. A harmadik - és döntő - jellemzésre az uralkodó és az asszony találkozása ad módot: a Dekanıeronban, a verbális-narratív funkció mint olyan: ez ennek a két novellának a szembeállításákor még inkább ki tűnik, ha meggondoljuk, hogy a Dioneo - Fiammetta szembeállítás párhuzamos a szerzetesbarát - fiatal lány, valamint az őrgrófné - király ellentéttel, vagyis az elbeszélés fonala és az elbeszélői identitás szövegbe illesztése a funkcionális ellentétek irányába polarizálódik, miközben nem marad el a társadalmi zava rt keltő helyzet kiforditása sem. Ü Mely Bernabö da Genova feleségének, Ginevrának az alakjában teljesedik ki (ll, 9). 44 De egészen más, mint a Rinaldo d'asti történetét elmesélő novella kastélylakó hölgye (II, 2).

30 344 TANULMÁNYOK Mikor a király meglátta, szebbnek és derekabbnak és kedvesebbnek ítélte, mint a lovag szavai szerint gondolta volna, és fölöttébb elálmélkodott és igen magasztalta, és sóvárgása annál nagyobb lángra gyúlt, minélinkább látta, hogy az asszony mennyivel különb a hírénél. Hangsúlyozni kívánjuk - miközben egy gondolat erejéig összevetjük az őrgrófné történetét a megelőző novellával -, hogy miképpen a leányzó, akit a szerzetesbarát megpillantott, elindít egy reakciót, azaz alighogy megpillantotta (a barát a lányt) szörnyen megszállotta a testi geıjedelem" (I.4), úgy az őrgrófné látványa és viselkedésének megismerése Franciaország királyában egy már meglévő vonzalmat hasonlóképpen szít fel- még ha ez nincs is úgy,,általánosítva", mint a barát esetében! -, mely abból a hírből táplálkozik, amelyről az elbeszélés elején szó esik. Amott néhány szót,,hallunk, melyek a II. nap 4. novellájában a fiatal leányzó gyors elcsábításához vezettek, emitt a király tekintetét,,látjuk", aki,,néha`-néha odapillantott, mosolygós' arccal feléje fordulván, szólott, `s akit az őrgrófné válasza zavarba ejt. Itt jegyezzük meg, hogy a'szövego1vasat szerint, mintha a király véletlenül tenné fel azt a kérdést, amelyre az őrgrófné elkészítette már ad hoc válaszát. Ezzel Boccaccio egyfelől azt akarná sugallni az olvasónak, hogy kivédhetetlen a,,szimbolikus-gasztronómiai csapda,**5 másfelől éppen az elbeszélői mechanizmusok sorsszerűségét hangsúlyozza, melyek elkerülhetetlenül a meghatározottvég felé terelik az esemény menetét. Az uralkodó és az őrgrófné rövid párbeszédét tekintve fontos felhívnunk a figyelmet arra, hogy miként megy végbe a nőiség tipologizálása egy olyan lexikai variáció révén, amelyre a novella korábbirészében nincs példa:,,- Asszonyom, e vidékencsupán tyúkok születnek, kakasok pedig nem? - 1 ııı l l - Nem, Felséges Uram; de az asszonyok, ha ugyan ruházatban és ékességben némiképpen különböznek más asszonyoktól, mindazonáltal itten is éppolyanok, mint máshol. Sokatmondó, hogy miközben a király verbálisan is megadja, ami jár az asszony méltóságának, az őrgrófné szándékosan kisebbíti saját nemét, 'amikor a femina (nőszemély) szót használja, mely - amint az főként a negyedik nap első novellájában megfigyelhető - alulról képez ellentétet a donna, vagyis a neutrális stílusréteget képviselő nő szóval: rossz szándékai ellenére az uralkodó nem teheti meg, hogy tiszteletlen legyen az úrhölggyel (dama), aki előtte áll, már csak azért sem, mert e pillanatban az férjét képviseli, a király közvetlen alattvalóját a feudális *-1 Nem ez az egyetlen novella a Dekameronban, amelyben az étel szerepe jóval túlmutat a közvetlen szövegkörnyezeten, gondoljunk csak a Chichibio által' megsütött darura, Federigo degli Alberighi sólymára, a Ghino di Tacco által a Cluny apátrıak javasolt étkezésre, és így tovább.

31 ANTONıO scıacovellı 1 BOcAccıO 700: A szavak EREJE 345 hierarchia szerint. Az asszony éppen a megfelelő távolságot állítja be saját maga és a femine, azaz nőszemélyekif' között, mintha elidegenítené magától saját identitása egy részét, pontosan azt, amelyet a király ostromol. A oascoone-ı HÖLGY Az első nap kilencedik novellájában Boccaccio ismét egy előkelő hölgy és egy király találkozását meséli el. Az alaphelyzet - amelyet különben már a Novellino LI. darabja is felvázolt a nemes hölgy erkölcsi fölényét bizonyítja egy pipogya és renyhe királlyal szemben, vagyis Fülöphöz hasonlóan ő sem az általa megtestesített uralkodói szerephez méltó magatartást tanúsítja. A nemes hölgy ellen elkövetett erőszak Boccaccio elbeszélésében úgy ábrázolódik, mintha egyenesen felségsértés volna. Az eredeti állapot helyreállítása (,,mintha csak álomból riadt volna fel ) tehátegyértelműen egy asszony kezdeményezésének köszönhető, aki még arra is képes, hogy a rajta esett sérelem fölött ironizáljon (,,Isten látja lelkemet, az én bajomat is neked adnám szívesen, mivelhogy te olyan szívesen viselsz el mindent ), megsértvén,.mi több, keresztüldöfvén az uralkodó önszeretetét, amelynek révén helyreállítja az erkölcsi rendet, ami mindaddig kívül esett a lehetséges dolgok körén. A nemes hölgy személyiségéről több szó nem esik. Abból csak a S_zentföldön tett zarándoklata közben elszenvedett bántalmazása miatti fájdalmát ismerjük meg. Viszont magatartása koherens ya magabiztos, erős nőideáléval, aki igazságot keres, és képes szembenézni a legkeserűbb sorscsapásokkal is. Közvetlenül fordul az uralkodóhoz, merészen és - mint már hangsúlyoztuk-, merő iróniával. Jól tudjuk, milyen ereje van az iróniának a renyhe lelkek felrázásában, ám ebben a helyzetben az asszony beszéde éppen a kezdeményezőkészségből táplálkozó méltóság bizonyításának eszköze lesz. Végeredményben, ha az asszonyt testében megbecstelenítettékis támadói, lelkiereje jóval a király fölé emeli, aki hagyja magát lelkileg lealacsonyítani botrányos tehetetlensége által: ebből a nézőpontból a nő ahhoz való joga talál védelemre, hogy saját tisztességét függetlenítse attól, amit a kor gondolkodása szorosan szexuális viselkedéséhez köt, akár passziv, akár aktív értelemben. " A novella magyar fordítása nem tesz különbséget az eredeti szövegben megjelenő duma és femine szavak jelentése között. - A ford. 47 Ez sem az egyetlen olyan novella, amelyben ilyen célzásokat találunk. Gondoljunk csak arra a közmondásra, amely az Alatielről szóló novellát zárja, vagy arra, amikor madonna Filippa beszéde nyomán Prato városa megváltozta tja sta tu tumát (Vl.7). '

32 346 TANULMÁNYOK A szár KASTÉLYLAKÓ Rövid példasorunkat a második nap novelláinak elsőként megjelenő nőalakjával, egy özvegyasszonnyal, a,,kastélylakó hölggyel kinek testi szépsége párját ritkította, S kit Azzo őrgróf úgy szeretett, mint a szeme világát, s kit a maga kérésére itten helyezett el" zárjuk, aki szeretetteljesen befogadja a rablóktól éppen csak megmenekült Rinaldo d'astit. Azonnal a Dekameronban szereplő számos elzárt hölgyek" egyikére gondolunk (ott van az I. nap 4. novellájában megjelenő névtelen leányzó, akit előbb maga a barát, majd az apát zár be a szerzetesi cellába, hogy mindkettejük vágyát kielégítse; aztán Alatiel - ll.7 - akitől szépsége miatt folyamatosan megtagadják a szabad mozgást. Azonkívül Boccaccio a IX. nap 5. novellájában egy, az imént idézetthez hasonló kifejezést (,,kit a maga házában tartott ) használ Nicolosával kapcsolatban, akibe Calandrino beleszeret. Ok mindahányan a szép kastélylakó hölgy toposzát jelenítik meg, azét, aki rendesen valamely úr vágyainak kielégítője. Az úr még távol van akkor, amikor a novella hőse megjelenik. E jellegzetességen kívül, amely acselekmény további alakulására erőteljes hatássallesz majd, hangsúlyoznunk kell, hogy egy özvegyről van szó, vagyis a Boccaccio által,,privilegizált egyik nőtípusról. Az özvegyek bonyolult társadalmi állása Boccacciónál több alkalommal is elmélkedés tárgya, már ami a származásukat illeti (lásd Monna Giovanna esetét az V. nap 9. novellájában). Ebben a novellában más a helyzet: itt az özvegy úgy jelenik meg előttünk, mint aki szinte rögtön féıje halála után,,ki lett szolgáltatva a befolyásos márkinak, már ha igaz, hogy amikor Rinaldót befogadja,,,előhozatta számára a nem- 4 Ám az, ami leginkább egy jelentőségteljes hagyományra utal, s melyet számos kutató provanszál nyomokra vezetett vissza (ld. a_ Branca-kiadás ll, 2, n. 1. jegyzetét), nem más, mint a szeretetteljes fogadta tás motívuma, melyet,,ön kényesen a Szent Iuliánus által megtestesített vendégfogadói kultusszal hoznak kapcsolatba. Szent Iuliánus legendája' szerintiuliánustragikus félreértés folytán megölte saját szüleit, akiket nem ismert fel, midőn felesége szállást adott nekik; a saját ágyában találta őket, és ezt- a felesége által elkövetett házasságtörésnek vélte. Ezek alapján a Szent Iuliánus égisze alatt megvalósuló szere-lemteljes" vendégfogadásra és a szent legendájára történő utalásba némi - nem tudjuk, mennyire tudatos - cinizmus is vegyül. Graf a San Giuliano uel Decamerone e altrove cimű tanulmányában, melyben ennek a hagyománynak a továbbélését vizsgálja az olasz irodalomban (In: AR-ruao GRAE-`: Miti, leggende e superstizioni del medio evo. Szerk. C. Allasia - W. Meliga. Mondadori, Milano, 2002, ), a novellát kevésbé épiiletesnek ítéli. Meg van róla győződve ugyanis arról, hogy a Boccaccio által említett jó szállásadást nem lehet a vendégszeretet ilyen profán jeleivel kapcsolatba hozni. Bruni megállapítását véve alapul, aki szerint - a Dekameronban - veszített jelentőségéből az a megítélés, hogy a szeretet/szerelem három féle lehet (kellemes, tisztességes és hasznos), megjegyezzük, hogy abban, ahogyan az özvegy Rinaldo d'astit fogadja, már megelőlegeződik az erotikus elem is (vö. FRANCESCO BRUNI: Boccaccio, I/invenzione della letteratura mezzaua. ll Mulino, Bologna, 1999, ), abban az értelemben, hogy az özvegy részéről má rfelparázslott a gerjedelem, és ez nem más, mint egy olyan nő igényeinek jele, aki nem folytat rendszeres házaséletet, s aki a környék urának köszönhetően már eleve maga is egy ilyenfajta kétértelmű vendégszeretet élvez. 49 Emlékeztetünk rá, hogy az özvegyek - akik olykor esetleg újabb házasságot kötöttek, mint például Teudelinga - a következő novellákban kapnak fő szerepet: l.10; li1.2; lv.9; VlIl.4 és 7; 1)(.1.

33 ANTONıO scıacovellı1bocaccıo 7Ooz A szavak EREJE 347 régiben elhunyt féıjétől maradt ruhákat". Különben nem értenénk, miért is őrízgeti még mindig azokat a ruhákat, ha már egyszer,,átköltözött az Azzo őrgróf által használt szobákba. Az asszony a környék uránakszeretője, és mint ilyennek, minden mozdulata magabiztosságról árulkodik (ám ez mintha az özvegyasszonyok jellemző tulajdonsága vohıa, akik úgy jelermek meg, mint tapasztalt asszonyok, vagyis jobban fel vannak készülve mindenféle váratlan fordulatra. Ez a tulajdonság mint minta megjelenik a két végletet képviselő Ghismonda (IV, 1) és a firenzei Elena (VIII.7) alakjában is. Nos, Boccaccio éppen eléggé hangsúlyozza, hogy az özvegyasszony parancsoláshoz szokott: miért is a hölgy némiképp elbúslakodott, s nem tudván,- mitévő legyen, akképpen határozott, hogy maga száll a fürdőbe, melyet az őrgrófnak készíttetett ; szólította szolgálólenyát, és mondá neki: - Menj csak fel, és nézz ki a falon, ki van ott annak aszobának a küszöbénél, ki ija-fia, és mit csinál ottan ; Menj és halkan nyisd ki; itt a vacsora, és nincs, ki megegye, és hely is van bőven, hogy szállást adjunk neki- ;,,szivesen fogadta, barátságosan maga mellé ültette a tűzhöz"-;,,a hölgy többször egymás után rávetette a szemét, és fölöttébb megtetszett neki [...]. Rinaldo felé hajlott vágyakozásával. Az asszony gesztusai (,,kezdett rákacsingatni ), mondatai arról árulkodnak, hogy határozott rendelkezéseiben, ám egyben azt is fölfedik, hogy meg is szokta kapni, amit kíván. Vagyis Rinaldóból eszköz lesz, mellyel az őrgróf távolléte miatti frusztrált vágyát elégíti ki. Az özvegy a saját ura és szeretője elleni bosszúból cselekszik (még pénzzel is teletömi Rinaldo erszényétl), s ez a szándék áthelyezi az elbeszélés középpontját, amely két külön esemény köré épül: az egyik a rablás - amely azzal ér véget, hogy Rinaldo javai előkerülnek, az útonállókat pedig felakasztják -, a másik pedig a szerelmi kaland, amely az asszony csalódottságával indul, és mindkettejük megelégedésével zárul. Ily módon a tekintélyes asszony mint pozitív ellentét állítódik szembe Rinaldóval, aki már találkozott a maga negatív ellenfeleivel, az útonállókkal: az asszony menti meg őt, az asszony dönt a házi rítusokról (a tűz melleti beszélgetést, a kézmosást, a vacsora menetét ő irányítja), s a nő a kezdeményező a szerelmi jelenetben, aminthogy ő vesz búcsút az idegentől, miután saját férjével azonosította, mondván mikor ezekben a ruhákban látlak, melyeket boldogult férjem viselt, úgy tűnik nekem, mintha őt magát látnám, másfelől meg saját szeretőjével (,,mivelhogy pedig felparázslott már benne a gerjedelem, melyet az őrgróffal remélt éjszaka ébresztett benne, most Rinaldo felé hajlott vágyakozásával"). Ezt az egyértelműen szimbolikus értékű kettős azonosítást az özvegy viszi véghez, és a novellában is kettős koncepciós céllal szerepel: egyfelől igyekszik kielégíteni a testi vágyat, a benne lévő feszült izgalmat -,,felparázslott már benne a geıjedelem" - s ezt az egykori házastársi kapcsolat iránti nosztalgiával igazolja, míg másfelől kárpótolni akarja szegény

34 348 TANULMÁNYOK Rinaldo d'astit a Szent Juliánus által diktált törvény szerint. A szép kastélylakó hölgy kezdeményező szelleme tehát magatartásának tekintélyelvű mivoltához kötődik, ahhoz, hogy meglepően könnyedén bánik a gesztusokkal, a szavakkal, s a cselekvésben sem vesztegel. Ezek által irányítja az események menetét, s ennek köszönhetően hódítja meg Rinaldo d'astit ban ünnepeljük Giovanni Boccaccio születésének hétszázadik évfordulóját, azét az íróét, aki az olvasók többsége számára - a világ bármely nyelvén ismerkedtek is meg vele és ismerkednek ma is - elsősorban a Dekameron szerzőjével azonos. Hogy ennek a műnek milyen változatos volt a fogadtatása, milyen hatást gyakorolt az olasz művészeti és nyelvi kultúrára,és főként milyen fontosságú ebben a műben a szavak ereje, melyek már a XIV. században is a férfi (és a nő) igazi fegyverének számítottak a fizikai erőszakkal és mindenféle nyomással szemben, amit ember ember ellen véghezvihet (homo.hornini...), remélhetőleg egyértelműen kiderül fej tegetéseinkből. Biztosak vagyunk benne, hogy a jelen kötetbe.foglalt tanulmányok hozzájárulnak ahhoz, hogy egyre több kutató foglalkozzék Boccaccio novellagyűjteményével Magyarországon is, ahol ez a műfaj egyáltalán nem szorult háttérbe, sőt remélhetőleg tovább virul majd a jó Giovanni Boccaccio szellemi védnöksége alatt. Fordította: Lukácsi Margit

35 ıý Boccaccio és kora SALLAY GÉZA Az eretnek mozgalmak és az olasz polgárság vallásos krizise a Trecento végéig* E tanulmány hozzájárulás akar lenni»[...] a korai olasz polgárság [...] kultúrájának, tudományos gondolkodásának vizsgálatához. A XIV. század első fele a közép- és kispolgárság fokozatos politikai térhódításának az időszaka. A 20-as évektől kezdve nem egy nagy firenzei bankház bukásának lehetünk tanúi (Scali, Peruzzi, Bardi stb.), ami komoly zavart és megingást okozott e kereskedő és bankár nagypolgárság körében, mert az említett bankházak bukása magával sodort egy sor kisebb bankházat is. Az oligarchia gyengüléséhez egyéb külső okok is hozzájárultak. A pápaság Avignonba költözése, a közvetlen pápai befolyás csökkenése Itáliában, ami több signoria megerősödését eredményezte, az állandó háborúskodások Toscanában, melyek károsan befolyásolták akereskedelmet, árvizek, pestis, tűzvészek okozta hatalmas anyagi károk, mind hozzájárultak ahhoz, hogy megirıgassáka firenzei oligarchia anyagi és gazdasági jólétét. Már a Duca Cl'Atene alatt mutatkozni kezdett, hogy az.oligarchia válságba jutott, a Duca elűzése után pedig egészen világosan érezhetővé vált a közép és kis cé-hek polgárs-ágának növekvő befolyása a Comune politikájának irányítására. Éppen ennek abefolyásnak tulajdonítható, hogy a Comune pl. az Egyházzal és a papsággal szemben is olyan önálló politikát igyekszik folytatni, mint eddig az időpontig soha. Az 1345-ös év igen nagy jelentőségű ebből a szempontból. Marchionne di Coppo Stefani írja: Questo, medesímo anno seguendo i chierici molti soperchi in molti modi, ed infra quali erano Grandi e popolani grassi, li quali batteano oltraggiavano li minuti, e cognizione non era appo li secolari rettori, e forse ancora per la superbia deli minuti, Che quasi il reggimento era tutto loro, perocche le ' Az alábbi, eredetileg 1,957'-ben publikált (helyenkéntóhatatlanul régies fordul-atokkal terhelt) tanulmány elsősorban irodalomszociológiai és Boccaccio-vonatkozású részleteinek újraközlésével a magyar i_t_a_lian.isták közelmúltban távozott Doyenje, Sallay Géza Professzor páratlan erudiciója előtt ti-sztelgünk. A teljes tanulmány- eredetileg megjelent ln: l(ardos TınoR (Szerk.): Renaissance tanulmányok. Akadémiai, Budapest, 1957, Jelen cikk vers-idézeteinek magyar fordítása Szkárosi Endre, a prózai idézete-l< magyar fordítása (ha másképp nincs jelölve) -Nagy József munkája. A szöveget Nagy József gondozta, a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával. - A szerk.

36 350 EOccAccıo És KORA 21 capitudini le due parti sono gente minuta e nuova sono arroganti senza discrezione, e perche erano gli ufici parea loro essere ciascuno un re, di che feciono legge, che qualunque cherico offendesse alcun secolare, potesse esser punito in avere e in persona come lo laico e fosse fuori della guardia del Comune, se offendesse in persona criminalmente, e molte altre leggi, le quali non era di loro modo sanza la licenza del papa, che, avendolo notificato a lui, si dee credere, ne avrebbe provvedutofi Ez a törvény tehát a papi privilégiumok korlátozását jelentette. A popolo minuto ezzel azonban még nem elégedett meg. Az lnquisitio nagyon vérszemet kapott a popolo grasso uralma idején, s az Inquisitor, név szerint Piero dellˇaquila, túlságosan messzire merészkedett, és hatalmát arra használta fel, hogy politikai ellenfeleket tegyen tönkre, valamint hogy rendje és saját javait gyarapítsa. Ezért ugyancsak 1345-ben egy másik törvényt is hoztak:...diliberö il Comune che lo lnquisitore non potesse condannare niuno se non al fuoco e non in pecunia, e non potesse avere altra pregione che le Stinche e che niuno rettore desse famiglia allo lnquisitore, ne pigliare nitmo senza licenza de' Priorifl A közép- és kispolgárság politikai önállóságának egyik legszebb példáját láthatjuk a Guerra degli Otto Santi idején és alkalmával. A firenzei Comune ekkor fejti ki a legnagyobb erőfeszítéseket, hogy politikáját függetlenítse az egyháztól és a pápaságtól mint hatalmi szervezettől. A háború közvetlen kiváltó oka a pápának Albornoz kardinális vezetésével az olasz városok ellen indított rabló-hadjárata volt. A pápa: Firenzétől is hatalmas összegű adót követelt, mert így akarta rendbe hozni a pápai kincstár csődbe jutott ügyeit. A guelf párt és a Grandik hajlandók is lettek volna fizetni, ez azonban a nép számára újabb elviselhetetlen terheket jelentett volna. Igy azután tulajdonképpen a néptömegeknek a pápa elleni óriási 2 MARcHıoNNE D1 COPPO STEı=ANı: Cronica. R. 616 (Muratori). [Ugyanezen évben a papok a legkülön félébb módon követték egyes világi csoportok viselkedését, mely utóbbiak között voltak a Nagyok és a nép gazdagja i, akik lekezelték és sértegették a nép szegényei t; minderről nem tudtak a világi vezetők, és talán a nép szegényeinek gőgjével is magyarázható, hogy szinte az egész hadsereg az ő hatásuk alá került, mivel a 21 céhvezetője a két résznek [is] szegények és a társadalmi életben újonnan megjelentek voltak, akik arrogánsan viselkedtek és nélkülözték a mértékletességet, s miáltal vezetői pozícióhoz jutottak, mindegyikük egy-egy királynak tűnt. És ők törvényerőre emelték, hogy bármely egyházi személyt, aki megsért egy világít, meg lehessen büntetni javaiban és személyében éppúgy, mint egy világit, aki nem tartozik a Város őrségéhez, ha [az adott egyházi ember] személyesen bűncselekményt követ el; és sok olyan további törvényt is megalkottak, melyeket a pápa nélkül nem alkothattak volna meg, és amelyeket a pápa, amennyiben tudott volna minderről, feltételezhetően megalkotott volna.] 3 lbidern., R [...úgy rendelkezett a Város, hogy az Inkvisitor csakis máglyára, és semmiképp sem pénzbüntetésre ítélhessen bárkit, és kizárólag a Stinche-börtönbe juttathasson elítélteket, és hogy semelyik vezető sem adhasson át családokat ill. egyéneket az Inkvisitor-nak a Priorok engedélye nélkül.]

37 _ sallay GÉZA 1 Az ERETNEK MOZOALMAK És Az OLAsz POLOÁRSÁO 351 felháborodása volt az, ami a firenzei Comunét is fegyveres ellenállásra késztette. A városon belül igen éles volt aszakadás a háború pártolói és ellenzői között. A guelfek kompromisszumot akartak, a többség nem akart alkudozni. Machiavelli így ír [erről]: ˇ Erano dalla parte dei guelfi tutti gli antichi nobili con la maggior parte de' piü potenti popolani [...]. Dall'altra erano tutti i popolani di minor sorte, dei quali erano Capi gli Otto della Guerraf' A háború folyamán is éles harc dúlt a városban a két fél között. A Nyolc Szent minden erőfeszítést a háború folytatására összpontosított, a guelfek pedig az ammonimento fegyverével harcoltak ellenük. Machiavelli szerint [M]entre che gli Otto facevano la guerra' ed eglino ammonivano, durö la guerra tre anni, ne prima ebbe che con la morte del Pontefice termine; e fu con tanta virtü e soddisfazione dell'universale amministrata, che agli Otto fu ogni anno prorogato il magistrato; ed erano chiamati Santi, ancorche eglino avessero stimati poco le censure, e le chiese dei beni loro spogliate, e sforzato il clero a celebrare gli uffici, tanto quelli cittadini stimavano allora piü la patria che l'anima.5 Világosan látszik, hogy teljesen külön tudták választani a vallást az Egyháztól és a pápaságtól, s az utóbbit egyszerűen mint szembenálló politikai félt tekintették. A kiáltozás ellenére a város és a nép hangulatának hű kifejezését adja a Diario Gherardiano leírása: Oggi il di di Maggio anno 1376 si ristette in cittä e contado di Firenze di cantare piü messa, ne' celebrare a noi cittadini il Corpo di Cristo. Ma noi il veggiamo col cuore; e Iddio il sa, che noi non siamo ne saracini, ne pagani, anzi siamo e saremo veri cristiani eletti da Dio. Ammef' * Nıccoı.ö MAcHıAvEı.ı..ı: Le istoriefiorentine. A. Salani, Firenze, 1926, 171. [A guelf táborhoz húzott az egész régi nemesség és a népből való legbefolyásosabb emberek zöme [...]. A másik [ghibellin] oldalon álltak az egyszerűbb polgárok, akik a Nyolcak [...] mögé tömörültek (Machiavelli, Firenze története [ford. Iványi Norbert], III/VIII, in: Niccoló Machiavelli miivei, ll. kötet, Európa, Budapest, 1978, a továbbiakban NMM, 130.).] -1 lbidern., [[M]íg a Nyolcak a háborút folytatták, ők [a guelfek] figyelmeztetéseket osztogattak. A háború há romévig tartott, és csak 'a Pápa halálával ért véget. A Nyolcak annyira közmegelégedésre és olyan jó érzékkel intézték a háború ügyeit, hogy a tisztségüket évről évre meghosszabbították, sõt a,,szent" elnevezéssel illették őket, bár többször is egyházi büntetésben részesültek, mert elkobozták az egyházi javakat, de a klérust mégis papi szertartások elvégzésére kényszerítették. E polgárok számára ennyivel fontosabb volt a haza érdeke, mint a lélek üdve (i. m., III/VII, in: NMM, ).] f' Diario Gherardiano, idézi Nıccoı.ö RoDoı.ıco: L'incrementi demografici della cittä di Firenze. = Estratti dall'archivio Storico italiano, 54. [Ma, 1376 májusának napján Firenze városában és annak kör-

38 352 soccaccıo És KORA Erre az időszakra datálható Caterina da Siena firenzei látogatása is, amikor a kis céhek nyíltan állást foglaltak ellene, s mert a háború kompromisszumos befejezésére biztatott, menekülnie kellett. Életét is csak nehezen tudta megmenteni a feldühödött firenzeiek elől? [...] [Korábban] láthattuk, hogy Dante gondolatvilágában miképpen tükröződött [...] az átmenet [a középkor és az újkor között], különösen avallási szemlélet terén. Amíg azonban nála mindvégig figyelemmel kísérhető az a gigantikus erőfeszítés, hogy megtartsa a világszemlélet egységét, és végső fokon látszólag még sikerül is neki mindent feloldani és beilleszteni a vallásos szemlélet egészébe, noha ezen az egészen belül az egyes részek meglehetősen autonóm életet élnek, a XIV. század lírai költészete már jelentékenyen más képet mutat. A XIII. század vége és a századforduló költészetében mutatkozó különféle irányzatok (dolce stil nuovo, az ún. poesia realistica-borghese, a didaktikus költészet) szemmel láthatóan közelednek egymáshoz. Azok az ellentmondások, amelyek a XIII. század egyes költői és költői irányzatai között voltak megfigyelhetők, általánosulnak oly módon, hogy immár minden egyes költőnek szinte sajátjaivá válnak. Már a Divina Coınmedia valóságos eszmei centruma is a földi élet volt, bár túlvilágon tett utazást ír le, s már Danténál is utaltunk arra a jelenségre, hogy a megoldást nem az ortodox vallási dogmatika alapján keresi, hanem legtöbb esetben a reális problémákból kiindulva talál rájuk, és ezekhez igyekszik igazítani a vallásos gondolkodást is. Vallásos nézeteinek eklekticizmusa világosan erre mutat. A vallás és [a] gyakorlati élet ellentmondásossága, összeegyeztethetetlensége egészen leplezetlenül nyilvánul meg a rákövetkező költői nemzedékben: rádöbbennek arra, hogy áthidalhatatlan ellentét van a vallás törvényei és az életben könyörtelenül érvényesülő törvények között. Hangsúlyozzuk, hogy áthidalhatatlan ellentéteket éreznek, mert a Trecento költője, ta Trecento embere számára többé nem megoldás a túlvilág, többé nem nyújt vigasztalást a vallás: az élet és a vallás annyira eltávolodtak egymástól. Elég, ha itt a Forttma-szemlélet alakulására utalımk. Dante az Inferno VII. énekében ír a Fortuna természetéről. Itt még a Fortuna mint emberi ésszel fel nem fogható isteni erő szerepel, aki Isten kifürkészhetetlen akaratát szolgálja,,oltre la difension de' senni umani", és éppen mert az isteni akarattól fiigg, teleologikus jellegű. Cecco d'ascoli szembeszáll a dantei nézettel: In ció peccasti, o fiorentin Poeta, ponendo, che li ben de la fortıma necessitati siano con lor meta. Non e forttma, che ragion vinca... Ebben tévedtél, ó flórenci [firenzei] költő, állítván, hogy a céljaikkal együtt hozott jótéteményeket asors. Nincs sors, amely az értelmet legyőzné... nyékén megszűnt a mise és Krisztus testének celebrálása. De mi azt a sziviinkkel látjuk; és Isten tudja, hogy nem vagyunk sem szaracénok, sem pogányok, ellenkezőleg: Isten által kiválasztott igaz keresztények vagyunk és leszünk. Arnen.] 7 Vö. GıovANNı JoERoENsı-:N: Santa Caterina da Siena. Societă Editrice Internazionale, Torino, 1921, 387.

39 sa LLAY GÉzA1Az ERETNEK MOZGALMAK és Az OLASZ PODGÁRSÁG 353 Non val ventura, a chi non s'affatica, perfetto bene non v'ha senza pena, fa se felice, chi virtiı nutrica; ma chi aspetta la necessitade del ben, che la fortuna seco mena, pigrizia lo conduce a povertade... Contra fortuna ognun puö valere ıv seguendo la ragion 'nel suo vedenefi nem használ jósors annak, ki nem töri magát érte, kín nélkül tökéletes jó, maga boldogul, kit a virtus táplál; ám ki a szererıcsétől várja, hogy a jót szükségszerűen magával hozza, a lustaság nyomorba dönti azt... Aszerencse ellenében is hatalrnurık lehetj' ha látásunkban az értelmet követjük. Vannozzo így ír a Fortunáról: Contra fortuna non puote andare [...] Ne puö per predicanza o per sermone corso de stella un momento cessare..." Szerencse ellenében menni nem lehet... Prédikációval vagy szónoklattal sem lehet a csillagok halad-ását egy percre megakasztani... A két felfogás között látszólag bizonyos ellentmondás lappang. Ez az ellentmondás azonban valóban csak látszólagos, mert mind a kettő a Fortuna természetéről alkotott alapvető szemlélet megváltozásából fakad. A fortuna többé nem isteni erő, amely az Isten parancsait teljesíti, hanem - mint 'Sapegno helyesen jegyezte meg Brizio Visconti egy másik Fortuna-canzonéjával kapcsolatban -,,a Fortuna már mint földi erő jelenik meg, amellyel az erős lelkű ember akarata és bátorsága áll szemben. Olyan magatartás ez, amely [...] már részben előre mutat arra a dialektikus szemléletre, melyet a Fortunáról a humanisták alakítottak ki Albertitől Machiavelliig." Ezért állítja Cecco d'ascoli,hogy szembe lehet szállni vele, segíteni vagy akadályozni lehet érvényesülését. Ezért íıja Vannozzo, hogy a Fortunának semmi köze a valláshoz és ja hithez, mondhatnánk Istenhez, is hogy nem használ ellene sem imádság, sem prédikáció. Bizonyos különbség azonban mégis van Cecco és Vannozzo felfogása között. Ez a különbség azonban nem a Fortuna természetéből, hanem az emberi állásfoglalásuk különbözőségéből adódik. Vannozzo (és vele együtt sok más [szerzö]) tehetetlennek és kiszrolgáltatottnsak érzi magát a Fortunával szemben. Ennek a tehetetlenségnek és kiszolgáltatottságnak az érzése dominál számos más Trecento-beli költőnél is. [...] [Az Uno che contrajffá l'orcagno című műben az alábbit olvassuk] Cecco D'Ascor.ı: L'Acerba, L. c. I. (Poesie di mille a-utori intnrno -a Dante Alighieri. Forzar-ıi, Roma, 1889, 330 és köv.). FRANcEsco Di VANNozz-o.: `Co.n.tra Fort-una... (Pesti nrinoiri de-l `Íl`recen.to. Szerk. Natalino Sapegno. Ricciardi, Milano - Napoli, 1952, 204.) ' Bıuzıo VıscoNTı: Senza la guerra difortuna fia... (Poeti minorí del Trecento, i. k., 74). " lbidem.

40 354 EOccAccıo És KORA Se Dio avesse al mondo stabilito il tesoro agli uomini secondo il sermo, tale e barbuto, che sarebbe menno, e tale e ignudo che saria vestito. Ha Isten a világban a kincset az értelem szerint osztotta volna szét az embereknek, ki most szakállas, símaképü lenne, s fel lerme öltözve, ki most mezítelen. Az emberi életsorsok alakulása tehát érthetetlenné válik, az életet szabályozó törvény pedig értelmetlenné, megfoghatatlanná. Ez a jelenség azonban nem vezet vissza a valláshoz, és itt adódik az alapvető különbség az előző századdal szemben. Sőt, inkább szembe fordítja az embert a vallással és a hittel. Faitinelli íıja: _ Ercol, Cibele, Vesta e la Minerva Herkulest, Kübelét, Vestát s Minervát voglio adorare e rinnegar la fede akarom imádni, és megtagadni a hitét di quel tartı.1oso Dio, az alattomos Istennek, nelqual uom crede, kiben az ember hisz, che ne diritto, ne ragion osserva.' ki sem jogra, sem értelemre nem tekint. Hiába szólal meg egy-egy más hang is, mint pl. az lo sono la donna che volto la rota című versben, amely a társadalmat gyötrő egyenlőtlen hatalom- és vagyonmegoszlás kérdésében ortodox vallási intelemmel fordul az emberekhez: arra szólítja fel.a szegényeket és elesetteket, hogy ne zúgolódjanak sorsuk miatt, így is megtalálhatják boldogságukat, s ne tápláljanak túl nagy reményeket, mert akkor nagyot csalódhatnak és boldogtalanokká válnak. A szegénységnek mint társadalmi élet-ideálnak vége, és nemcsak a nagypolgárság szemében, hanem egyre szélesebb körökben. Az Egyházzal szemben igen, továbbra is elhangzik a szegénység követelménye, de a társadalom életéből száműzik a Madonna la povertát. Giotto óta úgyszólván csak a maró gúny hangján emlegetik az írók. A megváltozott körülmények között igenis a gazdag, jómódú élet a cél, s aki ezt nem tudja elérni, kétségbeesik. A földi rossznak nincs jó megfelelője a túlvilágon. A szegénység, a szenvedés, a nélkülözés értelmetlenné teszi az életet. Márpedig sokaknak csak ilyen élet jut osztályrészül. Ez adja meg a XIV. század költészetének túlnyomóan pesszimista alaphangját, és ez a pesszimizmus nem keresztény és vallási eredetű pesszimizmus többé, hanem a modem értelemben vett pesszimizmus. Ebből fakad az a modern értelemben. vett halálvágy is, amellyel annyiszor találkozunk a kor modern költőinél. Meg akarnak halni, de nem a túlvilági boldogság reményében, hanem csak azért, hogy a jelen földi rossznak véget vessenek. Az erről szóló verseket, az ún. disperatákat szinte egész külön műfajnak, mégpedig jellemző műfajnak tekinthetjük. Nagy tömegben jelenik meg a versekben az öngyilkosság gondolata, mint a rossz erőszakos megszüntetése (holott az Egyház elítéli). Saviozzo írja: *Z Uno che contrafia l 'Orcagno (Poeti minori del Trecento). 'fl Pır-:`ı`Ro nı`-:ı FÁıTıNr-:ı..ı..ı: Ercol, Cibele, Vesta e la Minerva... (Poeti minori del Trecento, i. k., 310).

41 sallay GÉZA 1 Az ERETNEK MOZGALMAK És Az olasz POLGÁRSÁG 355 La maggior pena e 'l piü cruel stento tutto vö' comportarmi purche di questa vita i' fusse spento. A legnagyobb kint s a legkegyetlenebb szenvedést is el fogom viselni, csak hogy ebből az életből kimúljak. S nem szabad azt hinnünk, hogy mindezek csak szavak: meggyöződés, megérlelt gondolatok, amelyeket nagyon gyakran tettekre is váltanak, mint ahogy Saviozzo maga is öngyilkos lett. Boccaccio Dante-magyarázataiban is olvashatjuk, hogy abban az időben valóságos öngyilkossági járvány tombolt. Ezeknek az embereknek a számára a földi élet jelenti az egyetlen reális tartalmat, s ha ez rossz és nem lehet [meg]változtatni, meg kell szüntetni. A középkori halálköltészetre jellemző vanitas-motívumokidőnként még meg-megjelennek, de a legjellegzetesebbenközépkori elem nélkül. Sohasem szerepel a földi javak borzalmasságának vagy Lmdorító voltának a bemutatása. Ezek a legerősebb tónusok, vannak persze kevésbé erősek is: egy-egy írónáltapasztalható a válság, a bizonytalankodás, az ingadozás, eme ösztönösen előtörő érzés és a vallásos hit, meggyőződés között; Angiolierinél is olvashatunk ilyen sorokat: se non fosse ch'io temo lo 'nferno i' medesimo gia morto m'avria."5 ha nem volna úgy, hogy félem a poklot, már magam megöltem volna magam. Petrarca is küszködik hasonló kétségekkel és gondolatokkal, a haláltól csak az tartja vissza, hogy esetleg...sarebbe un varco di pianto in pianto e d'una in altra guerra. csak sírásból sirásba vezet ez út, s egyikből a másik csatába. A fentebb elmondottakból kibontakozó világszemlélet legerőteljesebb jegyeiben arra enged következtetni, hogy az averroizmus. hatása a XIV. századi lírában jóval nagyobb volt, mintsem első pillantásra gondolnánk, különösen, ha az averroizmust tágabb értelemben, azaz nem egyszerűen tudományos elméletnek tekintjük, hanem világnézetnek. Ezt azonban nemcsak következtethetjük. Tudjuk, hogy a már említett Vannozzo például egyik versében a szabad akarat és az isteni mindentudás összeférhetetlenségéről vitázik. Konklúziót nem ad, de a vitát a következő sorokkal zárja le: ' ' SAvıozzo: Le 'infastidite labbia... (Poeti minori del Trecento, i. k., 273.) '5 Cecco ANGıoLıERı: ll Canzoniere. Unione Tipografica - Editrice Torinese, Torino, 1928, son. LVI. 59. " FRANcEsco Pırı`RARcA: S'io credessi per morte... (Le rime di I-Z Petrarca. Ulrico Hoepli, Milano, 1896, 35.)

42 356 EoccAccıO És KORA Piü non m'ardisco, ond'io mi taccio per gli in-finiti e semplici omicelli che vanno dietro al rasonar del paccio. Többet nem merek, így csak hallgatok a számtalan egyszerű emberke miatt, kik követik a bolondnak beszédét. Ugyanez a Vannozzo vitatkozik verseiben Guidino da Sommacampagnával a világ időbeli teremtéséről, és félreérthetetlenül arisztotelikus-averroista álláspontra helyezkedik, amely szerint a világ örökkévaló. Ez az averroista hatás természetesen nemcsak és nem elsősorban kulturális élményeken keresztül jut el az írókhoz, hanem jelentős tömegek érzelmi világának a tükrözéseként jelentkezik. A korai kapitalista fejlődés által ebben az időben viszonylag nagy gyorsasággal megváltoztatott új társadalmi és emberi viszonyok kiélezett belső ellentmondásaikkal ellentétbe kerültek a vallás tanította és hirdette tradicionális világképpel. Az averroista hatás talaja tehát egyrészt a tradicionális világképnek ez a válsága, másrészt az averroizmus - mint szellemi áramlat - a maga részéről határozottan hozzájárult a válság elmélyítéséhez, a tradicionális világkép felbomlasztásához. Mint Világnézet, vagy mint a Világnézet lényeges alkotóeleme szerepet játszott még olyan embereknél is, akik egyébként tudatos ellenfeleinek tartották magukat (Petrarca). Az averroizmusnak ez a széleskörű elterjedése igen nagy változást, sőt törést jelentett a gondolkodás történetében. [Ez] azt jelenti, hogy a gondolkodás kilépett a vallási terminusok közül, és azok közvetítése nélkül került kapcsolatba a világgal és annak törvényeivel, s eközben feltárta a vallási elképzelések és a világ könyörtelenül érvényesülő törvényei közötti ellentmondást. Hasonlóképpen ebből az averroista hatásból táplálkozott s a világi és isteni törvények összeegyeztethetetlenségéből fakadt Cecco d'ascolinak, a XIV. század e különös figurájának sok tekintetben ellentmondásos elmélete is. Ismeretes vitája és szembenállása Dantéval, akit a,,tudományosság nevében támadott csacska meséi miatt. Ma már persze erősen megmosolyogtat bemrünket ez a tudományosság, nem egy furcsasága már a maga korában sem talált hitelre, mégsem mehetünk el mellette szó nélkül. Cecco a természet nevében beszél. Ez az ő mindenható kiindulási alapja, forrása minden törvénynek, elegendő önmagának Isten jelenléte nélkül is, és az ember is ennek van alárendelve. Az lnquisitio jegyzőkönyvében olvashatjuk:,,a tárgyaláskor bevallotta, hogymondta és nyilvánosan tanította az iskolákban olvasva, hogy az ember, attól függően, milyen csillagzat alatt született,szükségszerűen vagy gazdag, vagy szegény, vagy felakasztják, vagy levágják a fejét, hacsak Isten közben meg nem változtatná a természet rendjét, s másként nem is lehetne beszélni Isten abszolút hatalmáról.'9 Márpedig "' FRANcEsco Dı VANNozzo: Contra Fortuna, i. k. ll' MARıo BREr.ıcı-1: A XIV. század vallásossága a kor olasz lirájában. [Don Bosco Ny.] Budapest, 1935, 10. "-* JOHANN JosEı=ı-ı `lc.naz von DOELLENGER: Beitriige zur Sektengeschichte des Mittelalters. Il. Theil. Beck, München, 1890, 586.

43 SALLAY GÉZA 1 Az ERETNEK MOZGALMAK És Az olasz POLGÁ RSÁG 357 Cecco nem nagy valószínűséget tulajdonít annak, hogy Isten megváltoztatja a természet rendjét, hiszen az isteni emberek és a nagy törvényhozók sem Isten különös munkája, közvetlen beavatkozásaként születnek: ancora aveva detto in una sua lezione che dal dominio delle quarte dell'ottava sfera naseano uomini divini che si chiamano Dii di Nabcoh o che mutano le leggi o piiı o manco, siccome fu Moise, Merlino e Simon Mago,2 sőt, egyik legsúlyosabb vádpont volt az, hogy Krisztust is alávetettnek vélte az asztrológiai determinizmusnak. Hasonlóan súlyos itélet érte Uacerba című enciklopédikus kompoziciróját: vi abbiamo trovato molte acerbitä eretiche presupponendo che molte cose che appartengono alla virtiı et a costumi nascano dalle stelle et a quelle ritornino come a loro cause.2' A Cecco és Dante közti ellentét mintegy előjátéka volt annak a későbbi, elég hosszú ideig tartó ellentétnek, mely egyrészt a humanisták, másrészt a természettudomány hívei között fennállt, s amely Itáliában csak Leonardón és Giordano Brunón keresztül fog feloldódni, megvetve alapját az újkor világszemléletének. Ennek a szintézisre való törekvésnek természetesen szintén megvannak a maga történelmi előzményei az olasz humanizmusban. Ilyenek voltak pl. Codro és Galeotto Marzio. E kérdésnél a polgári gondolat kétféle tájékozódásával állunk szemben, mégis azt mondhatjuk, hogy más és más rétegek képviselték az egyiket és a másikat is, s a viszonylag késői szintézis egyesek szerint tulajdonképpen az itáliai polgárság organikus fejlődésének megszakadásában leli magyarázatát. A természettudományos szellemnek egy másik, bizonyos tekintetben fejlettebb megnyilatkozását találhatjuk Jacopo Alighieri Doiirinaléjában, egyelőre azonban inkább csak puszta állításként, kijelentések formájában, s nem annyira gyakorlatban alkalmazva. Gyakran jelenik meg benne a tény, bizonyíték, bizonyítás fogalmának emlegetése és értékelése s(prova). Több helyütt is hirdeti elsőbbségét. ` 2 Ibídem. [azt is mond ta egy előadásában, hogy a nyolcadik szféra negyedik alköreinek területén isteni emberek születnek, akiket Nabcoh Isteneinek neveznek, vagyis olyan Isteni személyeknek, akik valamilyen irányban megváltoztatják a törvényeket: ilyen volt Mózes, Merlin és Simon Mágus] 21 Ibidem. és köv. [sok eretnek durvaságot találtunk benne, melyek azon feltételezésre alapozódtak, hogy sok dolog, mely az erényhez és az erkölcshöz kötődik, a csillagokból ered és azon csillagokhoz - mint okaikhoz -térnek vissza]

44 358 soccaccıo És KORA di quella naturale philosophia che pruova il ver diciö che truova a természetes filozófiáról, mely igazát bizonyítja annak, amit talált és ezzel szembehelyezi az asztrológiai jövendölést, mely delle mille l'una (volta) non avrä prova alcuna. ezerből egyetlen bizonyságra se lel. Meg kell azonban mondani, hogy itt mindenekelőtt a jelenségre, a kijelentések gyakoriságára utalunk, mert egészében a mű meglehetősen skolasztikus ízű, mely expressis verbis is összekapcsolja egymással a filozófiát és a teológiát. Hogy az igény mégis nagyon élő és nemcsak véletlen megjegyzésekről van szó, mutatja, hogy az okoskodáson túl, az egyes természeti vagy társadalmi jelenségek leírása valóban érezhetően empirikus színezetű. [...] Hozzá tehetjük, hogy ez az igény, amelynek gyenge jelentkezéseire itt utaltunk természetrajzi kérdésekkel kapcsolatban, más téren is egyre erősebbé válik, sőt azt mondhatjuk, hogy elsősorban nem atermészettudományok vonalán érlelődik meg és hozza létre első nagyobb szabású alkotásait, hanem az emberi tudományok, a studia humanitatis terén. Ez mutatkozik meg döbbenetes erővel Boccaccio empirikusnak nevezhető társadalomszemléletében, de ennek erős nyomai vannak meg Petrarca részletes és megrázó Önvizsgálatában is. A vallásos ÉRZÉS MEGRENDÜLÉSE Az előbb elmondottak természetesen nem azt jelentik, hogy a megváltozott körülmények között - a világi törvények érvényre jutásának hatása alatt - a vallás megszűnik és a vallási problémák háttérbe szorulnak az egyéb kérdések mellett. Erről szó sincs. Sőt a XIV. század közepe táján a vallásos költészet bizonyos fajta újjáéledését tapasztalhatjuk. Elsősorban nem a különböző vallásos társaságok használatára készült laudákra gondolok, hanem a vallásos elem újbóli benyomulására a laikusok írásaiba, a polgári költők verseibe. Ez a vallásos tónusú költészet azonban lényegében különbözik a XIII. századi vallásos költészettől. A XIII. századi költészet jelentékeny részében ugyanis vitathatatlanul fellelhető a különféle eretnek tanok hatása, és számos esetben azok többé vagy kevésbé nyilt szócsöveivé Ü ]AcoPo Aı.ıGHıERı: Il Dottrinale. Szerk. Giovanni Crocíoni. S. Lapi, Cittă di Castello, 1895, c. XXXVII, 4-6, Ibídem., * Vö. GıovANNı BoccAccıo: Dckrımeron. Szépirodalmi, Budapest, 1955, Kardos Tibor bevezető tanulmánya.

45 SALLAY GÉZA 1 Az ERETNEK MOZGALMAK És Az olasz POLGARSÁG 359 válik. Másrészt, legalábbis látszatra úgy tűnik, mintha a XIII. századi laikus költészet sokkal kevesebbet foglalkoznék a vallás kérdéseivel, mint a XIV. században. A XIV. század költészetében ugyanis nagyon gyakorivá válik a vallásos motívum, s egyben látszólag erősen veszít temlenciózusan eretnek színezetéből, támadó hangjából. Ez a jelenség egyik döntő oka volt annak, hogy Toffanin felállította [...] elméletét, miszerint az alapjában eretnek szellemű Duecentóval szemben a Trecento visszatérést jelent az ortodoxiához. Ez a megállapítás azonban látszólagos, felületi jelenségekre támaszkodik. Ennek a Trecentóbeli ún. vallási költészetnek az alaposabb elemzése egészen más eredményre vezet. A Trecento nagy természeti csapásait (árvizek, tűzvészek, járványok stb.) az emberek jelentős része Isten büntetésének vélte és érezte, éppen ezért az Istenhez való megtérést hirdette embertársainak. Egyeseknél ennek meg is volt a foganatja. Giovanni Villani így ír krónikájában:,,la piü della gente di Firenze ricorsono alla penitenza e communicazione.25 Ennek a nézetnek persze jelentős ellenzéke is volt, s a két tábor között heves vita tombolt. A krónikaírók ezt mint a teológusok és asztrológusok vitáját jegyezték fel. Hogy azonban itt nem csupán egyes tudós emberek vitáiról volt szó, amelyeknek vajmi kevés köze volt magukhoz a tömegekhez és a tömeg lelkületéhez, arra szintén a krónikások adnak bizonyságot. Matteo Villani például azt írja, hogy a nagy pestisjárványok alatt,,quasi tutta la nostra cittä scorse alla disonesta vita; e cosi, e peggio l'altre cittä e provincie del mondo"f*' Egyes költők, mint Pieraccio Tedaldi, az 1340-es pestis után egyenesen ilyen tanácsokkal fordulnak az emberekhez: pero consiglio ognuno lo pub fare che si dia tempo, e stia allegro e sano e lasci la fortuna trapassare... ciascum procacci ben bere e mangiare. ezért mindenkinek tanácsolom, hogy szóral<ozzon, ép legyen s vidám, hagyja, hogy a vaksors kiforogja magát... törekedjen mindenki enni s inni jól. (Sokban hasonlatos, sőt azonos ezzel az állásfoglalással az a kép, amelyet Boccaccio fest a firenzei pestisről a Dekameron bevezetésében.) Az egyik oldal állásfoglalása szerint tehát közvetlenül isteni beavatkozásról van szó. Avmásik oldal ezt határozottan tagadja, és a természeti csapások okait egyszerűen a természet megmásíthatatlan törvényeire vezeti vissza, amelynek megnyilvánulásait a csillagok járásában látják. Ebben az asztrológiai determinizmusban nem nehéz felismernünk az averroizmus hatását. A fentebbi idézetek azt 25 GıovANNı Vıı.LANı: XI In: Cronnche di Dino Compngni. Szerk. Giovanni, Matteo és Filippo Villani. Coi tipi della Minerva, Padova, if* Ibiclem., I. 4. [szinte a teljes városunk becstelen életet élt; és így, vagy még rosszabb módon élt a világ többi városa és provinciája.] 27 idézi BRısı..ıcı-ı, in: lbidenı., 25.

46 360 BoccAccıo És KORA is világosan mutatják, hogy az averroista hatás immár messze túljutott az egyes tudósok szűk körén, és a tömegekben széleskörű lelki diszpozícióvá vált. A másik rész, amelyik még hitte a közvetlen isteni beavatkozást a bajok elhárítására, a gyors megtérésre gondolt, és sokakban feltámadt a bűntudat érzése. Ez a bűntudat-érzés azonban nagyrészt megmaradt a bűn tudatának. A megtérés nem válik valóságos bűntudattá és megtéréssé. Már maga az a tény, hogy a megtérés vágyának feltámasztására ilyen elemi csapásoknak kell jönniük, arra mutat, hogy a vallásos érzés intenzitása jelentős mértékben megcsappant. A megtérés-vágynak és az Isten felé fordulásnak az elöidézője most már nem valami belső megvilágosodás, csodalátás, vízió vagy más hasonló jelenség, amely a lelki élet általános vallásos diszpozíciójából fakad, hanem valami egészen más. Petrarca írja:,,cerchiamo il ciel, se qui nulla ne piace".2 Vajmi kevéssé jellemző tehát már erre a korra a javakról való önkéntes lemondás formájában való megtérés, mint Assisi Ferenc, Iacopone da Todi és mások esetében. A megtérés-vágy indítéka sokkal inkább a javaktól való megfosztottság, szenvedés, nélkülözés, bizonytalanság a földi életben. Itt tehát a halál-vágy versek, a disperaták ellenpólusát találjuk. Ez a két ellentétesnek látszó pólus mégis egységes egészet alkot. Ez a megtérés-vágy ugyanis nem teljesen őszinte. Ha az élet egy kissé jobban menne, akkor nem jelentkeznék. De még tovább is mehetünk. Mi ennek az Isten-keresésnek, megtérés-vágynak az eredménye? Niccolö del Rosso egyike azoknak a költőknek, akik legjobban átélték ezt a vivódást, mégis a legtöbb, amire jut, csupán ennyi: e se possa mi reducesse a la coscienza ch' eo conoscesse pur un'ora Dio!2 és ha lehet, vezessen a tudatra, hogy ha csak egy órára is, de Istenre leltem. azaz a megtérés-vágy ellenére sem igen jut el Istenhez. De nem is igen juthat. Antonio da Ferrara íıja egyik versében megtérés-vágyáról: e questo e mio volere e si 'l consento, non oome insano, ne come forbondo anzi c'ö ben fakto' in ció piü pensamento. és ez az én akaratom, s így érzem, nem mint őrült,"és nem is mint dühöngő, de fordítva rá több elmélkedésem. Mario Brelich jól ismerte fel ebben a pensamentóban a XIV. századi vallásos költészet egyik vezető motívumát: nem a lelki világ és az érzelmek, hanem valami hideg számítás az, ami az embert az Isten felé forditaná. A vallás [így] inkább 2" Fı1Ar~ıcı?.sco PETRARCA: Chefai? Che pensi?... (Le ríme, i. k., 254.) [forduljunk az ég felé, ha itt semmiben sem l-eljük örömünkl. 29 idézi B`REucı-ı, in: ibidem., Idézi BREı.ıcı-ı, in: Ibidem., 27.

47 SALLAY GÉZA I Az ERETNEK MOZGALMAK És Az OLASZ POLGARSÁG 361 voluntarisztikus aktus, mintsem átérzett közeledés, éppen ezért nem is tud kielégülést találni. Az érzelem és az ösztönök más irányba vezetnék. Mitől függ tehát, hogy valaki meg tud-e térni Istenhez vagy sem, azaz mitől függ az üdvözülés? Az emberi akarattól tehát nem. Hiszen éppen ennek a csődje váltotta ki magát a kérdést. Az akarat és érdem tehát nem számít. Marad az eleve-elrendelés, az isteni kegyelem, azaz a predestináció. Valóban,_ a predestináció tana éppen ebben az időben, ezek között a körülmények között érlelódik. Simone Fidati da Cascia, akit Müller joggal tart a protestáns predestináció-tan elófutárának, a következőképpen ír:,,sappi ed abbi per certo ogni anima Christiana, che ogni virtiı é dono di Dio singulare, il quale e sopra i meriti nostri; e spezialmente la fede la quale non é data a' meríti nostri, ma sanza nostro merito".~ Mindez arra mutat, hogy a vallás szemléletébe egy olyan nézőpont hatolt be, amely a világi dolgok alakulásának kontemplációjából szűrődött le. Itt utalunk a Fortuna igen elterjedt értelmezésére, a vagyon és gazdagság elosztásának véletlenszerűségére, az ember számára megfoghatatlan és kiismerhetetlen törvények érvényesülésére, ami még az előző századokra korántsem volt jellemző. Elég, ha Frate Stoppa néhány sorát idézzük: o tu che se' sovra la ruota giunto, se non ti reggi per gran providenza, per certo al basso veggioti defuntosii ó, te, ki a kerék fölé jutottál, ha nagy gondoskodással nem tartod magad, bizonnyal a mélybe temetve látlak. [...] Természetesen nem lehet véletlennek tartani azt, hogy e gondolat felvetődése, mégpedig nemcsak egyes emberekben, hanem tömeg-méretekben a gondolat befogadásánaka.diszpozíciója éppen a korai kapitalista fejlődésnek erre az időszakára esik. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy máris tantétellévált, mert ehhez még egy kis időnek el kellett telni. Azt azonban jelenthette, hogy az ember kiszolgáltatva érezte magát nemcsak a világi eróknek, de még a vallásban sem lehetett bizonyos, hogy üdvözül-e vagy sem, megkapja-e az üdvözítő kegyelmet vagy sem. Ennek persze további következményei is vannak, mégpedig elsősorban az, hogy alzűtýberek sokkal nagyobb szabadsággal és önállósággal néznek szembe a vallás ta tásaival és tételeivel, mint annak előtte. 3' BEATO SıMoNE FıDATı DA C_AscıA: Ln vita cristı`an.a X. (Misticí del Dueccnio e del Trecento. Szerk. Arrigo Levasti. Milano - Roma, 1935, 624). A. V. MÜLLER: Llnnfontc ignotn del sistema di Lntero. Il beato Fidflti da Cnscia e la sun teologin. Roma, 1921 (Quaderno no. 2 del Bilychnis). [Minden keresztény lélek tudja és legyen bizonyos afelöl, hogy minden erény azon Isten egyedi adománya, aki érdemeink felett áll; s ez különösen érvényes a hitre, amely nem az érdemeink, hanem azoktól függetlenül adatik.) Z Frate Stoppa.

48 362 soccaccıo És KORA A VALLÁSI PROBLÉMA KözöMBösÍTÉsE: A DEKAMERON Boccaccio Deknmcronja a XIV. század első felében lefolyt nagy változások, forrongásban lévőproblémák nagy erejű művészi összefoglalása, sőt több is ennél, mert a Danténál végérvényesen kettészakadt, felbomlott világkép helyére megkísérel új alapokon, új, egységes világképet adni. A valóság és a. vallás között úgyszólván minden kollízió megszűnik: ez az emberi, társadalmi valóság mindent felold magában, még a vallást is: csak annyiban jelenik meg, amennyiben része ennek a valóságnak, amennyiben több vagy kevesebb erősséggel él még az emberek tudatában. Isten, mint tőle független lény, amelyik képes lenne arra, hogy időről időre beavatkozzék, nincs, a világnak megvannak a maga saját, mindenható és könyörtelen törvényei, s ezekkel szemben tehetetlenül áll a tradicionális vallásos érzés. Nem használ sem hit, sem imádkozás: aminek meg kell történnie, megtörténik. Gondoljunk a bevezetésben a pestis leírására. A csodás elemek sem csodásak, hanem csupán előre nem látható, véletlen események váratlan összefutása, egymástól független emberi cselekedetek hirtelen összegződése, eredője. Nem tendenciózus vallás-ellenesség van itt, hanem inkább teljes közöny a vallás kérdéseivel kapcsolatban (a három gyűrű története). Ebben a saját törvényei szerint szakadatlanul mozgó, alakuló világban csak azok az emberek tudnak megélni, akik félredobják a régi transzcendens vallásos világnézetet, alkalmazkodnak azúj világ, a kapitalizálódó valóság követelményeíhez; akik nem, azok elbuknak, 'azokat rászedik és nevetségessé válnak. Az ember előtt egyetlen cél áll: a boldogulás és a boldogság a földi életben, minden egyéb ennek van alárendelve. Mindez egészen természetes és egyáltalán nem.vezet torzulásra: mert a világ magában hordja a jót és a rosszat is, s a jó követéséhez, az erkölcsi felemelkedéshez sincs már szükség a vallás és az Egyház tanításainak vak követésére. Cimone példája világosan mutatja, hogy a földi szerelem minden transzcendentalizmus nélkül hogyan teszi nemesebbé az embert. Ami konkrétan a vallás kérdését illeti, Abraam Giudeo példája világosan beszél: a római Egyház minden romlottsága ellenére is áttér a katolikus hitre, mert ha - mint mondja - ilyen romlottan is fenn tud maradni, akkor valami nagy erő lehet benne. Nem kell azonban azt hinni, hogy itt valami földöntúlí vagy isteni erőről van szó. Boccaccio ezt egyebütt világosan megmutatja, hogy az emberek tudatlansága az, amelyből kora Egyháza erőt merít fennmaradásához (Frate Cípolla és egyéb novellák). Boccaccio az Egyházat legélesebben élősködő mivolta miatt bírálja, s elsősorban a kolduló rendekkel szemben lép fel: e mögött világosan látható a polgári, olcsó Egyház gondolata. Szinte ez az egyetlen olyan pont, ahol Boccacciónál így tendenciózusan megtaláljuk az Egyház megreformálásának szükségességét. Boccacciónál tulajdonképpeni eretnek eszmékről nem beszélhetünk: a Dekameron életképe már nem belülről bomlasztja az Egyházat, hanem külön világot állít szembe a ha- Í GıovAıšıNı BoccAccıo: Dekameron, i. k., Bevezetés.

49 SALLAY GÉZA 1 Az ERETNEK MOZGALMAK És Az OLASZ POLOARSAO 363 gyományos egyházi világszemlélettel. Fel kell azonban vetniinl< a kérdést, mennyi ebben a szubjektív tudatosság és mennyi az ábrázolás objektív hatóereje, azaz mennyi -az, amit a körülötte zajló világ sugalmaz. Ennek a kérdésnek a felvetése azért is jogosult, mert mint tudjuk, Boccaccio élete vége felé erősen vallásos lett. Vajon ennek a megtérésnek az okát csupán az öregedő Boccaccio lelkében kell keresnünk, vagy valami más is közrejátszott? [...] [A] fiatal Boccaccio nem volt vallás-ellenes, azlemberek belső, Szubjektív vallásossága nem érdekelte, csak annyiban, amennyiben az ember gyakorlati cselekvésébe beléphetett, amennyiben közrejátszhatott a valóságban. Vallási, dogmatikus kérdésekben nem vitázott, az élő, mozgó társadalmi valóság kérdései teljesen lefoglalták a figyelmét. Nem kétséges, hogy ez tipikus magatartása a polgárságnak és a polgári értelmiségnek ez időtől kezdve. Ennek magyarázata az egész eddigi fejlődésben rejlik, de Boccacciónál hozzájárul még egy másik mozzanat is. A Dekameron Firenzefénykorának szülötte, amikor még úgy látszott, hogy mindazok az ideálok, amelyek mellett Boccaccio síkra száll, zavartalanul érvényesülni fognak, s jóllehet már a nagy bank-összeomlások után vagyunk, de még a következmények nem jelentkeznek kiélezett formában. Ez a mű a comunális polgárság utolsó nagy, demokratikus fejlődési folyamatának eredménye. Talán furcsán hangzik, ha azt mondjuk, hogy,boccaccio sokkal inkább firenzei, mint akár Dante vagy Petrarca. A Dekameront sokkal inkább áthatja a firenzei fejlődésből magyarázható optimizmus, mint a Divinn Commedirít vagy akár a Canzonierét. A comunális társadalmak válsága, a signoriák létrejötte Itália'-szerte már a század első felében élénken kibontakozóban volt, s a század közepe tájára már teljesen megérlelődött. Ennek a válságnak adhat hangot Vannozzo, Bruzio Visconti, Antonio da Ferrara és mások. Bizonyos jelek erre az érlelődő válságra már Boccacciónál is fellelhetők: gondoljunk az ún. tragikus novellákra, Boccaccio kritikai hangjára a fösvény gazdagokkal szemben, a vagyonos polgár-nemes házasságokra, a tőke immobílizálódási, konzerválódási folyamatának ábrázolására, ami a század közepétől kezdve egyre nagyobb méreteket kellett hogy öltsön, ha Pietro Alighieri is így ír: Guarda quasi ogni terra gia venduta piü cara ogni anno ea' nuoví pubblicani, i quai poi come cani rodon la gente ognor con peggior morso.34 Nézd csak, már minden föld szinte eladva, s az új bérlőknek minden évbe' drágább, kik aztán, mint kutyák, egyre hevesebben maıják a népet. 3"' Ibidcm.

50 364 soccaccıo És KORA. A COMUNÁLIS POLGÁRSÁG ÁLTALÁNOS POLITIKA! válsága A XIV. század második felében Firenzében is, de egész Itália-szerte nagyméretű válság jeleit láthatjuk kibontakozni. Ez aválság úgyszólván a comunális polgárság egészét magával ragadja. Ennek a válságnak az alapja kettős: egyrészt gazdasági válság, amelynek okaira az előzőekben már rámutattunk, másrészt politikai válság. A politikai válság előidézői között rámutathatunk mind kül-, mind pedig belpolitikai. tényezőkre. Itália ebben az időben úgyszólván centrum nélkül volt. A pápák avignoni tartózkodása alatt nemcsak a pápaság tekintélye csökkent, hanem materiálisan is szinte eltűnt Itáliából az a szervezeti súlypont, amit a pápaság, a pápai udvar - függetlenül a pápa erkölcsi tekintélyétől - mégiscsak jelentett. Különösen súlyos következményekkel járt ez a helyzet az ún. guelf városokra nézve (mint amilyen pl. Firenze és Siena is volt), amelyek így távol estek a pápai udvartól és csak igen csökkent mértékben élvezhették a pápaság gazdasági és politikai segítségét. A pápaság tekintélyének és anyagi hatalmának csökkenésével az itáliai káosz még inkább. megnövekedett. Itáliát a Zsoldos csapatok és Zsoldos vezérek dúlták, fosztogatták, a városok egymás között harcoltak anélkül, hogy bármelyikük is döntő hatalomra tudott volna szert tenni. Még súlyosbította a helyzetet az, hogy a pápa is rászabadította az olasz városokra zsoldosait, hogy kizsarolják a pápa számára az adókat. Firenze jóformán még ki sem heverte az század közepén bekövetkezett nagy gazdasági megrendülés és a szörnyű természeti csapások (pestis) okozta károkat, újabb problémákkal találta szemben magát. Ezek főként a belső társadalmi harcok kiéleződéséből fakadtak, s a legszorosabban összekapcsolódtak az alsó néprétegek, a_ bérmunkások mozgalmaival, politikai öntudatosodásával. A történészek általában 1311-re datálják a firenzei gyapjúfeldolgozó munkások első fellépésétffi s mozgalmuk ettől kezdve rohamosan erősödik. Ha a múltra vetünk egy pillantást, azt látjuk, hogy a textilmunkásság volt Európa nyugati felén a kathar eretnekség egyik tűzfészke. Nem lesz tehát érdektelen most sem megnézni, hogy mi a viszonya a valláshoz és az Egyházhoz ennek a rétegnek. Azt már az előzőek során elmondottakból is láthattuk, hogyan használták fel a vallásos formákat és az egyházi szervezetek nyújtotta lehetőségeket a törvény tiltotta gyülekezési jog megkerülésére. Donato Vellutiból az is kiderül, hogy a di 24 di maggio 1345 il capitano di Firenze prese di notte Ciuto Brandini scardassiere e i suoi due figliuoli, imperocchë il detto Ciuto volea fare una compagnia a Sta Croce e fare setta e ragunata cogli altri lavoranti di Firenze.""*" Nıccoió RoDoLıco: I Ciompi. G. C. Sansoni, Firenze, 1945, 14. ' Ibidern., [1345 május 24-én Firenze városvezetöje éjszaka elkapta Ciuto Brandini kártolót és ñát mivel a szóban forgó Ciuto gyülekezést szervezett Santa Croce-nál Firenze további dolgozóival.]

51 SA LLAY GÉZA / Az ERETNEK MOZGALMAK És Az OLASZ POLGARSAG 365 A század negyvenes éveitől kezdve egyre többet hallunk munkások szervezkedéseiről, megmozdulásairól. Mindezzel szinte párhuzamosan az eretnek szellemiség fellángolását is tapasztalhatjuk, s az eretnek-perek ismételt elharapódzását. Ha azonban megvizsgáljuk azokat a vallásos jelenségeket, amelyek ezeket a mozgalmakat kísérik, és összevetjük a megelőző eretnek-hullámokkal, igen lényeges eltéréseket figyelhetünk meg. Hiába keresnénk az aszkézisnek, a világtól való látszólagos elszakadásnak azokat a formáit, amelyek előzőleg fellelhetők voltak. Szinte azt mondhatnánk, hogy ez a bérmunkás-tömeg Firenzében a XIV. század közepére már-már Osztállyá szerveződött, meglehetős osztálytudatra tett szert, s ennek megfelelően az eretnek eszmék most már nem közvetve, hanem nagyon is közvetlenül fejezik ki a politikai tartalmat, adnak neki ideológiai alátámasztást. A fő mozgatóerő most már egyre nyíltabban a gazdasági kérdés. A-korabeli krónikákban ilyen híradásokat olvashatunk: disordinavano tutta la citta volendo di salariole femminuzze e senza essere usate ai servigli e i ragazzi della stalla il meno fiorini dodici l'anno, e cosi,le balie e gli artefici minuti d'opere manovali volevano tre cotanti appresso che l'usato. Vagy: _ Li lavoratori delle terre del contado volieno tali patti che quasi ció che si raccogliea,,era loro si potea dire. Ezeket almozgalmakat a fraticellik és spirituálisok agitációja kíséri, s még nagyon gyakran fel-felhangzik a szegénység jelszó, aminek a tartalmában azonban feltétlenül valamiféle változás kellett, hogy bekövetkezzék. Erre engednek következtetni az olyasfajta megnyilvánulások, mint amilyenekre az.1343-as mozgalmakkal kapcsolatban Marchionne is utal:,,noi cresceremo tanto che faremo grandi ricchezze, sicché i poveri saranno una volta ricchi".4 Az ilyen és egyéb próféciák természetesen hozzájárultak ennek a rétegnek a forradalmasításához. Különösen éles hangot üt meg az a prófécia, amelyet Santa Brigittának tulajdonítanak: -F KARDOS TIBOR: A magyarországi I-nmıa.`niznnıs kora. Akadémiai, Budapest, 1955, M. VıLLANı: Cit., I. c. 57. [[a tüntetők] felforgatták az egész várost: a fiatal nők fizetést követelték, anélkül, hogy külön szolgálatokat kelljen teljesíteniük, és az istállóban dolgozó fiúk évi legkevesebb zzenkét forintot követeltek, és hasonlóképp a bábák és a kétkezi munkák kisebb mesterségeinek képviselői mindössze továbbihárom forintot követelték a már meglevő fizetésükhöz.] ` MARcı-ııoNNl-: D1 COPPO S'rı`-:FANı: Cif., R [A vidék földművesei olyan rnegállapodásokat iıóveteltek, hogy szinte a teljes betakarítás - mondhatni- az övék legyen.] 'i RODoLıco: I Ciompi, i. k., 59. [Mi annyira megerősödünk, hogy nagy gazdagságra teszünk szert, mivel a szegények egyszer gazdagok lesznek.]

52 366 BOccAccıO És KORA Ogrıi potente convien che muoia, ovver, per tuo consiglio, patisca eterno esilio - duro e forte, dove con onta fia quivi lor morte, e 'l popol tanto umile ch'é paruto si vile - ora si leva, con tormento ogni potente aggreva, sanza alcun freno elegge toglie la verga e regge - a chi la tienef" Minden hatalmas meg kell haljon egyszer, vagy, tanácsod szerint, örök száınűzetésbe menjen- mely kemény s vad, s hol gyalázat legyen a haláluk, a nép meg oly szerény, hogy hitványnak tűnt- most lépjen végre elő, kínnal borítson el minden hatalmast, törvény és fék hijával vigye a jogart s palotát- attól, ki tartja. Amint közeledünk a Ciompi-felkelés időpontjához, úgy szaporodnak ezek a jövendölések, s mint látjuk, tartalmukban egyre nyíltabban politikaivá lesznek. Közvetlenül a felkelés előestéjén hangzott el egy minorita prédikációja, amit Rodolico idéz a Diario d'anom`mo alapján: I vermini della terra crudelissimamente divoreranno leoni e leopardi e lupi, e le merle e li altri uccelli piccoli ingoieranno li ghiotti uccelli rapaci. Ancora li popolani e giente minuta nel sopraddetto tempo uccideranno tutti i tiranni e falsi traditori e disporransegli del loro istato e grandezza co' molti principi e potenti signori. E saranno grande fame e mortalidade, per la qual cosa morră parte della iniqua giente. E le chiese fieno al tutto dispogliate di tutti suoi beni temporali. E questo faranno le comuni gienti per lo struggimento dei falsi ipocriti. Ma poi si accorderanno i chierici e popolani e saranno contenti d'avere solo la necessitä di vita loro. Maguk a gazdasági követelések és a próféciák is arra mutatnak, hogy a szegénység-ideológia eddigi domináns szerepe megszűnt. A munkások igenis jobb körülmények között akamak élni, gazdagabbak akamak lenni, és hisznek is benne, hogy gazdagabbak lehetnek. Megvannak azonban még, mint idézett prédikációrészletünk mutatja, a kommunisztikus eszmék is. Annyit mindenesetre leszűrhetünk, hogy a régi szegénység-probléma izgatta ezt a bérmunkás-réteget, de már ANGELO MEssıNı: Profetismo e profezie ritmiche italiane d 'ispirazione gioachimito-francescana nei secoli XIII-XIV-XV, II.`Miscı3llanea Francescann. Roma - Gubbio, Soc. Tip. Oderisl, 1939, XXXIX, 123. *Z RoDOLıco: I Ciompi, i. k., 60. [A föld férgei kegyetlenül fogják felfalni az oroszlánokat, a párducokat és a fa rkasokat, míg a feketerigók és más madarak bekebelezik a mohó ragadozó madarakat. Ugyanígy - az említett időben - a nép és a szegények meg fogják ölni valamennyi zsarnokot és hazug árulót, és el is mozdítanak majd a pozíciójukból és nagyságukból számos fejedelmet és hatalmas urat. Es nagy éhség és pusztulás lesz, melynek következtében az igazságtalan emberek egy része meghal. Es akkor a templomok meg lesznek fosztva anyagi javaiktól. S mindezt az egyszerű népek fogják megtenni a hazug képmutatók pusztulása végett. Azt követően végre megegyeznek az egyháziak és a nép, és [az egyháziak] örülni fognak, hogy csak a fenntartásukhoz szükséges javakat birtokolják majd.]

53 j SALLAY GÉZA / Az ERETNEK MOZGALMAK És Az OLASZ POLGARSAG 367 más megoldást keres, s a régi szegénység-életeszmény kezd elhomályosulni, a munkások is már egyre inkább csak az Egyházra és a pápaságra vonatkoztatják. Ezek a jóslatok és prédikációk rendkívüli módon izgathatták a kedélyeket, hiszen a korabeli krónikákban lépten-nyomon olvashatjuk, hogy a városi tanácsokban egymást érték a felszólalások és az elítélő elmarasztalások az ilyen jóslatok és hirdetőik ellen. Nem csodálkozhatunk ezek után, ha a Ciompik vezetői között olyanokat találunk, mint Gaspare del Ricco, tanító, akit még 1353-ban megkínoztak eretnek kijelentései miatt, vagy hogy a Ciompik így nevezték magukat:,,illa tertia Arte populi minuti sive Populi Dei.43 Egy másik jellegzetes vonása az ebben az időszakban uralkodó eretnek eszméknek az erősen hangsúlyozott joachimizmus. Eddigi idézeteink is világosan tartalmaznak joachimita vonásokat. Ez a joachimizmus azonban korántsem elméleti. Azt se igen mondanám, hogy tudatos joachimizmusról van szó. Az eredeti forrással való kapcsolat minden valószínűség szerint már teljesen elhalványult, s ha joachimita hatásról beszélünk szélesebb körben, akkor [ez alatt] sokkal inkább csak bizonyos, a Dolcino-felkelés idején kidolgozott és sztereotip formulává merevedett, nagyon is gyakorlati jelszavak meglétét, továbbélését értjük, melyek teljesen vagy jobbára kiszakadtak eredeti összefüggéseikből. Van azonban egy értékes dokumentum, amelyik részletesen is fényt derít a popolo minuto gondolkodására, eszmevilágára, s amelyik vitathatatlanul bizonyítja a joachimizmusnak igen széles körben való elteıjedtségét, ez pedig Giovanni dalle Cellének egy Maso nevű firenzei kézműveshez intézett, 1375 és 1380 közt írott levele:,,dite c'aspettate il papa santo, et questo traete da molti luoghi della scrittura et irıprima el traete 'dell'apocalisse. '5 A joachimita tanok által ismertté tett Apocalipsis [Expositio in Apocalypsim] népszerűsége óriási volt ebben az időben. A próféciák egész sora (Daniel[e], San Callisto eremita, Pseudo Iacopone) éppen erre az időszakra teszi valami nagy megrendülés kezdetét (incipient magnae tribulationes anno domini 1377).* A levél további szavai arra engednek következtetni, hogy a nevezett Maso erősen forradalmi érzületű:,,con che prestmzione, con che superbia giudicherä Maso idioto e secolare coloro che debono giudicare il mondo con CristO?.**7 Maso azonban nemcsak a romlott egyházi elöljárókat akarja megítélni, hanem a világiakat is. Giovanni dalle Celle elismeri, hogy valóban sok elítélni való van egyházi és világi vezetőkben egyaránt, de nem tartja Masót és társait illetékesnek arra, hogy itéljenek. Sőt, a feltétlen engedelmességet követeli tőlük. Ugyancsak megrója 4-* lbidern., 142. [a szegény nép, azaz Isten népének harmadik mestersége/céhe] ' FEı..ıcE Tocco: Studifrancescaní. F. Perrella, Napoli, 1909, 431. '*" lbidem., 452. [Azt mondjátok, hogy a szent pápát várjátok, és ezt a Szentírás számos helye, mindenekelőtt pedig az Apokalipszis alapján állítjátok.] if* RoDoı..ıco: I Ciompi, i. k., 61. *7 Tocco: Stııdifmncescani, i. k., 443. [Miféle önteltség, miféle gőg alapján ítéli meg a laikus és világi Maso azokat, akik Krisztus világáról alkotnak ítéletet?] ti Ibídem., 473.

54 p 368 soccaccıo És KORA őket azért, mert,,ancora predich.iate et non siete mand ati a predícare: se chi non é chiamato o mandato, non dee predicare. ' A legnagyobb felháborodást azonban az váltja ki a kegyes levélíróból, hogy quinci e ancora che voi fate predicare le femmine per Firenze ke ammaestrare della fede chissi pericolosa. Et fate contro Santo Paolo, che dicie -che nella chiesa di Dio la femina taccia e non predichi inperocchë Eva fu ingannata e sedotta.5 Már előzőleg láthattuk, hogy a nők milyen aktivitással vettek részt a bérmozgalmakban is, így hát nem csodálkozhatunk, ha ebben az időben az eretnek prédikátorok között is különösen sok nőt találunk. A levélíró feltűnő részletességgel száll szembe Maso és társai szegénység-elméletével. Maso a papság számára a szegénységet tartja a tökéletes állapotnak, sőt itt-ott kommunisztikus hangokat is megpendít. A levélíró a vita közben nemcsak XXII." ]ános ismeretes bullájára utal, hanem közben valóságos dicshimnuszt zeng a gazdagsá-ghoz, s így ír:.,,cristo nostro non solainente ebbe disciepoli poveri, ma elgli ebbe de' ricchissimi, et piü fede trovöin uno ricco cienturione et piı`.ı umiltä che non trovo in niuno nel popol d'israel.5' Giovanni dalle Cellének ezt az álláspontját később még elemezni fogjuk, mert a korabeli polgárság egyik tipikus gondolatát fejezi ki. Legkevésbé sem érdektelen dolog összehasonlítani az említett eszméket azzal a beszédd-el, melyet Machiavelli a :Ciornpi-felkelés egyik meg nem nevezett vezetőjének a szájába a-dott.52 Ennek a beszédnek az autenticitását az olasz irodalomtörténészek közül sokan ítagadják. Egyszerű humanista után-töltésnek, következésképpen történetileg elfogadhatatlannak, anakronisztikusnak tartják. Igaz, nagy a valószínűsége annak, hogy a Machiavelli által leírt módon a beszédet senki el nem mondotta, de hogy tartalma, ra benne foglalt mondanivaló sokkal hitelesebb és korhűbb, mintsem eddig gondolták, az :éppen az emlitett eretnek e.szmékkel való összehasonlítás :alapján derül ki és igazolható. Amikor Machiavelli szónoka azt mondja többek közt:,,noi dobbiamo pertanto cercare [...] di potere con piiı liberta ve piü sodisfazion-e nostra, che per il passato vivere",~" első gondolatunk rögtön va század közepének nagy bérmozgalrnaira irányul. Amikor pedig ra szónok arról beszél, hogy,,le loro ricchezze [a gazdagoké] W fbidem., 475. [még préd-ikálftok, ıniközben senki nem kért benneteket erre: ha valakit nem szólítanak fel vagy kérnek -rneg erre, az ne -prédi.káljon.]_ -1" Ilıidem., 490. '{ ezek szerint tehát ti vagytok azok, aki-k préd-íkáltatjátok a fiatal nőket Firenzében, és akik hitre tanítotok bármiféle veszélyes -nőszemélyt. S mindezt Szent Pá-lla-l szemben teszitek, aki azt mondja, hogy Isten egyházában a nő halflgasson és ne prédilkáljon, mivel Éva megtévesztetett és elcsábítta`tott.] 5' Iliidem., [:Krisz't-u.sun'k:nak nem csak szegény, ha-nem nagy-on gazdag -taní-tványai is voltak, és több hitet és alázatot talált egy gazdag római századosban, mint am-ennyit Izrael népé`ből bárkiben.] 51 MAG;-ııAvEı.L-ı: Cif., E rész jelentőségére id-eológiatörténeti szem-pontból Kardos Tibor hívta fel a figyelmet az olasz.iroda-lomtörténe-ti mu-nkaközösségben 1950-ben. _ 5 Ibidenı., 182. [Nekünk [...] '{arı'a' kell 'törekednü-nk, hogy nagyobb szabadságban -és e.légedetteb'ben élhessün-k, mint a -múltban (Firenze története, III/XIII, in: NMM, 139.).]

55 sa LLAY GÉZA/ Az ERETNEK MOZGALMAK És Az olasz POLGARSÁG 369 quando sieno diventate nostre, ce la manterranno",54 azokra a próféciákra gondolunk, amelyek éppen ebben a korban a szegények meggazdagodását hirdetik (és a meggazdagodást nem lelki, hanem nagyon is anyagi értelemben fogják fel). Említettük már, hogy az aszkézis egyre távolabb kerül az ekkori eretnek gondolkodástól, már nem uralkodó hangulat a földi javak megvetése, ellenkezőleg, céllá válik azok megszerzése. Ugyanígy nem lehet anakronisztikus után-érzésnek tekinteni azt ja részt sem, ahol a szónok az emberek egyenlőségéről, egyenrangúságáról beszél, mondván, hogy az embereket csak a gazdagság különbözteti meg egymástól a társadalomban, nem pedig valami eleve megadott, születésbeli különbség. A korabeli, sőt, a valamivel előbbről származó Fortuna-versek között már idéztünk olyat, amelyik világosan kifejezi ezt a gondolatot. A Masóban és társaiban élő primitív kommunisztikus eszmék is végeredményben az egyenlő emberek társadalmának megteremtését szeretnék elérni, ha másként nem megy, a vagyon, a gazdagság megszüntetésével. Az egyenlőség azonban más úton is elérhető, azaz a gazdagság megszerzésével. :Semmi különösebben meglepőt vagy hihetetlent nem találunk ezek után Machiavelli szónokának e szavaiban: tutti gli uomini avendo avu to un medesimo principio sono uguahnente antichi, e dalla natura sono stati fatti a un modo. Spogliateci tı.ıtti ignudi, voi ci vedrete simili, rivestite noi delle vesti loro, noi senza dubbio nobili, ed eglino ignobili parranno: perchë solo la poverta e le ricchezze ci disuguaglianofã Van bizonyos ellentmondásosság Machiavelli szónokában, de ez az ellentmondás jellemző, és érdekes módon szintén már a Ciompi-felkelés korában megfigyelhető. Ez az ellentmondás pedig a vagyon bűnös eredetének elismerése és ugyanakkor a Ciompik részéről hasonlóan bűnös eszközökkel való megszerzésének jogossá nyilvánítása között van. Ez az ellentmondás jellemző burzsoá vonás. S ennyiben gyanítható, hogy inkább Machiavelli beszélt e szavakban, mint a Ciompik egyike. Azonban, ha nem is ennyire kifejezetten, de ott lappang már a korabeli plebejus agitáció gondolataiban is (a vagyon elvétele a gazdagoktól, a szegény emberek eljövendő meggazdagodása stb.). Mi okozza ezt az ellentmondást? Az, hogy az új életkörülmények között kialakuló új erkölcsi normák, amelyeket teliesen a földi élet céljai és sikere szabnak meg és szentesítenek, összeütközésbe kerülnek a régi valláserkölcsi normákkal, amelyek alávetettségre, szolgaságra és 5' Ibidem. [...ránk szálló javaik erősíteni fogják díadalmunkat (i. ni., III/XIII, in: NMM, 140.).] 55 lbidem. [[M]inden ember egyaránt ősi törzsből: származik, és a természet egyformának alkoızıtt minket. Vetkőztessetek le mindenkit mezítelenre, és meglátjátok, mennyire egyformák vagyunk; adjátok a gazdagokra ruháinkat, és öltsétek magatokra a gazdagok viseletét: mi nemeseknek fogunk látszani, ők meg póroknak, mert közöttünk csak a szegénység és a gazdagság adja a különbségeket fi. nı., III/XIII, in: NMM, 140.).] -

56 370 BoccAccıo És KORA további szenvedésre kárhoztatják a magukat hozzájuk tartókat. Ebben az esetben is az új szemlélet kerekedik felül. Az élet célja és értelme a földön van: a túlvilág eltávolodik a figyelem köréből. Machiavelli szónoka a következőket mondja:,,[...] della coscienza noi non dobbiamo tener conto; perchë, dove é, come é in noi, la paura della fame e delle carceri, non pu Ö, né debba quella dell'inferno capire.5 Ezek a szavak a túlvilág iránti teljes érdektelenséget tükrözik, s egyben arra a gondolatra is utalnak, hogy üdvözülés és kárhozat tulajdonképpen a földi élethez tartozó fogalmak. Mindamellett kétségtelen, hogy az egész érvelés átí.itő, zárt konstrukciója, kristálytiszta világossága letörölhetetlenül magán viseli Machiavelli félelmetes logikájának nyomát, és a kifejezések precizitása sem a Ciompik idejéből való. Éppen a Ciompi-felkelés ideológiájával kapcsolatban nem tarthatjuk oly mértékben elhanyagolhatónak az eretnek eszmék hatását még a kifejezési forma terén sem, mint ahogyan az Machiavelli leírásából következtethető lenne. Ezt kívánják azok az előzmények, amelyekre utalhınk, ezt kívánja az a kevés konkrét megnyilvánulárs is, ami a Ciompik felkelése idejéből ránk maradt. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a korabeli krónikák érdekes módon szintén nagyon kevés adatot szolgáltatnak, amelyből részletesen megtudhatnánk, hogy milyen arányú volt a kapcsolat a Ciompiknál az osztály-tudat és a vallási tudat, azaz eretnek-tudat között. Ennek oka persze nemcsak az lehet, hogy az eretnek-tudat egészen elhanyagolható volt, hanem hogy a krónikaíró polgárok tudata volt sokkal világosabb, s őket már nem is annyira az eretnek-forma érdekelte, mint inkább a konkrét tartalom, ami mögötte rejtőzött. Igaz, hogy ezek az eretnek eszmék elég sokban különböznek az előző század eretnekségeitől. Mindenekelőtt az aszkézisnek szinte a nyomát is alig találjuk meg, legfeljebb néhány primitív keresztény kommunisztikus gondolatban, és azt mondhatjuk, hogy már korántsem kizárólagos formája a tömegek társadalmi mozgalmainak, hanem sokkal inkább még egyelőre elválaszthatatlan kísérő jelensége. Az egyházi vagyont ugyan tagadják, de a szegénységet magukra vonatkozólag nemcsak hogy nem tartják kötelezőnek, hanem egyes esetekben egyenesen az egyházi vagyon felosztásáról beszélnek. Fő forrása ezeknek az eretnek eszmél<nek változatlanul a joachimizmus: támadják az Egyház temporális hatalmát, tagadják a hierarchiát és a tekintélyt, a karnális Egyház megszűnését hirdetik, S egy új világrend elkövetkezését remélik. Ez a joachimizmus azonban már nem jelent rendszert: annak csupán egyes lényeges pontjai maradnak meg az aktuális szükségleteknek megfelelően. Van még egy figyelemre méltó szempont, amely még közelebb segíthet bennünket a Ciompik eretnekségének megértéséhez, ez pedig az a tény, hogy magukat Popolo di Dio-nak nevezik, s ez a kifejezés meglepően gyakran fordul elő a korabeli dokumentumokban. A forradalmi akcióra készülő tömegeknek mint Isten népének elnevezése saját maguk által igen régi keletű és egészen Savonaroláig "' fífidaıı., 183. [Nem száınollıatunk a lelkiismerettel, mert aki az éhség és a börtön árnyékában él, a pokol kínjaitól (Í. m., ill/xiit,in:nmm,140.).]

57 sa LLAY GÉZA/ Az ERETNEK MOZGALMAK És Az olasz POLGÁRSÁG 371 fennmarad. Ez nem lehet véletlen, s bizonnyal nem csalódunk, ha ennek a kifejezésnek szektárius jelleget tulajdonítunk, mely a kiválasztottak megnevezésére szolgál. Valóban, a Ciompik mint Isten népe támadnak a gazdagokra, a krisztusi irgalomra egyáltalán nem gondolnak. Aktív tényezői akamak lenni az elkövetkező világrendnek. A tökéletesedés útjának nem a rosszon való felülemelkedést tartják, hanem az anyagi rossznak a világból való kiküszöbölését saját tetteikkel. Mint dalle Celle Masóhoz írt levele tanúsítja, a Szentírást meglehetősen szabadon értelmezik. Es még lehetne folytatni a felsorolást. Ennyi is elég azonban ahhoz, hogy észrevegyük számos lényeges ponton a hasonlóságot a Ciompik felkelését előkészítő és [az azt] kísérő eretnek eszmék, és a taboriták tanításai között. A taboritáktól is mindenekelőtt az különbözteti meg ezeket a tanokat, hogy nem követl<ezetesek és összefüggőek, s a momentaneitásnak sokkal nagyobb szerep jut bennük. Az említett politikai-gazdasági okok, valamint anéptömegeknek heves eretnekagitációtól kísért társadalmi mozgalmai, melyek végül is a Ciompi-felkelésben kulıninálnak, határozták meg azt a válságot, mely véget vetett a firenzei comunális polgárság virágzásának, megrendítette annak létét, s a Comune felbomlásához, majd a Signoria kialakulásához vezetett. REFORMÁCIÓ HELYETT HUMANIZMUS A válságos évek firenzei életének egyik leghűségesebb tükre Franco Sacchetti, a Trecento másik nagy novellistája. Az olasz polgári történetírásban heves viták folytak és folynak még ma is a körül, hogy mi a viszonya Sacchetti életművének Boccaccióéhoz, hogy vajon Sacchetti egyszerű Boccaccio epigon-e csupán, vagy szilárd íróegyéniség, sőt nem egy jó nevű irodalomtörténész még azon is vitatkozott, hogy vajon Boccaccio vagy Sacchetti fejezi-e ki inkább a Trecento igazi szellemét. Már e kérdésfeltevésből is világos az idealista kiindulási alap, azaz valamilyen elvont Trecento-eszmény feltételezése, amelyet egyik vagy másik író többé vagy kevésbé képes megközelíteni. De még tovább is lehet menni: az irodalomtörténészek legnagyobb része nem veszi figyelembe azt a év különbséget, ami a Trecentonovelle összeállítását és a Sposizioni di Vangeli megírását_a Dekamerorıtól elválasztja. [A] Boccaccio és Sacchetti műve közötti különbséget pedig mindenekelőtt azok az események magyarázzák, amelyek ez időszak alatt lejátszódtak, s amelyekre az előzőekben már utaltunk. Franco Sacchetti ugyanolyan középpolgári származású volt, mint Boccaccio. A későbbiekben azonban életmódja némileg különböző helyzetbe hozta, és egész életszemlélete a kispolgársággal rokonszenvező értelmiség felfogását tükrözi. Az első időkben rokonszenvezni látszik a kispolgárság 1378-as mozgolódásaival. -*F Vö. M. M. SzMıRıN: Milnzcr Tamás népi reformrícíója. Művelt Nép, Budapest, 1954, IV, 214 és köv., ahol a szerző részletesen elemzi a taboriták tanait.

58 372 EoccAccı:o És KORA Ismeretes határozioftt demokratikus állásfoglalása a guelf párttal szembeni ellenzék vezéralakj;a, Salvestro de Medici mellett, akit szonettjeiben is többször dicsérő hangon aposztro-fál. Politikai verseiből és novelláiból világosan kibontakozik elképzelése a politika és a» társadalom kérdésében: egyaránt ellensége minden arisztokratikus és szerinte* demagóg túlzásnak. Szemben áll a tirannussal, elítéli a háborút és ugyanakkor, mint láttuk, fellép az eretnek agitációkkal szemben is. Az eretnek eszmék elítélésben nemcsak a néptömegek megmozdulásaitól való félelem vezeti, hanem az eretnekség formájában fellépő vallásosság számos jelét egyszerűen babonának tartja éppúgy, mint a teljesen konzervatív vallásosság igen sok megnyilvánulását. A szélsőségektől való tartózkodás azonban Sacchettinél némiképp más értelmet nyer, mint elődeinél, s főként Boccacciónál, s ez nemcsak Sacchettire vonatkozik, hanem az akkori firenzei polgárságra. Boccaccio novellái alakjainak egyik legszembetűnőbb tulajdonsága a vállalkozó kedv, a cselekvés, a céltudat, olyan jzellegzetességek, amelyek nem egyszerűen a polgár tulajdonságai közé tartoznak, hanem ezeknek ilyen erőteljes irodalmi megnyilvánulását a Dekameronban éppen a firenzei demokratikus comunális polgárság fénykorához kapcsoltuk, amikor egyrészt a gyakorlatban is érvényesültek, másrészt pedig a további fejlődés ideáljaiként, perspektívájaként szerepeltek. A válság azonban változást hozott. Leszűkült a cselekvés lehetősége, megcsappant at vállalkozási kedv, a fejlődés perspektívája elhomályosult, bizonytalanabbá vált maga a társadalmi lét. [A] Sacchetti-korabeli comunális polgárság már nem érzi magát a fejlődés élén állónak, a fejlődés motorjának. A megrendülés, a félelem erőteljesebben bontakoztatja- ki a konzervatív tendenciákat: megőrizni, ami van. Sacchetti 1364 és 1366 között írt versei, különösen a háború-ellenes versek, világosan tükrözik, hogy a költő, s vele együtt mindazok, akiknek a hangját megszólaltatja, úgy érzi, hogy az események átcsapnak a fejük felett, s nemcsak hogy uralkodni nem tudnak fetletliik, de a szembenállásra sincs elég erejük. Valahonnét máshonnan várják a megoldást, és Sacchetti ismert háború-ellenes versének ezek a sorai Non sozfferir Szignor, piü: manda, manda Ne szenvedj te többé, Uram; ' de küldj, de küldj tal guerra addosso a chi pur gricle guerra, oly háborút arra, ki háborút kiált, che se e' suo' figljuo' veggia per terra hogyha a földön látja a saját fiát - morir di fame o viver sol di ghianda.,..5 éhen halni vagy csupán makkon,i _ 0 elnı... Petrarca Ai signori cl'lta-lfıct canzonéjának a félsziget hatalmasaihoz intézett könyörgő hangját idézik. V. Urbán IX. Gergely ellen is azért írja invektíváit, mert bajt hoznak a hivekre. Nem általában a' pápa ellen van ő sem, hanem egyik vagy másik pápa személye ellen. Szeretné, ha a pápák másként viselkednérıek és 53 Son. CXll. ldš.: Lm~ı=raAN.co` CA_ııE'rrE: Sfıggfa sul- Sa.~cchettí. Laterza, Bari, , 96. `

59 sa LLAY GÉZA/ Az ERETNEK MOZGALMAK És Az olasz POLGARSAG 373 betöltenék hivatásukat. [...] Sacchetti vallási ideálját legtisztábban a Sposizioni... című munkája mutatja. Érdekes megfigyelni, hogy - amint már utaltunkrá - az Il Fiorétól kezdve Dantén keresztül Francesco da Barberinóig a morális problémák miként emancipálódnak a vallás és a teológia uralma alól, s hogy Boccacciónálmint válik szinte uralkodóvá a valóság ábrázolása közben a teljesen autonóm emberi morál, melyet maga a társadalom határoz meg. Sacchettinél egy további lépést találhatunk. Sacchetti a Sposiziomban nem a morál kérdéseiről akar beszélni, tulajdonképpen nem is világi dolgokról, hanem az evangéliumot akarja magyarázni, a vallás kérdéseihez szól hozzá. Ez teszi különösen fontossá azt a tényt, hogy a vallás Sacchettinél szinte feloldódik az élet gyakorlatában. Az igazi vallást nem előírások betartásában és ceremóniákban látja, nem is különféle tanok vallásában, hanem a lélek, a szív diszpozíciójában:,,l'anima in questomondo si puö salvare qualunque ora gli piace; e nessuna cosa la puö impedire, s'ella non s'impedisce ella stessa.5 Ha feltennénk a kérdést, mi kell az üdvözüléshez Sacchetti szerint, mint ahogy a maga módján ő maga is feltette, a következő választ kapjuk:,,puote uno, che viva e nascesse pagano o saraino, salvarsi, non avendo ancora Batesimo? Rispondo dıe si, vivendo ragionevolmente e giustamente, facendo quello altrui che volesse dıe fosse fa tto a lui. " Dante a meg nem kereszteltek, a kereszténységet még nem ismerő antik nagyok számára kénytelen volt megteremteni a_limbust, az általa szimbólummá emelt Traianus üdvözítésére pedig valóságos teológiai salto mortálét kellett végrehajtania - Sacchettinél már semmi ilyesmire nincsen szükség. A vallásnak ez a teljesen szabad, kötetlen szemlélete, mely Itáliában ez idő tájt egyre gyakrabban és egyre szélesebb körben jelentkezik, szinte teljesen azonos a devotio modemával. Így ez az itáliai laikus vallásosság tulajdonképpen megelőzi a németalföldi devotio modernát. Hasonlóan nyílt állásfoglalását találjuk a kiközösítéssel kapcsolatban. Azt Dante is megtette, hogy olyan valakit, akit a pápa kiátkozott, a Purgatóriumba helyezett, vagy akit [a pápa] bűnbocsánatban részesített, a Pokolba tett. Sacchettinél a Sententia Pastoris iniusta vel iusta timenda est állításról a következőket írta: Se la sentenzia ingiusta mi ídannasse, dunque potrebbe il Papa i 'l Vescovo piü che la iustizia divina, 'se la loro iniustizia anulasse la iustizia di Dio. E questo non pub essere; adunque la scomunica ingiusta non danna ma, piú tosto salva chi pazientemente la porta. ' 9 FRANCO SAccı-ıı3TTı: Le sposízíoni di Vangeli. Szerk. Alberto Chiari. La terza, Bari, 1938, spos. XVIII. [a lélek e világon mindig tud üdvözülni, amikor csak akar; és ebben semmi sem tudja megakadályozni, hgfeljebb ön ma ga.] " Tbiclem., spos. XIV. [Az, aki esetleg pogánynak vagy szaracénnek születik, és nincs rnegkeresztelve, üdvözülhet? A válaszom az, hogy igen, ha értelmesen és igazságosan él, azt téve mással, amit önmagának akar, hogy vele tegyenek.) "' fbidem.

60 374 EoccAccıo És KORA A pazientemente kifejezés kétszer is előfordul egy rövid részben, Sacchetti [ezt] hangsúlyozza, s ez nem lehet véletlen. Mintha bizonyos ellentmondás érződnék Sacchetti szavaiban: egyrészt a pápa vagy a főpap tettének jogosságát, igazságosságát az egyszerű. ember is megállapíthatja, nem kell hozzá kiválasztott egyházi személynek lenni, másrészt, még ha igazságtalan is a kiátkozás, azt türelemmel kell elviselni. Ebben a türelemben minden látszólagos szabadság ellenére is ragaszkodás látható az Egyházhoz, tilalom a jogtalansággal szembeni fellázadásra. Ez nem Sacchetti egyéni és véletlen ellentmondása. Gondoljunk Giovanni dalle Celle Masóhoz írt levelére. Maga dalle Celle is keményen bírálja az Egyházat és a pápa személyétfz az eretnekséggel vádolt Masót azonban felelősségre vonja: hogyan képzeli azt, hogy ítélhessen egyházi, de általános értelemben is felettesein. Éles elhatárolódás van itt Sacchetti álláspontja és a korabeli plebejus eretnekségek álláspontja között az Egyházzal kapcsolatban: az egyik bírálja az Egyházat, hogy megjavítsa és megőrizze, nyilván, mert érdeke fűződik hozzá, a másik viszont egyenesen tettekre sarkalla teljesen romlott Egyház ellen. Ilyen körülmények között a comunális polgárság részéről nem lehetett szó az Egyház megreformálásáról, mert a reformáció nemcsak tartalmi, hanem egyben szervezeti kérdés is. Ezzel szemben és e helyett a humanizmus keletkezésének vagyunk tanúi, az antikvitás felfedezésének és felhasználásának. A humanizmus mint világszemlélet szinte behelyettesítődik az eddigi vallásos szemléletbe, de nemcsak abba, hanem mintegy felváltja a Dantén, Boccacción és részben Petrarcán keresztül fejlődésnek indult spontánul formálódó gyakorlati életszemléletet is. Hogy ne mindig a legnagyobbakra hivatkozzunk, ezt a behelyettesítési folyamatot szépen illusztrálja Federigo Frezzi Qııadriregiójafif* Ez a mű még versformájában is Danteimitáció, az allegóriának azonban már semmi művészi vagy gondolati funkciója nincsen, mondanivalója nagyon is nyílt és nagyon is világos. Azért érdemes Frezzire hivatkozni, mert sem nem kiemelkedő művész-egyéniség, sem valami alaposabb kultúrája nincsen. Antik műveltsége is kimerül a korában elég általánosan ismert mitológia ismeretében. Hogy mélyebb ismeretek nélkül ez a behelyettesítési folyamat mégis világosan tükröződik benne, azt mutatja, hogy ez nemcsak egyeseknél, hanem a társadalomnak egy viszonylag elég széles rétegében is lejátszódik, és már igen korán, a XIV. század végén. Tudatosan törekszik arra, hogy az antik ember-eszmény alapján kora kereszténységét bírálja: Io ho toccati questi esempli straní degl'infedeli, e questo ho posto solo per emend ar li crudeli cristianifil E furcsa példáit hitetleneknek csupán azért hoztam elő, hogy a kegyetlen keresztényeken javítsak. I Vö. Masóhoz írt levelét (Tocco: Stııdifrmıcescrmi, i. k., 465). Ü FEDERıco Fnızzzız Il Qımdrircgio. Szerk. Erırico Filippini. Laterza, Bari, *" lbidem., L. IV. c. XIII sor.

61 SALLAY GÉZA / Az ERETNEK MOZGALMAK És Az OLASZ POLGARSÁG 375 Sacchettivel együtt ő is megváltottnak tekinti az antik nagyokat: Per la superbia di chi 'l pomo acerbo gustö e stupefë a' figli i denti fece umanare Iddio l'eterno Verbo, a satisfar per quelle giuste genti, ch'eran nel limbo; e con martirio amaro fe che dal suo figliuol fusson red enti."'5 Annak gőgje nyomán, ki a fanyar almába kóstolt, s elvásta fiai fogát, Isten emberivé tette az örök Igét, igazságot adni a méltó népnek, kik a tomácon voltak; s kínkeservvel tett úgy, hogy fia által megváltassanak. A vallás előírásai helyett tehát az antikokat javasolja ő is példaképnek, életnormának. A vallást, a hitet szinte száműzi a gyakorlati életből, amikor Pál apostollal mondatja: Fede é substanza Ovvero fondamento Delle cose non viste e da sperare... *" A hit szubsztanciája vagy alapja a nem látott dolgoknak, mikhez fűz remény. S e sorok után meglepően hosszasan tesz hitet az Egyház mellett. [...] [KONKLÚZIÓ] Az eddigi fejlődés tehát [...] igenis komoly törésre vezetett középkor és a renaissance között. Kontinuitásról nem is lehet szó, mert lényegesen megváltozott mind a széles tömegek, mind pedig a polgárság vallásossága, sőt a polgárság eljutott az elméleti ateizmusig, és egy, a vallástól teljesen független morális filozófiai rendszert dolgozott ki magának az ókori írók alapján. Más kérdés a politikai kompromisszum kérdése az Egyházzal. Ez egyáltalán nem ortodoxia kérdése, hanem éppen ellenkezőleg, az Egyháznak mint egyszerű politikai intézménynek a felfogása is csupán a középkorban uralkodó vallási szemléletben bekövetkezett visszavonhatatlan törés alapján válhatott lehetségessé. Az, hogy ez a polgárság a maga humanizmusát nem tette gyakorlati humanizmussá, hogy abból kirekesztette a tömegeket, az osztály-helyzetéből, a magántulajdonhoz való ragaszkodásból következik. Erdekes módon azonban a polgári humanizmus legjobbjainak gondolatában ott vannak már a csírái a magántulajdon megszüntetése elvének is (T. Campanella). Az általunk vizsgált időszak folyamán tehát döntő jelentőségű forradalmi átalakulás zajlott le, mely lényegében és eszmei alapjaiban rombolta le a feudalizmus legnagyobb hatalmasságának, az Egyháznak az uralkodó ideológiáját. Az általános fejlődési folyamat szemponfiából tehát elte- 'Ő Ibidem., L. IV. c. XV sor. *"' Ibidem., L. IV. c. XVII sor.

62 376 BoccAccıo És KORA kinthetünk a konkrét itáliai helyzetből fakadó kompromisszum-kényszertől, s az e változás alapján kialakult új világnézetet a maga egészében forradalmian haladónak ismerhetjük el.

63 MÁTYUS NORBERT Boccaccio Dante-tanulmányai Boccaccio hatalmas, mind tematikailag, mind műfajilag szerteágazó életműve kevés olyan állandó elemet tartalmaz, ami a hosszú szerzői pálya minden szövegét áthatja, és szinte az ifjúkori művektől az utolsó írásokig folyamatos hivatkozási alapként és inspiráló forrásként szolgál. A dantei életmű iránti rajongás, Dante szövegeinek értelmezése és népszerűsítése azonban mindenképpen ezen állandók egyike. Boccaccio első szövegei már magukon viselik a nagy előd termékenyítő hatását, majd az érett alkotó folyamatos referenciaként használja a Danteműveket: a Dekamerontszituációk és szereplők sokaságát kölcsönzi az Isteni színiátéktól, s az idős, immár inkább a Petrarcától örökölt humanista eszmék hatása alatt dolgozó Boccacciónak sem szűnik elkötelezettsége Dante iránt. Ezen írásnak nincs módja bemutatni a Boccaccio-műveket átható dantei vendégszövegeket, áthallásokat, és újraírásokat, vagyis azt, amit költői-írói recepciónak nevezünk' Az alábbiakban kizárólag a tudós, irodalomértelmező és -népszerűsítő Boccaccio Dante-tanulmányait próbálom egyfelől számba venni, másfelől beilleszteni saját kora irodalmi közegébe és az évszázados Dante-recepció folyamába. Retorikus túlzás nélkül szögezhető le, hogy minden területen, amelyen Boccaccio Dante-ügyben megszólalt, megkerülhetetlent alkotott. Textológusként a nevéhez fűződik több jelentős Dante-szöveg átörökítéseés gondozása; életrajzíróként az egyik első, valódi kutatómunkán alapuló biográfiát köszönhetjük neki; kommentátorként pedig a XIV-XV. századi Dante-kommentárirodalom legnagyobb hatású all<otójaként áll előttünk. Kezdésnek érdemes e három területen ránk maradt ınunkáit tényszerű pontossággal leírni. _ Jelen pillanatban öt Dante-műveket tartalmazó kézirategyüttest tudunk bizonyosan Boccaccio nevéhez és kezéhez kapcsolni? Mindenekelőtt a Vatikáni A teljesség igénye nélkül sorolok fel néhány, az iró-költő Boccaccio Dante-recepcióját tárgyaló kčılıetet és tanulmányt. Giovarım' Boccaccio erlilore e interprete di Dante. Societä Dantesca Italiana (Ed.), Olschki, Firenze, 1979; A'rı`ıı..ıo Bıa'ı`ı`ıNzoı.ı: Per una definizone delle presenze dantesche nel Decameron. 1- I registri,,idealogici, lirici, drammatici. = Studi sul Boccaccio, 13 (1982), ; A'ı`rıı..ıo BE'ı"ı`ıNzoı.ı: Per una definizone delle presenze dantesche nel Decameron II: Ironizzazione e espressivismo antifras- :ıco-deformatorio. É Sttıdí sul Boccaccio, 14 ( ), ; RonER'ı` Hoı.ı.ANDıER:,,Decameron : the sun rises in Dante. = Studi sul Boccaccio, 14 ( ),_ JASON HoUs`ı`oN: Bııilding a Monumcrıl to Dınte. Boccaccio ns Dantísta. Toronto University Press, Toronto - Buffalo - London, A kéziratok kodikológiailag pontos leírását ld.: DAN'ı`ı.-: Aucıııı-:Riz La Conmıedin secondo l'anlı`crı rıılgnta 1-IV. I. lntrod uzione. Szerk. Giorgio Pelrocchi. Einaudi, Torino, 19942; Vı`ıToRı:-; BR.-\NcA: Tmclizíone ifik opera di Giovanni Boccaccio, I. Edizioni di Storia e Letteratura, Roma, 1958; Vı1`ı`oRE BRANCA: Tradí- :ıııe rlelle Open: di Giovrmm' Boccaccio, H. Un secondo elenco di manoscritti E studi sul testo del,,decrımercm ",

64 378 BoccAccıO És KORA Könyvtár Vat. Lat jelzetű kódexét, amely az Isteni szinjátékot tartalmazza: a szöveget nem Boccaccio másolta ugyan, de a bizonytalan olvasatú és romlott variánst hozó sorok mellett feltűnő jelzéseket valószínűleg ő írta, s így ez a kódex Boccaccio szöveggondozói tevékenységének első lenyomata. A kézirat történeti és filológiai értékét növeli, hogy valamikor 1351 és 1353 között ezt a kódexet küldte Boccaccio Petrarcának egy mára elveszett levél kíséretében, s hogy maga Petrarca is több jegyzettel és jellel látta el. Három olyan Boccaccio autográf kódexről van tudomásunk, melyek már minden kétséget kizárólag a novellista szöveggondozói tevékenységének gyümölcsei. Egy kéziratot a Toledói Káptalani Könyvtár őriz (Toledano 104 6; Librería del Cabildo, Toledo): ez a magyarul Dante élete címen ismert biográfiát, Az új életet, az Isteni szinjátékot és az egyes canticákhoz Boccaccio által írt verses bevezetéseket, valamint Dante 15 canzonéját tartalmazza. A firenzei Biblioteca Riccardiana jelzetű kézirata, igaz kicsit hiányosan, szintén hozza az Isteni szinjátékot, a verses bevezetőket, valamint a Toledano sorrendjében a canzonékat. A Vatikáni Könyvtárban további két Boccaccio kódex maradt fenn, melyek azonban egykor egyetlen kötetet képeztek: itt ismét megjelenik, immár átdolgozva a Dante élete, Az új élet, a 15 canzone (Chigiano L V 176), valamint az Isteni színjáték a verses bevezetőkkel (Chigiano L VI 213). Igen eltérőek az álláspontok arra vonatkozóan, hogy ezen kéziratok megszövegezését pontosan mikorra datálhatjuk, az azonban kijelenthető, hogy a kronológiájuk az itt leírt sorrendet követi, és a különböző Dante-szövegek lemásolásának és gondozásának egymásutániságához sem férhet kétség. Más szóval, például az Isteni színjáték szövegének esetében Boccaccio a nem általa másolt Vat. Lat szövegét veszi alapul, azt javítja először a Toledano kódexban, majd a Riccardiana, s végül a Chigiano kódexbenfi Szükségtelen itt Boccaccio textológusi tevékenységének aprólékos leírását nyújtani, elég annyit kijelenteni, hogy mind az Isteni színjáték, mind Az új élet, mind pedig a canzonék modern szövegrekonstrukciós munkái során a fent felsorolt kódexek alapvető jelentőségünek bizonyultak. Érdemes azonban egy apró filológiai epizód leírásával érzékeltetni a szöveggondozó Boccaccio elvi viszonyulását a filológusi munkához. Közismert, hogy Az új élet egy prózai szövegekkel átszőtt költői antológia, ı_ _4Z7i 7, _ ÍÍÍ 77 con due Appendici. Edizioni di Storia e Letteratura, Roma, Kiváló összefoglaló továbbá: SAvERıo BELı.oıvıo: Giovanni Boccaccio. = Dizionario dei commentatori danteschi. Uesegesi della Commedia da Jacopo Alighieri a Nidobeato. Olschki, Firenze, 2004, I _CARLo Puı.soNı: ll Dante di Francesco Petrarca: Va ticano Latino = Studi Pelrarcheschi, 10 (1993) Ns, Vö. továbbá: Gıusızıım-: FRAsso: Dante és Petrarca, avagy Petrarca Dante-recepciója. Ford. Doriıokos György. = MÁTYUE Nonıaı-:RT (Szerk.): Dante a középkorban. Balassi, Budapest, 2009, ' A 2. jegyzetben leirt műveken kívül ld. GıoRc:ıo PADOAN: Giovanni Boccaccio. = Enciclopedia Dantesca I-VI, Istituto dell'enciclopedia Italiana, Roma, , I , ami összefoglalóan leírja az egymással versengő datálási elképzeléseket. Az azóta felmerült új elgondolások pedig az alábbi tanulmányban olvashatóak: FRANcEsco FEOLA: ll Dante di Giovanni Boccaccio. Le varianti marginali alla Commedia e il testo delle,,esp0sizioni". = L'Alighieri, 30 (2007),

65 MATYUS NOREERT/ EoccAccıo DANTE-TANULMANYAı 379 melyben Dante 31 versét gyűjti csokorba, illetve prózában magyarázza születési körülményeiket és utalásrendszerüket. A mű szerkezetileg három jól elkülöníthető szövegcsoportra bomlik. Vannak a versek születését leíró prózai bevezetők, melyeket az adott vers leírása követ, ezután pedig a szerző iskolás módon felosztja, vagyis gondolati és/vagy mondattani egységek szerint tagolja a verseket. Ez utóbbi strukturális egység - a felosztás (divisione) -, némelykor elmarad, vagy megelőzi magát a verset. Boccaccio saját kezűleg először a Toledano kódexben írja át Dante művét és egy igen nagy jelentőségű szöveggondozói újdonsággal áll elő. Kihagyja a főszövegből a felosztásokat, és áthelyezi őket a margóra, írásképileg is jól elkülönítve a szövegtől. A változtatást meg is okolj a: Sokan fognak csodálkozni javaslatomon, merthogy én a szonettek felosztásait nem a főszövegbe irtam, miként tette azt a könyv szerzője. Két okot tudok felhozni megoldásom indoklásaként. Az első pedig az, hogy a szonettek felosztásai nyilvánvalóan magyarázatok, éppen ezért inkább tűnnek jegyzetnek, semmint főszövegnek, így én, mivel nem vélem jónak ezeket összekeverni, jegyzetként is írtam át őket, nem pedig szövegként. Erre esetleg azt mondhatnák egyesek, hogy a szonettek és canzonék prózai bevezetőit, melyeket a szerző írt, ugyanígy tekinthetném jegyzetnek, hiszen ezek nem kevésbé magyarázzák ai szöveget, mint a felosztások. Nos, nekik azt felelném, hogy persze ezek is magyarázatok, de nem a szöveg vázát magyarázzák, hanem azon okokat ecsetelik, amelyek a szerzőt a szonettek és canzonék megírására késztették. És az is világos, hogy e bevezetők az egész mű egyik fő intencióját képezik, vagyis joggal tekinthetők főszövegnek, és nem jegyzetnek. Megoldásom második okaként azt mondom, hogy már több alkalommal hallottam szavahihető személyektől, hogy Dante, aki fiatalkorában szerezte a művet, miután tudásban és tapasztalatban egyre gazdagabb lett, már szégyellni kezdte ezt az alkotást, mivel túlságosan gyerekesnek tűnt neki. Bár több ok miatt fájlalta megírását, leginkább az bántotta, hogy a felosztásokat a főszövegbe helyezte, talán éppen azon elgondolás miatt, ami engem is vezet. S mivel a könyv többi példányában nem tudom ezt a hibát kijavítani, legalább ebben, amit én másolok, meg akarok felelni a szerző akaratánakf' Boccaccio megoldása nem maradt hatás nélkül: az ő átiratai alapján dolgozó :násolók általában elfogadták érveit, és valóban a főszövegtől jól elkülönítve, széliegyzetként rendezve írták le a felosztásokat. Így Az új élet szöveghagyományának fele, mintegy húsz kódex, ebben a struktúrában tárja elénk a szöveget? A modern 5 Librería del Cabildo Toledano, r. A szöveg modern átírását ld. MıcHEı.E BAREE: Intro- :`..:.zione. = La Vita nuova di DANTE Aı.ıcHıERı. Bemporad, Firenze, 19322, XV-XVI. ' Ibidem.

66 380 EoccAccıo És KORA textológia azonban nem adott igazat -Boccaccio szöveggondozói elgondolásának, és Az új élet minden kiadása a mai napig a főszövegben hozza a felosztásokat. De szempontunkból most nem ez azérdekes. Ha az érvelés alapját képező megfonto- Iásokra figyelünk, úgy egy igen modern filológiai alapgondolat látszik Boccaccio jegyzetében körvonalazódni: azt állítja ugyanis, hogy szöveggondozói munkája során egyrészt esztétikai megfontolások, másrészt a szerző végső akaratához való igazodás szándéka vezette. Nincs okunk kételkedni abban, hogy Boccaccio jóhiszeműen.járt el, és valóban konzultált,,szavahihető személyekkel a kérdésben, ugyanakkor az sem kétséges, hogy az esztétikai szempontjának megfogalmazásakor sokkal inkább a saját, egyébként már inkább Petrarcán nevelkedett ízlését érvényesíti, és nem feltétlenül próbál belehelyezkedni az immár több mint fél évszázaddal korábban keletkezett mű világába? Azt mondhatjuk tehát, hogy Boccaccio egyrészt a filológiai pontosságra és a szerzői szöveg tiszteletére alapozza szöveggondozói munkáját, másrészt alapvető szempontja a mű szövegének fogyaszthatóvá tétele, saját kora igényeihez való alakítása. E két gondolat - a szövegtisztelet és a népszerűsítő szándék - vezeti Boccaccio Dante-filológusi tevékenységét: csak ezzel magyarázható az a tény is, hogy 1350-től haláláig ismereteink szerint legalább háromszor lemásolja Dante műveit, vagyis egy fél életet szentel kedves költője szöveghagyományának. El kell azonban ismerni, hogy a jó szándék és mai kor igényeinek is megfelelő textológiai elvek nem párosultak vitathatatlan eredményeket hozó gyakorlattal. Boccaccio figyelmetlen másoló és pontatlan filológus volt. Mint szöveggondozó, bizonyosan nem érte el azokat a csúcsokat, ahová barátja és mestere, Petrarca eljutott: inkább volt szorgalmas, mint éles elméjű; nem ritkán hányaveti és felszínes - mondja róla Giorgio Padoan, Boccaccio kéziratos hagyományának egyik legjobb ismerője? Ez pedig azt eredményezte, hogy az általa lemásolt és gondozott Dante-szövegek a modem Dante kiadások számára fontos viszonyítási pontként szolgálnak ugyan, de nem a szövegrekonstrukciót segítik, hanem a szöveghagyomány torzulásait magyarázzák. Vagyis ha csak az Isteni szinjátékot tekintjük, akkor azt kell látnunk, hogy Boccaccio több, mára részben elveszett kódex alapján kontaminálja a szöveget, s ez a későbbi szöveghagyo- 7 Már csak azértsem, mert Az új élet narrátora maga mondja, hogy a felosztások szövegen belüli helyének fontos jelentésgeneráló szerepe van. A Beatrice életében keletkezett versek leírása mindig a prózai bevezetés - vers - felosztás sorrendet követi. A XXXI. fejezetben, immár Beatrice halála után, a narrátor bevezeti a Könnyes szemem... kezdetű canzonét, majd a felosztások következnek, s csak ezután a vers. Az újszerű sorrendiséget így magyarázza:,,s hogy ez ének a végén még özvegyebbnek hasson, felosztom, mielőtt idézném; s ezentúl már ezt a módot fogom követni. (DANTE Aucı-ııERı, Az új élet. Ford. jékely Zoltán. = Dante Alighieri összes művei. Szerk. Kardos Tibor. Magyar Helikon, Budapest, 1965, 51.) Érdekességként megjegyzem, hogy a Dekameron autográf kézirata hibák, és nem csupán tollhibák, sokaságát tárja elénk. Tehát Boccaccio saját szövegét is hibásan másolja. Vö.: FRANCA BRAMnıı.ı..A AGENO: Errori d'autore n_el,,deca meron? = Stıidi sul Boccaccio, 8 (1974), ; FRANCA BRAıvııaıı.LA AGENO: Ancora sugli errori d'autore nel,,decameron. = Sludi sal Boccaccio, 12 (1980), PADOAN: Cit., 646.

67 ıvıatyus NORBERT 1 soccacciıo DANTE-TANUALM A NYAI 381 mányra olyan nyomást gyakorol, hogy lehetetlenné válik za szövegleszármazás nyomon követése. Az Isteni színjáték kritikai kiadását az 1960-as években sajtó alá rendező Giorgio Petrocchi ezért döntött úgy, hogy ea boccacciói - általa 1355-re datált - redakciót követően készült Isteni színjáték-másolatokat már nem is használja Ra főszöveg kialakítá`sakor.í' Ez annyit jelent, hogy Boccaccio a legfontosabb mérföldkő az Is teni szinjáték szöveghagyományában - igaz, nem feltétlenül pozitív értelemben. Bizonyos esetekben»azonban fel sem merül a kérdés, hogy.az átörökített szövegek milyen textológiai minőséget képeznek. Rank maradt ugyanis Boccaccio azon munkakódexe - a Firenzei Laurenziana Könyvár Pluteo XXIX. 8. jelzetű kézirata" -, amelybe több kisebb Dante művet is átírt, s itt vitathatatlan értékű szolgálatot tett az utókornak. Csak innen ismerjük Dante III., XI. és XII. episztoláját, vagyis a Cino da Pistoiának, az itáliai kardinálisoknak, valamint a közelebbről meg nem nevezett firenzei barátjának küldött leveleit. Emellett a kézirategyüttes tartalmazza Danteés Giovanni del Virgilio verses levélváltását, azaz a dantei eklogákat, melyeket ugyan ismerünk máshonnan is, ám Boccaccio másolata kiemelt jelentőségű. Csak ő látta el ugyanis a szöveget magyarázó jegyzetekkel, amelyek számimkra felfedik ja versek számos nehezen érthető - a bukolikus költészet hagyományának megfelelően rejtjelezett - pass.zusát.'2 A Laurenziana Könyvtár Boccaccio-kódexe azonban rejt még egy érdekes szöveget. Az ún. Ilaro-levélről van szó, amelyet kizárólag Boccaccio örökitett ránk: a viszonylag rövid levél szerzője egy bizonyos Ilaro atya, aki a toszkán-ligúr határon álló Santa Croce del Corvo kolostor szerzetese volt - legalábbis ezt állítja maga Ka levél, hiszen Ilaróról semmilyen más dokumentum nem maradt fenn. Az episztola tanúsága szerint egy napon megjelent az említett kolostorban egy férfi - akit a szöveg nem nevez ugyan meg, de világos, hogy Dantéról van szó -, majd miután -épiiletes beszélgetést folytatott Ilaróval, megmutatta neki a főművét. Ilaro elcsodálkozott, hogy ilyen mély és fennkölt témát miért népnyelven verseit meg a szerző, mire Dante elmondta, hogy első terve valóban a latin fogalmazás volt, de aztán, látván, hogy még a fejedelmek sem értékelik a latin műveket, inkább a vulgáris nyelv mellett döntött. A levél idézi is az eredetileg latin nyelven induló mű első három sorát. Ezek után Dante megkéri Ilarót, hogy a szöveg első részét, a Poklot, juttassa el Uguccione della Faggiolához, a császfárpárti hadvezérhez."" ' Pı.=.TR`oCcı-lı-: In-trodu-zio'ne, -cit., " A 2. jegyzetben leírt katalógusok és kötetek mellett ld-. a kódexről folyamatosan készülő digitális kritikai kiadást: Universită degli studi di Roma,,La Sapienza, Centro interdipartimentale di servizi çer fautomazione nelle discip-line umanistiche, -Edizi-one 'Critica lpertestaale -del-lo Zibaldone Latırenziano Pluteo XXIX.8) autografo di Giovanni Boccaccio. = 'Í GıANı=-RANco Foı.ıENA: La tradizione delle opere di Dante Alighieri.. = Alti del convegno internazion-ale.-é studi dantesclıi (20-27 aprile 1965), 'Sansoni, Firenze, 38. '-1 A levél szövegét és a körülmények leírását ld.: Gıus.Eı=ı=E BıLLANovıcH: La leggenda dantesea del Boccaccio. Dalla lettera di Ilaro al Traltatello.in laiıde di Dante. = S-tndi da-nteschi, XXVIII (1949),

68 _ 382 EoccA<:cio És KORA A levél és az egész epizód hitelességével kapcsolatban nagyon komoly kételyek merültek fel, s a legmérvadóbb mai álláspont szerint a levél egy egyszerű hamisítvány, vagy retorikai gyakorlat lehetett. Mindenesetre Boccaccio olyannyira hitelt ad az epizódnak, hogy a Dante élete című bibliográfiájában és az Isteni színjátékhoz írott kommentárjában is idézi az állítólagos latin kezdetet. Függetlenül attól, hogy Boccaccio miért tekinti hitelesnek a dokumentumot, a levél lemásolása és felhasználása jól mutatja, hogy Boccaccio igazi gyűjtőszenvedéllyel gereblyézett össze mindenféle hiteles és kevésbé hiteles dokumentumot, valós életrajzi tényt és egyszerű szóbeszédet, hogy aztán mindezeket felhasználva megírhassa a költő életrajzát. Ezzel el is érkeztünk Boccaccio Dante-tanulmányainak újabb fejezetéhez, az életrajzhoz. Az eredeti címen De origine, vita stucliis et moribas 'oiri clarissimi Dantis Aligerii florentini poetae illustris et de operibus compositis ab eodem, melyet maga Boccaccio másutt Dante méltatására írt rövid értekezésként (Trattatello) határozott meg, valószínűleg röviddel 1351 után, vagyis többé-kevésbé a Dekameron megszövegezésének idején keletkezett és az első jelentős Dante-életrajznak tekinthető. A szöveg, legalábbis vázát és műfaji forrásait tekintve két egymástól jól elkülönithető hagyományra vezethető vissza: egyrészt az ókori latin életrajzírásra, másrészt a középkori hagiográfiárafií' Boccaccio Quintilianusra támaszkodva pontosan követi a laas hominum retorikai szabályait,"' vagyis leírja Dante fiatalságát, érzelmi és szellemi fejlődését, tanulmányait, közéleti karrieflét, öregkorát, és halá- SAVERIO BELı.oMo: ll sorriso di Ilaro e la prima redazione in latino della,,commedia. = Studi sul Boccaccio, XXXII (2004), A különböző álláspontokat összefoglalja: LUCA CARLO Rossı: La lettera di Ilaro e la tradizione dei commenti. = Studi dariteschi, L)O(l (2006), A szöveg kritikai kiadását ld.: GıovANNı Boccrxccıo: Trattatello in laude di Dante. Szerk. Pier Giorgio Ricci. = Tiıtte le opere Ill. Szerk. Vittore Branca. Mondadori, Milano, Magyar kiadása: GıovANNı Boccixccıo: Dante élete. Ford. Fiisi józsef. = Boccaccio művei I-ll. Szerk. Kardos Tibor, Rózsa Zoltán. Európa, Budapest, 1975, ll., Trattatello címen Boccaccio a Dante-kommentárjában említi az életrajzot: GıovANNı BoccAccıo: Esposizioni sopra la Comedia. Szerk. Giorgio Padoan. = Tııtte le opere VI. Szerk. Vittore Branca. Mondadori, Milano, 1964, /-lccessus, 36. Mivel magyarul a Dante élete cim honosodott meg, ezt használom. A műről és általában Boccaccio kritikusi-filológusi tevékenységéről magyarul ld. OLÁH Tıııoıı: A másik Boccaccio. = GıovANNı BoccAccıo: Dante élete. Kriterion, Bukarest, 1986, A szövegnek három változata maradt fenn, melyek közül kettő kései és egymáshoz nagyon hasonló. Az első változat a legbővebb, és bár szövege kétségkívül nem tekinthető a szerző utolsó akaratának, mégis ezt tekintem hivatkozási alapnak. (Így tesz - véleményem szerint helyesen - a magyar kiadás is.) Ielzem azonban, hogy amennyiben a kései változatokat tekinteném referenciaszövegnek, úgy elemzésem egyes részleteit módosítanom kellene. A lényeg azonban nem változna. "' Az életrajz forrásairól kiváló összegzést ad a már idézett kritikai kiadás (GıovANNı BoccAccıo: Trattatello...) előszava és jegyzetapparátusa. '7 Vö.: KARL ENı-:NKEı.: Modelling the Humanist: Petrarch's Letter to Posterity and Boccaccio's Biography of the Poet Laureate. = KARL ENENKEL, BETsv DE ]onc-crane, PETER LıEııREcTs (Szerk.): Modelling the Individual: Biography and Portrait in the Renaissance. With a Critical Edition of Petrarch's Letter to Posterity. Rodopi, Amsterdam - Atlanta, 1998, A tanulmány meggyőzően mutatja be QLıintilianus hatását az életrajzíró Boccaccióra, bár nem a Dante-életrajzot vizsgálja, hanem Boccaccio sokkal rövidebb, latin nyelvű Petrarca biográfiáját, megállapításai azon_ban érvényesek a Dante életére is.

69 MÁTYUS NORBERTI ı3occaccıo DA Nrs-TANULMÁNYAI 383 lát. Ezután összefoglalja a mű első felét, és mintha új tematikai egységet kezdene, az életút legfontosabbnak ítélt területét veszi górcső alá, Dante költői munkásságát. Mindenekelőtt bemutatja Dante személyiségét, majd kitér a költészet dicsőítésére. E két, egymással nem feltétlenül kompatibilis tárgy - egy személy bemutatása és a költészet eredetének és szerepének teoretizálása - majd az életrajz végén, mintegy csúcspontján kapcsolódik egybe, amikor is Dante műveinek leírása alkalmat kinál rá, hogy a részletesen és kimerítően bemutatott történelmi személy életművét a mindenkori költészet egyik csúcspontjaként értelmezhesse. A két tematikus szál tehát a fönt megidézett két hagyományhoz kapcsolja az életrajzot: a személyiség és a költői életút dokumentált, aprólékos bemutatása Suetonius császáréletrajzainak hatását tükrözi, míg a legendás elemekkel átszőtt laudáció, amely a költészet dicséretében éri el tetőpontját, a hagiográfiai irodalomra vezethető vissza. Az így összeálló, a történelmi valóságot és a legendát egyszerre tálaló mű talán legfontosabb műfaji-módszertani jellemzője éppen a kettõsség. Egyrészt Boccaccio némelykor történészi alapossággal kutatja a forrásokat és dokumentáló leírást készít az eredményekről. A történetírói szemlélet számos helyen tetten érhető, hiszen Boccaccio általában ellenőrzi az adatait, vagy legalábbis fontosnak tartja hitelességüket valamiképp igazolni. Néha csak a szavahihető személyekre való hivatkozással, máskor ezen személyek pontos megnevezésével teszi mindezt, de van olyan eset is, amikor a rendelkezésére álló források összevetése után sem tud eldönteni egy-egy kérdést, és ilyenkor tájékoztat a lehetséges következtetésekről.' Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az életrajznak vannak olyan fejezetei, amelyekben a történeti hitelesség kritériuma nem játszik szerepet, hiszen Boccaccio a történelmi személy életrajza mellett, pontosabban azon túl, a költő legendáját is megírja. S ahogyan egy-egy középkori szent legendájában teret kap az adott szent életútját leginkább jellemző érdem és erény általános bemutatása, úgy a költő Dante életrajzába is be lehet, sőt kell foglalni a költészet általános dicséretét. A klasszikus források műfaji kereteit és a középkori hagyomány szentesítette életrajz-formát ötvöző munkamódszer már önmagában is tükrözi, hogy Boccaccio Qámára a költő Dante alakja egyszerre testesíti meg a klasszikus és a modern e-szményt. Ahhoz, hogy ennek a Boccaccio által tételezett szimbiózisnak a történeti jelentőségét megértsük, legalább sematikusan fel kell idéznünk Boccaccio költészet-fogalmát. Állítása szerint,,a hajdani költők... a Szentlélek nyomdokait követték, hiszen ahogyan a Szentlélek elfátyolozva, próféták által nyilatkoztatta ki 'S Vö.: IOHANNES BAR1`uscHAT: Les Vies de Dante, Pétrarque et Boccace en ltalie (XIV-Xl/ siêcles): ürntribution a l'histoire du genre biographiqiie. Longo, Ravenna, 2007, ' Több szavahihető emberre hivatkozik például, amikor elmondja, hogy Dante milyen kitartó és allhata tos volt a munkában. Az Isteni színjáték utolsó énekelnek regényes megtalálása kapcsán a raıennai Piero Giardino szóbeli közlését említi, arról pedig, hogy kinek ajánlotta Dante a főművét, nem T-.ıd megnyugtató és biztos forrást idézni, így elmondja a lehetőségeket és az olvasóra hagyja a kérdés eidöntését. Vö.: GıovANNı Boccaccio: Dante élete. cit., a felidézett epizódok sorrendjében: 656, 679, 681.

70 384 EoccAccıo És KORA mélységes titkait a jövendő embereknek, ugyanúgy,,a költők..., bizonyos lelemények leple alatt mondották el azt..., ami pa korukban végbement..., vagy megsejdítettek a messzijö.vendőből." Vagyis a költészet és a Szentírás egyazon költői beszédmódon szól, és céljuk - az ismeretszerzés és -közvetítés - is megegyezik. Továbbá a,,szentírás, melyet mi teológiai-nak nevezünk, az Isteni lge megtestesülésének misztériumát igyekszik nekünk megmutatni", azaz Krisztus életét, halálát s feltámadását, ami által, ha tanítását megfogadjuk, eljuthatunk abba a dicsőségbe. De ugyanez érvényes a költőkre is, akik utalnak a létező dolgok okaira, az erények és a bűnök következményeire, arra, amit kerülnünk és követnünk kell, hogy erényes cselekedeteink révén elérjünk oda, ahhoz a véghez, amelyet ők, mivel az egy igaz Istent szükségképpen nem ismerhették, a legfőbb üdvösségnek gondoltak. Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy a Boccaccio értelmezésében a költészet megismerő tevékenység, és egyben a nevelés, nevelődés eszköze. Ebben az értelemben a teológia rokona, s ezt a rokonságot még szorosabbra vonja módszerük ésbeszédmódjuk hasonlatossága. Ezért is jelenthető ki, hogy,,a hitbölcselet meg a költészet majdnem egyazon dolognak mondható ott, ahol a tárgyuk is ugy-anaz. 2 Az azonosításban némi problémát jelent - miként az utolsó félmondatból kiderül- hogy a Szentírás és a latin költők művei, noha beszédmódjukban, igazságkeresésükben és didaktikus szándékukban hasonlóak ugyan, tárgyukban azonban nem egyeznek. Ez nyilvánvaló is, hiszen a latinok még nem ismerhették a kinyilatkoztatást; műveik ugyanakkor a világmegismerésre irányuló szándékuk és az erkölcsi nevelő hatásuk révén a keresztény ember számára is haszonnal forgathatórak. Boccaccio okfejtése eddignem mutat különösebb eredetiséget: egyszerűen bemutat egy olyan álláspont_ot,amelynek egyes érvei már feltűntek a kor egyik nagy - a költészet státuszát kijelölni hivatott - szellemi vitájában. Az igazi újítás ezután következik, amikor Boccaccio megtalálja azt a modern költőt, akiben a különleges nyelvhasználat mellett egyesül a latin poézis valóságábrázolása és didzaktikus szándéka, valamint a kinyilatkoztatásban immár részesült keresztény ember igazságkeresése. Az azonosítás forrása talán arra a sírversre vezethető vissza, amelyet Giovanni del Virgilio szerzett Dante halálakor, és amelyet Boccaccio teljes terjedelemben idéz a Dante életében. A vers kétféleképpen nevezi meg Dantét: Theologus Dantes" - mondja az incipit;,,gloria musarum" - állítja 2 lbiclem., _ 2' Nincs itt módom arra, hogy a vita történetét, szereplőit és az egymásnak feszülő érveket bemutassa m-, ezért -jelezve, hogy valójában Boccaccio megállap-ításait kissé önkényesen emeltem ki eredeti kontex.tus.ukból - csak a- legfontosabb szakirodalmi tájékoztatást tudom nyújtani: ERNsT ROBERT CUR1.`ıus: Enropaische Lite-mtur ami lateiniscltes Mittelalter. Francke Verlag, Bern, 19542, ; CLAUDIO MıšsoNıA'ı`: Poetica theoto-gia.. La Laci-ila noetis' di Giovanni Do-minici e le dispnte l-etterarie tra '300 e '400-. Edizioni di Storia e Lettera-tura, Roma, 1994; SAvERiO BELı.oıvıo: XIV-XV; századi Dan-te-kommentárok. Ford. Mrityus Norbert, Brıbics Zsófia-. = Mzizıwus N-oRnıER'ı` (Szerk.): Dante a közıépkorban. cit.,

71 ' I I MATYUS NOREERTI EoccAccıo D-A NTE-TANULMANYM 385 a harmadik sor. Vagyis már Giovanni del Virgilio megelőlegzi azt agondolatfolyarnot, melyet Boccaccio visz következetesen végig, s amely Dante személyében fogja felmutatni a teológus-költő mintáját. Hosszasan idézhetnénk a Dante életébõl azokat a passzusokat, ahol Boccaccio tételesen sorolja fel az Isteni színjáték azon jellemzőit, amelyek a mindenkori költészet csúcspontjává teszik: a szöveg különleges nyelvhasználatáról és beszédmódjáról, a magasztos tárgyról, a művet átható legkeresztényibb szellemről beszél, vagyis pontosan azon kritériumokat említi, amelyek fentebb, a teológiaként értett költészet általános fogalmának teoretizálásakor felsorolt., Az eddigiek alapján úgy látszik tehát, hogy Boccaccio gondolatmenete szerint Dante költészete teljes joggal értelmezhető a nagy latin poézis folytatásaként, sőt tiölül is múlja azt, amennyiben tárgya és szellemisége a kinyilatkoztatás igazságát jobban közelíti. A latin költőkkel való összevetés egy ponton szenvedhetne csorhát, a nyelvválasztás problémáján. Sokan,_ s közöttük néhány igen okos férfiú is, legfőképpen, ezt a kérdést bolygatják: hogy van az, hogy Dante, tudományáért oly ünnepelt férfiú, ez oly nagyszabású, fenséges eszméjű és nevezetes könyvét, amilyen a Szinjrifték, miért inkább a firenzeiek nyelvjárásában, és nem latínul írta meg, mint az előtte járó költők szokták. A korabeli Dante-értelmezés egyik legkomolyabb problémáját veti itt fel Boccaccio, hiszen a humanizmus kezdeti szakaszában Dante elutasításának éppen a népnyelvűség volt az oka. A dilemma feloldására Boccaccio elsőként az utilifıs elvét említi, hiszen csakis a népnyelvűség biztosíthatta, hogy a szöveg eléıjen egy jelentős olvasótábort, s ezáltal valóban a közösség erkölcsi épülését szolgálja. De van egy másik, történetileg talán jelentősebb és kétségkívül eredetibb érve is. Amikor ugyanis azt állítja, hogy a népnyelv nem csupán hasznosabb, hanem a kor igényeinek megfelelőbb, akkor egyrészt a dantei nyelvválasztást pozitívumként kezeli, másrészt implicit módon egy költészettörténeti folyamatot rajzol fel. Más szóval, amikor úgy fogalmaz, hogy Dante a modem érzékletességhez és érthetőséghez alkalmazkodó stílusban, írta az Isteni színjritékot, akkor a népnyelvűséget nem csupán egy szerzői döntés eredményeként tálalja, hanem történeti szükség- A vers magyar fordításait ld. BÁN IMRE: Dante sirversének magyar forditásai. In: Kovács SÁNDOR Iwiw, KIRÁLY ERzsÉEıET (Szerk.): Dante-tanulmányok. Szépirodalmi, Budapest, 1988, * Boccaccio: Dante élete. cit., * lbirlem., A legvilágosabban és legnagyobb hatással Petrarca fogalmazta meg azt a tételt, amely szerint ı népnyelvűség az egyetlen komoly problémája Dante költészetének. Allitása szerint Dante stílusát ıkintve köznépi, de a mondanivalóját tekintve kétségkívül nemes költõ. Fnaıvcesco PETRARCA: Gioıanni Boccaccióhoz, védekezés az irigykedők rágalmaival szemben. Ford. Mrítyııs Norbert. = Helikon, clvıı (2001), 2-3., 379. i

72 386 BoccAccıo És.KORA szerűséget lát benne. Ahhoz ugyanis, hogy a nagy költemény elérje célját és valóban képes legyen felemelkedni a latin poézis gondolati és képalkotói magasságaiba, ugyanakkor tárgyában megfeleljen a keresztény szellemiségnek, vagyis a kinyilatkoztatás igazságát közvetítse, elengedhetetlen, hogy nyelvi és stiláris szinten újszerű legyen és megfeleljen a kor igényeinek. Mindezzel a népnyelvűség új távlatokat kap, Dante pedig igazi nyelvújítóként áll előttünk, amennyiben,,megmutatta, hogy a köznyelv nagy hatással alkalmazható minden fenséges tárgykörben is, és így a mi közös olasz nyelvünket dicsőségben minden más nyelv fölé emelte."27 Itt már Dante egy új koiné, egy új költői nyelv megalkotója, s így teljes joggal emelkedhet a legnagyobbak közé. Ahogyan Homérosz a görög, Vergilius pedig a latin nyelvű költészet csúcspontja, úgy most itt áll előttünk a harmadik nagy, új nyelvet és a nyelv által költészetet teremtő szerző, a firenzei Dante Alighieri: ő ugyanúgy vitte diadalra és,,magasztosította fel" a firenzei köznyelvet,,közöttünk, olaszok közt, mint Homérosz a magáét a görögök, és Vergilius [a latint] a latinok idején. 2 Ekkor jön létre tehát az a nagy költészettörténeti távlat és fejlődési irány, amely a Dante élete megszövegezésekor mindvégig ott lebegett Boccaccio szeme előtt, és amelynek révén Dante életművét a poézis csúcsteljesítményeként lehetett értelmezni. Noha jelen tanulmány - a tárgyalás világos menetét szem előtt tartva - elkülönítve mutatja be a szöveggondozó, illetve az életrajzíró Boccacciót, e distinkció nem feltétlenül felel meg Boccaccio szerepfelfogásának és valós munkamódszerének. Nem véletlen ugyanis, hogy a Dante élete két autográf kézirata olyan kódexekben maradt fenn (a Toledanóban és a Chigianóban), melyekben maga Boccaccio állította össze Dante népnyelven írt műveinek korpuszát. E kódexek struktúrája nyilvánvalóan egy tervszerűen felépített kiadói munka lenyomatát tükrözi. A Toledano-kódex - miként már utaltam rá - Az új életet, az Isteni színjátékot, valamint Dante 15 hosszabb canzonéját hozza, s mindezen műveket a boccacciói Dante-életrajz vezeti be. Nem más ez, mint egy Dante összes költői művei, a sajtó alá rendező bevezető tanulmányával. Ha tehát most gondolatban a Dante életének szövegét visszahelyezzük arra a helyre, ahová szerzője szánta, vagyis abba a könyvbe, amely Dante költői munkáinak korpuszát nyújtja, akkor még világosabban megértjük, hogy egy zseniális kanonizációs kisérletnek vagyunk tanúi. Boccaccio valóban klasszikus szerzővé avatja itt Dantét, hiszen olyan könyvet szerkeszt, amilyen eddig csak a legnagyobb Vergiliusnak adatott meg: a középkor folyamán az ő szövegeinek ismerjük olyan redakcióit, ahol a műveket Donatus vagy Servius életrajzai vezetik be. 3* Boccaccio: Dante élete. cit., F Ibidem., * llıidem. 3 Vö.: ]ohannı-:s BAR'ı`UsCHrrı`: Les Vies" de Dante... cit., 54.

73 MÁTYUS NORBERTI Eıoccixccıo DANTE-TANULMÁNYAI 387 Ahhoz azonban, hogy Dante immár minden kétséget kizáróan elfoglalhassa helyét a Parnasszus csúcsán, és az utókortól valóban megkapja azt a tiszteletet, ami egy klasszikus auktornak kijár, még egy lépést meg kellett tenni. Műveinek szövegéhez ugyanúgy jegyzetapparátust kellett volna csatolni, ahogyan Vergilius műveinek másolatai, valamint a fentebb Isten költészeteként definiált Szentírás könyvei hosszas és kimerítő kommentárokkal voltak ellátva. Boccaccio figyelmét természetesen nem kerülhette el ez a körülmény, s a kommentári munkát meg is kezdte, de már nem volt ideje befejezni. A fenti mondatok alapján úgy tűnhet, hogy a Dante-kommentár munkálatairı.ak elkezdésére Boccacciót egyfajta belső motiváció, a megkezdett kanonizációs munka tökéletesítésének és betetőzésének vágya ösztönözte. Nem kétséges, hogy ez az egyik legfontosabb szempont volt, de a jegyzetek készítését, vagy legalábbis leíıásukat egy külső köri.ilmény, egy felkérés tette lehetővé. Szinte bizonyos, hogy Boccaccio készült a feladatra, hiszen a mintegy fél év alatt papírra vetett és csonkán maradt kommentárban olyan tudás és szövegismeret van felhalmozva, amelynek megszerzéséhez és átgondolásához nem állt elegendő idő a kommentátor rendelkezésére a jegyzetek megszövegezésére maradt rövid időintervallumban. Ugyanakkor az idős, fáradt, beteg és főként Petrarca hatására immár inkább a klasszikus stúdiumok felé forduló Boccaccio talán már nem is vetette volna papírra Danteiegyzeteit, ha nem kap felkérést a firenzei városvezetéstől, hogy tartson nyilvános előadásokat az Isteni színjátékról. Így tehát talán az a legreálisabb elképzelés, ha a belső késztetés és a külső ösztönzések szerencsés együtthatásának tulajdoníta kommentár munkálatainak megkezdését. A belső ösztönző erő, a kanonizációs munka véghezvitelének vágya-világosan áll előttünk, ám a felkérés mögött húzódó motivációk egy rövid kitérőt tesznek szükségessé. Nagy valószínűséggel politikai, kultúrpolitikai inditékokat kell a kommentárt életre hívó külső körülmények között látnunk. A firenzei polgárok, :ie leginkább a városvezetés figyelmét ugyanis bizonyára felkeltette az a tény, hogy a Dante életében Boccaccio ugyan számos alkalommal kikel a száműzött fiáıa] igazságtalanul elbánó és emléke iránt is tiszteletlen Firenze ellen, ám végső soron mégis egy magát mindig firenzeinek valló, firenzei nyelvjárásban alkotó költő hallhatatlan érdemeit és világirodalmi primátusát zengi. Sőt a háládatlan Firenze ostorozása csak még hitelesebbé tette azt a történelmi rekontrukciót, amely szerint Firenze kultúrfölényén még az önmaga ellen ügyködő Firenze sem képes.sorbát ejteni: Dante úgy lett naggyá, hogy városa eltaszította és kitagadta, de "' A középkori kommentárirodalom sajátosságairól ld. Cız`sı.As Srıcoz Esqaisse d 'ime historie de Vésegêse zzl`n.e aa Moyen Age. Vrin, Paris, 1994; ALAıs'ı`AR I. MıNNıs, ALExANDER BRIAN Sco'ı`ı`, DAvıD WAı.ı.AcE Szerk.): Medieval Literary Theory and Criticism c c The Conimentary Tradition. Clarendon Frrss, Oxford, 1988; SUZANNE REYNOLDS: Medieval Reading. Cambridge University Press, Cambridge, '.99-1; BRUNO SANDKÜHLER: Die friihen Dantekonımentare and ihr Verhältnis zur mittelalterlichen Kommen- `mv-rradition. Max Hueber Verlag, München, Ez utóbbi kötet az Isteni színjáték recepcióját a középuri interpretációs hagyomány felől vizsgálja.

74 388 soccaccıo És KORA ő maga nem volt képes megtagadni származását és gyökereit, s igy - költészetével és nyelvválasztásá=val -K még aka-rate ellenére is Firenzének szerzett dicsőséget. IS. ha ez így van, akkor el kell érkeznie a történelmi pillanatnak, amikor Firenze- nyilvánosan bűnbánatot gyakozrol, és magához öleli nagy szülötte emlékét. A gesztus egyszerre keresztényi megazlázkodás. és fehnagas:zt_osulás..~ Amikor ugyanis a városve-zetők 1373 jíúniı~.isában~ felké-rik Boccacciót, hogy tartson nyilvános előadásokat Dante főművéről a Santo Stefano in Badia templomban, akkor Firenze városa - ez megkérdőjelezhetetlen gazdasági nagyhatalom, amelynek ugyan egyeteme nincs - intézményesíti a Dante-kultuszt, és ezáltal nyilvánosan jelenti be igényét a kultúrhatalmi státuszra is, hiszen először itt fogja magyarázni a Dekameron ekkorra már nagy né-pszerűségnek örvendő szerzője a népnyelvi irodalom klasszíkusát, mégpedig a,,dicsőségben minden más nyelv fölé- emelt firenzei nyelvj árásban. A felo-lvasást Boccaccio október 23-án meg is kezdi, az ünnepnapok kivételével minden nap előad, ám betegsége a következő év első- hónapjaiban- ágyhozi köti, így a Pokol XVII. énekének magyarázatai közben szakad félbe a nyilvános Lectnra Dantis. Sze-rencsére va felolvasások írásos szö-vege megmaradt, s így ma rendelkezésünkre áll az l:`.sposizion.i sopra- la Comedia (Fejtegetések az Isteni szinjátékról). cimen ismert mű. Nem kérd*éses, l1.og'y~bo.ccacción-ak szándékában állt az előadás-ok írásos szövegének gondozása, ám a fennmaradt változat inkább egy erendezett, de a végső formába még ılnegkívánó. jegyzet-együttesnek tel:'inthető~. Mindez csupán azért fontos, mert minden köve-tkeztetésüznket abban a tud.a.tban kell tennünk a műről, hogy az á.lt.a,lunk ismert szöve vala-.hol az efemer jellegére tudtatosan, ép-ítő előadás és a leirt szöveg vég_legességével tisztában levő tudományos munka között helyezhető. el.. B'occaccio as Fejtegetések elején pontosan körtilirja a kommentárt: feladfatátrss,,magyaráznia kell az mesteri szöveget, a történetek sokaságát és as költői fátyol alatt rejıtőző- jelentések szépsé:gét. *3 * Ez terminusokkal annyit tesz, a jegyzeteknek ai poétikai. elemeket, a műveltségi tartalmakat és az allegorikus jelentéseket egyaránt fel kell Az elvhez Boccaccio konzzekvesnãen tartja- is ma-gát, noha jegyzetet mai szemmel olvasva ki)ss:é~b.őíbeszédűnek elkalandozónak Egy-egy passzus magyarázatakor Sokszor igen- messze kerüılilnlš magától a szövegtől és inkább az olvasók általános ınűveltségének szélesítése, semmint a beszéd tárgyát 3' Vö.: SAVER-ıo BELLOM-of Dante lzetlıoä Boccaccio. = Lettare Classensi, X`X)('Vll. (200-7), 32 Boccaccio.: Dan-te élete-.. cit., 645 ~ 'Az előadások ld.: Gio.Rc;ı.o Pz.DoAN_:.-lntroduzi'one. =- Gıovnn-Nı_ Boccaccio-: Esposizion-Í... cit., XV-)O()(I~. A szöveg egyes. - inkább. elzem-ző.- részletei-. magyarul. is. megjelentekız Gionoio PAıDoAı-ı: Boccaccio. Dan te-koinmen tárja. =-1<A.RzDosz'l`ıDo~R (Szerk.): Dan-te a középkor a renaissance közö-tt. Akadémiai, Budapest, 1966, E ta.m-.ıl'mánybazn.- a nem-. nevezett rnagya.r fordító- a Fej-tegetések címmel illeti' a- munkát, így én ezt l`.raszná:l`om.. 3"' B`occA.ccıo: Esposız-ion-i-. cit., Access-lis, 3'.

75 Mfimrus NOREERT /` Eıocczxccro DANTE-TANULMÁNYAı 389 képező- szöveg magyarázata az előadó célja. E te-l<intetben megvilágító erejű példa, hogy a Fej-tegetéselt leghosszabb fejezete a Pokol 4. énekének magyarázata: a hét fallal körülvett nemes kastély leírásakor sorolja fel Dante mindazon nemes árnyakat - költőket, tudósokat, hadvezéreket stb. -, akik a kereszténység előtt születtek, és munkáikkal megbecsülést és hírnevet szereztek önmaguknak. Boccaccio mindenkiről ad egy rövid életrajzot, felsorolja tetteiket, idéz müveikből, s mindegyiküket enciklopédiába illő terjedelemben tárgyalja. Ez a kommentátori mentalitás azonban egyrészt teljesen koherens a korabeli gyakorlattalfiã másrészt következik is Boccaccio költésze~t-fogalmából. Ha a költésszetnek tanító-nevelő funkciója van, akkor a poézis magyarázójának segítséget kell nyújtania a szükséges tudásanyag megszerzéséhez. De Boccaccio értelmezésében - s itt már újszerű elemekkel gazdagodik kommentárja - a költészet különleges beszédmód is, s ennek megfelelően azt tapasztaljuk, hogy retorikai alakzatokat, költői leleményeket magyaráz. A Pokol I sorában feltűnő umile Italia (alázatos/kegyes Itália) szintagma kapcsán például fontosnak tartja, hogy tegyen egy kitérőt, amelyben definiállıatja az irónia alakzatáts* A Fejtegeifések legszemetíinőbb sajátossága és legnagyobb módszertani újítása mégis az jegyzetapparátusı kettéosztása. Boccaccio majdnem minden éneket kétszer magyaráz; mert először a szószerinti értelmet fejti fel, majd az adott éneken újra végighalad, s ezúttal az allegorikus értelmet elemzi. A Dante-kommentárirodalomban senkinél nem tapasztalunk ilyen következetesen végigvitt szerkezetet, ám ez érthető is, hiszren a módszer ismét Boccaccio- költészetről vallott nézeteinek lenyomatát őrzi. A szószerinti értelmezés ugyanis a különleges nyelvezetet, a beszédmódot, va-lamint a megértéshez szükséges erudíciót kívánja átadni, az allegoriktıs étrtelmezés. ami Boccacciónál valójában mindig morális fejtegetés és buzdítás - az olvasó és hallgató erkölcsi nevelődését segíti. A XXI. század olvasói számára talán már kevéssé megvilágitó erejűek Boccaccio morális buzdãit.-ás.sai, ám a szószerinti értelem felfejtésével felbecsülhetetlen értékű szolgálatot tett: a Feýtegetések lıián-yában ma számos terminusnak és szófordulatnak nem tudnánk a pontos, korabeli jelentését, miként több Dante által megnevezett, azóta a feledés homályába süllyedt személyről és eseményről is csak az õ leírása. alapján Ezért lehet igazán sajnálni, hogy a munka félbemaradt, és hogy Boccacciónak nem maradt ideje az egész mű magyarázatára. Meg kell azonban jiegyezni, hogy a Feftegetések és a szóbeli előadások nem csupán a kommentátor elhatatrnasozdó betegsége miatt fejetződtek be. A jegyzetek kritikai kfi.-ad1ása"zt készítő Giı`org_io~ Padoan érvelése szerint az idős és az Egyház tanítását egyre inkább szem előtt tartó Boccaccio az előadások folyamán minduntalan abba a mozrális dile-mmába `E;itl<ö-z.ötlç, hogy miként egyeztesse össze a clogmatikusı 1"* A kommentár az egyetemi- Eectio gyakorlatára é-püfl, s ilyen alapvetően ismeretközvetítő műfaj. Ld. az 30-; jegyzetben elsorolt munkákat. 3** Boccaccı-o: Esposiz-ioml... cit.,. I.. l., 135.

76 390 Eoccz-xccıo És KORA álláspontokat Dante nem ritkán heterodox nézeteivel. Ilyenkor általában védelmébe veszi Dantét, és mondandóját megpróbálja az ortodoxia irányába terelni. Ebből pedig az következik, hogy,,boccaccio mindig csökkenteni akarja a dantei gondolat igazi jelentőségét/' s így a kommentár lassan átalakul egyfajta védőbeszéddé, ami szükségszerűen nem egyszer félreérti, félreértelmezi a szöveget. Az apologetikus szándék még erőteljesebben jelenik azon passzusokban, amikor Boccaccio a korabeli kommentátorokkal és a helytelennek ítélt interpretációkkal vitatkozik. A vehemencia ilyen esetekben érthető: a hosszú évek elmélkedése és a folyamatos olvasás révén előállt értelmezését minden lehető érvvel megvédi Boccaccio. A kommentár rendkívül szimpatikus vonása, hogy az érvelés mindig pontos, kidolgozott és a józan ész vezeti. Alljon itt egy példa, amelyben a józan ész és az irodalmi érzék egyszerre jelenik meg. A Pokol 4. énekében Dante és Vergilius a Homérosz vezette nagy antik költők közé ér, akik maguk közé befogadják Dantét. Majd a narrátor így fogalmaz: Igy haladtunk a fényesség elébe, beszélve, ami elhallgatva szebb most, mint akkor szebb volt hallva és beszélve. S nézzük Boccaccio máig intő jegyzetét: E szavakról elmélkedve néhányan megpróbálják kideríteni, hogy miről beszélgettek e bölcs költők. Ez nekem túlzásnak tűnik. Minek kellene nekünk olyasmit keresni, amit a szerző elhallgatott? Boccacciónak tehát jobban meggyűlt a baja a helytelen szövegértelmezésekkel és a hibás interpretációs hagyományokkal, mint a nem ortodox passzusok magyarázatával. De nincs arra semmilyen külső adatunk, hogy ezen viták és esetleges konfliktusok olyan súlyúak lettek volna, hogy a munka abbahagyására késztették volna a kommentátort: a vitákról és szóbeszédekről magából a Fejtegetésekből értesülünk, de ezeket a jórészt a kommentátori munka természetes velejáróinak kell tekintenünk. Tudomásunk van azonban egy olyan epizódról, ami bizonyosan komoly dilemmát okozott Boccacciónak. Tudjuk, hogy a feltörekvő humanista értelmiség, amely a latin nyelv elsőbbségét és a költészet arisztokratikus jellegét vallotta, nem nézte jó szemmel Boccaccio nyilvános felolvasásait. Egyrészt egy 37 PADOAN: Boccaccio Dante-komrnerıtárjn. cit., 426. Padoan egyik példája az a jegyzet-együttes, amit a fává változott öngyilkosok büntetése kapcsán írt Bocczıccıo: Esposizioni... cit., XIII. I., A Dante által elképzelt büntetés nyilvánvalóan ellentétes a test feltámadásának dogmájával, ezért Boccaccio egy nagyon hosszú és körülményes fejtegetésbe fog, aminek végén ugyan felmentheti Dantét, de nagyon messze kerül a szövegtől, és a valószínűsíthető szerzői intenciótól is. 3 DAı\ı'ı`E Aı.ı(:HıERı: Isteni színjáték. Ford. Babits Mihály. Szerk. Mrítyus Norbert. Hálózati kritikai kiadás, 39 GıovANNı Boccaccıo: Esposizioni... cit., IV. Í., 151.

77 MÁTYUS NOREERT/ BoccAccıO DANTE-TANULMÁNYM 391 népnyelvű szöveg magyarázata zajlott népnyelven, másrészt a hallgatóság sem a szűk humanista elit tagjaiból került ki.'"' Nem ismerünk sajnos olyan dokumentumot, amely világosan felfedné, hogy mikor és ki vádolta meg Boccacciót azzal, hogy előadásai méltatlanok a költészet igazi elitjellegéhez; ránk maradt viszont Boccaccio válasza a vádakra: Ha Dante sír bárhol a másvilágon, hogy eszméi, a lángészben születtek, kitárultak a méltatlan tömegnek, mit vádolsz, azon a felolvasáson, azt bizony én magam is szánva bánom. Az idős és beteg Boccaccio ekkor hagyja abba a felolvasást. Az értelmező, aki egykor Dante nyelvválasztását éppen a hasznosság elve alapján dicsérte, itt meghátrál, és az egyre nagyobb ideológiai nyomást érzékelve leteszi a toliat.42 Csonkán marad ugyan a kommentár, de Boccaccio elérte célját: Dante igazi klasszikus lett, az a firenzei nyelv pedig, amin megírta művét, évszázadokig az olasz irodalom nyelve maradt, sőt ma is az. Ha most Összegzésként egy rövid kitekintés erejéig nem Boccaccio recepciójára, hanem Dante életművére figyelünk, akkor azt láthatjuk, hogy legalábbis nagy vonalakban az Isteni színjátékban és a többi Dante-műben is jól tetten érhetőek azok a nyomok és vonalvezetők, amelyek alapján Boccaccio felépíti saját interpretációját. Az Isteni színjáték narrátora maga a par excellance költő-teológus; a szöveg folyamatosan a Szentírást és Vergilius Aeneís-ét tekinti hivatkozási alapnak és tárja elénk modellként; valamint Dante az a szerző, aki a középkorban egyedülálló módon saját költői szövegeit kommentárral látja el, s így önmagát avatja klasszikussá. Azt mondhatjuk tehát, hogy Boccaccio csupán a szöveggondozás és a tudomány nyújtotta eszközöket felhasználva eleget tesz azoknak az interpretációs lehetőségeknek, amelyek eredendően benne rejlettek a vizsgált életműben. Vagyis egy -l.'i Nincsenek pontos és megbízható adataink a hallgatóság összetételével kapcsolatban. Annyi azonban bizonyos, hogy számos értelmiségi ült a padsorokban, köztük Benvenuto da Imola, aki pár evvel később maga is nyilvános előadásokon magyarázza majd Dantét, és a XIV. század másik nagy -_-ˇsrem' színjáték-kommentárját fogja megírni. Vö.: FRANCO QuARTıERı: Benvenuto da Imola: mi moderno.mhˇco commerıtatore di Dante. Longo, Ravenna, " GıovANNı Bocc.-xccıo: Versek - CXXIII. Ford. Mrıjtényi Zoltán. = Boccaccio nıűveí I-II... cit., 614. _-\ vers eredeti kezdete: Se Drmtc pinnge. Ld. továbbá a CXXII. szonettet. '2 Valójában a folyamat kezdete már korábbra, a Dante élete második változatának megírására clatálódik. Vö.: CARLO PAor.Azzı: Petra rca, Boccaccio e il Trattatello in laude di Dante". = Dante E In.Canınıedirı" ne! Trecento. Vita e Perısiero, Milano, 1989, Ü A hatalmas Dante-szakirodalomból, csak két, a megidézett mozzanatokat pontosan definiáló :asra utalok: I(ız`ı.EMEı ı ]ÁNos: Dante, com menta tore di se stesso. = Dantefiizetek/Qunderni drmteschi, VI 2010), 1-20; GıusEı=PE FRAsso: Appunti sulla difesa della poesia" e sul rapporto teologia-poesia da Dante a Boccaccio. = Verbum Amılectn Neolatína, 2001/I, 1-17.

78 392 Eoccfxccıo És KORA nagyon is lehetséges értelmezést kínál az olvasónak. Ettől persze még igaz marad, hogy a szöveggondozó Boccaccio nem ritkán figyelmetlen és pontatlan; hogy az életrajzíró novellista erényeket csillogtatva számos legendába illő részlettel zsúfolja tele Dante-biográfiáját; és hogy a kommentátor nem kevés passzust ért és/ vagy magyaráz félre. De ugyanennyire igaz, hogy Dante nem kívánhatott jobb kritikust Boccacciónál, mert az irodalomtörténet hosszú évszázadai alatt kevés szerzőnek adatott meg, hogy ilyen elkötelezett, szorgalmas, alázatos, és - mindent mérlegre téve -ilyen értő olvasója legyen.

79 _ ERTL PÉTER Boccaccio, Petrarca biográfusa* április 8-án Francesco Petrarcát a római Capitoliumon ünnepélyesen költõvé koszorúzták. Jóllehet ekkor még néhány népnyelven és latínul írott versén kívül jobbára csak terveiről és nagyratörő vállalkozásainak első töredékeiről értesülhettek az érdeklődők, a Provence-ban élő poéta egy csapásra ismertté vált Itáliában is. A babérral járó dicsőség irigyel<et2 és rajongókat egyaránt szerzett neki. Bruzio Visconti megvádolta, hogy korán és érdemtelenül kapta meg a koszorút, ezért Petrarcának éles hangú válaszlevelekben kellett megvédenie magát es a költői mesterségetıl Ugyanakkor csodálói lelkesen gyűjtötték fellelhető leveleit és verseit. Firenzében nem sokkal később megalakult az első rajongói klub": tagjai - Giovanni Boccaccio, Zanobi da Strada, Lapo da Castiglionchio, Francesco Xelli - baráti körben összegyűlve olvasták fel és vitatták meg a hozzájuk eljutott műveketf' Még dicsőítő életrajz is született az élete derekán járó koszorúsköltőról. A biográfus Giovanni Boccaccio volt. Rövidsége és hiányosságai ellenére Boccaccio Petrarca életéről és erkölcseiről szóló írása - teljes címén: De vita et moribus Domini Francisci Petmcchi de Florentia E-ecuııdıım Iohannem Bochacii de Certaldo (a továbbiakban: VP)*" - régóta a kutatók érdeklődésének középpontjában áll. Kronológiailag ugyanis az első, még a költő életében született Petrarca-életrajzról beszélhetünk, amely néhány vonásában Boccaccio Dante-biográfiáját előlegezi meg, és a műfajra gyakorolt hatása is vitathatatlan. A legnevesebb külföldi irodalomtörténészek - Giuseppe Billanovich, Ernest Hatch Wilkins, Vittore Branca, Francisco Rico stb. - foglalkoztak a mű egyes ' Köszönettel tartozom Falvay Dávid nak és Mátyus Norbertnek értékes tanácsaikért és korrekciós inraslataikért. 3 Az Lıtókorhoz írt levelében (Ad posteritatem, 30) Petrarca így fogalmaz: A babérkoszorıi semminemű zıüst, de igen sok irigyet szerzett nekem." I(ARDos Tıııoa (Szerk.): Dante, Petmrca, Boccaccio: Mıivčszéletuıíznk. Ford. Kardos Tibor. Budapest, Gondolat, 1963 = l(ardos, 128. A levél latin szövegének legújabb uadása: FRANcı`-:seo Pırı`RARcA: Reriım seniliımı libri. Le Serıili. A szöveget gondozta Elvira Nofa, ford., szerk. Llgo Dotti, vol. I-III., Aragno, Torino, : vol. III., (Az idézett passzus eredeie a oldalon olvasható.) 3 ERNıEs'ı` HATCH WıL <ıns: Vita del Petrarca. Feltrinelli, Milano, 2003, ; UGO Do'rrı: Vita di.if-rrırrm, Laterza, Roma-Bari, 20042, * Vö. Wıı.KıNs: Vim..., cit., ; Do1`rı: I/ita..., cit., 222.; GIUEEPPE Bıı.ı.ANovıcH: Petrarca leftemto: L LD scríttoio del Petrarca. Edizioni di Storia e Letteratura, Roma, 1947, Kiadása: GıovANNı Boccaccio: Vite di Petrarca, Pier Damiani e Livio. Szerk. Renata Fabbri. In: Tale le opere di Giovanni Boccaccio. Szerk. Vittore Branca, vol. V., tom. 1., Arnoldo Mondadori, Milano, T [= FAsnRı]: Új magyar fordítását ld. a Függelékben. I

80 I 394 EoccAccıo És KORA kérdéseivel, elsősorban a datálás problémájával, újabban pedig olyan jelentős munkák születtek, amelyek a humanista költőbiográfiák sorában való elhelyezését tűzték ki célul (Karl Enenkel, Johannes Bartuschat). A magyar szakirodalom ennek ellenére, úgy látszik, csekélyebb érdeklődést tanúsit iránta. Noha 1963-ban Kolozsvári Grandpierre Emil fordításában és Kardos Tibor jegyzeteivel az életrajz magyarul is megjelentf* Antonio Sciacovelli e tárgyú írásán kívül7 nincs tudomásom olyan hazai tanulmányról, amely átfogó bemutatására és elemzésére vállalkozna. Ielen írásomban erre a feladatra vállalkozom a nemzetközi kutatás eredményeire támaszkodva. A függelékben a mű újrafordított, jegyzetekkel ellátott magyar változatát is közlöm, az időközben megjelent modem kiadások ugyanis lehetővé teszik az életrajz pontosabb értelmezését, ráadásul a korábbi fordítás szövegébe és szűk jegyzetapparátusába néhány tévedés is csúszott." A ı=ırenzeı FRANcEsco D1 PETRAcco ÚR ÉLETÉRŐL És ERKöí.csEIRőL, AHOGY A certaldóı GIOVANNI Dı BoccAccıo LÁTJA Boccaccio a Petrarcával baráti kapcsolatban álló nápolyi értelmiségiektől - Cino da Pistoia, Dionigi da Borgo San Sepolcro, Barbato da Sulmona, Giovanni Barrili, Sennuccio del Bene - értesülhetett először az avignoni udvar vonzáskörzetében élő költő tevékenységéről,` és lehetősége nyílt arra is, hogy lemásolja néhány hozzájuk címzett versét és levelét. Bár vonzó a feltételezés, amely szerint Boccaccio jelen volt a nápolyi udvarban, amikor Petrarca vizsgát tett Anjou Róbert király előtt,l'" sokkal valószínűbb, hogy már néhány hónappal korábban, telén visszatért Firenzébe, és első személyes találkozásukra csak mintegy tíz évvel később, 1350 őszén került sor." Következésképpen, az életrajz megírása során Boccacciónak nagyrészt nápolyi barátai beszámolóira, a capitoliumi koszorúzás KARDOS: Cif., ANTONıO ScıAcovELı.ı: Quod ante me, ut arbitror, fecit nemo. Petrarca és az Én (újra)felfedezése. In: Mrakıs D. ]ÁNos - Z. VARGA Zoı.:ı`ÁN (Szerk.): Írott és Olvasott identitás - Az önéletmjzi ıniifnjok kontextusni. L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2008, Ld. még: ANTONıO ScıAcovELı.ı: Boccaccio biografo del Petrarca. ln: GıAN MARıo A1-ısELM Luıcı TAssoNı - BEATA Toivıııı (Szerk.): Petrarca europeo. Gedit, Bologna, 2008, Azt is meg kell azonban jegyeznem, hogy a latin életrajz néhány passzusának megfogalmazása igen _bonyolult és homályos, ezért az egyes modern fordításokban többféle megoldás is olvasható. Így természetesen az sem törvényszerű - legfeljebb rernélhető -, hogy a kérdéses pontokon az itt közölt változat értelmezései helyesebbek a korábbinál. " Bıı.ı.ANovıcH: Petrarcri..., cit., ; 72.; ; ; VıTroRE BRANCA: Giovanni Boccaccio: Profile biografico. Sa nsoni, Firenze, 1977, 37.; LucıA BATTAoı.ıA Rıccı: Boccaccio. Salemo, Roma, 2000, 26. 1" Gıusıavrız Bıı.ı.ANovıcH: Restaiiri boccacceschi. Edizioni 'di Storia e Letteratura, Roma, 1947, és 62., 1. j.; valamint UŐ: Petmrca..., cit., 70. 'l BRANCA: Giovanni BoccricciO..., cit., ; vö. BA1'ı`Acı.ıA Rıccı: Boccaccio, cit., 27.

81 ERTL PÉTER/ EıoccAccıo, PETRARCA sıocráı=usa 395 dokumentumaira (Collatio laııreationis és Privzˇlegium laaree)l2 és azokra az elbeszélésekre kellett támaszkodnia, amelyeket-petrarca néhány verses és prózai levelében olvashatott. A mű enkomiasztikus vonásainak torzító hatása mellett ez a viszonylag felületes ismeret is hozzájárulhatott a biográfia néhány pontatlanságához. Boccaccio legtöbb művéhez hasonlóan a Petrarca-életrajz datálása is kétséges, teljes bizonyossággal csak azt állíthatjuk, hogy 1341 áprilisa után, de még 1350 előtt keletkezett. Bár a mű korábbi magyar fordításához írt jegyzeteiben Kardos Tibor az esdátumot valószínűsítette, a kutatás jelenlegi állása szerint a kérdéssokkal bonyolultabb,ezért felvázolása nem tűnik érdektelennek." A szakirodalom hagyományosan két valószínű időpont között ingadozik. A kutatók egy része szerint a koszorúzástövező lelkesedés közvetlen terméke, és Petrarca első parmai tartózkodásának idejére, re datálható." Ebben az esetben azzal kellene számolni, hogy Boccaccio a későbbiekben kiegészítette, átdolgozta a biográfiát, mert olyan Petrarca-műveket is említ benne - például az 1346-ban írt Argus című eklogát -, amelyeket 1347 előtt nem ismerhetett.'5 Ez a hipotézis megengedhető ugyan, de a fölöttébb korlátozott szöveghagyomány alapján - a mű mindössze egy kéziratban maradt ránk - filológiailag nem igazolható. A több szerkesztési fázis hipotézisét tovább bonyolítja, hogy az ún. Zibaldonc Laurenzianóban Boccaccio kézirásával fennmaradt, Petrarca költővé koronázásáról hírt adó rövid feljegyzés (Notamentum), amely szerkezeti felépítésében és megfogalmazá- '2 Petrarca koronázási beszédét, a Collatio lanreationist Carlo Gocli adta ki, javított szövegét ld. Opere latine di Francesco Petrarca. Szerk. Antonietta Bafano. UTET, Torino, 1975, vol. ll.: A koszorúzás során kapolt kiváltságlevél, a Privilegiıtm lanree kritikai kiadása: DıF.'ı`ı-:R Mı-:RTENs: Petrarcas -Privilegium laureationis". In: Lilterae Medii Aevi: Festschrififiir Iohanne Antenrieth zu ihren: 65. Gebartstag. Szerk. Michael Borgotte, Herrad Spilling. Thorbecke, Sigmaringen, 1988, : ' KARDOS: Cit., 173., 6. j.. Bıı.ı.ANovıcı-ı: Petrarca..., cit., 74.; BRANCA: Giovanni Boccaccio..., cit., és 109.; GıusEPPE VEı.ı.ı: ll De Vita et nıoribus domini Francisci Petracchi de Florentia del Boccaccio e la biografia del Petrarca. = MLN, 102 (1987), 32-38: 32., 1. j.; és KARL ENr-:Nı<Eı.: Modelling the Hu manist: Petrarch's Letter to Pos- :erity and Boccaccio's Biography of the Poet Laureate. ln: Kani. ENENKEL, BE'ı`sY Dı.=. ]onc.-crane, PETER LıEEREcTs (Szerk.): Modelling the Individual: Biography and Portrait in the Renaissance. With a Critical Edition of Petrarcl1's Letter to Posterity. Rodopi, Amsterdam - Atlanta, 1998, 11-49: '5 L. Nıcıioı.As MANN: The Making of Petrarch's,,Bucolicum carmen": A Contribution to the History of the Text. = Italia medioevale e urnanistica, 20 (1977), : és 140.; FAııDıu: Cit., ; vö. Bıı.ı.ANovıcı-ı: Petrarca..., cit., 'Í' Venezia, Biblioteca Nazionale Marciana, ms. Lat. XIV 223 (=4340), cc. 42V-44V. Megjegyzendő továbbá, hogy a XIV. század végén Pietro da Castelletto ágostonos szerzetes kisebb-nagyobb vá ltoztatásokkal beillesztette a VP-t saját Petrarca-életrajzába, melynek több kézirata is fönnmaradt. L. FAE.ıaRı: Cit., 945.; vö. Vı`ı`ı`oRE BRANCA: Tradizione delle opere di Giovanni Boccaccio: Vol. I. Lin primo elenco dei codici e tre studi, Edizioni di Storia e Letteratura, Roma, 1958, ; és Vol. Il. Lln secondo elenco di rnanoscritti e studi sul testo del Decameron " con dne appendici, 1991, 69. A Castelletto-féle életrajz modern kiadása: Le vite di Dan te, Petrarca e Boccaccio scrittefino al secolo decimosesto. Osszegyűjtötte Angelo Solerti. Vallardi, Milano, é. n. [1904], '7 Vö. FAI-ıııRı: Cit., 884., valamint 2. j.

82 396 soccaccıo És KORA sában jelentős hasonlóságokat mutat a későbbi életrajzzal, szintén nehezen datálható. Mindkét írás alapvetően három részre osztható: a Nostamentum első fele a nápolyi vizsgáról és a capitoliumi koszorúzásról ad hírt, amit Petrarca fizikai és erkölcsi tulajdonságainak rövid leírása követ egy életrajzi adattal tanulmányairól, végül műveinek vázlatos és igen hiányos felsorolása zárja a feljegyzést. A Vita gyakorlatilag ugyanezt a felosztást követi, csak kiforrottabb formában, mert Boccaccio az összes életrajzi adatot az első részben helyezi el. Noha egyetérthetünk Ernest Hatch Wilkinsszel abban, hogy a két szöveg közötti különbségek nagyrészt retorikai jellegűek,'9 nem elhanyagolhatóak a VP-ben olvasható tartalmi kiegészítések és pontosítások sem, amelyek többek között a datálás tekintetében is támpontul szolgálhatnak. A keletkezési időpont problémájának megoldása alapvetően azon múlik, hogy milyen viszonyt tételezünk fel a Notamentıım és a VP között, illetve azon, hogy hogyan azonosítjuk a mindkét szövegben Petrarca művei között említett prózában írt dialógust. A kutatók többsége szerint a kódexbejegyzés az életrajz vázlatának, első redakciójának tekinthetőfll Francisco Rico szerint azonban a VP-nek volt egy olyan magja, amely.mind keletkezésében, mind tartalmában a Notamentumhoz állt közel, de talán - bár ezt a kutató konkrétan nem mondja ki, csak a megfogalmazással sejteti - nem volt azonos vele. A Notamentumtól független első szerkesztési fázis léte azonban nem igazolható, és_az általunk ismert két szöveg hasonlóságainak ismeretében feltételezése sem indokolt. A kérdéses dialógussal kapcsolatban azonban már megfontolandóak a neves spanyol irodalomtörténész megjegyzései. A datálással foglalkozó szerzők többsége ugyanis a párbeszédes művet a Secretammal azonosítja,22 amely a ma általánosan elfogadott álláspont szerint 1347 és 1353 között lett papírra vetve. Rico azon- ' lbidem., vö. ERNEST HATCH WıLı<ıNs: Boccaccio's Early Tributes to Petra rch. = Specnlam, 38 (1963), 79-87: ; és Ioı-ıANNEs BAR'ı`uscH.-\`ı`: Le De vita et moribus Domini Francisci Petracchi" de Boccace. = Clironiqnes italiennes, n._ (2000){3-4, 81-93: 82., 4. j. A Notamentmn kiadásai: GıovANNı Boccaccio: Opere latine minori -(Baccolicam carmen, Carminnrn et Epistolaram quae supersımt, Scripta breviora). Szerk. Aldo Francesco Massëra. La terza, Bari, 1928, 366.; és FAanRı: Cit., 882., 2. j. Magyar fordítását ld. a Függelékben. ' Wıı.ı<ıNs: Boccaccio's Early Trilmtes..., cit., " ]ohannı-:s BAR`ı`uscHA`ı`: Les,,Vies" de Dante, Pétrarqae et Boccace en italie (XIV-XV siëcles): Contribution ri l'l1istoire du genre biograplıiqıte. Longo, Ravenna, 2007, 33. 2' FRANcısco Rico:,,Ubi puer, ibi sene ": Un libro de Hans Baron y el Secretum de ln: ll Petrarca latino e le origini delhinıanesiıno: Atti del Convegno internazionale, Firenze maggio 1991, vol. I-ll., Le Lettere, Firenze, 1996 (= Qaaderni pefrarcheschi, IX-X, ), vol. I., : * Wıı.ı<ıNs: Boccaccio's Early Tribntes..., cit., 82.; HANs BARON: Petrarch's Secretum: its Making and its Meaning. The Medieval Academy of America, Cambridge (Mass.), 1985, ; BAR`ı`uscı-ıA'r: Les Wes cit., Magyarul ld. SzöRÉNYı László: Az életmű,,titka": Utószó Petrarca Secretanıához. In: FııANcı:-.sco Pıa'ı`RARcA: Kétsčgeini titkos küzdelme (Sccretnm). Ford. Lázár istván David. Lazi, Szeged, 1999,

83 ERTL PÉTER/ BOCCACCIO, PETRA RCA BIOGRÁFUSA 397 ban - Enrico Fenzi kétségeit is magáévá téve - arra a következtetésre jut, hogy a rejtélyes dialógus, melyről Boccaccio jól láthatóan nem rendelkezik konkrét információval, semmiképpen sem lehet a- Secretum, inkább az életrajzíró hiányos ismereteiből eredeztethető téves megjegyzésre, félreértésre gyanakodhatunk.24 Mivel a kérdés a ma ismert adatok alapján eldönthetetlennek tűnik, az életrajz genezisére vonatkozóan több lehetőség is szóba jöhet. 1) Ha a dialógus tényleg a Secretum, akkor a létezéséről már tudó Notamentum 1347 előtt nemkerülhetett be a Zibaldonéba, vagy pedig a kódexbejegyzés kapcsán is több szerkesztési fázisról kell beszélnünk. Az első esetben a VP megszerkesztésének is egyértelműen az 1347-es dátumot kellett követnie (ezt támasztja alá egyébként az Argus ekloga ismerete is),25 valószínűleg ben.2 A második esetben is hasonló következtetésre juthatunk, a Notamentum több lépcsőben történő írása ugyanis gyakorlatilag kizárja a VP több szerkesztési fázisának lehetőségét, hiszen az egyszerű kódexbejegyzés és a dicsőítő életrajz párhuzamos szerkesztése, kiegészítgetése elég irreálisnak tűnik. 2) Ha azonban a dialógus nem a Secretummal azonos, akkor nincs döntő érvünk az ellen, hogy a Notamentumot teljes egészében re datáljuk, amit akár azonnal követhetett az életrajz első szakaszainak megírása. Mindössze egyetlen megszorítást kell tennünk: míg a Notamentnm közvetlenül a római ünnepség után, akár még 1341-ben is keletkezhetett a VP esetében ez már nem tünik megengedhetőnek. Boccaccio ugyanis olyan új információkkal szolgál a ceremónia menetéről, amelyeket egyértelműen Petrarcának Giovanni Barrilihez írt verses leveléből (Epystole, Il, 1.) vett. Mivel ez az episztola csak január 31-én 2*' Rıco: Ubi puer..., cit., 225.; vö. ENRıco Fenzi: Introduzione. ln: FRANcEsco PETRARCA: Secretum. ll mio segreto. Szerk. Enrico Fenzi. Mursia, Milano, 1992, 5-77: 6., 3. j. 1* Mivel az összképen nem változtatna, az életrajzban (VP, 30) ugyancsak emlitett Ad seipsnm című verses levél (Epystole, I, 14.) datálási problémáival nem kívánom tovább terhelni a már így is bonyolult iejtegetést. A kérdésről ld. ERNEST H. Wıuuns: On Peti-arch's Ad seipsımı and I *ˇ vo pensando. = Speculam, 32 (1957), 84-91: ; vö. Fıinızı: Introduzione, cit., 66., 83. j. 2** Ezt a dátumot javasolja Massëra és Fabbri, ld. Boccaccio: Opere latine..., cit., ; FAHBRI: Cit., Érveikhez fűzzük hozzá, hogy a VP-ben (19) Boccaccio már tud arról, hogy Petrarca visszautasitott bizonyos főpapi tisztségeket, amiről legkorábban 1347-ből van adatunk, ld. lent, 133. j. U Már csak azért sem tűnik ez plauzibllis lehetőségnek, mert nehéz lenne magyarázatot találnunk arra, hogy Boccaccio miért hagyta benne a Notamerıtamban azokat a hibákat, amelyeket a vele elvileg párhuzamosan szerkesztett életrajzban kijavított. A kódexbejegyzésben ugyanis április 17. szerepel a koszorúzási ceremónia dátumaként, amit a VP-ben Boccaccio április 9-re módosit, minden bizonnyal az időközben megismert Privilegiarn laaree alapján. 1 WıLı<ıNs: Boccaccio 's Early Tribates..., cit., A Notamentnmban még nem, de a VP-ben (15) már szerepel, hogy a ceremónia során előbb Petrarca, majd Orso dell'anguillara szenátor mondott beszédet, vö. Epystole, ll, 1, , Francisci Petrırchae poëıiıata nıinora qaae exstant ornnia. Poesie minori del Petra.rca. Szerk. Donıenico Rossetti, Vol. I.-III., Societä Tipografica de' Classici Italiani, Milano, : Vol. ll. (1831), : 100. Valószínűleg azt is először innen ( sor: ibidem., 102.) tudhatta meg Boccaccio, hogy Petrarca az Afrikdt Róbert királynak ajánlotta (VP, 28), a dedikáció ugyanis csak a koszorúzás után. Parmában készült el,

84 398 EoccAccıo És KORA lett elküldve az éppen Firenzében tartózkodó címzettnek,3" Boccaccio leghamarabb februárban értesülhetett róla. Ugyanakkor az életrajzban, a koszorúzásról szóló rész végén (VP, 17) elhangzik, hogy Petrarca jelenleg Parmában tartózkodik, így - csak ezeket az adatokat figyelembe véve - e szakasz megírását február-márciusra kellene datálnunk, Petrarca ugyanis legkésőbb a tavasz elején visszatért Provence-ba. Iogosnak tűnik tehát az a feltételezés, hogy a VP keletkezésének legtágabb időintervallumát le kell szűkítenünk 1342 februáıja-márciusa és 1349 közé. Összefoglalva az elmondottakat: Boccaccio Petrarca-életrajza vagy több fázisban lett papírra vetve, vagyis egy 1342-ben megfogalmazott részt későbbi kiegészítések, betoldások követtek az évtized vége felé,32 vagy teljes egészében ben íródott. Bár egyes kutatók szerint a VP nem egységes és nem is befejezett mű,`ˇ"`* azt Karl Enenkel elemzése alapján mindenképpen kijelenthetjük, hogy bizonyos szerkesztési elvek és elméleti koncepciók az életrajz egészére hatást gyakoroltakfif Mivel a VP a laudatio műfajához áll közel, a német kutató a laus homirıum retorikai szabályainak, elsősorban Quintilianus Szónoklattanának (III, 7, ) tükrében vizsgálja. Boccaccio tökéletesen követi az ott lefektetett elveket: Petrarca magasztalását hazája és ősei dicséretével kezdi, megemlítve,,méltóságot adó" jó anyagi körülményeiket is,3 majd végigköveti hőse fiatal éveit, tanulmányait, működését egészen társadalmi elismerésének csúcspontjáig, a capitoliumi koszorúzásig. Részletesen leíıja Petrarca jellemét, erkölcsi tulajdonságait, ugyanakkor a retorikai kézikönyv által javasoltnál nagyobb teret szentel külseje bemutatásának. A fizikai vonásoknak a keresztény életrajzírói hagyománytól is idegen részletezésére elsősorban Suetonius inspirálja, aki a Csriszáréletrajzokban, az adott uralkodó halálának elbeszélése előtt felvázolta annak portréját is. Természetesen nem Suetonius Boccaccio egyetlen modellje, sokat merít például Donatus Vergilius-biográfiájából és Ovidius önéletrajzi költeményéből, a Keservek negyedik könyvének tizedik elégiájából ben, ld. GıusEı=ı=ız Vriı.ı.ı: ll proemio de`ll',,africa. = Italia niedioevale e arnanistica, Vlll (1965), ; vö. ENRıco Fımzı: Dall'Africa al Secretum. ll sogno di Scipione e la composizione del poema. In: UŐ: Saggi petrarchesclii. Cadmo, Fiesole (Firenze), 2003, : 316. (Fenzi 1342-re datálja az eposz ajánló sorait.) 3" Az Epystole, Il, 1 kísérőlevele (Varie, 57) január utolsó napjára van datálva, ld. FRANcEsco PETRARCA: Lettere disperse: Varie e Miscellanee. Szerk. Alessandro Pancheri. Fondazione Pietro Bembo [Milano] - Parma, Ugo Guanda, 1994, 14-18: ' Wıı.KıNs: Vita..., cit., ; DoTTı: Vita..., cit., Ezt valószínűsíti Wilkins, Rico, Gianni Villani és Bartuschat, ld. BARTUSCHAT: Les Vies cit., 32. 3:' ibidem., 31.; vö. Vr-:ı,ı..ı: ll De lfita et moribas..., cit., 32., 1. és MARCO SANTAGATA: lframmenli dell'aninia: Storia e raccon to nel Canzoniere di Petrarca. il Mulino, Bologna, 20042, 90. 3*' ENENKEL: Modelliıig..., cit., A szerző egyébként a korai datálást fogadja el, ld. fent, 13. j. -15 ibidem., ; ld. még BARTuscı-ıA'ı`: Le De vita..., cit., ; és vö. MARcus FAıiıus QuıNTıı.ıA- Nus: Szónoklattan. Ford. Adamik Tannis, Cseliy Zoltán et al. Kalligram, Pozsony, 20092, (A harmadik könyvet Kopeczky Rita fordította.) 3*' Vö. QıJıN'ı`ıLıANUs: Szónoklattan, lll. 7, 13.

85 ERTL PÉTER 1 soccaccıo, PETRARCA sıocra FUsA 399 is, ahonnan a kronologikus elbeszélésmódon túl átveszi a költői elhivatottság és az apa által képviselt haszonelvű mentalitás ellentétének motívumát. Nem véletlen, hogy ser Petracco Ovidius apjának szavaival feddi meg a jogi tanulmányoktól a költészet felé forduló fiát (VP, 4):,,l-liábavalóság! Kincset holta után Maeonides se hagyott."*7 A VP hátterében meghúzódó alapgondolat ugyanis éppen a költő és a költészet új értékelése a Petrarca koszorúzási beszédében kifejtett elvek tükrében. A Collatio laureationisban Petrarca, többek között Cicero általa felfedezett Pro Arch ia című beszédére támaszkodva, hosszan beszél a költészet mibenlétéről, a költő feladatáról és hivatásáról, illetve a műveivel kiérdemelt dicsőségről.-1" Szerinte a költészetet a többi tudomány fölé emeli isteni eredete, a szorgalmas tanulás ugyanis kevés ahhoz, hogy az ember igazi költővé váljon: szükség van az ég által adományozott tehetségre, egyfajta belső erőre is. Ráadásul a költő a fikció, az allegória fátyla alatt mindig valamilyen mélyebb igazságot tár fel, éstöbb tudományterület kérdéseit is érinti, hol természettudományi, hol morális, hol történelmi problémákat tárgyalva. Ezzel a gondolattal Petrarca határozottan kiemeli a poézist a korabeli intézményes keretek között oktatott tudományok közül, és azáltal, hogy minden más ismeretet is felölelő kompetenciát tulajdonít a költőnek, csak autodidakta módon és isteni kegyelem segítségével elsajátítható művészetét a tudományos hierarchia csúcsára helyezi. Kívül-, illetve felülállását jogilag is megerősíti a koronázás során kapott kiváltságlevél, amely kimondja, hogy Petrarca pusztán a babérkoszorú elnyerésével magisteri címet és nyilvános oktatási jogot szerzett" (amivel egyébként, az elmondottak fényében magától értetődő módon, soha nem élt). A poétát azonban elsősorban a művészete révén elnyerhető dicsőség emeli ki a többi ars művelői közül. A költészet és a hírnév viszonya kettős: egyrészt a költő õrökíti meg a nagy tettek elkövetőinek nevét, másrészt művei neki is halhatatlan dicsőséget szereznek. Nem véletlen, hogy a hadvezéreket és a költőket egyaránt babérral koszorúzzákfiz A költő elsődleges célja és egyben jutalma tehát a hírnév megszerzése, melynek szimbóluma a babérkoszorú, és emblematikus pillanata a legnagyobb társadalmi elismerést kifejező és a poétának új méltóságot biztosító koszorúzási ünnepség. Boccaccio Petrarca-életrajzának legeredetibb vonása, hogy a Collatióban kifej- 3? Ovıııııus: Keservek. Ford. Garil Lríszló. IV. 10, A beszédről újabban ld. Dr-:NNıs LOONEY: The Beginnings of Humanistic Oratory: Petrarch's Coronation Oration - Collatio laareatonis. In: Petrarch: A Critical Guide to the Complete Works. Szerk. Victoria Kirkhanı, Armando Maggi. University of Chicago Press, Chicago - London, 2009, Collatio laareationis, 2, Opere latine di Francesco Petrarca, cit., * Collatio lareationis, 9, 4-8. Ibidern., ` Privileginrn lanree, 4, 1-5. Mr.RTENs: Petrarcas Privilegiam laareationis, cit., ; vö. ERNEsT H. Wıı.KıNs: The Coronation of Petrarch. In: UŐ: The Making of the Canzoniere and Other Petrarchan Stııdies. Edizioni di Storia e Letteratura, Roma, 1951, 9-69., különösen: *Z Collatio laıirationis, Opere latine di Francesco Petrarca, cit.,

86 400 Boccaccio És KORA tett poétikázt átiílteti a- biíográfia m~űfa;já.ba, és a költő,,panegiriszével' ' az új költészetelméletet is sikeresen hirdeti. ]:o-haimes Bartuschat megfogalmazása szerint,,a De vi`-ta; a koronázátsi- ce-remóniálfıoz liasonlóan, a költő dicsőségének ünneplése-".'l" Boccaccio a- költő: személyében egy vir il`lıı.~stris.t kíván bemutatni, aki, pusztán azért, mert kö-lftő, egyszerre ku-lturális morális példiaképként tűnik föl, és akinek erényeivel és tel`teiível törvényszerűen jár a hírnév, mely az életrajz kulcsmotívumává válik. Mivel Petrarca végzete az, hogy hires legyen, hiszen isteni eredetű tehetsége erre predesztinálja, minden tette, a-mi ezen az úton előre viszi, pozitív színezetet nyer, akadfályokat elé gördítő apja pedig az sorssal, illetve asors eszközeivel, Apollóval és a 1núzsál<ka~l*"5 próbál dacolni - sikertelenül (VR 3-7).4 A haszonelvű tudo-mányosság és a- költés-zet logikájzának, illetve az egyetemi (jelen esetben j-ogi) és az i-roda-lomközpontúz kultúra konfliktusának bemutatásával Boccaccio hitet tesz amellett, hogy csak az utóbb-i révén lehet valódi hirnévre szert tenni. Művészete társadalmi megbecsülést, uralkodók és pápák barátságát biiztosítjëa Petrarcánafk, anélküzl azonban, hogy alárendelőd-ne nekik. Rendkívüli tekintélyét azzal is kiemeli az életrajzíró, hogy Petrarca, miután sikeresen,,megtérítette" Anjou Róbertet a költészet tanuflm-áznzyo-zására, visszautasitja a felkínált, igen- tekintélyeis. taníti állást, mert,,r-iemesebb célokra irányozta lelkét (VP, 14): a költői hiívatással semmilyen más rang nem ér föl. Az életrajzban Petrarca szinte szimbózlunnn-á válik, és folytatja a múzsák által inspirálft nagy antik költők sorát. A klasszikus latin kultúrára épülő. költészeteszazonban Boccacciónál zárja a népnyelven való verselést. Bár azonnal fö-lismeri* az úzjí pe-trarcai poézis fő moclellj.e>iít, az volgare költernények allegorizátársával még egyetenıesebb költészrelitfelfogást fejez ki, mint a Colrilatiofg s a babért jelképező,,laurettáról" irt verseket is a- hírnév megszerzésének szolgálatába állítja, egyúttal határozottan megfosztjza- őket szerelmi inspirációjuktól és esetleges erotikus tartalrnuktól (VIR 26«).5 Mivel Boccaccio Petrarca személyét a költő. ideátljára redëukáljza, az életrajz bizonyos szempontból seınatifkusssá válik, és a tozposzokraf építés miatt kis túlzással bármelyik poéta életútjáról szóll*iat'rıa.5' Még az fizikai vonások leírásában is találunk más forrás'ol<ból, például Donatus Vergilius-éleitrajzából átemelt moitivumokat. 4** BARTUSCHAT: lie De vi-ta..., cit., 85'. 4*' lbidem.. 15 Vö-. ENEN.Kı.=.r-.: M'odelli-ng..., cit., 29'-30: ""' ibidem., 20:; B=A-zRTUscHzAT: Le- De vita-.._., cit., Bairruscn-A`ı`: Le De- vi.ta-..., cit., 89. ' ' lliidem-., A babérkoszorú odaítélésénél. Petra-rca népnyelven- í-rt versei nemigen jötte-k szá-mitásba, ld. Looıvınf: The Beginnings..., cit., " Vö-. B*AR'rUscH-A`ı=`: Les,,Vies"..., cit., 37. 5' Vö. VELLI-:~ ll De vita et' morilms..., cit., B-Aırı`uscı=ıA'ı`: Le De vi-ta..., cit., 92;; vö-. ENı-EN Krı-.: M=odelfl"ing..., ci-t.,

87 ERTL PÉTER 1 EoccAccıo, PE1`zRAiRcA-siooRAF1JsA 401 Az idealizálás egyik legnyilvánvaflóbb eszköze a szélsőségek =leírásá.nak kerülése és a kiegyensúlyozottság, mértékletesség ailáhúzátsára való törekv-.és.5`* *Petrarca -magánykeresését Boccaccio az avignoni udvar időn-kénsti felıkeresésének emlíitésével ellenpontozza, egyensúlyt teremtve a költői lét -két pó`lusa, az elszizgetelt.alkotás és a társadalmi életbe való betagozódás között 18). A -kisebb javadalmak elfogadásával, de a nagyobbak visszautasíitásával Petrarca.sikeresen menekül meg a Szküllától és a Kharübdisztőíl egyaránt (VP, 19). Ezt a középutas megoldást Boccaccio a költő fizikai tulajdonsággainak és jellernének bemutatása során is alkalmazza: Petrarca arcszine se nem túl világos, se nem -túl sötét; szeret nevetni, de sosem hahotázik illetlenül; ritkán szól, -de akkor lenyűgöző ékesszólással; az étkezésben mindig mértékletes; bár olykor a józan ész határát túllépve feldühödik, gyorsan le is csillapodik; s noha időnkén-t véitkezik a bujaság bűnében, Szent Pál parancsának megfelelően mindig óvatosan jár el (VR és 25-26). Mivel e tulajdonságok Petrarca hírnevét növelik, Boccacciónak sikerül a szélsőségektől óvó, részben sztoikus, részben keresztény elemekből táplálfkozó erénykoncepciót a római antikvitás hírnéveszményének megújítására -felhasználnia.5** Az életrajznak a későbbiekben nagy hatást gyakorló motívuzmai között az is megemlítendő, hogy Petrarca gyermekk-orának leírása során Boccaccio erősen hangsúlyozza hőse firenzei kötődését. Noha nem hallgatja el, hogy Arezzóban született, firenzei neveltetést tulajdonít neki, apja számkivetésének körülményeit pedig megszépíti, és önkéntes száműzetésbe vonulásról beszél (VR 1-2). Ezzel ser Petraccót is tisztázza, és a városról is lemossa Petrarca családja száműzésének szégyenfoltját. Ráadásul re trükk révén Petrarca jogilag is -firenzei polgár marad, dicsősége Firenze város hírnevét is növeli.,,francesco ÜDV-.ö`zLı Az UTóKoRT"5 A VP egyetlen ránk maradt kéziratát a Petrarca farquäi dfolgozószobájában fellelhető példányról másolták le a költő halála után. Noha e kézirat provenienciája önmagában is elegendő lenne annak igazolására, hogy Boccaccio valamikor 53 BARTUSCHAT: Le De vi.ta..., cit., 92. Vö. ENıENKı.:ı.: Modelling..., cit., Vö. BARTUscııAT: Le De vita..., cit., *' Az utókorhoz irt levél salutatio-formu-láját ebben a formában (,,Franciscns posteritati sa-latern ) a legújabb kiadás szövege nem közli, de a filológiai -bevezetőben említett fontos kéziratok egy részé- 'aerı így szerepel, ld. PETRARCA: Rernm seniliurn libri..., cit., vol. III., 2268.; vö. Silvia Rizzo: lntroduzione. FRANcEsco PETRARcA: Res seniles: Libri.l-T1/. Szerk. 5-ıı_vıA Rizzo, társzerk. Monica Berté. Le Lettere, Fırenze, 2006, 7-24: 9., 8. j. W Giuseppe Billanovich véleménye szerint Giovanni Dondi dall'oro=logio másolta le, de az újabb kutatások ezt kétségbe vonták, ld. BıLLANovıcı-1:.Pet-rarca..., cit., 345.; vö. VELLı: ll De Vita et.moriln-ts..., iii., 32., 1. j.

88 402 EOccAccıO És KORA megmutatta Petrarcának és rendelkezésére bocsátotta az őt dicsőítő művet, erre további bizonyítékunk is van. Ha összevetjük a VP-t Petrarcának az utókorhoz írott, befejezetlen levelével (Ad posteritatem), jelentős párhuzamokat, egyezéseket találurlk,5 így kétségtelennek tűnik, hogy a- levél megírása során Petrarca felhasználta Boccaccio életrajzát. Karl Enenkel szerint az episztola egységes szerkesztési elveket tükröz, és a benne található megjegyzések, utalások révén re datálhatófill A kutató szerint az idős Petrarca ekkor előkereste, és önéletrajzának megírásához mintaként használta Boccaccio - szerinte - harminc évvel korábban írt biográfiáját, melyen szerkezeti, tartalmi és stilisztikai módosításokat hajtott végre. A változtatások elsődleges célja az lett volna, hogy a dicshimnuszból műfajilag elfogadható, a szerénység és a keresztényi alázat előírásainak, illetve saját életének második felét hangsúlyosan jellemző morálfilozófiai elköteleződésének is megfelelő önéletrajzot hozzon létre. Ezt szolgálná rögtön a legszembeötlőbb különbség is, tudniillik az, hogy Petrarca életútjának kronológiai elbeszélése helyett portréjának felvázolásával kezdi önmaga bemutatását. Boccaccio enkomiasztikus narrációját ugyanis a túlzásoktól megfosztva oly mértékben letompította, hogy az túl sokat veszített volna erejéből ahhoz, hogy az önéletírás bevezetőjeként szolgáljon, ezért inkább a portréban elhangzottak példákkal való alátámasztására használja fel. De Enenkel strukturális elemzését érdemes fenntartásokkal kezelnünk, kritikai kiadásában ugyanis túlságosan törekszik arra, hogy logikai szempontból is koherens szöveget hozzon létre. Francisco Rico rekonstrukciója szerint azonban az utókorhoz írt levél eredeti formáját inkább részleges vázlatok, feljegyzések, ötletek gyűjteményeként képzelhetjük el, amelyeket a szerző halála után próbált meg valamiféle elképzelt egységbe rendezni a szöveg első,,szerkesztője","' akinek a művét aztán archetípusként továbbmásoltákfl Rico vizsgálata alapján az is igen valószínűnek tűnik, hogy az önéletrajzi írás ötlete valamikor az 1340-es évek végén merült fel Petrarcában, és az első vázlattöredékek 1347 és 1353 között lettek papírra vetve, 5 így már ebben a kezdeti szakaszban hathatott rájuk Boccaccio 5 A két szöveg részletes filológiai egybevetését ld. Bıı.ı.ANovıcı-ı: Petrarca..., cit., 137., 1 j. -1 Vö. BARTuscı-ıAT: Les,,Vies..., cit., " ENENKEL: Modelling..., cit., 14. és 8. j., valamint 19. I ibidem., _ 62 KARı.. ENENKEL: A Critical Edition of Petrarch's Epistola Posteritati with an English Translation. In: Modelling the lndividı.ial..., cit., E kiadói módszert a szöveget legutóbb közlő Elvira Nota szinte tökélyre viszi. -1 Billanovich az idősebb Pier Paolo Vergeriónak tlılajdonítja ezt a műveletet, ld. Bıı.ı.ANovıcı-ı: Petrarca..., cit., 366. '*' FRANcısco Rıco: ll nucleo della Posteritati (e le au tobiografie di Petrarca). ln: Cı.AuDıA BERRA (Szerk.): Motivi eforme delle Familiari di Francesco Petrarca: Gargnano del Garda (2-5 ottobre 2002). Cisalpino, Milano, 2003, 1-19., különösen 1, valamint 3. j. 5 llıidem.

89 ER`n. PÉTER / EOccAccıO, PETRAROA sıooráfusa 403 Vitáj a, melynek másolatát Petrarca első találkozásaik során, 1350 őszén vagy 1351 tavaszán - a korábbi dátum valószínűbb - megkaphattaf* Enenkel ugyanakkor kiválóan látja meg, hogy Boccaccio életrajzához képest Petrarca igazi újítása - s egyben a direkt öndicséret elkerülésének legeredetibb módja - az, hogy a levélformát választja autobiográfiája számára, így az utókorral létesített közvetlen kapcsolat révén kimondatlanul is feltételezi saját hímevének évszázadokon át tartó fennmaradásátfií Ehhez képest a hiúság látszatának elkerülését célzó egyéb változtatások, reflexiók kisebb léptékűek.' Az alábbiakban néhány olyan motívumot emelek ki a teljesség igénye nélkül, amelyek túlmutatnak a VP és az Ad posteritatern kapcsolatán, és valamilyen formában Petrarca egyéb műveiben, valamint a róla írt későbbi életrajzokban is felbukkannak. Boccaccio az ovidiusi modellt követve mutatta be a jogi tanulmányok és a költészet iránti elköteleződés között feszülő kibékíthetetlen ellentétet, amely a sorssal dacoló, haszonelvű apa és az irodalmi pályára predesztinált fiú vitájában csúcsosodik ki. Petrarca az utókorhoz írt levélben ennél szabadabban használja fel Ovidius önéletrajzi elégiáját, noha a klasszikus szövegtől való függése a címzett megválasztásában és a levél bevezető sorainak megfogalmazásában egyértelmű. A VP első szakaszában központi szerepet betöltő transzcendentális szál - múzsák, Apolló, sors - kiiktatásával párhuzamosan az önéletrajzban a jog és a költészet éles ellentéte is elhalványul, és Petrarca azt állítja, hogy személyes döntésében, tudniillik abban, hogy miért hagyta félbe egyetemi tanulmányait, az egyébként nagyra becsült római jogtudományt megrontó korabeli joghasználat játszott döntő szerepet. Ennek következményeként az apával való durva konfliktusnak sem találjuk nyomát, legfeljebb utalást arra, hogy a jogi tanulmányokat atyja akaratából kezdte meg, és a szülői gyámság alól kikerülve hagyott fel velük." A Seniles (Öregkori levelek) egyik híres helyén azonban találunk egy anekdotikus visszaemlékezést, amely látszólag másképp beszéli el a történteket. Luca da Penne pápai titkárnak Petrarca elmeséli, hogy már gyermekkorában is lelkesen olvasta Cicerót, amire az ókori szerzőt nagyra tartó apja is ösztönözte. A szükség azonban arra kényszerítette, hogy jogot hallgasson, de közben titokban továbbra is Cicerót és a költőket tanulmányozta. Ám amikor e könyvek rejtekhelyét felfedezték, tűzbe vetették őket, csak Cicero retorikai művét, a De inventionét és Vergiliust mentette meg apja, látva fia fájdalmát. A talán fiktív, ám mindenképpen szimbolikus esemény leírásában érdemes fölfigyelni az óvatos megfogalmazásra: Petrarca nem " Vö. Bıı.LANovıcı-ı: Petrarca..., cit., ENı.-:Nı<ı-:r.: Modellingm, cit., '* Elemzésüket ld. ibidem., '*' Ld.'OvıDıus: Keservek, IV, 10, 1-2. és PETRARCA: Ad posteritatem, 1., PETRARCA: Rernrn senilinni cit., vol. lll., 2288.; KARDos: Cit., 119. Vö. BıLı.ANovıcH: Petrarca..., cit., " Ad posteritatein, 17, PETRARCA: Reram seniliam libri..., cit., ; l<ardos, ' lbidenı. 72 Seniles, XVI, 1, 6-8., PE-ı`RARcA: Reranı seniliam libri..., cit., vol. III.,

90 404 E.OccAccıo És KORA állítja, hogy a könyveket apja dobta be a tűzbe, sőt egyértelműen neki tulajdonítja a két kötet megmentését. A könyvégetéshez hasonló tett nem isigen várható az irodalombar-át és könyvgyűjtő ser Petraccótól, aki -tevékeny részt vállalt fia híres Vergilius-kódexének, az ú-n. Virgilio Ambrosianónak az összeállításában is. Az anekdota alapján az is világosnak tűnik, hogy a jog és az irodalom közötti ellentét nem eredendő, ideális esetben ki is egészí-thetik egymást. Ser Petracco szerint Vergilius olykor felüdítheti fia lelkét, Cicero pedig segítségére lehet a polgáıjog tanulmányozásában." Ez a megállapítás természetesen nem módosítja a két tudományterület hierarchiáját, de némileg árnyalja. A későbbi biográfiákból e színes anekdota fokozatosan kiszorítja majd a VP kissé szikárabb verzióját, de az életrajzirók nem figyelnek föl Petrarca finom distinkciójára, és Boccaccio értelmezéséhez hasonlóan apa és fiú, valamint jog és irodalom kontrasztj-át hangsúlyozzákfã Hasonló karriert fut be Boccaccio megjegyzése Lauráról. Életrajza második részében, mint láttuk, Boccaccio fölveti, hogy Petrarca Laurája valójáb-an nem is létezik, csak az -áhított babért jelképezi (VP, 26): És habár számos népnyelven írott költeményében nyíltan megénekelte izz-ószerelmét bizonyos Lauretta iránt, ez a tény nem áll ellentétben állításommal, úgy vélem ugyanis, és a magam részéről joggal feltételezem, hogy ezt a Laurettát a később megszerzett babérkoszorú-allegóriájaként kell felfognunk. Valószínűleg erre reagálva, az utókorhoz írt levelében Petrarca határozottan ki-áll szerelmének történeti valósága mellett, noha Laura nevének említése nélkül: Heves szerelem csak egyszer gyötört, ifjú koromban, de mindvégig tisztes maradt. S még tovább kínzott volna, ha lángolásomat,.mely már langyosodóban volt, nem oltja ki a zord., de üdvös halál. 7*' Mıcfızı-ELE Faro: P-eıtrarc-a e Ciceron-e.. 'ln: EMAN~ui:..ı.iE NA1ı=DUcci (Szerk.)-: Ci-ce-rone nella tr-adizione europea. Dalla tarda an-tichita al Settecento: Atti dei V1 Sy-mpsium 'Cice-ronianurn Arpinas, Arpino 6 maggio Le Monnier, Firenze, 2006, 17-50: Feo valószínűbb-nek tartja, hogy Petrarca mostohaaıfıyja, Nicolosa di Va-nni Sigoli volt az elkövető. Ser Petracco irodalom iránti szenvedélyéről említést tesz még RONALD G-. Wırr: zl-n the zfoo-tsteps -of -the A-n-cients -: The Origins of Ha-manism fiorn :Leva-to to Bruni. Briiıll, Leiden - Boston - Köln, 2000, *' Se-n-iles, XVI, 1, 8-., PETRARCA:.R-e-ram se-nil-iran liirflri.-..., cit., vol. lll., Például 'S-rcco POLENTO-N: in:.-le vile di -Da-n-te,-...,, cit., 321.; Gi»RoL-AMO SQLIARC-1Aı=ıco: ibidem., 350.; GıovAN ANDREA 'G-Esu Ai.Do': :ibi-de-n-i., Filippo Villa-rıira -mindkét for-rás hatást gyakorol, s a petrarca-i ane-kd-otát és -a Boccace.-iónáël is ol v-ash-ató -ovidiusi sorokat egyaránt fe-lifclézi í(lˇtn`de-m., és 278., 1. j.). 76 Ad pos-ter-itatenı, 5., P-ETRAROAL: R-e-r-az-m sefnil-ia;rn -'l.ilj.ri..., -cit., vol. lll., 2290., és KAfR=Dos`: Cit., 1'-21. (Kardos Tibor fordítását kis mértékben módosítottam.)

91 ,ERTL PÉTER/ BoccAccıo, PETRARCA BıocRÁ ı=usa 405 Az ugyancsak idealizált önéletrajznak tekinthető Familiarcs-gyűjtemény (Baráti levelek) második könyvében azonban konkrétabbarı megfogalmazott reakciót olvashatunk: Mit mondasz? Hogy Laura gyönyörű nevét csak kitaláltam, azért,hogy legyen miről beszélnem, és hogy a népnek legyen miért beszélnie rólam, de valójában semmiféle Laurát nem őrzök a szívemben, hacsaknem a költői babérkoszorút [laurea], mely iránti vágyakozásomat kitartó és fáradhatatlan igyekezetem tanúsítja,: és hogy az élő Laura, aki szépségével foglyul ejtett, teljes egészében a képzelet szüleménye, s a versek koholtak, a sóhajok színleltek? [...] Bárcsak tényleg színlelés lenne, és nem őrült szenvedély! De higgy nekem: senki sem tud nagy erőfeszítés nélkül hosszan színlelni, és ok nélkül arra törekedni, hogy őrültnek tűnjünk, a legnagyobb őrültség. Vedd hozzá, hogy ha egészségesek vagyunk, viselkedésünkkel talán betegnek tudjuk tettetni magunkat, de a sápadtságot nem lehet színlelni. Sápadtságomat és gyötrődésemet azonban te jól ismered, ezért még inkább tartok attól, hogy szókratészi kedélyességeddel [...] valójában betegségemen gúnyolódsz. De várj csak: ez a seb egyszer majd beheged, és igaznak bizonyul rám Cicero szava: Az idő ejt sebet és az idő gyógyít". S Laurámmal szemben, akit te kitaláltnak nevezel, talán éppen az ugyancsak kitalált Ágoston siet majd segítségemre, sokat olvasva ugyanis mély értelmű szavait, és sokat elmélkedve fölöttük, öreg leszek, még mielőtt valóban megöregednék. Bár a Giacomo Colonnához címzett levelet Arnaldo Foresti 1336-ra datálta, Giuseppe Billanovich jólokkal fiktív, vagy legalábbis alaposan átdolgozott írásnak tartja, mely bizonyos szempontból a Canzoniere kiegészítéseként olvasható, és a Secretummal is jelentős párhuzamokat mutat. " Keletkezési ideje így. a levélgyűjtemény első könyveinek számos darabjához hasonlóan, közé tehető. lngikusnaktünik a feltevés, hogy Petrarca valójában nem (vagy nemcsak) Giacomo Colonna állítólagos tréfás megjegyzésére, hanem Boccaccio interpretációjára (is) válaszol, rnegakadályozandó, hogy életrajzírója allegorizáló olvasata még szélesebb körben elterjedjen.* Laura történetiségének tagadása ugyanis nemcsak a Dalosñnyv értelmezési lehetőségeit szűkítené le drasztikusan, de a Petrarca által éppen ezekben az években meghirdetett mutlatio vitae programját is megfosztaná talán legfontosabb elemétől. Az a minőségi változás ugyanis, amit a világi szenvedé- W Vö. R~osER1`A ANT-ooNı.Nı: il progeäo autobiogrflfico -.delle Fa-mílíares di Petrarca. LED, Milano, Familiares, ll, 9, , FRANcEsco PETRARCA: Le Famiüarí, vol. I-IV. Krit. kiad. szerk. Vittorio lassi (1-lll.), Umberto Bosco ({V.). Sansoni, Firenze, : vol. I ARNALDO FoREsTı: Ancddo-ta' della vita di Francesca Petrarca (új, javított és a szerző által kibővített iiıdás). Szerk. Antónia! Tissofií Bemıenuti..-Anterıore, Padova, 1977, 47. valamint 15. j. Ü Bıu.A-Novıcı-1: Petrarca..., ciat., 54., 1. j.; vö. SANTAGATA: lframmentı'..._, c-it., 94. " Vö. BA=R1`uscHAT: Les,,Víes"..., cit., 38.

92 406 soccaccıo És KORA lyektől a vallási elmélyülés és a szerelmi költészettől a morálfilozófia felé fordulás jelent, veszítene drámai erejéből, ha az ifjonti kicsapongó életvitel és a testi vágyak eredője, a szenvedéllyel szeretett hús-vér nő eltűnne, és a Secretum harmadik könyvében Franciscusnak felrótt két nagy bűn közül legfeljebb csak a dicsőségvágy maradna. Bár a későbbiekben egyes biográfusok Boccaccióval azonos álláspontra helyezkedtek a Cımzoniere verseinek és Laura alakjának allegorikus értelmezését illetően, az életrajzírók többsége Petrarca szavait tartotta mérvadónak. Sőt, a történelmi Laura azonosítására irányuló kísérletek mellett fantáziadús legendák is felbukkantak arról, hogy a pápa hajlandó lett volna Petrarcához adni szerelmét, a költő azonban vallási elkötelezettsége miatt, vagy inspírációjának megőrzése kedvéért visszautasította az ajánlatot. ' Végül térjünk ki röviden az egyetlen bűnre, amelyben Boccaccio szerint Petrarca vétkesnek bizonyul (ritka dühkitöréseit nem számítva). Az életrajz szerint a bujaság az egyetlen, amely, ha nem is győzte le teljesen, némileg kínozta, mindazonáltal ha meg is esett, hogy elbukott, az Apostol parancsának megfelelően mindig óvatosan járt el, ha már egyszer tisztán nem tudott (VP, 26). Petrarca az Ad posterüatenıben, végigtekintve a hét főbűnnel való viszonyát, szintén csak két esetben marasztalja el magát: kisebb mértékben a harag, nagyobb mértékben a bujaság területén. Boccaccióval ellentétben, s vele polemizálva azonban az érzéki élvezeteknek való engedését egy meghatározott életszakaszhoz, mégpedig ifjúkorához társítja, és azt állítja, hogy negyvenedik életévéhez közeledve felhagyott a testi kapcsolatnak még a gondolatával is. 5 Ezt az elhamarkodott és viszonylag könnyen cáfolható kijelentést- Francesca nevű lánya 1343-ban született* - a későbbiekben, amikor őt immár jól ismerő barátjának ír, úgy pontosítja, hogy az 1350-es jubileum után hagyott fel véglegesen a bujasággalf A mutatio vitaenek ezt az aspektusát tehát egy szimbolikus dáttunhoz, a teljes bűnbocsánatot kínáló szentévhez köti, de a bűntől való megszabadulás időpontjának későbbre helyezése nem jár együtt a korábbi séma teljes felborításával. Így a kicsapongás - a szerelmi "Z Vö. S.-\N1`Ac:A`rA: lfmmmenti..., cit., Ez utóbbi vétek sem menekül meg egyébként az elmarasztalástólı a Secretum Ágostona mellett az utókorrıak író Petra rca is elítéli, és - már csak az önéletrajz által megkövetelt szerénység okán is - utólag méltatlannak mondja magát a babérkoszorúra. Ld. Ad pıısteritatem., , PETRARCA: Rerum serıiliıım libri..., cit., vol. lll., ; l(ardos: Cit., GıANNozzo MANETH: Vita Francisci Petrarchae, 16. ln: UŐ: Vite di Dante, Petrarca E Boccaccio. Szerk. Stefrmo U. Bnldassnrri. Sellerio, Palermo, 2003, 158. *"" Vö. Luıoı Pr-:Ruzzı életrajza. In: Le vile di Dımte..., cit., 283.; (Psr-:UDO-)AN`ı`oNıo DA TEMPO: lbidem., ; GıRoLAMo SQuARcıAı=ıco: ibidem., 353.; Aı.EssANDRo VELLUTELLO: Ibidem., 361. "Ő Ad posteritatem, 6., Pı:1`RARcA: Rerum seniliımı libri..., cit., vol. lll., ; l(ardos: Cit., 121. Ű D0'ı`ı`ı: Vim..., cit., 53. és 111. ˇ7 Seniles, Vlll, 1, (Boccncciólıoz, 1366), FRANcEsco PETRARCA: Ras seniles: Libri V-VIII. Szerk. Silvia Rizzo, tá rsszerk. Monica Berté. Le Lettere, Firenze, 2009,

93 ERTL PÉTER / EoccAccıo. PETRARCA EıooRÁFusA 407 költészethez hasonlóan - továbbra is a letűnt ifjúkor jellemzője marad, csak az életszakasz felső határa tolódik ki néhány évvel. A későbbi életrajzokban a bujaság vádja visszaszorul, a mutatio vitae pedig állandó toposszá válik, s élete második felében tanúsított erényes magatartásával Petrarca erkölcsi példaképként jelenik meg. Egyes biográfiák az egész életére kiterjesztik ezt az ideált, sőt olykor még hagiográfiai elemek is felbukkannak a szent életű költő alakjának ábrázolásában: olvashatunk imádság közbeni extatikus elragadtatásáról és halálát kísérő csodáról is. KITEKINTÉS És össze(;zés A VP közvetlen ismeretéről a XIV-XV. században viszonylag kevés adatunk van, a rendkívül korlátozott kéziratos hagyomány mindenesetre arra enged következtetni, hogy nem másolták tömegesen. Néhány nyom alapján azonban a mű szűkebb körű fortımájáról mindenképpen beszélhetünk ben Francesco Nelli levelet írt Petrarcának, amelyben felsorolta, mely műveinek publikálását várja türelmetlenül. A kívánságlista alapvetően a VP-t (28-30) követi, azzal a különbséggel, hogy Nellinek önálló eklogák helyett már a Bucolicum carmenről is van ismerete, és nem említi a verses leveleket. " 1359-ben pedig Domenico Silvestri írt verses episztolát a koszorús költőnek, az Afrika közreadását sürgetve. Költeményében két boccacciói motívum is felbukkan: a múzsák tején való nevelkedés (VR 1) és a platóni méhcsoda megismétlődése (VP, 22). Boccaccio későbbi műveiben Petrarca alakjának a költő ideáljára szorítkozó be- 3" Vö. Rıco: II rmcleo..., cit., Vö. BAR'ı`uscHA'ı`: Les Vies"..., cit., ; CARLO Aı.uı=.R'ı`o MADRıcNANı: Di alcune biografie umanistiche di Dante e Petrarca. = Belfagor, 18 (1963), 29-48: ; CONCETTA BıANcz\: La nascita del mito dell'umanista nei compianti in morte del Petrarca. ln: Il Petrarca latino..., cit., ; Jıiíí ŠPIČKA: Le canonizzazioni di Petrarca. = Ambra, 5 (2005), , különösen: Az ima közbeni elragadtatásról szól például Bonaventura Badoer Petrarca temetésén mondott gyászbeszédében, ld. ANTONıO MARSAND: Biblioteca petrarchesca. Paolo Eınilio Giusti, Milano, 1826, XXXIII-XXXVIII: XXXVII- XXXVIII., amit átvesz Pıı-:'ı`Ro CAsTı;ı..Lı=.'ı`ı`o is: Le vite di Darıte..., cit., A Petra rca halálakor bekövetkezett csodáról - lelke kis felhő alakjában távozik testéből egyenesen az ég felé - ld. FILIPPO Vıı.ı..-\Nı életrajzát: ibidem., 281.; és őt követve GıANNozzo MANETH: lfıta Francisci Petrarclme, 22, MANETrı: Vite..., J-Í., " Vö. Bıı.ı.ANovıcı-ı: Petrarca..., cit., 143. "' Un ami de Pétrarque: Lettres de Francesco Nelli a Pétrarque. Közzéteszi Henry Cochin. Honoré Champion, Paris, 1892, 217.; vö. BARON: Petrarcifs Secretum..., cit., Baron azonban téved, amiiıor azt állítja, hogy Nelli neve nem szerepel az Epystole címzettjei között. Petrarca három verses levelet (111, 22, lll, 23 és l.ll, 33) is írt barátjának, mindet között, de az is kétségtelen, hogy a lll, 22-t csak 1355-ben küldte el neki. Ld. ERNEs1`l-lATcı-ı Wıı,.KıNs: Studies ir: the Life ami Works of Petrarch. The Mediaeval Academy of America, Cambridge (Mass.), 1955, ; és UŐ: The Epistolae metricrıe of Pctrnrclı: A Marmnl. Edizioni di Storia e Letteratura, Roma, 1956, 21, Z A versrészletet idézi és a VP-vel összeveti Vı'-:ı.ı.ı: ll De Vite et moribııs..., cit., 35.

94 l 408 BoccAccıo És KORA mutatása újabb motívumokkal egészül ki: Petrarca elsősorban tanító lesz, kulturális és erkölcsi auktoritás, aki bölcsességével, műveivel és morális szempontból példaértékű életvitelével az erény felé tereli barátait és olvasóit. A halála után irt megemlékezésekben és korai életrajzokban is ez a két, olykor feszültségben, olykor összhangban álló elem dominál: a studia humarıitatis feltámasztásában kulcsszerepet betöltő modern klasszikus és a keresztény gondolkodó, morálfilozófus portréja. A VP-ben ábrázolt laikus jellegű, alkotó magány sok esetben erősen vallásos, aszketikus színezetet ölt. A XIV. század végén Pietro da Castelletto két korábbi írásból gyúrja Össze saját Petrarca-életrajzát: Bonaventı.ıra Badoer mármár hagiografikus színezetű temetési beszédéből és Boccaccio Vitájából, melyet az ágostonos szerzetes - mint azt az előszóban ki is emeli - kijavít és kiegészít. A Badoer szövegével való fúzió és a VP-n eszközölt apró módosítások egyértelműen Petrarca életrajzának keresztény vonásait erősítil<. 4 A krisztianizáló Castelletto-féle biográfia elterjedése, valamint Petrarca önéletrajzi adatokban bővelkedő levélgyűjteményeinek egyre szélesebb körű ismerete kétségkívül hozzájárult ahhoz, hogy Boccaccio korai írása háttérbe szoruljon. Miután az Ad posteritatem megszerkesztett változatát is másolni kezdték, és különösen azután, hogy az idősebb Pier Paolo Vergerio az 1390-es években átdolgozva beillesztette azt Petrarca életéről, erkölcseiről és műveltségéről írt Sermójába, az utókorhoz írt levél vált a Petrarca-biográfiák egyik legfontosabb forrásává. 5 A Boccaccio-féle életrajz hatása azonban mégsem lebecsülendő, jelentősége túlmutat kronológiai elsőbbségének tényén. A Suetonius és Donatus által Nyugaton is meghonosított alexandriai.biográfiai hagyomány és az ovidiusi modell sikeres ötvözésével a későbbi humanista költőéletrajzok fontos szerkezeti mintájává vált, akár közvetlenül, akár közvetve, az Ad posteritatemre gyakorolt hatása révén. A Collatio laureationisban kifejtett költészetelméletnek az életrajz műfajába való sikeres átültetésével hozzájárult ahhoz, hogy a közvetlen utókor Petrarcában az antikokkal egyenrangú klasszikust lásson, vagy kultúrtörténeti szerepének értékelése kapcsán elgondolkodjon és vitázzon a modernek és az antikok viszonyáról. A koszorús költő erkölcsi példaképpé emelésével megalapozta életútjának keresztény értelmezését, ami az ágostonos szerzőkön kívül -többek között - Filippo Villaninál és Giannozzo Manettinél is kiemelt fontossággal bír. Végül, Petrarca Vö. BAR`ı`uscHAT: Les,,Vies"..., cit., ` VP, 1: [...] oriımdi ir: copiosa fortıırm [...]", vö. CAsTEı.ı.E1*ı`o:,,[...] oriundí irt copíosa, ut vulgo dicitur; fortuna f...] ; VP, 4:,,[...] nequiquam astris aoidus obviare [...], Castelletto:,,[...] rıequidquam superis avidus olrviare [...]; VP, 5:,,Sed, iırbentibııs fatis, quibııs de facili non Obstatur [...], Castelletto: Sed nolente Deo, cui rıequidqmım obstatur [...]. Az idézetek forrása: FAıEıaRı: Cit., 902. (VP); Le vite di Drmte..., cit., 266. (CAsTELLE1`ro) '-'5 Vergerio Sermójáról ld. Bıı.ı.ANovıcH: Petrarca..., cit., A beszéd _megírása során a szerző kisebb mértékben a VP-t is felhasználta, ld. ibidem., 366. és 1. j. Vö. BAR'ı`uscHAT: Les,,Vies..., cit., *' Vö. ENI-:N Km.: Modelling..., cit.,

95 ERTL PÉTER / EoccAccıo, PETRARCA EııooRÁFUsA 409 firenzei kötődésének hangsúlyozásával annak a hagyománynak is kiindulópontja lett, melynek nevesképviselői között találjuk Coluccio Salutatit, Filippo Villanit és Leonardo Brunit, akik végérvényesen beillesztették Petrarcát a híres firenzei férfiak panteonjába, hogy végül Dantéval és Boccaccióval együtt mindörökre a tre coronefiorentine egyikeként emlegethessük. FÜGGELÉK I BoccAccıo ı=eljegyzése PETRARCA KÖLTŐVÉ ı<oronázásáról A ZIEALDONE LAuRENzıA NÓBAN (NoTAMENTuM) Örök emlékezetül adassék hírül e sorok olvasóinak, hogy Urunk megtestesülésének évében a tiszteletre méltó és ékesszóló férfiú, Francesco, a firenzei ser Petracco dell'lncisa fia, életének harminchetedik esztendejében vizsgát tett Róbert, Jeruzsálem és Szicília híres királya előtt, s nyilvánosan az udvar főembereinek jelenlétében is, és elismerték a költészet területén való jártasságát, ezt követően pedig a nevezett király kérésére Róma szent városában a nemes Orso degli Orsini lovag úr, akkoriban a rómaiak hírneves szenátora, a Capitoliumon, az egész nép színe előtt, ugyanazon év április 17-én a nevezett költőt babérkoszorúval ınegkoronázta; és nincs tudomásunk arról, hogy Rómában mást is megkoszorúztak volna Statius Pampinius Surculus óta, mely Statius ugyanitt szerzett dicsőséges nevet Domitianus császár alatt, aki a Város alapítása utáni Vö. BARTUSCHAT: Les,, Vies cit., Bruni több szempontból is rendhagyó Petrarca-életrajzáról ld. ibidem., ; valamint MAıJRıcNANı: Di alcune biografiem, cit., ; Lucia GUALDO Rosa: Leonardo Bruni e le sue,,vite parallele" di Dante e del Petrarca. = Lettere ltaliane, 47 (1995), ; és ROBERTO ANc.Eı.ıNı: Leonardo Bruni e la tradizione delle biografie illustri tra Plutarco e le Vite di Dante e del Petrarca. In: ENDRE SzKÁRosı, Iózsı-:ı-` NAGY (Szerk.): Dal testo alla rete: Atti e docnnıenti del convegno internazionale per dottorandi, Budapest, aprile 2010, organizzato dall'atelier ITADOKI Universita degli Stndi Eötvös Loránd, Budapest. ELTE BTK Olasz Nyelv és lrodalom Tanszék - ITADOKT, Budapest, 2010, A cim nélküli feljegyzés a Zibaldone Lanrenzianóban maradt fenn Boccaccio kézírásával, közvetlenül néhány általa lemásolt Petrarca-mű előtt: Firenze, Biblioteca Medicea Laurenziana, Pluteo XXIX. 8, c. 73.r. A kódex au tográf részeinek fakszimile kiadása: Lo Zibaldone Boccaccesco Medicea Laarenziano Plnt. XXIX. 8. Szerk. R. Biblioteca Medicea Laurenziana, előszó Gaido Biagi. Olschki, Firenze, A fordításhoz Aldo Francesco Masséra és Renata Fabbri átiratait vettem alapul: BoccAccıo: Opere latine..., cit., 366.; illetve FABHRI: Cit., 882, 2. 9 Petrarca költővé koszorúzásának dátumáról ellentmondó adatok marad tak ránk. A szakirodalomban általában április 8. szerepel. _ ' A tolosai (toulouse-i) születésű Publius Papinius Statiusról (Kr.-u k.) van szó. A Pampinius egyértelműen a Papinius név torzult formája, a Sıtrculas név pedig a szintén tolosai Lucius Statius Ursulus retorika-oktatóval való, a középkorban igen gyakori összetévesztésből ered. A költő Statius állítólagos koszorúzására vonatkozó infomıáció elterjedt volt a XIV. században (vö. Wıı.KıNs: Boccaccio's

96 410 EOccAccıo És KORA esztendőben uralkodott. Francesco, e tiszteletre méltó költő nemes származású, termetére nézve magas, igen szép külsejű, nyugodt arcvonásokkal bír, erkölcseit tekintve tündöklő; előbb Bolognában hallgatott polgárjogot, majd Montpellierben és a római udvarban " sajátította el a költészet mesterségét."'2 S a mai napig ezeket a könyveket írta: az Afrikát versben, egy dialógust prózában és egyebeket. És szerzett még több kisebb művet is, melyek közül néhánynak alább olvasható a másolata. Fordította: Ertl Péter Il. A FıRENzEı FRANcEsco D1 PETRAcco ÚR ÉLETÉRŐL És ERKöLcsEıRőL, AHOGY A CERTALDÓI GIOVANNI Dı BoccAccıo LÁTJAW4 [1] Francesco di Petracco költő, élete, erkölcsei és tudománya érdemén híres és kiváló férfiú, abban az időben szerzett dicsőséges nevet az egész világon, amikor XII. Benedek ült a pápai trónon. A kereszténység tizenharmadik jubileuma"'5 utáni 7,_ Early Trilnıtes..., cit., 82.), Petrarca koronázási beszédében (Collatio laareationis, 6, 1.) is szerepel, Fabbri szerint tőle vette át Boccaccio (FAımru: Cit., 952, 25. j.). ' ' Vagyis a római pápa avignoni udvarában. "B Boccaccio téved: Petrarca előbb tanult Montpelliler-ben, és csak később Bolognában, mindkét városban jogot. Avignoni tanulmányai alatt vagy a carpentras-i tanulóévekre gondolhatunk (ld. lent, 108. j.), vagy egyszerűen azt akarja Boccaccio kifejezni, hogy Petrarca Avignonban kezdte meg költői tevékenységét (Wıı..KıNs: Boccaccio's Early Tribtttes..., cit., 82.). Ü A kódexben közvetlenül ezt követi a Boccaccio által elsőként ide másolt Petrarca-mű, az Epystole, l., 14.; ld. FııANcEsco PETRARCA: Riıne, Trionfi e poesie latine. Szerk. Ferdinando Neri, Gaido Martellotti, Enrico Bianclıi. Riccia rdi, Milano-Napoli, 1951, ` " Kolozsvári Grandpierre Emil eredeti magyarítása, melyet a jelen közlés számára több ponton jelentősen átdolgoztam, az alábbi kötetben Olvasható: KARDos: Cit., Az újrafordításhoz és a jegyzetek összeállításához az alábbi szövegkiadásokat használtam: FAenRı: Cit., és BoccAccıO: Opere latine..., cit., , figyelembe véve Renata Fabbri, illetve Domenico Rossetti (Le vite di Dante..., cit., ) olasz fordításait is. A földrajzi nevek átírása során az ókori és a mitológiai vonatkozású helyek esetében megőrzöm a latin alakot (pl. cord ubai Seneca, tolosai Statius), a korabeli események leírásánál azonban a magyarban is megszokottabb olasz vagy francia névváltozatot közlöm (Firenze, Bologna, Avignon, Sorgue). Görög nevek esetén a szövegben a latinos, _a lábjegyzetekben az akadémiai helyesírás szerinti görög alakot használom. A Petracco I Petrarca név ről ld. Remo CrssERANı: Petra rca": Egy költői ön-újrafeltalálásból született név. Ford. Dávid Kinga. = Helikon, L (2004)/1-2, ; a Giovanni di Boccaccio névalakról pedig BRANCA: Giovanni Boccaccio..., cit., 6., 11. j; vö. BATTAc.LıA Rıccı: Boccaccio, cit., '~* Az első jubileumi szentévet VIII. Bonifác_ pápa hirdette meg 1300-ban, de elterjedt hiedelem volt, hogy Krisztus születése óta minden századik évben megtartották, vö. ARsENıO FRucoNı: ll ginbileo di Bonifacio VIII. Laterza, Roma-Bari, 2000, Mivel Boccaccio a jubileum kapcsán még száz évvel száınol, így szinte teljesen bizonyos, hogy az életrajz 1350 előtt íródott, VI. Kelemen pápa ugyanis erre az esztendőre hirdette meg a második szentévet, megszabva, hogy ettől fogva minden ötvenedik évben kell jubileumot tartani, vö. FAııHRı: Cit.,

97 ERTL PÉTER/ EOccAccıo, PETRA RCA aıooraı=usa 411 negyedik esztendőben, július 21-énl 6 született Arezzóban - apja ser Petracco, anyja Eletta -, ám később Firenzében, Toscana virágzó városában, ahol ősei hosszú ideje bőséges jólétben éltek, vélhetően a múzsák tején nevelkedett. [2] Midőn azonban a firenzei polgárok sűrű pártviszályai következtében néhány nemest, akiket barátság és rokonság fűzött ser Petraccóhoz, a köztársaság ellenségeiként számkivetésre ítéltek, maga ser Petracco övéivel együtt önkéntes száműzetésbe vonult, '" s elhagyva hazáját, gyermek fiával, feleségével és egész háznépével átkelt az Appennineken, és Avignonba költözött, ahol Francesco, gyermekkorától kezdvepáratlan felfogóképességére támaszkodva, a szabad művészeteket tanulmányozta és el is sajátította. [3] Miután felserdült, Bolognába, Lombardia nemes és tudományokban gazdag városáball" utazott, s ott különböző doktorok irányítása alatt polgárjogot hallgatott. Mialatt e téren heves szorgalommal buzgólkodott, Apollo, előre látva benne jövendő költőjét, titokban a Pieridák elragadó énekével és isteni dalokkal kezdte csábítgami elméjét, minek következtében ő, immár elhanyagolva a jogot, Iépteit a Parnassus csúcsa felé kezdte irányoznifi" [4] Mikor erről apja sokak beszámolója alapján tudomást szerzett, nem mérve fel kellőképp, hogy e vállalkozással fia mekkora dicsőséget fog szerezni, s mivel lelkét az örök dolgoknál jobban vonzották az anyagi javak, - hasztalan próbálva szembeszegülni a sorssal - felháborodottan hazahívta őt az atyai házba, és, miután válogatott szidalmakkal megfeddte őt efféle tanulmányai miatt, mondván:,,hiábavalóság! Kincset holta után Maeonides se hagyott,"2 haladéktalanul Montpellier-be küldte, szigorúan ráparancsolva, hogy továbbra is jogot hallgasson. [5] De a' végzet parancsára, melynek nem könnyű ellene szegülni, a múzsák dicsőséges kara szét- "' Petrarca születésének tényleges dátuma július 20., ld. Seniles, VIII, 1, 56., PETRARCA: Res srrıiles: Libri V-Vlll, cit., 296. Július 21. szerepel Leonardo Bruni Petrarca-életrajzában is (KARDOS: Cit., 140.), talán éppen Boccaccio I/itájának hatására. " A gyermekkori firenzei tartózkodási és a család gazdagságát illetően Boccaccio téved, vö. Petrarca: Ad posteritalem, , PETRARCA: Rernm senilium libri..., cit., vol. lll., ; és KARDos: Cit., 120., 123. ' Petrarca apját valójában fehér guelfl<ént száműzték 1302 októberében. ' Noha elméletileg az Alpokra is vonatkoztatható, Boccaccio az Alpes [...] appeninalel kifejezéssel valószínűleg az Appennineket jelöli, vö. FARRI: Cit., 949, 3. j. Petrarca családja egyébként tengeri ~.`rton ment Provence-ba (vö. Familiares, I, 1, 24., PETRARCA: Le Familiari, cit., vol. I., 8.), ahol az Avignonrıoz közeli Carpentras-ba költözött, és a költő itt kezdte meg tanulóéveit. '"' Ióllehet Bologna ma Emilia-Romagna tartomány székhelye, a XIV. században olykor a tágabban értelmezett Lomba rdiához sorolták, ld. PETRUS AzARıUs: Liber gestornm in Lombardia. Szerk. Francesco Cognasso. Zanichelli, Bologna, [1927] (= Rernm Italicaraın Scriptores, XVI/4), 8.; vö. Gıoızcıo B.\Ruı=ı-`ıNı - Pırn VıNcENzo MEN(:Aı.Do: Lombardia. ln: UMHHRTO Bosco (S. a. r.): Enciclopedia Dantesca. Vol. III., Istituto della Enciclopedia Italiana, Roma, 19842, "' Valószínűleg szándékos utalás a Collatio laareationis elejére, ahol Petrarca a Georgica egyik szöıeghelyét kommentá lja; vö. Vıanoıuus: Georgica, lll, :,,mégis a Parnasszus rnesszibb havasára von / vág;/akozás..." (ford. Lakatos István). 2 OvıDıus: Keservelc, IV, 10, (Ford. Gaál László.) "3 Ld. fent, 101. j.

98 412 BoccAccıO És KORA bonthatatlan Öleléssel fonta át az ifjút, és, mivel nem tűrhették, hogy attól, akit kisgyermekkora óta ők neveltek, a törvények messze kerülendő útvesztői és a dühödt fórum fü-lsüketítő perpatvarai elrabolják azt a fényesebb hírnevet, amely nekik köszönhetően rá várt, méltatlankodva elragadták előle a császárok határozatait és a jogtudósok törvénytábláit, [6] s egyúttal szeme elé tárták azt, amit a smyrnai költői Apollo ösztönzésére Ulixesről és a többi görögről csodás lantját pengetve tudtunkra adott; amit Terentius Culleo"5 a jóságos Thalia sürgetésére szajhák, kerítők, ifjak és szolgák tetteiről írva ránk hagyott; amit az isteni tehetséggel megáldott Maro a pásztorjátékokról, a földek megművelésének szükséges voltáról, a trójaiak bukásáról, harcairól, legyőzött isteneiről" és a haldokló Elissal könnyeiről énekszóban elbeszélt;"" amit Flaccus dalolt édes lírai megindultságában vagy szatirikusi harapós kedvében; amit heliconi sugallatra költvén Naso előadott; amit Calliope ösztökélésére Lucanus heves trombitálással harsogott körbe; amit Statius, luvenalis és még sokan mások - mind mirtusszal, borostyánnal, babérral ékes, erényük és hírnevük _érdemén egyaránt csodálatra méltó férfiak -, eltávozván e földről, hősi énekeikben reánk hagytak. [7] Ő pedig nem tért vissza többé a félbehagyott tanulmányokhoz, hanem az újonnan elé tártakat kezdte buzgó szorgalommal tanulmányozni, és, tanítóiul és mestereiül fogadva a fentebb említett szerzőket, Castalia hevétől fűtve, apja tudomása nélkül a költészetnek szentelte magát, olyannyira, hogy másra egyáltalán nem, vagy csak alig gondolt. S hogy e téren mire vitte, nem szükséges kifejtenünk, hiszen tulajdon művei napnál világosabban bizonyítják. [8] Ezek, ha nem tévedek, olyan nagy embernek mutatják őt, hogy ha igazérvekkel alá lehetne támasztani a samosi filozófus'2 véleményét, mely szerint az emberi lelkek új testben térnek vissza, akkor nem kétlem, hogy az őt ismerők azt mondanák, hogy a mindent tudó Vergiliusm született benne újjá. [9] Később az erkölcsfilozófusokat is szorgos igyekezettel követte, különösen Marcus Tullius Cicerót és a tiszteletre méltó cordubai Senecát, 2 olyannyira, hogy írásművészete és erkölcsei érdemén joggal tarthatjuk őt új Ciceró- " Homérosz. "5 A komédiaíró Publius Terentius Afer és Quintus Terentius Culleo szenátor személyének öszszetévesztése általános volt a középkorban, éppen Petrarca különböztette meg őket Terentius élete (Vita Terrentii) című fiatalkori írásában; ld. Íi~`ııoo Ruız ARZÁLLUZ: La Vita Terrentii de Petrarca. Antenore, Roma-Padova, " Vö. VııRoıı.ıus: Aeneis, l, 68. és VIII, Dido királynő, vö. VERc:ıı.ıUs: Aeneis, IV, 610. " Boccaccio itt Vergilius három művére utal, sorrendben: Bucolica, Georgica, Aeneis. A Bncolicát a középkorban színpadi- műként is értelmezték. " A múzsáknak szentelt pa rnasszoszi forrás. 12 A lélekvándorlás tanát valló Püthagorasz. '2' Dante-reminiszcencia (Pokol, VII, 3.):,,[vezérem], ki előtt nincs titoknak semmi leple (ford. Babits Milıály), az eredetiben: clıe tutto seppe" (aki mindent tudott). '22 Nem zárható ki, hogy a két erkölcsfilozófus kiválasztásában Petrarca hozzájuk írt leveleinek (a végleges változatban: Familiares, XXIV, 3-5.) olvasása is közrejátszott.

99 ERTL PÉTER / BOccAccıO, PETRARCA BIOGRÁFUSA 413 nak és új Senecának. [10] Ám ez a lágyszavú költő, mivel mindezen túl arra vágyott, hogy foglalkoztassa és alkotásokkal is próbára tegye tehetségét, jóllehet még tartott az ifjonti évek hevülete, az emberi társaságot kerülvén, a magányban kezdte örömét lelni, és az örökké árnyas, meredek hegyek között eljutott egy völgybe, melyet az ott lakók a régi időktől fogva, nem ok nélkül Zárt Völgynek neveznek, -"' s ezt a helyet, melyet nem emberi mesterkedés, hanem a természet művészete ékesített gyönyörű látnivalók sokaságával, ő maga szépen és ízlésesen leírta Dionigi da Borgo szerzetes-teológusnak, a calliopei harmónia szerint elrendezett hexameterekben. 4 Itt ered, tiszta vizének bőséges áradásával, kiapadhatatlan forrásból a Sorgue folyó. [11] S ezen a helyen e kiváló költő, nehogy az utókor bűnként a szemére vesse, hogy elásta talentumát,"25 több elegáns és ragyogó művecskét szerzett, részint versben, részint prózában; egyéb emlékezetre méltó írásai között azt a nagyszerű és csodálatos művét is, melyet inkább isteni, semmint emberi szellem. alkotásának hihetünk, s melynek az Afrıˇkaácímet adta, mert az idősebb Africanus tetteit énekli meg benne, szintén hexameterekben. [12] Mindazonáltal, nehogy a túlzott magány megfossza az emberek elismerésétől, időről időre ellátogatott a pápai udvarba, ahol jó barátságot ápolt az egyházfőkkel, a francia és itáliai királyokkal, előkelőkkel és számos más úrral, különösképpen XII. Benedek pápával, Pietro dei Colonna biborossal,l2 Róbert jeruzsálemi és szicíliai királlyal, valamint Azzo da Correggio lovaggal. [13] Apja halála után ez utóbbi társaságában a campaniai Nápoly városába utazott, ahol barátjának köszönhetően elnyerte azt a megtiszteltetést, hogy bemutassák a nevezett Róbert királynak, akinek jelenlétében oly ékesszólóan magasztalta a saját és a korábbi költők tudományát, hogy a jeles király, akinek fölöttébb megnyerte tetszését, mohón vágyva arra, hogy minden dicséretes dologgal megismerkedjen, abbahagyta teológiai és filozófiai stúdiumait a költők tanulmányozásának kedvéért, amit korábban semmire sem becsült, s azon nyomban mesteréül kérte magát Francescót, amennyiben hajlandó volna ott maradni. [14] Ő azonban, minthogy nemesebb célokra irányozta lelkét, miután igen udvariasan visszautasította ezt a fontos tisztséget, előbb csak a király előtt, majd az udvar főembereinek jelenlétében különféle tudományterületeken vizsgát tett, s ők az értő hallgatóság egyhangú jóváhagyásával készségesen elismerték a költészet területén való jártasságát. Ezután említett barátjával, Azzóval a dicsőséges Rómába sietett, ahol a római szenátus és a nép nagy tiszteletadással fogadta, és erényei érdemén, valamint a király kérésıére a szenátorok kiváló költőnek ismerték el. [15] Egyikük, Orso degli Orsini lo- 'Ü Vallis Clausa /Vaucluse / Valchiusa, Petrarca kedvelt provence-i tartózkodási helye 1337 és i353 között. 'zi PETRARCA: Epystole, I, 4., PETRARCA: Rirne..., cit., Kalliopé az eposzköltészet múzsája, Boccaccio a kifejezéssel a ritmus eleganciájára és a vers emelkedettségére utal. '11 Vö. Mt 25, 25 és DANTE: Az egyedaralom, I, 1., mely az eredeti megfogalmazásban Boccaccio iıõzvetlen mintája lehetett. W' Boccaccio újabb tévedése: Petrarca valójában Giovanni Colonna bíboros szolgálatában állt.

100 414 EoccAccıO És KORA vag úr, Anguillara hires grófja, Urunk megtestesülésének évében, április 9-én,'27 az indikció kilencedik évében,l2 a költő életének harminchetedik esztendejében, Róma városában, a Capitolium tetején, az egész papság és a nép jelenlétében, miután előbb az ünnepelt mondott hosszú, ékesen szóló és csodálatra méltó beszédet a múzsák magasztalására, majd a fent nevezett Orso úr szólt röviden a megkoszorúzandó költő dicséretére, babérkoszorúval ünnepélyesen megkoronázta őt, majd egy hosszú, de ékesszóló kiváltságleveletm adott át neki nagyhírű művészetéről és római polgárjogáról, ellátva a megfelelő aranypecséttel, melynek címere egykor félelmet és tiszteletet keltett az egész világon. [16] Ehhez fogható esemény nem történt itt, amióta a tolosai Statius Pampineus Surculustl-1" dicsőségesen megkoszorúzták, vélhetően Róma alapításának 834. esztendejében, Domitianus császársága idején. Meg sem kíséreljük leírni, hogy micsoda vidámságban ment végbe mindez, mind a plebejus, mind a nemesi származású római polgárok körében, hiszen mindenki sejtheti; én magam bizony azt hiszem, hogy valamenynyiüknek úgy rémlett, mintha Saturnus uralmának régen elmúlt, boldog kora tért volna vissza. [17] Mindenesetre ő maga elbeszélte mindezt Giovanni Barrili nápolyi lovaghoz intézett verses levelében, ' noha az igazsághoz képest nagyon szerényen, mivel nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy a saját dicsőségét zengi. A koronázás után Azzo da Correggióval Parmába ment, ahol egy ideig szoros barátságban élt vele, s ahol ma is tartózkodik.l32 [18] Francesco, noha igen kiváló a tudományban, tiszta erkölcsei révén sem tündöklik kevésbé. Jóllehet ugyanis - mint fentebb említettük - kedveli a magányt, amint azt ő maga egy bizonyos Argus című eklogájában részletesen kifejti, egyedül kóborló pásztornak és Silviusnak nevezve magát,*33 mindazonáltal szo- '27 Ld. fent, 98. j. H Az indictio tizenöt éves ciklus a középkori időszámításban, mely eredetileg az adókivetések ciklusa volt Egyiptomban, de használatát a késő ókorban az egész Római Birodalomra kiterjesztették. Szá mítására vonatkozóan ld. ADRIANO CAPPELLI: Cronologia, Cronografia e Calendario Perpetno: Dal principio dell'era Cristiana ai giorni nostri, Hoepli, Milano, 1930 [reprint 19601, 6-7.; vö. SzEN'ı`ı'É1`ERv IMRE: A kronológia kézikönyve. S. a. r. Gazda István, kieg. Érszegi Géza et al., Könyvértékesítő Vállalat, Budapest, 1985, '29 A Collatio laareationis és a Privitegiunt laaree kapcsán ld. fent, 11. j. ml' Ld. fent, 99. j. 13' PETRARC-A: Epystole, II, 1., Francisci Petrarclıae poëmata..., cit., vol. ll. (1831), '33 Az eredeti kifejezés (,,moratur asqae in l1odiernnın ) úgy is fordítható, hogy alıol rnindmáig tartózkodik", ami fontos érv azok számára, akik Petrarca első parmai tartózkodásának idejére ( ) datálják az életrajzot, vö. FAıaaRı: Cit., 882, 3. j. '33 Az Argast Petrarca 1346-ban írta, és 1347 januárjában küldte el Barba to da Sulmonának. Említése fontos érv az életrajz későbbi, es datálása mellett. Az ekloga, mely önállóan is keringett Itáliában, végül a Bıtcolicam carrnen második darabja lett. Kiadása: ANTONıO AVENA (Szerk.): ll Bncolicnm carınen e i suoi commenti inediti. Societä Cooperativa Tipogra fica, Padova, 1906, Csehy Zoltán fordításában magyarul is olvasható, ld. Csıznv ZOLTÁN: Amaltliea szarva: Száz itáliai humanista költő. Kalligram, Pozsony, 2012, A Barbatóhoz írt kísérőlevélben (Varie, 49) Petrarca- elmagyarázza, hogy az erdők iránti szeretete miatt (,,propter insitnm silvarum anıorenı ) választotta magának a Silvius

101 ERTL PÉTER/ EOccAccıo. PETRARCA EıOc.RAı=UsA 415 kásaiban éppúgy, mint beszédmódjában mindig is közösségi ember volt, mindenkivel helyzete szerint barátságos, nyájas és nyíltszívű; [19] életmódját tekintve rendkívül erényes, s hogy ezt saját elhatározásának megfelelően még inkább és még könnyebben folytathassa, és hogy még eredményesebben kerülhesse el a világi élet kellemetlenségeit, klerikusi ruhát öltött és az egyháziak életét vállalta,l34 mindazonáltal csak kicsi, szerény, a lelkipásztori kötelességektől független javadalmakat szerezve, visszautasítva a nagyobbakat, melyeket az iránta jóindulattal viseltető egyházfők kínáltak föl neki, különösen a főpapi tisztségeket, nehogy, elfogadásukkal a Scyllától menekülni akarván, túl sokat markolva esetleg a Charybdisbe essen. [20] Termetére nézve pedig magas, vonzó külsejű; arca kerek és szép, színe se nem világos, se nem sötét, hanem férfihez illő barnás árnyalatú. Szemjárása nyugodt, tekintete vidám, okos és átható; szelíd kinézetű, mozdulataiban fölöttébb méltóságos, hajlamos a vidám nevetésre, de soha nem látták illetlen hahotában kitörni; [21] járása megfontolt, beszédmódja tetszetős és derűs, de csak ritkán szól, ha nem kérdezik, ilyenkor azonban kellőképp átgondolva a szavakat oly világosan adja elő válaszát, hogy még az ostobákat is hallgatóságába vonja, s hogy úgy mondjam, csapdába ejti őket, miközben unalom nélkül, sőt nagy élvezettel figyelnek hosszúra nyúló beszédére, olyannyira, hogy vannak, akik őt hallgatva hihetőnek vélik, hogy a neritosi vezérli* társainak hajóit tényleg a szirének éneke süllyesztette el, mert azon veszik észre magukat, hogy édes előadásmódja valamiképpen megbabonázta őket. [22] Mások szilárdan hiszik, hogy ugyanazok a cyrrhaim' kakukkfűvel eltelt méhek, amelyek régen a gyermek Platónak és Ambrosiusnak, miközben azok aludtak, mézzel kenték meg az ajkát, gyermekkorában vele is ugyanígy tettek, már ha ez magyarázatul szolgálhat - mint ahogy azt az emberek vélik - későbbi édes ékesszólására.l37 Ráadásul- még kimondani is csodás! - kedvessége az emberek iránt annyira felülmúlja másokét, hogy míg a többi hires embernek a személyes jelenlét csökkenteni szokta a hírnevét, az ő esetében növeli, mint ez kiderül azokból az eseményekből, amelyek vele gyakran épp el- _ 7*; _ nevet, ld. PETRARCA: Lettere disperse..., cit., 36. Az egyedül kóborló" (solivagns) jelző az Argnsban nem fordul elő, de a Boccaccio által lemásolt Epystole, l, 4., 49-ben igen (,,solivagum [...] amicam ), PETRARCA: Rıˇme..., cit., 722. '-"" Petrarca 1330-ban lett klerikus, valószínűleg felvéve az alsóbb papi rendeket. Lelkipásztori tevékenységet soha nem vállalt, élete során több magas tisztséget is visszautasított. Tudomásunk szerint elõször 1347-ben kínált föl neki VI. Kelemen pápa püspöki rangot, illetve apostoli titkári állást, ld. EnNEsT HATcı-ı WıLKıNs: Studies in the Life..., cit., ; és Wıı.ı<ıNs: Boccaccio's Early Tribntes..., cit., 84. Amennyiben Boccaccio erre a felajánlásra utal, akkor ez újabb érv lehet a késői datálás mellett. ""` Néritosz hegy Ithaka szigetén, az Odüsszeuszra vonatkozta tott,,néritoszi jelző többször előfordul Boccacciónál. 'lt A Parnasszosz egyik csúcsa. '37 Platón esetében a méhek csodája több ó- és középkori szerzőnél felbukkan, Boccaccio elsődleges forrása minden bizonnyal VAr.ERıus MAxıMus: Facta et dicta rnernorabilia, I, 6., ext. 3. Ambrussal kapcsolatban pedig ld. PAuı.ıNus DıAKóNus: Szent Ambrus élete, 3, A III-IV század szentjei. Szerk. l/anyó László. Iel, Budapest, 1999, 216.

102 416 soccaccio És KORA lenkezőleg történtek meg, mint másokkal. [23] Ugyanis számos feddhetetlen erkölcsű ember a tulajdon fülem hallatára esküvéssel állította, hogy ezen a férfiún - amennyiben igazságosan ítélünk - nem győzedelrneskedhet a fecsegők száján széltében-hosszában terjedő pletykabeszéd. Mit mondjak elméjéről? Előtte semmi se bizonytalan, semmi se homályos, hanem minden tisztán, világosan és nyilvánvalóan mutatkozik meg; s hogy igazat szólok, tanúsítsák az eredményei. [24] Ami az emlékezetét illeti, úgy vélem, inkább isteni férfiúnak, mint embernek kell őt tartanunk, hiszen bizonyságát adja, hogy az első ember megteremtésétől az ősidőkben egészen a mai napig, bárhol, bármit cselekedett is bármely király, fejedelem, nép vagy nemzet, azt ő úgy ismeri és őrzi emlékezetében, mintha a szeme előtt zajlana. Tettei, szavai és írásai pedig tanúsítják, hogy milyen mértékben tette magáévá a filozófusok erkölcstani, természettudományi és teológiai elméleteit. [25] Ételben-italban mértékletes, mindig csak közönséges táplálékokkal élt. Teste ékesítésére nem annyira az érzékiség, hanem inkább az ösztönzi, hogy ne keltse azt a benyomást, mintha különbözni akarna a többi embertől. Ami a muzsikát illeti, a hangszeres dallamok és az énekek oly nagy gyönyörűségére szolgálnak, akár ember, akár madár dalol, hogy ő maga is sokra jutott mind a zenélésben, mind az éneklésben. Türelmes, és bár nagy ritkán a józan ész határain túllépve felbőszül, gyorsan lecsillapodik ismét. [26] Kivételesen őszinte és hűséges; mélyen hívő keresztény, olyannyira, hogy aki nem ismeri. közvetlen tapasztalásból, aligalig hinné el. A bujaság az egyetlen, amely, ha nem is győzte le teljesen, némileg kínozta, mindazonáltal ha meg is esett, hogy elbukott, az Apostol parancsának megfelelően mindig óvatosan járt el, ha már egyszer tisztán nem tlıdott.'39 És habár számos népnyelven írott költeményében nyíltan megénekelte izzó szerelmét bizonyos. Lauretta iránt, ez a tény nem áll ellentétben állításommal, úgy vélem ugyanis, és a magam részéről joggal feltételezem, hogy ezt a Laurettát a,később megszerzett babérkoszorú allegóriájaként kell felfognunk. " [27] De mi szükség van itt szavakra? Tollam nem képes e költő erényeit és tudását az igazságnak megfelelően elbeszélni. Inkább merészen írtam, semmint megfontoltan, ezért másra, nálam alkalmasabb férfiúra hagyom, hogy a többit, az elmondottaknál sokkal fontosabb dolgokat, azzal együtt, amit én itt érdes stílusban adtam elő, íı`ja meg fennköltebb nyelven. [28] Ez a dicsőséges költő a mai napig számos emlékezetre érdemes művet szerzett. Először és elsősorban megszerkesztette azt a kiváló művet, melyben Ü Újabb Dante-reminiszcencia (Pnrgatóriarn, Vl., 138.): valót mondok, s az eredmény beváltja (ford. Babits Mihály). W Egy konkrét passzus helyett talán több idevágó páli elmélkeclésre és előírásra is gondolhatunk, pl. Róm 7, és 1Kor 6, 12-7, 9. " ' Petrarca verseiben gyakori Laura és a babérfa, illetve a babérkoszorú (lanrıts, laurea) azonosítása, a klasszikus Daphné-mítosz alapján. Ugyanakkor Petrarca élesen tiltakozott az ellen, hogy Laura létezését kétségbe- vonják, s alakjában csak a költői babér allegóriáját lássák, ld. Familiares, ll, 9, , PErRARcA: Le Familiari, cit., vol. I.,

103 ERTL PÉTER/ BOccAccıo, PETRA RCA sıooráı=usa 417 hexameterekben, változatos, művészi ékesszólással tárgyalta az idősebb Scipio csodálatra méltó tetteit, amintbámulatos lelki- és testi erővel tevékenykedett a carthagóiak és vezérük, Hannibal, valamint a többi pun ellen; és az Afrika címet adta költeményének, mert elsősorban Africanus tetteiről szól, melyeket Afrikában hajtott végre; és barátjának, annak a Róbert királynak ajánlotta, akiről föntebb beszéltünk; [29] s annak ellenére, hogy másolatot eddig még senki nem kapott az emlitett könyvből, mégis sokan olvasták, s ezek Homerushoz méltónak ítélik. Írt ezenfelül egy dialógust prózában, oly ékes, oly művészi, oly csodálatos nyelven, melyből világosan kiderül, hogy semmi nem maradt rejtve előtte, amit az arpinumi Tullius ismert." Végezetül szerzett egy eklogát Argus címmel, melyben barátjának, a fent említett Róbert királynak a halálát siratja, őt Argusnak, magát Silviusnak nevezve, az allegória fátyla alatt kitérve a király igaz dicséretére is, és bizonyítva, hogy nemcsak az Eklogák Vergiliusát utánozta, hanem inkább, Vergiliushoz hasonlóan, a syracusaei Theocritus 'nyelvezetét sajátította el. 2 [30] Írt továbbá egy gyönyörű vígjátékot, melynek a Philostratus címet adta, és félek, hogy ha azt állítanám, hogy Terentius csapásán halad, amikor mindenki számára ismert lesz a most csak kevesek által látott mű, az olvasók inkább úgy ítélik majd -és joggal -, hogy a tanítványt a mester elé kell helyeznünk. Ha megkísérelném bemutatni azokat a kisebb műveit, melyeket ai pápához,' Enea di Siena szerzetes atyához, e feddhetetlen férfiúhoz,'4"* továbbá másokhoz és önmagáhozm' írt különböző okokból, s melyeket nem tartott önálló könyvnek,,,az Olympus csukná márkapuját, nyelné el az Ej is a Nappalt ; 7 így hát, hogy az olvasót teıjengősséggel ne untassam, bölcsebbnek vélem, ha mindazt, ami innen hiányzik, rábízom a kutatókra. Fordította: Kolozsvári Grandpierre Emil- Ertl Péter ' A Ciceróhoz méltó dialógussal Boccaccio talán az 1347-ben írt, majd később átdolgozott Secre- :rımra utal, de ebben nem lehetünk teljesen biztosak. "2 Természetesen Boccaccio, aki ekkor - Petrarcához hasonlóan - még egyáltalán nem bírta a görög nyelvet, közvetlenül nem tudott önálló véleményt alkotni Theokritosz költészetéről. 'P Petrarca elveszett fiatalkori komédiájának teljes címe Philologia Philostrati volt; vö. PETRARCA: Miscellanee, 16., PETRARcA: Lettere disperse..., cit., 20. "" Petrarca há rom verses levelének pápa a címzettje: az Epystole I, 2-nek és I, 5-nek XII. Benedek, az Epystole Il, 5-nek pedig VI. Kelemen. Ld. Francisci Petrarchae poëmata..., cit., vol. III, ; ; illetve "Ő PETRARCA: Epystole, I, 3., PETRARCA: Rime..., cit., ' "' PETRARCA: Epystole, I, 14., ibidem., W VERc.ıLıus: Aeneis, I, [az eredetiben: l, 374.] (ford. Lakatos István).

104 Boccaccio és a klasszikus haflomány BAB1cs zsofia Dido királynő alakja Boccaccio latin nyelvű mííveibenl - avagy hogyan változik meg a költői tekintély, ha a történelem úgy kívánja Míg tengerbe folyó ömlik, míg bérc-falon árnyék Körbeoson, míg csillagnyáj legelészik az égen, Tiszteleted, dícséreted és neved el nem enyészik"2 - ígéri Karthágó királynőjének a trójai Aeneas Vergilius eposzában. A költő Boccaccio szavai szerint a latin költők fejedelme, és egyben igen nagy tudású férfiú. Még ha közvetlenül nem is a fentebbi sorok késztették rá, de Didónak Boccaccio is emléket állít, több művében is külön fejezetet szentelve neki: a királynő alakjával találkozhatunk a Genealogiában, a De casibus virorum illustriumban, illetve a De mulieribus clarisban egyaránt. Hogy a latin költők fejedelmének, pontosabban a Dido - epizódnak a megítélése hogyan alakul Boccacciónál a fentebb felsorolt művekben, és ebből kiindulva szerzőnk mi szerint ítéli és választja meg forrásait, ezt szeretné láttatni az alábbi cikk. 1. DıDo Boccaccio FIATALKORI MŰVEIEEN Hogy mit tett Ámorért Páris, Helena, Clytaemnestra, és mit Aegisthus, mindenki tudja; de Achillesről, Scylláról, Ariadnéről, Leanderről, Didóról és annyi másról sem beszélek, mert fölösleges. -intézi szavait Fiammettához a Venusnak ' A cikk korábban megjelent olaszul: La figura di Didone nelle opere latine del Boccaccio. = Acta Antica Hungarica, 50; 2010, VEReıLıus: Aeneis, I., (Ford. Lakatos István.) -1,,Virgilium, Latinorum poetarum principem...", illetve,,vir prudens, talium doctissimus", Genealogia deornm gentilium XIV. Cap. XIV. 1438,] és 1446,12.) ln: Vrı'roRE BRANCA (Szerk.): Tutte le opere di Giovanni Boccaccio. Vol. VII-VIII.: Genealogia deorunı gentilium. Szerk. Vittorio Zaccaria. Mondadori, Milano, (A továbbiakban: Genealogia) - a követhetőség kedvéért a könyv és fejezetszám után megadom mind az oldalszámot, mind a latin szöveg bekezdésének számát. A fentebbi idézeteknél szándékkal nem idéztem a teljes mondatot. A továbbiakban majd erre is sor kerül, pillanatnyilag csak azt kívántam látta tı`ıi, hogy Boccaccio tisztelettel adózik Vergiliusnak.

105 EAE-.ıcs zsofıa 1 DıDO KIRALYNŐ ALAKJA EoccAccıO LATıN NYELVŰ MŰvEıEEN 419 látszó jelenség, mikor az asszony ellenállni igyekszik a szerelem hatalmának* A fentebbi mondat nem csak Dido említése miatt érdekes, arra is érdemes felfigyelnünk, hogy mekkora mitológiai ismeretről tesz tanúságot szerzőnk, ahogy a szerelem egyébként csupa balvégzetű áldozatát felsorolja? Ha pedig kételkednénk abban, hogy Venus istennő, ha ugyan ő az, nem csupán az elhunyt férje szerelme után sóvárgó Dido alakjára céloz, - nem említve itt pár, a királynő hírére vagy fájdalmára való utalást, akihez magát Fiammetta a regényben újra és újra hasonlítja - Dido Aeneas távozásakor érzett fájdalmának leírását megtaláljuk a nyolcadik fejezetben. Itt Fiammetta felsorolja a mitológia sokat szenvedett hőseit, arra a következtetésre jutva, hogy minden szenvedés ellenére az övé a legnagyobb, és keserűségében így kiált fel:,,... bárcsak akarták volna az istenek, hogy még alig szenvedve én is megöljem magam!" - ezzel' a mondattal szerzőnk semmi kétséget nem hagy afelől, hogy jól ismerte az Aeneis IV. énekét, és ezt a történetet használta hősnője lelkiállapotának ábrázolásához. Ha Boccaccio többi korai művét megnézzük, azok ugyanerről tanúskodnak: Dido mindig az elhagyott és szerelmi bánatában máglyára menő hősnőként jelenik meg. Az ban íródott Filocolo bevezető sorai megemlékeznek Iımo engesztelhetetlen haragjáról, aki ott nem Paris ítélete miatt haragszik a trójaiakra, így aztán a rómaiakra és leszármazottaikra, hanem éppen az Aeneas távozása miatt meghalt és általa igen szeretett Dido miatt? Ebből megintcsak jól látszik, hogy Boccaccio az Aeneis alapján beszél Didóról,,,Iuno nemfeledő dühe folytán, ahogy az Aeneis első énekében olvashatjuk, mint ahogy azt is, hogy Karthágó Iuno szívének különösen kedves volt." Találunk még utalást a kardra, amit Dido önnön kebelébe mártott, mikor Aeneas elment? és még több más helyen is említi a történetet Boccaccio, de mind megfelel Vergilius eposzának. Ugyanezt mondhatjuk el az Amorosa visione ( ) Dido utalásairól, (hogyan jön Cupido a királynőhöz Ascanius képébenfi" és egyéb apró utalások), illetve az egész történet leírását megtalálhatjuk Aeneas érkezésétől a barlangban befejeződött vadászat leírásán át " Boccaccio: Fiammetta. (Ford. Iékely Zoltán.) ln: Boccaccio művei. I. Európa, Budapest, 1975, (továbbiakban: Fiammetta) 27. F' Cikkünk témájához nem tartozik szorosan, de érdemes megjegyeznünk, hogy ennek az aprólé- "ı.os mitológiai ismeretnek adja aztán szerzőnk mindennél ékesebb bizonyitékát a Genealogiában. A mű šorrásjegyzékét nézve jól látható, hogy minden, korában ismert forrást igyekezett összegyűjteni az egyes mitológia történetek ismertetése és magyarázása során. Fiammetta, cit., ,,Manca te gia tanto le forze del valoroso popolo antica mente disceso del troiano Enea, che quasi al niente venute erano per lo maravilgioso valore di Giunone, la quale la morte della pattovita Didone artaginese non avea voluta inulta dimenticare e all'altre offese porre non debita dimenticanza... -Fılacolo I. 1. ln:"'1`utte le opere..., cit., Vol. I., 61.) 8 Aeneis, cit., I., 4. és I., 12skk. ' Filocolo, cit., ll. 18, 12. W Amorosa visione, cit., IX, 3.

106 420 EOccAccıO És A KLAsszıKus HAOYOMÁNY a hős távozásáig, és a királynő szenvedéséig." Szintén ilyen módon, tehát Vergilius alapján találhatunk utalást Dido őrületére Aeneas távozása miatt a Commedia delle ninfe fiorentine című műben, ( ) valamint a korábbi eseményekre a Teseidában, ( ) tudniillik hogy Pygmalion volt Sidon királya, és vele volt Sychaeus is, aki később Dido férje lett. Ha a korábban felsoroltak esetleg származhattak volna más forrásból is, mint Vergiliustól, ez utóbbi rész, ahol az a megállapítás szerepel, hogy Sychaeusnak hívták Dido férjét, biztosan az Aeneisből való, ahogy azt a későbbiekben majd láthatjuk. Talán következetlennek tűnik, hogy nem időrendi sorrendben vettem végig Boccaccio műveit, de egyrészt a Fiammettából idézett és mitológiai hősökkel teletűzdelt mondat alkalmas arra, hogy lássuk, mennyire jártas volt Boccaccio a mitológiában már korai műveinek megírásakor is (ez nyilván nem kis mértékben a nápolyi tartózkodásnak, vagyis az ottani könyvtárnak, az ott megismert klasszikusoknak köszönhető),"" másrészt csupán láttatni szeretném, hogy szerzőnk a latin művek megírása előtt teljes mértékben Vergiliusra támaszkodott, ha Didóról kívánt beszélni. "' Amorosa visíone, cit., XXVIII, 10skk. 'Z Commedia delle ninfe:,,certo io estimo che 'l dolore della impaziente Didone fosse minore che 'l mio quand' ella vide Enea dipartirsi." (XXXV. 83.), Teseida: E di Sidonia ancor.pigmalione I/ vi venne; e fuvvi con esso Siceo, /Í che poi 'fu sposo dell'alta Didone" (VI, 45). (Tutte le opere..., cit., Vol ll. Milano, 1964, 794. és 433.) '-1 A Malato által szerkesztett irodalomtörténet Boccacciót tárgyaló fejezete részletesen és kimerítően felsorolja mind a klasszikus., mind a későbbi szerzőket, akiknek műveit Boccaccio itt ismerte meg, valamint a személyeket, akik meghatározó szerepet játszottak életének abban a szakaszában, vagy akár a későbbiekben is. (A klasszikusok: Ovidius, Vergilius, Lucanus, Statius, Apuleius, a középlatin szerzők Bernardo Silvestre, Alano di Lilla, Guido delle Colonne, a már nem latínul írók közül Dante, Guido Cavalcanti, Cino da Pistoía, Petrarca, a terméslzettudománnyal foglalkozók közül Paolo dell'abaco, An-dalö del Negro.) Bővebben ld.: Luc-ıA BA'rrAcLıA R-ıccı: Giovanni Boccaccio. ln: ENRıco MAı.A`ro (Szerk.): Storia della letteratura italiana. Sale-rno, Roma, 1995, vol II. Cap. XI. (a továbbiakban: Storia della letteratura), ' ' A fentebbi idézeteknél, és a művek keletkezési éveinél Branca sorozatát (Tutte le opere di Giovanni Boccaccio, ld. 3. jegyzet) használtam. Az egyes idézetekhez fűzött kommentárok jóval bővebb tárházát adják a Didóval kapcsolatos idézetekrıek. Kiemelni talán leginkább Antonio Enzo Quaglio kommentáıját érdemes, amit a Filocolo ll. 18,12. sorához fűz, ahol a kommentá rokon kívül utalást találunk arra is, hogyan változik majd a szenvedélyes szerelem, és az azt követő tragédia miatt a Boccaccio által mindig is.kedvelt királynő alakja -a későbbiek-ben: La figura di Didone tra le piü care al Boccaccio per la forza della passione am-orosa e la tragica elegia della -morte, e sovente ricordata con accenti commozione, con viva partecipazione lirica, sulla scia cele-bre episodio virgiliano. Si veda infatti come il Boccaccio vi ritorni nel Filocolo; (I 1,1; II 1,5; III 67,4; IV 20,4; IV 54,2; IV 83,3; V 8,42) nelle altre opere giovanili (Teseida VI, 45, 1-5, Commedia Ninfe I.4, XV 12; XXIII 29-30; XXXV 83, XXXVI 34-39; Fiamrnetta l 17,13; I 19,2; V 22,2; V 27,6; VIII 5) e in quelle -p-iı`.ı tarde (De mulieribus XLII; De casibus II 10; Genealogia Il 57 e 60; Esposizione Dante V, esp. litt ), e in quelle -piü tarde (De mulieribus, XLII.; De casib-us, ; Genealogia, II. 57. e 60.; Esposizione Dante V., esp. litt ) sia pure con diverso attegiamento culturale." (Tutte le opere..., cit., Vol. I. Mondadori, Milano, 1967, 767.) Az egész témára vonatkozóan ld. ANNA Cr-:neo cikkét: Didone in Boccaccio. = An-nali dell'istitu-to Universitario Orientale (Annal-i sezione romanza, Napoli), XXI. (1979), (a továbbiakban: Cerbo)

107 aaeıcs zsofıa 1 Dıoo KıRÁLYNŐ ALAKJA soccaccıo LATIN NYELVŰ MŰvEısEN A HÁROM LATIN Mű DIDO-ALAKJA Mielőtt rátérnénk az egyes fejezetek elemzésére, néhány szót kell ejtenünk a művek keletkezési sorrendjének problémájáról. A kérdés nem egyszerű, mert a Genealogia és a De casibus szinte egyszerre íródtak, tehát nehéz eldönteni, melyik keletkezett előbb. Zaccaria a De casibus kiadásához írt előszavában azt írja, hogy a De casibust tekinthetjük a nagyobb latin művek közül az elsőnek, ha nem számolrmk azzal, hogy a Genealogia szerkesztése korábban kezdődött. A Genealogia megírásának ötlete ben született meg Boccaccióban, a Petrarcával való első találkozásnak köszönhetően. Ekkor kezdte az anyagot gyűjteni, és az első tizenhárom könyv első változata - Surdich szerint re készült el, Ugo di A szerző végigvezeti az olvasót Boccaccio művein át azon a változáson, ahogy Dido alakja Petrarca hatására fokozatosan átalakul, ahogy a költői tekintély helyébe (Vergilius és Ovidius) a történeti hűség lép. Cerbo részletesen tárgyalja Dido megjelenését Boccaccio fiatalkori műveiben is, rámutatva a különböző árnyalatnyi különbségekre: hol az elhagyott szerelmes alakja az erősebb, hol az Alvilágban Sychaeushoz sírva menekülő özvegyé, de mindvégig hű marad a vergiliusi hagyományhoz, egészen a Dekameron IV. napjának negyedik novellájáig, amit Elisa mesél el ( ). Hogy a Dekameron keletkezésekor Boccaccióban már élt a másik, Vergiliusétől eltérő, tehát Sychaeus emlékéhez a végső áldozatig hű Dido alakját őrző hagyomány gondolata, arra mutat rá S. Marchesi tanulmánya, melyben párhuzamot von a Dekameron Lisabettája (IV.5), és Karthágó királynője között. A párhuzamot az Aeneis azon sorai adják, ahol Venus istennő elmeséli Dido történetét. (Aen. l. 340skk.) A szerző többek között párhuzamba állítja a Lorenzo fejét rejtő cserepet a királynő palotájában álló Sychaeus emlékére rakott oltárral (jóllehet, az nem őriz semmit a megholt férjből), valamint említést tesz egy miniatúráról, amely fej nélkül ábrázolja a hitvesének álmában megjelenő Sychaeus árnyát (az Ms. Francese 1386-os kézirat őrzi, amelyet elvileg ismerhetett Boccaccio is, mivel a kódex származási helye Nápoly, ideje pedig a XIII-XIV. század fordulója). Ez szintén hasonlóvá teszi a két történetet, jóllehet, Vergilius nem ír arról, hogy Sychaeus így jelent volna meg Didónak. (Sııvıoısııa MA RcHEsı: Lisabetta e Didone: una proposta per Decameron I l/.5. = Studi sul Boccaccio, 1999 /27/, ) '5,,Il De casibus virorum illustrium e -in ordine di tempo - la prima delle opere latine maggioridel Boccaccio, se non si vuol considerare anteriore la Genealogia deorum gentilium bensi concepita fin dal 1350, ma eseguita, nella prima stesura, attorno al 1360." (Tutte le opere..., cit., Vol. IX., Mondadori, Milano, 1983, lntr., XV.) Ezt a kijelentést megtaláljuk Zaccaria egy későbbi, Boccaccio három latin művét tárgyaló művében is, szintén a De casibus tárgyalása előtti bevezető első mondataként. Ezt a sorrendet erősíti meg már a könyv első fejezetében is, kifejtve, hogy ha az első megfogalmazást nézzük, a sorrend a De casibns, Genealogia, majd a De mulieribus lenne, bár ő más sorrendben fogja tárgyalni, részint a legrövidebbtől haladva a legösszetettebb felé, részint -követve a Branca által szerkesztett sorozat [I-d. 3. jegyzet) megjelenési sorrendjét. Mindennek ellenére, hogy itt az első fejezet elején leszögezi,,in stretto ordine cronologico - tenendo conto della prima stesura -la successione delle tre opere sa rebbe: Decasibus virorum illustriunı, Genealogie deorum gentilium e De mulieribus..." később a De casibus bevezelfýéhez írt mondatból nem hagyja el a se non si vuol considerare anteriore la Genealogia deorum gentiiium félmondatot. (Vı1`ı`oRıo ZAccARıA: Boccaccio narratore, storico, moralista e mitografo. /továbbiakban: Zaccaria/ Olschki, Firenze, 2001, az idézett modatok: 1., 35.) "' Ld. pl. Bibliografia degli Zibaldoni di Boccaccio ( ). Viella, Roma, A bejegyzést ld. A Zibuldone Magliabechiano kapcsán 1978-ban született művek felsorolásánál, Boitani: Boccaccio's Triumph 316. tételnél (48.) '7 Vö. Luıoı SuRDıcH: Boccaccio. IX., 3. Ami a két utolsó könyvet illeti, Su rdich szavaival: Ai tredici libri vengono poi aggiunti, prima del 1367, i libri XIV e XV." Hogy az 1367 előtt pontosan mit jelent,

108 422 EOccAccıO És A KLAssz1Kus HAOYOMÁNY Sanseverino, Ciprus és Jeruzsálem királya kérésére. Ezt az első változatot aztán Leonzio Pílato segítségével szerzőnk még kibővítette és átdolgozta (Leonzio leginkább aˇgörög forrásokban volt Boccaccio segítségére), és 1367-ig megírta még hozzá a költészet és saját maga védelméről szóló tizennegyedik és tizenötödik könyvet. Ezután pedig még haláláig csiszolta művét. Ha a pontos dátumokkal nem is lehetünk tisztában, az biztos, hogy Boccaccio a művet 1351-ben már írta, az első tizenhárom könyvvel re készen lett, a két utolsó könyvet pedig jóval ezután írta meg. A Decasibus 1355-ben íródott. Boccaccio Petrarca tanácsára a meglévő hét könyvhöz 1359-ben írt még kettőt. Az első hét könyv megszületése tehát 1355 és '59 között történt, a végső, javított változat pedig 1373-ra készült el. A De mulieribus claris a három mű között vitathatatlanul a legkésőbbi: 1361-ben megszületett hetvennégy életrajz, majd '62-ben látott napvilágot a végső, vagyis a még harminc híres vagy hírhedt nő életrajzával kibővített változat. Ezt aztán Boccaccio haláláig rendezte és javítgatta. A fentebbiek alapján azt megállapítani, hogy a Genealogia vagy a De casibus született-e előbb, esetleg a két mű hogyan hatott egymásra, gyakorlatilag lehetetlen. Ha a befejezés dátumát nézzük, nyilván a De casibus, ha viszont azt, mikor kezdte el-írni mitológiai gyűjteményét Boccaccio, akkor vitathatatlanul a Genealogia a korábbi. Persze nyilván logikus lenne a befejezés dátumait nézni, de miután mindhárom műről tudjuk, hogy Boccaccio haláláig javítgatta öket, ez nem sokat jelent, vagy legalábbis nem mindent. Ha pedig azt nézzük, hogy a Didóval foglalkozó fejezetek hol helyezkednek el az egyes művekben, könnyen lehet, hogy a Genealogia Dido - fejezete előbb volt készen, mint az elvileg korábbra datált De casibus Didónak szentelt passzusa. Dido ugyanis mindkét műben a második könyvben szerepel: a Genealogiában a hatvanadik fejezetet, a De casibusban a tizedik fejezetet szenteli neki Boccaccio. Ha pedig megnézzük, hogy a Genealogia 1351-ben már biztosan íródott (hogy az es dátumból a későbbit vegyük), a De casibus pedig csak 1355-től volt megszületőben, igen könnyen elképzelhető, hogy annak ellenére, hogy a Genealogia végső változata elvileg később született, mint a De casibusé, a Dido - fejezet korábban készült el a Genealogíában. Hogy melyik művet hogyan javította haláláig Boccaccio, és a végső változatok mennyiben térnek el Dido esetében az elsőktől, illetve a két mű hogyan hatott egymásra, nem tudom, de a Genealogia kiadása elé írt előszóban Zacca ria is megerősíti, hogy az utolsó két könyv jóval később született, sőt, még az is lehet, hogy csak 1372-ben került nyilvánosságra. (Ez viszont nem jelenti azt, fűzi hozzá Zaccaria, hogy alkalmi függeléke lenne az első tizenhárom könyvnek. Zaccaria szerint szervesen hozzátartozik a mitológiai gyűjtemény tervéhez, mint a pogány költészet dicsérete.) (ld. Genealogia, Intr., 40.) A Genealogia keletkezéséről ill. az idézett mondatot ld. SURDICH: Boccaccio. Laterza 8: Figli, Gius, 2001, (továbbiakban: Surdich) 275. ' Ahol külön nem jeleztem mást, a kronológiai sorrendhez Malato irodalomtörténetét használtam, a fejezet szerzője (L. Battaglia Ricci) általában Zacca riára hivatkozik a művek keletkezésének leírásánál. (Storia della letteratura..., cit., )

109 BAaıcs zsoı=ıa/ Dıoo KıRÁLYNŐ ALAKJA EoccAccıO LATıN NYELVŰ MŰvEısEN 423 ez nyilván nem másodlagos kérdés, de ennek vizsgálata egyrészt szétfeszítené a jelen tanulmány kereteit, másrészt, mint a fejezetek tárgyalásánál az alábbiakban lámi fogjuk, Boccaccio a történethez szükséges forrásismerete szempontjából nem lényeges: a vergiliusi változatot, mint jól láttuk a fiatalkori műveknél, már jóval ezen művek megálmodása előtt is jól ismerte, a másik változat pedig szintén mindhárom műben tettenérhető. A követhetőség kedvéért, akárhogyan is lehetett a keletkezési sorrend a Genealogia és a De casibus között, a Genealogia fejezetét veszem először, mert bár a két másik mű szerzőnk szándéka szerint nem állítható párba, vagyis a De mulieribus nem egy női De casibus, a Didóról szóló két fejezet mégis jól összehasonlítható DIDO A GENEALOOM DEORUM oentılıumban2" Boccaccio Genealogiája, ahogy a megrendelőhöz írt első sorokból kiderül, azzal a céllal íródott, hogy minden történetet összegyűjtsön a pogány istenekről, hősökről és ezek leszármazottairól, amit a régiek leírtak, és hogy elmagyarázza, mit értettek ezen mesék alatt. A költőket Boccaccio az előszóban az illustris illetve prudens jelzővel ruházza fel, tehát az irántuk való tiszteletén nem változtat az, hogy a történeteket, az istenektől való származási ridículusnak, nevetségesnek tartja. A művet egyrészt jellemzi a hihetetlen aprólékosság, amellyel szerzőnk minden fellelhető forrást igyekezett összeszedni? másrészt a történetek elmondása végén "" Mint a későbbiekben látni fogjuk, a De casilvus és a De mulieribus célja ugyan más volt, de, mint azt Zaccaria megállapítja, moralizáló elbeszélésmódja miatt a két mű mégis jól párhuzamba állitható, és ugyanakkor szembeállítható a Genealogia sokkal inkább forrásokra támaszkodó elbeszélésmódjával. tgenealogia, Intr, 16.; Zaccaria, 92.) Zaccaria ezután kiválaszt néhány példát azok közül, akik Boccacciónál többször is szerepelnek. Közülük első Dido, aki a Genealogia több forrást felvonultató és ezeket egymás mellett közlő előadásmódjában és a De mulieribus mesélő és erkölcsi tanítást nyújtó szándéka szerint másként szerepel. 3" Genealogia, II. Cap. LX. 2' Si satis ex relatis Domnini Pa rmensis egregii militis tui vera percepi, Rex inclite, summopere cupis genealogiam deorum gentilium et heroum ex eis iuxta fictiones veterum descendentium, atque cum hac, quid sub fabularum tegmine illustres quondam senserint viri..." (Genealogia, Proh. l. 44,1.) Ami a pogány költőket, és az általuk leírt történeteket illeti:,,arbitraris forsan, facunde miles, seu rex :uus [...] hanc insaniam veterum scilicet cupientium se haberi divino procreatos sanguine angulum :Erre modicum occupasse et tanquam ridiculum quoddam, ut erat, pa rvo perseverasse temporis tractu et veluti etiam recentissimum Opus facile colligi posse?" (Genealogia, Proh. l. 46,4),,Addebas preterea,.it explica rem, quid sub ridicnlo corticefalmlarum abscondissent prudentes viri, quasi rex inclitus arbitretur srolidum credere, homines fere omni dogmate eruditos simpliciter circa describendas fabulas nulli ıeritatilconsonas nec preter licteralem sensum habentes trivisse tempus et impendisse sudores!" (Geneaıngiı, Proh. l. 50,16). F Zaccaria szerint Boccaccio minden addigi mitográfusnál nagyobb forrásismerettel rendelkezik, rnind a klasszikusok, mind az egyházatyák terén. Ezen kívül legnagyobb újdonsága az, hogy lehetőség

110 ` 424 EoccAccıo És A KLAsszıKUs HAOYOMÁNY általában található valamilyen magyarázat arra vonatkozóan, hogy az éppen tárgyalt történettel, ami betű szerint nyilván nem igaz, mi volta cél, és milyen allegorikus (történeti, morális, természeti) magyarázatot lehet mögötte találni. Elsősorban azonban az egyes mitológiai alakokhoz tartozó történeteket, változatokat gyűjti össze, magyarázatokat nem mindenütt ad az olvasó elé. Boccaccio a fejezetet, mint a Genealogia valamennyi fejezetét, a királynő származásának leírásával kezdi. Dido precipuum matronalis pudicitie decus, ut Virgilio placet, Beli regis fuit filia."? `* A mondatszerkesztésből nem derül ki egyértelműen, hogy Boccaccio melyik tagmondatra vonatkoztatja az ahogy Vergiliusnak tetszik" kiegészítést. Az Aeneisben mindkettőre találunk utalást: arra is, hogy Dido Belus lánya volt, arra is, hogy híven őrizte megholt férjének emlékét. Bármelyikre is vonatkozik Boccaccio megállapítása, azok után, ahogyan szerzőnk fiatalkori műveiben láttuk, első látásra meglepő, hogy így hivatkozik Vergiliusra. A mondat első feléből, mely szerint Dido az özvegyi tisztaság mintaképe, sejthető, hogy szerzőnk nem a vergiliusi hagyomány felé hajlik, bármennyire is célja elvileg csak a források összegyűjtése. A következő mondat viszont teljesmértékű pártatlanságról árulkodik: leírja, hogy miután Belus meghalt, a gyönyörű tyrusi szüzet Acerbashoz, vagy Sicarbashoz, vagy Sychaeushoz adták feleségül. Vergilius nevezi Sychaeusnak Dido férjét, az Acerbas alakot (inkább Acherbas formában) Iustinusnál találjuk, a Sicarbast pedig Servius Aeneis - kommentárjában.2 Ezután Boccaccio leírja a királynő menekülésének történetét, megemlíti Aeneas partraszállását, szerelmüket, és végül Dido halálát. Aeneast nem ítéli el, és nem menti fel, egyszerűen megjegyzi, hogy otthagyta Didót és ő bánatában öngyilı 7 _`ı_7 _ ı _ 73* szerint eredeti forrásból igyekszik dolgozni. (Vö. Genealogia, Intr., 21. és 37., Boccaccio szavai a forrásokra vonatkozólag pedig:,,insipidum est ex rivulis querere quod possis ex fon te percipere. /Genealogia, XV. 7,1../) 73 Genealogia, II. Cap. LX. I, *' Mindkettő Dido szájából hangzik el: Aen., IV., 320skk. és Aen., I., ' Ezt még a pár sorral lejjebb található megjegyzés sem enyhíti, ahol Liviussal kapcsolatban találjuk ugyanezt a félmondatot, mikor Boccaccio az ökörbőrrel való területfoglalást meséli el. (,,...et cum in litus devenisset Affricu m, ut placet etiam Tito Livio, [...] litorís [...] occupavit plurimum... II. Ca p. LX. 260, 2sk.) Liviusnál az afrikaiak felajánlása nem szerepel, csak, hogy ökörbőrrel foglaltak területet. (Erről bővebben ld. ZAccARıA jegyzetét is: Genealogia Note II, 138, 1630.) Itt az etiam miatt a megjegyzésnek talán kevesebb éle van, mint a Vergiliusra való hivatkozás esetében, de nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy látsszék: nem Vergilius az egyetlen forrás, amelyet Boccaccio nem mindig fogadott el egyértelműen hitelesnek. 2*' Serviusnál:,,Sychaeus Sicarbas dictus est (SERvıUs: In Aeneidem commentarii, /továbbiakban In Aen./ I, 343.) Iustinusnál:,,"Elissa [...] Acherbae [...] nubit" (XVIII, IV, 5.) A Dido történetet Iustinusnál ld.: Historiarum Philippicarum in epitomen redacti a M. Iuniano Iustiniano Liber XVIII, IV-VI. (továbbiakbán: Epit.). Hogy a névváltozatokat Boccaccio tőlük vette, arról meggyőződhetünk a Sychaeusról szóló fejezetben:,,syceus, secundum Theodontium, fuit filius Phylistenis, cui, abeunte patre, sacerdotium derelictum est, ut supra dicitur, quod a rege proximus erat honor. Hunc dicit Servius Sycarbam vocatum, esto eum l/irgilius semper Syceum vocet. Et Iustinus insuper ittam vocat Acerbam. (Genealogia, Il. Cap. LVII. 258, 1.)

111 ` saeıcs zsóı=ıa/ Dıoo KıRALYNŐ ALAKJA EoccAccıO LATıN NYELVŰ MŰVEIEEN 425 kos lett. Ennek tárgyalásánál is találkozhatunk a fentebb már megkérdőjelezett kijelentéssel. Természetesen gondolhatjuk azt, hogy a placet ige nem kisebbíteni kívánja az illető szerző hitelességét, és Boccaccio pusztán jelzi vele, hogy bizonyos szerző ezt vagy azt gondolja a szóban forgó kérdésről, de ő, Boccaccio nem kíván a kérdésben állást foglalni,csak felsorolja a különböző forrásokat. A következő mondat azonban rácáfol szerzőnk pártatlanságára:,,verum Iustinus et historiographi Veteres aliter sentilmt."23 Tehát Iustinusnak és másoknak, akik nem költők, hanem régi történetírók, nem másképpen placet a történet, hanem aliter sentiunt, vagyis másként vélekednek a kérdésről. Mégha a két ige jelentése nem különbözik is gyökeresen egymástól (hiszen alapvetően mindkettő vélekedést jelent, csak a jelentésárnyalatuk más), a lustin us et veteres historiographi azt sugallja, hogy hitelesség szempontjából inkább az ő véleményüket kell elfogadni, mint a költőét. Hogy a régi történetírók alatt kikre céloz Boccaccio, nem lehet tudni. Ami Iustinust illeti, ő valamikor a III-IV. század fordulóján alkotta meg Trogi Pompei His toriarum Philippícarum epitoma című kivonatát. Erdekes látni, hogy szerzőnk a korához közelebb álló személyeket tartja hitelesebbnek az aranykoriaknál. Persze el kell ismernünk, hogy azok történetírók, és nem költők. Visszatérve Dido fejezetéhez: Boccacciola régi történetírók alapján leírja azt a történetet, mely szerint a musitaniaiak királya háborúval fenyegette Didót, ha nem megy hozzá feleségül. A királynőt, aki hű akart maradni Sychaeus emlékéhez, végül már saját főemberei kényszerítették a házasságra. Ő ekkor lépett máglyára, és a Sychaeustól kapott tőrrel végzett magával, hogy férje emlékét és önnön tisztaságát ne kelljen bemocskolniasl' F Ad hanc (Didonem) accessisse Eneam profugum, vi tempestatis impulsum, et hospitio thoroque susceptum ab ea, Virgilio placet, eamque, discedente a se Enea, ob amoris impatientiam occisam. (Geıeıılogia, ll. Cap. LX. 262, 3.) 2 ll. Cap. LX. 262, 3., _ 9 ADAMıK TAMAs: Római irodalom a késő császárko-rban. Seneca, Budapest, 1996, " A szövegben rex Musitanorum szerepel. Iarbast Boccaccio név szerint a fejezetben egyébként nem említi, az ökörbőr kapcsán sem. (II. Cap. LX. 262, 3.) Mindazonáltal nagy valószínűséggel rá gondolt, mert a további két tárgyalt műben ilyen jelzővel ellátva szerepel Iarbas, és a rex Maxitanorum forma Iustinusnál található. (Erre vonatkozólag, és a rex Maxitanorum kapcsán felvetődő kézira ti problémákra utalva ld. Zacca ria kommentárját a De casibusnál: Tutte le opere... Vol. IX., Milano, 1983, 3. jegyzet, 932., EH. a De mulieribusnál szintén: Tutte le opere..., cit., Vol. XI., Milano 1970, 14. jegyzet, 515.) Ugyanakkor hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a tizenegyedik könyvben Iarbas, mint a getulok királya szerepel- (Genealogia XI. Cap. XI: De larba Getulorum rege XX lovis filio"). Sajnos abból a fejezetből csak.ıınyit tudunk meg, hogy larbas, ahogy Vergilius írja,-szerette volna feleségül venni Didót:,,Hic, ut Virgilio placet, Didonem optavit in coniugem. Erdekes, hogy Boccaccio itt Vergiliusra hivatkozik, dlehet, hivatkozhatott volna nyugodtan Iustinusrais, ha már a második könyvben az ő változatát ätszott inkább elfogadni. Itt, úgy tűnik, mégis inkább az Aeneis IV. énekét választja forrásnak. - Aiteljesség kedvéért meg kell említenünk, hogy Ovidiusnál, bár ő is Aeneasnak tulajdonítja Diio halálát, is találunk utalást larbas hiábavaló udvarlására. (Fasti, III. 550skk.) Rá viszont ebben az Getben nem hivatkozik forrásként Boccaccio, tehát továbbra is fenntartható az a ınegállapítás, hogy ıı aranykori szerzők háttérbe szorulnak a későbbiekkel szemben.

112 426 EoccAccıo És A KLAsszıKUs H AOYOMANY Ez a változat tökéletes ellentéte Vergilius történetének. Párhuzamok természetesen Vannak, mint azt a mítoszok között gyakran tapasztalhatjuk. A halálnem is egyezik, illetve a fegyver, sőt, még annak is jelentősége van mindkét esetben, hogy ki adta Didónak: az Aeneisben a királynő az Aeneastól kapott tőrrel vet véget életének a máglyán, a másik változat szerint a fegyvert Sychaeustól kapta. (Szerzőnk itt a tőr tulajdonosára egyébként nem tesz utalást, csak a két változat közötti végletekig menő finom párhuzamokat szerettem volna kiemeli a fentebbi megjegyzéssel.) A két hagyomány egyforma létjogosultsággal bír, és nem lehet felróni Boccacciónak, hogy az egyiket inkább elfogadja, mint a másikat. Ha ugyan valóban így van, hiszen Dido halála körülményeinek leírása közben, mikor a királynő a máglyát tornyozza azt a látszatot keltve, hogy ezzel férjhezmenetele előtt volt férjének a szellemét szeretné kiengesztelni, szerzőnk a Sychaeus nevet használja, ami viszont csak Vergiliusnál szerepel.22 A következő mondat viszont, ami egyben a fejezet utolsó mondata is, tehát az olvasó önkéntelenül is jobban odafigyel rá, megint inkább afelé mutat, hogy Boccaccio nem Vergiliusnak ad igazat. A Dido halálának körülményeivel kapcsolatban Iustinus véleményéről ugyanis a következőket mondja:,,quod etiam longe aliud est a descriptione Maronis."22 Mivel nem teszi utána, hogy szerinte ez igaz, vagy nem, az etiam longe aliud arra enged következtetni, hogy szerinte ebben az esetben is Vergilius változata tekinthető kevésbé hitelesnek. A fejezetből kiragadott és fentebbiekben idézett kérdéses mondatokból természetesen még nem vonhatjuk le egyértelműen a következtetést, hogy Boccaccio fiatalkori műveivel ellentétben itt egyáltalán ne tisztelte volrıa tekintélyként Vergiliust. Ez már Dante iránti tisztelete miatt is elképzelhetetlen. Mondhatjuk azt, hogy ez olyan eset volt, amikor Boccaccio talált egy történetírói forrást, és úgy ítélte, hogy az nagyobb súllyal esik latba, mint egy költő szava. Gondolhatnánk azt is, hogy Dido halála egyébként is homályos pont az Aeneisben, hiszen Vergilius annak érdekében, hogy a későbbi pun háborúk szükségességét megmagyarázza, pater Aeneas kegyességét is hajlandó feláldozni. (Dido elhagyása ugyanis még akkor sem nevezhető minden fenntartás nélkül kegyes cselekedetnek, ha tudjuk, hogy Aeneasnak az istenek parancsát kellett követnie, tehát tovább kellett hajóznia Karthágó partj aitól.) Boccacciót akár még ez is befolyásolhatta a történet megítélésében: talán nem tudta összeegyeztetni Aeneas jellemével ezt a tettet, így jobbnak látta eleve nem elfogadni azt, hogy Aeneas egyáltalán megfordult volna Karthágóban. Ezeket a lehetőségeket érdemes figyelembe venni, így érthetőbbnek tűnik, miért nem Vergiliusnak adott ebben az esetben a korábbi művekkel ellentétben igazat a Dantét tisztelő Boccaccio. Ugyanakkor, ha az Aeneasról szóló fejezetet megnézzük, azt tapasztaljuk, hogy 22,,Qui cum venisset, constructo ingenti rogo, in eminentiori civitatis parte, quasi Sycei placatura manes, illum conscendit,..." (Genealogia, Il. Cap. LX. 262, 4.) 22 Genealogia, II. Cap. LX. 262, 4.

113 EAEıcs zsoı=ıa / Dıoo KIRALYNŐ ALAKJA EOccAccıO LATIN NYELVŰ ıvıűveıeen 427 Aeneas kalandjait, egészen a hős haláláig (amiről Vergilius nem ír), pontosabban a Turnusszal vívott párviadalig forrásnak Vergiliust használja. Beszél Aeneas és Dido karthágói találkozásáról, hogy Aeneas Trója bukása után hét évvel kötött ki Afrika partjainál, ahogy Vergilius írja, bár mások tagadják." Itt Dido királynő fogadta barátságába, majd nászágyába egyaránt, ha ebben Vergiliusnak hinni lehet. (A Dido barátságába, majd nászágyába fogadta félmondat igen hasonló módon szerepel a két fejezetben, nehezen elképzelhető tehát, hogy szerzőnk esetleg azért beszél más, elismerőbb hangsúllyal Vergiliusról a hatodik könyvben, mint a másodikban, mert a kettő megírása között például sok idő telt volna el.)25 A hős tisztázatlan körülmények között bekövetkezett halála kapcsán pedig, amiről az Aeneis már nem ír (Boccaccio több változatot sorol fel, egyik sem méltó halálnem egy nép ősatyjához, akármilyen körülmények között is fulladt bele szerinte Aeneas a Numicus folyóba),2*' szó szerint idézi Dido átkát a negyedik énekből, amellyel a hős halálát Vergilius eleganter tangít, vagyis amire igen művészien utal. A fentebbiekből láthatjuk, hogy Boccaccio a Dido-epizódot a Genealogiában már nem kizárólag Vergilius eposza alapján tárgyalja, sőt, egyes megjegyzéseiből úgy tűnik, egyre kevésbé tartja hiteles forrásnak a költő szavait, jóllehet, továbbra is tisztelettel adózik a mesterségének, mint azt a fentebbi eleganter jelzőből is láthatjuk. Egyéb utalásaiból, hogy Iustinus változata igen messze esik Vergiliusétól, illetve ha hinni kell a költőnek abban, hogy Aeneas kikötött Afrika partjánál, azonban nem dönthető el egyértelműen, a végén melyik változatot fogadja el, mivel magyarázza Dido halálát: Aeneas okozta-e elmenetelével, vagy larbas az erőszakos, és nemleges Válasz esetén háborúval fenyegető kérésével. Nem jelenti ki, hogy Dido és Aeneas nem találkozhattak, mert Aeneas nem járt Karthágóban, vagy ha igen, akkor sem volt semmi köze a hősnő halálához. A mitológiai enciklopédia céljának megfelelően felsorolja a témával kapcsolatban fellelhető forrásokat. Azt ugyan nem mondhatjuk, hogy teljesen tárgyilagos marad a kérdést ",,Et reascensis navibus, tempestate in Affricam delatus est, ut ait Virgilius, cum alii negent, ubi a Didone regina susceptus cum septem iam errasset annis, cum qua aliquandiu fuit, eius amicitia usus et lecto, si in hoc Virgilio credendum est." (Genealogia, VI. Cap. LIII. 688, 9.) 2"' A Dido-fejezetben: Ad hanc accessisse Eneam profugum, vi tempestatis impulsum, et hospitio tlıoroque susceptnm ab ea Virgilio palcet...", az Aeneast tárgyaló fejezetben: ld. az előző jegyzetet. 2* Erről, és a szerzőnk által hasonlóképpen méltatlan körülmények között mocsárba vesztett Romulusról részletesen írtam: Rappresentazione insolita dei grandi fondatori della cittä di Roma nella Genealogia deorum gentilium di Giovanni Boccaccio. = Verbum Analecta Neolatina, XII/2, ; DOI: /Verb ,,Quod Virgilius eleganter tangít, ubi Didonem morituram eum execrantem inducit atque dicentem: At bello audacis populi vexatus et armis. Finibus extorris, complexu avulsus Iuli Auxilium imploret videatque indigna suorum Funera, nec, cum se sub leges pacis inique Tradiderit, regno aut opta ta luce fruatur, Sed cadat ante diem mediaque inhumatus harena. Hec precor etc." (Genealogia, VI. Cap. LIII. 690, 14., az Aeneis-idézet: Aen., IV. 615skk.) - a tárgyhoz egyáltalán nem tartozik, és nem is lényeges: Romano 1951-es kiadásában Virgilius szerepel, (324, 19.) az általam megjelölt szövegben pedig Virgilium áll. Nyilván egyszerű elírásról van szó az 1998-as kiadás esetében.

114 428 soccaccıo És A KLAsszıKUs HAGYOMANY illetően, de a fentebbiekből nem következik, hogy egyértelműen kizárná Vergilius igazának lehetőségét. A költő tekintélyének kérdése szempontjából érdekes még, hogy a larbasról szóló fejezetben Vergiliusra hivatkozik, mikor azt írja, szerette Volna elnyemi Dido kezét, holott ezt megtalálta volna az elvileg hitelesebb történetíró Iustinusnál is,2" ennek ellenére az Aeneis szerzőjére hivatkozott. Hogy végülis merre hajlott Boccaccio meggyőződése Vergilius változatát illetően, arra a két, híres személyek életrajzait összegyűjtő. műve ad korántsem minden részletében érthető, és újabb kérdéseket felvető választ KARTHÁGÓ KIRÁLYNŐJE A DE casıbus VıRORuM ıllustrıum, És A DE MuLıERıEus clarıs HősEr Közörr A De casibus virorum illustrium olyan híres embereket (királyokat, uralkodókat, vagy egyszerűen csak híres, és ezért előkelő helyet betöltő embereket) gyűjt össze,"" akik többé -kevésbé szerencsétlen véget értek. Szerzőnk célja a művel felrázni korának fejedelmeit és főembereit, hogy okulva a felsorolt példákon, hagyjanak fel gyönyörhajhászó életükkel, a leirtakból látva, hogy mit képes tenni és mit tett a mindenható Isten, vagy hogy a régiek szavaival éljek, - így a szerző - as Sors azokkal, akik kiemelkedő helyen álltak.' " Boccaccio saját bevallása szerint ""' Ld..30. jegyzet. -2 A,,princes poetarum Latinorum" tekintélyének alakulása a Genealogia egyéb, az Aeneis alakjait tárgyaló fejezetben is figyelemreméltó: annak ellenére, hogy Boccaccio a fentebb említett jelzővel ellátva emlegeti Vergiliust, az Aeneis sokkal kevésbé lényeges momentumainál is ellenemond neki: érthetetlen például, hogy miért öleti meg Creusát Aeneassal (bár erre még mondhatjuk, hogy a mitográfus szerepéhez illően minden lehetséges változatot felsorol), vagy miért vonja kétségbe, hogy Laokoón meghalt-e végül a kígyók szorításában. (A Laokoónt tárgyaló fejezet: Genealogia, VI. Cap. XLIll.; a Creusával foglalkozó: Genealogia, VI. Cap. XV.), az Aeneis hőseiről és más, az aranykori szerzők teki ntélyét megkérdőjelező fejezetekről ld. BAıııcs Zsóı=ıA: Gli eroi mitologici dei Romani nella Genealogia deorum Ovvero l'umanesimo particolare di Giovanni Boccaccio. = Verbum. VII/1, (2005) "" Miután Ádám- és Éva az első szereplők, őket pedig nem nevezhetjük uralkodónak, híreseknek és elbukottaknak annál inkább. 4' Diu, strenue miles, emunctum ex ingenio meo opusculum, in quo virorum illustrium tractantur casus et, ut plurimum, infelices exitus, me penes ociosum fuit. (Dedica, I, 1, 2.) Illetve:,,Sane cum tales, obscenis sueti voluptatibus, difficiles animos demonstrationibus prestare consueverint, et lepiditate hystoriarum capi non nunquam, exemplis agendum ratus sum eis describere quid Deus omnipotens, seu - ut eorum loquar more - Fortuna, in elatos possit etfecerit. (Lib. I. Proemio 6., 10). Az idézett mondatoknál, ha másként nem jelöltem, a szövegrészeket én fordítottam. Az in elatos fordításánál felmerülhet a kérdés, hogy helyes-e az általam adott fordítás,-hiszen az elatus jelenthet magasztosat, vagy kiemelkedőt, de jelenthet kevélyt is. Szerintem mind két lehetőség elképzelhető, vagyis, hogy Boccaccio egyszerűen az uralkodókra gondol, akik kiemelkedő helyen állnak, de a szövegkörnyezetből kiindulva, miszerint az élvhajhászó fejedelmeket akarja figyelmeztetni, -ugyanígy megáll a másik Változat. Ennek kérdését ld. még 90. és 91. jegyzetben. - A hivatkozásokhoz továbbra is Branca sorozatát használom (ld. 3. jegyzet). De-casibus virorum illustrium (továbbiakban: De casibus): Tutte le opere..., cit., Vol. IX. Szerk. P. G. Ricci, ll Zaccaria. Mondadori, Milano, 1983.

115 saeıcs zsoı=ıa 1 Dıoo KıRALYNŐ ALAKJA EıOccAccıo LATIN NYELVŰ MŰVEIEEN 429 sokat gondolkodott azon, mivel tudna leginkább az államnak hasznára lenni, és úgy látta, ezzel tehet legtöbbet, ha felhívja kora uralkodóinak figyelmét a-bű.- nökre és erényekre, hogy okulhassanak belőlük. '2 Tehát egy tanító célzatú életrajzgyűjteményt ad olvasója elé, ami, mint a bevezető további soraiban írja, a példák átláthatatlanul nagy sokasága miatt csak a leghíresebbeket fogja elősorolni, ınind férfiakat mind nőket, ezek is elegen lesznek: ahhoz, hogy a mostani uralkodók,,amíg a lomha és gyenge fejedelmeket, az Isten ítélete által földre sújtott királyokat látják, felismerjék Isten hatalmát, saját törékenységüket és hogy milyen könnyen változik a Sors, és ezért tanuljanak meg mértéket szabni az élvezeteknek, és mások veszedelmét saját hasznukra tudják fordítani." "" Hogy pedig az olvasót a sok komoly történet ne fárassza nagyon el, időnként betesz majd egy-egy könnyebb fejezetet, amelyben az erényre buzdít, vagy a bűntől rettent el. A De mulieribus claris, mint azt fentebb már említettem, és szerzőnk is kimondja, nem ennek a női párja, már csak azért sem, mert a De casibusnak is voltak női alakjai. Természetesen nyilvánvalóan vannak párhuzamok a két mű között, akár az is, hogy amint a De casibus Ádámmal, a De mulieribus Évával kezdődik. Ez a mű.inkább a női nem dicséretére és barátai vigasztalására íródott, semmint az állam hasznára. Célja, hogy lajstromba szedje és magasztalja a nők erényét, egyszersmind összegyűjtse az általuk véghezvitt rendkívüli tetteket. Így as keresztény és zsidó hagyomány híres alakjai mellett a történelem, vagy a pogány mitológia híres vagy hírhedett alakjai is helyet kapnak. Egyszerre szeretne használni és gyönyörködtetni. Ahogy címzettjéhez, Andrea Acciaiuolihoz írja, a történetek.tetszetős voltukkal fogják szebbé tenni pihenőidődet, miközben a női erények és a történetek kedvessége örmet szerez neked. Es nem lesz haszontalan az olvasással eltöltött idő, ha a régmúlt idők asszonyainak tetteit utánozva egyébként is nemes lelkedet a még jobb elérésére serkented."` '~ Hozzáteszi még, hogy ha olvasás 12 A tárgyhoz nem tartozik, de egyrészt, mind a gondolat, mind a mondat szerkesztés szépsége :niatt nem érdemes szó nélkül elmennünk mellette, másrészt jól láttatja Boccaccio egy másik arcát: az ıllamért aggódó és felelősséget érző emberét. Mert mi lehet hasznosabb dolog, mint minden: erőnzk- 'sel arra törekedni, hogy azokat, akiket a rossz elcs-ábított, vi-sszavezessük a jó útra, hogy felrázzuk ha- 'aloe álmukból a lustálkodóka t, hogy megfékezzük a bűnt és magasba emeljük az erényt? (Nam, quid satius est quam vires omnes exponere, ut in frugem rnelioris Vite retrahantur errantes, a desidibus sopitis letalis somnus excutiatur, vitia reprimantur et extollantur virtutes?) - De casibus, Proemio 3, 8. '2,,Sed ex cla ris quosdam claríores excerpsisse sat erit, ut, dum segnes fluxosque principes et Dei ııdicio quassatos in solum reges viderint, Dei potentiam, fragilitatem suam, et Fortune lubricum noscznt, et letis mod um ponere discant, et aliorum periculo sue poss-int utilitati consulere. (De casibus, Lzb l. Proemio 8., 10).,,Pridie, mulierum egregia, paululum ab inerti vulgo semotus et a ceteris fere solutus curis, in 1:-ıimiam muliebris sexus laudem ac amicorum solatium, potius quam in magnum rei publice commodum, iiiııellum scripsi. (De mulieribus claris /továbbiakban: De mulieribus/ Tutte le opere..., cit., Vol. X. Szerk. l/. Zaccaria. Mondadori, Milano, 1967, 19702, Dedica I,1., 18.) *-2,,... suis quippe suffragiis tuis bl-andietur ociis, dum feminea virtute et historiarum lepiditate ıeıaberis. Nec incassum, arbitror, agi-tabitur lectio si, facinorum preteritarum mulierum emula, egregium mimum tuum concitabis in melius. (De mulierubis, Dedica 7, 20.)

116 430 soccaccıo És A KLAsszıKus HAGYOMANY közben pajzán történetre akad, reméli, el tudja majd választani a többitől. ' Tehát a szerző szándéka szerint egy tanító célzatú, erényekre buzdító, ugyanakkor szórakoztató művet vesz majd kezébe a De mulieribus olvasója. Kezünkben van tehát egy királytükörhöz hasonló írás, amely az uralkodói hibákat hivatott kiemelni és ezen keresztül az erényes uralkodásra buzdítani, és egy nők erényeinek magasztalására, és ezen keresztül az olvasó tanítására írt gyűjtemény. Mivel Dido története igen hasonlóan szerepel a két könyvben, a fejezeteket nem egymás után, hanem összehasonlítva fogom tárgyalni, és mert leginkább Vergilius megítélésére vagyunk kíváncsiak, és a királynő története már ismert, csak olyan részletességgel, amilyennel szükséges. Mindkét fejezet ír néhány szót a föniciaiak nagyságáról, művészetekben Való jártasságukról. Ez a De casibusban nyilván Dido uralkodói származásának nagyságát kívánja kiemelni, a De mulieribusban pedig alkalmas arra, hogy a sorsüldözött Dido lelki nagyságát kiemelje. Az első sorokban tisztázza, hogy Dido eredetileg Elissa névre hallgat. Ez származhat az Aeneisből is, Vergilius is emlegeti Didót Elissaként, de sokkal valószínűbb, hogy ez már Servius hatása, mivel a fejezet végén majd írja Boccaccio, hogy Dido halála után nyerte el övéitől ezt a nevet. Mindkét helyen szerepel, hogy Dido férjét Acerbasnak, vagy Sicarbasnak, vagy ""' Megintcsak a fogalmazás módjának szépsége miatt:,,...uti Viridarium intrans, eburneas manus, semotis spinarum aculeis, extendis in florem, sic, obscenis sepositis, collige laudanda... (De mulieribus, Dedica 9, 20.) '7 L. Battaglia Ricci több szempontból (szórakoztatás, gyönyörl<ödte_tés, a mesélés szeretete, hölgyeknek vidám percek szerzése, barátok vigasztalása, a pajzán történetek elválasztása az erényesektől stb.) párhuzamot Von a Dekameronnal. Ebből látható, hogy a műfaj nem ekkor fogalmazódott meg Boccaccióban. Ennek a tárgyalása nem tartozik ide, de hozzátartozik a szerzőnkről kialakított képhez, mint az a játékosság is, amellyel a nők dicséretéröl szóló művet egy Andrea nevű hölgynek ajánlja, ami (mint ő is írja: cum andres Greci quod latine dicimus homines nuncupent /Dedica 5/) görögül 'férfi'-t jelent. Ezzel kapcsolatban jegyzi meg L. Battaglia Ricci: un ambiguitä, che sembra peculiare dello scrittore". Boccaccio szavait ld. De mulieribus, Dedica 5. L. Battaglia Ricci szavai: Storia della letteratura..., cit., *' A két fejezet összehasonlítása sokkal részletesebben megtalálható Cerbo már említett cikkében, sőt, általában közli az általam fentebb tett megállapításokat is. Nem fogok minden esetben külön hivatkozni rá, mivel a következtetések a sajátjaim - tanulmányát ugyanis munka közben találtam meg -, de tudni kell, hogy jóval kimerítőbb és filológiailag is igen gazdag összehasonlítást ad a két mű Didót tárgyaló fejezetéről. Cerbo, (A párhuzasmok, amelyek nálam is szerepelnek: Dido és férje közötti szerelem kiemelése, az asszonyi ravaszság dicsérete, vagy a királynő erényességének híre, ami Karthágó megszületésével elterjed egész Afrikában). A két szöveg részletes tárgyalását Dido haláláig Cerbónál lásd: ' Servius: Dido vero nomine Elissa ante dicta est, sed post interitum a Poenis 'Dido' appellata, id est 'virago' Punica lingua, quod cum a suis sociis cogeretur cuicumque de Afris regibus nubere et prioris mariti caritate teneretur, forti se animo et interfecerit et in pyram iecerit, quam se ad expiandos prioris mariti manes extruxisse fingebat. (SERvıus: In Aen., I., 340.) Arról, hogy Boccaccio fiatalkori műveivel ellentétben érett műveiben Servius hatására előszeretettel váltogatta a két elnevezést, és hogy Dido személyének megítélésében Iustinus, Servius, Macrobius hatására hogyan alakult át Boccaccióban a szerelmi bánatában öngyilkos királynő képe a volt férje iránt a halálig hű özvegy alakjává:

117 EAsIcs zsoı=ıa/ DIDO KIRALYNŐ ALAKJA EoccAccIO LATIN NYELVŰ IVIŰVEIEEN 431 Sychaeusnak hívták, ahogy azt már a Genealogiában is láttuk. Itt még szerepel, hogy Hercules papja volt, és a király után őt tisztelték leginkább. Miután mind a két szöveg a nevek felsorolása után az Acerbas alakot használja, sejthető (és a történet előrehaladtával be is igazolódik), hogy Boccaccio itt Iustinust használta és fogadta el forrásként. Mindkét helyen kiemeli, hogy Dido és férje nagyon szerették egymást: Sychaeus summe dilectus a coniuge, quam ipse precipue diligebat illetve Hi autem invicem sanctissime se amaruntfil A De casibus külön kiemeli nem csak Sychaeus gazdagságát, hanem szépségét is, ezek mindketten azt a célt szolgál- Ták, hogy Boccaccio leírhassa: amiről a halandók azt gondolják, hogy minden boldogság forrása, ezzel is súlyosbítva egyrészt Pygmalion Vétkét, másrészt felhasználva a világ legkapzsibb emberét (mindkét művében így jellemzi Pygmaliont) arra, hogy láttassa az uralkodókkal: milyen múlandó a gazdagság, és hova rezet a pénzsóvárság.52 Dido férjének halálhírére a De casibusban sokáig könnyek közt átkozta Pygma- Liont, a De milueribusban ez azzal egészül ki, hogy fájdalmába csaknem belehalt, sokáig hívta sírva féıjét. (Ez utóbbi nyilván asszonyi tulajdonság, a majdani uralšodónál nem szükséges, az asszony fájdalmát viszont kiemeli.) Ezután a királynő flıatározza, hogy elmegy, és hogy Pygmalion üldözésétől megszabaduljon, úgy 152, mintha a férje után maradt kincseket a hajóról, amellyel el akar menni, a tengerbe dobná. (A zsákokban homok van, a kincseket előző éjjel vitte fel a hajóra. Errõl senki nem tud, még azok sem, akik majd vele fognak elmenekülni). A De Jsıbııs kiemeli asszonyi ravaszságát, (,,feminea stutia fratrem lusit")5`2 amivel egy- :at ezt kieszelte, másrészt, hogy bátyjától kért hajókat azzal az indokkal, hogy frazájukba szeretne menni, mert nem képes tovább itt az Acerbasra emlékeztető Íıolgok között élni. A De mulieribusban ezt így nem találjuk, csak hogy vagy saját znagától, vagy tanácsra rájött, hogy el kell menekülnie. A De mulieribus hozzáteszi nt is, hogy,,letette az asszonyi szokásokat, és férfiúi lelkierővel erősítette meg magát, arniről később a nevét is kapta/'~ " Ez a két utóbbi mondat akár fordítva is ãnerepelhetnez az asszonyi ravaszság, amellyel a menekülés egyetlen veszélytelen vá _ 7 7 ˇ U7ˇˇˇ ˇ ır. G. BILLANOVICI-I: Restauri boccacceschi. (továbbiakban: Billanovich) Edizioni di Storia e letteratura, lıwrıa. 1945, ' A névhasználatról és a hozzá kapcsolódó forrásokról ld. 26. jegyzet. 2* De casibus II. X, 4; De mulieribus XLII 4. A Branca sorozatban a De casíbus Didót tárgyaló fejezete E ' oldalon, a De mulieribusban pedig a oldalon található. Az oldalszámokat külön a to- Eı`:bi.akban sem tűntetem fel. Í Erat enim is aspectu decorus, iuvenis et magni venerandique nominis inter suos, summe dilectus E mniuge quam ipse precipue diligebat. Verum eidem iudicio suo felicissime mulieri inde infortunii :mm exorta est unde perdite arbitrantur mortales fere omnem letitiam exoriri: a divitiis scilicet quibus :ıuırimum habundabat Acerbas. (De casibus, II. X, 4) F De casibus, II. X, 7. 2",,...et posita feminea mollicie et firmato in virile robur animo, ex quo postea Didonis nomen ıımıit, Phenicum lingua sonans quod virago latina... (De Inulieribus, XLII, 5.) a forrás egyértelműen inwrus, mint azt korábban már láttuk: ld. 49. jegyzet.

118 432 EıoccAccIo És A KLAsszıKus I-IAGYOIVIANY lehetőségét kigondolta, nyilván tartozhat az uralkodói erényhez, de ékesíthetné ugyanúgy az erényes özvegyet is. A férfiúi lelkierővel felcserélt asszonyi szokások pedig nyugodtan képezhetnék részét a De casibusnak is. A továbbiak - a hajósokhoz intézett szépen felépített és megható beszéd,55 miközben a Sychaeus kincseinek látszó zsákokat av tengerbe dobja, illetve a Ciprus szigetén való megállás, ahol szüzeket raboltat, hogy később a népe tudjon sokasodni, az Afrika partjainál való kikötés, illetve az ökörbőrrel való területfoglalás nagyjából ugyanúgy szerepel mindkét tlörténetbenffi A vergiliusi hagyomány és eközött az a különbség, hogy az Aeneis szerint larbas adott Didónak földet, itt pedig larbas még színre sem lépett. Vergilius célja lehet az, hogy larbas haragját növelje, mikor annak fülébe jut, hogy Dido Aeneasnak ígérte magát, pedig ő is megkérte a kezét,52` Boccacciónál pedig ahhoz, hogy Dido ravaszságát láttassa az ökörbőr ügyes felhasználása kapcsán a barbár király alakjára nincs különösebb szükség. Ióllehet, a későbbi erőszakos házassági ajánlatot alátámaszthatná az - mint az Vergilius Iarbasánál történt, - hogy a királynő hálával tartozik neki, mert Ő adott neki földet, de a barbár király Iustinusnál is csak később kerül a történetbe. Gondolhatjuk hát, hogy talán ez vezette Boccacciót is. Ezután mindkét mű leírja as városalapítást, azon a helyen, ahol egy lófejet találtak, hogy Dido ekkor előadta a Tyrusból titkon elhozott kincseket, melyek egykori uráé voltak, majd hogy hogyan épült és növekedett a város, és ezzel a királynő híre is. Mindkét mű beszámol arról, hogy Dido törvényt szabott népének, és hogy a felvirágzó város hírét méginkább növelte a királynő tisztes és hajlíthatatlan özvegyi tisztasága, amelyről elhatározta, hogy megőrzi. A De casibus céljának megfelelően ott az uralkodóknak szólóan találunk még egy félmondatot uralkodására vonatkozóan, hogy Dido,,integra cum iustitia dominabatur,5 vagyis hogy *I Szavaiz- melyekkel- biztosítja. h..ajősait arról, hogy, bár legszívesebben a zsákok után vetné magát a- tengerbe és ura után halna, de- ha velük rnehet a száműzetésbe, arra fog törekedni, hogy boldog életet biztosítson nekik az új földiönz -, jó-l i-l;lenek mind. af népének javát kereső majdani uralkodóhoz, mind pedig-j az asszonyi szokásaitól megváló, és magát férfiúi erővel felru házó özvegyhez. (Dido szavait lfd. De- easib-us, II. X, 11-14;. De n-ru-lierib.u-s XLII, 5). 5* A De casibus. leírja, hogy hetven szüzet rabolt Ciprus. szigetéről, (Iustinus szerint egyébként nyolcvan-at:-. Epi-t. XVIII.. V, 5..)õ a De m-ulieri-bus a szüzek számá-ról nem í-r, pedig ott szerzőnk jóval részletesebben beszámol a- szüzek e-lrab-lásáró-i, annak vallási hagyom-ányairól. A De mulieribusban Afrika lakosai kifejezetten tartózta tják Didót, és az utika-iak, akik szintén egykor Tyrusból jöttek el, beszélik rá az ottrnaradásra, a De casíbus csak ténzyként közli, hogy egy ökörbőrrel beborítható- földet vett az ottaniaktól. Ezek, bár tagadha-tatlan különbségek. és érdekesek lehetnek, ha a két szöveg alapos összehason-l-ításával akarnánk fo.g,lia-lkozni, témánk szempontjából nem lényegesek, ezért nem foglalkozom ve-lfii-k részletesebben.. 57 Ez kimondva az A=en-eisbe-n nem szerepel, de Anna, Dido nővére, és larbas szavaiból is következteth-etiink rá: Ae-n-eis IV. 35skk. és IV.. 21;1skk. -2' Dido asszonyi ravaszságát, ahogy az ökörbőrt csíkokra I`ı.asog_a tta, Boccaccio a De n=uil`ieri-busban:,,o mul-i-=e=ris astutial felkiáitással kiemeli. Ez e rácsoclálkozás a- De casibu-sból hiányzik, bár akár az ural?kodó.i le-le-mé-ny velejárója is lehetne. (De mulieribus, XLII, 8.)- -2 De casib-us, II. X, 21.

119 BAEıcs zsóı=ıa/ Dıoo KIRÁLYNŐ ALAKJA 8occAccıo LATıN NYELVŰ MŰVEIEEN 433 tökéletes igazságossággal korınányozta népét. Mind a város nagysága, virágzsása, mind pedig a királynő szépsége és erénye hamar ismert lett egész Afrikában. larbas fülébe' is eljutott, aki szerelemre gyulladt Dido iránt (sa De casitbus szerint egyenesen,,in amorem vidue ferventer exarsit", a De mulieribus szavaival egyszerűbben,,in concupiscentiam veniret eiusdem ), és követek útján megkérte a kezét, illetve, visszautasítás esetén megfenyegette, hogy háborút indít ellene. Miután Dido emberei, akik az üzenetet voltak hivatottak átadni, jól ismerték a királynő szilárd elhatározását özvegyi tisztaságának megőrzését illetőenfl úgy adták elő larbas üzenetét, hogy akarata ellenére is rávegyék a királynőt a házasság megígérésére: azt mondták neki, hogy larbas szeretné letenni barbár szokásait, és a művelt karthágóiaktól tanulni, ezért kér embereket, hogy megtanítsák a királyhoz illő életmódra, ellenkező esetben háborút indít ellenük. Hozzátették, hogy kit küldhetnének oda, kinek lenne mersze a barbárok közé menni élni. A királynő válasza méltó a szigorú, igazságos, és hazája üdvét néző uralkodóhoz, mikor - a De casibus szerint -,,keményen rákiáltott a hírhozókra, 2 mondván: hát nem tudják, hogy a haza üdvére születtek valamennyien, és milyen polgár az, aki ne vállalná még akár a halált is a köz üdvéért, nemhogy a kényelmetlen életmódot. ' De casibus, Il. X, 23; De mulieribus, XLII, 10. ' Mind két mű az inflexibilís jelzőt használja Dido elhatározására:,,qui inflexibilem circa pudicitiam regine propositum noscentes,... (De casíbfls, ll. X, 24),,,Qui cum novissent vidue regine sacrum atque inflexibile castitatis propositum..." (De n-mlieríbus, XLII, 11) Iustinusnál ez nincs kiemelve, õegyszerűen közli, hogy,,quod legati reginae referre metuentes Punico cum ea ingenio egerunt, nunti.antes...", vagyis mivel ezeket a követek a királynőnek féltek így elmondani, pun észjárással éltek, és azt jelentették, hogy..." Iustinus tehát nem tesz említést itt a királynő törhetetlen elhatározásáról, bár gyanítható, hogy a punok ezért nem merték nyíltan előadni larbas üzenetét. Kidomborítani a királynőnek ezt a tulajdonságát viszont nem domborílja ki, nyilván a történetiró feladatköréhez nem tartozik hozzá. Annál inkább beleillik viszont annak az írónak a művébe, aki egy feddhetetlen özvegyet akar az olvasó elé állítani. (idézett mondat: Ep-ı't.., XVIII. VI, 2) Z A De mulieribus csak az ínquit igét használja, ott a felháborodott uralkodó helyett a kelepcét nem sajtó asszony áll előttünk. ( Non sensit regina do-los, quin im-o in eos Versa [...] inquit - De mulieribus, XLII, 12) ' A fentebbiekben nem szó szerint idéztem a De casilzıusból, hanem a két változatot ötvöztem. Érdekes, hogy az,,acriter increpuit" mondat után a királynő szavai a De casíbıısban, jóllehet tartalmilag megegyeznek a De mulieribııs szavaival, sokkal kevésbé tűnnek élesnek, mint a De nmlieríbus szemrehányó Hát mit jelentsen ez a restség, mit ez a közömbösség felkiáltásával indított beszéde. A két beszéd lényege természetesen ugya naz, csak mintha a De casíbusban szereplő rákiáltásból követiızzõ hevesség a De mıılierilmsban látszan-_a inkább. Mintha a két mondat helyet cserélt volna". Ebből rrmészetesen semmi messzemenő következtetést nem vonhatunk le, csupán érdekességnek tekinthető, bár a fentebbiekben láttunk már példát arra, hogy szerzőnk egy-egy mondata mindkét műben :negállta a helyét, csak más céllal került oda, illetve arra is, hogy egy-egy mondat talán a másik műben inkább helyet kaphatott volna. (pl. a De mulíeribıısba-n a,,letette asszonyi szoká-sait és férfiúi lelkierővel övezte fel magát", vagy a De casíbusban az asszonyi ravaszág, amivel kitalálta, milyen kifogással menekülhet el feltűnés nélkül Pygmalion el-ől.) A ki.rá.lynő Főembereihez intézett szavai a két műben: De casíbus: Ergo sinamus vitam inter feras et barba-riem a-gere, sed si mori- pro salute patrie oportu* num sit, siccine cives optimi parati estis? Malus eq-uidem civis est q-u.i pro sa-lute publica privata cessat

120 434 aocca<:cıo És A KLAsszıKus HAGYOMÁNY A hímökök ezután elmondják, mit kért valójában Iarbas, a királynő pedig, megértve, hogy előző mondataival maga fölött mondott ítéletet, a De ccısibus szerint sokáig könnyek között hívta Acerbas nevét", majd megígérte, hogy uralkodói kötelességének, és a polgárok kívánságának megfelelően férjhez fog menni. A De mulieribus szerint azonnal elment a tanácsba, és megígérte, hogy a három hónap letelteután férjhez megy. A De casibııs ezek után leírja, hogy ez alatt a három hónap alatt minden építkezést elvégeztetett, ami ahhoz még hiányzott, hogy a város halála után se maradjon védelem nélkül- úgy hiszem, ahogy Boccaccio írja. Ezt tehát nem forrásból vette, hanem, mivel Dido az eszményi uralkodó mintaképévé kellett, hogy váljék, kiegészítette hozzátéve: ut arbitror. És sokáig átkozta saját szépségét, az irigy Sorsot, az eddigi elért sikereit, hogy az eddigi lelki békéből, ami kapzsi bátyja kijátszásával, szerencsés elmenekülésével, a nemes város alapításával és sokasodó népével végre osztályrészéül jutott, az rettegéssé, könnyekké és nyomorúsággá foszlott". A De casibusnak ez a mondata több szempontból is figyelemre méltó: egyrészt ismét találkozunk azzal az (ezúttal burkolt) megállapítással, hogy evilág javai, amelyekről azt hisszük, hogy boldoggá tesznek, valójában a boldogtalanság forrásai tudnak lenni, (mint a királynő vagyférje szépsége, amiről Sychaeus bemutatásánál már volt szó), másrészt Fortuna irıvida említése miatt, aki könnyen a semmibe taszítja a magasan levőket, mint azt szerzőnk az előszóban írta is, akit nyilván ezért átkoztat itt Didóval. A fejezetben még egy helyen esik szó nyíltan a Sorsról, mikor Didóék ügye végre nyugvópontra jutni látszik Karthágóban. Szerzőnk ott ezt írja mielőtt rátérne a Iarbas - epizód elmeincommoda." De mulieribus:,,egregii cives - inquit - que segnities hec, que socordia? An ignoratis quia patri nascamur et patrie? Nec eum rite civem dici posse qui pro salute publica mortem, si casus expostulet, nedum incomodum aliud renuat? lte igitur alacres et parvo periculo vestro a patria ingens belli incendium removete. (De crısíbus, II. X, 25; De ımıleríbus, XLII, 12) '*' De casíbus, II. X, Itt is eljátszhatunk a. gondolattal, hogy az egykori ura nevét bánatában és szorongattatásában sokáig sírva hívó figura inkább egy asszony képe lenne, mint egy uralkodóé, és inkább az uralkodóhoz illene, hogy azonnal igent mond. Persze lehet, hogy a Sors által Didóra mért csapás és az uralkodói nagyság jobban-érzékelhető, ha a szerző ecseteli az asszony fájdalmát a döntés előtt. Ettől akár még szerepelhetne a De ımflíeribusban is egy hasonló utalás, de mint láttuk, nem ez az első eset, hogy szerzőnk másképpen rendezi a mondatokat; céljával persze nem ellentétesen, de számunkra kevéssé érthető módon hagy ki egy-egy szerintünk a másik műben is jól használható utalást. ',,In quibus - ut arbitror - si quid in defensionem urbi deerat roboris, ociter suppleri fecit, ut quam edificaverat immunitam non linqueret, et sibi conscia futuri diu pulchritudinem suam execrata est, diu Fortunam invidam, diu letos successus: et sic ex placida mentis quiete, quam ex lusa fratris avaritia ex felici fuga ex nobili condita civitate ex numeroso popı.ılo surnmebat, in anxietatem lacrimas et miseriam collapsa est. (De cnsibııs, II. X, 28) 67 Boccaccio a collaborâ igét használja, mikor azt írja, hogy rettegésbe, könnyekbe és nyomorúságba fordul minden. A fordításban ezt nem tudtam visszaadni, de fontos, hogy lássuk szerzőnk elismerésre méltó szóhasználatát, a,,collapsa est igével, ami szó szerint,,összedől, föld re rogy, leomlik" jelentéssel bír. Mondhatnánk, ez nem is a Dido által elért dolgokra vonatkozik, hanem magára a királynőre: 6 collapsa est, vagyis veretett a földre, a magasból, ahol volt. (A latin mondatot ld. az előző jegyzetben).

121 EAEıcs zsóı=ıa / DıDo KIRÁLYNŐ ALAKJA aoccf-xccıo LATIN NYELVŰ MŰVEIBEN 435 sélésére:,,de a Sors, aki mindennél kevésbé tűri el, ha valaki boldog, a királynő hótiszta lábainak már tőrt vetett és amiből még nagyobb hírnév, dicsőség és siker kellett volna, hogy származzék, abból könnyekre méltó romlás született."ő A Sorsra történő hasonló utalást a De mıılieribusban nyilván hiába keresünk, az a mű nem az uralkodók bukásának példatárául született. A történet folytatásaként Boccaccio mindkét műben leírja, hogyan rakott máglyát a három hónap elteltével Dido látszólag elhunyt férje szellemét kiengesztelendő, és minden ehhez szükséges áldozat bemutatása után mindenki szeme láttára tőrt rántva ezekkel a szavakkal ölte meg magát a máglya tetején: Ahogy kivántátok, igen jó polgárok, ad virum vado. Ezt a szerkezetet használja Boccaccio már a Genealogiában is élve a nyelv adta lelemérmyel, és egyenes idézetté alakítva a Iustinusnál szereplő mondatot. Ezután mindkét mű úgy folytatódik, hogy így tisztaságát megőrizte, és a De casibus szavaival innocua (ártatlan), a De mulieriãus kifejezésével pudicissima (hótiszta) vérét kiontotta. A De casibus ezután leífia, hogy a polgárok illendően eltemették és sokáig siratták az igen jó és tiszta" királynőt (újabb figyelmeztetés lehet az uralkodóknak a helyes életvitelre vonatkozóan: a fentebbiekben egyvérbeli uralkodó alakját láthatták), amit fokoz még az, hogy aztán a haza anyjaként tisztelték minden embernek és istennek kijáró tiszteletet megadva neki, mintha az életnek azokat a jaıait, amelyeket a Sors kegyetlensége elvett tőle, halálában a polgárok kegyessége pótolná",7" majd templomokat és oltárokat emeltek neki, és ott istennőként tiszzelték, egészen addig, amíg Karthágó állt. Itt a De casibııs a Dido fejezet végéhez er. A következő pársoros fejezetet Boccaccio Dido dicséretének szenteli:,,o muleris robur o feminei pudoris decus perpetui celebrandum laudibusl felkiáltással kezdve egyszerre magasztalja benne a királynő uralkodói erényeit és tisztaságát, Ü,,Attamen Fortuna, status et potissime felicis inpatiens, pedibus castissime regine supposuit Íubricu m, et unde debuerant clarior gloria et ampliores provenisse successus, inde exitium lacrimabile :rtum est. (De crısíbus, ll. X, 22) ' Epii., XVIII. VI, 6-7: et sumpto gladio pyram conscendit atque ita ad populum respiciens :-.ımm se ad virum, sicut praeceperint, dixit vitamque gladio finivit." De casibus:,,cives optimi, ut iusffitis ad virum vado - et illico gladio superincubuit..."; De `mulierilms: Prout vultis civcs optimi, ad ıfrum vado." (De casibus, II. X, 29,' De mulieribus, XLII, 15) 7" Cerbo szerint - és, amint a De mıılieribııs folytatásából látni fogjuk, ebben nyilvánvalóan teljeien igaza van - Boccacciónak ezek a sorai szinte a keresztény teljesen elégő áldozat példájává teszik Z>idót. Szavait szimbolikája szépsége miatt szó szerint idézem:,,la Didone del De mulieribus rifiuta rg,-ni compromesso accattivamente e ogni seduzione. La stessa descrizione del suicidio pare sigillare `i personaggio di luce cristiana: il sangue detto»pudicissimum<< (e»innocuume nel De casibus, e»cas- 1ssimo«nelle Esposizioni) consacra il dono che Didone fa della sua vita, ma soprattutto quell'»ivit in `mortem«, in cui si esprime la meditata e quasi gioiosa volontá di affrontare liberamente la morte pur fi non sacrificare la purezza, suggella di cristianissima fede l'olocausto della propria esistenza, quasi iıe-ila convinzione che»la vita non é tolta ma mutata.<<" Hozzáteszi még, hogy az öngyilkosságnak ez 1 heroikus háttere, és hogy az özvegyi erényről így tesz tanúságot, megvédi Didót a keresztény szemmel bűnnek tartott cselekedettől, ti. az öngyilkosság vádjától. (Cerbo, 209.) 7' De casilms, II. X, 30.

122 436 aoccaccıo És A KLAsszıKus HAGYOMÁNY Ielkierejét, hogy nem csak saját tisztaságát volt képes megőrizni, de ezzel még a barbár király vágyait is megfékezte. (Emlékezzünk rá: ebben a műben Iarbas lángoló szerelemre gyulladt Dido iránt). A szónoki eszközökben gazdag laudáció végén pedig szinte egyenesen pogány költőhöz illő fohászt intéz a királynőhöz: arra sarkall a szeretet, hogy arra kérjelek, ha a mánoknál van erő, segíts, hogy a pajzán életet élő özvegyek piruljanak el példádon, és akik tiszteletreméltó nevedet oly sok század elteltével is mindég ismerjük, érdemeid folytán a tiszteletre méltó özvegyi tisztaság növekedését is láthassuk. 72 A De mulieribus a királynő halála után félbeszakítja a történetet, és O pudicitie inviolatum decus! O viduitatis infrancte venerandum eternumque specimen, Dido!" felkiáltással először magasztalja a királynőt, kifejezve azon vágyát, hogy bárcsak az özvegyek, és leginkább a keresztény özvegyek az ópéldáját néznék, és az ő lelkierejét tartanák szemük előtt, és ha képesek rá, az ő tisztaságos kiontott vérére figyelnének egész Ielkükkel. Akiknek pedig leginkább így.kellett volna tenni,7'*" azok nem hogy második, hanem a harmadik, vagy legutóbbi -fogadalmukat ne szegnék meg oly nagy könnyedséggellm Ezután pedig vitába száll az özvegyi fogadalmukat ilyen-olyan indokkal megszegő asszonyokkal, például állítva eléjük Didót, aki pogány volta ellenére itt a keresztény özvegyek mintaképévé válik. Az elsők azok, akik testük vágyának nem tudtak parancsolni, a második helyen azok állnak, akik azzal védik magukat, hogy gazdagok voltak és gyermektelenül hagyta őket férjük, és még szeretnének ut-ódot, hogy legyen kire hagyni vagyonukat. A harmadik azok ellen szól, akiket saját bevallásuk szerint szüleik kényszerítették, a negyedik pedig azok ellen, akik azzal védik magukat, hogy fiatalon özvegyültek meg. Cerbo cikke részletesen tárgyalja ezeket a bekezdéseket, rámutatva Boccaccio moralista vonására, és arra, hogy szerzőnket kora egyházának kétségbeejtő helyzete sarkallta arra, hogy éppen egy pogány nőt állítson példaképül korának keresztény özvegyei elé; beszél továbbá Boccaccio forrásáról, ez pedig Szent Ieromos egy özvegyhez intézett levele melynek mind gondolatmenetét, mind hangvételét átvette itt Boccaccio. A szãfıoki beszéd felépítése párhuzamaival, példáival, ellentéteivel és heves hangnemgvel jól láttatja szerzőnk már humanisták felé hajló stílusát, amely nemcsak 72 De casíbus, Il. Xl, ti. özvegyi tisztaságukat megőrizni, mert hiszen ők nem csak özvegyek, de ráadásul keresztény özvegyekis 7* De mulieribus, XLII, Az egyház helyzetére és Boccaccio ötletére vonatkozóan: Nell'epoca del crollo delle strutture ecclesiastiche, il Boccaccio scopre la fu nzione esemplare della pagani-ta ed affida ad una gentile il cómpito di risvegliare una fede piü ardente e risoluta". Cerbo, 208. A De nıulieríbııs szónoki részét tárgyaló szakaszt ld Az említett Szent Ieromos levél: Ad Gerımtiam vidurım de monogamíe (PL XXIII. 310); ahol Jeromos szintén Didót állítja példának, illetve ami alapján a szónoklat készült: Adversus lovinienunı, I. 43. (CSEL. LVI. 87skk.) - Cerbo hivatkozik mind a kettőre, de a hivatkozási helyet már Zaccaria kommentá rjából adtam meg (ld. De mulieribus, 515.)

123 Ezxsıcs zsoı=ıa I Dıoo KıRÁLYNŐ ALAKJA soccaccıo LATIN NYELVŰ ıvıűveıeen 437 a mitológia és a források páratlan ismeretében, hanem a fentebbiek alkalmazásában is megnyilvánul, dé ezt itt nem célom külön tárgyalni. Elég annyi, hogy Dido királynő történetéhez nemcsak Serviust, Iustinust, hanem még Szent Ieromost is felhasználta forrásként, hogy példával szolgálhasson korának özvegyei számára. A szónoki rész után pár mondatban leírja, amit már a De casıˇbusban is olvashattunk, hogy a királynőt nagy tisztességgel eltemették, és nemcsak anyai és király-t női, hanem isteni tisztelettel illették, amíg Karthágó csak állt. Miután láthattuk, hogyan lett Dido királynőből egyrészt az uralkodók igazságos és hazájának üdvét még saját életénél is többre tartó mintaképe, illetve a házastársi, pontosabban özvegyi hűség példája az aranykornál jóval későbbi történetírói forrás, illetve az egyházatya alapján, most már csak egyetlen kérdés maradt: mi lett a trójai Aeneassal? Hová lett a történetből a rómaiak ősatyja, aki szerzőnk ifjúkori műveiben Didót elhagyta, és akinek feltűnése még a -Genealogia lapjairól sem hiányzik, bár ott már közel sem olyan egyértelmű és kétségbevonhatatlan. Az alábbiakban erről lesz szó A TRó]Aı AENEAS KARTHAGŐBAN A Kegyesatya alakja a De casibusban egyáltalán nem szerepel, mintha soha nem is létezett volna. A De mulieribus egy félmondatot szentel neki, ez pedig ott található, mikor Dido megkapja a háromhavi haladékot a Iarbashoz való férjhezmenetelhez: Quo concesso atque advemˇerı te Enea Troirmo mmquam viso, mori potius quam infringendam fore castimoniam rata, in sublimiori patrie parte, opinione civium manes placatura Sicei, rogum construxit ingentem... vagyis: Miután ezt (mármint a haladékot) megengedték, és (ti. Dido) ez odrıérkező trójai Aeneast soha nem látta, azt gondolta, hogy inkább meghal, mintsem hogy tisztaságán csorba essék, hazájának egy kiemelkedő pontján, a polgárok hiedelme szerint Sychaeus szellemét kiengesztelendő máglyát rakott.... Az, hogy Boccaccio véleménye Vergilius hitelességét illetően, legalábbis ebből a két műből úgy látszik, teljesen megváltozott, nem meglepő. Ha ismerte Petrarca Trionfijának ide illő sorait, amelyben Petrarca ignomnte-nak bélyegzi, sőt, csendet parancsol a tömegnek, amelyik azt hiszi, hogy Dido Aeneas miatt ment a halálba, pedig férje iránti hűségből halt meg,77 vagy azt a levelet, melyben Petrarca 7* Érdekes, hogy éppen a vergiliusi hagyományt nyíltan cáfoló De mulieríbusben a kezdettől Acerbrısként megnevezett férjből lesz a végén ismét Sychaeus. A vergiliusi változatot nem említő De crısibus végig kitart az elején választott Acerbas alak mellett:,,sed instante iam termino, in fletus olim in morte Acerbe habitos revoluta, constructa ingenti pyra in parte civitatis excelsa, quasi primi viri placatura manes, cesis hostiis et cultro sumpto, pyram conscendit..." (De easibus, Il. X, 29) 77 Triorıfo delle Pudícizía.,10skk, (,,E veggio ad un lacciuol Giunone e Dido I/ Ch'amor pio del suo sposo a morte spinse, /I non quel d'enea com' é'l pubblico grido") és l54skk:,,poi vidi, fra le donne

124 438 BoccAccıo És A KLAsszıKus HAGYOMÁNY kifejti, hogy Dido és Aeneas nem találkozhattak, mert ez időben lehetetlen,7 és tudjuk, hogy Boccaccio végtelenül tisztelte Petrarcát, nem csoda, ha a latin művei, melyek születésében Petrarcának nagy szerepe volt, erről tanúskodnak. Azt is tudjuk, hogy - Billanovich szavaival- humanista megvetés tárgyát képezte az egykor oly népszerű Aeneas-Dido epizód, és hogy történetírói és egyéb klasszikus források, illetve az azokat követő egyházatyák arra késztették Boccacciót is, hogy a szerelmi bánatába belehalt királynő érett műveiben özvegyi mintaképpé magasztosuljonfil Tudjuk, hogy a Dante által betű szerint elfogadott Aeneis lassan elveszítette mind a történeti, mind az eszkatologikus magyarázatnak megfelelő hitelét. Cerbo szerint Boccacciót amellett, hogy Dido alakjában végre megtalálta azt a figurát, akinek segítségével összeköthette a költészet erkölcsi értékét a történelem tanító értékével, az akkori egyház és az értékek romlása is késztette a két hagyomány felcserélésére, és a bánatába átkok között belehalt királynő aligha lett volna alkalmas arra, hogy bármire mintaként szolgáljon. 3 A kérdés tehát nem az, hogy mi adta szerzőnkben a változást. A kérdést az veti fel, hogy miért ilyen módon, ezzel a félmondattal, vagy még azzal sem teszi világossá, hogy a szerelmes Dido alal<ja, bármennyire is kedves számára a latin költőfejedelem, nem létezik többé. Nézzük sorra újra a három művet: a Genealogia előbb kezdett megszületni, mint a De casilms. Feltehetjük, hogy a Genealogia mápellegrine, /Í Qlıella che per lo suo diletto e fido Í/ Sposo, non per Enea, volse ire al fine: /Í Taccia il volgo ignorante!..." 7" Seniles IV, 5, 60.,,Neque vero Eneam ac Didonem coetanos fuisse aut se videre potuisse, cum trecentis annis aut circiter hec post illius obitum nata sit..."a következő sorokban Petrarca megemlíti a forrásokat is, amelyek így vagy úgy (vagy Dido özvegyi tisztaságát dicsérve, vagy Aeneast Dido kapcsán meg nem említve, vagy az időrend miatt találkozásukat tagadva) mind cáfolják Vergiliust: Servius, Macrobius, Jeromos, Agoston, Iustinus (In Aen. 1, 267, Sat V, 17, 5-6, Art. Iov. I, 43 (PL 23 col. 286), Conf 1, 13, 22, Epit. 18, 4-6.) - A helymegjelölések a következő kiadás kommentárjából származnak: FRANcEsco PETRARCA: Res seniles Libri I-IV Szerk. Silvia Rizzo, társszerk. Monica Berté. Casa Editrice Le Lettere, Firenze 2006, Petrarca hatásáról, történeti módszeréről, ahogy Dantét kezeli, illetve a történeti forrásokról, (Fulgentius, Elio Donato, Servius, Macrobius, Bernardo Silvestre, Giovanni di Salisbury, Giovanni del Virgilio, Albertino Mussato) amelyek mind úgy nézik Aeneas életét, mint amit keresztény módon, fikcióként kell olvasni, ld. még Cerbo, Ami Macrobiust illeti, aki még prokonzul volt Afrikában, nem vagyok benne biztos, hogy valóban keresztény szemmel nézte Aeneas történetét. - A szóban forgó mondat:,,il metodo petrarchesco di lettura ha la sua tradizione nella Bxpositio virgilianae continentiae di Fulgenzio mitografo, negli studi di Elio Donato, di Servio e Macrobio, di Bernardo Silvestre, Giovanni di Salisbury, Giovanni del Virgilio, AlbertinoıMussato, per i quali tutti la vita di Enea va letta cristianamente sotto i veli della fictio. Cerbo, Ld. Szent Jeromos korábbiakban idézett levele, vagy Szent Ágoston Confessiones, I, 13. ' per umanistico disdegno", ahogy Billanovich fogalmaz. (Billanovich, 137.) 2 Erről részletesen ld. Gıoııcıo PADOAN: Il pio Enea, empio Ulisse. Tradizione classicn e intendimento merlievale in Dante. Longo Editore, Ravenna, 1977, 9sk és a 14. jegyz<_;_;.t, illetve Boccaccio Dido-képének alakulásáról kifejezetten: PADOAN: llltima opera di Giovanni Boccaccio. CEDAM, Padova 1959, 29. és a 3. jegyzet. * Cerbo, 187, 208.

125 BAEıcs zsofıa/ Dıoo KıRÁLYNŐ ALAKJA E.occAccıo LATıN NYELVŰ MŰVEIEEN 439 sodik fejezete előbb készült el, mint a De casibusé. Ha így van, elég következetlennek vagy inkább érthetetlennek látszik, hogy szerzőnk a korábbi Genealogiában még beszél az Aeneis adta lehetőségekről (és ha visszaemlékszünk, nem is egészen egyértelműen zárja ki Vergilius változatát), a De casibusban erről hallgat, a De mulierıˇbusban pedig újra előveszi, most már nyíltan tagadva azt, hogy Aeneasnak lehetett valami köze Didóhoz. Miért ne tehette volna bele ugyanezt a félmondatot a De casibasba is? Ezt a kérdést még akkor is feltehetjük, ha elfogadjuk Zaccaria egyébként szintén bizonytalan állitását a két mű időrendjére, ' és a De casibust helyezzük a Genealogia elé. Akkor mindössze annyi változik, hogy kevésbé érthetetlen a sorrend. Ha ugyanis a Genealogiát veszem előre, akkor ott Aeneas és Dido találkozását megengedjük, bár nem szívesen, de ha minden forrást fel akarunk sorolni, nem tehetünk mást. A De casibusban Aeneasról hallgatunk, mert így egyszerűbb, az uralkodói mintal<éphez és a bukáshoz nincs rá szükség; majd a De mulierilmsban az özvegyi erény mintaképénél nyíltan kijelentjük, hogy Dido soha nem látta a partra lépő Aeneast. Ha a De casilmst a Genealogia elé teszem, akkor a gondolatmenet egyértelműen lineáris: először nem beszélek róla, aztán megengedem, de inkább nem, aztán eltagadom. Az egész kronológiai problémához hozzá kell tegyük és be kell ismerjük, hogy bizonyos szempontból a kérdés egyáltalán nem lényeges, mivel világos, hogy szerzőnk mindkét hagyománnyal tökéletesen tisztában volt a három latin mű megírása közben. Hogy Vergiliust jól ismerte, azt már a fiatalkori műveinél láthattuk, a másik hagyomány pedig mindhárom műben jól követhető. A fentebbi pár sor csupán azt szerette volna láttatni, hogy szerzőnk (bár ez sem új megállapítás, hiszen a Genealogián belül is láttunk erre példát),"~ ' meglehetősen szabadon bánik forrásaival. Marad tehát annak a kérdése, hogy miért nem szerepel Aeneas a De easıˇbusban, akár úgyis, hogy nem találkozhatott Didóval. Cerbo megállapítja, hogy az Aeneast tárgyaló félmondat (vagyis quo concesso atque advemˇen te Enea numquam viso) a De mulíeribusban a rövidsége miatt első látásra lehetrıe akár egy téves, és utólag ki nem húzott megjegyzés, miután hasonlót a De casilmsban nem találurıl<, de, mint később kifejti, erről nem lehet szó. Ermek tárgyalása után azt írja, hogy a De casibusból azért hiányzik az Aeneasra vonatkozó utalás, mert annak célja 9"' Ld. 15. jegyzet. 5 Például a larbas történeténél felhasznált források (ld. 30. jegyzet), vagy az Acerbas alak váratlan Sychaeussá változtatása a De mulieribus végén. W* Bár ez a félmondat így nem csak a De casibasból hiányzik, hanem Boccaccio Dante-kommentárjából is, (ahol az V. éneknek azt a sorát tárgyalja, mely szerint,,ott jő, kit Aeneasért ölt a máglya, I/ mert holt Sychaeus ellen élni lázadt (Pokol, V, 61, ford. Babits Mihály). De a Dante kommentár idevonatkozó passzusából, ahol Boccaccio Dido történetét Iustinus alapján mondja el, pár sorral lejjebb leírja, hogy ez Vergiliusnál máshogy szerepel, majd közli az Aeneis változatát. (Helyet ld. Esposizione sopra la Comerlia di Dan te, V(I), 65skk) Mint Cerbo írja, onnan azért hiányozhat, mert Boccacciónak az lehetett a célja, hogy együtt lá ttassa a két hagyományt. Nem tudhatjuk, milyen befolyással volt szerzőnk korábbi, haláláig csiszolt műveire a Dante-kommentár, amelyet 1374 tavaszáig adott elő. Az időrendi sorrend kedvéért az Esposizíonét később tárgyalom. Cerbo hivatkozott mondatát ld. Cerbo, 207.

126 440 aoccaccıo És A KLAsszıKus HAGYOMANY szerint egy kívülről jövő és felfoghatatlan sorscsapás kell, hogy végezzen a hőssel, ezt pedig Iarbas testesíti meg. A De mulieribusban pedig azért van benne, mert ott Boccaccio keresztény erényekkel akarja felruházni Didót. A királynő halála Cerbo szerint az Aeneas megjelenésére utaló mondat nélkül nem lehetne feltétlenül keresztény jellegű áldozat, ugyanis az, hogy Dido pusztán Iarbas házassági ajánlata elől menekül a halálba, következhetne puszta élni-nemakarásból is. De ha úgy megy máglyára, hogy a szerelemnek már régen nemsismert érzése a trójai hős megjelenésével újra éledt benne, és így választja inkább a halált, hogy egykori féıjéhez ne legyen hűtlen, az már tagadhatatlanul az evangéliumi normák által elfogadott hősies magatartás. Azt soha nem fogjuk megtudni, hogy Boccacciónak. egészen pontosan milyen szándéka volt azzal a félmondattal, illetve annak elhagyásával. A laudációból, meg az özvegyek elleni kifakadásból nyilvánvaló, hogy Boccaccio keresztény özvegyeket megszégyenítö erényekkel kívánta felruházni a pogány Didót, hogy azokat ezzel megszégyenítse és az erényes életre buzditsa. A De mulieribus kapcsán mégis inkább azt gondolom, hogy azért kellett szerzőnknek egyértelműen kijelentenie, hogy Dido az odaérkező Aeneast soha nem látta, mert így elejét vehette annak, hogy valaki azt gondolja: szándékkal elhallgatja az Aeneasszal kapcsolatos eseményeket, amelyek a feddhetetlen királyné alakjáhoznem illettek volna. Ez azonban részemről csupán feltételezés, sokkal konkrétabb dolog az, ami miatt nem egészen értem Cerbo Aeneas jelenlétével kapcsolatos magyarázatát a De mulieribust illetően. Ha a latin mondat szerkezetét megnézzük, a quo concesso és Enea arlvenien te ablativus absolutus-ok nem teszik egyértelművé az időviszonyt, már csak azért sem, mert az ablativus absolutus többféle mondatot is rövidíthet. A tagmondatok jelenthetik azt, hogy miután a határidő eltelt, (vagy azt megengedték Didónak, a mondat értelme szempontjából az értelmezés nem lényeges), és mialatt Aeneas megérkezett (tehát hogy Aeneas azalatt a három hónap alatt ért Karthágóba, amit Dido haladékként kapott a házasságkötésig); de jelenthetik azt is, hogy míıfıtıin a határidő eltelt, és lırír Aeneas partra szállt Karthágóban (de nem biztos, hogy akkor, vagyis egyáltalán Dido életében). Akárhogy is 'E Miután az alábbiakban ezzel szeretnék vitába szállni, a fordításból fakadó félreértések elkerülése végett szó szerint idézem Si tace dell 'episodio [...] perché il tema conduttore del secondo (ti. a De casibus, az első alatt az Esposizione értendő) é la sventura causata da forze imponderabili ed esterne che nel capitolo decimo del libro II si incarnano nel solo Yarba. L'inserzione della venuta di Enea va invece ritenuta pienamente consapevole, anzi, intenzionale nel De nıalieribas, senza che si sminuisca la portata storica del capitolo; essa segna la prevalenza dell'impegno cristiano su quello culturale del Boccaccio, in quanto aggiunge una tessera essenziale nel profilo di Didone, acuendone e cristianizzandone la tragédia. Cosi la protagonista vive nel suo intimo il dissidio acerbo e sofferto tra l'essere e il dover essere, ossia tra il risveglio dei sensi e la tensione morale nella quale ha finora saputo vivere. Sfuggire col suicidio al re dei Massitani costituerebbe un sacrificio privo di irnplicazioni cristiane, perché forse detta to anche da ripugnanza o indifferenza fisica e di razza; voler soffocare l'ansia dei propri sensi risvegliati dalla presenza dell'eroe glorioso significa invece osservare eroicamente una norma che sară accolta e bandita dalla morale evangelica.,cerbo, 207.

127 BAEıcs zsóı=ıa / Dıoo KıRALYNŐ ALAKJA EoccAccıo LATıN NYELVŰ MŰVEıaEN 441 gondolta Boccaccio a mondat elejét, annak értelmezése azon nem változtat, hogy a következő tagmondat félreérthetetlenül kimondja:,,enea (adveniente) numquam vı`so, vagyis hogy Dido Aeneast soha nem látta, akár akkor szállt partra, mikor a királynő titkon a halálára készült, akár máskor. Ezért nem látom világosan, hogy a trójai hős jelenléte vagy jelen nem léte miért segítette volna hozzá Didót, vagy éppen miért nem, hogy halála ne puszta öngyilkosság, hanem - ahogy Cerbo írja: az evangéliumi normák szerint elfogadható - mártírhalál legyen. Ami a De casubist illeti: L. Battaglia Ricci azt irja, hogy a műben olyan személyek élete van leírva, akik,,personaggi famosi»caduti«per il loro orgoglio, in H) miseria e sventura, * vagyis saját büszkeségük miatt buktak el. Ha visszaidézzük a De casibus bevezető szavait, ezt nyíltan Boccaccio nem mondja ki. Azt mondja, Az olasz fordítás (Zaccaria) az időhatározói mellékmondat mellett dönt:,,il termine le fu concesso. Quando poi giunse Enea troiano, che ella non aveva mai visto, ritenne di dovere morire piuttosto che violare la sua castitä. (De mulieribus, XLII. 14). Ez még egyértelműbben látszik, mikor Zaccaria Boccaccio latin műveiben Dante és Petrarca hatását tárgyalja, és annak bemutatására, hogy Dido esetében például mi lett a dantei (és egyben vergiliusi) hagyománnyal (felsorolva a helyeket, ahol érett műveiben szerzőnk Didóról beszél) a következő szavakkal mutat rá, hogy Boccaccio még Iustinust is megmásitotta kicsit:,,ln Giustino Didone si uccide per non essere costretta a mantenere il giuramento di concedersi a Iarba»Musitanorum rex<< (Maxitanomm nei migliori codici dello storico). Nel Boccaccio invece ella si brı.ıcia sulla pira, dopo l'arrioo rli Enea,.ıınumqtıam viso«, per non venir meno al giuramento di fedeltă a Sicheo (ıımori potius quam infringendam fore castimoniam rata«): proprio, dunque, al contrario del dantesco»se ruppe fedel al cener di Sicheo.<< flnf., V 62)." (Zaccaria, 151). - Nem látom világosan, miért zárná ki az, hogy Dido a Iarbasszal kötendő házasság elől menekült a máglyára, (ahogy fentebb Zaccaria írja Iustinus kapcsán) azt, hogy azért nem akart hozzámenni Iarbashoz, mert hű akart lenni férje emlékéhez. Iustinusnál is megtaláljuk, hogy Dido, miután világossá Vált számára, hogy a város érdekében hozzá kell mennie Iarbashoz, sokáig hívta sírva Acherbas nevét (Epit., XVIII. VI, 5). Ebből, és azokból a szavaiból, amelyeket a máglyáralépéskor intézett a polgárokhoz (,,ad virum vado ) következtethetünk arra, hogy volt férje iránti hűségből nem akart Iarbashoz feleségül menni, jóllehet, Iustinus szerelmük nagyságát művében külön nem emeli ki. A fentebbi mondatszerkesztés persze adhat még egy lehetőséget: hogy Dido tudatosan kerülte volna az Aeneasszal való találkozást, hogy biztosan legyen ereje özvegyi tisztaságát megőrizni. Ez viszont szerintem nem következik egyértelműen Boccaccio soraiból, azon kívül, úgy gondolom, Dido erényét sem emeli különösebben, ha attól Való félelmében, hogy pusztán akár csak hivatalos keretek között találkozik Aeneasszal, megtörik az eddig szilárd elhatározása. Ez azonban már messze nem a tanulmány témáját érintő kérdés, és az Aeneas-Dido epizód szempontjából ennek nincs jelentőssége. Zaccaria fentebbi mondatát inkább azért idéztem, hogy az időviszonyt lássuk az ablativus absolutus miatt egyáltalán nem egyértelmű mondatban Dido halála és Aeneas feltűnése között. A hivatkozott mondatot ld. 87. jegyzet. 9" Storia della letteratara..., cit., 841. Ez a mondat pontosan ugyanígy szerepel a szerző 2000-ben Boccaccióról megjelent könyvében, tehát a fentebbi szavakat jóval később is helyénvalónak érezte. Ez megerősítheti azt a meggyőződést, hogy a De casibasban elvileg valóban egytől egyig saját hibájukból elbukott hősök szerepelnek. (I..UcıA BA'ıTAoLıA Rıccı: Boccacio. Salemo, Roma, 2000, 214.) 9' Viszont Ricci fent idézett kijelentését erősíti meg Su rd ich is:,,nove sono i libri (ti. a De casibus könyvei) [...] che compongono il libro nel quale [...] si trovano allineati i medaglioni di uomini illustri (ma compaiono anche figu re femminili) da Adamo ai contemporanei, che dall'altezza del potere e della felicitá sono precipitati nel dolore e nella miseria per colpa della loro superbia o per comportamento non virtu-oso. (Surdich, 270.)

128 442 BoccAccıo És A KLAsszıKus HAGYOM ANY ` hogy olyan személyekről fog írni, akik többé - kevésbé szerencsétlen véget értek, hogy lássa mindenki, mit képes tenni, és tett Isten, (vagy a régiek szerint a Sors) azokkal, akik kiemelkedő helyen álltak. Ebből még nem következik, hogy az összes itt leirt hős valami gaztett, bűn miatt bukott volna el. Gondolhatjuk azt is, hogy Vannak olyanok köztük, aki pusztán a Sors játékszerei voltak. Példájuk így is figyelemreméltó: vigyázzon, akinek hatalmat adott a Sors, mert azt könnyen az ellenkezőjére is fordíthatja, és az evilági javak gyorsan elillannak. Ha figyelmen kivül hagyjuk Ricci mondatát, akkor Cerbo állítása tökéletesen elfogadható: a szerencsétlenség okának Iarbasnak kellett lennie, Ő volt a Sors eszköze. Azonban még ettől sem látszik világosnak, hogy miért ne tehetett volna szerzőnk egy ugyanolyan félmondatot a De casilmsba, amilyennel a De mulieribusban állította, hogy Dido soha nem látta Aeneast. Egyrészt a szerencsétlen és ez esetben meg nem érdemelt bukás ábrázolásának nem ártott volna, másrészt mint azt sokszor láthattuk a két mű összehasonlításánál, igen sok hasonló megfogalmazású, sőt, néha szó szerint egyező mondat található a két műben. Vajon miért pont itt nem lényeges, hogy kijelentse, amit a Petrarca szavaival ignorans, vagyis tudatlan tömeg rosszul tud? A helyzet még bonyolultabb, ha elfogadjuk Ricci állitását, aki szerint a műben a büszkeségük miatt elbukott hősök szerepelnek. Az előszóban Boccaccio egy helyen szól Isten ítéletéről, hogy,,amíg az uralkodók az Isten ítélete által porba sújtott hatalmasságokat látják, felismerjék Isten hatalmát. 3 Ha az Isten ítélete kifejezésnél megállunk, megkérdezhetjük, hogy ha az itt látható személyek Isten ítélete alá estek, akkor Vajon nem követtek-e el mégis valamit. Ha figyelembe vesszük Ricci fentebbi megállapítását a mű célját illetően, érthetjük így is. Ebben az esetben viszont az nem érthető, hogy Dido története ilyenformában mit keres az életrajzok között. A királynőnek semmi bűne nem volt, gazdag föniciai nemes volt a férje (a gazdagság veszélyes, de önmagában nem bűn), és volt egy kapzsi bátyja, aki azt megölte. Ezzel kezdődött Dido kálváriája, ő maga viszont tökéletesen feddhetetlen volt. Ha tehát Isten ítéletének kellett volna letaszítania őt az uralkodás magaslatairól, akkor kifejezetten illett volna a történetbe a trójai Aeneas megjelenése, szerelmük, majd a tulajdonképpeni vétek, a királynő öngyilkossága. De ha ez a gondolatmenet hibás (vagyisa De casibus nem csak és kizárólag saját hibájukból elbukott szereplők életét tárgyalja) és Dido azért került bele a könyvbe, hogy azt láttassa, hogy az evilági javak milyen mulandóak, és milyen veszélyesek, illetve, hogy a Sors milyen könnyen fordul, akkor is (csak a következetesség kedvéért), szerepelhetett volna itt is a De mulieribus félmondata. 92 A mondatot, illetve az azzal kapcsolatos fordítási problémát ld. a 41. jegyzetben. 93 A mondatot ld. a 43. jegyzetben.

129 BABICS zsóı=ıa I Dıoo KıRÁLYNÖ ALAKJA BoccAccıo LATIN NYELVŰ MŰvEıE.EN A vácső ÉRVEK Mint arról már többször esett szó, szerzőnk Vergiliust a princeps poetarum Latinorum, és a vir doctissimus jelzőkkel ruházza fel. Ezt a Genealogia XIV. könyvében találjuk, amelyet Boccaccio a költészet és a költők védelmében ír, jóval később, mint ahogy mitológia enciklopédiájának első tizenhárom könyvét. A tizenharmadik fejezetet címzi azoknak, akik a költőket hazugnak nevezik. Itt többek között részletesen beszél a hazugság mibenlétéről, és hogy egy hazugság mi mindenből származhat. Valaminek a nem ismeretéből, amiről tehetünk, hogy nem ismerjük, vagy valaminek a nem ismeretéből, amiről nem tehetünk, hogy nem ismerjük. A pogány költők például azért nem nevezhetők hazugnak, mert pogány istenekről írtak, mivel nem ismerték, nem ismerhették I(risztust.9-5 Továbbá, hogy a hazugságnak is lehet többféle célja, és eszerint itélendő el, vagy nem. Ilyen érveken keresztül vezeti szerzőnk olvasóját arra, hogy a pogány költők, filozófusok tiszteletet érdemelnek, és nem rossz szándéktól vezetve hazudnak, majd a 12. pontban elérkezik Vergiliushoz kijelentve: az pedig, amit Vergiliusnak szemére hánynak, jogtalan. Hiszen az okos férfiú nem Dido történetét akarta elmesélrıi; tudta ugyanis, mint ebben a témában a legjártasabb ember, hogy Dido kiemelkedő tisztességű asszony volt, aki inkább akart saját keze által halni, mint hogy a tisztaságot, melynek megőrzését kegyes szívében eldöntötte, egy második házassággal bemocskolja. De azért, hogy mesterségét, azaz a valóság költői elkendőzését kövesse, mert szüksége volt műve céljának eléréséhez, alkotott egy történetet, ami igen sokmindenben hasonlít Didóéhoz. Ez viszont - ahogy azt fentebb mondtuk -, a régi szokások szerint meg van engedve a költőknek."9 Ezután felsorolja azt négy célt, ami miatt szerinte Vergilius változtatott a történeten, holott tudta, hogy a valóságban nem így történt. Az átokkal záródó karthágói epizód a Karthágó megsemmisítésével végződő Ld. 17. jegyzet. S Vergilius és Dido története már annál a vádnál is előkerül, hogy a pogány költők hazudnak, mert több istenről írnak (Ezt a mondatot csak a már többször említett prineeps poetarum Latinorum miatt idézem, a Dido történet valóságosságának kérdését lásd a következőkben.),,preterea asserunt poetas mendaciter dicere multos esse deos, cum constet veritate certissima unum tantum esse et illum Verum atque omnipotentem, addentes Virgilium, Latinorum poetarum principem, recitasse Didonis hystoriam minus veram, et huius modi alia quedam etiam inserentes." (Genealogia, XIV. Cap. XIII. 1438, 1) Megható szerzőnknek az a megjegyzése, amellyel Vergilius,,vallásosságát védi mondván: Lege Virgilium et orantem invenies:,,luppiter omnipotens, precibus si flecteris ullis etc." (Genealogia, XIV. Cap. XIII. 1442, 8) ',,Quod autem Virgilio obiciunt, falsum est. Noluit quippe vir pradens recitare Didonis hystoriam; sciebat enim, nt talium doetissimus, Didonem honestate precipuam fuisse mulierem, eamque manu propria mori maluisse, quam infixum pio pectori castimonie propositum secundis inficere nuptiis. Sed, ut artificio et velamen to poetico consequeretur, quod erat suo operi oportunum, composuit fabulam in multis similem Didonis hystorie; quod, ut paulo ante dictum est, veteri instituto poetis conceditur. (Genealogia, XIV. Cap. XIII. 1446, 12)

130 444 EoccAccıo Es A KLAsszıKus HAGYOMÁNY punok elleni háború mitológiai megokolásául szolgált. Ezen kívül az eposz negyedik éneke majdnem megkérdőjelezi Aeneas kegyességét, hiszen Dido miatta halt meg. Bár a pietas fogalma azt a magatartásformát jelenti, amely mind az istenekkel, mind az emberekkel szemben mindig a megfelelőképpen viselkedik, tehát Aeneas kegyessége ezúttal állhatott abban is, hogy minden fájdalma ellenére az istenek parancsának engedelmeskedett. Akárhogyan is értelmezzük, a negyedik ének nem adott okot a büszkeségre a rómaiaknak ösatyjuk nem egyértelműen feddhetetlen viselkedése miatt. Nem lenne tehát érthető, miért kell beletenni egy nemzeti eposzba, ha nem azért, hogy legalább mitológiai okot szolgáltasson a punok elleni háborúhoz. Ezeket figyelembe véve persze nem zárhatjuk ki Boccaccio felvetését, hogy a negyedik énekben leírtakról Vergilius tudta, hogy nem így történt meg. Így hát maradjunk meg szerzőnk annál al figyelemre méltó kijelentésénél, hogy Vergilius (akit Boccaccio változatlanul tisztel, mint a jelzőkből láttuk), mert szüksége volt műve céljának eléréséhez, alkotott egy történetet, ami igen sokmindenben hasonlít Didóéhoz. A négy cél közül, ami Boccaccio szerint Vergiliust vezette, az első a költői stílus megtartása, amit Homérosztól vett át Vergilius, hogy az ő eposzában is legyen egy olyan epizód, ahol hőse elmesélheti kalandjait. A második, ami Vergilius morális célja, és ezt kell keresnünk a betű szerinti értelmezés mögött, hogy merınyi szenvedély zaklatásának van kitéve az ember, mennyire törékeny, és hogy ezeket a szenvedélyeket hogyan győzi le az állhatatosság. Aeneas egész vándorlása, és aztán Itáliába való hazatérése ezt szimbolizálja. A harmadik cél, hogy Aeneas dicséretével tisztelegjen Octavianiusnak (aki Aeneas fiától, Iulustól származik), felmagasztalva ezzel a Iulius Claudius dinasztiát, hogy ősapjuk ilyen állhatatos volt, és minden kísértésnek képes volt ellenállni. A negyedik cél pedig a már általam is említett pun háborúk kirobbanásának megokolása, de Boccaccio itt a háborúban való fényes győzelmet emeli ki, ami szintén a római nép nagyságát hivatott mutatni. Boccaccio ezekkel a szavakkal záıja le a fejezetet és a felsorolást: Így nem volt hazug Vergilius, ahogy azt a nagyon kevéssé okosok állítják, és más költők sem. Ha pedig nem a valóságnak megfelelőt állították, akkor ilyen értelemben nem mondtak igazat. Szerzőnk itt tehát már nyíltan kimondja, hogy a Dido - epizód a valóságnak nem felel meg, de Vergilius megtehette, hogy másként íıja le, mert költőként igazíthatta saját céljának megfelelően az eseményeket. A fiatalkori Dido - történet tehát, bármennyire is szép, itt végleg szertefoszlik. Már nem csak azt tudjuk (ami a De mulieribus végén már világos volt), hogy Dido és Aeneas nem találkoztak, de azt is, hogy ha ez nem történt meg, akkor mi vezette szerzőnk szerint a doctíssím us Vergiliust arra, hogy mégis így íıja le a történetet. Hogy mi Boccaccio számára a,,megcáfolhatatlan" érv arra vonatkozóan, 97,,Et sic non mendax fuit Virgilius, ut minime intelligentes existimant, nec alii etiam, si qui sint, eo modo fingentes. (Genealogia, XIV. Cap. XIII. 1450, 18)

131 W EAEıcs zsófıa I Dıoo KIRÁLYNŐ ALAKJA BOCCACCIO LATIN NYELVŰ MŰVEINBEN 445 hogy Vergilius változata nem történhetett meg, azt a halála előtt kevéssel előadott Dante - kommentárból tudjuk meg. Dante természetesen több helyen is említi az Aeneis érintett hőseit. Aeneast gyakorlatilag csak pozitív jelzőkkel látja el, Dido, Sychaeus, sőt még Creusa is említésre kerül, valamennyien az Aeneis alapján. Ez nem meglepő persze, ha valakinek a mantuai költő a kísérője. Boccaccio Dido alakjával részletesen a Pokol ötödik énekénél foglalkozik, ahol Vergilius Didót megmutatja- Danténak.' A betű szerinti értelmezésnél Boccaccio először elmeséli Dido történetét, majd közli:,,virgilio non dice cosi, ma scrive nello Eneida che,...", és elmondja pár szóban az Aeneis szerinti eseményeket. Ezután pedig hozzáteszi: La quale oppinione per reverenza di Virgilio io aproverei, se il tempo nol contrariasse. Vagyis a fentebbieket Vergilius tisztelete miatt elfogadná, ha az időrend nem mondana ennek ellent. Mielőtt az időrend kérdésére rátérnék, visszakanyarodom egy pillanatra Dido történetének tárgyalásához. Ezt nem részleteztem, mert láttuk már a De casibus és De mulieribus tárgyalása kapcsán. Boccaccio fentebb ugyanúgy meséli el a történetet, mint ezekben a művekben. Az egyetlen külön említésre méltó momentum, hogy miután felsorolja Dido férje nevének változatait (azt nem említve,:hogy melyik kitől származik), annak ellenére, hogy a végén kijelenti, hogy Vergilius ezért meg ezért téved, a felsoroláson kivül végig következetesen a Sychaeus névvel illeti a királynő férjét, amit pedig csak Vergilius használt. Nem hányhatjuk természetesen szerzőnk szemére, hogy egy történet többszöri leírása, és több forrás tanulmányozása után következetlenül használja a neveket. Érdekes azonban, hogy mindenhol teljes pontossággal közli a névváltozatokat, aztán a Genealogiában következetesen Sychaesut használ (talán mert itt még nem döntötte el pontosan, hová tegye Vergiliust?), *2 a De casibusban (ahol hallgat a vergiliusi változatról) a felsorolás után következetesen megmarad Iustinus Acerbas alakjánál, a De mulieribusban viszont (ahol nyíltan tagadja, hogy a találkozás megtörténhetett), a következetes Acerbas alak használata után az utolsó említéskor váratlanul Sychaeusról beszél. A Dante - kommentárban pedig, ahol végérvényesen megcáfolni készül az Aeneis eseményeit, végig Sychaeust emleget. A kommentárban szerzőnk részletesen leíıja, hogy Karthágó alapításának ide- " Esposizione sopra la Comerlia di Dante. (Boccaccio előadásait 1374 első hónapjaiban tartotta: ld. Tııtte le opere...vo. VI. Szerk. Giorgio Padoan. Mondadori, Milano, 1965, /a továbbiakban: Esposizione/ Intr. XV.) 9 Részletesen, és a többi Dante - műben való megjelenésükre vonatkozóan is ld. Enciclopedia dantesca. Isti tu to della Enciclopedia Dantesca, fondato da Giovanni Treccani Roma 1970; az ide vonatkozó címszavak ('Didone', 'Enea' 'Creusa', 'Iarba', 'Siceo') mind Giorgio Padoan munkái. '" Pokol V, 61, ld. korábban: 86. jegyzet. ' ' Idézett mondatokat ld. Esposizione, V(I), 81. és 82. A Branca által szerkesztett sorozatban az idézett mondatok a , oldalakon találhatóak, az oldalszámot az alábbiakban külön nem tűntetem fel. "li Ahogy láthattuk Iarbas fejezeténél is: megtehette volna, hogy nem Vergiliust nevezi meg forrásként, hanem a hiteles Iustinust, és mégis Vergiliusra hivatkozott. Ld. 30. jegyzet. Ű Ld. korábban: 76. jegyzet.

132 446 EoccAccıo Es A KLAsszıKus HAGYOMANY jére milyen változatok vannak, de hogy azok közül egyik sem esik egybe Aeneas partraszállásával, aki Trója bukása után a hetedik évben ért Afrikába. Forrása ehhez Eusebius Chroniconjawñ (amit egyébként, mint Padoan az Espozisionéhoz fűzött kommentárjából tudjuk, nem minden részletében helyesen használ). ' Ezen kívül a következő mondatban még hivatkozik Macrobius Saturnalia című művére, ahol a történetíró teljes mértékben ellentmond Vergilius változatának. '7 Dante ezen soraihoz fűzött kommentárját pedig a következőképpen zárja: Dido tehát tisztességes asszony volt, és azért ölte meg magát, hogy Sychaeus hamvainak tett hűségét ne töıje meg. Majd, feladatához hűen, mint Dante művének magyarázója, elismerésre méltó tisztelettel hozzáteszi: De a szerző, (ti. Dante) mint ahogy az esetek nagy részében, Vergilius véleményét követi, és ezért illő, hogy ahhoz ragaszkodjunk." * Ezt a Véleményt Vergilius tisztelete miatt elfogadnám, ha az időrend nem mondana ennek ellent. - olvashattuk a Dante-kommentárban. Hogy Boccaccio valóban csak és kizárólag az állítólagos kronológiai sorrendből fakadó lehetetlenség miatt döntött úgy, hogy Vergilius változatát felcseréli a késői történetírók és egyházatyák által elfogadott változattal, nem tudhatjuk biztosan. Ám ha megnézzük, hogyan használja a céljának megfelelő módon forrásait, hogy az uralkodók, vagy a keresztény özvegyek elé példaként állithassa Didót (természetesen nem szem elől tévesztve kora felfogásának változásait az ókori költők hiteleségét illetően), a különböző következetlermek tűnő mondataiból, melyekben hol az egyik, hol a másik forrást használja, amikor megmaradhatna a hitelesnél is (pl. az Acerbas és Sychaeus nevek esetében), illetve, hogy Vergiliust minden -körülmények között a latin költőkfejedelmčnek ismeri el, gyanítom, szerzőnknek nagyon jól jött a férje hamvaihoz a mártírhalálig hűséges özvegyének és a város üd- ",,Assai manifesta cosa é Enea il settimo anno dopo il disfacimento di Troia esser venuto, secondo Virgilio, a Didone: e Troia fu distrutta l'anno del mondo, secondo Eusebio, MMMMXX. E il detto Eusebio scrive essere oppinione d'alcuni Cartagine essere stata fatta da Carcedone Tirio, e altri dicono Tidadidone, sua figliuola, dopo Troia disfatta CXXXXIII anni, che fu l'anno del mondo MMMMCLXIII; e in altra parte scrive essere stata fatta da Didone l'anno del mondo MMMMCLXXXVI, e ancora, appresso, senza noıninare alcun facitore, scrive alcun tenere Cartagine essere stata fa tta l'anno del mondo MMMMCCCXXXXVII." (Esposizione, V(I), 82) ' -1 A Padoan által írt kommentárból idézve:,,cfr. Eusebio - Girolamo, Chronicon, ed. Helm. 60, 23; 69, 19; 71, 8; (dove perö il nome della figlia di Carchedone é Didone): 81, 13." (Esposoizione, 859). - csak a példa kedvéért lássuk Eusebiust:,,Carthago condita est, ut quidam volunt, a Carchedone Tyrio, ut vero alii, a Didone filia eius post Troianum bellum an. CXLIII. (Eusebii Panıphili Chornici canones Latine vertit, adauxit, ad sua tempora produxit S. Eusebius Hyeronimas. Szerk. Iohannes Knight Fotheringham. Venit Londinii apud Hvmphredum Milford Bibliopolam Academiae Oxoniensis, 1923, 115, 15.) ' Ld. előző jegyzet. "W Hivatkozásokat ld. 78. jegyzet. ' " A fentebb idézett utolsó mondatokat ld. Esposizione, V(I), 83.

133 saeıcs zsoı=ıa/ Dıoo KERÁLYNŐ ALAKJA EoccAccıo LATıN NYELVŰ MŰVEIEEN 447 véért a saját életét is adni kész uralkodójának igazolására ez a mindent elsöpörni látszó érv.l Akárhogy is van, szerzőnk, aki a De casibus végén fohászkodik Didóhoz, hogy érdemei miatt hadd növekedjék az özvegyi tisztaság tisztelete is, és kérését ezzel vezeti be:,,dido, akinek tiszteletreméltó nevét oly sok század után még mindig ismerjük, egyben biztosan végig igazat adott a mantuai költőnek:,,királynő... tiszteleted, dícséreted és neved el nem enyészik". ' Padoan szavai szerint:,,avvalendosi dei dati cronologici, (sempre per la convinzione, che non e solo sua, ma di gran parte degli autori del Medioevo, che personaggi mitici come Enea siano realmente vissuti); il Boccaccio rifiuta qui la versione virgiliana [...] ma e evidente, che la ragione decisiva di questa scelta nel noto contrasto tra il poeta latino e alcuni I'-'adri é determinata, assai piü che da elezııenti ııstoriograficiv, da fattori ideologici ca ttolici e sen timentali (la figura di Didone fedele al mari to morto sorrise sempre alla fantasia del Boccaccio). (Esposizione, 860.).

134 LAURINYECZ ANITA Dekameron és Átváltozások: átvett avagy eredeti novella A klasszikus irodalom és a Dekameron közötti kapcsolatot inkább csak érintőlegesen tárgyalta a szakirodalom, a témával foglalkozó kutatásokban az irodalomtörténészek elsősorban a középkori, illetve a reneszánsz irodalmon belül próbálnak helyet találni Boccacciónak és műveinek. Mindez azonban egyoldalú megközelítés, hiszen ha a szerző életrajzát és műveit áttekintjükl, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy a klasszikus kultúra fontos szerepet töltött be Boccaccio tanulmányaiban, és hatása jelentősen érződik műveiben, mint arra Giuseppe Vellii is rámutat tanulmányában: Mintha Boccaccio, miközben novellákat írt és volgarében alkotott, maga mögött hagyta volna egész klasszikus poggyászát az állomáson. Iogos azonban a kérdés: és ha a köpönyege alá néznénk? Nem tudom, hogy a papere novella* szerzője megbocsájtaná-e ezt a metaforát, mindenesetre álcázásról van itt szó. Ebben a tanulmányban arra a kérdésre keresem a választ, hogy Boccaccio hogyan kezelte a forrásait, jelen esetben latin forrásait, és hogyan alakította át őket olyannyira a saját stilusára, hogy a novella átvett volta fel sem merül. Boccaccio sok művében felhasználta a latin szerzőket, ám forráskezelése különböző alkotói korszakaiban változik: míg az első, nápolyi korszakában világosan felismerhető a forrás eredete és az átvett szövegrészek nem mindig illeszkednek szervesen az új kontextusba, addig a firenzei korszakához tartozó műveiben dolgozza át legtökéletesebben más szerzők szerzeményeit a saját alkotásaiban (ezek közül is kiemelkedik a Dekameron). Az utolsó korszakára már a nehézkes forráskezelés a jellemző, esetenként túl sok és nagy mennyiségű átvett szöveggel. Általánosságban az is elmondható, hogy az eredeti forrás műfaja, stílusa nem volt annyira mérvadó, hiszen a végén mindig tipikusan boccaccióivá válik: legyen szó például tanító jellegű vagy szerelern-ellenes írásokról, a végén minden megtalálja a maga helyét az új kontextusban, eredeti vagy megfelelően átalakított formában. I-la Boccaccio latin forrásairól beszélünk, számolnunk kell mind a klasszikus, ' A Genealogia, a De Casibas a Bucolicanı Ccmnerı, illetve a Corbaceia keletkezési idejét tekintve majdnem a Dekameronnal egy időben születtett. 2 GLUSEPPE V'Eı.Lı: Seneca nel De-cameron="`.. = Giarnate storico- della letteratura italiana. Vol. CLXVIII. fasc. 543,, Loesche r,. Torino, 1.991, 321._ 3 Az említett novella az un novella, amely a negyedik nap bevezetőjében található és nagyon sok mű is feldolgozta már Boccaccio- előtt is, az eredeti változat talán az indiai Ramayra-na epikus költeményben találhza-tó.

135 LAURıNYEcz ANıTA/ DEKAMERON Es ÁTvALTozAsoı< 449 mind a középkori latin forrásokkal. Boccaccio elsősorban a középkori latin művekkel lehetett szorosabb kapcsolatban, amelyek sokkal inkább az irodalmi közműveltség részét képezték saját korában, de az iró esetében nem elhanyagolható az antik kultúra ismerete sem (ez elsősorban utolsó korszakából tűnik ki.) Bár Boccacciót többször érte emiatt kritika élete folyamán, a középkor irodalmi hagyományát tekintve semmi újdonság nem volt abban, ha valaki más forrásokat is felhasznált bármilyen formában. Az olasz szerző néha tagadja más művek felhasználását, néha pedig kifejezetten hivatkozik rájuk, ami szintén gyakorinak számított az adott korban: esetenként hosszabb szövegeket vettek át forrásra való hivatkozás nélkül, máskor pedig - kisebb utalások esetén is - hosszan méltatták a másik szerző nagyságát. Az sem volt ritka, hogy egyes szerzők kitaláltak egy másik, általuk nagyra becsült személyt, és neki tulajdonították az átvett szövegrészeket, nem kis fejtörést okozva ezzel az utókor irodalmárainakf* A Dekameronhoz írt utószóból, illetve a negyedik nap előtti bevezetésből kiderül, hogy az írót számos kritika érte művével kapcsolatban, és a forrásokhoz való hozzáállása is kiderül: Boccaccio elmondja, hogy a novellákat az eredeti szerző megnevezése nélkül írta, tehát ezzel is elismeri, hogy nem eredeti, általa írt novellákról van szó, hanem átvette őket valahonnan. Más birálói becsmérlik munkáját, és igyekeznek bebizonyítani, hogy az elbeszélt dolgok nem is úgy történtek meg, mint ahogy előadja, ám Boccaccio erre a vádra is találóan megfelel. Azzal kapcsolatban is sok kritika érte a szerzőt, hogy sok történetnek egyáltalán nem kellett volna megjelennie. Boccaccio itt elmondja, hogy ezeket a novellákat nem is ő írta (,,Ma se pur presupporre si volesse che io fossi stato di quelle e lo 'nventore e lo scrittore, che non fui, dico che io non mi vergognerei che tutte belle non fossero... ). Másrészről pedig úgy felel bírálóinak, hogy akinek nem tetszik a novellák stílusa, annak nem muszáj elolvasni, ő csak továbbadta, amit az elbeszélők elmeséltek. A különböző források és a dekameroni történetek összehasonlításakor egy egységes modellt próbáltam alkalmazni, amely kellőképpen sokoldalú ahhoz, hogy bemutassa a hasonlóságokat, és ezáltal bebizonyítsa a mű átvett voltát. Mivel különböző mértékben használta fel a különböző forrásokat, így nem minden esetben alkalmazható minden szempont, hiszen néha csak egy-egy mondatról, illetve gondolat átvételéről van szó, míg máskor pontosan nyomon követhető egy egész történet felhasználása. A Dekameront alkotó 100 novella körülbelül egyötöd részéhez használt fel Boccaccio valamilyen klasszikus forrást, ezek közül talán az egyik legismertebb Apuleius-történetet választottam ki, mert ebben az esetben nagyszerűen bemutatható, hogy bár nem új történetről van szó, mégis hogyan alakultak át valami egészen újjá a dekameroni történetek. A klasszikus források közül kiemelkedik Apuleius, aki több Boccaccio-műre is hatást gyakorol. A madaurai szerző nagyon 4 Mint például Geoffrey Chaucer esetében a titokzatos Lollius.

136 450 EoccAccıO Es A KLAsszıKus HAGYOMÁNY híres volt már saját életében is, és halála után sem csökkent népszerűsége, bár megítélése korfüggő volt: a késői pogány kultúra utolsó képviselőjeként varázslónak tartották a kereszténység első századaiban, illetve becsülték berme a filozófust és a kifinomult írót. A változó megítélés ellenére az utána következő korok írói ismerték és elismerték. Itáliai pályafutása szempontjából fontos momentum, hogy a XI. században megtalálnak egy Metamorphoses kódexet Montecassinóbanã (Cod. Laur. 682.), ám a XI-XII. században elsősorban filozófiai és retorikai műveit olvasták és értékelték, és egészen a XIII. századig kell várni, amíg Vincent de Beauvais újra megemlíti az Átváltozásokat, amelynek további irodalmi hatását tekintve fontos fordulópontot jelentett a Dekameron: innentől kezdve elsősorban nem filozófusként, hanem regényíróként tartják számon? Ettől a pillanattól kezdve az egész reneszánsz alatt és azon is túl, az Átváltozások hatása három jól kivehető vonal mentén körvonalazódik: (a) minderıféle fabulák, amelyeket különböző nyelveken vettek át és dolgoztak ki; (b) a szamár figurája, amely sok irodalmi alkotást inspirál (c) Ámor és Psziché története, amely költőket, zeneszerzőket, festőket és szobrászokat ihletett meg különböző európai országokban. A szerző művei közül elsősorban az Átváltozások keltette fel Boccaccio érdeklődését. Ezt már Nápoly elhagyása, tehát 1340 előtt olvasta, hiszen az 1339-ben írt három episztolája (Crepor celsitudinis, Mavortis mıˇlex, Nereus amphytritibus) tartalmaz néhány átvett, igen ritka szóhasználatotf* A Metamorphoses fontos forrásként szolgál például a Comedia delle ninfében is, ahol megváltozik az átvétel módja: már nem csupán latinizmusokat vesz át, mint korábban, hanem költői képeket és helyszíneket is kölcsönöz. Utolsó korszakában sem feledkezett meg róla, hiszen az Amor et Psyche története megtalálható mind a Teseidában, mind a De Geneologiae Deorum eredeti kiadásában (V. 22.) Az utóbb említett műben nagyon hűen követi a forrást, ám lényeges eltérés, hogy nincs benne párbeszédes rész, így hiányzik a drámaiság, hangvétele monotonná válik. Az előző műveihez képest, ahol szintén felhasználta Apuleiust, fejlődést jelent, hogy az elbeszélés fő vonalának a követésére koncentrál, nem pedig az elszigetelt lexikai elemekre, és saját szintaxisát követve 5 A Metainorphosis elsősorban Itáliában ismert, ezt bizonyítják ELızAEET1-ı H. I`lAıc:HT kutatásai is:,,i have not found certain proof of knowledge of the Metamorplıosis, outside of Italy, between the 6th centu ry and the 13th, but the possibility of such knowledge is suggested by the content of Medieval French romances (Paténopeus de Blois, Chevalier au cygne, Huon de Bordeaux). Apuleius and His ıafzzzenee. Lengmene Green and ce., New York, 1927, '* Nem sokkal később Ser Giovanni Fiorentino Pecororıe című művében is felhasználja forrásként a Metamorphosist. 7 LAURA SANoU1NETı WHITE: Boccaccio e Apuleio. Caralteri dıfiferenziali nella strııttura narrativa del Decameron. Edizioni Italiani moderne, Bologna, 1977, Ilyen például a centunculus, gurgustiolum, antelucio, sepicule, illetve a larvale simulacrum kifejezés. ALDO Rossı: Den tro lo scrittoio del Boccaccio. I codici della tradizione. In: ll Decameron pratiche testaali ed interpretative. Cappelli, Bologna, 1982, 254.

137 LAuRıNYEcz ANITA 1 DEKAMERON Es ATVALTozAsoK 451 építi fel a történetet. Ugyanez a stílus jelenik meg a Delcameronban is: a kilencedik könyv két novella forrásául szolgál, illetve szórványos hatás érzékelhető több helyen is a novellagyűjteményben. Mindkét esetben keretes műről van szó, ám Lucio, a szamár történetei sokkal nagyobb részt foglalnak el Apuleiusnál és a történetek nagyon rövidek, míg a Dekameronban a keretelbeszélés csak bevezetőként szolgál, és a fő hangsúly a novellákon van. A Metamorphoses így két fő szinten mozog: az egyik Lucio szubjektív önéletrajzi elbeszélése, amelybe beleágyazódnak az objektív, Lucio által hallott elbeszélések. Szintén különböző a két keret funkciója: a Dekameronban a cornice a folyamatosságot szolgálja, a brigata egységesítő szereppel rendelkezik, és így az adott napon egy meghatározott témáról szólnak az elbeszélések. A másik műnél a keret segítségével a folyamatosan érzékelhető írói jelenlét a meghatározó, és a történetek a rekonstruálható fő témák ellenére sem annyira rendezettek. Eltérő a keretbe ágyazott művek száma is: míg Apuleiusnál lényegesen kevesebb, 14 és ezenkívül két rövidebb novelláról beszélhetünk, a Dekameronban 100 novella található. Az apuleiusi műben 7 fő témával találkozhatunk, amelyek közül a 3., 4., 5. fő csoport témája megegyezik a 4., 5. és 7. nap vezérmotívumával: mindkét eset- 9 Leginkább a Boccaccio nevéhez valamilyen módon kapcsolódó kódexek segítségével lehet bizonyítani, hogy a szerző mely latin szerzőket tanulmányozhatott, és ezáltal használhatott fel közvetlenül műveiben. Az első az 1360 és 1370 között felfedezett Mediceus alter vagy Medicens II (Laar.68.2, az ún.,,cassinese piú antico), amely tartalmazza Tacitus két (Annali és Storie) és Apuleius összes művét. Korábban úgy gondolták, hogy a kódexet Boccaccio találta meg Montecassino kolostorában, majd vitte magával Firenzébe, ám a legújabb kutatások bizonyították, hogy a kódex megtalálója Zanobi da Strada volt. Boccaccio egy 1338 és 1339 között íródott levelében már idézi Apuleiust, illetve egy 1371-ben íródott másik leveléből kiderül, hogy birtokában volt egy Tacitus kódex - sok művében fel is használta, mint például a De mulie`rbus claris, a már említett Genealogie, illetve az Esposizioni sopra la Commedia -, de az nem azonos a Mediceııs alterrel. Ha a Dekameron keletkezési idejét is figyelembe vesszük, akkor egyértelmű, hogy Boccaccio nem a szóban forgó kódex segítségével ismerkedett meg Apuleiusszal. A következő kódex, amely jobban kapcsolódik Boccaccióhoz a Lanr.54.32, amely könyvtárában megtalálható a puleiuszi műveket tartalmazza (De magia, Metamorphosis, Floridorum libri, De deo socratis). A kódexet saját kezűleg írta, a munkát valószínűleg már 1338 előtt elkezdte, egészen a haláláig a tulajdonában maradt, majd később átkerült a Santo Spirito firenzei konvent könyvtá rába. Az utolsó kódex, a Laur.29.2.: tartalma megegyezik az előzővel, ám nem tartalmazza a De Deo Socratist. Az előző kódextől eltérően, ez egy agyonjegyzetelt példány, olyannyira, hogy nemcsak Boccaccio, hanem egy másik ember észrevételei is megtalálhatóak benne. Irodalomtörténeti szempontból nagyon értékes, hiszen a benne található kézírás megegyezik a többi, saját műveit tartalmazó kódexekben fellelhető kézírással, és ez egyrészről bizonyítja a két író közötti kapcsolatot, másrészről jól illusztrálja Boccaccio másolói stílusát is. Sok textuális bizonyíték is alátámasztja, hogy a manuszkript fiatalkorában biztosan az olasz szerző birtokában Volt, mivel tartalmilag idézett belőle részeket saját műveiben. A későbbi sorsa viszont ennek a kódexnek is ismeretlen, mert halálakor már nincs a birtokában, tehát valószínűleg ekkor kerültek bele a második személy jegyzetei. I Néhány irodalomtörténész szerint Apuleius esetében nem is beszélhetünk igazi keretes műről, a keret egy olyan retorikus eleın, amely terjedelménél fogva meghatározza az egész művet, háttérbe szorítva a történeteket, amelyek fontosságát viszont Apuleius próbálja hangsúlyozni.

138 452 EoccAccı.o Es A ı<lassz1kzus HAGYOMANY ben boldog, illetve szomorú véget érő szerelmes történetekről, illetve megcsalással foglalkozó elbeszélésekről beszélhetünk, ahol a -drámainak látszó végkifejletet sokszor egy csattan-ós tréfa oldja fel. A Boccaccio által kiválasztott két történet könnyen feldolgozható bármilyen korban, hiszen két vidám, hétköznapi életképről van szó, amelyeket meghatároz a női ravaszság és az események gyors egymásutánisága. Érdekes még megemlíteni, hogy hasonlóan nyilvánul meg a két író az elő- és utószóban: Apuleius épp a két kiválasztott történet előtt mondja el, hogy szórakoztatni akar, ami Bsoccacciíónak is nem titkolt célja. Ezután a madaurai szerző elkötelezi magát a spontán kifejezésmód és a személyes hangvétel mellett, és -erre Boccaccio szintén kitér az utószóban. DEKAMERON V/10 És METAMOR 1=H:Os1s IX, XIV-XXVIII" Az első szempont, hogy a két történet milyen céllal íródott. A Dekameron ötödik napja olyan szerelmesekről szól, akik kemény és siralmas megpróbáltatások után elnyerték a bold-ogságukat. Az elbeszélő, Dioneo szeretné elűzni a szomorúságot, és kacagásra, jókedvre deríteni Na közönségét. Előrebocsátja, hogy az -elbeszélt novellát szelektíven kell felfogni, úgy, mintha 1'-ózsakertbe mennénk: vigyázni kell a tövises rózsák-kal, a tövist ott kell hagyni, és csak a rózsát kell leszedni. Az apuleiusi változat előtt szintén joggal állhatna egy hasonló tanács, ám az elbeszélő. csupán annyit mond el, hogy a sors sokfelé vetette, és ha bölcsebbé nem is lett, sok tapasztalattal gazdagodott, ezért elmond egy nagyon finom, kedves és érdekes történetet. Fontos összehasonlítási szempont a mű korban való Nelhelyezése, illetve a jellemrajz kibővítése. Megtudjuk, hogy a dekameroni novella Perugiában játszódott, nem is olyan régen (non é ancora molte tempo,p-ass.ato), az egyik főszereplő.a férj, Pietro di Vinzciolo, aki a kor krónikáinak feljegyzései szerint Perugiában élt, és saját korában közismert volt természetell-enes szenved-élyéről. Ennek ellenére, már-már külső nyomásra., végül megházasodik. Feleségéről annyit tudunk meg, hogy taaszakadt, vörös hajú és igencsak tüzes (la mogiie la quale egli prese era zu na giovane.eompressia, de,pele fosse e ar-oesa). A.szerző már az -elején próbálja pozitív színben lefesteni la nőt és el.-nyerni az olvasó szimpátiáját: Boecaocio a nőt nagyon hatásosan mutatja be fiatalságán és fizikai felépítésén l<eresztül.`"l3 Ezzel szemben ta másik történet egyik főszereplője egy szerény és egyébként jóravaló " A két mű összehason.`lítá-sáná-1 fa-z aiábbi műveket ha-szn-áitar-n.: G. -Boccaccio: Decameron. Szerk. Vittore Branca. Mon-d-ad-o`rÍi, Milano, :és.a ı>uleı~o: Le Metanıorplıosis a LˇAsina zd Szerk. M. Paglia-no. Zani-chelli, Bologna, 'Z Fu in Perugia, non e arıcora rnolto tempo passato, un :ricco 1.1-omo, chiamato Pietro di V-in-ciolo., il quale, forse piü per -ingannara.altrui -e dim-inuinela generale opinion di lzui avuta da tutti i peru-gini, che per vaghezza -che egli n'avzesse, prese moglie. '3 Wı~ııTE: Cit., 75.

139 LAURıNYEcz ANıTA/ DEKAMERON És ATVALTOZASOK 453 molnár (Pistor ille... bonus alioqain vir et adprime modestus, pessimam et ante cunctas mulieres longe deterrimam), egy átlagos ember, aki az ismeretlenség homályába burkolózik. Nem tudjuk, hogy hol él, és a sors a világ legrosszabb és leggonoszabb asszonyával áldotta meg. Apuleius abszolút felsőfokot alkahnaz, hogy érzékeltesse a feleség gonoszságát (pessimam... longe deterrimam... nequissimae), hiszen benne a világ minden gonoszsága jelen van (nec enim vel unum vitium... deerat). Hosszasan sorolja -a nő hiányosságainak és bűneinek listáját (saeva, pervicax, pertinax), jellemét (scaeva... inimicafidet... hos tis pudicitiae), elítélendő szokásait (ebri0sa... in rapinis turpibus avara, in sumptibus). Mindennek tetejében az asszony csalárd, idejét állandóan részegeskedéssel és prostitúcióval tölti. _ A két történet szereplőinek első bemutatása már eleve más színben tünteti fel a szereplőket és egymás közötti viszonyukat: a Dekameronban elítélhető a férj (elsõsorban természetellenes szexuális beállitottsága miatt), azonban nem ellenszenves a feleség, sőt fiatalságával inkább rokonszenvet ébreszt, míg a másik történetben a kedves, jószívű férj és a gonosz feleség között sokkal élesebb a kontraszt. Míg Apuleius vissza-visszatér az asszony gonoszságára (...pessimam sortitus coniugam... nec enim vel unum vitium... et continuo stupro corpus manciparat. (IX, xiv.), addig Boccacciónál ez egyáltalán nincs alaposan kidolgozva. A kedves, humoros történetben az asszony tette megbocsáthatónak tűnik, ebben valószinűleg szerepet játszott az író célközönsége is. A fiatalság témája hangsúlyos szerephez jut, és a feleség azért is dönt úgy, hogy férjét megcsalja, mert nem akarja fiatalságát elpazarolni senza piacere o diletto, amit monológjában ki is fejt a kerítőnő rábeszélése után. A két szóban forgó monológ után, amelyekkel Boccaccio kibővítette a történetet, a firenzei író narratív művészete teljes szépségében megmutatkozik. Filestero novellájában az egyenes beszéd használatával a két nő életre kel és jellemük jól körvonalazódik." Mindkét asszony kapható férje megcsalására, de míg ez a molnár felesége esetében csak egy a visszatetszést keltő tettei közül, amivel újfent bizonyítja mérhetetlen gonoszságát, Pietro feleségénél csupán természetes õsztönről van szó, amit fiatal kora is indokol, és elfogadhatóvá tesz. Boccacciónál a feleség szeretőit nagy gonddal választja ki, és nem fogadja őket-sorban, mint a molnár felesége, és bár több ifjút is kiszemel magának, kikapásait -mindvégig gondosan próbálja leplezni. A két történetben az eltérő jellemek következtében más a szereplők között kialakuló viszony: Apuleiusnál a molnár az, aki az áldozat szerepében tetszeleg, míg a Dekameronban a feleségnek kell valamilyen kiutat találnia gonosz férje mellett, hogy sanyarú sorsát enyhítse és kellemesebben eltöltse az időt. A másik fontos különbség, hogy míg Apuleiusnál egy sztereotip nőalak bontakozik ki, akinek a jellemrajza nem annyira árnyalt, addig a dekameroni történetben egy gondolkozó, valóságos asszonyról van szó, akinek a jelleme pontosabban körülhatárolható az íı`ó által alkalmazott pszichológiai ámyalatok, kétségek, frusztráció és reális kívánságok bemutatásával. ' ' Ibidem., 98.

140 454 BOCCACCIO És A KLAsszıKus HAGYOMÁNY Mindkét történetben vannak mellékszereplők, akik a másik történetben nincsenek jelen, illetve nem kapnak olyan hangsúlyos szerepet: ilyen Boccacciónál a vénasszony, aki hosszan szónokol, illetve Apuleiusnál a molnár lánya, aki megjelenik a történet végén. A két író eltérően mutatja be a megcsalásban közreműködő asszonyt: Sed anus quaedam stuprorum sequestra et adulterorum internuntia de die cotidie inseparabilis aderat. Cum qua protinus ientaculo ac dehinc Vino mero mutuis Vicibus velitata scaenas fraudulentas in exitium miserrimi mariti subdolis ambagibus construebat. (IX, xv.) Avendo dunque la buona donna cosi fatto pensiero avuto, e forse piú d'una volta, per dare segretamente a ciö effetto, si dimesticö con una vecchia che pareva pur Santa Verdiana che da beccare alle serpi, la quale sempre co' paternostri in mano andava ad ogni perdonanza, né mai d'altro che della vita de' Santi Padriragionava e dellelpiaghe di San Francesco, e quasi da tutti era tenuta una santa. E quando tempo le parve, l'aperse la sua intenzion compiutamente... (V, 10, ) A nő Apuleius történetében különböző funkciókat tölt be a molnár feleségénél (a) hirvivő a különböző szeretőkhöz (b) mindennapi társ az étkezések és a bőséges italozások alatt (c) a férj becsapásának leleményes szervezőnője, aki ismét a passzív, nyomorúságos áldozat szerepében pózol."l5 A cselszövő asszony negatív színben tűnik fel, egy kerítőnő, akiről semmi közelebbit nem tudunk meg, a történetet olvasván inkább csak egy bizonyos nőtípus jelenik meg minden személyes részlet nélkül. Ezzel szemben a boccacciói alak nem hivatásos kerítőnő, egy szent asszony, akire a választás pont elhivatottsága miatt esik, és így titokban tudja végrehajtani a rábízott feladatot. jellemrajza - hasonlóan a feleséghez - sokkal árnyaltabb, nem csupán sztereotip alak, hanem hosszú monológjával, ami hiányzik Apulieusnál hozzájárul az elbeszélés színesebbé tételéhez. Több témát is érint, beszél arról, hogy milyen fontos élvezni az ifjúságot, és milyen szomorú dolog az öregség. Saját életére is utal, beszél a nők és a férfiak szerepéről, és ami a legfontosabb: visszautasítja azt, hogy őt bárki is kerítőnőnek tartsa. Tehát úgy érzi, hogy abban a tettben, amit elkövet, nincsen semmi rossz, hiszen csak olyan dolgot végez, ami természetszerűen hozzátartozik az élethez. Beszéde több retorikai elemet is tartalmaz, amelyek segitségével még színesebb lesz jelleme: kedvesen szólítja meg a lányt (figliuola mia), hangsúlyozza és tanújelét adja vallásosságának (sallo Iddio che sa tutte le cose), majd a fermkölt rész után nagyon csattanósan véleményt nyilvánít, komikus hatást keltve ezzel (che tu molto ben fai). Az öregasszony alakja komikus és szórakoztató, hiszen ellentét található külső megjelenése, a val- '-* ibidem., 87.

141 LAURıNYEcz AN1TA/ DEKAMERON Es ATVA LTozAsoı< 455 lásos elemek és a teljesen világias felfogás között, amely szerint az életet élvezni kell.,,innen ered a sokszínűség és a komikum, amelyet még a népies kifejezések és közmondások használata is fokoz, amelyek egy pengeéles logika részeként különleges, erre a szereplőre jellemző dialektikát eredményeznek. "' A következő szempont az eredeti forrás követése a cselekmény fő menetét tekintve. Apuleius műve többszörösen keretes mű, amelyben a boccacciói átvett novella csupán egy a beékelt történetek közül. Ezenfivül a kilencedik könyvbe még két másik, hasonló témájú történet is beágyazódik: a jó molnárnak és a gonosz feleségnek, valamint Barbarusnak, a város tanácsnokának és nagyon csinos feleségének elbeszélése. A hallottak hatására a feleség elhatározta, hogy összeszűri a levet Philesitherusszal (puuer admodum et adhuc lubrico genarum splendore conspicuus...(ix, xxii.), aki minden szempontból kiváló ifjú, így a kerítő csak ajánlani tudja a molnár feleségének is. A valódi cselekmény kezdete így a konkrét szerető feltűnése, akinek a feleséggel együtt nagy szerepe lesz a kialakuló krízisben. Apuleius kidolgozza a találkozás körülményeit, részletesen leírja a vacsorát és a borokat, így próbálván szemléltetni a feleségnek a világi örömökre való nyitottságát. A vacsorát nagy várakozás előzi meg, hiszen Philesitherust szinte istenként festi le a kerítőnő. Az egész jelenet hangvétele nyilvánvalóan ironikus (és itt az irónia az elbeszélőtől származik és nem maga a szituáció az, A szerető nagyon fiatal emberként jelenik meg, rózsás, sima orcával, kissé finomkodóan, tehát egy tipikus apuleiusi csábítóról van szó. "' Mikor a molnár felesége végül kíváncsi lesz az olyannyira dicsért ifjúra, a kerítő megszervezi a találkozót. A légyottot megzavaıja a hirtelen hazaérkező a férj (multo celerias opinione rediens maritus adventat... (IX, xxiii.), aki egyik posztókereskedő barátjához ment vacsorára. Elmeséli, hogy rosszul járt a posztós felesége: egy fűzfavessző kasba bujtatta el szeretőjét, aki a fátylak fehérítéséhez használt kénfüst miatt tüsszögni kezdett, és végül leleplezõdött. A molnár békítően lépett fel a veszekedő házastársak között, még a feleséget is meggyőzte, hogy jobb lenne elszöknie. A molnár felesége ismét ironikus színben tűnik fel, és nem igazán érez ijedtséget a férj hazatérésekor, csupán keserűséget (diras devotiones in eum deprecata), serényen szidja a hűtlen asszonyokat, és már-már megmenekül. A férj nem csodálkozik az asztalon található bőséges vacsorán (cenas saliares, vina pretiosa, cenanı paratam), amit nem sikerült eltüntetni, és nekiáll pótolni az elmaradt étkezést. Az elfogyasztott vacsorának itt fontos szerepe van, mert lelassítja a cselekményt, és csökkenti a feszültséget. A házastársak nem beszélgetnek, nem tudjuk meg azt sem, hogy a feleség hogyan viselkedik, a történet megszakad, amikor közbeavatkozik a szamár, aki erkölcsi megfontolásból bosszút akar állni a deterrirnaefemínae-n, akinek gonosz természetét ő is megszenvedte. A szemfüles állat rálép az elbújt Philesitherus kezére és lebuktatja. A temerarius adulter elviseli a fájdalmat, nem kiált fel, mígnem sublato flebili clamore, ibidem., 99. "ˇ Ibidem., 104.

142 456 EoccAcc1o Es A KLAsszıKus HAGYOMANY talpra ugrik és felfedi jelenlétét. Ez a váratlan megjelenés egy kicsit leegyszerűsített megoldás, nyilvánvaló, hogy a szerzőnek a színpadias hatás fontosabb, mint a szereplők jellemrajza.""* Apuleius nagyon röviden íıja le a csábító felfedezését és a férj dühét: producit hominem crebros anhelitus aegre reflantem inflammatusque indignatione contumeliae, gladium flagitans, iııgulare moriturum gestiebat. Mindazonáltal a férj nem tesz fel kérdéseket a csábitónak, hanem rögtön megérti a szituációt, és tapasztalt emberként levonja a következtetést. Ismét megjelenik az irónia, fiaként szól hozzá és megnyugtatja, hogy nem gyilkos szándékkal közeledik, és a törvényhez sem akar folyamodni: Nihil triste de me tibi, fili, metuas. Non sum barbarus nec agresti morum squalore praeditus nec ad exemplum naccinae truculentiae sulpuris te letali fumo necabo ac ne iuris quidem severitate lege de adulteriis ad discrimen vocabo capitis tam venustum tamque pulchellum puellum, sed plane cum uxore mea partiario tractabo. Az apuleiusi történetben csak ezen a pontonderül fény a férj valódi szexuális vonzódására, a férj szerelmeskedik az ifjúval, majd másnap kidobja a házából mindkét pórul járt szerelmest. A csábító kegyetlen büntetése a kellemes éjszaka után kétszinűség látszatát kelti. Ezen a ponton tulajdonképpen véget is ér a feleség aktív szerepe, és a kedves molnár hidegszívű bosszúállóvá alakul át. Az e1l<ergetett asszony azonban nem nyugszik, bosszút esküszik, amelyhez egy szellemidéző boszorkány segítségét kéri, aki megöli a molnárt. Végül hívás nélkül megjelenik a molnár lánya, akinek látomása volt, hogy temesse el halott apját. A történet végkifejlete nemhumoros és könnyed, a szamár-lucio morális hozzáállása és a drámai, véres végkifejlet mindezt meggátolja. A főszereplők jellemében észrevehető következetlenség miatt érezhető az egyensúly hiánya, és a történet több ponton mesterkélt és nehézkes. Ehhez a többszörösen keretes, több szálon futó történethez képest Boccaccio nagyban leegyszerűsítette ha történetet. A szerető leírása sem annyira részletes, mint a másik műben, megtudjuk, hogy egy garzone, aki tehát fiatal, ha nem is giovinetto, híres szépségéről (de' pia belli e de' piú piacevoli di Perugia). A leírás sokkal tárgyilagosabb, és nem kísérik komikus elemek. A közvetítő asszony nem mesél el még egy ráadás történetet, csupán a váratlanul hazaérkező gazda (ed ecco Pietro chiamô all'uscio -che aperto gli fosse) megjelenése egyezik meg a másik féıj történetével. Megtudjuk, hogy a férj csupán szemlélőként vett rész barátja házában a szerető leleplezésében, egészen addig a pontig, amikor saját érdekében is elég határozottan kell közbelépnie (gridando és difendendo), hogy megakadályozzon egy csúnyább fordulatot a veszekedésben. Boccaccio ábrázolásában tehát a molnár racionális ember, akinek fontos, hogy tiszteletre méltó színben tűnjön "* ibidem., 135.

143 LAuRıNYEcz ANITA / DEKAMERON Es ATVALTozAsoK 457 fel, szeretné megőrizni a saját nyugalmát, illetve saját beállitottsága miatt sem botránkozik meg azon, amit tapasztal. Pietro meggyőzi a barát feleséget, hogy hagyja el a-házat, és ezzel a történet színhelyét - abban a percben, hogy il suo peccato era palese - megint az utcára helyezi, teret adva ezzel a városi élet színterének, ahol sejteti, hogy a szereplők hamarosan megbékülnek egymással. Máshogy reagál a feleség is a férj hazatérésekor. Addigi szerelmi életét is elővigyázatosan, állandó rettegésben szervezte, így a férj hazatérésekor szinte szörnyethal (quando sentendo, si tenne morta). Csak akkor mer megszólalni, amikor érzékeli, hogy a férj nem gyanakszik. Nem vonja kérdőre a hazatérő férfit, csupán egy ártatlan és természetes mondattal kommentálja az eseményt. Csak egy belső mosollyal konstatálja a hallottakat, hiszen egli erano dell 'altre cosi savie come ella fosse. Biztos tudatában armak, hogy saját tette nem egyedülálló, nyugalom tölti el. Ellentétben Apuleiusszal, ahol egyetlen igét találunk (suadebat), itt a feleség hosszan és kedvesen próbálja rábeszélni a férjét, hogy térjen nyugovóra. A nő viselkedése nagyon is érthető pszichológiailag: hatalmas feszültség gyűlt össze benne, amíg a férj beszámolóját hallgatta, és nem akar gyanút kelteni esetleges durva beszéddel. A férfi azonban felesége győzködése ellenére is ragaszkodik ahhoz, hogy vacsoráját elfogyassza. Beléptekor nem volt semmi az asztalon, hiszen mindent időben el tudtak pakolni, ellentétben Apuleiusszal, ahol igen gazdag és bőséges a kínálat, de az étkezés mennyisége és milyensége nem kap hangsúlyos szerepet. Boccaccio sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a drámaiságra: a sorozatos tüsszentésekkel együtt fokozódik a férj gyanúja is, valamint pontosan leíıja a szamár mozgását is, fokozván a feszültséget az állat minden egyes lépésekor. Mindazonáltal nem kiszámítható, hogy mi fog történni, hiszen itt nem egy ember-állatról van szó, csupán egy állatról. Igy Boccaccio az értelmes és bosszúszomjas állatot véletlenek sorozatával helyettesíti, ahol a fortuna is jelentős szerephez jut. Mindez a változtatás - a véletlenek sorozata, illetve az emberi tulajdonságokat nélkülöző állat - nagyobb spontaneitást és kiszámíthatatlanságot jelent. Míg Apuleius egyszerűen elbeszéli a történést, Boccaccio megszakítván az elbeszélés menetét közvetlen beszédet alkalmaz: Questo che vuol dire? Chi ê questi che cosi starnutisce? Még ezen a két mondaton belül is csak fokozódik a gyanú, hiszen a ques ti máregy férfi jelenlétére utal. Ezután kezdetét veszi a nyomozás a titokzatos tüsszögő után, az író részletesen leíıja a ház belsejét, fokozván a feszültséget, majd a szamár rálép a csábító-ujjára, leleplezvén azt. Még a kiáltás után is feltesz Pietro egy retorikus kérdést (Chi ê la?). A sérült és félelemtől reszkető csábító Pietro lábainál hever. Ez a momentum komikus színezetet ad az eseménynek, de egyben a helyzet veszélyességét is hivatott kifejezni (Apuleiusnál a két férfi egyszerűen szemtől szembe állt egymással). A férj beszéde után a feleség próbálja megvédeni magát, hogy bűntudatától és a benne felgyülemlett félelemtől és frusztrációtól is megszabaduljon. Ezen a ponton sugalmazza Boccaccio a féıjnek a mindenkinek tetsző megoldást. A nő is aktívan kiveszi a részét az eseményekből a férj tervei alapján, hiszen: tu non t'avrai che ramaricare. A gonosz féıj és a boldogan vacsorázó asszony között a fiatal csábító

144 458 EsoccAccıo Es A KLAsszıKus HAOYOMANY teljesen passziv, és már csak egy a házastársi vitában részt vevő tárgy szerepét tölti be. Maga körül mindent bizonytalannak és zavarosnak lát, és másnap Perugia főterén nem is tudja, hogy mit gondoljon (non assai certo qual piiı stato sifosse la notte). A szereplők így ismét beilleszkednek természetes társadalmi hátterükbe. A végkifejletnek nem sok kapcsolata van a forrással, mindezek a részletek nincsenek jelen a másik történetben. Nyilvánvalóan a fő változtatásra a szodomita epizód miatt volt szükség, amely egyáltalán nem volt elfogadható a XIV. században, így Boccaccio a történet során többször negatívan, majd ironikusan kommentálja a dolgot, hogy vidámabbá tegye a történetet. A leegyszerűsített cselekménynek köszönhetően a dekameroni változat sokkal jobban követhető, míg az eredeti a több szálon futó cselekmény miatt kissé zavaros, mert a történetek közötti öszszefüggés nem annyira kidolgozott. Meghatározó a házaspár közötti kapcsolat a végkifejlet szempontjából: a Dekameronban az éjszaka idilli véget ér, és mindenki boldogan megy a maga útjára, ezzel szemben Apuleiusnál drámai események bontakoznak ki, a férj kidobja a feleségét és az elcsábított ifjút, amiért a végén halállal lakol. Mindez nem kerülhette el Boccaccio finom narratív érzékenységét és humorizmusát. Az író kiküszöbölte ezeket a következetlenségéket, és nem csupán átalakítja a történetet a XIV. század etikája és társadalma szerint, hanem tréfaként tálalja azt, ami bár erkölcsellenes, de nem árt senkinek."l Az apuleiusi történethez képest eltérés, hogy Boccaccio kibővítette azt plusz dialógusokkal, így sokkal élénkebbé vált az elbeszélés, és az olvasó is jobban megismerte a szereplőket. A Dekameronban viszonylag sok kiszólás és retorikus kérdés is található, amelyek kiemelik a novellagyűjtemény színpadias jellegét, jobban bevonják a nézőket. A mű terjedelméhez képest fontos szerepet kap a feleség bosszúesküvése és a közvetítő asszony beszéde, amely retorikai célzatú is, mert egyben a közönségnek is szánja. Ezen monológok segítségével Boccaccio két olyan nőre alapozta a cselekményt, akik élőnek tűnnek, realisztikusak, ahelyett, hogy csupán általános jellemekkel és személytelen, sablonos szituációkkal dolgozott volna. A forrás és a Dekameron közötti kapcsolat legfőbb bizonyítéka az azonos szövegrészek megjelenése és a megegyező szóhasználat. A két történet esetében nem szó szerint átvett szövegrészekről beszélhetünk, hanem inkább olyan esetekre figyelhetünk fel, amikor egy-egy szereplő ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezik, illetve az epizódok szó szerint megegyeznek. Ugyanolyan jellemű például a csábító ifjú mindkét történetben, egyetlen eltérés az, hogy Boccaccio Perugiában helyezi el az ifjút. Puer admodum et adhuc lubrico genanun splendore conspicuus...(lx, xxii.) Un giovane... che era de' piü belli e piü piacevoli di Perugia...(V, 10, 26.) ' ibidem., 153.

145 LAURINYECZ AN1TA/ DEKAMERON Es ÁTVÁ LTozAsoK 459 A leleplezés után mindkét ifjú remeg félelmében:...exangui pallore trepidantem puerum...(ix, xxvii.) Tutto di paura tremava...(v, 10, 50.) Szintén közös elem, hogy a molnár és Pietro egyaránt éhesen térnek haza: Taliuın contubemalis epularurn taedio fugatus larem reveni metun. (IX, xxv.)...per le quali cose la nosta cena turbata, io non solamente non la ho trangugiata, anzi non l'ho pure assaggiata, come io dissi. (V, 10, 41.) Mindkét történetben a nők szeretnének megszabadulni a férjtől, ezért azt tanácsolják neki, hogy térjen nyugovóra:...suadebat maritum temperius quieti decedere (IX, xxvi)...cominciö a confrontare Pietro che s'andasse al letto, per ciö che tempo n'era. (V, 10, 46.) A hűtlen feleség lelepleződését is szinte teljes egészében átveszi Boccaccio. Ez ai hosszabb terjedelmű átvett szövegre példa:...donec rei nimietate commotus quod res erat tandem suspicatur. Et impulsa mensa protenus remotaque cavea producit hominem crebros anhelitus aegre reflantem... acerrimo gravique odore sulpuris iuvenis inescatus atque obnubilatus intercluso spiritu diffluebat, utque est ingenium vivacis metalli, crebras ei sternutationes commovebat. (IX, xxiv.)...ma quegli che starnutito avea, starnutendo ancora la terza volta e la quarta e la quinta e molte altre, tı.1tti ci fece meravigliare; di che Ercolano, che alquanto turbato con la moglieera, per ciö che gran pezza ci aveva fatti stare all'uscio senza aprirci, quasi con furia disse... subitamente n'usci fı.1ori il maggior puzzo di solfo del mondo... Ercolano... vide colui il quale starnutito avea e ancora starnutiva... che poco a stare avea che ne starnutito ne altro non avrebbe mai. (V, 10, ) A művek összehasonlításánál láthattuk, hogy bár a két történet menete az eltérő számú epizódok ellenére azonos, a két író máshová helyezi a hangsúlyt az elbeszélésben. Apuleiusnál a tárgyalt történet csupán egy a keretbe beékelődő, sokszor azonos témájú elbeszélések közül, így az olvasó nem tudja eldönteni, hogy melyik lehet a fő vonal, és melyik szolgált bevezetésként. Ezzel szemben a Dekameronban egyértelműen Pietro novellája kapja a fő szerepet, és bár megtalálható benne a pórul járt barát története is, egyértelmű, hogy melyik a fő történet.

146 460 aoccaccıo És A KLAsszıKus HAGYOMANY A másik fontos különbség, hogy Boccacciónál a kiinduló helyzet a romlott, gonosz féıj, míg Apuleiusnál a hangsúly a gonosz asszonyon van, akinek rossz tulajdonságát az író egyre fokozza. Egy-egy látszólag megegyező epizódon belül is más elemeket hangsúlyoz az író: Apuleiusnál a molnár kezdetben elmeséli, hogy a szomszédot miként csalta meg a felesége, hogyan rejtőzött el a szerető stb., míg Boccaccio mindezt a végére hagyja. A cselekmény magától megy előre, és a váratlan fordulattal nagy művészi hatást ér el. A Boccaccio által kitalált plusz elem, például a kénbűz - amely nincs jelen a latin szövegben - a helyzet drámaiságát hivatott fokozni. Apuleius sokszor nagyobb fontosságot tulajdonít egy-egy részletnek: a molnár hosszan, szinte már kárörvendően meséli el a szomszéd balszerencséjét, míg Pietro nem kommentálja ugyanazt a dolgot, így jobban megőrzi az elbeszélés egységét. Az eredeti történetben a csábító leleplezése egyáltalán nem komikus, inkább drámai, míg Boccacciónál komikus hatást kelt a kénbűzből előbukkanó fiatal, aki szinte már alig van eszméleténél. A másik apró különbség a varázslatos elemek megléte Apuleiusnál és hiánya Boccacciónál, mint például a bosszúálló boszorkány megjelenése, illetve a molnár lányának váratlan látogatása, aki egy látomás hatására tér haza. Ezek az elemek csak a történet végén vannak jelen, és nem kísérik végig a cselekményt, így furcsán odavetettnek tűnnek. Összegzésképpen megállapítható, hogy Boccaccio már a novella legelején célirányosabb, művének van egy célközönsége. Másik fontos különbség a jellemrajz, hiszen a reneszánsz irodalom előfutáraként az olasz író sokkal jobban bemutatja a lélek történéseit. A fenti összehasonlításból látszil<, hogy az eltérő hangsúlyos elemek, jellemek és végkifejlet miatt más a két történet alapvető hangvétele: Boccaccio esetében kerek egész, egységbe zárt, alapvetően humoros, szórakoztató történetről beszélhetünk, amely kifinomult jellemábrázolásával megfelel a kor igényeinek. A tudatosan felépített novellán belül a különböző részletek, epizódok kidolgozása kiegyensúlyozott, az író nem vész el a részletekben, a történet egyértelműen követhető, így művét teljes joggal érezheti sajátjának, annak ellenére, hogy azt már előzőleg feldolgozták. A fenti összehasonlításból így egyértelműen kitűnik, hogy bár Boccacciót sokat vádolták plágiummal és a Dekameron esetében kritizálták amiatt, hogy mások tollával ékeskedik, egy olyan alaposan átgondolt, megszerkesztett alkotásról van szó, amely miatt joggal sorolja az utókor a XIV. század legjelentősebb szerzői közé.

147 MARCO PETOLETTI Giovanni Boccaccio Martialis-képe,, Itt nyugszik dús érdemtől dícsőítve Giovanni / Hamva e kősírban, lell<e az Isten előtt. / Boccaccio' fia volt, Certaldo néki hazája: / költészet vezeté őtet az életen át."l Maga -Boccaccio készítette ezt a feliratot saját certaldói, Szent Miklós és Szent jakab templomában található síıjára. Kinyilvánítja benne a költészet iránti teljes odaadását, mely tudományos munkáját táplálta:,,studium fuit alma poesis.2 A szavak iránti szerelem a gazdag könyvtár láttán is megmutatkozik, melyet a Dekameron szerzője hosszú évek áldozatos munkájával állított össze: a sokszor szűkös anyagi források gyakran kényszerítették arra, hogy saját kezűleg másolja nem csupán saját műveit, de azon szövegek kéziratait is, melyeket saját armariumának polcaira kívánt helyezni augusztus 28-án megfogalmazta végrendeletét, melyben könyveit az Ágoston-rendi Martino da Signára hagyta, azzal a kikötéssel, hogy a barát halálakor a kódexeket a firenzei Santo Spirito rendházban kell elhelyezni. Igy is történt: Boccaccio december 21-én örökre lehunyta szemeit, s egy bő évtizeddel később, június 5-én Martino da Signa követte őt. Boccaccio könyvei egyesültek tehát a Santo Spirito köteteivel, s ezzel létrejött az úgynevezett parva libraria magja, amermyire azt egy 1451-es vagyonleltárból tudjuk. Ezen dokumentum szerint a,,parva libraria" százhét, nyolc polcon elosztott kötetből áll. Az ilyesfajta, ingóságokra vonatkozó szemlék elkerülhetetlen bizonytalanságai és pontatlanságai ellenére a leltár egy alapvető fontosságú kulccsal szolgál az ott őrzött kódexek azonosításához: azonkívül, hogy megadta az incipitet, a szerző vette a fáradságot, hogy odamásolja minden egyes darab utolsó előtti oldalának utolsó szavait? A,,parva libraria" kéziratai között a következővel is találkozunk:,,magistri Valerii Marialis (sicl) ephygrammaton, ligatus et copertus corio obscuro, cuius principium est barbara pyramidum silean t, finis vero penultime carte tossica seva getit".'* ' Ford. Ponori Thewrewk Emil. 2 GıovANNı BoccAccıo: Carmina. Szerk. G. Velli. ln: VıTToıiE BRANCA (Szerk.): Tutte le opere di Giovanni Boccaccio. I, Milano, 1992, DAvıD GU'rıERRı~:z: La biblioteca di Santo Spirito in Firenze nella meta del secolo XV. = Analecta augnstin.ia.`na, 25 (1962), 5-88.: 5-25.;.ANToNıA MAzzA: L'inventario della,,parva libraria" di Santo Spirito e la biblioteca del Boccaccio. = IMU, 9 (1966), 1-74.; MARco PAı..ıvıA: Un codice di Santo Spirito ritrovato (Va ticano lat ). = IMU, 19 (1976), ; AREANNA PuNzı: I libri del Boccaccio e un nuovo cod ice di Santo Spirito: il Barberiniano latino 74. = IM U, 37 (1994), MAzzA: Uinventario, cit. (ld. 2. jegyzet), 49.

148 ' 462 ı ı EoccAccıo Es A KLAsszıKus HAGYOMANY Ez a jelzés bizonyítékként szolgál arra, hogy Boccaccio birtokában volt a Martialis által írt Epigrammák kéziratának, mely a rendkívül ritka Liber spectaculorumot is tartalmazta: a Certaldóinak tulajdonították ezen értékes szöveg újrafelfedezését, mely a latin szerző epigrammagyűjteményének címlapját alkotta. Az utolsó szavak azonban, tossica seva gerit, problémát jelentettek a kutatók számára: nem szerepelnek Martialis sorai között. Azt feltételezték, hogy a hemisztichon mögött a Mart. 10,36,4 rejtőzik, toxica saeva vias, melyet a Certaldói példánya romlott formában tartalmazhatott. Arra a következtetésre jutottak, hogy Boccaccio birtokolt egy, a Liber spectaculorummal kezdődő Martialist, mely azonban megszakadt a tizedik könyvnél. Ám ez nem felel meg a valóságnak; toxica seva gerit egy pentameter utolsó szavai Iohn of Salisbury (XII. sz.) Entheticus in Policraticumában: non quia polluitur et polluit, est fugienda, / sed quoniam nummus toxica saeva gerit ( sor).5 Nos, a,,parva libraria" leltárában szereplő könyv még mindig létezik. Az Ambrosiano C 67 sup.-ról van szó, mely tartalmazza az Epigrammatát, s utána az Entheticus in Policraticumot: a fol. 14-4v, a kézirat utolsó előtti oldala pontosan a toxica seva gerit szavakkal végződik. Ráadásul a szöveget, a széljegyzeteket is beleértve, teljes egészében Boccaccio vetette papírraf' Igy nem csupán a Santo Spirito egy új kötetét nyerjük vissza, de egyenesen a nagy szerző által írt, olvasott és tanulmányozott Martialist, mely oly nagy érdeklődésre tart számot többek között az Epigrammák kéziratos hagyományát kutatók körében. Más autográf kódexekkel való összehasonlítás alapján az Ambr. C 67 sup. átirását Boccaccio öregkorára tenném, a trecento es éveire; a Martialis-szöveg felfedezésének története egyébiránt megerősíti ezt a paleográfiai megállapítást. A Certaldói nem szorítkozott az Epigrammata puszta lemásolására; széljegyzet formájában néhány megfigyelést is tesz a margókon, valamint öt képet is rajzolt, közülük kettőt meglehetős művészi finomsággal; könyvtárának fennmaradt kódexeiből világosan kitűnik, hogy kedvét lelte a rajzolás művészetében, ha nem is professzionális szinten, de mindenképpen határozott kellemmel. Finom, néha ideges vonásokkal könyvei pergamenjén hagyta tehetségének megnyilatkozásait.7 Szintén övé a számos virágocska, vagyis háromszögben elhelyezett pontokból 5,,Undok füstje amit béfoghat Massiliának, / Minden edény, amelyet lángja tesz ó-korúvá, /Tőled jó ide, Munna! Te küldöd az árva hiveknek/ Ezt az ölő mérget szárazon és vizen át" (Martialis Marcus Valerius Epigrammáinak tizennégy könyve a Látványosságok könyvével. Ford. Csengery Iános. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1942, 334.) - Aford. loannıs SARı:ssı-;RıENsıs: Policraticus I-Il/. Szerk. K. S. B. Keats-Rohan. Brepols, Turnhout, 1993, 17. MARco PEToLETTı: ll Marziale autografo di Giovanni Boccaccio. = IMLI, 46 (2005), ; UŐ.: Le postille di Giovanni Boccaccio a Marziale (Milano, Biblioteca Ambrosiana, C 67 sup.). = Studi sul Boccaccio, 34 (2006), BERNHARD DEGENAHART - ANNEGR1T ScHıVııTr: Corpus der italienischen Zeichmmgen II. 2., Berlin 1980, ; M. G. CıARDı DurRı.f`. DAı. Poc:c.r.T`ro: Boccaccio,,visua izzato" dal Boccaccio, I, Il corpus dei disegni e cod. Parigino It = Studi sul Boccaccio, 21 (1994), ; GıovANNı MORELLO: Disegni marginali nei manoscritti di Giovanni Boccaccio. ln: M. PıcoNE - C. CAZALÉ BERARD (Szerk.): Gli Zibaldoni di Boccaccio. Memoria, scrittura, riscrittura. Alti del Serninario internazionale di Firenze-

149 MARCO PETOLETTI / GıovANNı BOCCACCIO MARTıALıs-KÉPE 463 álló, enyhén kanyargó tollvonással rajzolt figyelemfelhívó jel; ily módon lehetett megjelölni azokat a passzusokat, melyek leginkább felkeltették az olvasó érdeklődését. Ehhez hasonlóan a Certaldóinak tulajdonítható a sok kis kereszt, mely a modern cruces desperationisok módjára metrikai vagy értelmi szempontból hibás sorokat jelöl; gyakran alkalmazták ezt a módszert a XIV. századi kódexekben, különösen klasszikusoknál: a filológiai munkálkodás területén a ritka alternatív variánsokat előirásszerűen vel vezeti be, a javításokat pedig a tipikus, corrigeként értendő c'. Boccaccio saját műveiben a bilbilisi poéta nevét az Amorosa visionéban említi, 5,51: és a nem jelentéktelen külsejű Martialis"; expliciten pedig csupán egy alkalommal idézte. Valójában a Genealogie deorum gentiliumban, 3, 20, 1., felfedezhető egy Epigrammák-citátum (7, 74, 1-2.): Mercurius qui tercius est, ut ait Tullius De naturis deorum, Celo patre et Die matre natus est, obscenius tamen excitata natura, eo quod aspectu Proserpine motus sit. Huic ornamenta que ceteris apponuntur, dicit tamen Theodontius Egyptios virge huius circumvoluisse serpentem, quod testatur Valerius Martialis Epygrammatam libro VII dicens:,,ciilenes celique decus, facunde minister, / aurea cui torto virga dracone viret".9 Az Ambr. C 67 sup.-ban az idézett sorok a fol. 71v-n találhatóak; a bal margón a következő, száraz autográf glossza olvasható:,,mercurius". Boccaccio más, Martialishoz fűzött széljegyzetei azonban izgalmasabbak, mint például a fol. 88v-n található: itt a Dekameron szerzője egyetértésre jut a 9,35 epigrammával, melyben Martialis bemutatja olvasóinak a furfangos Philomusét, aki kiagyalt füllentések segítségével képes volt vacsorát szerezni magának:,,art`ibus his semper cenam, Philomuse, mereris, / plurima dum fingis, et [sed ed.] quasi vera refers."' A Certaldóinak eszébe jutott egyik halhatatlan teremtrnénye, és ezt írta:,,frate Cepolla". Hamar eszünkbe jut a Dekameron, a hatodik nap tizedik novellája és annak főszereplője, a ravasz-ciplolla testvér, aki,,megígéri bizonyos parasztoknak, hogy megmutatja nékik Gábriel arkangyal szárnyatollát; de mivel azoknak helyében széndarabokat lel, azt mondja, hogy ezek ama szénből valók, melyen szent Lőrincet megsütötték, miként az a rubrumban olvasható. Valóban, a fortélyos szerzetes, az új Philomuse,,a világ legnagyobb huncutja; s ezenfelül, ámbár híján volt Certaldo ( aprile 1996), Firenze, 1998, ; MAuRızıo FıoRıLLA: Marginaliafigurati nei codici di Petrarca. Olschki, Firenze, 2005, és GıovANNı BoccAccıo: Aınorosa visione. Kritikai kiadás, szerk. Vittore Branca. Sansoni, Firenze, 1944, 33. GıovANNı BoccAccıo: Genealogie deorum gentilium. Szerk. I/. Zaccaria. In: (Szerk.) BRANcA: Tutte le Jpere, cit. (ld. 1. jegyzet), VII-VIII (1998)., ',,Mindig ilyen módon szerzed, Philomusos, ebéded: Í Sok mindent kitalálsz s mint igazat referálsz" (Ford. Csengery jános. ibidem., 295.) - A ford.

150 464 EoccAccıo Es A KLAsszıKus H-AGYOMANY minden tudomá:n~ynak,. oly talpraesetten és ügyesen beszélt, hogy aki nem ismerte, nem csupán nagy szónoknak ítélte volna, hanem azt mondhatta rá, hogy maga a megtestesült Tullius avagy talán Quintilianu-s" (Dekameron, 6,10,'7). Az évszázados távolság ellenére a két nagyság találkozásából szikrák pattannak: az antik világ megihleti a szavak új korszakát. Más beavatkozások is tanúsitják. az elismerést és az ellenérzést, melyet az. Epigrammata olvasása váltott ki Boccaccióból. A fol. 103v-n a Mart. 10,47 gyönyörű szövegét, melyben a költő az életet boldogabbá tévő dolgokat íıja le, egy bonyolult virágmintává fejlődő zárójel és a következő széljegyzet emeli kí: Forte in toto huius opere nil tam laudabile.".l2 Ezzel szemben a Mart. 10,4,10 erős kijelentése, hominem pagina nostra sapi-ti, gúnyos és indulatos felkiáltásra készteti Boccacciót, fol. 98r: Verum sapit hominem, dum cunnum lingere, futuire et cacare et alia scribit. Maledicatur poeta talis". 'Í' Egyébként a Certaldói e mellé az epigramma mellé egy manicu-lát helyez, mely - dantei módra - fügét mutat Martialisnak, alábecsülése jeleként: valóban, ezekben az években, a Genealogie tizennegyedik könyvében a költészet mint teológia ideája ınellett áll ki, mely egyidős azzal, mikor az ókori szerző megalkotta epigrammáiítfif Csak a heves Boccaccio engedhette meg magának, hogy nemtetszése kifejezéseként,,csúnyát" mutasson a bilbilisi poétának. Ezenkívül még két glosszát készített. A Mart. 8,56.,1-4-ben a Domitianusnak címzett túlzó dicséretek kioktatást és gúnyt váltanak ki belőle: Magna licet totiens tribuas, maiora da-turus / dona, ducum victor,. victor et ipse tui, / diligeris populo non propter praemia, Cesar, / propter te (te propter ed.: propter te A^C^) populus praemia, Cesar; amat. Szinte beillesztve saját szövegét az ókori költőébe, a Certaldói azt írja a 2. sor margójára, a victor et ipse tui mellé, fol. 8'1r: et muscarum etiam Victor". Tehát Domitianus adományai, már-már tékozló juttatásai révén felülmúlja a többi uralkodót, sőt önıinagát is. De a nép nem ajánclékai miatt szereti őt; azért szereti az adományokat, mert az uralkodótól kapja őket. Óh fejedelmeknek győztese s ai magadé",l5' írja a latin költő; s még legyeké is - visszhangozza kajánul Boccaccio, eszébe idézve, mit olvasott ai De vita Caesarumban Suetoniusnál (Domitianus 3,1). A római történész elmeséli, hogy Domitianusnak fejedelemsége " Ford.. Révay józsef. 'Z Életedben mi tehetne boldogabbá. / szíveırmek szi-ve, Martialis, íme: / nem munkával elért vagyon- öröklött/ kedves föld, s mi örökkön ég, olyan tűz; / nincs per, ritka a tóga is, nyugodt szív; kényelmes, laza izmu test, egészség; I fon-tolt egyszerűség, nemes barátok; / könnyű kis lakomá-k, szerény teríték; I gondoktól szabad, és nem ittas éjek;/ ámbár nem szigorú, de itszta nászágy; Í álom, mely rövidí t az éj sötétjén; azzá len.ni, mi. vagy, ne más aka rjál; I legvégső napodat ne féld, ne is vágyd." (M-ARTıALıs: Válogatott epigrammák. Ford. Teravagimov Péter. Szerk. Adamik Tamás. Magyar Könyvklub, Budapest, 200-1, 65.) - A-ford. 'Í' Könyvem az embemek tükrözi arculatát" (Ford. Csengery jános. ibidem., 321.) - A ford. " ' PıiToLı=.1'ı`r: Le postille, cit., (ld. 5. jegyzet), li* Sok nagyot ad-tál bár s még többet igérsz a- jövőre-, I Óh fejedelrneknek győztese S a. maga-dé., I Nagy Cézár, nem. ezért szeret a nép tégedet, óh nem: I Dús ad-orrıányaid is tenmagadért szereti. (Ford. Csengery jános. lbidenı., 275.) - A-ford.

151 MARCO PETOLETH /cıovanm soccaccıo MA RTıAus-KÉPE 465 kezdetén szokása volt, hogy visszavonuljon néhány órára, és legyeket fogdosson, egy igen hegyes pálcára nyársralva őket; s ezért Vibius Crispiıs arra a kérdésre, hogy van-e valaki a`z uralkodóval, azt felelte:,,még egy légy sem." A 6,11 epigramma -ezzel la kijelentéssel zárul: ut rımeris, ame. Martialis ~emlékezteti Marcét, hogy Pylades ugyanazt itta, mint Orestes. Ezzel szemben, míg Marce ílucrinói osztrigákat és más inyencfsalatokat lakmározik, a költő egy sótlan puhatestűt kényszerül enni. Ha olyan barátokká akarunk válni, mint Pylades és Orestes, a szavak nem elegendőek:,,vágyszl -szeretetre? Szeress." ' Ezek a szavak felkeltik Boccaccio érdeklődését, és egy finom virágocskával jelöli meg a margót, fol. 54v. S fel is használja a sententiát a Dekameron egyik novellája (9,9,34) végén: Tehát szeress, [...] s akkor téged is szeretni fognak. Ez egyébként más klasszikusokban is megtalálható, mint például az ismert Seneca (epist. 9,21), ahol -a mondás I-Iekatónnak van tulajdonítva: Hecaton ait, 'ego tibi monstrabo amatorium sine medicamento, sine herba, sine ullius veneticae carmine: si vis amari, ama'..; "' Hozzátenném, és nem csupán értdekesrséjgképpen, hogy egy XI. századi, Benedek-rendi költő, a kifinomult Alfanus, Salerno püspöke egyik versét ugyanezzel a velős formulával zárja (1,76):: rıec tibi displiceat, hunc, ut ameris, ama. "* Számos jegyzet foglalkozik egy filológiai problémával, mely a XIV. századi műveltséget aggasztotta: a két Seneca, a morális és a tragikus ksérsdése. Boccaccio, a Mart. 1,61,7-8-ról elmélkedve,,,duosque Senecas unicumque Lucanıun / facunda loquitur Corduba/2" végül felvetette a később tévesnek bizonyuló megkülönböztetést; s felfedezését közölte Petrarcával. A Familiare levél 1365-ből származó, végső változatában, 24,5,16-17, felfedezhető egy pontos utalás a,,hispani tes- ',,Hogy nincsen Pylad-es, sem Orestes márma, csodálod, / Marcusom? Am Pylades s társa is egyet ivott; / Jobb kenyeret se kapott, fenyvesmadarat sem Orestes, / Egy volt és.ugyanaz ételük és italuk. / Osztriga a -falatod: vizenyós kagyl-ót nyelezk-én le, / Úri pedig torkom, Marcus, akár a tiéd. I Téged tyrusi mez, gall, durva da-róc takar engem: /A biborost, Marcus, szíveli-é a subás? Í Úgy lehetek Pylades, ha Orestesem énnekem is van: / Sem-mi se, Marcus, a szó. Vá_gysz szeretetre? Szeress." (Ford. Csengery János. lbídem., ) - A ford. "ˇ,,Hekatón állítja:»elárulom neked, mi csihol szerelmet orvosszerek nélkül, füvek nélkül, mindenféle varázsének nélkül: ha azt akarod, hogy szeressenek: szeres-s.<< (SENECA: Erkölcsi levelek. Ford: Kurcz Ágnes. Európa, Budapest, 1975, 28.) - A ford. A rnegáill.apítás a lehető.legeldugottabban tűnik fel Ausoniusnál, -és közve-tlerıül Mart-ialistól származik (26,102,6: Hec tibi tu praestrı, Marce; ut ameris, ama); Poliziano tanúsága szerint -egy autográf Auxonius completus" volt a San-to Spiri to,,parva librariá"- jában: MAzzA: L'í-nventarie, cit. (ld. 2. jegyzet), 59. Ettől különbözik az Ov. ars 2,107 esete: ut ameris, amrıbílis esto. ' ALFANO: 1 carmi. Cio-lfi, Cassino, 2005, 2-6., és ld is. ' A teljes kérdésről: Gı~us~ı=.ı~mz Bıı.ı.ANovıcı-ı: Petrarca ietterato, I. Lo scrittoio del Petmrca. Storia e Letteratura, Roma, 1995 (= 1947), ; U-Õ.: Pietro Piccolo da Monteforte tra il Petrarca e il Boccaccio (1955). In: UŐ.: Petrarca e il pfimo Urmmesíme. Antenore, Padova, 1996, : ; Guıoo MAı1TF.ı.ı.oTı`ı: La questi-one dei due 'Seneca da Petrarca a Benvenuto (1972). In UŐ.: Scrítti _petrarchesclı-í. Szerk. Michele Fen - Silvia Rizzo. Antenore, Padova, 1983, " Két Ser-ıecáját s egyetlen Lucánusát Í Hirdeti fennen Corduba... -(Ford. Csengery János. Ibidem., 73.) - A ford.

152 466 EıoccAccıo És A KLAsszıKus HAGYOMÁNY tes -re, akik két különböző Senecáról beszélnek: Nam et duos Senecas Cordubarn habuisse hispani etiam testes sunt... ; az Octavia egyik passzusával. ( sor) együtt Martialis epigrammájának tanúságtétele ahhoz vezetett, hogy óvatosan gyanakodni kezdjenek egy Lucius Anneus létezésére, a prózaszerzőjére, és egy fiatalabb Marcus Anneuséra, aki ezzel szemben a Tragécliákat írta. Pietro Piccolo da Monteforte, az Anjouk nápolyi udvarának befolyásos hivatalnokának egy 1372-es levele ráadásul felfedi, hogy Boccacciónak van egy mára elveszett episztolája, melyben tudományosan közelíti meg az égető kérdést:,,sententiam tuam de duobus Senecis,»morali altero<< et altero tragediarum autore, cupidissime legi et avidissime vidi, tot presertim rationibus et declarationibus circumfultam. Nec unquam dubitavi vel timui quod a tanta veritate labefieres, cui protinus adhesisti".21 De Boccaccio - pontosit Pietro Piccolo -, aki az Esposizíoni sopra la Comedia di Dantëban gondosan kidolgozza a megkülönböztetést, nem volt képes teljesen meggyőzni Francesco Petrarcát. De az Ambr. C 67 sup. margói élénken tükrözik Boccaccio tudós ösztöneit, aki az ókori epigrammákat olvasva arra a szilárd meggyőződésre jutott, hogy két Seneca létezik, nem a szónok apa és a filozófus fiú, ahogy ma már tudjuk, hanem az Erkölcsi levelek Lucílliuslıoz és a tragikus költemények szerzője. Giuseppe Billanovich a,,parva libraria leltári jelzésének ismeretében azt vetette fel, hogy az 1362 októbere és 1363 márciusa közötti nápolyi utazás során, melyről fennmaradt Francesco Nelli levelének jóízű tanúsága, Boccacciónak lehetősége nyílt, hogy újra kezébe vegye Martialis értékes kötetét a szokásos forrásból", Monte Cassinóból, mely annyi antik kincset osztogatott szét többek között a firenzei humanizmus képviselői között. Eppen ezekre a hónapokra tehető a kolostor könyvtárában tett látogatás, melyet Benvenuto da Imola, a dantei Színjrlték kommentátorának egyik híres glosszája szerint Boccaccio elhagyatottnak és elhanyagoltnak talált. Néhány, a nápolyi birodalomban tevékenykedő tudós együttmű- 2' Bıı.ı.ANovıcH: Pietro Piccolo, cít. (ld. 12. jegyzet), Pr-:1`oı.ı+;'ı'ı`ı: Il Marziale autografo, cit. (ld. 5. jegyzet), * Bıı.LANovıcH: Petrarca lelterato, cit. (ld. 12. jegyzet), BENvENuTı DE RAMsAı.Dıs Dr-: IMOLA: Comentımı super Dafltfs Alaglıerií Comoedíam. Szerk. Iacobo Plı. Lacaita. V, Florentiae, 1887, : e la regola mia Í rímasa é per danna delle carte (Par. XXII., ). Et volo hic ad clariorem intelligentiam huius literae referre illud quod narrabat mihi iocose venerabilis praeceptor meus Boccaccius de Certaldo. Dicebat enim quod, dum esset in Apulia, captus fama loci, accessit ad nobile monasterium montis Cassini [...] Et avidus videndi librariarn, quam audiverat ibi esse nobilissimam, petivit ab uno monacho humiliter, velut ille qui suavissimus erat, quod deberet ex gratia aperire sibi bibliothecam. At ille rigide respondit, ostendens sibi altam scalamz Ascende, quia aperta est". Ille laetus ascendens invenit locum tanti thesauri sine ostio et clavi, ingressusque vidit lıerbam natam per fenestras et libros omnes cum bancis coopertis pulvere alto; et mirabundus coepit aperire et volvere nunc istum librum, nunc illum, invenitque ibi multa et varia volumirıa antiquorum et peregrinorum libı`orum, ex quorum aliquibus detracti erant aliqui quaterni, ex aliis recisi margines chartarum, et sic multipliciter deformati. Tandem miseratus labores et studia tot inclytissimorum ingeniorum devenisse ad manus perditissimorum hominu m, dolens et illacryma ns recessit; et occu rrens

153 MARCO PETOLETH /GıovANNı EıoccAccıo MARTıALıs-KÉPE 467 ködése - többek között a Carteldóié és főként Zanobi da Stradáé, aki a XIV. század közepe körül (és néhány évvel korábban is) megbecstelenitette Monte Cassino polcait, és ismeretlen köteteket vitt el, egyebek mellett Lucius Apuleiust, Tacitust, Varro De lingua Latináját, Ciceró Pro Cluentióját és Vitruviust - elősegítette a latin klasszikusok újbóli elterjedését, akiket a középkor századai alatt igazából véka alá rejtettek, és éppen csak hogy megérintette őket néhány kifinomult kutató. Így ir Zanobinak, a San Germano-i Angelo Acciaiuoli püspök vikáriusának:,,tu denique prudens / multa vides, et pulcra sedens nunc cemere debes / librorum in medio quos servant claustra Casini.2 Az ifjúkori nápolyi tartózkodás alatt, 1327 és 1341 között egyébként Boccacciónak, mivel több aktív kutatóval kapcsolatban állt az Anjou-udvarból, például Paolo di Perugiával, Anjou Róbert könyvtárosával, lehetősége nyílt néhány Monte Cassinó-i eredetű klasszikus szöveg tanulmányozására. Felismerték a széljegyzeteit az Lucius Apuleius Laur. 29,2 oldalain, melyet Monte Cassinóban másolták a XII-XIII. században. Még egyszer: egy saját kéziratában, a Laur. 33,31-ben a Certaldói 1340 körül lemásolta a Przˇapeiát, valószínűleg egy beneventói írású antigráfból. Ezen kívül 1355-ben elküldött Petrarcának egy kéziratot Varro De lingua Latinájával és Ciceró Pro Cluentiójával, az igazi, a XI. század második felében, Monte Casinóban írt Laur. 51,10 közvetlen másolatát, sőt egyenesen néhány megjegyzést is tett a beneventói írás ezen emlékművének tiszteletre méltó pergamenjein. Ahogy láttuk, csak igen későn, a Genealogíe deorum gentiliumban idézi expliciten Martialist. Az Ambr. C 67 sup.-nál használt írásmód tanúsítja, hogy a szöveget a Dekameron szerzője egyértelműen öregkorában másolta: más fennmaradt autográfokkal való összehasonlítás alapján a XIV. század es éveire való datálást javasolnám. Tehát elképzelhető, hogy Nápoly,,fertőjében vagy Baiában, Tripergoli villájának illuzórikus és terhes nyugalmában, ahol otthagyták,,a könyvek terhével", Boccaciónak nyílt rá alkalma, hogy lemásolja az Epigrammata egyáltalán nem rövid gyűjteményét. Ennek kapcsán még egy hasznos kulcsot bocsát a rendelkezésünkre a kézirat; a fol. 131v alsó margójára, rögtön a Mart. 13,53 után Boccaccio a Mart 13,62 és 63-at ismétlő három hexametert és egy pentametert írt, a következő sokatmondó rubrummal:,,de caponibus impastatis. Petrus de Monteforte : Ne nimis exhausto macresceret inguine gallus, / fit spado, postque manu facili prebente farina / pascitur in tenebris, purgataque viscera mirto / pinguia complentı.1r: ingeniosa gula est". Az körül született, és' 1384-ben már halott in claustro petivit a monacho obvio quare libri illi pretiosissimi essent ita turpiter detruncati. Qui respondit quod aliqui monachi, volentes lucrari duos vel quinque solidos, radebant unum quaternurn et faciebant psalteriolos, quos vendebant pueris; et ita de marginibus faciebant evangelia et brevia, quae vendebant mulieribus". Ld. még T. LEccısoTTı: Ancora a proposito del viaggio del Boccaccio a Montecassi no. = Benedictina, 15 (1968), Gıusuıwr BıLı.ANovıcı-ı: Zanobi da Strada e i tesori di Montecassino. = Studi pelrarcheschf, n.s., 11 (1994), ; UŐ.: Zanobi da Strada tra i tesori di Montecassino. = RAI., s. IX, 7 (1996), * BoccAccıo: Carmina, cit. (ld. 1. jegyzet), 438.

154 468 soccaccıo És A KLAsszıKus HAGYOMÁNY Pietro Piccolo da Monteforte jogász, befolyásos hivatalnok I. Johanna uralkodása alatt, kapcsolatban állt a XIV. századi dél-olasz kultúra fő képviselőivel, Boccaccióval is személyesen megismerkedett Ugo di Sanseverino házában az utolsó nápolyi tartózkodás során ben: az idő tájt aktívan közreműködött a Genealogie deorum gentilium korrektúrázásában és elterjesztésében február 2-án irta a Certaldóinak a kulcsfontosságú episztolát in defensione et laude poesis, mely később szövegszerűen visszatér a hatalmas, tudós traktátushoz illesztett függelékekben. A Vat. lat. 1919, Valerius Maximusszal, két autográf, részben Dionigi da Borgo San Sepolcro megjegyzéséből származtathatógolosszát tartalmaz a margókon: az alsón Pietro saját keze írásával még egy, a Szűzről szóló carme is található. Főként a tudós jogásznak volt lehetősége tanulmányozni és jegyzetelni legalább két Monte Cassinó-i kéziratot: az Ambr. C 90 inf.-et, a Desiderio apát idején lemásolt Senecát, melyben felfedezték notabiliáit, és a Laur. 29,2-t, a XII-XIII. századi Lucius Apuleiust, akit Zanobi da Strada és maga Boccaccio is olvasott és bőségesen ellátott jegyzetekkel. Pietro Piccolo da Monteforte sorainak jelenléte az Ambr. C 67 sup.-ban egyfelől megerősíteni látszik a Boccaccio által használt példány dél-olasz származását, másfelől tanúsítja a tehetős hivatalnok közreműködését Martialis újrafelfedezésében: gyanítható, hogy már abban a kódexben is, melyről másolták a jelenleg a Biblioteca Ambrosianában található változatot, jelen voltak ezek a járulékos margináliák. Tehát úgy tűnik, ezek az adatok történeti alapon megerősítik Giuseppe Billanovich felvetését, miszerint Boccaccio Martialisa a Monte Casinó-i kolostorral kapcsolható össze, valamint az as nápolyi tartózkodással. Viszont ettől különbözik a filológiai probléma. A Martialis-kéziratok három nagy családra oszthatóak: A^, B^ és C^ (a W. M. Lindsay-féle kiadás elnevezései szerint, avagy oı, (3, és Y).2 Az első, az A^ csupán három, különösen régi példányból áll, melyek az Epigrammatának csak egy részét tartalmazzák: Wien, Osterreichische Nationalbibl., 277, fol. 71r-73r, VIII-IX. sz.; 27 Bıı.ı..ANovıcı-ı: Pietro Piccolo, cit. (ld. 12. jegyzet), Ld. még: CıusEı=ı=E Dı STı-:ı=ANo: Per la fortuna di Valerio Massimo nel Trecento: le glosse di Pietro da Monteforte ed il commento di Dionigi da Borgo S. Sepolcro. = Atti della Accadenıia delle scienze di Torino, Cl. sc. nıor., stor. e filol., 96 ( ), ; ANDREA I_.AaARDı: Pietro Piccolo da -Monteforte. In: Federico II. Enciclopediajridericiana. II, Istituto della Enciclopedia Italiana, Roma, 2006, PEToı.ETrı: Il Marziale autografo, cit. -(ld. 5. jegyzet), Martialis kéziratos hagyományához ld. mindenképpen: WAı.ı.AcıE MARTIN Lııvoszwı The Ancient Editions of Martial. Oxford, 1902; G. PAsQuAı..ı: Storia della tradizione e critica del testo. Bev. D. Pieraccioni. Le Lettere, Firenze, 1988 (= 1952), ; U. CARRATELLO: L',,Epigrammaton liber" di Marziale nella tradizione tardo-medievale e umanistica. = GIF, n.s, 5 (1974), 1-17.; MARIO CıTRoNı (Szerk.): M. Valerii Martialis Epigrammaton liber primns. La nuova Italia, Firenze, 1975, xı.v`-ı. xıx.; M. D. REEVE: Two Notes on the Medieval Tradition of Martial. = Pronıetheus, 6 (1980), ; Uco CARRATELLO (Szerk.): M. Valerii Martialis Epigrammaton liber. Introdazione e testo critico. Cadrno, Roma, 1981, ; M. D. REEVE: Martialis. ln: L. D. REYNOLDS (Szerk.): Texts and Transmission. A Survey of Latin Classics. Oxford, 19862, ; Aı.EssANDRo Fusı (Szerk.): M. Valerii Martialis Epigrammaton liber tertiırs. Olms, Hildesheim- Zürich-New York, 2006,

155 j MARCO PEToLETrı /GıovANNı socc/iccıo MARTIALKS-KÉPE 469 Par. lat. 8071, IX. sz.; Leiden, Bibl. Der Rijksuniversiteit, Voss. lat. Q 86, 850 k., mindhárom francia területről származik. Csak az A^ csoportban található meg a Liber spectaculorum. A második család, a B^ egyetlen XV. század előtt kéziraton alapul, mely ma Berlinben található (lat. fol. 612, XII. sz., Közép-Észak-Itália). A B^-n megtalálható Torquatus Gennadius aláírása, aki I(r. u. 401-ben in foro divi Aııgusti emendálta a szöveget. Lindsay gondos elemzése szerint a berlini példány jellemzői point Lmmistakeably to a Lombard minuscule original".3" A harmadik osztály, a C^ kétségtelenül a legelterjedtebb a középkorban, számos, a quattrocentót megelőző kódex őrzi teljes formájában. Mind a B^-ból, mind a C^-ból hiányzik a Liber spectaculorum. Úgy tűnik, az A^ és a C^ kontaminációja Franciaországban legalábbis a XII. századtól elkezdődik, ahogy az Orléans területén összeállított Florilegiıım Gallicum tanúsítja, melybe a Liber spectaculorum négy epigrammáját másolták, a et és a őt, ez utóbbiakat csupán ezen forrás alapján, az I-XIV. könyvek gazdag excerptumsorozata után (ezek a kivonatok nagy vonalakban a C^-ra visszavezethetőek). Még fontosabb a francia vagy angol eredetű. A XIII. század elejére visszanyúló londoni kézirat, Westminster Abbey, 15, melynek értékére Michael Reeve mutatott rá. Ez a Mart. I-XIV-t tartalmazza, ezt követően pedig Godfrey of Winchestert, Martialis egy középkori imitátorát (1100 k.), valamint a Liber spectaculorıımotfil Más bizonyítékok is igazolják, hogy Dél-Itáliában Martialis igen régóta elterjedt. A X. század elején Eugenius Vulgarius egy cellába zárkózva Teanóban, ahol a Benedek-rendi szerzetesek azért telepedtek le, hogy elkerüljék a Szent Benedek által alapított kolostort leromboló szaracénok támadásait, leveleketés költeményeket írt a korszak befolyásos személyeinek, különösen III. Sergius pápának; bocsánatot akart így nyerni, hogy védelmébe vette Formosus pápát, a hírhedt hullazsinat főszereplőjét, ahol a kilenc hónapja elhunyt pápa élettelen testét perbe fogta, elítélte és méltatlannak nyilvánította egyik utódja, VI. Stephanus. Eugenius műveiből kitűnik, hogy első kézből ismerte Seneca Tragédiáit, mely akkoriban rendkívül ritka szöveg volt. Nos, egyik Benedetto barátnak küldött polémikus carméja elején ez áll:,,die, rogo, cur pullo deludis corda cucullo?",~ ^ ahol a,,pullo... cucullo kifejezés a Mart. 10,76,8-ból lett átvéve: pullo Meavius alget in cucullofii Ezen kívül a római Lelio Della Valle könyvtárában, ahogy egy 1467 és " W. M. LıNDsAv: The new 'codex Optimus' of Martial. = CR, 15 (1901), : Ld. még GUGLJELMO CAvALı..o: La trasmissione dei testi nell'area beneventano-cassinese. l.n: La caltnra antica nell'occiclente latino d'l/ii all 'XI secolo (Spoleto, aprile 1974), I. Presso la sede del Centro, Spoleto, 1975, : 410., 244. jegyzet. 3' Rıiırvısz Two Notes, cit. (ld. 21. jegyzet), S. PıTTAı.UGA: Seneca tragicus nel X secolo. Eugenio Vulgario e la ricezione provocatoria. = MTLat]b ( ), EUGENH VULGARH: Sylloga. In Poetae Latini Aevi Carolini. P. de Winterfeld (Szerk.), IV. 1, Berolini, 1899 (MGH, Petae Latini Medii Aevi, IV. 1), *' Maevius didereg kopott darócban" (Ford. Csengery János. ibidem., 348.)

156 470 BOCCACCJO És A KLAsszıKus HAGYOMÁNY közé datálható leltárból kitűnik, megtalálható volt egy,,martialis longobardus", ugyanaz, amit Poliziano látott 1484-ben Bernardino Della Valle, Lelio fiának házában: és a liltera lorıgobarda a humanisták filológiai szótárában többek között a beneventói írást is jelenti. A Miscellanea és a levélgyűjtemény egyik utalásának tanúsága szerint Poliziano egy újabb Larıgobardis literis Martialist látott Firenzében, a Szent Márk Könyvtárban, ahol azt egyébként a XV. században leltárba is vették. A quattrocento végi nagy filológus szerint ez a két kézirat nyújtotta a Mart. 6,77,7 számára a cum compare mulo (és így a B^) szövegváltozatát, a cum compare gibbo helyett. Nos, az Ambr. C 67 sup., fol. 61v-ban ad locum a szabályos cum compare gibbo található: tehát nincs semmi köze a Poliziano által Rómában és Firenzében látott liltera Longobardában írott kötetekhez. Leegyszerűsítve: Boccaccio Martialisa az I-XIV. epigrammák szövege alapján a C^-hoz tartozik; különösen, mert hiányzik belőle a 10,56,7-72 és a 10,87,20-91,2, a 3,22,1-3,63,4 pedig az 5,67,5 után helyezkedik el, mely a család több példányának szintén sajátossága. Viszont tartalmazza a Liber spectaculorumot, ami az A^ család jellemzője: de itt nem egyfajta függelék a többi epigrammához illesztve, ahogy abban a példányban, melyből a Florilegium Gallci-um szerkesztője merít, vagy a Westminster Apátság kódexében. A Boccaccio által lemásolt kézirat valójában a modern kritikai kiadások ordója szerinti elrendezésben tartalmazza Martialis szövegét (eltekintve a már emlitett felcseréléstől): sőt, ebből a szempontból az első teljes példány, mely rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. Összességében tehát úgy tűnik, hogy az Ambr. C 67 sup.-nak nincs semmi köze a bizonyosan Monte Cassinó-i eredetű B^-hoz, és a példány itt éppen csak felvázolt textuális elemzése kizárni látszik, hogy Boccaccio ténylegesen a,,szokásos forrásból szerezte volna Martialis szövegét. Azonban néhány sovány nyom azért akad. Biztos érdeklődésre tarthat számot ennek kapcsán az Ambr. C 67 sup. egy különös szövegváltozata; a Mart. 3,55,1-ben, quod quacumaue venis Cosmum migrare putamus, Cosmum helyett Casıˇnum szerepel, s ez a hiba nagy jelentősséggel 7"* Bıwwo GATrA: Dal casale al libro: i Della Valle. In: M. Mıcuo (Szerk.): Scriltnra, biblioteche e stampa a Roma nel Qnaltrocento. Atti del 2" Seminario (6-8 maggio 1982). Cittä del Vaticano, 1983, : , 646., 651. A litterae Longobardae kifejezéshez, melynek jelentése általánosságban,,irások, melyek bonyolult és nehéz jellegük miatt [...] a műveletlenség gyümölcsének tűntek, többek között a beneventói, ld. SıLvıA Rizzo: Il lessicofilologico degli umanisti. Storia e Letteratura, Roma, 19842, 122. Ű B. L. ULLMAN - P. A. STADTER: The Public Library of Renaissance Florence. Padova, 1972, 236., 947. jegyzet; REEVE: Martialis, cit. (ld. 21. jegyzet), 240. A Poliziani által forgatott Martialis-kódexekhez ld. PAoı.o Saooızsıs: Poliziano, Domizio Calderini e la tradizione del testo di Marziale. = Maia, n.s., 45 (1993), ; MAuRızıo CAMı'ANın.ı.ı: Angelo Poliziano e gli antichi manoscritti di Marziale. = Interpres, 17 (1998), ; A. C. DE LA MARE - V. FERA: Un,,Marziale" corretto dal Poliziano. ln: V. FERA - M. MARTıiı..ı..ı (Szerk.): Agnolo Poliziano poeta scriltorefilologo. /-ltli del Convegno Internazionale di Studi (Montepnlciano 3-6 novembre 1994). Le Lettere, Firenze, 1998, SEBASTIANO TWIPANARO: Atlas ci-im compare gibbo (1951). ln: UŐ.: Contribati di filologia e di Storia della lingua latina. Edizioni dell'ateneo 8: Bizzarri, Roma, 1978,

157 MARCO PETOLETTI / GıovANNı EoccAccıo MARTıAı.ıs-KÉPE 471 birhat, akár Boccaccio követte el másolás közben, akár már így találta ott, ahonnan másolt. Egy másik változatot a mai napig nem vizsgálták: az Isidorus: Etyrnologiaehez fűzött, egy kézirat margóján található terjedelmes széljegyzetekről van szó, melyek jelenleg Rómában találhatóak, Biblioteca Vallicelliana, A 18 (XII. sz.). A glosszák ezen összessége, mely az azokat közvetítő kódexnél régebbi példányból származtatható, felkeltette a kutatók érdeklődését rendkívül ritka szövegek jelenléte iránt, in primis Festus: De 'verborurn signifiˇcatu és Hyginus: Fabulae.-'* Ráadásul ezen művek forditásai közvetlenül Dél-Itáliára utalnak. Iól ismert, hogy a Festus ősi, a IX. század második feléből származó változatát (Nápoly, Biblioteca Nazionale, IV.A.3.) Róma területén másolták egy Dél-Itáliában már elterjedt antigráfrólf És tudjuk azt is, hogy Hyginus Falmlái is - melyeket 1535-ben nyomtatott ki Iacobus Micyllus Basileában, és egy externis et Longobardicis notis scriptus változaton alapultak, melynek két beneventói írású, 900-ra visszanyúló, talán Capuában papírra vetett töredéke maradt fenn - túlélésüket Dél-Itáliának köszönhetik. Az Etyrnologiae-hez fűzött glosszákat, melyeket a Vallicellianus-kódex őrzött meg, Claudia Villa Paulus Diaconusnak tulajdonitotta, a Historia Langobardoram szerzőjének, aki a Szent Benedek által alapított kolostorban és Nagy Károly trónterme között működött. Az Isid. elym. 18,58 (Ferrarum pılgna erat emissas bestias iuvenes excipere, pııgnare adversas eas, ultroneo funere certare, non crimine, sed farore) kommentárjaként az alábbi széljegyzet található:,,martialis: quidam iuvenis 3" Ahogyan Giancarlo Mazzoli professzor javasolja, akinek köszönettel tartozom, az ambrosianói Martialis ezen változatával párhuzamba állítható egy (N2) korrektor javítása (aki a Val. Pal. Lat (N)-ben működött, a IX. században, Észak-Itáliában, Milánó régiójában), a De beneficiis és Seneca De clernentirijának híres archetípusa, ınely igen korán elkerült - mindenképpen a IX. század előtt - a Iorschi kolostorba. Míg a kézirat még Itáliában volt, N* kijavitotta a hibás változatot, perflnrnen radam talit, a ben. 6,19,1-ben per flnmen Padnm talitra:,,egy, a Pó menti világba belemerült korrektor rögtönzése (GıANcARı.o MAzzoı.ı: Ricerche sulla tradizione medievale del De Beneficiis e del De clementia di Seneca, III, Storia della tradizione manoscritta. = BollClass, s. III, 3 [1982], : 169.). Érdemes eszünkbe idézni, hogy az Oderisio di Montecassino apát idejére visszanyúló, beneventói írású Vat. lat ben, a cicerói Filippiche egy passzusánál, a fol. 24r-n, ahol Varrone fnndus Casinasát (Phil. 2,103) említik, a szöveg másolásával egy időben megjegyezték a ma rgón, hogy Casinum", mely a szülőföld történetének szentelt figyelem értékes tanúbizonysága: FRANcıs NEWTON: The Scriptoriurn and Library at Monte Cassino Cambridge Studies in Palaeography and Codicology, Cambridge, 1999, W. M. LıNDsAY: New evidence for the text of Festus. = CQ, 10 (1916), *Ü P. K. MARSHALL: Sex. Pompeius Festus. ln: REYNOLDS (Szerk.): Texts and Transmission, cit. (ld. 21. jegyzet), '" M. D. REEVE: Hyginus, Fabulae. In: REvNoı-Ds (Szerk.): Texts and Transmission, cil. (ld. 21. jegyzet), *Z C. Vıı.ı.A: Uno sclıedario di Paolo Diacono. Festo e Grauso di Ceneda. = IMU, 27 (1984), ; UŐ.: l programmi scolastici. In: Dall'eremo al cenobio. La civilta monastica in Italia dalle origini all 'etıi di Dante. Libri Scheiwiller, Milano, 1987, ; PAOLA SuPıNo MARTıNı: Roma e l'area grafica romanesca (secoli X-XII). Ed. dell'orso, Alessand ria, 1987, 200. és 222.; S. LANco'ı`1`ı: Tra Festo e Paolo és P. LENı>ı- NARA: Gli Scholia Vallicelliana e i primi glossari anglossasoni című tanulmányok, mindkettő in P. CHıF.sA (Szerk.): Paolo Diacono. Uno scrittorefra tradizione longobarda e rinnovamento carolingio. Convegno interna- :ionale di studi (Cioidale del Friali-Udine, 6-9 nıaggio 1999). Udine, 2000, és

158 472 BoccAccıO És A KLAsszıKus HAGYOMÁNY Carpophorus nomine temporibus Titi XX ursos in spectaculo contra se simul dimissos interfecit. Idem adversus leonem, pardum et tigrim aprumque pariter dimicavit".43 A megjegyzés forrása két antik lemma, melyek Mart. epigr. 15-öt és 27-et kísérik: De Carpophoro qui pariter inmissos aprum, ursum, leonem, pardum confecit" és,,de Carpophoro, qui XX ursos pariter inmissos confecit"*"'. Az Isidorus Vallicellianus által megmentett glosszarendszer, mint láttuk, sokatmondó kapcsolatokat mutat a beneventói írás területén elterjedt kéziratos hagyománynyal; nem kizárt tehát, hogy a Liber spectacalornm is megtalálható volt azokon a területeken, melyekre Boccaccio ifjúsága idején és később látogatott el: Nápolyban és környékén. Tehát a kérdés, melyet itt éppen csak felvázoltunk, rendkívül öszszetett, és nincs híján a vonzerőnek: az alaposabb kutatás megkísérel majd választ adni azokra a kérdésekre, melyeket az Ambr. C 67 sup. elkerülhetetlenül felvet. Összessefoglalva tehát Giovanni Boccaccio Martialisának felfedezése és az antigráf valószínűsíthető nemes származása lehetővé teszi, hogy ismét elgondolkodjunk a kutatókáltal már kiválóan rekonstruált kéziratos Martialis-hagyományon, és igazoljuk a szövegváltozat stemmában elfoglalt helyét, -mely egy alapvető láncszemet jelent legalábbis az Epigrammata humanista könyvtárakban való későbbi, széles körű elterjedésének megértését illetően. (Marco Petoletti: Il Marziale di Giovanni Boccaccio. In: Epigramma longnrn. Da Marziale alla tarda antichită Í From Martial to Late Antiquity, Alti del Contıegno internazionale, Cassino, maggio Szerk. Alfredo Mario Morelli. Edizioni dell 'Llnioersita degli Studi di Cassino, Cassino, 2008, ) Fordította: Nádor Zsófia *"` LıNDsAv: New evidence, cit. (ld. 30. jegyzet), 114.; J. WHATMOUGH: Scholia in Isidori Etymologias Vallicelliana. = Archivum Latinitatis Medii Aevi, 2 (1995), és : 161. *"' LıNDsAv: New evidence, cit. (ld. 30. jegyzet), 114., melyet Wı-ıATıvıouoı1: Scholia, cit. is követ (ld. 34. jegyzet), 66., általánosságban a Mart. epigr. 15-re utal, ezzel az utólagos megjegyzéssel:,,so Mart. Spec. XV must be defective. The epigram must have mentioned a tiger too". Valójában az erős Carpophoro által legyőzött Vadállatok között nem emlitenek tigrist; de Isidoro jegyzete inkább a lemmából, semmint az epigramma szövegéből ered: tehát nincsen konkrét bizonyíték rá, hogy a Mart. epigr. 15. romláson ment volna keresztül.

159 VÍGH ÉVA A Genealogiae deorum gentilium recepciója az olasz klasszicizmus irodalrnában 1. A MıToGRÁFUs BoccAccıo Giovanni Boccaccio szinte valamennyi olasz és latin nyelvű műve - műfaja, szerkezete, stílusa, nyelvezete vagy éppen információi révén - még a Dekameron ámyékában is jelen volt évszázadokon át az olasz és az európai irodalomban. Műveinek utóélete, hatás- és műfajtörténete, az olasz próza nyelvének megteremtésében játszott szerepe végtelen számú értekezés és tanulmány központi kérdése mind a mai napig. Bár kétségtelen a száz novella műfajteremtő ereje, nem kevésbé tanulságos figyelembe venni Boccacciónak az ókori történelem és mitológia iránti érdeklődéséből fakadó szisztematikus tevékenységét, amely a Genealogiae deorum gentilium (A pogány istenek eredete) című monumentális műve megirásában teljesedett Az ókor hires férfi- és nőalakjairól írt munkái, s témánk szempontjából különösen - a fiatalkori műveinek sorába illeszthető - Comedia delle ni-nfefiorentine (amely a XV. századi elnevezésének köszönhetően Ninfale d'ametóként hagyományozódott az utókorra), valamint a Ninfale Fiesolano, a Caccia di Diana és az Amorosa oisione, mind a nagy összefoglaló mű elméleti alapját készítették elő. Az 1350-es évektől kezdte Boccaccio egybegyűjteni és keretbe fogni mindazt a hatalmas ismeretet, allegorikus kapcsolatrendszert, amelyet az ókori mitológiai corpus jelentett. Végül a Genealogiae tizenhárom könyvében öltött testet a múlt mitológiai alakjainak és származásának etimológiai elemzéssel egybekötött tudós felvázolása és interpretációja. A XIV-XV. könyvben pedig - mint olvashatjuk a bevezetésben - a tizenhárom könyvhöz,,hozzáteszek további két kis fejezetet: az elsőben a költészettel és a költőkkel kapcsolatos ellenvetésekre válaszolok, a második, s egyben a mű utolsó könyvében igyekszem az esetleg ellenem irányuló vádak alól tisztázni magam." A mű végtelen sok tanulmányozá-si lehetőséget kínál tehát az utolsó két könyv poéti.l<ai interpretációjától a mítoszok rendszerezésére, az egyes mitológiai alakok átváltozásaira vonatkozó kutatásokig, illetve a Genealogiae forrás- és/vagy hatástörténetének felvázolásáig. A források többé-kevésbé feldolgozottkérdése szintén izgalmas filológiai feladat, valamint az ókori míto- " GıovANNı BoccAccıo: Genealogia deorum gentilium. Basileae, Apud Io. Hervagium, 1532, Proemio 4r. Bár rende-lkezésünkre áll a Genealogiae kiváló kritikai kiadása (Genealogie deorum gentilium. Szerk. l/é Zaccaria. ln: Ta-lte le opere di Giovanni Boccaccio. Szerk. Vittore Branca. vol , Mondadori, Milano, 1998.) e tanulrnányban valamennyi. idézet a fenti kiadásból származik: h ttp:/} m.d`e/mateo/i ta li-/boccacciol /jpgfas065.h tml

160 474 BOCCACCIO És A KLAsszıKus HAGYOMÁNY szok közötti diszkrepanciák feloldása is megfontolás tárgyát képezheti, aminek lehetőségére Boccaccio maga hívta fel olvasói figyelmét bevezetőjében: a régiek hibája, ha igen gyakran olvashatsz olyan sok, az igazságtól eltérő és egymásnak ellentmondó dolgokról, amelyekről nem gondolhatod, hogy filozófusok, de még azt sem, hogy faragatlan elmék találták ki, s így nehezen illeszthetők a maguk korába. Ezeket [...] nem szándékozom bírálni vagy valamiképpen kijavítani, hacsak maguktól nem rendeződnek. Én csak lemásolom a :fellelt történeteket és a filozófusokra hagyom a vitát? Az újkori mitográfia műfaja mindenesetre 1372-ben születik, amikor Boccaccio befejezi a Genealogiaét. A Ciprus és Ieruzsálem királyának, IV. Hugónak ajánlott mű előszavában Boccaccio elmondja, milyen nehézségek árán szedte össze az antik istenek származásával kapcsolatos adatokat: Parancsodra tehát miután magam mögött hagytam Certaldo köves dombjait, és a terméketlen vidéket, törékeny bárkán, mint kezdő hajós, a mély, sűrű zátonyokkal teli tengerre kelek, kétségek között, vajon milyen munka is vár rám, jóllehet bejárok minden partot, hegyvidéki erdőt, üregeket és barlangokat, és ha kell, ezekért még a pokolba is alászállok. S mint egy új Daidalosz, kívánságod szerint, akár az égbe is felrepülök. Ahogy a széles tengerparton egy nagy hajótörés maradványait szedegeti össze az ember, ugyanúgy fogom összegyűjteni én is azokat az ereklyéket, amelyeket szétszórva találok, a pogány Istenek szinte végtelen köteteit. És miután összegyűjtöttem és összefoglaltam ezeket, mintegy apró darabokra szedve, olyan rendben, ahogy tudom, s hogy kívánságodat teljesitsem, a Genealógia korpuszába visszaállítom. Mindazonáltal félelemmel tölt el, amikor e vállalkozásba fogok? Boccaccio félelme - műve utóéletét tekintve - alaptalannak bizonyult, hiszen a Genealogiae az európai kultúrtörténet kivételes alkotása, amely a középkori enciklopédikus hagyományon túllépve, és mintegy annak szintéziseként a mitográfiai leírásokban és a mítoszok értelmezésében a humanizmus eszme- és eszköztárát előlegezte meg. Latin és olasz verzióban egyaránt jelen volt az itáliai reneszánsz kultúrájában, és különösen a klasszicista mitográfiákban, ikonológiai kézikönyvekben, udvari, karneváli ünnepek alkalmából bemutatott mitológiai jelenetek tervezésében szerepelt forrásként. A klasszikus mitológia humanista recepciójával foglalkozó szakirodalom egyöntetű véleménye, hogy Boccaccio Genealogiaéje a legfontosabb kapocs a reneszánsz és a középkori mitológia magyarázatok kö- 2 Ibidem. 7* Ibidem.

161 vích ÉVA I A GENEALOGIAE DEORUM centılıum RECEPCIÓJA zöttf' Bár Boccaccio ókori és középkori forrásokraã támaszkodva elméletileg jól ismeri a különféle exegétikus módszereket- a fizikai, történelmi és morális értelmezés lehetőségeit-, ám a gyakorlatban a mítoszok értelmezését tekintve nem következetes. A mítoszok feldolgozása részben az allegoril<us szövegértelmezés középkori szabályához illeszkedik, amikor a mese felszíne alatt rejtőző értelmek megfejtésére bíztat. A Cicerótól és a sztoikusoktól eredeztethető módon ugyanakkor - az egymásnak olykor ellentmondó források összeegyeztetési kisérletével - a humanista módszer előfutárának is bizonyult. Az előszóban a görög kultúra alaposabb ismeretét sürgeti, s ezzel, valamint a szavak etimológiai magyarázatával és szemantikai értékelésével Boccaccio módszere nemcsak a mítosz humanista hermeneutikájának kezdetét jelzi, hatalmas repertóriuma kimeríthetetlen forrásként szolgált az olasz klasszicizmus évszázadaiban, a XV-XVI. században. A bukolikus vagy mitológiai témájú művektől eltekintve, a régi olasz irodalom végtelen sok alkotását lehetne felidézni, amelyekben a görög-latin mitológia közvetve vagy közvetlenül szerepet kap. Dantétől a XVII. századig a legkülönfélébb irodalmi műfajokban lehet nyomon követni a mítoszok és a klasszikus hagyomány továbbélését, sajátos metamorfózisátf' ahol a boccacciói mű közvetítő szerepe nyilvánvaló. Most azonban nem a Genealogiae irodalmi műfajokban (bukolikus költészet, epika, színházi intermezzók, stb.) termékeny jelenlétére kívánok utalni, hanem a boccacciói mű klasszicista mitográfiában nyomon követhető utóéletére és gyakorlati felhasználására utaló néhány érdekes körülrnényre szeretnék rávilágitani A KLAsszıKus MITOLÓGIA KLAssz1cısTA REcEPcIóJA És BoccAccIo A XV. századi humanisták még elsősorban filológiai érdeklődését a XVI. században a hieroglifák és az impresák, majd az emblemák sajátos, morális tartalom- ' Vö. a még mindig alapvető művet: IEAN SEzNEc: La sopravvivenza degli antichi dei. Bollati Boringhieri, Torino, 2008 (első olasz kiadás:1981), 68. (Első kiadása: La snrvivance des dienx antiques. Essai sar rôle de la tradition n-ıythologique dans Vhnmanisme et dans l'art de la Renaissance. /Studies of the Warburg Institute, 11,/ The Warburg Institute, London, 1940.) ERNEsT HATcı-ı Wıı.ı<ıNs: The Genealogy of the Editions of the,,genealogia deorum. = Modern Philology, vol. 17, (1919). [ln: Studies on Petrarch md Boccaccio. Antenore, Padova, 1978, ] 5 A Boccaccio által felhasznált középkori források alkalmazása kapcsán vö. VıNcENzo ROMANO: lnvenzione e fonti nelle Genealogiae del Boccaccio. = Studi e problemi di critica testnale II (1971), ; ANNA CERDO: Metamorfosi del mito classico da Boccaccio a Marino. ETS, Pisa, 2001, A gazdag szakirodalomból csak az utóbbi évek néhány jelentős, összefoglaló művére hívom fel a figyelmet: Il mito nella letteratura italiana. Szerk. P. Gibellini. Voll. 4, Morcelliana, Brescia, , 678. (1, Dal Medioevo al Rinascimento); 489. (11, Dal Barocco all'illaminismo); 545. (III, Dal Neoclassicismo al Decadentismo); 715. (IV, L'eta contenıporeanea); BoDo GUTHMÜLLER: Mito e metamorfosi nella letteratura italiana. Da Dante al Rinascimento. Carocci, Roma, 2009.

162 476 EoccAccıo És A KLAsszı Kus HAGYOMÁNY mal töltött hagyománya gazdagítja? Az ókori istenek és a mitológiai hagyomány iránti fokozott érdeklődés a XVI. században - formájukat és tartalmukat, valamint célközönségét tekintve igen heterogén - mitográfiai kézikönyvek egész sorát hívta életre 1540 és 1600 között. Az írók nemcsak a középkori és a humanisták által felélesztett ókori hagyományra támaszkodva írnak kézikönyveket és morálfilozófiai értekezéseket klasszikus erudíciójukat hangoztatva, hanem egy meghatározott közönség igényeit kielégítve a művészi ábrázolást vagy annak értelmezését elősegitendő a mitológiai témájú képzőművészeti alkotásokhoz nyújtottak segédkezet. A klasszikus szövegek filológiai elemzése és magyarázata helyébe mutatókkal, táblázatokkal ellátott sumrmik, a szó szoros értelmében vett kézikönyvek léptek, amelyek már a könyvek alcimében vagy bevezetőjében is meghatározott közönséghez - festőkhöz, szobrászokhoz, udvari ünnepek látványtervezőihez - szóltak. A kor művelt elvárásait kielégítendő a legkülönbözőbb szerzőktőlés korokból származó forrásokat használták fel. A nyomtatás feltalálásának kezdeteitől Cicero Istenek természete mellett ott volt Servius tollából Vergilius magyarázata, a Boccaccio részéről is forrásként kezelt Fulgentius Mythologiaeja, Macrobius, Appollodorus, Albericus és Martianus Capella. Ovidius Átváltozások című műve sajátos moralizáló átváltozásokon ment keresztül már a XIV. századtól. A felhasznált források között Boccaccio Genealogiaéje a legfontosabb kézikönyvek közé tartozott. Mintegy száz kéziratos verziója mellett az editio princeps Vendelino da Spira velencei nyomdájából került ki 1472-ben. Ha egy pillantást vetünk a velencei nyomdász által kiadott egyéb művekre, amelyek között jobbára latin klasszikusok (pl. Titus Livius, Tacitus, Vergilius, Sallustius, Iuvenalis) szerepelnek, akkor Boccaccio Genealogiaejének korabeli helyét is kijelöljük: nyilvánvalóan a modern klasszikusok köze számított. A Quattrocento folyamán még további négy kiadást ért meg 1497-ig, majd a XVI. században néhány latin nyelvű kiadás lát napvilágot az utolsó, 1532-es bázeli megjelenésigf* Az első olasz nyelvű fordítása 1547-ben Giuseppe Betussinal< köszönhető, aki egyébként a De casibns virorum illastriumot és a De claris malieribust is lefordította, ez utóbbit jeles XV-XVI. századi hölgyek életrajzával kiegészítve. A Genealogiae olasz nyelvű változata a következő fél évszázad alatt mintegy húsz 7 EDGAR WıND: Misteri pagani nel Rinascimento. Adelphi, Milano, 1985; RUDOLF WıTı`ı<owER: Allegory and the migration ofsynıbols. Thames and Hudson, London, 1977; ROBERT ]oı-in CLEMENTS: Picta Poesis: literary and lıumanist theory in Renaissance Emblenı Books. Storia e Letteratura, Roma, 1960; MARıo PRAZ: Studi sul concettismo. Sansoni, Firenze, A Genealogiae régi kiadásaival kapcsolatban ld. A1`ı`ıLıo I-IoRTıs: Studi snlle opere latine del Boccaccio. Dase, Trieste, 1879, ; ERNEST HATcı-ı Wıı.ı<ıNs: The genealogy of early editions of the Genealogia deorum. ln: UŐ.: The invention of the sonnet and other studies. Storia e Lettera tu ra, Roma, 1959, Vö. Genealogia degli Dei. I quindeci libri di M. Giovanni Boccaccio sopra la origine et discendenza di tutti gli Dei de' gen tili, con la spositione et sensi allegorici dellefavole, et con la diclıiaratione dell'historie appartenenti a detta materia. Tradotti et adornati per Messer Giuseppe Betussi da Bassano. Aggiuntavi la vita del Boccaccio, con le tavole dei capi et di tutte le cose degne di memoria clıe nella presente fatica si contengono. Comino da Trino, Venezia, 1547.

163 víc.h ÉVA/ A GENEALOGIAE DEORUM GENTILIUM REcEPcıÓJA alkalommal jelent meg, ami mindenképpen jelzi a mű mondhatni töretlen népszerüségét a klasszicizmus évszázadaiban Az ÚJ MITOGRÁFUS NEMZEDÉK És BoccAccıo Már a XV-XVI. század fordulóján igény mutatkozott - a kor szelleméhez igazodó - összefoglaló jellegű mitológiai témájú kézikönyvekre. A XVI. század közepétől kezdenek megjelenni azok a mitográfiai művek, amelyek - bár elismerik a boccacciói mű jelentőségét- már nem elsődleges forrásként kezelik a Genealogiaét. A századra jellemző irodalmi felkészültség már nem másodkézből vett görög forrásokból dolgozott és Boccaccio (általuk már igencsak nyersnek tartott) latinsága sem felelt meg az elvárásoknak. Paolo Giovio a jeles férfiak arcképe, az Elogia felvázolásakor, az 1520-as évek elején Boccaccio néhány latin nyelvű munkája, köztük a Genelogiae kapcsán utal arra, hogy ezek a művek már nincsenek használatban és alig életrevalók '" különösen, ha a Dekameron szórakoztató és kellemes stílusban megírt történeteinek népszerűségével veti össze. Boccaccio 'Genealogiaejét mindazonáltal hasznosította a Cinquecento első nagy mitográfus nemzedéke is Európa-szerte, s ha ezekről most tételesen nem is teszünk említést," és csak az itáliai szerzőkre koncentrálunk, megállapítható, hogy a certaldói mester nem merült feledésbe től viszonylag rövid idő alatt jelentek meg itáliai szerzők tollából a legnagyobb hatást kiváltó mitográfiai művek. Néhány műről feltétlenül említést kell tenni: a ferrarai humanista Celio Calcagnini ( ) mitológiai érdeklődésének bizonyitéka három írása, amelyek halála után, 1544-ben jelentek meg Opera aliquotlz címmel; Pierio Valeriano ( ) I-Iieroglyphica, sive de sacris Aegyptiorum aliarumque gentium lilteris commentarioruma 1556-ban látott napvilágot Bázelban; Anton Francesco Doni ( ) Padovában teszi közzé 1564-ben a Pitture című két könyvből álló értekezését. Achille Bocchi ( ) Symbolicarum quaestionum de universo genere quas serio ludebat címmel 1555-ben Bolognában megjelent műve a korai ikonológiai művek egyik legismertebb és leghatásosabb alkotása. Lilio Gregorio Giraldi (De deis gentium, 1548), Natale Conti (Mytl1ologiae, 1551/1568) és Vincenzo Cartari (Imagini degli dei, 1556) tevékenységét azért is fontos külön hangsúlyozni, mert bár mindhárman, és szinte azonos időben, mitográfiával foglalkoznak, ám a téma összetettségét bizonyítandó, igen különböző álláspontot, célokat és eltérő a módszerbéli jártasságot képviselnek. Giraldi a filo- ' PAOLO. Gıovıo: Ritratti degli uomini illustri. Szerk. C. Caruso. Sellerio, Palermo, 1999, 92. Giovio műve először Elogia veris clarorum imaginibus apposita quae in Musaeo loviano Conti spectantur címmel jelent meg (M. Tramezzino, Venezia, 1546). ˇ" Vö. SEZNEC: Cit., '2 CAELıı CALcAc;NıNı FERRARıENsıs, PROTONOTARH APosToLıcı: Opera aliquot. Basileae, per I-lier. Frobenium et Nic. Episcopium, 1544.

164 478 BoccAccıo És A KLAsszıKus HAGYOMANY lógiai, etimologizáló módszert követi, Conti filozófusi attitűdöt vesz fel, amikor a mítoszok értelmezését helyezi előtérbe, míg Cartari alapvetően az ikonográfiai megközelítés híve. E művek évtizedekig, Európa-szerte tartó népszerűsége is jelzi, hogy bármely megközelítés megtalálta a maga közönségét. E három kiváló szerző mindazonáltal a korábbi értekezésekhez, így a boccacciói műhöz viszonyítva sem hozott forradalmi változást a reneszánszkori mitográfiában, bár a humanistákra jellemző kritikus szemmel közelitettek a nagy elődök munkáihoz.'~'* A milánói születésű, Velencében igen gazdag irodalmi tevékenységet folytató Natale Conti ( ) a Cinquecento jeles mitográfusai közül talán az egyetlen, aki nem számol Boccaccio Genealogiaejével. Ennek oka minden bizonnyal abban keresendő, hogy a Mythologiae sive explicationum fabularum a többi mitográfus munkájához, tehát a Genealogiaéhez is viszonyítva, forrásait és felhasználásukat tekintve önálló, független alkotás. Persze feltételezhető, hogy volt a kezében Boccaccio műve, ám Conti irodalmi, főleg görög irodalmi forrásokra épít, és a mítoszok morális tanúságát és tanulságát részesíti előnyben. A ferrarai születésű humanista, Lilio Gregorio Giraldi ( ) műveltségét Battista Guarino iskolájában szerezte, görögre Demetrio Calcondila tanította. Utazásai során barátságot kötött Nápolyban Pontanóval és Sannazzaróval. Az antikvitás iránti fogékonyságát nyilván fokozták az 1514 és 1527 között Rómában, Ercole Rangoni püspök kíséretében töltött évek. * Bolognai illetve mirandolai tartózkodás után végül 1533-ban visszatért Ferrarába Renata fejedelemasszony környezetébe, és élete hátralévő részét, bár betegen, írói tevékenységének szentelte. Latin nyelven írt költemények és változatos témájú értekezések szerzőjeként, élete alkonyán írta meg a De deis gentiumlfl (A népek isteneiről) című művét, amely időrenli' A reneszánszkori triász sok szempontból mindmáig érvényes kritikai magyarázatához vö. Sı3zNEc: Cit., Első kiadása időpontja bizonytalan: 1551-re teszi a régi szakirodalom, Tiraboschi említ egyet a '60-as évek elejéről. Con ti modern kutatója, Vi rgilio Costa viszont 1568-as évet jelöli meg. Vö. Vıncıuo CosTA: Natale Conti e la divulgazione della mitologia classica in Europa tra Cinquecento e Seicento. In: Ricerche di antichita e tradizione classica. Szerk. Peter E. Lanzillotta. Tored, Roma, 2004, 'S Natale Conti művével, európai kiadásaival és recepciójával kapcsolatban: CosTA: Cit., Abban a római és vatikáni kulturális körben élt, amelyben Castiglione és Raffaello 1519-re datálható híres levele készült X. Leó pápának címezve, az antik Róma régészeti kincseinek feltárása és megmentése érdekében. Ezt a tényt még akkor is érdemes hangsúlyozni, ha Selznec Giraldi és más XVI. századi mitográfusnak is szemére veti az archeológiai leletek iránti érdektelenséget mitográfiai leírásaik során. '7 GıovANNı ANDREA BAROTTI: Memorie istoriche di lelterati ferraresi, I. Eredi di G. Rinaldi, Ferrara, 1792, ; GıRoı.AMo TıRAsoscHı: Storia della letteratura italiana, II/. Niccolo Bettoni, Milano, 1833, , ; ROSANNA AL!-ıAıQuE PE`ı'rıNELLı: Tra antica e moderno. Roma nel primo Rinascimento. Bulzoni, Roma, 1991, 'B De Deis Gentium varia et multiplex Historia, in qua simul de eorum irnaginibus et cognominibus agitur; ubi plurima etiam hactenus multis ignota explicantm; et pleraque clarius tractantur. Ad Herculem Estensem ll. Ferrariensem Ducem IV. Lilio Gregorio Gyraldo Ferrariensi auctore, Basileae, per ]oan. Oporinum, 1548.

165 vích ÉVA 1 A oenealocıae DEORUM GENTILIUM REcEPcıoJA dileg Boccaccio Genealogiaña után írt legfontosabb mitográfiai értekezés az olasz irodalomban. Giraldi művének újdonsága abban áll, hogy a mítoszok allegorikus ertelmezésén túllépve, a mitológia történelmi, euhémeroszi szemléletéhez csatlakozik, miszerint a pogány istenek a jeles tetteket végrehajtó, kiváló képességekkel rendelkező, s ezért később istenített valós történelmi személyiségek voltak. A Boccaccio által valamennyi pogány isten ősének tartott Demogorgon kilétét eleve megkérdőjelezi Giraldi, s kételyeinek mindjárt II. Ercole d'estének szóló ajánlásban hangot is ad: Sokáig gondolkodtam azon, ki is lehetett ez a nagy isten, Demogorgon, akit nem találtam egyetlen pogány szerzőnél sem, kivéve a grammatikus Lutatiust, Boccacciót, és utánuk néhány jelentéktelen mostani írót. Továbbá, amikor megnéztem az összes görög és latin szerző művét, akik az istenekről és azok természetéről írtak, különösen Cicerót, Cornutust, és Platónt, [...] soha, ismétlem, soha nem találkoztam ezzel a Demogorgonnal. Ezért gondoltam, hogy a Demogorgon kifejezést demiurgosznak fordítom, mely kifejezést Platón és más jelentős emberek is használtak a legfőbb Isten, minden dolog Teremtője jelölésére. A zsidók vallásában is rejtve maradt eme Isten neve, és nem volt szabad terjeszteni. Amikor ugyanis Boccaccio Gorgont mond, al földet érti alatta, míg Daimón az Isten; ez egyéni, részben igaz, részben hamis magyarázat, ám egyáltalán nem helyénvaló. Giraldi valószínűleg helyesen ismerte fel a szövegromlást: Boccaccio Lactantiusnál olvashatta. Giraldi viszonyulása Boccaccióhoz - Demogorgont és egyéb utalásokat is figyelembe véve -igen röviden jellemezhető, s a II. Ercole d'estének irt ajánlásból ez is kiolvasható: gyakran csodálkoztam azon, hogy - oly nagy hitelt adva a Genealogiaének - némelyek nemcsak idézik, de még (mint hallom) magyarázzák is. Persze nem vitatom, hogy Boccaccio a maga korában igen művelt és kifinomult elme volt, bár nem annyira latin, s még kevésbé görög nyelven, mint inkább a saját nyelvén, vagyis toszkán nyelven...2 Giraldi igazi filológusként közeledik a kultuszok történetéhez, amikor mintegy összeveti és szembeállítja a különféle hagyományokat. Boccacciónak persze sokat köszönhet e tekintetben, amikor a neveket és az epitheton ornansokat vizsgálja, etimologizál, és főleg rendszerez. Már az Ercole d'estéhoz írt bevezetőben leszögezte, hogy nem az istenek eredetéről szándékozom írni, hanem az egyes '9 Az idézetek LıLıo GREGORIO GıRALDı: Opera Omnia. Leiden, In: mateo/itali/giraldil/bd1/jpg/as020.html 2" Ibidem.

166 48.0: aoccaccı.o A Kı:.Ass.zrKus HAovomANzv: istenek nevéről, andöjelzőiről, ritusaikrö-i és szertartásaikról".* A közel félezer mitológiai alakot idézö Giraldi már műve címében is sokat ígér olvasóinak, amikor ad-clig ismeretlen nevek tisztázására és magyarázatára vállalkozik, bár l<ézikönyvl<ént távolról sem világos könnyen kezelhető a De deis gentium. Első kiadását további három követte: Bázelban 1560-ban és 1580-ban, valamint Lyonban 1565-ben. A. következö uıitoýíˇfus nemzedék pedig kortárs forrásként kezelte. Nagyon kevés iıfıformáciöval rendelkezünk Vincenzo Cartari ( után) életérőil,22 mig több utalást találunk művésrze-tttörténészektől halhatatlan művére- vonatkozóan, amellyel tucatnyi - között Vasari, Zuccari, Zucchi, Caracci, Poussin,_. Rubens. ecsetét, dicsérő - festményt inspirált. A D'Este család udvari embereként, gyakorlott iroclalmárkéıt, Ovidius Éirmepekének forditójaként (Modena, 1551) Luigi D Estének ajánlotta föművét, a Le imagini con la spositione dei Dei' degli antichi mitográfiai Első megjelenését igen sok további - képekkel gazdagitott - kiadás követte, amelyek között mások által kibővített is találunk.. Közel két évszázadon keresztül állt az olvasók rendelkezésére, ınin-te.gy harminc kiadást ért meg, latin, francia, német és angol nyelvre is lefor- Alapvetöen különbözik Giraldi művétől, s nemcsak a vulgáris olasz váhanern a célközönség határozott kijelölése tekintetében is. Az elsö kiadás bevetőjében, Marcolini, a lciadó igen plasztikusan fogalmaz. A könyv ugyanis túl, hogy mindenki számára kellemes olvasmány, nagyon hasznos is ıníndazolonak, akik örömüket llelik az antik dolgokban; nem kevésbé van és mobrászoknak is, hiszen ezernyi kiváló témát ad, hogy ezekkel díˇszitsék szobraikat. és táblaképeiket. S talán még a költők és pré@`6zk is. hasznot húznak belőle, mert egyik is, másik is gyakran üja le az ókori istenségek. valamelyikét meséli el ékességeiket, amit sokkal tesznek meg, amikor ezekről valamiféle mintát látnak maguk elött. A mű kézikönyv jellegére utal már az első kiadásban is részletes tárgymutató. A mitográfia két klassmikusa, Ovidius Boccaccio művétől eltekintve, Cartari szinte kizárólag forrásokból dolgozott: Dante és Ariosto mellett kiválóan Elemér H Verghııs, Cicero Üaudianus, Petrarca és Seneca, s ez a módszer is a jellegzetes klass.m`cista műwk sorába emeli Cartari művét. A XVI. század 1*'-Í Iibirlem. 22 Vö.. Grant Anno- 'le`masıoscnr:: Biblioteca l. Societá Tipografica, Modena., 1781, ** Vö.. Matteo PALMA szódkkét és az idev-onatkofzö tıiblioigráfiai adatokat: Dizienario Biogrqiico degli I'tı.dr`arn:i (Voll. 20e 1977, ). Továbbá.: C'A:rsREN=A Voart: Le vecclıie e nuove illustra.-zioni delle Imadegti. Dei! antiicllıi: di Cartari e ). =- Storia del«'l'arte- 74,. 1992, "* Francescoz- Mamotina Venezia, Z* Ibidem., 3r.

167 Vica ÉVA: A oemealooı.ae Daoaum oësıvnuum Recia-ivcıögıa közepére jellemzõ könyvkiadásra vonatkozó adat., hogy a klasszikus szerzők része már olasz fordításban is olvasható volt. Cartari ezért, célközönsége talán gyenge latin tudására is gondolva, olaszul idézi az olyan mint Horatius, Plautus, Propertius, Lucretius vagy Homérosz Ovidius Áitaóltoizásoic alapművéből 10 alkalommal idéz, Boccaccio pedig 19-szer kerül említésre, különösen Diana, Iuno., Jupiter, Neptunus, Pluto, Mercurius és Bacchus kapcsán, mindahányszor parafrazeálva a Treeento mitográfusának művéből sa vonatkozó részeket. A XVI. századi mitográfus nemzedék tevékenységével egyidejűleg Boccaccio Genealogiaéjének vulgáris olasz nyelven való többszöri, a XVI. század végéig mintegy húsz alkalommal történő megjelentetése jelzi, hogy a két évszázaddal korábban írt műnek még mindig megvolt a helye az antikok és sa modernek között.. Immár olasz nyelvű" műként olvasói közé azok számítottak, akik a Delfamwoiiót is szívesen lapozták fel, tehát azt is mondhatnánk, sa novellák hallatlan siketén felbuzdulva a könyvkiadók- mindmáig ismert recept szerint- próbálkoztak a szerző más műveinek a kiadásával is. Ettől eltekintve a Genealogiae fő olvasói a festők és szobrászok szakmailag zártabb köre volt, akik sa mitográfiai adattár szakkönyveként forgatták. Dokumentálható például, hogy Tiziano is olvasta a Betussi-féle fordítást2, tudjuk, hogy Boccaccio.- és a többi XVI. századi mitográfus - műve egyfajta ihletet adó segédletként, kiegészítő, magyarázó, értelmező iszövegként szolgált festők, szobrászok és költők (és közönsiégiik) szárnára, akik kétsévgteleniil nem kérték számon e szerzőktől sem a szigorú kritikai elemzést, sem pedig a következetes történeti-kronológiai elrendezést MıTooRÁ1=ıA És 1KoNoL.óoıA A mitológiai hagyomány a XVI. század közepétől nemcsak kifejezetten mitográfiai témájú művekben jelenik meg, hanem a festők és szobrászok érdeklődésére még inkább számot tartó szakmai kézikönyvekben is, továbbá olyan művekben, amelyekben az ikonológiai megközelítés filológiai alapját képezték a mítoszok. Ióllehet e kézikönyvekben a források magvát még továbbra is a XV-XVI, század fordulóján felhasznált humanista anyag képezi, ám kezelésük és értelmezésük értelemszerű változásokon megy át. A legjelentősebb reneszánszkori mitográfusok mellett éppen az ikonológiai művekben megjelenő mitográfiai elem továbbélését bizonyítja, hogy Ovidius mellett Boccaccio idézettsége és forrásként való kezelése számottevő. Már Andrea Alciato - elöször 1531-ben megjelent - Emblematájában 2*' Vö. AUGUSTO GENTıLı: Da Tízíano a Tizírmo, Mita e allegoria nella cultura venzíıma del '50Ü. Feltrinelli, Milano, 1980, 187.

168 482 BOccAccıo És A KLAsszıKus HAGYOMÁNY kimutatható az antik szerzők mellett Boccaccio Genealogiaejének közvetítő szerepe az ikonológia irodalmában. Az Alciato műve után egyre nagyobb számban megjelenő XVI. századi ikonológiai értekezések mennyiségileg lenyűgöző termésének egyik legértékesebb, de mindenképpen leghatásosabb művét, Cesare Ripa (XVI. sz. közepe-1622) Iconologiáját hozzuk most példaként, bizonyítandó a boccacciói Genealogiae forrás-értékét az ikonográfiai művekben. Ahogyan újabb kiegészítésekkel (és illusztrációkkal) gazdagodott az Iconologia az 1593-as első kiadása után, és még a perugiai szerző életében az 1625-ös kiadásig többszörösére nőtt a feldolgozott anyag, úgy bővült azok köre is, akik haszonnal forgatták. Míg az első kiadás címében még csak,,költőknek, festőknek és szobrászoknak ajánlotta magát, az 1611-es változat már,,szónokok, prédikátorok, költők, embléma- és impresa készítők, szobrászok, festők, tervezők, színészek, építészek, díszlettervezők számára szükséges". Ripa amikor jelzi az 1603-as kiadás előszavában, hogy rengeteg mítosz született az antik írók tollából, amelyek hasznosak tudományosságuk folytán a művelt elmék számára, és kellemesek a tudatlanok számára érdekes meséjükkel",29 a mítoszoknak a horatiusi utile dulci fogadtatására hívja fel a figyelmet. A mitológiai felhasználhatósága kapcsán Boccaccio Genealogiaejének jelentőségét pedig pusztán idézettsége és a hivatkozások gyakorisága is jelzi. Onmagában figyelemreméltó, hogy az 1603-as második kiadásban, amely már illusztrációkkal együtt jelenik meg, 38 esetben hivatkozik Cesare Ripa Boccaccio mitográfiai művére. Maga a számadat különösen a többi antik és modern szerző.idézettségi adataival összevetve releváns. Csak példaként érdemes néhány sokatmondó adatot közzétenni, kezdve azon szerzőkkel, akik megelőzik a certaldói mestert. Az Iconologíában a legtöbbet idézett szerző, Vergilius (92 alkalommal), többnyire az Aeneis, illetve Bucolzˇca és a Georgica kapcsán. Ovidius neve senkit nem lep meg, hiszen az Átváltozások a reneszánsz mitográfiai irodalom egyik legfontosabb ókori forrása: 22-szer az olasz, 30 alkalommal a latin változatból hoz példát, és összesen, más műveit is ideszámítva, 88-szor idézi Ripa Ovidiust. Plinius Natumlis Historiája, a maga 40 idézettségével alig előzi meg Boccacciót, aki a Gerıealogiaéből vett 38 hivatkozással - a modern klasszikusok között abszolút előnyt élvezve - segítette Ripát ikonográfiai vállalkozásában. Sőt, ha csak a mitográfiai leírásokat segítő forrásokat vesszük figyelembe, Boccacciót csak Ovidius mitográfiája győzte le. Ezek 27 A Libm degli Emblemi kiváló kritikai kiadásában Mino Gabriele elemzi egyebek mellett a Források kérdését is, és utal a Gcnerılogirıe szerepére. Vö. ANDREA ALcıATo: ll libro degli Emblemi secondo Ie ediziom' del E del Bev., ford., komm. M. Gabriele. Adelphi, Milano, 2009, , 211, , 239, 344, A Ripával kapcsolatos ismeretek, dokumentumok és bibliográfia mellett az Iconología több digitalizált kiadásának - keresőkkel ellátott - olvasásához: ogia/ index.l1tml 2 CEsARE Rıı.=A: Iconología over-o Descrittione di divcrse Inmgini. Appresso Lepido Facii, Roma, 1603, Proemio, iv.

169 VÍGH ÉVA / A c.enealooıae DEORUM GENTILIUM REcEPcıoJA a Ripa Iconologiája alapján vett adatok egyértelműen igazolják Boccaccio elsőrangú forrás-szerepét a klasszicista mitográfia történetében. Az lconologin szerzője a Genealogiae alapos ismeretéről tett tanúbizonyságot. A korabeli kézikönyvek munkamódszerére jellemző módon a felhasznált témák, mítoszok boccacciói értelmezését Ripa is gyakran összeveti vagy kiegészíti más szerzőktől vett információkkal. A Földanya leírása is Ripa módszerére jellemző példa: A pogány istenek eredete harmadik könyvében Boccaccio a földet idős hölgyként írja le, akinek hajára egy tornyot formázó koronát helyez, amelyet ezért a költők,,tornyos koronának neveznek, amint Vergilius Aeneisének 6. könyvében olvasható: Felix prole virum, qualis Berecynthia mater / Invehitur spicis curru Phrygias turrita per Urbes.3 Ripa a hét bolygó szekerének leírása kapcsán mindjárt az elején leszögezi, hogy minden információt a certaldói mestertől vesz:,,úgy, ahogy Boccaccio leíıja A pogány istenek eredete 4. könyvében.~ A Világ részletes ikonográfiai ábrázolása esetében Ripa külön fejezetben veti össze az alkalmazott forrásokat Boccaccio könyvével kezdve, s erre már a címben is utal: Ahogyan lefestette Boccaccio [a világot] négy részével együtt A pogány istenek eredete első könyvében.32 A hét bolygó értelmezése mellett elsősorban az elemek, a napszakok, a folyók és a szelek leírását kölcsönözte Boccacciótól, de egyes erkölcsi kategóriák (tisztesség, csalás) kapcsán is felhasználta. Az Iconologia szerzője Betussi fordításából dolgozott: erre számos esetben nemcsak az olasz fordítás cime (Genealogia de gli Dei), hanem a szép számú olasz nyelvű idézet is utal. Az olasz verzió népszerűségét bizonyítja továbbá az a megfogalmazás is, amely a Mercurius szekeréről szóló fejezetben olvasható: aki bővebben akar olvasni Mercurius által viselt tollak ilyen és más okairól, és más csodás dolgairól, (azon túl, hogy sokan írnak erről latínul) elolvashatja Boccacciót, aki a mi nyelvünkön igencsak alapos. 3 Nos, az alapos Boccaccio műve alapvető kézikönyvnek számított a XVI. században MITOGRÁFIA És UDVARI REPREZENTÁCIÓ A mitológia által közvetített allegorikus tartalmak gyakorlati alkalmazása az itáliai reneszánsz udvari kultúrában is fontos szerepet játszott. Már a XV. század végétől, a ferrarai, a mantovai, a firenzei, a milánói udvarban az antik mítoszok és -1*' Ibidem., 58. 3' Ibidem., Ibidem., 330. ` Ibidem.,

170 _ ı 484 soccaccıo Es A KLAsszıKus HAOYOMÁNY különösen Ovidius meséi az udvari élet különböző eseményeinek szervezésében jelentek meg. Az irodalom, a zene, nem is beszélve a paloták, villák díszítését is szolgáló festészetről, az udvari reprezentáció igényeit kielégítve, mitológiai témákkal gazdagodott. Az udvari színházi előadások, a jeles ünnepek alkalmából rendezett felvonulások és egyéb alkalmi megnyilvánulások díszletei is gyakran mitológiai témákból merítettek. Az ünnepi alkalmak jó részének leírása - gyakran nyomtatásban - fennmaradt, különösen, ha jeles művészek is részt vettek a tervezésben, vagy maga az esemény, amelyhez a beszámoló kötődött, a szokásosnál is fontosabb volt. Baccio Baldini, I. Cosimo de' Medici nagyfejedelem udvari embere, a Laureniana könyvtárosa, a fejedelmet dicsőítő szónoklatok és a fejedelem életrajza mellett írta meg a Discorso sopra in Mascheratn della Genealogia degl'iddei de' Gentili (Értekezés a pogányok isteneinek eredetét bemutató álarcos felvonıdásról) című művét. Az ünnepi felvonulás, mint a teljes címből is megtudható, február 21-én, a fejedelem parancsára zajlott Firenzében,f karneváli hangulatban, a nagyfejedelem fia, Francesco de' Medici és Ausztriai Iohanna házasságkötése alkalmából rendezett ürmepségsorozat fénypontjaként. Baldini célja az volt, hogy megmagyarázza a meglehetősen összetett allegorikus jelentéseket. Boccacciótól nemcsak értekezése címét vette, hanem a felvonulás egész szerkezete és sorrendje a Genealogiaére aszszociál. Baldini ezért az istenek felvonulásának leírását Demogorgonnal kezdi, akinek leírásából és értelmezéséből érdemes egy rövid részt kiragadni a mű hangulatának és stílusának érzékeltetése végett: Tekintve hogy Demogorgont tették a régi pogányok istenei közül a legfőbb helyre, helyénvalónak látszik, hogy szekerét azok az állatok húzzák [négy sárkány}, amelyek a többi állat közül legjobban hasonlítanakıaz istenségre. Öregnek, sápadtnak, sötét ködbe burkolózva ábrázolta, teljesen rothadónak, mivel leírását Messer Gio. Boccaccio Genealogia degl'iddei de' Gentilijéből vette, aki idősnek mondja, ezzel is bizonyítva, hogy ő volt az első, akit a régiek imádtak. Azért mondta rothadónak, sápadtnak és sötét ködbe burkolódzónak (mint mondtuk), mert ezzel is jelezni akarta, hogy a földben rejtőző erő. és isteni természet ő, akit csak kevesen ismernek, és az iránta tanúsított tiszteletből senki sem nevezheti ıneg.35 Bár az ókori szerzők közül Ovidius és Vergilius bizonyul abszolút forrásnal<,3 a modernek közül magasan Boccaccio a legtöbbet idézett szerző: 32 esetben 34 Baccio BALDıNı: Dfseorso sopra la Maschernta della Genealogia degflddei de' Gentili, rmrndata fuori dall'illustrissimo et Eccellentíss.. S. Duca di Firenze et Siena il giomo 21 di Febbraio Appresso i Giunti, Firenze, A karneváli felvonulásról részletesen: JEAN. SEZNEC: La Mascarade des dieux á Florence en = M'étrmges d'arciıf-iotogie et d'histoire,_ 1935, BAL.DıNı: Cit., *' Ovidius 84, Vergilius 69 alkalommal szerepel fonásként.

171 VÍGH ÉVA / A GENEALooıAE DEORUM GENTıLıUM RECEPCIÓJA jelöli meg Baldini a Genealogiaét kútfőként. S ha már karneváli felvonulásról volt szó, nem véletlen, hogy a legtöbb esetben a Boccaccio által szavakban megrajzolt bolygók szekerei jelentettek Baldini számára forrásértékű leírást. Mindazonáltal a boccacciói műből vett részletes, parafrazeáló értelmezéseket - a reneszánsz szerzõk szinkretikus módszerének megfelelően - további forrásokkal egészíti ki. Iellemző példa erre a karnevál hatodik szekerének, Mars szekerének leírása: [...].jött Mars és Venus leánya, Hermioné, Théba királyának Kadmosznak felesége, akinek Vulcanus egy gyönyörű nyakláncot ajándékozott - mint írja Messer Giovan' Boccaccio Az Istenek eredete kilencedik könyvében. Hermioné férjével, Kadmosszal együtt kígyóvá változott, ahogy Ovidius elbeszéli az Atváltozások negyedik könyvében: Nuda manu feriens exclamat pectora coniux, stb. A szerző ezt úgy ábrázolta, hogy elképzelt egy női alakot, aki a nyakán egy kígyóvá változó arany nyakláncot viselt úgy, ahogyan azt Dante a Pokol XXV. énekében írja a kígyóvá változó Messer Agnol' d'arezzo esetében: Egy nagy hatlábú kígyó rávetette / magát. A firenzei udvari ünnepségek- és a Genealogiae felhasználásának - egy (sőt két) másik érdekes mozzanata Bastiano de' Rossi, firenzei irodalmár, az Accademia della Crusca egyik alapítója - és a Vocabolario első két kiadásának gondozója - nevéhez fűződik. Két leírásról van szó, amelyek az udvari házasságkötési ceremónia alkalmából rendezett, és a Medici-ház politikai-kulturális hegemóniájának igazolásául is szolgáló ünnepségek rekonstruálásához kiváló dokumentumok? továbbá a színháztörténet - különösen az intermezzók elemzése - számára is fontos források. Az intermezzók mitológiai jeleneteinek, alakjainak, azok kinézetének és egyéb attribútumainak leírása részben az antik, részben a XVI. századi mitográfusokat idézi, de természetesen nem hiányoznak azok a jelenetek, amelyek forrását Bastiano de' Rossi úgy jelöli meg: ahogy lefesti a mi Boccacciónk".4 Befejezésképpen egy Domenico Mellini tollából származó leirásról érdemes említést tenni, amelyben szintén a Francesco de' Medici és Ausztria Johanna esküvője körüli os ürmepségekről és díszletekről szól a szerző.41 A Descrizione 37 B.-ıccıo BALDıNı: Cit., A dantei sor (Pokol, XXV, 50-51) Babits Mihály fordítása. Ovidiust nem hozom fordításban, mert Baldini is latínul idézi. 3*' Vö. MARıA DANIELA ZAMPINO szócikke. In: Dizionario biografico degli Italiani. Vol. 39 (1991). 3 BAsTıANo DE' Rossı: Descrizione del magnificentiss. apparato e de' maravigliosi intermedi fatti per la Commedia rappresentata in Firenze nellefelicissinıe nozze degflllıfstrissimi ed Eccelientissirni Signori, il Signor Don Cesare D'Este e la Signora Donna Virginia Medici. Giorgio Marescotti, Firenze, U0.: Descrizione dell 'Apparato e degl'lntermedifatti per la Commedia rappresentata in Firenze. Nelle nozze de' Serenissirni Don Ferdinando Medici e Madama Cristina di Loreno, Gran Dnchi di Toscana. Anton Padovani, Firenze, ll' DE' Rossı: Descrizione dell'apparato e degl'intermedi..., cit., 70. *' Descrizione della entrata della Serenissima Regina Giovanna D'Austria et deli'apparato fatto in Firenze nella venuta et per lefelicissime nozze di Sua Altezza et dell'lllnstrissimo et Eccellentissimo S. Don Francesco

172 486 EoccAccıo És A KLAsszıKus HAGYOMÁNY Firenze és a Mediciek nagysága mellett érvelő valódi politikai programbeszéd. Boccaccio itt nem mitográfiai forrásként, hanem az ünnepi díszletek részeként szerepel. A Firenze rég- és közelmúltját jelképező kiválóságok között ott van Dante, jobbján Petrarca, balján pedig,,boccaccio, aki a mi firenzei nyelvünknek volt legnagyobb és legkiválóbb mestere, atyja és forrása a vulgáris ékesszólásnak, [...] és a jövő írói számára mindig is a szép és díszes beszéd igazi, biztos és kivételes szabályát nyújtja ahhoz, hogyan lehet a legjobban írni a mi vulgáris firenzei nyelvünkön.' '2 Így vált a mitográfus Boccaccio maga is mitikus alakká a XVI. századi Firenze reneszánsz díszletei között. zzz' Mzzıfcf, pnızzfpz az' Ffm-zzzzfz el az' sizznzz, scffezı azfoonlzzzltzõ Mt-ııfm. Eredi ai Bernardo oitınifi ıiifënze, Ibidem., 16.

173 TÓTH TIHAMÉR Költészet és mitológia Boccaccio Genealogia Deorum Gentilium cimű művében 1. A múlt forrásait csak bizonyos távlatból láthatja be az ember és a történeti idő a kutató, vizsgálódó szemnek is bizonyosan előfeltétele. Az, hogy az idő mely pontján fókuszálódik a látás, ugyanakkor a személyiség olyan kvalitásain múlik, aki képes a régmúlt időre és annak bizonyos tartalmaira, mint üzenethozóra, jelentéssel telítettre és értékesre tekintenie. Boccaccio a maga személyében rendelkezett ezzel az érzékenységgel és intellektuális képességei révén hamar fel tudta mérni a hagyományban rejlő mély tudást* Ez az érzékenység kétségtelenül figyelmessé tette őt a költészet mitológiai tematikájú tárgyára (amelyben különösen bővelkedik az általa annyira csodált dantei és petrarcai költészet), de túl azon, a bennük rejlő jelentés meglehetős instabilitására, amelyet éppen az adott mitológiai témák feldolgozhatósága, interpretálhatósága fedett fel a számára.2 Boccaccio lesz az első, aki mint nagy novellista, megkülönbözteti a történetek elmondásának két.nagy válfaját. Vagyis azt, ahogy az irodalom beszél el (literati) egy történetet és azt, ahogy az a nép nyelvén szólal meg, azaz meséiben, otthon a vénasszonyok (anicula) szájából elhangzik? A történetek elmondásának két módja, egyben a szöveg megértésének két alapvető vonatkozását mutatja, amelyet nevezhetünk szó szerintinek és tipológiainakf' A tipológiai felfogás foglalja magába - lényegében - az allegorikus, morális vagy anagogikus értelmeket is. A valódi jelentés tehát mindig túl van a közvetlenül felfogható vagy látható dolgokon, így a szöveg szó szerinti értelmén is. Az irodalom, a költészet a valós jelentést (sensum) keresi, amelyet a történet (fabula) elleplez (velıım). Ez az elleplezés azonban szükséges, hiszen ez adja az esztétikai élményt és hozza létre a megértés katarzisát. Ez vezeti Boccacciót arra, hogy kutassa és ' Gıusrsrıiıs BoNcı~ıı: Biografia di. Giovanni Boccaccio. f/bio0802.pdf (2-től 6-ig) 2 SUNHEE l(ım GERTZ: Poetic prologıres: Medieval conversations with the literary past. Klostermann, Frankfurt, 1996, 55. Mint írja -többek között - a boccacciói látásmóddal kapcsolatban is...pointing to one of the rethorical syllogism's potential traits, the lack of stability that may lead to increasing numbers of conflicting meanings." (...rámutatva a nyelvi szillogizmusok egyik lényegi vonására, a stabilitás hiányára, amely így egymással ütköző jelentések növekvő számához vezet.") Í' Ibidem., UMEERTO Eco: Művészet és szépség a középkori esztétikában. Ford. Sz. Márton Ibolya. Európa, Budapest, 2007, 125.

174 488 soccaccıo És A KLAsszıKus HAGYOMANY rendszerbe foglalja az antik hagyományt, melynek ősi leple mögött bárki hamisítatlan filozófiát és értékes bölcseletet fedezhet fel (Ion Solomon). Ez egy olyan kutatás volt, amely gyakorlatilag Boccaccio egész életét átölelte. A boccacciói felfogás, ahogy még azt elemezzük, éppen a középkori és av reneszánsz művészi felfogás között áll, átmenetet képez egyikből a másikba, hiszen alapvetően még a jel fogalmának ágostoni felfogásában él,5 de mindezt már a fikció és a poézis művészi önállóságának lehetőségeként értelmezi. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor kezdte el írni ezt a latin nyelvű munkáját, amely ma - úgy tűnik - ismét az érdeklődés homlokterébe került (a többi latin nyelvű munkájával együtt). Nem volt ez mindig így, s főleg a felvilágosodást követő kritika bánt cudarul vele. Még Radó Antal is úgy értékelte, hogy a 15 könyvből álló mű érdemi része tömve van,,a legvaskosabb tévedésekkel" és mérhetetlen mennyiségű badarságot hord össze főleg Leontinus Pilátusn-ak köszönhetően, aki görög nyelvet tanított és évekig lakott Boccacciónál, s önmagát az antik mitológia nagy tudósának véltef' Amit maga Radó is elismer és kétséget kizáróan a mű legérdekesebb és legizgalmasabb fejezete lett a modem olvasók számára, az a 14. és a 15. könyv, amelyben Boccaccio részben önmaga, részben a poétika védelmét fejti ki. E munkája végén olyan gondolatokat jegyez le, amelyek méltán keltették fel a modern szerzők és olvasók érdeklődését és fordították is le önálló műként a két utolsó könyvet? Etienne Gilson francia filozófus és középkor kutató pedig egy teljes tanulmányt szentelt a két utolsó könyv analizisének (Poésie et vérité dans la Genealogia de Boccace. In: Studi sal Boccaccio,-2, 1964, ). Természetesen rendelkezésre állnak modern, kritikai kiadások is, amelyek tartalmazzák a teljes művet, de a Genealógia a modern filológiai kutatások beköszöntétől kezdve mégis az életmű mindinkább elfeledett darabja lett, noha azt megelőzően évszázadokig szinte tankönyvként használták." Boccaccio a Dekameron szerzőjeként vált híressé, amely mellett csak irodalomtörténeti érdeklődésként merültek fel latin nyelvű munkái (ezek a már említett mtmkán kívül: Bucolicum carmen, De Casibus illustrium virorum, De claris mulieribus, De montibus). Annyit persze e munkák- s köztük a legjelentősebb, a Genealógia -javára kell írni, legalábbis az általános megítélés szerint, hogy bennük fejeződik ki leginkább az a humanista törekvés, amely majd az érett reneszánsz filozófiáját és szellemi- 5 Signum est enim res praeter speciem, quam ingerit sensibus, aliud aliquid ex se faciens in cogita tione venire. (De doctrina christiana, II,1,1.) RADÓ ANTAL: Az olasz irodalom története. MTA, Budapest, 1896, CHARı.ı:s Osooooz Boccaccio On Poetry. MacMillan, Princeton, '* Több részleges kiadás jelent meg, így Pier Giorgio Ricci vagy Ieremiah Reedy révén. Teljes kiadása VıNcENzo ROMANO jóvoltából: Giovanni Boccaccio. Genealogia deorum gentilium. Laterza, Bari, 1951, majd a Mondadori közölte ismét 1998-ban (Tntte le opere di Giovanni Boccaccio. Szerk. Vittore Branca). A régi kiadások közül feltétlenül megemlítendő az 1498-as francia verzió (De la généalogie des dienx. Ford. Lanrent de Prernierfait). Közel egy fél évszázad múltán, 1547-ben jelenik meg Giuseppe Betussi ( ) olasz fordítása, aki e mellett Boccaccio más, latin nyelven írt műveit is fordította és kiadta.

175 TÓTH TIHAMÉRI KöLTÉszET És MıToLooıA ségét jelenti. E művek alapján tekintjük a humanista műveltség egyik első úttörőjének (...) aki a görög-római kultúra felélesztésére törekedett" -fogalmaz ezzel kapcsolatban Rózsa Zoltán. De mindez kísérlet marad és nem jut túl az iskolás összefoglalás módszerén. Ez bizonyos szempontból igaz, ha az értékelést kizárólag a Dekameronból kiindulva végezzük el és nem vesszük figyelembe Boccaccio rendkívül ambivalens személyiségét, amelyet nem csak a nagy novellista és a polgári élet sikerességének és optimizmusának prókátora jellemez, hanem a tiszta költészet iránti-vágy. Sokat mond a 14. könyv azon része, ahol a királynak a mű érdeméről szólva azt íıja, hogy általa felfedezheti, hogy helyesen gondolkodtál már eddig is a költészetről, s nem mint az irigyek pusztán történetmondóknak tartod őket, hanem sokkal inkább olyan nagy tudású embereknek, akiket egyfajta isteni értelem és képesség ruház föl. (XIV.1) Boccaccio legbensöbb vágya egyáltalán nem a történetmondó szerepének felvállalása, hanem sokkal inkább a költőé. S éppen a költészet az, amivel szemben úgy érzi, hogy erejét idejekorán elpazarolta a nápolyi udvarban, a kereskedelem és a jog fortélyait tanulva, önmaga ítélete szerint is hasztalanul, hiszen nem lett se kereskedő, se jogász, se költő (XV.10). Másrészről Boccaccio itt nem csak a humanista szellemet előlegezi meg, hanem a reneszánsz tudósainak azt a magatartását is, akik egyszerűen kivonják magukat a politikai elkötelezettség alól, szemben Dantéval, aki hagyta magát túlságosan is beszippantaní és elragadní a politika általfi" Hogy ez mennyiben hasznos vagy célszerű, más kérdés, de az elfogulatlan kutatás mindenképpen igényel némi függetlenséget a politíkától. Dante ezt nem képviselhette, mert a tudás nála nem áll meg önmagában, hanem csak az emberek egyetemes közösségében (temporalis monarchia), míg Boccaccio egy már teljesen más szellemiségét képvisel: a tudás a költészet közvetítette örök tartalmak befogadása, ami a lélektökéletesítésének legfontosabb eszköze. Ez is oka annak, hogy 1362 után Boccaccio a Dante-magyarázatok és életrajz kivételével nem ír többé köznyelven, mert a lélek tökéletességét a görög és latin műveltségben látja elérhetőnek. S az is sokat mondó, hogy a szerző éppen nagy lelki megroppanását követően - midőn- korábbi műveit elveti (Gioacchino Ciani szerzetes túlzó próféciájának hatására valamikor 1362 tavaszán), hogy aztán a lángok enyészetévé tegye a lélek halhatatlansága fölött meditálva - fordul teljes erővel a mitológiai történetek összerendezése felé, mert sajátos kapcsolódást vél felfedezni a klasszikus tudás és a lélek soha el nem múló tartalmai között. Ma azonban mintha újra előtérbegkerülne Boccacciónak ez a különös alkotása. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az új, angol nyelvű kritikai kiadásának első kö- *' l(.-uınos Tıııon, RózsA Zoı.1`Áı~ı (Szerk.): Boccaccio nıűvei. Magyar Helikon, Budapest, " CARLO Gnaınır-:R2 Giovanni Boccaccio. Torino, UTET, Idézi: Gıusı?.ı'PE BONGI-ıı: Biografia di Giovanni Boccaccio. filezfllwwmclassicitaliani.it/bio0802.htm (3-tól 6-ig) Ibidem., /`bio0803.htm (6 di 6)

176 490 soccaccıo És A KLAsszıKus HAGYOMANY tete, amely az I-V. könyveket tartalmazza, és amely 2011-ben látott napvilágot. E mű előszavában írja a fordító Jon Solomon:,,A Genealógia sokkal több, mint pogány mítoszok prózai gyűjteménye. Több száz jelentős költői kivonatot tartalmaz, s olyan tudós elemzést használ, amely az olasz humanizmus új tudományos szellemét reprezentálja és amellett érvel, hogy az ókori mitikus költészet e módszer szerintí tanulmányozása végeredményben Isten igazságának megerősítését jelenti. "" Nem csupán egy merész mitológiai szintézis ez, hanem valóságos,,költői kiáltvány (poetic manifesta) úgy, abban a formájában, ahogy elkészült. Ez az a,,több", ami most újra az érdeklődés előterébe állította a Dekameron szerzőjének művét, s a puszta prózai gyűjtemény" volt az, amire a kritikusok ed dig reflektáltak, mert hiszen ebben a főmű aligha volt fölülmúlható. 2.z Nem kevésbé fontos a klasszikus tanulmányokat illetően Boccacciónak Petrarcával történő első személyes találkozója, valamikor 1350 októberének elején Firenzében, akit leveleiben egyszerűen pater rnagzˇsternek nevez. A nagy költő hívja fel a figyelmét a klasszikus szerzők tanulmányozásának fontosságára, noha Boccaccio ebben és a mitológiai utalások használatában már elég jártasságot mutatott a Piammettában is. Boccaccio a Petrarcával való első találkozás idején már ismert szerző, tagja a legmagasabb firenzei tudós köröknek, sőt a város politikai életében is részt vesz. Különféle követi megbízásokat kap a vezető tanácstól, amelyeket bár kényszeredetten, de felelőssége teljes tudatával teljesít. Természetesen nem ez volt az első ösztönzés, hogy rendszerbe foglalja a mitológia alakjait és történeteiket. Boccaccio már nápolyi tartózkodása idején olyan nagyszerű tudósoktól kap ösztönzést, mint Anjou Róbert könyvtárosától, Paolo Perugínótól, valamint a híres görög fordítótól, a calabriaí bazilita szerzetes Barlaamtól.l5 "2 GıovANNı BoccAccıo: Genealogy of the Pagan Gods. Vol. 1., Books I-V., Szerk., ford. Ion Solomon. Harvard UP, Cambridge, ll Ibidem., VII. Viszonzásképpen Petrarca tanítványaként nevezi meg Boccacciot:,,]ohanni Bocchaccii de Certaldo discipulo suo". '5,,Sű rűn idézem Barlaamot [ ], a Calabriában élő caesariai szerzetest. Teste apró volt és sovány, de mindenkin túltett a tanulásban. S valóban olyan kiváló hellenista volt, hogy nagynevű görög tudósok és fejedelmek, sőt császárok kiváltságait élvezhette, amely bizonyítja, hogy sem korában, sem a távoli jövőben nem fog teremni ilyen hatalmas műveltségű ember görög földön. Nem jól teszem tehát, ha megbízom-benne a görög tárgyú dolgokat illetően? Igaz nem láttam kijönni a kezei közül semmiféle hivatalos munkát, bár hallotta m, hogy irt egypárat. Néhány tőle származó szövegnek azonban a birtokában vagyok, s bár ezek a szövegek soha nem öltöttek könyv formában alakot, s mutat némi hiányosságokat a latin nyelvet illetően is, mindazonáltal jól mutatja rendkívüli olvasottságát, megfigyelőkészségét és felfogásának (benissimo intese) erejét." (XV.6)

177 TÓTH Tıı-ıAMÉR/ ı<öltészet És ıvııtolooıa Az utóbbi egyébként szoros kapcsolatban volt Paolo Peruginóval, sőt Boccaccio állítása szerint Perugíno nagy mitológiai tárgyú gyűjteménye (Collectione) is Baarlam munkájának és segítségének volt köszönhető. Boccaccio persze nemcsak ezt a mindenek feletti tőmunkát emeli ki Baarlam jellemzésekor, hanem kritikai felfogóképességét, amivel a mitológia tárgyalt kezelte. Ez az a képesség, amelyet maga Boccaccio is műve lényegének tekint és válik majd a humanista kutatás szellemi alapjává. S hogy ne okozzak csalódást, minden általam tárgyalt mitológiai eseményhez hozzá adtam annak magyarázatát, részben azt, ahogy az ókori szerzõknél megtaláltam, részben pedig saját ítéletemet követve, amelyet Isten segítségével jelenleg megismersz. Irja Boccaccio a XIV. könyv bevezetőjében. Nem idegen tehát számára a gondolat, hogy egy ilyen mitológiai kompendíumot íıjon, amelyet maga is ego íuvenculus adhuc" művel és költészetének is alapvető tárgya. Hiszen miféle költészet lehetséges a mitológiai történetekre és alakokra való utalás nélkül? Ezt bizonyítja az olyannyira csodált és szeretett Dante Alighieri művészete is.,,nagyságát bizonyítja híres rímekbe szedett munkája, amelyet csodálatos képességgel kezelt firenzei díalektusban írt meg, a Comedia. Ebben sokkal inkább katolikusnak és szent teológusnak mutatja magát, mintsem puszta rnítosz fej tegetőnek. S mivel a híre az egész világon mindenhova elért, gyanítom, hogy ez Fenséged [Il/. Hugó] fülébe is eljutott már. (XV.6) S pontosan ez az észrevétel, amely Dantét nem egyszerű mitográfusként mutatja meg, utal arra, ahogy Boccaccio felfogta és megértette a dantei mű mitologikus utalásaít. Vagyis az, ami Boccacciót kezdettől fogva érdekli, az a mitológia költészeti ínterpretációja és nem pusztán egy anyag összegyűjtése, amelyben mindenféle önkényes elrendezés szerint számtalan név, esemény és helyszín szerepel. Boccaccio 1347 és 1349 között Ravennában, majd Forliban tartózkodik, ahol a Dekameronon dolgozik, és amelynek első novellái rövidesen meg is jelennek. Itt keresi föl őt Donino Parmegiano, aki IV. Hugó (uralkodott: ) Ciprus és Jeruzsálem királyának államminisztere volt, azzal a királyi felkéréssel, hogy állítson össze egy mitológiai kompendiumot a részére. IV. Hugó kora egyik különleges uralkodója, annak a Lusígnan-dinasztiának a tagja, akik már 1141 óta kormányozták a szigetet. ' Teljesen bizonyos, hogy Boccaccio soha nem találkozott vele, s erre nagyon módja sem lett volna, hiszen 1340-től életét mind nagyobb fizikai nyomorúság jellemzi." Az viszont valószínű, hogy éppen a Bardi kereskedőház " IV. Hugó igazi felvilágosult uralkodó volt. Udvarában szép számmal fordultak meg filozófusok as művészek, maga is nagy pártolója volt azoknak. Nem utolsó sorban uralkodása egybeesett a sziget aranykorávalz Ciprus a XIV. század első felében Európa egyik legszebb és leggazdagabb országa volt. Boccaccio a műben dicséri Hugó jólelkűségét és világos elméjét. '2 Boccaccio élete amennyi legendával, legalább annyi szomorúsággal terhes ben öszfleomlik a Bardi-féle kereskedő cég, többek között éppen azért, mert az angolok befagyasztják a hite- Lek Firenzének történő visszafizetését. El kell hagynia a szeretett Nápolyt és visszatérnie a politikától szaggatott Firenzébe ben meghal 5 éves leánya, Violetta. Később, akikről azt hitte, hogy a barátai, azok is cserbenhagyják. Hónapokig él egy romos viskóban az élethez szükséges legfontosabb

178 492 BOCCACCIO És A KLASSZIKUS HAGYOMÁNY révén ismerte meg a nevét. A nápolyi udvarból is többen leveleztek Hugóval, így például Andalö di Negro, aki asztronómiát tanított Boccacciónak, vagy a földrajztudós -Paolo, aki valószínűleg maga kapta a felkérést és ő bátorította a munkára szerzőnket is. Ő persze a személyes megkeresés mellett érvel, ahogy a mű bevezetőjében áll: Ha én azt jól megértettem kiváló hivatalnokod, pármai Donnino szavaiból, te, dicső király, arra vágysz, hogy megismerd a pogány istenek családját és a hősökét, akikről ősi mesék elmondják mint származtak az istenektől, s te tanulmányozni kívánod, hogy kíváló emberek miféle jelentést találtak elrejtve ezekben a mesékben. Nem tudjuk tehát pontosan, hogy mikor kezdi el írni a Genealógiát, de egy kései levél arról tanúskodik, hogy több mint 30 éven keresztül a fejében hordozta ezt a munkát. Az anyagot már korán elkezdte gyűjteni, talán éppen Paolo Perugíno hatására és a Doninóval való találkozása után (1347. november-december) kezdi el a kidolgozást. Van ugyanakkor egy megjegyzés a mű utolsó könyvében ()(V.13), amely arra utal, hogy 1350-ben találkozott Becchino Bellincionival, egy firenzei humanistával és a ciprusi király követével, aki komoly ösztönzést adhatott a megfáradt írónak. Ahogy teltek az évek-az történt, hogy a barátod [mindig Il/. Hugó a címzett] és az én honfitársam, Becchino Bellincioni Ciprusról hazafelé tartva találkozott velem Ravennában. Miután kellemes modorban kifejtette Fenséged egyfajta méltatlanságátirányomban, rögvest csodálatosan sürgető ösztökéléssel igyekezett elmémet álmosságától megszabadítani, amibe e munka gondja okán zuhant, s ezt- mondotta - a te parancsodra tette. Sebastiana Nobili szerint a mitografikus mű megírásának valódi oka a Bellincionival való találkozás volt, amelyet megelőzött egy szóbeli felkérés Donino részéről még Forliban. Valószínű azonban, hogy kivonatok és jegyzetek sokasága áll már Boccaccio rendelkezésére még azelőtt, hogy egységes, logikailag szervezett alkotássá faragta volna. A műnek fennmaradt a boccacciói kézirata (Firenze, Biblioteca Laurenziana), amely 1472-től, az első velencei kiadástól (az isztriai hıunanista Raffaele Zovenzoni korrektálásával) folyamatosan újabb és újabb kiadásokat ért meg. A számtalan kéziratos változat mellett, majd annak kinyomtatott formájában közel 400 évig lesz a klasszikus mitológia enciklopédikus kézikönyve. Ertelmiségi generációk nőnek fel a művön, akik költői tevékenységük legfőbb ihlető anyagát, az antik mitológia személyeit és alakjait tanulják meg ebből a könyvből, amelynek teljes címe: feltételek nélkül. Élete végére szinte teljesen nyomorba jut, még certaldói birtokát is kénytelen elzálogosítani. Mikor meghal, semmit sem hagy az utókorra: csak könyveit, másolatait és persze műveit. A szegénység apológiája (XIV, 4) egyébként fontos része a Genealógiának, amelyek nyilván önmaga védelmét is szolgálták. "Š Oscoou: Cit.,144. Osgood sok utalást tesz Hr-:Nııı Hz\uvırı`rı=. munkájára: Boccrıce, étude bíogmphíqiıe et littémire. Armand Colin, Paris, 'Q SEDAsTıANA NoDıı.ı: lnizi difficili. La struttura retorica della,,genealogia. = lntersezioní, XXXI., n. 2., agosto 2011, 249.

179 TÓTH TIHAMÉRI KöLTsszET És MITOLÓGIA Je Genealogiis deorum gentilium ad ııgonem ıˇnclzˇtum Ierusalem et Cypri regem secuníarm Ioharmem Boccaccium de CertrıldO.2 A mű első verziója 1360 körül állhatott készen (Leontinus és Homérosz idéze- Ek is szerepelnek benne, ezek miatt nem lehet korábbi, mint 1360), amelyre következett a költészet apológiáját és önmaga védelmét kifejtő XIV. és XV. könyv. Az, :ogy valaha is eljutott volna egy végső kidolgozáshoz, nagyon is kétséges. Nem sokkal halála előtt (1372. április 5.) egy levélben Pietro Piccolo di Monteforténak aevallja, hogy a Genealógia befejezetlen (,,non perfectum ) maradt. Sőt olyanyriyira annak gondolja, hogy a Piccolo által javasolt módosításokat és javításokat is :líogadja és beépíti könyvébe. Mindez azt mutatja, hogy a könyv egésze folyama- Iısan alakul, változik, soha nem jut nyugvópontra, sőt egészen haláláig dolgozik rajta. A De Genealogiis ezzel belép az olasz (latin) irodalom műveinek azon sorába, amelyek nem a szerzői életút egy állomását jelenítik meg, hanem egész életük :lıédelgetett műveként kíséri őket halálukig, és ezért maradnak - szükségképpen - 5Efejezetlenek.2 3. Amiben alapvető újdonságot hozott a Genealógia, az nem más, mint az egzegéfsnek (a lehetséges jelentések feltárásának) a használata volt. Kétségtelen, hogy a boccacciói szövegvizsgálat meglehetősen eklektikus, és méreteiben hatalmas 'népet mutat (a mű 723 fejezete több mint 1000 különféle idézetet tartalmaz közel ID ókori és korabeli szerzőtől), hiszen válogatás és rendszerezés nélkül kínál fel mindent, de mint ilyen, s ebben az érdem valóban az övé, ez volt az első. Hügi- :ıosz (i. e i. u. 17) és Athéni Apollodórosz (i. e i. e. 120) is végeztek már üyen gyűjtőmunkát, de náluk teljesen hiányzik az egzegézis.24 Hasonló a helyzet Lˇguccione da Pisa ( ) korban hozzá közelebb álló mitológiai gyűjteményével (Derivatícmes), amely Danténak is fontos kézikönyve volt. S itt most nem is szólunk a mitológiai témák korábbi költői vagy irodalmi feldolgozásairól. 3 GıovANNı BoccAccıo: Genealogia deorum genfilıˇiım. xtfl view?docld=bibit000673/ bibit ml 2' Osgood szerint a két utolsó könyv 1363 után született, amikor Boccaccio Nápolyból és Velencé- :öl tért vissza Certaldóba. Utalásokat tartalmaz Petrarca De remediis című művéből, amely 1366-ban iıródott. Tény, hogy éppen ez az időszak az, amikor Boccaccio önmagát költőként szeretné megöröiuˇteni (kitörne a Dekameron történetírói,,skatulyájából") és az utókorra hagyni Dante és Petrarca rr)-omdokaiba lépve, s éppen ebben kénytelen a legtöbb támadást elviselni. 12,,Avevo portato, il confesso, questo libro, di cui si parla, compagno del mio viaggio, non a fine :ii pubblicarlo..." [Magammal hoztam, bevallom, ezt a könyvet, amelyről beszélünk, útitársként, mely icfızlésre még nem kész.] ln: Le lettere erlite e inedite di Messer Giovrırmi Boccaccio. Sansoni, Firenze, 1877, 510. Ugyanez a Genealógíában is: XIV, 1: a mű non sia a bastanza perfetto. 7-* Ugyanez vonatkozilfčpéldának okáért Leopardi Batracomícomachia című művére, amelyet haláláig építget, ezért befejezetlen is maradt. 2* Soı.oMoN: Cit., XVlll.

180 494 soccaccıo És A KLAsszıKus HAGYOMANY Boccaccio egzegézisének lényege a mítoszok hármas struktúrájának, vagy jelentés rétegének a feltárása, amelyet ugyanakkor következetesen alkalmaz a szövegben. Először is a mítoszok valós személyek vagy hősök istenítését mutatják be (ez a történeti jelentés). Így szól például Minerva kapcsán: Minerva egy ismeretlen származású lány volt, aki azonban kiváló elmével rendelkezett, mint mondja Euszebiosz, Foroneosz uralkodása idején, s először az Afrika tó fölötti Titónia-mocsárnál tűnt föl és senki sem tudta vajon miféle vidékről is jöhetett. (...) Ez a. lány találta föl a gyapjúfonást és a szövést és sok más egyéb dolgot is, amiért nevezetes istennőként tisztelték." (II, 3)25 Másodszor úgy jelennek meg a mitikus tartalmak, mint valami evilági jelenség magyarázatai (természeti jelentés). S mivel minden találmány láthatóan a finom értelemből és a tudásból származik, a történethez hozzátették azt is, hogy Zeusz fejéből született meg. 2f' Mindez egy allegorikus értelmezés lehetőségét is tartalmazza, nevezetesen, hogy mivel Zeusz fejéből született meg, ez azt jelenti, hogy minden tudás isteni tudásból származik. A harmadik értelmezés vagy jelentés réteg tehát az allegorikus vagy morális jelentés, mint az Acheron magyarázatából is kitűnik.,,charon vezet át bennünket az Acheron folyón, amely örömtelenséget, szomorúságot jelent, s mindenezek fölött azt, hogy az idő az esendő és nyomorúsággal teli életbe vetett bennünket." (I, 14) Ezek a jelentésrétegek alkotják valamennyi mitikus elbeszélés értelmét. Tulajdonképpen ez olyan nagy újdonságnak nem tűnik, miután Dante híres levelében már felfedte művének -igaz nem hármas - hanem (az Órigenésztől kezdődő hagyomány szerinti) négyes jelentését, olvasatát. Lényegében Boccaccio is ezt alkalmazza a mitológiai hagyományra, de a mítoszok vizsgálatával együtt felfedi a költői tartalmak jelentésének rétegzettségét és a költészet, mondjuk úgy, egzisztenciális értelmét. Nem véletlen, hogy a költészet védelmében a 14. és a 15. könyv,,az irodalmi kritika standard szövege maradt, amelyet haláluk előtt olyanok olvastak, mint Goethe vagy Wordsworth. 2 Ugyanakkor Boccaccio is használ egy négyes jelentést, amit magával a fikcióval kapcsolatban fejt ki (XIV, 9). Itt valóban azt a négyes értelmet fedezhetjük föl, amit Dante is kifejtett a Cangrande della Scalához írott levelében. A fikciónak én négy változatát különböztetem meg. Az 25 Minerva fu una certa donzella della cui origine non s'ha cognitione; la quale essendo di grand'ingegno, come dice Eusebio, regnando Foroneo in Grecia, prima appresso Titonia palude over lagho d'africa comparve, non sapendo alcuno da quali contrade ella si fosse venuta. [...] Questa adunque havendo trovato il filar della lana, la testura e molte altre cose artificiose, fu tenuta per famosa Dea." (Ford. Giuseppe Betussi) 2*',,Et perche tutte le sue inventioni parevano derivare da sottile ingegno 8: da sapienza, fu aggiunto loco alla favola ch'ella fosse nata dal cervello di Giove." (II., 3. G. B.) 27 Di qui fíngono Minerva, cioé la sapienza, nata dal cervello d'iddio, affine ch'intendiamo ogni intelligenza e ogni sapienza essere infusa dal profondo segreto della sapienza divina." (Ibidem.) 2,,Oltre di ciö siamo guidati da Charon per lo fiume Acheronte, che s'interpreta senza allegrezza, accioche consideriamo, che dal tempo siamo tratti per vita frale, 8: di miserie piena. (G. B.) 29 Soı.oMoN: Cit., XVIII.

181 TÓTH TıHAMÉR/ KöLTÉszET És MıToLocıA üõből látszatra teljesen hiányzik az igazság minden eleme, mint például amikor illatok vagy lelketlen dolgok beszélgetnek. Itt olyan példákat említ meg Boccaccio, mt Aiszóposz, de Arisztotelész is használta a fikció ezen formáját műveiben.,,a második az, amikor felszínesen elvegyül egymással az igazság és a fikció, mint amikor Minyas rokkát hajtó nővéreiről szólnak, akik, miután elutasították 1 Bacchus orgiáin való részvételt, denevérekké változtak, vagy Acestes társai, akik zomorúságukban a fiú Bacchus megerőszakolása miatt, halakká lettek. Ezt a fajta két - mondja Boccaccio - főleg a költők használták és alkalmazták. Adott tehát Egy kép, egy mitologikus esemény, amely allegorikus utalásokkal teljes. A harmadik fajta inkább történet, mint fikció, és híres költők használták különböző módon, s leginkább héroszokról szólnak, mint Vergilius esetén, aki leírja Aeneas vihar okozta sodródását és hánykódását, vagy Homérosz a maga beszánolójában Ulissesről, aki az árbocrúdhoz kötötte magát, hogy megmeneküljön 1 szirének csábító énekétől. Itt tehát események láncolatáról van szó, amelyek- :ıak az epizódjai nem önmagukban, hanem a történet egészének értelmében nyernek ıalentést. Ez a fajta fikció egy konkrét értelmet takar és még valami mást, s ez az más a rejtett értelem, ami nem magára a helyzetre, hanem annak a történetben ialó értelmére vonatkozik. S teszi hozzá Boccaccio, hogy éppen ez volt az, amit 'ezus is használt a maga paraboláiban, példabeszédeiben. Boccaccio egyáltalán :mem óvatoskodik, amikor az ókor emlékeit a keresztény hagyományhoz kell kötrzie, sőt maga interpretálja úgy az ókort, mint egyfajta prekeresztény állapotot. Kétségtelen, hogy interpretációja egyben önvédelem is az őt ért támadások miatt..a negyedik fajta - írja - egyáltalán nem tartalmaz semmiféle igazságot, sem fel- Eíneset, sem rejtettet, minthogy az csak vénasszonyok történeteiből áll." Boccaccio a költészet lényegeként összefogja ezeket a jelentéseket, s azt úgy :ıutatja be, mint a legmagasabb egzegézist, ami nem egyszerűen jelentéssel bír, čianem jelentéseket teremt, mert az isteni teremtés és a nyelvi kifejezés egy sajátos íwlvözetet alkot általa. Műve ezért nemcsak visszahelyezi a költészetet a kulturált elet magasságaiba, hanem módszerével együtt utat nyit az antikvitásnak majd 1 reneszánszban kibontakozó értelmezéséhez. Néhány ember úgy gondolta, hogy kiművelt költők csak sekélyes meséket találnak föl, ami nem csak haszontalan dolog, de kifejezetten káros is. Ezt persze azért gondolhatják így, mert nagyon felületesen olvasnak és persze semmi hasznuk a történetekből. Ez a munkám most leveszi a fátylat ezekről a mesékről, s megmutatja, hogy a költők valóban bölcs emberek, és hogy munkáik valódi örömmel és haszonnal szolgálhatnak az olvasóik számára. Azok a költők, akik mindeddig majd belepusztultak az elismerés hiányába, most új életet nyernek, s úgymond visszakeriilnek oda, ahol a helyük, azaz az állam legmagasabb polcaira. S az egyén számára való hasznuk, amely mindeddig tagadott volt, mert fel nem ismerték, most művem által teljes fénybe kerül, s így az olvasó elméjét is magasabb érzésekre

182 I I' ll~ J I I ` Torn nnam1ı_=.-r` /s Ko.=LTEszE-.`ı: Es Mı.ToEo<;ıA... 1 dolgok igazi alakját és jelentését. amig: valaki: ráz: nem Ez egyben a művészet társadalmi szerepére- is rávtil-'ágí~t,. `em=in.cl.`eneke~l'ő;tt arra, hogy- il művészet inkább előképe és a vaióság`nalij 9, nem p.ed:igí a-valóság raásolata. Természetesen Eloecaccio nem messzire az ma.gyaráá-- sıtában, de amikor arra a következtetésre jaıat, a= l'<örlté`szfet mai. az teológ;ia,. sót a legmagasabb rendű teológia, akkor e`gyálta-lán nem tagfa`dëlí"ı~atj,ul*<. meg tőle azt 1 gondolati eredetiséget, amely koráfnál is jóval rruessze,bl`d- repítette, hiszen ai kö- :epkori ember valóságát éppen az isteni realitás jfe-l'entette.34 A költészet tehát, a-hogy valamennyi míivészet is, egy sajátos- képződmény, Enely azáltal, hogy leiı`j`az és mérték szerint elrenclezi a jeleket, sajátos olvasato- ˇıat képes létrehozni. A kövvltéslzet célja többek közzöltt, hogy elül`te-ti a» lélekben. a ki- Éiezés vágyát, furcsa és ınincladdäig elmestziileményeket hoz elfő%*", Eilárd rendet és fegyelmet: ad a merlitációnak, ai sza-vak és gondolta-t,ok -szokat- `aı hullámzásával dísziti föl az egész alkotást,.,,s leplezi az igazságot egy jól :aııgzó és rendezett fikció öltözetében. A költészet elmesziileményei nem a fik- :ió kedvéért vannak, hanem fnnkdójëuk van, égpescligaz, hogy az ehnét szokatán meglátásokra és megoldá-sokra kénys`-zeritse és 'ezáltal tvábbi jelentést adjon 1 ielenségeknek, a tárgyaknak. A költészetben válik lehetségessé az, mint a mikroiıozmosz parányainál, hogy az esemény definiáljíaf av tárgyi-asságot és nem fordítva, fiıogy azt egyébként megszoktuk, ha eseményként itt av l'<ö~ltészet megvalósulását, 1 költemény létrejöttét értjük. Ennek forrása természetesen a beszéd, mégpedig az kifinomult beszéd*-, amely E maga mélyebb jelentésében a történet elmondásnak a beszéde. S valóban a köl- Bzet eredete nem az a szó, amit sokan annak vélnevk, vagyis a po-ie, pois, amely 1 latinban a firıgo, fingis. sokkal egy ősi görög szóból ered, amely a la- :inban kifinomult beszédet (exquisita lo:cufio)` jelent. (XIV.7)~ A kifinomult beszéd :ermészetesen nem a magányos egyed beszédét jelenti, megy tovább Boccaccio Ez etimológia területén, hanem - s lényegileg - párbeszédet, együttes beszédet cvllocatio). Ez szerinte a falmfa szó eredete, amely afarisból, teht a beszélgetésből nármazik. Boccaccio egész etimológiai zsonglőrk.ödésének, ha szabad így fogal- Enazni, ez a célja: összefüggésbe hozni a történetmondást és a költészetet, mert ezek lényegileg egy tőről faka-dnak. Mindez igazolása a Dekameronnak, mint tör- :énetek gyűjteményének, amelyet élete végén úgy szeretne látni, mint jézusi parabolákat (más kérdés, hogy ezek a történetek lehetővé tesznek-ev ilyen olvasatot), másrészről annak az életcélnak, amelyet önmagában kezdettől fogva dédelgetett, hogy költőként nőhessen föl a petrarcai és a dantei költészet örök mércéjéhez. Boccaccio egyik nagy problémája, hogy hová is helyezze el Platónnak az Ál- Zamban kifejtett azon véleményét, amely szerint a költőket száműzni kell belőle, mert hamis meséikkel csak megrontják a fiatalságot és tévútra vezetnek minden jó - l-iauser ARNOLD: A. művészet szeri-olágiáfa. Ford. Görög Lívia. Gondolat, Budapest, 1982, "" GıovANNı Boccaccio: Dante élete, XXI. ln: Boccaccio im-'ível, cit., 1064.

183 498 soccaccıo És A KLAsszıKus HAGYOMANY lelkű embert. Ebben - érdekes módon - határozottan Platón védelmére kel, amiben jól látható a platonizmus erőteljes hatása egész művészet felfogását illetően. Voltak úgynevezett komikus költők, akik között bizonyára találhatunk jó néhány derék embert, mint Terentiust vagy Plautust, de akik máskülönben bemocskolták a tiszta költészetet silány alkotásaikkal. Még Ovidius is írt ilyeneket alkalom adtán. S tették ezt akár az elméjük gyengeségéből, vagy pénzvágyból, esetleg a népszerűséget hajhászva írogattak piszkos történeteket és adták elő azokat a színpadon, bűnre bújtatva így a férfiakat, megrengetve erényeikben az erényeseket, elgyengítették az egész állam erkölcsi rendjét. S ami rosszabb, bár a pogány vallás is, emiatt és sok más miatt elítélendő, könnyed rítusok gyakorlására csábítottak el egész népeket, amiért saját tanítványaiknak kellett pironkodniuk. Ezek azok a költők, ismétlem, akiket a pogányság nem kevésbé, mint a kereszténység megvetett, s ezek azok, akiket maga Platón is száműzött. (XV.19) Boccaccio tehát a művészet azon formája ellen irányítja haragját, amely pusztán a szórakoztatás kedvéért van, amelynek nincsen más célja, mint az erkölcsi rend megvetése és felforgatása. Ezt vehetjük úgy, mint egy nagyon is modern gondolatot, abban a tekintetben mindenképpen, hogy mi -is a költészet valódi célja, egyáltalán mire is szeretné az irodalom ráébreszteni olvasóit. A latin munkák mellett Boccaccio a kései években már csak két munkát írt népnyelven. Ezek egyike volt a még fiatalos képzelettel, kiváló stílusban megírt Dante élete (Vita di Dante), amelynek fejezete lényegében tartalmazza a költészetről megfogalmazott azon gondolatokat, mint a Genealógia. Itt röviden összefoglalja a költészet eredetéről és lényegéről elmondottakat, egyben kifejti annak védelmét a 22. fejezetben. Éppen ezért, ők is, a költők, ha jól megvizsgáljuk a műveiket, azért, hogy az utánzó ne térjen el a példától, amit követ, bizonyos lelemények leple alatt mondották el azt, ami történt, ami a korukban végbement, vagy amit óhajtottak, vagy megsejdítettek a messzi jövendőből; (...) vagyis hogy ugyanabban az előadásban feltárja magát a szöveget, de a titkos értelmet is, ami a szavak eredeti jelentése mögött rejtőzik. A Dante élete sem egy szimpla életrajz, de kiváló és önálló irodalmi alkotás is, amely kellő képzelettel és fantáziával van megáldva. Mazzotta is ilyen értelemben beszél a boccacciói műről, vagyis egyfajta költőileg megkomponált biográfiá- 35 Dante élete, XXII. Ford. Fiisi Iózsef.

184 A TÓTH Tıı-ıAMı-ÉR / KÖLTÉszET És MıToLócıA :ol van szó, amely minden tudós életrajzzal ellentétben a legjobban ragadja meg Dante életének regényes értelmét (novelistic sense of Dante 's life).~ ' A másik szöveg tulajdonképpen egy előadás gyűjtemény, amelyben ő maga kommentálta nyilvánosan Dante Isteni Szinjátekát, legalábbis ameddig eljuthatott benne, a Pokol XVII. énekéig. A kommentár szinte teljes szövegrészeket használ föl a Genealógiából, már ami a Pokol ezen szakaszaira vonatkozik. E művek és a Genealógia között, mint látjuk, jócskán van összefüggés, ami mutatja a kései Boccaccio szellemi törekvését, hogy szintézisbe hozza az antik hagyományt és a költészet ertelmét, jelentését. Mindezen túl mondhafiuk, hogy a görög mitológián keresztül elsőként ismeri E51 a népköltészet vagy a nép történeteinek és meséinek jelentőségét, amelyek a felszín alatt rengeteg mély jelentést és értelmet hordoznak. Ennek elsődleges tárgya 3 reneszánsz kezdetén a görög mitológia volt, de ez nyitotta meg az utat ahhoz a kutatáshoz, amely a későbbiekben majd minden nép hagyományában keresi 5 felfedi annak az ősi mondavilágnak a jelentését, amelynek mindeddig csak a felszínét, vagy még azt sem ismerhette. Kétségtelen, hogy Giovanni Boccaccio neve ebben a munkában ott áll az elsők között, s ha a költészetben el is marad Petrarca vagy Dante mögött, annál többet itt a költészet és a költői hagyomány megértésében, s furcsa mód éppen ezzel a latin munkájával tetőzte be a nép nyelvén való szólásról és írásról kibontott dantei gondolatot, hiszen a költői nyelv meséin, legendáin és történetein keresztül a nyelv legmélyebb rétegeit és erkölcsi tanításait tárja föl. 3*' GıusEı=rE MAz.zoTTA: Life of Dante. ln: Cambridge Companion to Dante. Szerk. Rachel ]acoj_"t. Cambridge UP, New York, 2010, 3.

185 Dekameron VITTORE BRANCA A kereskedők eposza A középkorvégi olasz kultúra nagyszabású és meggyőző felidézése a Dekameron, amelynek egyik legelevenebb és vonzóbb középpontja a XIII-XIV. századi gazdag kereskedőlétet bemutató kalandos és sokszínű freskósorozat. Az európai irodalomban először nyer felszentelést ez a történelmünk számára olyannyira meghatározó hivatás, amelyet a vállalkozó kedv és állhatatosság valós hősei mozdítottak elő és gyakoroltak, akik maroknyian indultak neki Európa és a Kelet meghódításának, és akiknek kiválóságát, Sombart félreértései és befeketítései után, most egyre jobban megismerjük? Ez-a társaság, amely Dante művében az új emberek és a gyors haszon arisztokratikus lenézésétől különül el, Petrarca kifinomult élményeiből alacsonyabb rendű és idegen elemként szorul ki, és még Compagni történeti írásainak és a No- ' Kereskedőink nagyszabású kalandját az elmúlt évtizedekben Armando Sapori részletes dokumentációval és kivételes szellemiséggel illusztrálta tanulmánysorozatával, amelyből most csak a legfontosabbakat idézem: La crisi delle compagnia mercanfili dei Bardi e dei Perrızzi. Olschki, Firenze, 1926; Una compagnia di Calimala ai primi del Trecento. Olschki, Firenze, 1932; I libri di comrrıereio dei Perazzi. A. S. gondozásában, Milano, 1934; Mercatores. Garzanti, Milano, 1941; Studi di storia economica medicvale. Firenze, 1956 (3. kiadás); l libri della ragione bancaria dei Giarıfigliazzi. A. S. gondozásában, Milano, 1946; Le marclırmd italier: au Mayer: Age. A. Colin, Paris, 1952 (részletes bibliográfiával). A század kereskedelmi és gazdasági életére vonatkozó utalások tekintetében, a szokásokkal és az uralkodó gyakorlattal kapcsolatban ezeket a köteteket használtam fel, melyek kifejezetten a Boccaccio élményeinek centrumában lévő toszkán céheket tanulmányozzák. Természetesen nem hagytam figyelmen kívül az általános értekezéseket sem, mint például: ALFRED DOREN: Storia ecorıomica d'italia nel Medioevo. 1914; Cıııvo LuzzATo: Storia del commercio. G. Barbera, Firenze, 1915; ARTURO SEGRE: Storia del commercio. Lattes, Torino, 1923; MAK WE-DER: Gesammelte Aafsätze zur sozial and Wirtschafigeschichte. Mohr-Siebeck, Tübingen, 1924; I. M. Kuı.ıscHER: Allgemeine Wirtschafigeschichte des Miltelalters and der Neuzeit. W. de Gruyter, Berlin, 1928; Yvss RENOUARD: Les homrnes d 'aflaires italierıs du Mayen Age. A. Colin, Paris, 1949 (és Le compagme commerciali fiorenti ne del Trecento. = Archivio Storico Italiano, XCVI, 1938). Különösképpen Luzzatto (az egyik a Nuova Rivista Storicdban, V. 1922) és Sapori tanulmányai Sombart tézisét cáfolják - aki német városok kereskedelmét érintő adatok alapján - kisipari formájúnak és csekély jelen tőségűnek írja le az olasz kereskedők tevékenységét (Der Moderne Kapitalismus. Duncker, München, 1922). Újabban részletes és értékes panorámát rajzolt a középkor végi gazdaság problémáiról Ch. E. Perrin, M. Mollat, P. Johansen-, M. Postan, A. Sapori, Ch. Verlinden a Történettudornányok X. Nemzetközi Konferenciájának (X Congresso Internazionale di Scienze Storiche, Róma, szept. 4-11) az Előadások III-IV. kötetében (megjelent: Sansoni, Firenze, 1955). A tanulmány irodalmi indíttatása és jellege miatt a továbbiakban el fogok tekinteni a gazadaságtörténet specifikus idézeteitől és dokumentumaitól, odaértve a fent említett művekre való hivatkozást.

186 vıttore ERANCA f A KERESKEDŐK EPOszA 501 uellino stilizált elbeszélésének is margóján marad, a Dekameronban betör az emberi színjátékba", és túláradó életerejével uralja azt. Nem csak arra utalunk, hogy ez a világ élénk és vérbő festékkel a novellák több mint felét színezi meg témáinak, környezetének, szereplőinek, szokásainak, utalásainak sokaságával. Hanem arra is, hogy a mű gondolati rajzának középpontjában helyezkedik el az a törekvés, hogy emberi és művészi értelemben kiemelkedő jelentőséggel ábrázolja ezt a réteget, amely Boccaccio elbeszélő fantáziájának jellegzetes jegyévé válik, és semmivel nem helyettesíthető a Dekameron kibontakozása során. Hiszen a középkor emberi színjátékának nagyszabású témájára, azoknak az erőfeszitéseknek a bemutatására, melyeket az ember érdemeivel és képességeivel Ez az emberiséget meghatározó nagy erőkkel szemben (Szerencse, Szerelem, Értelem), nem lehetett a korban alkalmasabb és ékesszólóbb példákat találni. A kard vitézeinek aranyfényű képsorai után, melyet csak enyhe nosztalgia és az emlékezet tartott számon, a mi kereskedőink világa az, ami a XIII-XIV. században a leginkább életerős és agresszív, emberfölötti erőfeszítéseket tevő bajnokokat küld a porondra.2 Ebben a világban - Stendhal kifejezésével élve - az ember-növény egyre életerősebbé növekedett azok között, akik örökös harcot vívtak a Szerencse cselvetéseivel, mindig készek voltak fürge észjárásukat próbára tenni szerelmi lıalandokban, és Értelmükkel győzedelmeskedni mások cselekedetei és fondortatai fölött. A késő középkori civilizáció igazi pionírjai: úttörők, akik - a legnevesebb kutatójuk szavaival élve - nyitott elmével, friss intelligenciával, stabil kultúrából és :gyekezetből makacsul és merészen értek el a nagyravágyásig és a büszkeségig". Olyan személyiségek, akik,,a hercegeket hízelgésre késztették, a népet haragra 2 Természetesen a kereskedő (mercante, mercatrmte) kifejezéssel mindig a mercator alakjára uta- Ii. mely jóval összetettebb fogalom, mint amit a mai nyelvünk ugyanazzal a szóval jelöl. A korabeli, mal kevésbé differenciált gazdaságban a kereskedő, mint azt jól tudjuk, egy sokkal többrétegű tevémıységet látott el: egyszerre volt pénzkölcsönző, bankár, kereskedő, iparos, pénzügyi és gazdasági ıallalkozó, és így tovább. Sőt, egy elkezdett tevékenységből szükségszerűen következett be a más teiletekkel való foglalkozás kényszere: angliai adó-és hitelbehajtáshoz például elengedhetetlenné vált 1 gyapjúkereskedelemmel, majd iparral kapcsolatos érdekeltség kialakítása.,,a Bardi és Peruzzi csaad tagjai, akik külföldön óriási kölcsön-, és bankügyleteket bonyolítottak, kezesek letéteit elfogadva c_vetekereskedclem), érdekeltséget és betéteket fektettek be a gya pjúvásárlásba, amit aztán különféle piımkon újraértékesitettek, illetve saját posztóüzleteikben feldolgoztak (gyapjúipar), és a külföldi nyers flñvetek vásárlásába, amelyeket saját festőműhelyeikben befestettek, kiszárítottak másik műhelyeik- Sıen. majd pedig a megfelelő üzemeikben befejezték az elkészítésüket (Cnlimnlrı-céh). Es nem átallottak "ıí:ies.`zerekkel is kereskedni: elsősorban a festéshez szükséges anyagokkal, de más, a legvegyesebb cikııakkel is (orvosok és patikusok céhe). Így Peruzzik ismert körtés círnerei és a Bardik rombuszokkal L~liátott büszkeségei tűntek föl Calimala utcáin az Ypres-i skarlátszín anyagtól, a Caen-i zsávolytól, ãnas-i gobelintől roskadozó szövetboltok felett; a firenzei Santa Cecilia utcában a legegyszerűbb szőtt ınyagokkal telezsúfolt üzleteknél; a Champagne-i vásáron mint zászlót húzták a pultok fölé, ahol ııéıızt váltottak és valutát árultak. Beterítették a palotákat, melyek kapuján III. Angliai Edvárd, Fran- :ıoıszági Fülöp király és Anjou Róbert, Nápoly urának miniszterei kopogtattak, hogy a királyi házak ıállségeiről gondoskodjanak, és, hogy háborúkat finanszirozzanak." (SAı>oRı: Mercatores, cit., 6.)

187 502 DEKAMERON gerjesztették, és akik élményekkel telten és vagyoni értékekkel megrakva érkeztek haza, hogy aztán mindezt politikai ambíciók szolgálatába állítsák. Valamint a művészet magasrendű all<otásaiba fektessék, amelyek csodálatos köz- és magánpaloták, templomok és kolostorok díszei lettek, és örök értékűvé tették a század kultúráját. A Bardi és Peruzzi család életének felidézése szinte egy arany-legendára emlékeztet. Egyfelől szembeötlő volt a fényűzés ezekben az udvarokban, ahol a kereskedőket olyan hódolattal kezelték, ami csak azokat illeti meg, kikre a hercegek akár a királyság jelképét, a koronájukat is rábízták, akik javára lemondtak a sarc beszedésének királyi előjogáról, s akikre rábízták még politikai tőkéjüket is. Másfelől jól látható volt eme kereskedők otthonának pompája, ahol maguk is herceghez méltó életet éltek, ellentétben a korabeli emberek többségének igen szerény életvitelével. Mivel egyéb, hasonlóan pazar középület nem létezett, itt látták vendégül az uralkodókat és fényűző kíséretüket, míg palotáik földszintjén található boltjaikban szüntelenül jöttek-mentek az ország minden területéről érkező emberek, és az ország legtávolabbi pontjainak híreit hozó futárok. Képzelhetjük, micsoda értéket őrizhettek széfjeik, melyekben az összes ismert pénznem megtalálható volt. A város falain kívül, ameddig a szem ellátott, mindenfelé a kereskedőcsaládok címereivel ékesített casa da signore-k (úri házak) emelkedtek ki a szőlőtőkék és olajfák sűrűjéből. Az egyszerű, sőt szegényes da lavoratori házak (a dolgozók házai) arról tanúskodnak, hogy valóságos kis hadsereg dolgozott az előkelők jólétének megteremtésén. Más kép tárul elénk, ha elképzeljül< udvarházaik rideg termeiben palástba burkolózott kereskedőin1<et, megint csak őket, ahogy - miután letették pénzzel teli erszényüket, felengedték vadászsólymukat és megkötötték lovukat a palota előtt -, egyenrangúként tárgyaltak az Anjou-hercegekkel, Franciaország királyával, vagy éppen a pápával; ha akarták, elérték, hogy egyesek száműzetésben, mások kegyelemben részesűljenek, valamint itt fogadták az alattvalók könyörgéseit is. Ezek a kereskedők joggal előlegezhették volna meg maguknak a későbbi századok fellengzős mondását:,,az állam mi vagyunk. A korabeli olasz társadalom hangos volt ettől a pompás és gyümölcsöző iparkodástól, amelynek epicentruma Firenze volt, és a firenzei forint, amely mint általános fizetőeszköz kiszorította a bizánci perpert és az arab dínártf* Boccaccio -1 Az idézetek SAPORı két művéből származnak: Tanulnnínyok (Studi), és Le marchand, XXXV. Vö.: Gilles li Muisis értékes és jelentékeny Dit des Marchands című munkájával. A francia idézetet ford. Fehér Anita. " A fantasztikus történetről, ami a firenzei forintot- a velencei dukát előtt - a kereskedelem monetáris alapjává tette, a középkori igazi dollárjává, ld. CARLO M. CıPoı.ı.A: Money, Prices and Civilisation. Princeton UP, Princeton, 1955.

188 vıttore ERANCA 1 A KERESKEDŐK EPoszA családja révén - első kézből ismerkedett meg ezzel a világgal, melynek emlékei ragyogó és felemelő epizódokként ragadtak meg emlékezetében. Apja és bácsikái több mint negyven évig járták Európa nagy kereskedőútjait Firenze, Nápoly, Párizs és a nagy francia vásárok között - részint mint kereskedők, ám főként mint aı Bardik egyik legtekintélyesebb társaságának ügynökei és intézői (kik szövetségeseikkel, a Peruzzi és az Acciaiuoli családdal Villani szavai szerint a,,kereszténység oszlopai voltak). Boccaccio latin nyelvű műveiben még meghatódva idézi fel azokat a kalandos és gyakran félelmetes történeteket, amelyeket apja mesélt neki? De maga Boccaccio is, ki egészen fiatal korától jól értett a számvitelhez, Nápolyt 1 Bardik üzletén keresztül ismerte meg - a Frescobaldik posztóboltja mellől, a kereskedők negyedéből, amelyet olyan élénken jelenít majd meg Andreuccio-féle Eijeli pikareszk színhelyeként. Az irodában töltött évek az ügyfelek fogadásával E5 a pénzügyekkel teltek: a,,számadási könyvekkel, az as-okkal", a,,kasszákkal", 3,,váltókkal, az,,adás-vételekkel, és a könyvelés ellenőrzésének" elkészítésé- Tel, amik mind-mind az,,üzlettársakkal" való elszámoláshoz kellettek - valamint minden más feladattal, amivel gyakornokként megbizták. Boccaccio pedig meg- :zıpasztalta és óráról órára megfizette ennek az előzékeny, merész és kelepcékkel :elj létrıek minden fáradságát és kockázatátfi A kereskedői gyakorlatból, amelyet nap mint nap közelről és fürkésző tekintettel figyelt meg az, aki körültekintően mérte és számolta a pénzeket, és a különböző árutételeket szabályszerűen zárta lie; és a legkülönbözőbb országokból származó emberekkel való állandó kapcsolatból - akik nem csak üzletet kötni jöttek a szövetboltba, hanem a különféle vásarokról jövő futárokat és híreket várni, összevetni és megvitatni -, a családi és baráti elbeszélések csillogó fényei és mesés visszhangjai fáradságos és közvetlen elményekből táplálkoztak és fejeződtek ki: a szilárd igazságtartalmuk tette őket oly pontossá. A kivételesen éles körvonalak, a hosszú és megszenvedett élményekre tett hibátlanul tiszta utalások alkotják a Dekameron kereskedőnovelláinak vonzerejét. Valamint az a képességük, hogy tökéletesen átadják és sugározzák egy helyszin * Boccaccio családjáról és fiatalságáról lásd a Schemi leltcrari E schenıi autobiografici című fejezet :ıbliográfiáját a 225. oldaltól (A Boccaccio medievale című kötetben, Rizzoli BUR, Firenze, 2010) től Í338. júl. l-jéig, amikor felmondta állását a Bardiknál, mivel Nápolyban tartózkodott, Boccaccio apja :vi 145 lbr-t keresett (SAr>oRı: La crisi, cit., 159.) Az apai emlékekről lásd a De casibns párizsi és nápolyi egbeszéléseit (lx.21. és IX.26). f' Az előző lábjegyzetben hivatkozott művek mellett Boccaccio tanulóéveiről lásd: SAPORI: Studi, :1., 695skk.; valamint az And reuccio novellájában szereplő és az ifjú Boccaccio kereskedelmi vonatkozású hely-színeinek kapcsolatáról lásd a novellához (ll.5) írt jegyzeteimet. A,,Ruga Cambiorum"-ban -iuxta Petra Piscium ) II. Károly a Bardiknak, a Frescobaldik mellett, bérmentesen,,unus ex cambiis suis... absque iure pensionis seu quocumque diricto -t juttatott. (DE BLAsııs: La dimora di G. Boccaccio 1 Napoli. = Arclıivio Star. per le Prov. Napoletane, VII, 1882, 93.)

189 504 DEKAMERON hangulatát, olyannyira, hogy olykor maga a helyszin válik a novella főhősévéf' Ser Ciappelletto hideg és kiszámított gonoszságának crescendója a kereskedők könnyelműségei és kegyetlenségei fölé emelkedik, melyek történelmileg is jól dokumentáltan jellemezték Musciatto Franzesi és uzsorás testvéreinek szokásait és ügy1eteit;andreuccio szeleburdi együgyűségét, ami egyre regényesebb események káprázatos sorozatát indítja el, és amelyet egy meggondolatlan, ám az alkudozásban megszokott gesztus állít meg a nápolyi Piactéren, a lókereskedelem egyik legélénkebb és leghíresebb központjában. Landolfo és Martuccio szerencséjének gyors fordulatai váratlanul és viharosan villannak föl a hajókaravánok szokásainak háttere előtt, és például szolgálnak arra, milyen könnyen csaptak föl kalóznak a kalandvágyó kereskedők (ahogy azt a Lipari-szigetiek, mint Martı.ıccio esetében láthattuk). A szerelem és halál témájának költészete Simona és Salvestra alakjával az érzelmek és munka egyszerű világából felszálló szűzies illatként jelenik meg, melyet a gesztusok koherens pontossága ábrázol, a,,mestereké, a,,dolgozóké, a,,tanulóké" (akik, mint maga Boccaccio, külföldre mennek kitanulni a mesterséget), az,,inasoké", iparosoké és,,szövőnőké : Simona irodalmunk első elégikus szövőnője! Salabaetto és a szép szicíliai nő pajzán és furfangos történetének megírását pedig csakis a kikötők szokásainak, a letétek, biztosítékok, előlegek mechanizmusának legpontosabb ismerete, sőt közvetlen tapasztalata tette lehetővé. Boccaccio mozgalmas leírásban olvasztja össze mindezeket a lényegi és meghatározó elemeket, amelyek eme kereskedői világot különlegesen élővé és kézzelfoghatóvá teszik; olyanná, ahogy ez a világ már soha többé nem tűnhet föl irodalmunkban, hiszen Sercambitól a XVI. századi regényírókig nem maradt belőle egyéb, mint a Dekameron ragyogó példájából eredő paradigmák egyike. A kereskedői tapasztalat Boccacciónakis alkalmat adott a kortárs életmód megfigyelésére, és így tekintete a városállam, a tartomány, maga Itália, sőt a civilizált Európa és a viharos Mediterráneum határain túlra is elérhetett. Vagyis bejárhatta mindazt a tág teret, amit a gazdasági forgalom odüsszeiái a vállalkozóknak nyújtottak, és amit napról napra hálóztak be a gyors futárjaik. Természetesen Toszkána és Firenze (és Siena és Pisa) alkotta a Dekameron földrajzi ideálját, ahogy a kereskedelem és pénzügy szempontjából is ugyanezek a városok álltak a mű középpontjában, ám a többi tartomány sajátos arculata is páratlan pontossággal rajzolódik ki, és elevenedik meg a legélénkebb színekkel az egyes novellák rövid, de jellegzetes hátteréből. Itália határainál szinte meseszerűen tűnik fel, még teljesen archaikus feudális életébe zárkózva, és hegyi zordságával - Asti kivételével! - Piemont (I.5, X.10); míg 7 Nem időzöm el a dokumentumok és bibliográfiai utalások bemutatásával azért, hogy az utalásaimat valós adatokkal támasszam alá: ezt megtettem a Dekameronhoz írt kommentáromban, az egyes novelláknál (GıovANNı BoccAccıo: Decameron. Szerk. Vittorio Branca. Einaudi, Torino, 1984). Erre utalok, mint ahogy a kötet többi írásában is: a lv.7 és 8-hoz lásd még a 416skk.-t (a Boccaccio medievale című kötetben).

190 vı1`rore ERANCA 1 A KERESKEDÖK EPOSZA 505 az Alpok ívével szemben Friuli, a,,hideg, de szép hegyekkel, számos folyókkal és kristályos forrásokkal ékes tartomány, amely földijeinek, és talán rokonainak, Lapo és Lodaringo da Certaldónak a benyomásait él_eszti föl (X.5). A vonások és perspektívák megsűrűsödnek és kifinomodnak lejjebb haladva a tartományok között, amelyek élénkebben közreműködtek az európai forgalomban, esetenként direkt és kemény versengésben a firenzei és sienai társaságokkal. Természetesen ezeknek a rivalizálásoknak és ellentétben álló szövetségel<nek a visszhangjai árnyalják ennek az időszaknak a hangulatát. A firenzeiekkel szemben gyanakvó és irigy kereskedők Velencéjét a szerző a megvető ellenségesség fátylával festi meg, a korrupció szokásos,,címerével, bőbeszédű könnyedséggel és csalárdsággal, ahogy az toszkán körökben elterjedt volt, és minden bizonnyal Boccaccio romagnai barátai is ezt hangoztatták (IV.2, VI.4, és II.1 is).9 Ugyanakkor Velence nagy riválisát, Genovát (amely a Pisával folytatott évszázados harcokban a XIV. századi firenzei politika egyik sarkköve volt) a kitartó, dolgos kereskedők arcképcsarnoka mutatja be, akik a fösvénységig kemények, de nyitottak bőkezű felindulásokra, és az ősi, le nem győzött tisztesség hívei, amelyben asszonyaik méltó párjaik (I.8 és 9, II.10)."' És a táj kiszélesedik és új színeket hordoz két nagy köztársaság körül: egyrészről a venetói szárazföld kifinomult városainak udvari életében, Trevisótól Veronáig (II.1, I.4), másrészt a keleti és nyugati partvidékeken, amelyet ékkőként diszítenek a kastélyok, a dolgos városkák, és a kereskedők által felvirágoztatott földek (Mulazzo, Leirici, Albisola, Finale, Monaco: I.4, II.6 és 8-10, VIII.10). Boccaccio elbeszélő szimpátiájától távolabb esik és jobban elzárkózik Lombardia és Milánó: talán mert ennek a vidéknek a kereskedelmi és pénzügyi tevékenysége akkor még nem volt elég fejlett, és inkább Svájc és Németország felé irányult. Ez utóbbi helyek a toszkán társaságok elsődleges érdeklődési körébe nem tartoztak bele: ebben az időszakban a firenzeiek különösen bizalmatlanok, sőt ellenségesek voltak ezzel a tartománnyal és uraival szemben. Mindenestre Milánó - néhány Erről a részletről általánosságban ld.: ANTONıO BA1'ı`ıs'ı`ELı.A: I Toscaní in Friulí. Bologna, 1898, Udine, 1903; P. S. Lızıcırrz Note sull'economia friulana nel secolo XIII. = Memorie Storiche Foroginlicsi, XX)(I-II-)0(.)(IV., ; és részletekbe rnenően: A`rrıı.ıo HoRTıs: Boccaccio ambasciatore. Herrmanstoríer, Trieste, 1875, UŐ.: Studi snlle opere latine del Boccaccio. Librería Iulius Dase, Trieste, 1879, 237, 998. És B-mi. = Atti -della Soc.. Colombaria, , és P. A..MEDıN = Atti Ist. Veneto, LXXXII, adott ki friulibeli és venetói - néhány pont Certaldóból származik - dokumentumokat toszkán kereskedőkről. 9 A velenceiek irányában mutatott rosszhiszernűség a genovaiktól eredt. Erről, az említett novel- Hkhoz írott jegyzetek mellett lásd: B. CıuRı.o: Per Chichibio bergolo viniziano e per,,i vinizia ni tu tti hergoli".. = A111' Ist. Veneto, XCVIII. (1939); BRANCA. = Lingna nostra, III., 1941, és vö. Esposizioni, )(IV.1, 59. ' Ahogy azt megemlítem az 1.8-hoz írott jegyzeteimben, Boccaccio a firenzei városháza küldöthkérıt találkozott a genovai Dózséval, és a genovai kereskedők javára járt el, akik egyezmény alapján a firenzeiekkei együtt léptek fel a pisaiak ellen. Agenovaiak rabszolga-kereskedelmét is említi Boccaccio, és nem bélyegzi meg, mivel a kor szokásainak részét képezte. Vö.: Rıoorro Lıvı: Sclıíavitú domestica nei bııpi mezza 8 nei madarai. Antonio Milani, Padova, 1928; AMERı(:o D'AM ıa: Schiavitıi ramana e servitıi ıeriievalc. U. Hoepli, Milano., 1931; L. TRIA: La schiavitü in Liguria. = Atti della Soc. Ligure di Storia Patria, LXX, 1'94.7;Cı1ARt.ı-:s Wnaı.ıND1E.N`: I..'escl.avage dans l'em'0pe médičvaic. Brugge, 1955.

191 506 DEKAMERON egyéb futólagos említés mellett (IIl.5, VIII.3, X.9) - pont egy német és egy egész Európában ismert lombard pénzkölcsönző között bonyolódó cselekmény színhelyévé válik (VIII.1). És Paviában (a Teodolinda novellájának nagy longobárd életképe mellett) a három évszázaddal azelőtti, Kelet és Nyugat egyik legnagyobb császárságának aranyfényű emlékéből kirajzolódik a kereskedőlét és a keresztény kedvesség és arab nagylelkűség közötti találkozások legmagasabb és lovagias eszményképe (X.9: Andreuola novellájának bresciai háttere más forrásból származik). Továbbra is a Pó-völgyében maradva, a szó legtágabb értelmében még lombardoknak számító" emiliai vállalkozók és gazdag, dolgos városaik így élik jellegzetes életüket: Piacenza Franciaországba küldte az embereit, hogy a firenzeiekkel harcoljanak, és Ambrogiuolo (ll.9) arcátlanságával mutatja meg vérpiros életerejét.'2 Modena és Bologna nagy forgalmú, tanult éselőkelő helyek (I.10, II.2, VII.7, VIII.9, X.4); Ferrara a XI. században a Keletről importált selyem kereskedelmi központja volt, majd a venetói földek kapuja, a háborús gyötrelmek és a bizonytalan közlekedés ellenére (II.2 és VIII.10). És lefelé, Faenzáig, Forliig, Ravennáig, Imoláig, Riminiig és a többi kisebb településig, vagyis a romagnai területekig, amelyeket olyannyira kedveltek a firenzeiek, és Boccaccio személyesen is megismert (IV.2. V.4-5, 8.VII, 5 és III.7).'3 A történelem során és a korszak életében jobban árnyékban maradt tartományok sem maradtak ki a Dekameron szerzőjének vizsgálódásából, ahogy nem kerülték el a figyelmét a firenzei kereskedő-társaságoknak sem: Marche és Abruzzi az Acciaiuoli, Peruzzi, és Bardi család fontos támaszává vált, melyeknek fiókjuk volt Anconában és Aquilában, vö. II.7, IX.4). Azok, akik Firenze és Nápoly között " A lombard és Lombardia kifejezések a XIV. században egy jóval kiterjed tebb földrajzi területet jelöltek, ahogy azt maga Boccaccio is tanúsítja (vö. az Amorosa Vrsione XL., 40 skk. és a XVI. Ecloga 79. sorához irt jegyzeteket). Ez természetesen különbözik az általános lombard megnevezéstől, amivel az Alpokon túliak jelölték meg a pénzkölcsönzőket. (SEGRE: Cit., I., 215. skk.; CAMILLE PITON: Les Lombards en France et a Paris. Paris, ), ahogy azt a Dekameronban is olvashatjuk (I.1, 26).: azok a lombard kutyák", amivel a firenzei uzsorás fivéreket nevezik meg. 'Z A XIII. század utolsó évtizedeiben 37 piacenzai volt jelen a Lagny-i vásáron; 1278-ban pont egy piacenzai, mint capitaneus universitatis mercatorum lumbardorum et tuscanorum tárgyal a francia főú rral az elűzött kereskedők visszatéréséről Nimes-be. És 1295-ben Piacenza feltűnik az első 15 község és város között, amelyek az Universitas mercatorum italicorum nundinas Campaniae in regno Franciae frequentantium." (Fıiux BOURQUELOT: Étıides sur les foires etc. Paris, 1865, I, skk., 185.; SAPORI: Mercatores, cit., 99.) 'Í' Boccaccio romagnai élményei ről és tartózkodásairól - a Dekameron írása közben is, '45 és '50 között, főként Ravennában és Forliban -, és ennek a vidéknek Firenzével és Toszkánával való kapcsolatáról a már említetteken túl (6. jegyzet) lásd: A`rı`ıı.ıo HoRTıs: Cenni di G. Boccaccio attorno a Tito Livio, Trieste, 1887; C. Rıccı: I Boccacci e il Boccaccio a Ravenna. = Miscellanea I-Iortis, Trieste, 1910; UŐ.: I Boccacci di Romagna. = Miscellanea Storica della Valdelsa, XXI, 1913; F. TORRACA: Cose di Romagna in tre egloghe del Boccaccio. = Alti e Memorie della R. Dep. di Storia Patria per le Romagne, S. IV, II, 1912; Bıı.l.ANovıCı-ı: Petrarca lelterato, cit., 86, 181, 201, 208. skk.

192 vıttore ERANCA / A KERESKEDŐK EPoszA 507 dolgoztak,'4 homályosan körvonalazódnak, valahol félúton a mese és a csúfolódás között Maso del Saggio és Cipolla barát elbeszéléseiben, ahol a kereskedelem szándékoltan bohózati visszhangjait találjuk (VIII.3, VI.10, és II.7, V.5, VIII.5, IX.4). Ám közvetlenebbül kapcsolódnak Boccaccio emlékei a kereskedelmi gyakorlathoz Közép-Itália más régióiban: Perugia, mely kocsisokkal és lócsiszárokkal látta el a Nápolyi Királyságot, Andreuccio hazája, a,,lókereskedőé", és felejthetetlen Főterével megelevenedik, és az Acciaiuolik által kormányzóvá kinevezett Vinciolo család hihetetlen kalandjainak színhelyévé válik (II.5, V.10). Míg az avignoni gonoszság ideje alatt feldúlt és magára hagyott Róma és Lazio az Agnolella-novella vigasztalan részleteiben élednek föl, és a római vidék borús ábrázolásában, amely csupa cselvetést és meglepetést rejt a firenzei kereskedőknek, akik útban Nápoly felé átszelik a tájat (V.3; nem számítva ide a Róma mint pápai udvar felidézéseit, az 1.2-től a X.2-ig).'5 Ahogy a firenzei kereskedők ügyleteiben, és magának Boccacciónak az életében, úgy a Dekameronban is Toszkána után Nápoly Itália leggyakoribb és legélénkebb szereplője. Természetesen a Királysággal kapcsolatban csillogó és szinte meseszerű utalásokat tart fenn a szerző királyokra és lovagokra, egyfajta irodalmi epekedésként a ragyogó és mesés múlt, azaz egy végérvényesen lehanyatlott kor után. Ennek a környezetnek a bemutatását jellemző Vitalitás és a konkrét részletek szintén a kereskedelem lelkesitő élményeiből merítenek. A borban és a nyüzsgő, bizánci császárság felé forduló vásárokban gazdag Puglia Landolfo Rufolo és Donno Gianni novelláiban (II.4, IX.10) mutatja meg a Bardik tanulója által megélt és megismert tájakat, akiknek pont ezen a területen voltak fiókjai.' Ugyanakkor a szegény és elhagyatott Calabriáról csak a kalózok keltette rettegésről szóló hírek maradtak fenn (V.6). De, ahogy az természetes, a két gravitációs központ - mind a kereskedelemé, mint a novelláké -, egyrészt Nápoly és Campania, másrészt Szicília. A szerző Andreuccio novellájában (és más szempontokból Catella, Peronella és Ser Mazzeo novelláiban) a rekonstrukció mellett bámulatosan pontos leírást '^' A már idézett műveken túl lásd a sűrű utalásokat: ÉMILE-G. LÉONARD: Histoire de Ieanne I '- Monaco- Paris, 1932 című művében (tárgymutatónál). Pont Aquilába, vagy Sulmonába küldték el az Accaiaiuolik képviselői az egyik legrégibb Dekameron-másolatot, (Vö.: a már idézett La prima dififnsione). A küldöncök és kereskedők Nápoly és Firenze közötti állandó útjait használja fel Boccaccióval és Petrarcával való levelezéséhez egy jó barátjuk, Barbato da Sulmona (MARCO VA'ı`rAsso: Del Petrarca e di alcuni suoi amici. Roma, 1904, 14.; ARNALDO FoREs'rı: Aneddoti della vita di F. Petrarca. G. Vannini, Brescia, 1928, 400.; Bıı.ı..ANovıcı-ı: Petrarca letterato, cit., skk.). Niccolö AccaiaiuoliAbruzzi vidékén tart egy fontos baráti összejövetelt (VATTAsso: Cit., 17. skk.; FoııEsTı: Cit., 404., BRANCA: Cit., 26.). 'F' Boccaccio műveinek ezen aspektusáról ld. Boccaccio medievale, a 213. sk.-n található utalásokat és idézeteket. "' Boccaccio közvetlen élményei különösen megmutatkoznak a Conıediıiban (XXVI.70) leírt sajátos, pugliai szokásokban; és a részletes tudásban, amelyet egy levelében (IV.) fed föl a Barlettában, Donno Gianni városában lévő klikkekről és harcokról. Ugyanebben a városban, mely jelentős, de már a XIV. században hanyatlásnak indult kereskedelmi központ, ahol a Bardiak és Peruzzik fő fiókja is volt, Trani mellett (II.4).

193 í 508 DEKAMERON ad a nápolyi kikötő forgalmáról. Az egykori kereskedelmi jólét holdudvarában található a Costa d'amalfi: teli apró városkákkal, kertekkel és szökőkutakkal és gazdag emberekkel, kikhez fogható ügyes kereskedők sehol sincsenek (II.4). Salerno, Nápoly és Gaeta feledékeny öblei, szigeteikkel (Ischia, Procida, Ponza), vásáraival (melyek közül a leghíresebb a salemói: VIIl.10), nyüzsgő városkáikkal, - Ravellótól Capuáig -,W magyarázzák egy egész sor novella fesztelen üdeségét. (II.4 és 6, IV.1 és 10, V.6-, VIII.10, 5... stb.) Szicília, melyet Palermóban, Messinában, Trapaniban és Cataniában toszkán kereskedők uralnak, hol egyik, hol másik városának bájos arcával, vagy zord és napégette szigeteivel (Ustica, Lipari) jelenik meg, mint gazdag és otthonos vidék, mely a legendás és rettegett barbár országok felé nyúlik ki. (II.5-6, IV.4-5, V.2 és 6-7, VIII.10, X.7... stb.) A másik nagy olasz sziget, Szardínia - ahol a Bardi család ügynökei és munkásai elsősorban a búzakereskedelemben dolgoztak - is felbukkan a Dekameron lapjain, még ha kicsit bizonytalan és mesés köntösben is, mint a Földközi-tenger nyugati partvidékének egyik kikerülhetetlen pontja, Afrika és a provanszál és katalán kikötők között. (Il.7, IV.4 és III.8, VI.10) Azt mondhatnánk, hogy bárhol, ahol a vállalkozó szellemű üzletembereink útnak indultak, ott valamelyes érdeklődésre találtak, így Boccaccio képzelete is, amely közvetlen vagyközvetett módon a kereskedők élményeiből táplálkozott, az utazások során meg akart állni, azért, hogy embereket, környezeteket és tájakat jegyezzen le. És ezt olyan pontossággal és hitelességgel tette, a legdolgosabb polgárság tagjainak és dolgainak akkora ismeretével, hogy képes volt életre kelteni és egymásba ölteni egy egész Itáliát átölelő történetsorozatot, ami magának a szerzőnek a kalandjait meséli el Udinétől Ravennáig, Ferrarától Palermóig. Olyan képzeletdús és következetes történetről van szó, ami a danteihez teszi hasonlithatóvá.` * "ˇ Ravellóban Boccacciónak több barátja is volt, köztük Angelo da Ravello,,summus magister grammaticae" (F. TORRACA: G. Quatrario. = Arch. Stor. per le Prov. Napoletane, XXXVII., 1913); Capuában közvetlenül pénzügyi tevékenységet űzött, a San Lorenzo in Croce javainak kölcsönzésével: vö. Relazione della Commissione Conservatrzˇce dei Monnmenti e oggetti di Antichita e Belle Arti di Caserta - Verbale della tornata del 6 luglio 1891, 419. skk. "* Rendkívül szuggesztív lenne eme legendának a rekonstrukciója: nemcsak Boccaccio életéhez és azokhoz a természetes változásokhoz jelentene tanúságtételt, amelyeket a mű elszenvedett, hanem a tanult és népi fantázia egyedi virágzásához is. És így, minden dokumentumon túlmutatóan láthatnánk Boccacciót, az új Rinaldo D'Astit, aki egy Ferrara és Verona közötti úton eltölt egy kellemes éjszakát Castelguglielmóban, egy régi, Kastély környéki házban, amely még ma is látható. (Pıo MAzzuccı-ıı: Memorie storiche di Castelgnglielmo. Cromo-tipografia nazionale, Badia Polesine, 1903, 7.). És erre azért mutatunk rá, mert a II.2-es novellában hihetetlenül részletes antropogeográfiai rajzot kapunk, pontos utalásokkal a kanálisokra és utcákra, és Polesine, VIII. Azzo alatti háborúja idején, a terület elszigeteltségének történelmileg valóságos ábrázolását. Ravennában szerencsétlen szerelmeit láthatjuk, és az ezek következményeként születő irodalmi nyilakat (V.8; vö. BoRcooNoNı. = Domenica letteraria, III, 1881, 13. jegyzet). Élvezhetjük a Perugiában játszódó tréfáit és bosszúállásait, pont Pietro di Vinciolóval (V.10; vö. MANNı: Istoria del Decameron, 638. skk.) stb. A képzeletnek a kömyezetfestésben megmutatkozó ereje kiváltott egy hasonló, ám ellentétes irányú legendát is: azoknak a helyeknek,

194 vıttore ERANCA / A KERESAKEDŐK EPoszA 509 A kalandok, sőt a kereskedők hősies quête-jének széles európai és mediterrán háttere az irodalmunkban addig példátlanul messzire tágítja az ábrázolt vidékek és kömyezetek horizontját. Megnyílik az Alpokon túli táj; az itáliai régiók konkrét, látható bizonyosságot kapnak; Franciaország, Provance, Burgundia és Flandria tágas mezői és temérdek városa mellett (I.1, 2, 5 és 6, II.3, 8 és 9, III.9, IV.2, 3, 8 és 9, VII.7, X.2 stb.) sa La Manche-csatorrıán túl megismerjük Angliát is, és egészen Skóciáig és Írországig ellátni (II.3 és 8). Azaz teljes teıjdelmében látjuk az egész területet, amit az olasz kereskedőtársaságok -főként a Bardi és a Peruzzi család - meghódítottak: gyors, gazdag és könyörtelen hóditással. A Franzesi család kegyetlen kapzsisága, Ciappelletto, és az uzsorás fivérek hideg számítása ólomszürke fénybe vonják ezt a tájat (l.1). A kereskedők szemtelen és derűs csevegése a füstös párizsi kocsmában, és a Lambertik forgandó szerencséje a felelőtlen és mindig új vállalkozások ritmusát adják a helyszinekhez (II.3 és 9). A fiatal Alessandro kedvessége vagy Lodovico álmodozása hirtelen felvillantják ennek a büszke és rohanó világnak a nagylelkűségét és udvariasságát, a polgári és művészi virágzás táptalaját, ami a csodálatos gazdasági életerőből jöhetett létre (II.3, VII.7). Megpillantjuk az ismert Európa határait, -Spanyolországban és Katalóniá-. ban (II.7, IV.3, X.1), a kereskedelem és a veszélyes hajóutak csomópontjain (ahol a Peruzzik uralkodtak); és a még mindig kissé zárkózott Németországot, amely erőszakos, mint a zsoldosai, de egyébként pénzkölcsönzőink jó ügyfeleinek hazája (VlII.1 és II.1 is). De az igazán tágas tér, ami Boccaccio számára a nápolyi élmények és Acciaiuoli hires utazása révén nyílt meg, a görög tengert is magában foglalja, Morea neves kikötőivel.l A szigetekkel pontozott keleti Mediterráneumot, amelyet szelek, há- _ 4 alakoknak, részleteknek az identifikációjára való törekvést, amelyek a száz novella központjában vannak. Mint például az arezzói novella (VII.4) sugallta évszázados hagyományról, amely a Via dell'ortón iıé-vő, az ún. Petrarca háza elő-tti kutat,,tonfanóinak" nevezte el. (ALEssANDRo DEL VITA: Gırida d'arezzo. Arezzo, 1923, 57.; UMEERTO TAvANTı: Arezzo in una giornata. Arezzo, 1928, 106; ALEERTO Cı-uARı: Una novella aretina del Decameron. = Atti e Memorie dell'accademia Petrarca N. S., XX, 1936).- Vagy pedig, hogy Boccaccio utalásai nyomán- (VI.2~.) a XV. századtól a firenzei S. Maria degli Ughi templomnál helyezték el Ci-sti pékségét (GıusEı=ı=E RıcHA: Notizie istoriche delle Chiesefiorentine. Firenze, 1754, III, 182. skk.; MANNı: Istoria, cit., 392.). Vagy az ismereteknek és meséknek a szórakoztató szövete, amely a Deiınıeron kedélyes novelláinak közkedvelt és groteszk szereplői köré alakult ki, mint pl. Calandrino és Guccio lmbra tta köré (elég csak Manni által leírt életrajzokra gondolni: Veglie piacevoli, Firenze, 1815, L 11. skk; II, 3. skk.). Egy hasonló gondolatmenetben és kutatásban vizsgálni lehetne azoknak a no- `-elláknak a hosszú lánco-latát, amelyekre különböző írók és tudósok mint valós eseményekre, vagy egyenesen mint történeti dokumentumokra hivatkoznak: a Dante-kommentátoroktól kezdve a történetrrókig, a XVII-XVIII. század-i tudósoktól a modern történészekig (lásd pl. a li.1 és 6; IV.6; V.4; VI.6, 7. és 9: VII.3, 6 és 9; VIII.3-, 4, 5 és 8:- X.2 és 6 novellát, és kommentá romban a vonatkozó jegyzeteket). ' Legyen elég egyetlen utalás, hogy ne nehezüljenek el ezek a gyors emlitések: Alatiel szerencsés vándorlásai (II.7) az Anjou hercegek moreai élményeinek és.niccolo Acciaiuoli '38 és '41 közötti kalandos útjának (melyet Boccaccio egy episztolában ünnepei - V.) vékony és képzeletdús filigránján látszanak kibontakozni. A novella cselekménye, az első leütések után, a keleti Mediterráneumra helyeződik át, és íme itt vannak a_ csomópontok: először is Chiarenza kereskedelmi központja (33.), melyet

195 510 DEKAMERON borúk és kalózok, véletlenek és a legkülönbözőbb erőszakos tettek forgatnak fel, és amelyet Konstantinápoly, a Fekete-tenger és Kaffa gazdag kikötője felé nyújtózkodó, teljes levantei kereskedelem központja ural (II.4 és 7, III.7, V.1, VlII.10). És a nyugati Mediterráneumot, amelyet földrajzi helyzete alapvetően meghatározott a rendszeres kereskedelmi kapcsolatok tekintetében: Provance-szal, Ka talóniával, és a Baleári-szigetekkel (ahol a Bardiknak és az Angioiniknek voltak fiókjai: II.7, III.9, IV.3 és 9, X.7). Az európai vizeken túl, a rejtélyes és félelmetes Afrikát, ahonnan legélesebb vonásokkal Tunisz és Alexandria emelkednek ki, a társaságaink igazi mekkái (IV.4, V.2; I.3, II.6, 7 és 9, VIlI.2, X.9). Távolabb a keresztes háborúk és Szaladin mesés Kelete, a friss, és keresztesek által mindig megújított kereskedelmünk nagy reménysége, ami gyakran illúziónak bizonyult, és makacsabbul kapaszkodott meg avégtelen és gazdag Ázsiában: Rodoszon, Krétán, Híoszban, Cipruson, Szmirnában (Izmir), Akkóban, Antiochiában. És főként Ayasban, ahol - ahogy azt Marco Polo írja -,,a legkülönfélébb fűszerek és selyemkelmék és aranyak folynak elő belülről, mindenfajta drága áruval együtt, és a kereskedők... a legkülönbözőbb országokból származnak". Ez a Szíriából, Egyiptomból, Perzsiából és Örményországból vezető utak kereskedelmi csomópontja, amelynek királyával pont a Bardik - Francesco Pegolottin keresztül - kötöttek előnyös megállapodásokat: vö.: I.9, II.4 és 7, V.1, X.9, II.7, II.9, X.9, IX.9, V.7, IX.9... stb.2 genovaiak, velenceiek, firenzeiek látogatnak. Itt rendezték - miután Mallorca hercegei meghódították, és így az Anjou-khoz kötődött -, két, Boccaccio által is ünnepelt, tiszteletre méltó hercegi fél esküvőjét: Mallorcai Ferdinánd (Róbert király feleségének, Sanciának a fivére) és Ibelini Izabelláét (akinek az alakját az Amorosa lfısionıiban énekelte meg: XLIV, 1. skk., Ciprusi Hugó unokatestvére, akinek a De Genealogiat ajánlotta. ]AMEs RıaNNıiı.ı. RODD: The princes of Achaia. E. Arnold, London, 1907, 136. skk.). Innen hajózott ki Acciaiuoli a nagy vállalkozása végeztével, Nápoly felé hazaindulva (LÉONARD: Cit., I, 180. skk., 185, 327.; II, 121.). Majd, Morea, ahol Acciaiuoli felfedezőútja zajlott, ami Tarantói Róbert és Lajos hercegségének megszerzésével járt: e két nőies herceget Boccaccio nem becsülte sokra, ahogy az Alatielt megka pa rintó,,morea fejedelmét" sem (Egloghe, III. és IV., Vıı.L.ANı: XII.52; RODD: Cit., II, 180. skk.; LÉONARD: Cit., I, 100. skk.). Athén és hercege alakjában (49. skk.) VI. Brienne-i Gualtieri-re való utalást vélünk felfedezni, aki '43-ban Athén hercege és Firenze ura volt, és - ahogy ez a novellában (49) is elhangzik -,,,Morea fejedelmének barátja és rokona" volt, és ő is állandó felfedezőutakat tartott Akhájiában (vö. De casibus, IX, 24). Rögtön ezután következik Konstantinápoly (63. skk.), Costanzióval és Manovellóval, akik a Császár fia és unokája, pontosan, ahogy Costanzo és Manuello volt Andronicuséi, a '300-as évek elejének császá ráé, aki nem volt kívülálló ezekben a törekvésekben és az Anjou vállalkozásokban. Majd Chios következik (75.), az olasz kereskedők egyik leggyakoribb támaszpontja ezeken a tengereken. Es végül Kisázsia következik Osbech nagyszerű árnyékában, aki az Aranyhorda kánja volt, és pontosan ezekben az években ( ) a Fekete-tengeren és a Krím-félszigeten támoga tta a genovaiakat, és a firenzeiek és nápolyiak szeretetét élvezte (ROEERTO LOPEZ: Storia delle colonie genovesi nel Mediterraneo. Bologna, 1938, 299. skk.). Hogy ne is beszéljünk Basano fiktív alakjáról (78. skk.), akiben Basano, András király hívének, és Tarantói Róbert és Lajos ellenfelének figu ráját látnánk tükröződni (LÉONARD: Cit., több helyen, lásd a névmutatót). 2" Erről lásd: WıLHı.`-.ı.M HEYD: Storia del cornmercio del Levante nel Medioevo. UTET, Torino, 1913; IEAN HA'ı`zı=EL.D: Trafiqnants italiens dans l'orient hellénistiqıie. Ed. de Broccard, Paris, 1919; G. M. MoNTı: Le Crociate e i rapporti fra Oriente mediterraneo e Occidente europeo. Rodosz, A Marco Polo-i idézet Ayasról az Il Milionéból származik, L. F. Benedetto gondozásában, Milano, 1931, 9. Szicília és Ormény-

196 vntore BRANCA I A KERESKEDŐK EPOSZA 511 A De Carıariától a De montibusig igazolást talál az állítás, miszerint egy földrajzi ízlés születik (eredeti és egyéni fordulatokkal) válaszként a XIII. és XIV. századi olasz kereskedők ismeretlen országok és kereskedelmi piacok felé irányuló lendületére. Ki lehet jelenteni, hogy nincs olyan, e kitartó és merész conquistadores tettei által megjelölt terület, amely ne kapna pontos tanúságot és színes narratív átalakítást a Dekameron lapjain, a kereskedelmi hajózás e csodálatos könyvében. A földrajzi horizontoknak ez az új, határtalan tágulása megfelel az emberi perspektívák ugyanilyen gazdag és merész kiszélesedésének. A freskók élénk sorozatában, amellyel Boccaccio példázni akarta commediájának rajzát vagy ideális témáját, a kereskedők rettenthetetlen alakjai mindig központi, főhősi szerepet kapnak. Mert ahhoz, hogy élő és tekintélyes tanúkat mutasson be - akár negatív, akár pozitiv értelemben -, a nagy emberi igazságokkal kapcsolatban, amelyekre a Dekameron épül, természetes, hogy a szerzőnek az emberiség azon képviselőihez kell fordulnia, akik Renan kifejezésével élve erőből és akaratból a történelem legnagyobb leckéjét" adták. A bűnök miatti keserű szemrehányás alkotja az első nap témáját, a Franzesik kegyetlen kapzsisága és Ciappelletto kiszámított gonoszsága, Ermino Grimaldi kicsinyes fösvénysége ólmos fénnyel és gyászos árnyakkal mélyíti el a század nagyjainak fanyarul polemikus ábrázolását. Míg Melkizedek és Ábrahám finom és ötletes óvatossága, Giannotto vagy az lnkvizítor által üldözött kereskedő nyájas tudása ellenfényben mutatják a hatalmasok kapzsiságát, mely mindig lesben áll, de aminek a kikerüléséhez az éleselméjűség és viták e mestereinek a kitanult elővigyázatossága már évszázadok óta hozzászokott. Az előjáték után, amelyben a leginkább kiemelt és legkevésbé elfelejthető figurák pont a kereskedelem világából jönnek, következik (az uralkodó vagy alul maradó) Szerencse mozgalmas és élénk diptychonja (II. és III. nap), amelyet különösen sűrűn népesitenek be az olasz gazdaság uralmának úttörői. A pajzán Sandro Agolantitól, aki keményen tartja kezében Treviso kereskedelmét, az olasz kereskedők szemtelen köréig, akik derűs és csípős pletykálással, borral és füstben töltik el a vacsora utáni időt egy kocsma tűzhelye körül, sokszínű és erőteljes arcképcsarnokot alkotnak: a legrészletesebben tanulmányozott környezetek benyomásokon alapuló ábrázolásával találkozunk, amely a második napban egy nagyszerű és mozgékony kereskedelmi sorozatot alkot. Itt van Rinaldo d'asti, a kissé naiv, de igen jámbor kereskedő Emilia és Veneto között, aki a legváratlanabb szerencsétlenségek után Szent Iulianusához intézett imádságokért megkapja a jó szállásadó kegyét egy özvegyasszony személyében. Itt találhatók a mindig Firenze és Anglia között rrrý r J_ 7 77 ország és Tunézia közötti gyakori és érdekes kereskedelemről (amire az V.7 és V.2 novellákban törıá-nik utalás) ld. C. TRAsEı.ı.ı tanulmányát: Sicilia Levante e Tunisia nei secc. XIV e XV. Trapani, 1952; 5 általában a firenzei kereskedők európai-afrikai-ázsiai forgalmáról: R. DAvıDsoı-IN, Storia di Firenze. `956, VI,

197 512 1-DEIKAMERON lovagló Lambertik bukásainak és nem várt szerencséinek gyors váltakozásai; és az olyan meggondolatlan és -szeleburdi ifjaknak, mint Landolfo és Andreuccio, a mu-lattságos, jól végződő történetei. A l<eresl<edói< mosolygós, ravasz előrelátása, amellyel bölcsen zárják le Aflatiel hihetetlen fájdalmas bolyongását. És végül itt van a gyors és ünnepi kép Monaoóról, a kalózok frank kikötőjérõl és a kereskedők kálváriájáról (vö. VlIl.10 is). A második nap minden novellája - a nyolcadik kivételével - a kereskedelem téma-körének bélyegét viseli magán, és a harmadik napon is folytatódik ez az eposz: a magas származású hölgy és a meggazdagodott gy-apjúkereske-dő méltatlan kontrasztjában, akihez feleségül adták (III..3,). Zima óvatos előrel-átásában, aki -a nemes Vergelilesi fukarságából húz hasznot; a keleti l<alandban, melyben egy firenzfei tpatrícius, Teb-alfdo Elisei próbálja elfelejteni a :sz-erelmet: mintha Bocc-accio itt az emberi találékonyság és a.szerencse ellentétét zakarná ınegvilágitani, szembeállíıtva az feseitleges n`er-nességet azzal, amelyet egy olyan léthelyzethez kötődő hosszú harcok.során vívtak ki, amelyre mindig súlyos veszélyek leselkednek, és amely -állandó teljes és határozott tevékenységet köve- :-tel.. Ez.a választás, amellyel Boccaccio a polgári és kereskedő rétegből választja ki az ember és»a Szerencse drámájának főszereplőit, egy és szenvedélyes, a társa- -câlalomra irányuló figyelmet fed föl. Mivel, hogy példaértékűen.mutassák be ezt a középkori t-ársadalomban olyannyira lıangsúlyozott szembenállást, általában (ahogy azt egyébként Boccaccio is tenni fogja sa De casibns viromm illiustriumban) lčiirályolrait, laercegekeët, lovagokat idéznek meg, változó szerencséjű katonai, politikai és civil tzetiteikkel.. Az, hogy Boccaccio képzeletében jelen van, sőt, ur-alk-odik az ifjúkorban megismert világ., még inkább megmut»aítkoz`.ik a következő diptychonban, a Szerelemében, amely az -emberi nemesség hitványság végső próbája (IV. és V. nap). Mert ha az előző témával kapcssolaztban, az ellentétes középkori hagyománnyal szemben, a l<ereskedők lhányatott -életére tett utalások természetesnek is tűnhetnek, ebben a témában teljesen önmagáért valók. A Bzalducciktól kezdve, a Bardik intézőitől, afkzik za IV. nap.hires bevezetőjének főhősei, a Flandriáva`l üzletelő velencei =Qui-z`rm=o nagy kereskedő"-ltől, vagy a Provence-ból 'Spanyolországba utazó igaz lelkű "Cluadától -a firenzei.sighieriig vagy Liparotiig, aki kalózk-odássra adta -ea fejét, vagy»a Gianni és Teodoro nove-lëláieëban.szereplő tgenovaiakig, szinte mindnyájan felıhez»a polgári réteghez tarltoznak e két nap történeteibe.n. Sőt, a IV. nap nagy :szerelmi és halálos.szimfóniájában éppúgy, mint az V nap zenés komédiáinak ünnepélyes könnyedségében-, a legnernesebb és legszenvedélyesebb hősnők, akiket Boccaccio képzelete a leginkább szeretetre méltóvá fo`rm-ált, mindnyájan az Édes Stílus és Petrarca által figyelembe sem :réteghez tartoznak. Lisabetta a haláláig»csöndes sírásába burkolózva, Simona, aki kislányos tudatlansággal veti életét - mint szál virágot - szerelme sírjára, Girolamo és Salvestra, akiket a gyermekkori szerelem és fa hirtelen halál szétválaszthatatlanul összekötött, Costanza, aki félénken és reszketve tekintett az ismeretlen felé, de ez nem tartotta vissza attól, hogy kétségbeesett szerelmi nyomozásba kiezdjen. Mindezek a felejt-

198 vıtrore sr~anc:a,/i A i<ereskedők Eıfosza 513 hetetlen szerelmes alakok még különlegesebb bájt sugároznak, ahogy' törékenyen és sebezhetően válnak ki ama világnak sötét hátterek előtt, arnelzyet a a kapzsiság, az anyagi haszon könyörtelenül ural. Disztelen és szinte- fálrardt szépségükkel egészen másféle csábitást képviselnek, mint az ékkövekete visrelő, büszke feudális úmők: de az érzelmeik nemességében és hősiiességében- se1nıniképp» nem maradnak alul velük szemben. Természetesen a kereskedők siziınfóniája, arnel-yi változatos, de mindig biztos kézzel hangszerelt, teljes zenekari előadássá az Értelem terjedıelınes trifptychonjában (Vl-VII-VIII. nap) válik. Itt is a legkülönbõzrőbbs társadalmi osztályok (a katonáktól a politikusokig, de főként a tudósoktól ami cli`álˇ<okig)} kínálták fel szereplõiket a hasonlóan tüzetes középkori' bemutatásra. Am az első. felütéstől kezdve, amikor az egyszerű kereskedő, Cisti józan elmésségével emelkedik a nemesek és a hatalmasok fölé, egészen a nyolcadik nap záró elbeszéléséig, amely Salabaetto és Canigiano köré egy felelőtlen és csibész világ képét festi: az Dekaimeroin az új, vezető réteg alakjainak, téınáinak és helyszineinek adja az elsőbbséget. A példák felsorolása itt túlságosan sok helyet foglalna, nyilvánvalóal<,. és már többször is említést kaptak: legyen elég a triptychon közepén a nemesek és kereskedők vígeposzi szembenállása, melynek tetőpontján az anyós groteszk kirohanásában szamártrágya-szatócs"-nak piszkolja Arriguccio Berlinghierit, népiesen átírva így a dantei megvetést az iránt, aki pénzt vált és kereskedikm (V'II.8). Így a kilencedik nap szünete után (ahol a firenzei társaságok kifinoınult és dolgos világa áll szemben a pugliai bazárosok nyomorúságával: 8 és 10), az emberi erények pantheonában - ami nyilvánvalóan a múlt nagyjainak ékkövekkel kirakott és magasztalt képei számára készült-, Boccaccio elhelyezte e világnak ideális ábrázolásait, melyet ő először emelt irodalmi rangra. Gilberto úri bölcsessége és finom óvatossága, Lisa fájdalmasan perzselő profilja után, Nátán és Mitriades és Szaladin novelláiban feltűnik a bölcs és ékes beszédű" kereskedő alakja. A Dekameron precíz és hiteles gótikus építményének egyik végétől a másikig, a dupla és tripla árkádok mentén, melyek szerves és koherens egységben jelennek meg, tehát folyamatosan és szükségszerűen nyilvánul meg a kereskedői konstans e rendkívüli módon kidolgozott építési szerkezet dinamikájában és értékeiben. Anélkül, hogy az irodalomba költöztetné ezt az új világot, és a tulajdon kifejező és szaknyelvéveln ábrázolná ennek a rétegnek az olyannyira eredeti 2' Pd. XVI, 61. Ü Ez a kivételes nyelv, szinte zsargon egy másik ösztönző nyomvonalat muta that a kereskedelem~ mel kapcsolatos olvasathoz. A Lambertik színes és viszontagságos, mesés tettei Angliában (li., 3.) megmutatkoznak a hangsúlyozottan expresszív (és nem a szokásos) értelemben használt kifejezésekben is. A hinni ( credere") csinálni, hitelt adni értelemben, az elfogadni (,,accettare") kölcsönt felvenniként, az érdem"(merito) és előny (vantaggio) haszonként, a befejezni (cessare), mint tönkremenni, a közeledni" (,,accostarsi", vagy accontarsi") mint kereskedelmi megállapodást kötni jelenik meg. A burleszk irónia az elbizakodott kereskedőkkel szemben, akik mivel igen gazdagok házasságkötés által szeretnének nemesi család fára szert tenni (lll.3, Vll.8), felvillan és pattog a kézművesség és l4eresl<ede~

199 514 DEKAMERON életét, a Dekameronnak nem lenne meg az elsöprő példaértéke sem, sem pedig az ékesszóló, sokoldalú emberi gazdagsága. Nem lehetne Itáliában a középkor alkonyának költeménye, ha nem lenne ugyanakkor azoknak az embereknek az eposza is, akik nyomukat a legerőteljesebben hagyták a civilizáción, az európai élet centrumába jultatva azt. Ez a nézőpont, sőt ez az érték, amit felfedezünk a Dekameronban, amikor a középkor polgári hagyományának fényében és egységes és ideális ihletettségében kezdjük vizsgálni, ami váratlan perspektívákat nyit számos novella fantasztikus szövetében. A vitalitásban dúskáló évszak emberének és amagas fokú világi kifejezés gazdag és mozgalmas vígjátéka kínálja magát a kereskedelem jegyében új olvasatra. A novellák ebből a szoros és fesztelen ritmusból, bolondos vagy pikareszk hangszínből, mint Andreuccio da Perugia vagy Salabaetto történetében (II.5 és VIII.10), már felfedték vizsgálódó tekintetünk számára ezt a,,vízjelet, bár inkább lem kifejezéseinek állandó pizzicatójában, amely szinte vígoperával váltakozik, és karikaturisztikusan kíséri a dölyfös szereplők tetteit. Posztószövőmester, tarka szövés",,,fonalak kifeszítése,,,fonál miatt való veszekedés,,,csepű,,,gereben és,,gyaratoló. Cafat a ruhája (,,romagnuolo, vagyis durva anyagú), megszerezni (,,civanzarsi ),,,sza má rtrágya-sza tócs,,,ebadta toprongyos sza tócsa... stb. Rinaldo d'asti (Il.2), az egyszerű és kissé naiv kereskedő megtestesítője, rögtön feltűnik jellegzetes mondatalkotásával (,,nálaın két soldo ma is huszonnégy dénár bizony nem ekképpen alkudott meg vele... stb.). Iancofiore és Salabaetto közötti kölcsönös átverés (VllI.l0) a kereskedői példaértékét a csillogóan színes nyelvezet hihetetlen pontosságából nyeri:,,hombár,,,vámház, átadni írásban áruiknak s azok árának lajstromát, felügyelők, beírni a vámnak könyvébe a kereskedő nevére minden áruját, tárgyalni váltókról, cserékről, eladásról,,,mindenestül megnyúzni (minden pénzüket könyörtelenül kícsalni), gazdák (tr kereskedőház vezetői),,,gyapjú, megfizetni a járandóságot, nagyon sietni a kalmárkodással, ciprusi lenvászon-terítő,,,zálogba csapni, keményre tömött s erősen összekötözött bálák, sovány volt előbbi aratása, monacói kalózok elfogták, és tízezer aranyforintot követelnek váltságdíj fejében". A fele árát is alig kapnám meg,,,uzsorakamatot, harmincat százra,,,zálogba vet, biztosítékot ad, az,,alkı.ısz kölcsönad,,,a vámnál maga nevére, mind a ketten írást adtak a megegyezésről... stb. Egészen váratlan és eltérő utalásokat és sugalmazást is tartalmazhat, illetve gyakorolhat ez a nyelvezet. Valószínű például, hogy a,,garbói gyapjú nagy ismertsége és értéke miatt (amiből származik a,,garbói gyapjúkereskedő,,,garbói ruha kifejezés, kiterjesztve a teljes lbériai-félszigetre, és részben Franciaországra), választotta ki a Garbói Királyságot minden mór terület közül Alatiel novellájában (II.7), és jelenik meg Cipolla testvér furfangos beszédében, amelyet más kereskedelemmel kapcsolatos kifejezések is tarkítanak (a Porcelán titka, Furfangóciába és Bolondóciába, semmi egyéb pénzt ki nem adtak, csak veretlent, a héját egyenként eladogal`ta ). Nyilvánvaló, hogy az a szójáték, amivel a Varlungói plébános igyekszik átejteni Belcolore asszonyságot (VlII.2), a,,kétesi (,,duagio ) szón alapul, ami a Douai-i finom szövet megnevezéséből ered, melyet a Bardiak szállítottak, és igencsak értékeltek Firenzében. Tudd meg, hogy a (köpönyegem) szövetje kétesi, ha ugyan nem hármasi, sőt vannak a híveim közt, kik azt mondják, hogy négyesi (Vö. P3. )()(.46). (A novellákból vett valamennyi magyar idézet itt és a cikk teljes egészében Révay József fordítása. - A ford.) Ám ez egy olyan kutatás, ami nagyobb elmélyedést igényel, és amelyet egy más helyen szeretnék tárgyalni a Dekarnernnhoz írott jegyzeteimben található dokumentáció alapján és FLORENCE EDLER: Glossary ofmerlievnl Terms of Business (Cambridge, Mass. 1934) igen hasznos segítségével.

200 vıttore ERANCA 1 A KERESKEDŐK EPoszA 515 gyorsan és jelzésszerűen, mintsem a maga plasztikusságában. S ugyanez, bár különbözőképpen, elmondható a Lambertik (akik igen szorosan kötődnek a Bardikhoz) kalandos angliai vállalkozásairól, amiket egy meseszerű apoteózis zár le (li.3).2 ' Vagy a kereskedők könnyelmű csoportjának színes és mozgalmas bemutatásáról, akik egymással - mint azt az Llniversítates mercatorum megalapítása is igazolja - egyszerre szolidárisak, és ellenségesek. Akik állandóan jelen vannak és maguk között mindig versengenek a nagy francia vásárokon, a gazdag itáliai városokban és a mesés keleti kereskedelmi gócpontokban (II.9). Folytathatjuk még a sort a pugliai kis seftelők nyomorúságos és csapdákkal teli megalázó életének megjelenítésével, akik ennek a hatalmas és tevékeny társadalmi osztálynak valóban az emberi legalját jelentették (IX.10). De túl ezeken a képsorokon (és sok máson, amelyre csak utalni tudunk), amelyekben ez a számunkra most olyan nyilvánvalónak és mindennapinak ható kereskedő civilizáció visszatükröződik,,,a kereskedelem jegyében fogant olvasat példaértékűen fedi fel önnön érvényességét és szuggesztivitását, éppen úgy, mint amikor ez híres és a hagyomány fényétől többirányúan megvilágított szövegekkel történik. Lisabetta da Messina szerelmes vágyakozásának elégikus költészete, egészen a csendes halálig tartó szótlan szenvedésben, annyira szánalomra méltó és anynyira érzékenyen érinti szivünket, talán mert ez a szerelem úgy jelenik meg, mint a nemesség legfinomabb és legbájosabb virága a firenzei kereskedők kegyetlen világának kiszáradt erkölcsi talaján. Testvérei olyan ösztönösen merültek el üzleti tevékenységükben és pénzügyeikben, hogy se egy pillantásuk, se egy gondolatuk nem maradt a mámorító szerelmi vágyakozásában teljesen magára hagyott húgukra, a már emberként érett lány szenvedélyes és gyötrő álmaira, fiatalságának hiábavaló elfonnyadására. A szív és az érzés, valamint a puszta érdek és a makacs számítás között nincs lehetőség a megértésre és az összekapcsolódásra: nem is tudnak mást tenni a fivérek, mint mérhetetlen erejükkel egyszerűen elfojtani azokat a reszkető szívdobbanásokat. A novellák szánalmat kiváltó tragikus és elégikus ritmusa éppen ebből az ellentétből születik meg, ami persze annál súlyosabb, hogy a társaságok, kereskedelmi szövetségek osztályához tartozó nőnek a szerelme egy szegény. egyszerű fiú iránt áthágni látszik azokat a határokat, ame- Ü Kereskedőink Angliában viselt dolgairól, a már idézetteken túl, különösen az alábbi műre utalok: ARMANDO SAPoRı: Le compagnie italiane in lnghilterra. = Monetrı e Credito, Vlll, * Amint azt már megjegyeztem, éppen Mess.inában - melynek ostromában a firenzeiek részt vettek az Anjou seregek oldalán - létezett egy S. Gimignanóból származó kereskedő kolónia, olyanok, mint Lisabetta testvérei. S virágzó kellett hogy legyen, ha ll. Károly l296-ban azzal a kéréssel fordult a sangimignanóiakhoz, hogy nyújtsanak neki segítséget az ellenséggel szemben és ezzel kolóniáik érdekeinek védelmét is biztosítják (S. Gimignano, Useppi archívum, Libro di Provvisioni, N N 23.). 5 itt megjegyezték még egy érdekes egybeesést is: néhány sangimignanói kereskedő, mint például az Ardinghellik, az év felé áttették székhelyüket Messinából Nápolyba, ahogy Lisabetta testvérei tették, vagy inkább, ahogy az elfogadott és természetes volt (Nel VI centennrio della nascita di G. Boccaccio. Poggibonsi, 1913).

201 516 DEKAMERON lyek vastörvénnyel szabályozzák ezen társaságok életét. A botrány pedig olyan veszély, amely nagyon súlyosan nehezedik rá a kereskedők közmegbecsülésére, hiszen kompromittálhatja, morálisan alááshatja az üzleteiket. Lorenzo kiiktatására ezért születik meg oly gyorsan a döntés, mintha az valamiféle azonnal végrehajtandó és elkerülhetetlen kereskedelmi művelet lenne csak (,,...hosszas tanácskozás után... akképpen határozott a dologban, hogy hallgatnak felőle... mindaddig, mígnem elérkezik az idő, mikor maguk kára vagy gyalázata nélkül lemoshatják e szégyenfoltot, minekelőtt még jobban elfajul a dolog. ). Húguk iránt persze egyáltalán nem aggódnak, csak maguk kára vagy gyalázata iránt. S valóban, ahogy arra alkalom adódott, minden hezitálás és skrupulus nélkül gyorsan végrehajtották a bűncselekményt, ami után, mintha az aljas, de szükséges és elkerülhetetlen dolog lett volna:,,...magukkal vitték Lorenzót; mikor pedig valamely magányos és elhagyott helyre érkeztek, melyet alkalmasnak véltek, megölték Lorenzót... és eltemették olyképpen, hogy senki nyomára nem jutott". A csend áthatolhatatlan falát húzták testvérük aggodalmai elé - aki gyakran és állhatatosan kérdezett Lorenzo felől - amely csak valamiféle alaktalan sötét veszedelem baljós visszhangját verte vissza ( Ha még egyszer kérdezősködöl felőle, olyan feleletet kapsz, amilyent megérdemelsz. ). Magányának és aggodalmának fagyos légkörében Lisabetta egyszerűen viszszamenekül saját beteges fantáziájának és megszálló vizióinak világába, egészen a heroizmus hátborzongató, bár fennkölt gesztusáig.,,lemetszette a törzsről a fejet... Annak utána pedig fogott valamely nagy és szép virágcserepet... és ékes kendőbe burkolván a fejet, abba beletette; annak utána pedig földdel színig töltötte a cserepet, s néhány tő gyönyörű salernói bazsalikomot ültetett bele, s ezt szüntelenül csupán rózsavizzel vagy narancsvirág-vízzel vagy maga könnyeivel öntözte.... Az összeroppanásig - akárcsak`shakespeare Oféliája - egyfajta nyugodt, bár vigasztalan és reménytelen vágyakozásban él, amelynek a halál már csupán csak egy befejező, lezáró epizódja. De szerelemnek és halálnak ez a végső, elhagyatott és bájos elégiája megrázó, szűzies és varázslatos is egyúttal: Ő maga is a fivérek számító keménységének hátterében jelenik meg, akik egyáltalán nem veszik észre Lisabetta gyengéd őrületének kisarjadását, mindaddig, amig a maguk érdekeit nem látják veszélyeztetve. Ezen pedig igen-igen elcsodálkoztak, s megijedtek, hogy netalán a dolog kitudódik; elföldelték hát [Lorenzofejétl, és semmit nem szólván, nagy óvatosan távoztak Messinából; se minekutána üzleti ügyeik lebonyolítása felől intézkedtek, elmentek Nápolyba. Az egyetlen dolog, amiért aggódnak, az üzleti ügyeik rendezése: húguk teljesen eltávolodott a világuktól és sorsára kell, hogy maradjon, hiszen olyannyira kívül került már az életüket szabályozó könyörtelen törvényeken. A novella témája is éppen ez: a szerelem virágának szánalomra méltó és vigasztalan elhervadása és pusztulása a kereskedői logika" mindenek fölött álló uralmának megkérgesedett, kiszikkadt földjén. Ez az újabb vonás az, amelyet Boccaccio kiemel e gazdag és tevékeny osztály ábrázolásában: egy társadaloméban, amelyben az érzések, a szenvedélyek és ma-

202 VITTORE ERANCA 1 A KERESKEDŐK Eı->OszA 517 guk az erkölcsi, politikai és polgári törvények kerülnek veszélybe, mert ez a vasmarkú és könyörtelen kereskedői észjárás maga alá rendeli őket és uralkodik fölötlük, mint ahogy két évszázad múltán majd teszi ezt az,,államérdek. Ezeknek az embereknek a hatalma és mérhetetlen ereje alkotja (...) a gondviselésnek azt a pajzsát, amely mögött és amelynek védelmében olyan tetteket vihetnek véghez, ami céljaik eléréséhez vezeti őket. Ezek az emberek, akik ha mindennek ellenére véletlenül mégis beleütköztek az általuk oly hajlékonyra fabrikált törvénybe, amely valódi akadályt jelentett és az erőszak elrejtése vagy igazolása lehetetlennek látszott, nagy merészséggel és aggodalmak nélkül távolították el az útból az ilyen akadályt."25 Hogy megvilágitsa ezt a hideg és sápadt (de ugyanakkor nagyszabású és szinte titáni) fényben úszó világot, Boccacciopontosan a Dekameron küszöbén helyezte el azt a történetet, ahol a kereskedelem logikája" a leghatalmasabb és a legkegyetlenebb, már-már az embertelenségig jut el. Itt a különféle kritikai irányzatok által túlságosan is gyakran és kizárólagosan vizsgált Ser Ciappelletto novellájára utalok, amelyet úgy állítanak be, mint istenkáromló gúnyrajzot (moquerie) a szentek kultusza ellen, vagy mint egy kivételesen elvetemült hipokrita magatartásáról szóló kerek történetet. Így elkerülte figyelmüket, hogy a történet a kereskedők és francia vállalkozóik nagyon nehéz életének eltúlzott megjelenítésével veszi kezdetét: kínokkal teli élet ez, amelyet a nép gyűlölete tart mindig kényszerűen ébren, valamint azok a conquistadores-ok, akik csapdákkal teli idegen földeken táboroznak, olyan népek között, akik mindig készek a lázadásra és a rombolásra. A két firenzei uzsorás borzongó félelmében (I.1, 26) éppen a düh és az ellenségesség kimeríthetetlen érzéseiből táplálja cselekedeteit, amely mindig körbeveszi és veszélyezteti e kereskedőket. Ráadásul félelmetesen villantják fel annak a pogromnak és üldözésnek, valamint sok esetben mészárlásnak a vizióit, amelyek egymást követik Franciaországban (1277, 1299, 1308, 1311, 1312, 1329 és így tovább). A megvetésnek ez az éles kirohanása - ezek a lombard kutyák -, látszik viszszaverni az átkok és a viccek visszhangjait, amelyek mindig jellemezték a kereskedőink nevét a mindennapos beszélgetésekben, az énekekben és a krónikákban..a lombardiaiak nagyon alamuszi emberek... árulók és kétszínűek... felfalnak és elpusztítanak... nem csak embereket és állatokat, de malmokat és várakat, földeket, mezőket, erdőket is... csak hoznak... egyik kezükben egy papirost, a másikban egy tollat és megkopasztják a lakosságot... és adókkal elszedik a pénzüket... majd' szétrepednek a hájtól a rászorulók kárán és olyanok, mint a farkasok, akik felfalják a népet S akkor már megérthető az abszolút törvény, amely megha- F5 SAPoRı: Studi, op.cı't., XIX. és ugyancsak Saporitól, Mercntores (Kereskedőlc) 97., származnak a következő énekek és krónikák idézetei. 2*' A Ser Ciappelletto novella elemzéséhez és magyarázatához vegyük figyelembe e kötet 127. oldalán elmondottakat (olykor szükségszerű egybeeséssel ezzel az oldallal). 27 A francia idézetet ford. Fehér Anita.

203 518 DEKAMERON tározza a novella főszereplőinek cselekedetét: kerül amibe kerül, nem tudják és nem is engedhetik meg, hogy kegyetlen zsarnokságuk a legkisebb szakadást is elszenvedje, hogy uralmuk tündöklő és hatalmas kolosszusának agyaglábaiból a legkisebb gabonaszerrı. is kihulljon, mely hatalmuk és életük teljes összeomlásával fenyeget. Ez a kemény törvény az, ami baljós vonásokkal színezi meg még a képmásaikat is: Musciatto Franzesi, a rosszakaratú számító alak (Compagni), nem habozik csődbe küldeni öreg, munkakerülő, beteg barátját, csak azért, hogy erősítse vele Burgundiában a hatalmát, s hogy bármilyen eszközzel is, csak féken tudja tartani ezeket a,,veszekedő, tisztességtelen és törvénytipró... burgundiakat, kifizetendő a nagyon súlyos váltókat. A firenzei uzsorások, akik Ciappellettót a házukba fogadják, csak az üzleteikből esetlegesen bekövetkező kár miatt aggódnak, és a legcsekélyebb gondolattal sem viseltetnek vendégük betegsége, halála és elkárhozása iránt. Valóban embertelenek a Végső szavak, a szentség felvétele után, amelyek a fagyos sötétségbe fojtják bele Ciappelletto reménytelen sorsát: De mikor hallották, hogy templomban nyer eltemettetést, semmi egyébbel nem törődtek". Szélsőséges példa Ciappellettóé: ahelyett, hogy inkább veszélybe sodorná az olasz bankárok uralmát Burgundiában, hogy inkább fellázadna a kereskedői logikával" szemben, teljes tudatával az örök elkárhozást választja. S ez az,,ok", amely ráveszi őt, a hívőt (és nem szkeptikust, mint sokan vélték) a halál pillanatában a szentségek felvételére (22-28.). Ez az uzsorás testvérek csodálatának kiváltó oka, a hallatlan gonoszsága, vagy Capaneus módján, egyfajta emberfeletti vagy jobban mondva embertelen ereje: Ugyan miféle ember ez, kit sem az öregkor, sem a betegség, sem a halálnak félelme, holott már a halál révén vagyon, nem tud. eltéríteni gonoszságától, és nem tudja rávenni, hogy ne oly módon haljon meg, miként élt, sem Istennek félelme, pedig immár elkészült rá, hogy hamarosan meg kell jelennie ítélőszéke előtt?". S akkor itt van még Ciappelletto híres, sanda képmása, amely a novellát a maga zord és árnyalatlan soraival, éles és sötét felsorolásával nyitja meg, egyáltalán nem szónoki halogatásnak tűnik vagy egyszerű bravúros mutatványnak, hanem szükséges és koherens bevezető a hatalmas, számító gonoszsághoz, amely a történet centrumában áll, s amely a borzongató szavakban már előre jelezve van. E szavak zárják le Ciappelletto baljós profilját az evangéliumi iszonyt visszhangozva Iúdásra utalva (,,Bonum erat ei si non esset natus homo ille []obb lett volna neki, ha meg sem születik]). A szentség felvételének egész epizódja ezeknek az előzményeknek rendelődik alá: míg Ser Ciappelletto szolgálatkészsége is, amelyet egy bizonyos ponton teljesen magával ragad e gunyorosan és rosszindulatúan nagystílű játék, amely lényegében nem más, mint a bemutatás elején felvillantott ama motívumok összhangjának kifejlődése, amely két borzalmas megjegyzésben záródik (a barátok által felidézett szavaiban; és a látomásban, mely az az ördög kezében, a pokloknak mélységes fenekén" jeleníti meg). Annak a magatartásnak a centrumában, amelyben maga Boccaccio felfedi és szemléli,,a kereskedő logika" mértéktelen erejét, a kételkedés áll, amely csupán

204 VITTORE BRANCA/ A KERESKEDŐK EPOSZA néha (mint Musciatto vagy Ser Ciappelletto alakjaiban) színeződik sötét és megvető árnyalatokkal. Ez tétovázás, félelem, amely egyszerre tevődik össze a borzalomból és a döbbenetből, amely Dantééra emlékeztethet minket - mely részt ki is emelte Boccaccio (Esposizioni, V.1, 177. skk.) - szemben egyes bűnösökkel, mint Paolo és Francesca, s a szuggesztiók és a szenvedélyek erejével kapcsolatban, amely a kárhozatba juttatta őket ( Amikor megértettem ama sértett lelkeket... ). Ugy látszik, hogy Boccaccio, míg ezt az új kereskedő eposzt építi-alakítja, a határainak is tudatában van, vagy jobban mondva e hatalmas és nagyra törő civilizáció embertelen vonásainak. Ennek a tudata enged meg számára egy bizonyos távolságtartást, és tartja meg a dicsérő és magasztaló beszéd hűvösségén innen. S ez teszi lehetővé számára, hogy különös erővel árnyalja hatalmas freskóit az ellentétek és durvaságok, kegyetlenül lesújtó szükségszerűségek olyan tudatosságával - s talán elszenvedésével - amelyen e legyőzhetetlen férfiak erejének európai birodalma alapul. Ezért a Lambertik csodásan mesés angliai, Tebaldo és Ginevra keleti (egy nagy udvari szerelem fényétől nemessé vált) kalandjai, Martuccio és Landolfo nemesen merész vállalkozásai (talán a feledhetetlen műalkotások létrehozásától megvilágosodva),2 a trouvailles-ok (feltalálók), a Melkezidek, Cisti, Salabaetto, Piero Canigiani szellemének finom eleganciája mellé Boccaccio odateszi a legszennyesebb kereskedő logika által vezérelt cselekedetek piszkos foltjait. S ezt a keményebb és kegyetlenebb jelenséget bemutatva, a történetmondás irányelvei és inspirációja szerint példaértékű alakokat választ: a Franzesi testvéreket (s az ő tizedet és váltókat beszedö ügynökeit) vagyis azokat a prototípusokat, akiket a közvélemény - s kereskedő eredetű firenzei történetírás, Compagnitól Villaniig - nagyon jól ismert; az üzletelőket és árusokat, akik a hatalom csúcsaira emelkedtek eltaposva minden akadályt, minden polgári és erkölcsi törvényt egészen a pénzhamisításig és a hagyományos kereskedői szolidaritás elárulásának gyalázatos tettéig. Az a fiatalos fesztelenség, úttörő merészség, az a mindenre kész bátorság, amelyet gyakran a legelevenebb színekkel és a legmelegebb szimpátiával ábrázolunk és csodálunk, itt a maga súlyos eltorzultságában, sötét és kegyetlen elfajzásában van megragadva. Ahogy a szélsőségesen embertelen, szinte már sátáni viszonyok elképesztő mérete és hatása - mint egyes dantei alakoknál, Capaneustól Vanni Fucciig - megdöbbenti ugyan a lelket, de vonzani képtelen. Maga Ser Ciappelletto, aki maximális gonoszsággal fejez be egy aljassággal és gazemberséggel teli életet, példaértékűen mutatja be önmagát, mint a hitvány és durva ellenalakját a bölcs és figyelmes kereskedőnek, aki - mint ahogy azt a Dekameron más novelláiban Boccaccio ábrázolta (I.2, Il.7, X.3) - halálos ágyán, 3 Rufolo ravellai arab-szicíliai stílusú csodás palotájára utalok és arra a hagyományra, amely Landolfo ajándékának tulajdonítja a székesegyház csodálatos szószékét és mozaikjait. 2*' Vö. Boccaccio ınerlicvnlc, 6. fej., CoMı>A(:Nı: li.4, VıLı.ANı: VII.l47 és VlII.56. Éppen Musciatto veszi majd rá Szép Fülöpöt a pénziıamisításra és az olasz kereskedők kiűzésére, majd Valois Károlynak lesz a rosszabbik lelke vállalkozásában Firenze ellen. Lásd Fııııtnnıcı-ı Bock tanulmányá t: Musciatto dei Franzesi. = Dentclıes Archív, 1943.

205 520 DEKAMERON a legalázatosabb és legtisztább szavakkal, bőkezű hagyatékaival derűsen fejezte be nehéz életét. A Franzesik végrehajtójának végzete sokkal inkább egy diabolikus karikatúrának tűnik, amely még az első harmonikus kereskedői dinamizmus nagy bajnokának alakjával, Scaglia Tifivel áll szemben. Ez a Tifi maga is a francia királynak és császároknak a bizalmasa, a pénzügyek és a kereskedelem igazi hatalmassága Burgundiában, ahol - pontosan úgy mint Ser Ciappelletto - maga is súlyos betegségbe zuhant. S miután nagylelkű végrendeletét lediktálta, átvitette magát a Szentlélek templomába Besançonba, s mint Szent Ferenc, mezítelenül a csupasz földre tétette magát, és éneklő szerzetesek körében, keresztbe kulcsolt kézzel a mellkasán és az égre vetett tekintettel bizakodva várta a halált. Még azt is mondhatjuk, hogy Boccaccio ama baljós és rémisztő ábrázolásokban és alakokban, azokban a szélsőségesen embertelen viszonyokban, valamiképpen annak a nagy mozgalomnak a határait látja, amely megnyitotta az utat a társadalom kapitalista megszervezése előtt. S ezt annál tisztábban és egyértelműbben látja, minél inkább a kutatás odüsszeuszi szellemét és az új határok meghódításának kalandját a még több és maximális nyereség egyetlen célja és egyetlen törvénye váltja fel. A Kelet és a Nyugat meghódításába fogott olasz kereskedők epikája és nagyszabású pénzgyűjtése (quëtc), amely még képes volt és tudta is a saját érdekeit a közjónak és egy magasabb szolidaritásnak alárendelni, egészen az élet feláldozásáig a keresztes hadjáratok és a haza nagy eszméiért. Most pedig úgy látszik, hogy nyomorúságosan elmerül a fösvénység és a kapzsiság megalázó körében: éppen erről szólt már Boccaccio a Fílostratóban (III.38), a Fílocolóban (IV.106), a Comediában (XXXV.31. skk.) és az Amorosa Visionéban (XII. skk.) méltatlankodva téve hozzá, hogy a kapzsiság minden emberi erény és minden nemesség legteljesebb tagadása. Sőt úgy látszik, hogy az emberi képességek és az igazságok kitartó és meditatív szemlélete egy fájdalmasabb anyaggal gyarapította a Dekameronban azt a főleg irodalmi érvényű megvetést, amely ifjúkori műveit jellemezte. A legpolemikusabbi történetek ebben az értelemben - a fösvény Erminótól (I.8) a Vergellesi, a Diego della Ratta és a Gulfardóval kapcsolatos és más hasonló (III.5, Vl.3, VIlI.1) epizódok - éppen azt hivatottak tudatosítani, hogy a féktelen és alantas kapzsiság az egyik legnagyobb veszélyt jelenti a jelenkori társadalom számára.,,a kapzsiság, amely... a vagyonosodással növekedett... mindent elűzött... a szép és dicsérendő szokásokat VI.9, 4). Mert ahogy korának egyik legnagyobb kereskedője, Francesco di Marco Datini egyik levelében olvassuk,,,isten mértéket kíván mindenben és semmi mértéktelen soha nem tetszett az örök egyensúlynak (equítade)." '~ Olyan meggyőződés ez, amely még erkölcsösebb és megrovóbb tó- ' SAPORI: Mercntores, cit., 113. Illetve Studi (Trmnlmdnyok), cit. 839, 133,101. (Scaglia Tifi végrendeletét és halálát illetően is). S ennek fonákjaként: cit., Lásd a Sapori által bőségesen és soka tmondóan felkínált eredeti forrásokat, Le marchnnd italian, XII. skk., XLIX. skk. 1* LAı=o M.-xzzısız Lettere d'un notnro rt un mercante del secolo XIV Szerk. Cesare Gunsti. Firenze, II. 142.

206 vıtrore ERANCA 1 A KERESKEDŐK EPoszA 521 nusokkal mélyül el a Corbaccióban, a Nellinek és a Maghinardónak írt levelekben, a De casibusban (lil.1), hogy aztán egy szisztematikusabb kifejtésre kerüljön az Esposiziom' néhány oldalán, amelyben könnyedén meghallani a Dekameronban megénekelt eposz visszhangját.-14 De már a Dekameronban, pontosan a Franzesik és Ciappelletto kereskedői logikájának sötét bemutatása előtt, ez a tudatosság megjelenik a pestis rettenetében, melyet,,istennek bűnös cselekedeteinken érzett igazságos haragja zúdított a halandókra". Boccaccio ezekkel a szavakkal visszhangozza az elterjedt véleményt, amelyet a tapasztalt kereskedőkből lett történetírók, mint például Stefani és Villani is osztottak:í"5 és ugyanezektől a szerzőktől és környezetekből véve állításokat, nem habozik hangsúlyozni mindama gonoszság között a,,kapzsiság" nagy szerepét, mely,,a legkegyetlenebb érzés", a barátság, a család és a vallás legszentebb értékeinek az elveszejtője. l Sőt, a súlyos és összetett történésben, mely a halálnak és az isteni haragnak ezt a diadalútját zárja, a rengeteg nagyszerű palota, gyönyörű ház, nemesi lakás, õsi nemzetség, dús örökség, mesés gazdagság" pusztulása fölött érzett szomolúságban lüktet és szorong az elégikus bánat. A szinte tassói, gyászos és annyira emberi megindultság a gazdag és nagyszerű civilizáció elmúlásán: a kereskedők első generációjáé, akiknek a hanyatlása már a válságok megelőző, nehéz éveiben megkezdődött, és amit '48 rettenetes ostora kérlelhetetlenül romlásba döntött. Ez jelenti az úttörő időszaknak a végét, amelyet a XIII. és XIV. század között a keleti és nyugati Mediterráneum felé irányuló, olasz kereskedelmi teıjeszkedés indított el. És alkonya lett annak a fényes és epikus vállalkozásnak, amelyre anyagi haszonszerzés céljából, ám kalandra éhes szellemmel, és nagylelkűen vetették - Vannak hát néhányan, akik oly vágyban égnek, hogy gazdagokká legyenek, hogy a reménytől hajtva és a vágytól űzve még az Alpokon, hegyeken és folyókon is átkelnek és elhajózva fu rcsa, idegen ııépel<.l`ıez jutnak el, ami számukra nagyon könnyed dolognak tünik, megvetve mindazt, amit Seneca e nehézségekkel kapcsolatban ír Luciliusnak, mint mondja: Mngne divitie snnt, lege nntnre, compcısita ıllfpertns. Lex autem ille nntnre scis quos terminus nobis statuat... [»A szegénység, ha a természet törvénye szerint visel_j`ül<, nagy gazdagságot jelent.«tudod-e, hogy a természetnek az a törvénye milyen haärokat.szab nekünk?"] S ha az ilyen emberek megelégednének azzal, amikor valami szükségszerű határhoz jutnak el, vagy azzal, hogy eddig a határig becsületes munkával és dicsérendő haszonnal iiılottak, talán bocsánatot nyernének e természetes vágyukért, amely bennünk, emberekben elültetett. Mivel azonban ezen a mód-on az eınber ezt megtenni nem tudja, valamennyien érintve vagyunk e nyomorúságos tévelygésben, azaz többet kívánunk, mint ami szükséges lenne." (Esposizioni, Vll.11, 58 és , 25; SENECA: Levél Pinuslıoz, 179 valamint a Dekameron, X.3, 31 és 8, 112) 1"' MARC:-.ııoNNE STEFANI: Crorıaca. = RR. Il. 55.2, XXX., 1.; VILLANI: XIl.84; Vıı.ı.ANı: l.2. 3** Erről -lásd CH. VERı.ıNDEt~.ı fontos következtetéseit (La grande peste de 1348 en Espagne: contrišııtion á l'étude de ses conséquences économiques et sociales. = Revue belge de Plıilologie ed d 'Histoire, XVII, 1938; Yves RENOUARD: Conséquences et intérêts démographiques de le Peste Noire en = Population, lll.., 1948,: Enou.-inn P-ı;R.Rzov: A l'origine d'une économie contractée. Les crises du XIV siecle. = Aıumles d'e`cenenıies, Secičtés, Civilisntions, II, 1949; C. M. Cıı=oı.ı.A, I. DHONDT, M.M. Pos1`AN, PH. Woı.ı=ı=: Jlıpport nu IX Congrês International des Sciences Histeriques: section I: Anthropolgie et Démographie, Paris, És lásd még Boccaccio medievnle, 58. skk.)

207 522 DEKAMERON bele magukat az új polgári réteg legjobbjai, akik igazán kultúrát közvetítettek és fegyverek, erőszak nélkül nyitották meg a fejlődés útjait. Tevékenységük legfőbb törvényévé nem az embertelenné vált kereskedői logikát iktatták, hanem egy emelkedett, és a legjobb értelemben emberi szabályt, ami az egyik alaptörvényük élén áll: Semmilyen vállalkozás, legyen akár a legapróbb, nem kezdődhet és végződhet három dolog nélkül: vagyis képesség, tudás és szeretettel akarás nélkül. 7 Ebből a nagylelkű rétegből léptek ki az új európai és mediterrán egység előőrsei; a helyzetek és a világ érintkezési pontjainak zseniális értékelői, akik mindig készek voltak arra, hogy a legösszetettebb és legtávolabbi alkalmakat megragadják, mint például a keresztes háborúk vagy a nagy mongol vándorlások által nyújtottakat, azért, hogy kiterjesszék forgalmukat és a városuk polgári életét fejlesszék.3 És e győztes vállalkozásnak, ennek a kielégíthetetlen kíváncsiságnak lettek a bajnokai Marco Polo, Guido és Ugolino Vivaldi, és Niccolö Acciaiuoli. Pontosan, amikor a társadalom, amely a középkor alkonyán megteremtette egy új polgári és társasági életforma előfeltételeit, hanyatlani kezd, pontosan, mikor a pionírok kalandos és heroikus lendülete óvatosabb és rendszerezettebb formát kezd ölteni, Boccaccio megírja a sokoldalú és nagyon is emberi színjátékát. A nagyszabású átalakulás értékeire és határainak ismeretével, éberen és idegesen, ám nem csökkentve a csodálatot és a nosztalgikus sóvárgást eme kivételes embereknek az életereje iránt. És ezekből a forrón emberi és mindig új látóhatárok felé igyekvő hősökből, akik a sors csapásaival szemben szilárdan állnak, és ifjonti bizalommal tekintenek tulajdon erejükre és sorsukra, íıja meg főművét a szenvedélyes népi énekes, az ihletett trubadúr. A középkor alkonyának olasz eposzából nem hiányozhatott a modern társadalom legmerészebb előfutárainak nagyszabású vállalkozása; nem hiányozhatott a kereskedelem lovagjainak chanson de geste-e. KAr-csoLóDó JEGYZET Sok helyet foglalna, és úgy hiszem, kevéssé lenne itt hasznos a kutatásunkhoz az olasz, és különösképpen a firenzei kereskedelmi kalandokról bibliográfiai frissítést csatolni. Csak azt jegyzem meg, hogy az immár klasszikussá vált Sapori munkái kötetté gyarapodtak (Firenze, 1967), új jelölésekkel és a La mercatnra medievale-éval együtt, Firenze, A XIV-XV. századi kereskedelmi irodalomról, sok Boccaccióra történő utalással, lásd: CHRISTIAN BEC: Les Marchrmds écrivains. Mouton et Cie, Paris, 1967; ANGELO CıccHETrı - RAUL MORDENTI: I libri difamiglia in -17 Vö.: SAı=oRı: Studi, 533.; és különösen 155. skk., 619. skk., skk., a kereskedelmi gazdaság két fent említett állomása közötti átmenetről. 3" Ezt a véleményt legfőképpen RENOUARD hirdette, legutóbb a Le rôle des hommes d'a ffaires italiens dans la Méditerranée. = Revue de la Méditerranée, XV, És a kelet felé irányuló, gyorsan reagáló érzékenységről olyan klasszikusokat érdemes idézni, mint: RENÉ GRoussET: Uempire des steppes. Payot, Paris, 1939, és L"empire du levnnt. Payot, Paris, 1949 (különösen 575. skk.).

208 VITTORE BRANCA 1 A KERESKEDŐK EPOSZA 523 Italia. Storia e Letteratura, Roma, 1985; VITTORE BRANCA (Szerk.): Mercarıti scrittori. Rusconi, Milano, 1986 (friss bibliográfiával); általánosságban Boccaccióról az én Giovanni Boccaccio: profilo biograficóm (Sansoni, Firenze, 1977), különösen a kereskedelmi levelek és kapcsolatok tekintetében (vö. pl. 66. skk.). Eme kereskedelmi eposz marxista értelmezéséhez lásd: RózsA ZOLTÁN és SALLAY GÉZA tanulmányait a Rerıessairıce Tanulmányok (Akadémiai, Budapest, 1957) című kötetben; egy élesen történelrni-kritikai megközelítéshez: GIOVANNI GETIO: Letteratura e critica nel tempo. Marzorati, Milano, 1968, 359. skk. És lásd általánosságban a M. M. PosTAN - H. ]. HAEAKKUK (Szerk.): Cambridge Economic History (Cambridge, Cambridge UP, 1966) című kötetet, M. M. PosTAN - E. E. RICH - EDWARD MILLER: Economic Organisation and Politics in the Middle Ages. Cambridge, Cambridge UP, A kereskedők utazásairól: IEAN-PAUL Rouxz Les explorateurs au Moyen Ages. Seuil, Paris, 1961; VIRGINIO BERTOLINI: Le carte geografiche nel Filocolo. = Studi sul B., V, 1969 (a középkori földrajzi-kereskedői kultúráról és annak a lehetőségéről, hogy Marino Sanudót ismerhette); B. DINI ET AL.: Studi dedicati a F. Borlarıdi. Il Mulino, Bologna, 1977 (több helyen és különösképpen U. Tucci cikkében); C. M. CIPOLLA (Szerk.): Storia economica d'europa. UTET, Torino, 1979, I. Egy másféle szemszögből érkező alátámasztásról lásd: VIKTOR BoRIsovIč ŠI<LovsI<IJ: Lettura del Decameron Olaszra ford. Alessandro Ivanov. Il mulino, Bologna, Itt jegyzem meg továbbá, hogy az ebben a tanulmányban idézett novellákban nemcsak kereskedők és kereskedelmi helyszínek vannak jelen,.hanem gyakran a tipikus kereskedő tevékenység áll az adott novella történetének középpontjában, sőt ezek az általános vagy döntő cselekmény mozgatórugóját is adják. Már említettük az I 1 és VIII 10-zel kapcsolatban, de elismételhetjük az I.3; ll.2, 3, 4, 5 és 9; lii.3; IV.5, 7, 8 és 10; V.2, 7; VI.2 és 8; VII.1 és 6; IX.4, 10; X.3 és 9-nél is. Kifejezetten hivatásos kereskedői nyelvezet jelentkezik, talán ösztönösen, és szinte öntudatlanul, abban a tendenciában, amely a díszítéseket pénzben fejezi ki (pl.: II.9 és X.9), és az erkölcsi helyzeteket vagy tetteket is pénzzel vagy értékes tárgyakkal akarja viszonozni, sőt kiegyenlíteni (vö. pl. II.9, 73; X.8, 109; X.9, 112). A kereskedői zsargonról és a technikai-kereskedelmi nyelvezetről lásd, elkerülhetetlen ismétlésekkel a Boccaccio medievale kötet Espressivismo linguistico, 12010) 420. skk., és VITTORE BRANCA: Con amore volere". Narrar di mercatarıti fra Boccaccio e Machiavelli. Marsilio, Velence, (Vittore Branca: L'epopea dei mercatarıti. In: Boccaccio medievale e nuoví studi sul,,decamerorı. Sansoni, Firenze, 1996, ) Fordította: Draskóczy Eszter - Tóth Tihamér

209 VITTORE ERANCA Az irónia mint a hagyomány megújításánaic eszköze* Az emberi élet mind a társadalmi, mind a személyes szinten számtalan alakban megjelenő és igen beszédes komikumának, amelyet- mint azt fentebb már beláttuk (38.) - a Dekameron bemutat, aligha tulajdonítottak volna akkora jelentőséget és erőt a legkülönbözőbb országok és évszázadok emberei, ha azt Boccaccio nem egy merőben új alapról, a szerkezet és a stílus olyan megújításával mutatja be, amely művét a modern társadalom meghatározó örökségévé teszi. Az a magabiztosság, amellyel Boccaccio egész Európának új elbeszélői modelleket ad, annyira közismert és csodált, hogy fölösleges és már-már gyanúra ad okot, ha valaki leírja. Sőt, az anekdotát a regénnyel összekötő híd (Walleck), vagyis a mű úgynevezett kerete is valóban megteremti - ahogy Sklovszkij írja - a keretes szerkezet európai formáját, amely pusztán a történetmesélés szeretete okán mesél, 2 még akkor is, ha van néhány homályos és alig hasonlító keleti előképe. Még a narratológia új és viták kereszttüzében álló tudománya is úgy tartja - ahogy egyik prófétája, Todorov írja -, hogy a Dekameront vizsgálva a narratív folyamat forrásánál járunk": ez pedig az egyetlen olyan folyamat, amely képes felidézni a cselekvések és képzetek univerzumát.3 Mondhatni minden szerencsésebb napon látjuk, hogy ahogytpetrarca az új európai líráét, úgy jelölte ki Boccaccio zseniálisan az új európai elbeszélő irodalom (illetve az új színpadi ábrázolás) útját, amikor összegyűjtötte, átrostálta és magasabb szintre emelte a középkori regény és elbeszélés életerős, de nem éppen letisztult kísérleteit. Az Ő emberi színjátékát az jellemzi leginkább, hogy az egységesben a különbözőt, a különbözőben pedig az egységeset mutatja be. A fantáziának és a stílusnak ez a ritmusa az, amely - ahogy azt már Tasso és Cervantes is meghatározta* - összetévesztethetetlenné teszi, az antik elbeszéléstől (a klasszikus eposztól) elválasztja a modern elbeszélést Chaucertől 4 I VITTORE BRANCA: Boccaccio medievale. Bur Biblioteca Univ. Rizzoli, 2010, A lábjegyzetekben és a főszövegben jelen kötet" ki tétellel vagy egyéb pontosítás nélkül szereplő oldalszámok erre a kiadásra utalnak. A Dekameron-idézetek Révay József és Iékely Zoltán fordításából valók; ezeket néhol módosítottuk. Ha egy másik műből vett idézetnél nem jelöltünk meg fordítói, a magyar szöveg tőlünk származik. - A fordítók - 1 VIKTOR ŠKLovsKıJ: La struttura della novella e del romanzo. Einaudi, Torino, 1968, TZVETAN TODOROV: Grammrtire du Décamčron. Mouton, Paris, 1969, különösképp 10. í Tasso úgy jellemzi a regény narrációját, hogy az többre tartja a,,sokféleséget" a történések egységességénél" (Discorsi sull'arte poetica ll: ln: Prose. Mazzali, Milano, 1959, 376.; Cervantes pedig a lelkész és a kanonok vitájában a regénynek azt a sajátosságát emeli ki, hogy abban,,largo y espacioso campo por donde sin empacho alguno pudiese correr la pluma" [,,igen tág és széles tér nyílik (...), ahol

210 VITTORE ERANCA / Az IRÓNIA MINT A HAGYOMANY MEGÚJÍTASÁNAK EszKÖzE 525 Cervantesig (akit Tirso de Molina,,nuestro español Bocacio -nak [a mi spanyol Boccacciónknak] nevezett), Manzonitól, Balzactól és Mellville-től Zoláig és Tolsztojig, sőt egészen Mannig, Lawrence-ig, Faulknerig és Paszternakig. Azokat az egymástól nagyon különböző és radikális hozzászólásokat az irodalmi hagyományokhoz, amelyeket korábbi művei jelentenek, Boccaccio.a főművében felülmúlhatatlan és zseniális kombinatorikai érzékkel hozza közös nevezőre. Éppen ezért idézi fel ezeket utalásszerűen - vagyis explicit költői állásfogl-alásként - mindjárt a Dekameron felütésében, a tíz elbeszélő nevével: Filoména és Filostrato a döntően lírikus narráció tapasztalatait, Elisa és Emilia az epika megújítását, Neifile és Lauretta a líra megújítását, Pampinea és Dioneo a pásztori elbeszélés megteremtését, Fiammetta és Pamfilo pedig a regény, illetve a lélektani regény megalkotását képviselik? Csakhogy Boccaccio nem állt meg itt: hogy megszabaduljon mindattól, ami korábbi műveiben túlságosan mereven tisztelt, irodalmias és mesterkélt volt, hogy valamiképp meghaladja saját korábbi invencióit, illetve hogy újszerűségének igazán erőteljes jelét adja, a Dekamerorı komplex narratív hangszerelését egy olyan regiszterrel bővítette, amelyet nagyon kockázatos használni, viszont szinte emblematikus hangszíne annak az összetett és mindent átfogó művészetnek, amely az elbeszélés. Ahogy azért, hogy az egész világot a maga valóságában ábrázolhassa, a,,kifordított világ" eszközeit is igénybe veszi, és ahogy azért, hogy komédiájában az egész emberi nemet megérthesse, munkáját kimondottan az emberalatti példáin kezdi és az emberfeletti példáival zárja le, úgy a Dekameron összetett narratív kórusművének egészében is ott az ellenszólam, a hatalmas irodalmi kísérletben az irodalomellenes, parodisztikus véna, a valóság mélyreható ábrázolásában a valahogy szürreális vagy inkább valóságon túli elem. Nem az evidensen ott lévő, bár finom képi vagy pszichológiai szürrealizmusra célzok: ezekről már esett szó (229.) egyfelől Madonna Elena - Delvaux festményeit idéző - hófehéren ragyogó sziluettje kapcsán, amely az Arno ezüstje és a kaszálók derengő foltjai közt emelkedő sötét torony tetején áll a holdfényben, sugárzó ıneztelenségben (VIIl.7); másfelől Calandrino története kapcsán, amely a Grasso Legnaiuolo novella (ha nem egyenesen Pirandello) előképe, és amelyben a főszereplőt társai fokozatosan meggyőzik arról, hogy más, mint aminek hiszi magát ÍVlII.3 és lx.3). Boccaccio eljárásában az az új és váratlan, hogy következetesen távolságot tart semmi sem akadályozza szabad futtában' a tollat - ford. Győri Vilmos és Benyhe ]rinos.] (Don Quijote, I., 47.: idézi EDWARD C. RILEY: Teoria de la novela en Cervantes. Taurus, Madrid, 1962, 188.). 5 A témáról lásd még: jelen kötet 66. sk.; az általam szerkesztett Dekameron-kiadás (GıovANNı BoccAccıo: Decameron. Szerk. Vittore Branca. Einaudi, Torino, 1984) 31. és 38. oldalához fűzött megiegyzéseket; Giovanni Boccaccio: profilo biografico című könyvemet (Sansoni, Firenze, 1977) 44.; végül Boccaccio e le tradizioni letterarie című írásomat az Atti del Congresso Internazionale,,ll Boccaccio nelle.ıılture e let-teratnre nazionali (Firenze-Certaldo, rnaggio 1975) című kötetben (Olschki, Firenze 1978). Vö. 126.

211 _ 526 DEKAMERON a legelterjedtebb irodalmi műfajoktól, belülről forgatva ki őket, illetve határozottan, de finoman ironizálva rajtuk. Az irodalom megújitását célzó ellenirodalom ez, amely azért hangsúlyoz bizonyos nyelvi és strukturális megoldásokat, hogy belülről újítsa meg a fáradt toposzokká merevedett témákat és cselekményvázlatokat. Ez a folyamat analóg az új műfajok megteremtésének folyamatával, amelyet a Dekameron maga is véghezvisz, amikor a történelmi-utalásos beszédmód nagyszerű leleményével eléri, hogy a szövegek történelem és metatörténelem között egyensúlyozzanak? Egy makacsul kitartó, bár finom irodalmi irónia kezdi ki tehát a hagyomány legismertebb és legelterjedtebb elemeit, kezdve a leginkább kanonikusakon és stilizáltakon. Ciappelletto története, ahogy már fentebb világossá vált, a jó halálról, illetve ennek csodás következményeiről szóló épületes legenda műfajának módszeres kiforgatása. De a még utolsó óráján is hamisan gyónó szentségtörő és istenkáromló története is, amely jól példázhatná az elvetemült ember halálának toposzát, egy hirtelen fordulattal a vallásos lelkesültség buzditó fellángolásává válik, hála Isten kegyelmének és csodájának. Amikor látszólag a csaló győz, Istent és az igaz híveket pedig látszólag rászedték, a történet lezárásában őszintén feltörő vallásos buzgalom és az isteni kegyelem akkor is ez utóbbiaknak adja a végső győzelmet, hiszen a csaló az ördög kezében, a pokloknak mélységes fenekén van. Itt tehát nem egy egyszerű ironikus kifordítást, hanem egy dupla salto mortalét látunk. Ennél egyértelműbb, ám nem kevésbé jelentős az, ahogy Martellino novellája (II.1) tart görbe tükröt a csodákról szóló, épületes célzatú irodalom elé: mivel nem volt valódi nyomorék, nem is volt valódi gyógyulás az, amivel a szentéletű Arrigo da Bolzano holtteste megjutalmazta. Ha az épületes vagy éppen kétségbeejtő haláleseteket követő csodák valódi toposzai voltak a vallásos példázatirodalomnak, akkor a legnagyobb veszélyeken és a szemérmetlenül sóvárgó férfiak össztüzén értintetlenül átjutó, győzedelmes szüzek csodás és hősies történetei a hagiográfiák, illetve a lovagi és mesés történetek kedvenc témái voltak. Szent Orsolyának és Szent Olíviának, Vergognának és Rosanának számtalan nővére volt, ilyen lehetne Alatiel is, akiről egy rendkívül stilizált és elegáns iróniával megírt történet szól (II.7):9 ő is a Földközi-tenger medencéjében vándorol; őt is más szüzek követik, akik - ahogy Boccaccio írja - minden erejükkel azon vannak, hogy szüzességöket megőrizzék"; és a hagyománynak megfelelően őt is kilenc férfi kisérti meg. Megkísértik... ő pedig szívesen enged nekik: ám ez sem menti meg őt a hagyománynak megfelelően boldog és épületes befejezéstől, amelyben diadalmasan kitűzik a harcokban mindig győztes szüzesség zászlaját. Csakhogy ez egy ironikus zászló, amelyen ez áll:,,elcsókolt 7 Vö. BRANCA: Boccaccio e le tradizioni letterarie, cit.; illetve jelen kötet 207. Vö , A jelen írásomban csak megemlített novellákra vonatkozó interpretációimhoz, a pontosabb kifejtéshez lásd már idézett művem másutt hivatkozott részeit.

212 VITTORE BRANCA / Az IRÓNIA MINT A HAGYOMÁNYMEGÚJÍTASANAK EszKözE 527 csók nem vész kárba, megújul a hold módjára". Az utolsó cselvetés koronázza meg nagyon finoman a végig jelen lévő csípős iróniát.' Ennél visszásabb és jóval maliciózusabb a,,visszakergeti az ördögöt a pokolba fordulat, amely az ájtatos hívek nyelvezetéből származik, és amelyet Boccaccio arra használ fel, hogy obszcén-karikaturisztikus hangnembe transzponálja a testiségükben az ördög által tüneményes kislány vagy sármos fiatalember képében megkísértett remete férfiak és nők örökké visszatérő témáját (III.10). A Legenda Aurea (LXXXVIl.), a Cavalca-féle Vita di Sant'Abraam, illetve a Legenda Rustici, amelyet a Zibaldorie Magliabechiarıo szerint maga másolt le, nyilvánvalóan nem csupán egy elbeszélésmódot kínált Boccacciónak, amellyel leírhatta Alibech Thebais pusztaságában megesett kalandját, hanem egy teljes verbális kontextust, amelyet humoros kétértelműségekkel forgathatott ki (pl.,,adpetito Dei durante",,,durando l'appetito" [,,szüntelen kíváncsisággal"];,,adveniet resurrectio carnis, venne la resurrezion della came" [,,elkövetkezett a testnek föltámadása"]). Hasonlóképpen Nagy Szent Gergely, Caesarius Heisterbacensis és Jacopo da Varagine exemplumai, amelyeket a szószékről is hirdettek, illetve Pseudo-Hegesippus műve (amelyet Boccaccio szintén lemásolt) nem egyszerűen forrásai a buta Lisetta kalandjának, ennek a sziporkázó divertissemerz t-nak (lv.2), hanem Boccaccio novellájában saiät nyelvi szövetükben maradva válnak a zseniális paródia tárgyává (illetve a De mulieribus Paolinájának hangfekvésében). Elég idézni Szent Cecília szavait:,,angelum Gabrielem habeo amatorem qui nimio zelo custodit corpus meum", majd összevetni Lisetta mondataival:,,lo 'ntendimento mio é l'agnolo Gabriello, il quale piiı che sé m'ama... e tierıe il corpo mio tutta notte in braccio [,,az én szerelmem Gábriel arkangyal, ki szeme világánál is jobban szeret engemet... testemet egész éjszakán által kaıjában tartja ]. Itt a mondat lejegyzése, ahogy más hasonló esetekben is, szemantikailag kettős: tartalmaz egy művelt kifejezést és egy tekintélyes nevet, amelyek (a richardsi terminológia értelmében) hordozók, egy intellektuális és szakrális szövegösszefüggés megidézői, és mint ilyenek természetesen ironikusakfl 1 Boccaccio rendkívüli ironizáló lendülete még erősebbé és élesebbé válik, amikor ahhoz a műfajhoz nyúl, amely mind őt, mind átlagos olvasóit a leginkább személyesen érinti, amely (az Ő saját szavával élve) összegyúrja őket. Ez pedig a szerelmi irodalom, mind a regény, mind a líra vagy az elégia. A bájital, amely Trisztán és Izolda tragikus szenvedélyét és halálát okozta, az Arno vizét felhasz- '" Természetesen ebben a novellában torzítva megjelenik a földközi-tengeri szimbolikus utazás képe is, amely - Aeneas és Odüsszeusz példáit folytatva - gyakori toposz a középkori vallásos és profán irodalomban, már Nagy Szent Gergely óta (Moralia, XVlII.43): RENIÍ: GUENON: Aperçn sur l'initiation. Éditions Traditionnelles, Paris, Egy hasonló példa (Il.3) elemzését lásd: RUGGERO STEFANINI: La Leggenda di Sant'Eugenia. = Rom. Philology, XXXIII., " Vö. GıUsEı'ı'ıE Veı.ı.ı: Sulla similitudine dotta del Boccaccio. ln: Studi in onore di T. Bolelli. Pacini, Pisa, 1975, 282.; EN Rico DE' NEGRI: The Legendary Style of the Decameron. = The Romanic Review, XLIII., 1952.

213 528 DEKAMERON náló gúnyos vafrá-.zslattáz és ac Madonna Elen-án-ak tanácsolt megfejthetetlen varázsigékké, illetve- a sze1?ees.cala-ndrinoz denevérévé és; meg nem született állat bőráböl készült perg.a~menj,é:vé- t.orzul2 D(.5);;;Artúr ki.rá~ly udvarának álmodó és szerelmes lantjait: B.elcolore- parasztos csörgődobjfa vagy Calandrino hegedűje helyettesíti (VI*zIfI.2`;- lx.5;).;. ac váıgyakozóf da-lokból az ablak alatt adott szerenádot, amely kötelező eleme az szerelmi l'irá-nak. és elšbeszélésnek, a deák..kázása",,fo-gvacogásaf' válëtja. fel Elena szobája. alatt GVIIIZ)-,. illetve az ostoba és nagyképű Simone mester,,firiefáncos korn-yil<á-lása ` és Va-rlungo mt'-iveletlen plébánosának,,ordítása,- akiknek teljesen elšvette az eszét egy v-i?rágz;ó- a párzási düh. (-V`l~I.I.9;~ Vl.II.2`). Sőt, még a laiokban és can-tarézkban-z,,. valamint a Teseidaban felbukkanó, az egyik legkedvelteb udvari témának, a francia és az itáliai líra és regény valódi topcosczának. számító amor de lohn [`tá;volból raj-fongásl; is á-tironizá-lódik- ahogy fentebb láttuk. (167.) - Lodovico és Beatrice- novellájában A 1iE1űvésZie.n. torzí-tóz tükör jelenléte az; átlagosnál. sokkal nyilvánvalóbb ebben a. kétrészes novellában, amelynek az; elsőë fe-le csak arra szolgák. hoy aa máso.dik reflektáljonz rá és d~eszakral.izálja-. Boccaccio-I itt sem pusztán az udvari elszéléslitagyormányát. új-í`tj-a. meg egy látszólag romboló. eljárással,. ha-nem- ahogy már korábban is; jelezftern- az lírai nyelv maga., a. hatalím-asf p-rovansezálí, stilnovista és dantei; hagyományból. létrejövőz lírai' nyelv az erős irónia célpontja, ahogy már af föiszereprliz Beatrice- nevének. ki;vá«lasz;tá-sa-. is Inutatja. Egy- áj_it.él- folyamatot. l~át-.unk tehát. amelyet. egy mıšiveltséget mozgató elbeszzéléz v.-iszr. véghez... és amely hol ekpliciften. bıúıvópatakként az egész Delta-me-- ron.on; végighiíızé lvl.egsz.óla=l. a Inűzben a szerelmi. líira-. leginkább- topiku.-s.sá vált sziithláciôišlaak. elllenszóslamar- is. Aszenvedélíyes j_el*z-.ő-k, a könnyesd metaforikus L-ııt-al*ások,, a telí<i.in-ztély-t sugárzó beszédes ne.-vek itt ren-.dikivü-i kifejezőien v-válnak --kicsit..l?1 Yr,.al1ogy- az. episztolfábanz. is- a l.<i-mon-dással a való! gyerekes.j.áztsz~ad;ozássá, mi-ime-tikus éssz1a~rka=szti.ku.s kari-l<atúrá-kká, tűzijátékszerűz n telvjiázr.ási: sziporkákká.. én édíes, mcé.-zes, cuzkros feleségem",,.édesebbz,. az mézeska-lács";. sóhajijaz az- Ferondo (III-;.8;);.. a Gucci-o. Balenát pedig (.Vl.1;0`)f,_ aki ltısta-totyal`<os,. mindene- mocskos, fiőkolomposı' egy hason-lat. gúnyolja; ki szerelmi; f-e.lël;á~ngollá-sai mi;a;tt,_. mizközz-ben a zene-ië ezzel; é`ppenf ellenité-t.es., hiszen a- vsicsszataszitóz képet egy könnyedén. áramló endecasillabo-sorfozazt. elslensılily-osz-za (,,.e-ra piü. vago di stare- cuciõna-. che sopra i- verdëiz rzazmi.: l'usi'gnuo.lo./ se fante- vi senztiva /' grassa e- grossaz, e piccola e- mal fzatta [ë,,szí=vesebben. Iebzselít. a kon.yl:ítában,../- mint. a. fülemüle- a zöldš Á ha megs-z_.ima.to1'ta ottan va1íarı:ıelí;y.~/ tagbasz-_al<adt,.. putók, zö`mö1<,. idétlen szolgáló-tf"]);.. A. véz-na és ostoba orvos arról á-lerı.odozik,. egy tizenneg-ye-dik. századi don Bartolo, egy- összeaszoft-.t praprillzajjancsi. hogy ggaltoppozó- táneot lej-t azokkal az,,e;gzoti%ll<.us": szépségekl<e.l;.. akiketegy Gjaddtac műveit i'dfé-ző: pas.ti:cl.ie keretében mutat;-be,. m-iközben a. korabeli szlenget. használva gyakran a béslinızűközdésükre célozgat (a Szakállërengetők. Úrasszonzya, l?l'etykócia Locsikatája-,_ Eldorádó

214 VITTORE ERANCA / Az rrónıa MINT A H AYGYOMÁNY emfec;újításácna.k EszKÖzE 529 Félnadrágja és Kelekóstyia Tenyerestalpasa, Higanereszthy, la budiváraii és a *büdverbászi nő, a kukutyini Nagy Kán P`ókhendi1<éj~e,1i1fle'tve A1'-n_yél<«-`Székhelyi `grófné,,,ki is a leggyönyörűbb izé, mi csak akad az emberi nem egész livmslomtáriába.n"f: VIII.9). A kicsinyítő képzők és va becéző sszavak,.amel_yel< 'jellegzetes l<i1fejeszőeszköze'i az érzelmességnek és a bámulsatnak, Cavalcantitól és a stíil1novistál<1tóël fszármzaznal<,z és Boccaccio már a verseiben is sikerrel alkalmazta őket. A Dekameronban azonban egy vigopera basso continuójává transzponálódnak le: -kellsemetlen hangzású vagy becsmérlést kifejező toldalékokat kapnak, illetve burleszkbe illően rímeilnek: erre példa Belcolore falusi szerelmi története f(viil..i2).. A szerelem, amelyet Boccaccio megfoszt la hamis.lírai fextázlistól, gyakran a maga állatias dühében és teljesen az állaëtvilvágot idéző nyelven jelenik meg: Guccio úgy csap le Nutára, ahogy keselyű a dz-ögre (VI.`10); a szenvedélytől 'elvakult Rinieri ravasz és agyafúrt, mint a ról<a, és oroszlán gyanánt forgolódik ide-oda a hidegben, miközben úgy kel`epeãlnek'" a fogai, mintha gólyává lett volna (VIII.7); a Varlungói tiszteletesnek, ha a napszámos szép felesége is ott van a templomban, úgy szól a hangja, mint a szainárorditás" (VIII.2)Í; az apácák azt akarják megtudni Massettótól, miféle állat a férfi -(IlI.1); a cselédekért epedő ostoba Simonét pedig Scimmione [Majom] mesterként emlegetik, aki dinnyeségéhez" méltó mélyl<órságos baromságokat beszél (VlII.9).. Ez már nem az irónia, inkább a vidám karikatúra terepe. Ezt másutt Boccaccio a szerelmi költészet elemeivel vegyiti, igazi remekmúvet hozva létre, amelyben ötsszreolviadnak a költészet és a szleng különbözőregiszterei: Calandrino, aki egy bérbe adott lányba" szerelmes, éhesen a nő pici piros szájára és rózsás két orcájára" szerelmes nótákat cincog a hegedűjén, miközben valójában egy tüzelő disznó dühével csak arra vár, hogy végre megdögönyözhesse". Calandrino hirtelenében megkanosodott (álvlflitokhoz tcirsitott ige) mivel pedig gyakorta látta a leányt, kevés idő múltán oly igen ellustult, hogy már semmit nem dolgozott...,,ó, te ugyan meg fogod dögönyözni - mondotta Bruno -, mintha máris látnálak, amint ezekkel a lapátagyaraiddal (újabb állatokra használt kifejezés) harapdálod pici piros száját, meg a két orcáját, mely mint két piros rózsa, annak utána pedig szőröstül-bőröstül felfalod." Calandrino eme szavak hallatára úgy érezte, mintha máris ezt művelné, és dalolva-táncolva oly vidáman ment előre, hogy alig fért az irhájába (és nem a bőrébe, mint egy ember). Másnap pedig elhozta hegedűjét, s az egész társaságnak nagy gyönyörűségére többrendbéli dalokat muzsikált rajta (l)(.5). 12 VITTORE BRANCA: lntroduzione. In: GıovANNı BoccAccıo. Rime. Szerk. Vittore Branca. Alplgnano, Tallone,`1980, X. '3 Vö. 437.

215 530 DEKAMERON A vándorénekes szamár képe már önmagában Bosch és Ensor groteszkjeit idézi. Az irónia nem kíméli a Boccaccio által egyébként hódolva tisztelt dantei stilnovizmust és a Vita Nuovát sem. A bölcs", aki a nemes szív emelkedett szavalatát első ízben jegyezte fel,,könyvében","' azáltal profanizálódik, hogy Boccaccio nyíltan átveszi az egyik híres képét ( Tı'.`ızelhet sárranapsugár egész nap: / az sár marad [Baranyi Ferenc fordítása]), majd gyáva álszentekre és nincstelen kéjnőkre alkalmazza (,,nem lehet beléjük hatolni, hacsak úgy nem, ahogy a napsugár a sárba Concl. 11.; De mulieribus, L.). Beatrice pedig (VII.7), ahogy fentebb már láttuk, nemcsak úgy boldogitja szerelmes szolgáját, hogy fogadja köszöntését és a hódolatát; jelenléte nemcsak azt példázza, hogy csodát az ég a földön is betölthet [Vita Nuova, XXVI.]. Azonban a Dekameronban is van egy angyali teremtmény, csak nem nő, hanem férfi: Alberto testvér, aki Gábriel arkangyal képében száll le a mennyekből a földre, ám nem azért, hogy csodát töltsön be, hanem hogy mulattassa a velencei asszonyokat", vagyis élvezhesse a törékeny Lisettát (IV.2). Vajon hány olyan asszonyt láttál, kinek szépsége vetekedhetnék az enyémmel, ki szép lennék még a Paradicsomban is? - kérdezi Lisetta. Az angyallá vált Alberto testvér pedig valóban Gábriel szavait látszik felidézni: ócsárolni merészelted madonna Lisetta mennyei szépségét, holott én őt lstenen kívül a világon mindennél jobban szeretem. Mintha csak emblematikus szövegek csúfondáros átirata volna, pl.: az Úr így szól [hozzám]:»micsoda gőg ez? Az égen áttörtél s most trónomnál időzhetsz«vagy: (Guinizzelli: Szerelem és nemes szív..., ford. Baranyi Ferenc) Az Égi Szellemhez angyal kiált így, mondván:»uram, a földnek új csodája támadt egy lélekben, kinek sugára idáig felhatol a magas égbe.<< l5 [Dantez Vita Nuova, XlX.] I4 A bölcs Guido Cuinizzelli ( ), a stilnovizmus kezdeményezője, akit Dante nevez így a Vita Nuova XX. fejezetében: Szerelem és nemes szív egy, amint a Í bölcs ezt könyvében régen feljegyezte (a műből vett idézeteket Iékely Zoltán fordításában adjuk). - Afarditók '5 Vö. L. G. CLUHH: Boccaccio and the boundaries of love. = ltalica, XXXVII., Az említett helyeken kivül még a VIll.7 a Vita Nuova lll.l5-ön és a dantei contrappassón ironizál; a VlII.10 pedig a provanszizáló és a stilnovista nyelvezeten.

216 vıttore ERANCA I Az IRÓNIA MINT A HAGYOMÁNY MEGÚJÍTÁSÁNAK EszKözE 531 És Lisetta, aki az Új Stílus és a Vita Nuova nőalakjaihoz méltóan édes (leszámítva azt a kitételt, hogy úgy édes, mint a só ), magával Szűz Máriával konkurál a szerelemben, még akkor is, ha inkább a rövid eszéről, semmint az erényes önmegtartóztatásáról híres, és még akkor is, ha járásával nem csak annyit mutat meg, amennyit megenged az alázat" [Vita Nuova, XXVI.], hanem inkább úgy felfújja magát, hogy majd kipukkad belé". Hasonlóképpen Alberto testvér, aki a szökött és vadként űzött szerető lírai-regénybeli toposzát példázza (amelyről Avalle adott igen pontos elemzést), ' groteszk és csúfondáros módon valóban vadállattá, egy szánni való medveszerű lénnyé változik, aki nem az erdőket járja, hanem szégyenszemre egy oszlophoz kötözik a Piazza San Marcón, hogy a velenceiek kedvükre megszólhassák és szórakozhassanak a rovására." Itt kevésbé iróniáról, mint inkább fergeteges paródiáról van szó, amely még az Angyali üdvözlet hagyományos képét sem restelli kiforgatni ( Liselta, mikor eme vakító fehérséget megpillantotta, térdre hullott előtte, az angyal pedig megáldotta... ). Boccaccio belátta, hogy ha egy új és forradalmi elbeszélői módszert akar kifejleszteni, ha meg akar szabadulni korának leginkább tisztelt és legrégebbi irodalmi formáitól, amelyeket már nehézkesnek, zavarosnak és nyelvileg kiegyensúlyozatlannak érzett, azt csak olyan irodalomellenes és szentségtörő gesztusokkal viheti véghez, amilyenekhez hasonlókra addig még nem volt példa. A szerehni és az ájtatos irodalmi vonulaton kívül szinte nincs is olyan élő hagyomány a középkor alkonyán, amit a főművében Boccaccio ne ironikusan közelitene meg. A templomi és a közéleti szónoklás megmosolyogtató vagy épp megnevettető tükörképét látjuk Buffalmacco (VIII.9), Maso del Saggio (VIII.3) és Cipolla barát (VI.10) nyakatekert és titokzatoskodó, zsargonnal teli beszédeiben; ez utóbbit Boccaccio új Cicerónak és Quintilianusnak nevezi. Az ockhami szillogizmus (Ockhamet Boccaccio igen jól ismerte)"* Michele Scalza és Rinaldo barát (VI.6 és VII.3) ajkain elegáns tréfaként vagy ravaszdi csűrés-csavarásként köszön vissza. A nekromancia és a mágia irodalma - amely a XIV. században igencsak divatos volt - az özvegyasszony és a diák (VIII.7), Niccolosa (IX.5), illetve Bruno és a vadgyömbér-pirulák (VIII.6) novellájában oldódik humoros karikatúrává; a népnyelvi fordításirodalom pedig, amelyből a polgárok a legtöbbet fogyasztották, Cipolla barát (VI.10) és Gianni Lotteringhi (VII.1) elbeszéléseiben kerülnek karikaturisztikus megvilágításba. A,,jó erkölcsöl<ről, különösen a kereskedői jó erkölcsökről szóló könyvek ironikus ellenképei az Andreuccio és Salabaetto rossz kereskedői erkölcseiről szóló novellák (II.5; VIlI.10). Ezzel már a maró, ám jókedvű önirónia küszöbére érkeztünk: a két öntudatlanul beképzelt és tapasztalatlan fiatal kereskedőben éppúgy, mint a helyszínekben, a környezetben és az emberekben, "* D'ARco Sıwıo AVALLE: Modelli semiolagici nella Commedia di Dante. Bompiani, Milano, 1975, 115. "ˇ A novella nyelvezetének velencei elemeiről lásd 423. 'li Vö.: CESARE VAsoı.ı: La díalettíca e la retorica clell'llmanesimo. Feltrinelli, Milano, 1968, 12.

217 532 DEKAMERON akikkel találkoznak, tisztán felismerhető a megmosolygott fiatal Boccaccio-képe, aki a Bardiak munkatársa a nápolyi sikátorokban, és aki Niccolö-Salabaetto barátja és társa. Am ha az iróniáról az öniróniára térnénk át, még ha csak az irodalmi síkon maradva is (ahogy azt már megtettük a jelen kötetben is és másutt is a Genealogia híres passzusával és a nápolyi episztolával kapcsolatban), egy újabb hosszadalmas és meglepetésekkel teli csapást kellene felfedeznünk és végigjárnunk. Troilus melankolikus és önéletrajzi elégiája, amelyet Lauretta és Dioneo énekelnek el, elvész a vidám társaság mulatozásában (VI., bev.); a Teseida epikus nagyravágyása Dioneo és Fiammetta dalában oldódik fel, miközben ők mezítláb tapicskolnak a kristályos vízben (VII., bef.); a népnyelvi fordítások pedig - amelyek egyfajta gyakorlást jelentettek a Dekameron előtt -, a kereskedő polgárság rovására csúfolódó szólamként bukkannak fel (IIl.4; VII.1). A Filocolo legdrámaibb pillanata (lv.127) ürügyként szolgál arra, hogy Ruggieri dell'oria ironikus megjegyzéseket tehessen Gianni és Restituta szerelmére (V.6), akik Florio és Biancifiore polgári változatai (,,Majd én gondoskodom róla, hogy annyit láthassad, amíg csak meg nem csömörlesz tőle" - mondja csúfolódva Ruggieri az ifjúnak, aki azért könyörög, hogy a kivégzés előtt még láthassa egyszer kedvese arcát). Sőt, Biancifiore, aki a,,demoiselle en détresse" [,,bajba jutott hölgy ] toposzát képviseli, Iancofiore néven parodizálja ki a mű: ő is,,demoiselle en détresse, ám kizárólag a szépen csengő firenzei aranyforintok tekintetében en détresse (VIII.1). A Comedia delle Ninfe árkádiai eszményei elsüllyednek a vidék nehézkes és otromba valóságában: Belcolore szérűskertjében (vö vagy az ellopott disznó óljában /VIII., 2. és 6./). Még a vihar elől a nászi barlangba menekülő Dido és Aeneas vergiliusi epizódja is, amely az Amorosa visioneben költői hangon szólalt meg (XXVIII.), ironikus hangnembe transzponálódik: a két polgári származású fiatal rohanása a zivatarban és szerelmes ölelése jó véget ér - ahogy az a történtek alapján következik" - egy Trapani melletti nászi viskóban (V.7) (e novella kapcsán is beszélhetünk hordozó kifejezésekről). Az irodalmi irónia és az önirónia még számos helyen bukkan fel szándékosan, hol erőteljesen, hol éppen csak érezhetően - ahogy azt az imént is láthattuk -, a művelt nyelvezet és a szaknyelvek karikaturisztikus eltorzításában;2 illetve még jelentőségteljesebben a negyedik nap bevezetőjének és a mű befejezésének nagy költői állásfoglalásaiban. Legyen elég csak erre a gunyoros és célzatos passzusra utalnom: A Múzsák nők, s ámbátor a nők nem művelhetik azt, mit a Múzsák ' Vı`ı`r0Rı;-: BRANCA: Boccaccio e le tradizioni letterarie. ln: FRANCESCO MAzzoNı L-:T AL.: Il Boccaccio nelle culture e letterature nazioaali. Olschki, Firenze, 1978, és Giovanni Boccaccio: profilo biografieo, cit., 29., 47. 2*' Pl. az orvosi szaknyelvből: Kipók-Rátesz meg a Zabicérna" (VlIl.9); a jogiból:,,tárgyalás" (perentorio), poroszló (il gindice del dificio) (VIII.2); az egyháziból: az az 'Ntemeratá-t, vagy a Deprofundi-t (II.2), a szőröstül-bőröstılil testté lett Ige" (Vl.l0). Részletes és bőséges dokumentációt találni a kifejező nyelvi torzításokról a kommentárom jegyzeteiben, illetve a jogi példákról a jelen kötetben (2010, 428.).

218 VITTORE BRANCA 1 Az IRÓNIA MINT A 1-IAGYOMÁNY MEGÚJÍTÁSÁNAK EszKözE 533 műveinek, mégis szemlátomást hasonlatosságok vagyon azokkal: úgy, hogyha másért nem tetszenének nekem, már csak azért is bizonyosan megnyernék tetszésemet. Nem is szólván arról, hogy a nők már számtalanszor versre ihlettek engem, holott a Múzsák soha egyetlen versre sem ihlettek (IV., bev. 35.). Éppen az irónia és önirónia az, ami lehetővé teszi, hogy Boccaccio jelentősen felülmúlja a tudós típusú és felhalmozó jellegű irodalmat, a bonyolult alexandriai stílust és a kulturális dölyföt (még a legjobban tisztelt mestereiét is), amelyek saját korábbi műveit is nagy mértékben meghatározták. Boccaccio - még mielőtt pályájának következő pillanatában egy döntően irodalmi, petrarcai hangot ütne meg - mindezeket felülmúlja a művészi és emberi jegyeknek azzal az egyensúlyával, amely a Dekameron legfőbb jellegzetessége. Ebben a műben természetesen jutnak közös nevezőre a nagy szenvedélyek és a finom irónia, a határozott moralizáló hang és a nihil humani a me alienum tudatos életigenlése; olyan mű ez, amely ösztönző erejét és koherenciáját abból meríti, hogy tudatosan vállalja a középtónus mint az üzenetére leginkább jellemző hang használatát. Ez a tónus inkább a hétköznapok, mint az irodalom sajátja, Boccaccio tehát többet merít a beszélt, mint az írott nyelvből. És ez a hang a mai napig megőrizte befolyását az irodalomra: az irónia zseniális gesztusa az egyik oka annak, hogy a modern elbeszélő irodalom Boccaccio csillagát követve bontakozik ki. Az Ő művei jelentik az ariostói elbeszéléstechnika gyökerét és ezek vezetik el a szerzőt művészete csúcsára is: egészen a holdutazás epizódjáig, amely az egész Orlando Furioso kulcsjelenete, és amely közvetlenül tõle származik (Amorosa Visione, XII. és XIV.). És jelen van Boccaccio abban a máig is viták kereszttüzében álló műóriásban is, amely maga is örökké irónia és lelkesedés között billeg, és amelynek legfőbb üzenete szintén a formák megújítása: a Don Quijotéban. Sőt, Ott van a Iegyesekben is, amelynek már a felütése is a XVII. századi elbeszélésmódokon ironizál, csak hogy később - ahogy erre másutt már rámutattam -,zl ez az irónia egyre többmindenre kiterjedjen, Parinitől és Castiglionétól kezdve a rémtörténeteken és a könnyfakasztó levélregényeken át egészen don Ferrante a könyvtárban elmondott, agyonérvelt okfejtéséig. Úgy tűnik, Boccaccio zseniális találmánya, az irodalmi irónia nélkül egy sor Ifelentős mű egyszerűen létre sem jöhetett volna. Legalábbis ezt tanúsítja a reneszánsz, a barokk és a romantika egy-egy íróóriásának élményanyaga és ars poeticája is. A regény három egymástól nagyon különböző, de egyformán kimagasló 3* Vı`ı`ı`oRE BRANCA: Occasioni mazoniane. = Ateneo Veneto, N. S., XII Arról a fontos szerepről, amelyet az irodalmi stílusok és műfajok ironikus és parodisztikus iilizációi játszanak a regényben és az epikában általában, lásd még Mihail Bahtyin eredetileg '38-as, azonban csak 1970-ben megjelent Eposz és regény című munkájának megfelelő részeit (olaszul ebben 1 kötetben: Luıoícs GYÖRGY, Mu-IAII. BAI-ITYIN ET AL.: Problemi di teoria del romanzo. Szerk. Vittorio Strada. Einaudi, Torino, 1976); illetve jelen kötet oldalát és a jegyzetekben hivatkozott műveket.

219 534 DEKAMERON zsenijei, és - éppen ezért- makacs olvasói és értő csodálói Boccacciónak és a Dekameronnak. (Vittore Branca: Boccaccio medievale. Bur Biblioteca Llniversale Rizzoli, Milano, 2010, ) Í I I I I I I Pordıtotta: Draskoczy Eszter közremıíködesevel Szilvay Mate 73 Természetesen az e tanulmányban említett huszonegynéhány novellán felül még számos olvasható az irodalmi irónia példájaként. Műfajokat kifigurázó művek: impossibilis (lx.1 és 10); exemjılum (l.2, lll.3, V.8, VlIl.4); bizonyos hagiográfiák (li.1_, 2 és 10; lil.4); tragikus témák (lv.10, V.10, VlI.6); udvari témák (l.5, 7 és 10; ll.3; lii.2, 6 és 7; VlI.9); a jó erkölcsről szóló könyvek (I.4, IIl.1, V.4, IX.2); templomi és közéleti szónoklat (Ill.5, VIl.3); szerelmi traktátusok (lii.5, VIIl.1_). Ezeken kívül a Teseida, illetve a Filocolo központi témái is fontos szerepet játszanak (Vll.l0, illetve IV.8).

220 LUCIA BATTAGLIA RICCI Dekameron X.10; két,, igazság és két etikai modell szembesítése A Dekameron utolsó, talán legösszetettebb és gyakran - méltánytalanul - Griselda nevéhez kapcsolt' novellája az a darab, amely leginkább ellenáll a Dekameronra legelterjedtebben alkalmazott interpretációs modelleknek. Boccaccio - kifinomult érzékkel válogatva könyvtárából -fontos elméleti szövegeket ír itt újra és léptet egymással párbeszédbe, miközben könyvének szigorú szerkezeti felépítése az önmagukban nem homogén elméleti és kulturális vonatkozásoknak egységes értelmet kölcsönöz. A közelmúltban a Dekameron egészével, illetve csak ezzel a novellával foglalkozó kutatások eredményeinek köszönhetően rekonstruálhatóvá vált az általános értelme annak a diskurzusnak, amely Boccaccio novellájában egy firenzei és Dantét olvasó polgár számára lényegi kérdés, a nemesség kérdése köré épül. Ennek ábrázolására a szerző az elbeszélést ösztönző ihletet és narratív mintát Cappellano De amore című művének bizonyos szöveghelyeiből meríti,2 ugyanakkor a témát szigorúan az arisztotelészi etika és az ahhoz fűzött Aquinói Tamás-i kommentárok keretei közt tartja? (Vagyis Dante nyomán a nemességet morális síkon értelmezi, és így - amint ezt ebben a tanulmányban igyekszünk kifejteni - egy másfajta megoldási javaslattal áll elő a questio de nobilitade ügyében.) A morális elvek intertextuális utalásként megjelennek az érvelő jellegű. bevezetésben, majd megerősítést nyernek a lezárásban. S a,,dioneo módján szemtelenül alluzív, híres lezárásról az intertextuális vizsgálódások fényében megállapítható, hogy az egyben felhívás is az emberi életet földi konkrétságában megragadó elméleti retlexióra, amelyhez kötődően Boccaccio írói tevékenységének motivációs háttere is értelmezhető. Éppen ezért a legalkalmasabb Dioneótól elindulnunk, méghozzá attól a résztől, ahol nekilát a Dekameron utolsó elbeszélésének. Amolyan mindenen tréfálkozó, 1 Így CEsARE SEGRE is a Perché Gualtieri di Saluzzo odiava le donne? című tanulmányában a figura szóban forgó magatartásának kritkai-hermeneutikai aspektusát hangsúlyozva arra a megállapításra jut, hogy a novella valódi főszereplője nem Griselda, hanem a férj, Gualtieri di Saluzzo márki. (In: Studi di Filologia Medievale. Riccardo Ricciardi Editore, Milano, 1996, 445.) 2 Ehhez a témához fontos adalék: BL-:ATRICI-: BARaIıEı.ı.ıNı AMIDIEI: La novella di Gualtieri e Griselda (Dek., X.10) e il,,libro di Gualtieri". = Filologia e critica, XXX (2005), n. 1., 3-33., valamint UŐ.: Che cosa mostra Griselda (Dek., X.10). = La parola del testo, 2008, n. 2., Ennek részletes elemzése: Lucm BA'ı`ı`AoI.ıA Rıccı: Griselda and der Marchese von Saluzzo. Die Perspektive des Dioneo és Acı-IIM AURNI-IAMMER - HANS-]0cı-IILN Scrııawıaa: Die Deutsche Griselda. Trarısformationen einer Literarisclren Figıiration von Boccaccio bis zur Moderne. De Gruyter, Berlin - New York, 2010,

221 536 DEKAMERON gúnyolódó felütés ez, nem véletlenül hagyta ki Petrarca, aki - hangsúlyozva az általa főszereplőként felfogott, nagyszerű női erényeket megtestesítő Griselda példafunkcióját - a saját Dekameron-átiratában habozás nélkül törölte a boccacciói szöveg minden olyan elemét, amelyet a maga szempontjából oda nem illőnek ítélt meg, és az elbeszélés paratextuális karakterét is megváltoztatta azzal, hogy az elsőszemélyű narrátori szólam helyébe a szerzőét helyeztek* Az idevonatkozó tanulmányok egyáltalán nem egységesek sem a novellakezdés egészének, sem Dioneo -egyébként egyértelműen dantei kötődést mutató és a dantei filozófiai alapzattal összhangban álló - elbeszélői megoldásának a megítélésében. Dioneo ugyanis kötelességének érzi határozottan kijelenteni, hogy bár alkalmazkodik az előző elbeszélők választásához, akik mind a királyoknak és szultánoknak és efféle nagy uraknak szentelt történeteket meséltek, és Ő maga is egy márkiról beszél majd, de ennek nem holmi nagylelkű cselekedetét" mutatja be, ahogy a többiek tették, hanem inkább oktalan durvaságát.5 Amint köztudott, a,,matta bestialitá" kifejezés az Isteni Színjátékból való (Pokol, XI, 79-83), vagyis a poéma egy doktriner helyéről, amely a Pokol beosztását meghatározó morális sémát mutatja be Vergiliusz tolmácsolásában. Non ti rimembra di quelle parole con le quai la tua Etica pertratta le tre disposizion che 'l ciel non Vole, incontenenza, malizia e la matta bestialitade? [...]. (Nem emlékeznél már ama szavakra, mikkel leírja Etikád a három állapotot, melyet sújt ég haragja? Mértéktelenség, örvendés a káron, s bamba baromság.)7 i Vö. GıovANNı Boccıxccıo - FRANcEsco PETRARCA: Griselda. Szerk. Luca Carlo Rossi. Sellerio, Palermo Boccaccio: Dekameron. Eu rópa, Budapest, 1961., 2. kötet,.468. A Boccacciónál szereplő,,matta bestialitá kifejezést Révay józsef,,oktalan durvaságnak fordította, így a magyar kiadásban láthatatlanná vált a dantei szöveghez fűződő, a jelen cikkben is hivatkozott kapcsolat, ugyanis Babits ott a bamba baromság" jelzős szerkezetet használta. A jelen tanulmány érvelését figyelembe véve viszont fontos megjegyezni, hogy a szóban forgó kifejezés szemantikai tere ezeknél a fordításoknál tágabb, és nem is adható vissza csupán egyetlen verzióval, én ezért az őrült állatiasság", féktelen embertelenség vagy féktelen kegyetlenség" szinonimákat felváltva alkalmazom. - A ford. 7 DANTE: Isteni Színjáték. Ford. Babits Mihály. ln: Dante Alighieri összes miívei. Magyar Helikon, Budapest, 1965, 592.

222 LUcıA EATTAGLIA Rıccı / DELA.ERI>ıvı.ıO.z KÉT ıoazsáo" Danténál a,,la matta bestialitade kifejezésnek nagyon erős szemantikai töltete van abból a filozófiai rendszerből eredően, amelynek egyik fő állítása, hogy az értelem használata különbözteti meg az embert az állattól. Francesco da Buti, a Színjáték kommentátorának szavaival élve ez az állapot akkor nevezhető bamba baromságnak, ha az értelem teljesen kihunyt. Boccaccióról mint Dante feltétlen hívéről és a Nikomakhoszi Etika figyelmes olvasójáról nehéz elképzelni, hogy nem számolt a kifejezés klasszifikáló erejével, amelyről - amint később még szó lesz róla - alkalma volt az Esposizioni sopra la Comedial* című művének egyik passzusában is elmélkedni. A kritikai problémát ebben az esetben az jelenti, hogy itt nem az első elbeszélő szól - annak a kitűnő leleménynek köszönhetően, hogy a szerző csak hű lejegyzője a fiataloktól hallottaknak - hanem a második, vagyis az egészen rendkívüli Dioneo: a csapat csálé hangja, amelyhez szinte törvényszerűen a felforgató és nevettető játék funkciója társul, folyamatosan komikus repedéseket okozva ezzel könyv építményénf' Ugyanakkor eltérően azoktól, akik úgy tartják, hogy a,,matta bestialitä" kifejezésben a novella olvasatának kulcsa rejlik - melynek középpontjában egyáltalán nem Griselda, hanem a rettenetes féıj található -, volt olyan értelmező is, nem is olyan régen, aki igyekezett elhalványítani a hermeneutikai jelentőségét ennek az interrtextııális apróságnak. A hallgatókat és olvasókat téves irányba terelő jelzőtábla képzetét emlegetve a Dekameron szövegét finoman átható és nehezen ınegfogható ké tértelműségről" beszélt, amelyből Boccaccio elbeszélői vonzereje és szövegének gazdagsága táplálkozik szemben fordítójának, Petrarcának klaszszicizáló és példázatszerű merevségével."* Az. utolsó novella érvelőbevezetésének, a teljes szöveg e parányi töredékének megítélése a Dekameron egészére kihat. S valóban, egyrészt meghatározza a kez- '*` Az Etica- A~.risz.to-teiész erköl-csfilozófiai műve, amelyet Vergiliusz a szerzőnek tulajdonit, de nem azért, mert az övé lenne valójában, hanem azért hogy érzékeltesse, olyan könyvről van szó, amelyet az szerző nagy-on jıól ismert és kitűnően értett. Arisztotelész több helyütt tárgyalja ezt a három állapo- :ot,_. de- leg_kife.jte-ttebben a Vll. fejezetben. Itt áll a három emberi állapot, amelyet az ég elutasít, minthogy ezek; gaz.tettek és bűnök; és meg is határozza azokat. lncontinenzia: annak bűne, hogy természetes. v-ágyaiinıkban. nem tudjuk magunkat megtartóztatni, ezért vétkeziink és 'megsértjiik Istent. Maaz- ég szá;reıá.ra. tűı-'hetetlen másik állapot, ez nem természetes folyamat ered ménye, hanem e lélek ıomzlásaz,. al.-'ne-ly szemben- áll- az erényekkel, amint Arisztotelész is állítja Etikája VI. részében; de ebben a rnűíben a- szerző- a kárörömöt igen súlyos bűnnek tartja és az isteni jósággal állítja szembe; valamint a. rn-atta Bestiali-tade: amely a harmadik állapot, amelyet tilt az ég. A matta melléknevet a szerző inkább- a rí;n:ı~ kedvéért használta-, nem azért, mert valóban szükség lett volna rá a Bestialitade minősítésére, mzizve-li ezeknek n-a-gyjából ugyanaz az értelmük. Az állatiasság tehát szintén a lélek gyarlósága, - a-mint azt Arií-sz.to.telész is ázlziítjaı Etikrija VII. részében - ellenkezik az isteni. bölcsességgel, és amelyet a következő- részek tanúsága szerint a szerzõ nem tart annyira súlyosnak, mint a ká rörven- (XL. l.,, xxxxiiil ). " û.an.c`anı-.o.= lvia.z.za.cuaaı`r: A..l't'o-mbra di Dioneo. Tipologie e percorsi della novella da Boccaccio a Banbllo.. Szerk. Matteo: Pali.:-nıbo. Scazndëicci, Firenze 1996, ' Ehhez lri.. G;ı=.UsE-ere VEı.Lı~.: ll rapporto Petrarca-Boccaccio: a proposito (anche) della Griselda. = Irota- Gravia, VT.. (2), : 219.

223 538 DEKAMEI-:ON dés és a novella kapcsolatát, másrészt az egyik legkarakteresebb és másokat is a legkarakteresebben ábrázoló narrátor, Dioneo elbeszélésének a formáját is. Induljunk hát el újra, ezúttal a szerkezettől, és döntsük el, hogyan értékeljük a novellakezdet perspektíváját, és ami még ennél is lényegesebb, gondolkozzunk el a novella egészéről. A már szóba hozott kritikai reflexió érdekében most összefoglalom korábbi alkalmakkor tett ide vonatkozó észrevételeimet." Boccaccio a Dekameron végleges fizikai formáját nagymértékben az elbeszélések incipitjeiben kínálkozó lehetőségekre támaszkodva kívánta megvalósítani. A fejszöveg és a történetmondás tényleges kezdete között elhelyezkedő, a diskurzus csomópontjait kiemelő hierarchikus elrendezésű szöveg felfedi azt a tudatosságot, amellyel a szerző a novellák elejét felépítette. Boccaccio ezekben elkülönített egy első szakaszt, amely egész röviden a narrátorváltásról informál, és amely különféleképpen alakulhat, aszerint hogy az éppen regnáló elbeszélő gyors tematikus közlésekkel él, vagy az intertextuális kötődéseket is feltárja, esetleg jelentős szövegteret elfoglalva elidőz bizonyos gondolatoknál (például az olvasásra vonatkozó javaslatokkal, praktikus tanácsokkal él, bölcs mondásokat idéz stb.) Közismert dolgok felesleges fejtegetése helyett, itt csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy Boccaccio szerkesztői mivoltában igyekezett láthatóvá tenni a diskurzus szintjeit, és ennek jelzésére minden bevezető részben (az úgynevezett,,cappellóban ) különböző formájú, alakú és színű nagybetűket használt. A X.10. novellában például ez a szöveg két részre osztott, amelyeket pontosan tükröz a Vittore Branca által gondozott kiadás grafikus felosztása. Máshol három részre osztást is találhatunk, (több modern kiadás is ezzel él). A mű. e részeinek, különösen a hosszabb és részletesebb bevezetéseknek szentelt és a modernitás ízlésének jobban megfelelő olvasatok kedvéért a kritikában sokáig elhanyagolt vizsgálat bebizonyíthatja, hogy e szövegrészek az olvasat támpontjául szolgálnak és lehetővé teszik, hogy jobban megértsük az elbeszélés fokalizációját. Ugyanakkor ezek az olvasói kulcsok teljesen eltéríthetnek Boccaccio könyvének szokásos és a kiadói tradíció által a szerzői változat leegyszerűsítésével fenntartott befogadási gyakorlataitól. Jó példa ennek illusztrálásra Alatiel vagy Federigo degli Alberghi novellája, amelyekkel máshol részletesen foglalkoztam. Ezen a helyen csak annyit elevenítek fel a korábbi elemzésekből, amennyi Griselda novellája szempontjából lényegesnek tűnik. A második nap hetedik darabjával, vagyis Aletiel novellájával kezdem, amely jellegzetes példája annak, hogyan vet fel a bevezetés a kurrens olvasatnak ellentmondó szempontokat és perspektívákat, másrészt megmutatja a Dekameron szer- " 'Az idevonatkozó reprezentatív bibliográfiát ld. LucIA BA1`rAoı.ıA Rıccı: Boccaccio. Salerno, Roma 2000, '2 Legutóbb: BA'ı'ı"AoI.ıA Rıccı: Le donne del,,decanıeron, cit., ,

224 LUCIA BATTAGIJA Rıccı / DELA,ERPM.ıO.z KÉT..ıG'AzsÁG" zője által következetesen előrevitt diskurzus komplexitását, s ez véleményem szerint nem egy ellentmondásos és kétértelmű diskurzust eredményez, hanem olyat, amely egy másik értelmezéssel teljesen összhangban áll. Ez az értelmezés nem realisztikus képeket lát a novellákban, hanem az élet kitölthető,,helyeit", melyek összetett erkölcsi kérdéseket ajánlanak az olvasók és hallgatók figyelmébe. A többszólamú és több nézőpontú narráció feltárva a morális kérdéseket átható problematikusságot, a hallgató szabad interpretációjára bízza a megoldást úgy, ahogy az Lauretta dalával történik, amint erre a szerző is felhívja a figyelmet a harmadik nap konklúziójában mondván, hogy voltak, akik azt milánói módra értették, [...] mások magasztosabban, helyesebben és igazabban fogták fel.' Dioneo és Griselda története kapcsán kitérünk még erre, ám most kanyarodjunk vissza Panfilóhoz valamint Alatiel történetéhez, amelyre az értelmezők - hogy feltárják az intertextuális célzásokból és nyelvi játékokból születő komikus struktúrátf (Cesare Segre) - már tengernyi tintát fordítottak. Ugyanakkor nem hiányoztak azok az olvasók sem, akik (mint például Giancarlo Mazzacurati) fogékonyak voltak a szép szaracén lány történetében megjelenő tragikus színezetre. Hiszen pontosan a tragikus irányba mozdít el Panfilo elmélkedése is a hosszú és összetett bevezetésben: aprólékos elméleti fejtegetésekbe bocsátkozik a boldogságkeresés témájáról, amelyet Boccaccio Iuvenalis tizedik szatirájának, az emberi javakról és vágyakról szóló nézetei alapján dolgozott ki. A boldogság - sőt, égető szenvedélyek - vágyát követve, amelyekkel a gazdagságban, a hatalomban és a szépségben ígérkező boldogságot próbálja elérni, csak halált talál az ember - figyelmeztet luvenalis történelmi példák sorával. És ennek megfelelően vélekedik Panfilo is: története luvenalis tételének sokadik, fájdalmas igazolása, amelyben az Alatiellf' után hőn vágyakozó férfiak mind meghahıak. Panfilo hosszú, ünnepélyes és elgondolkodtató bevezetése arra ösztönzi a hallgatókat és az olvasókat, hogy a történetben figyelmüket a kontrollálatlan szenvedélyek pusztító hatására fordítsák az egyén és a társadalom szintjén is: a túlzó érzelmek vagy a túlzó racionalitás rombolására. Nem lekicsinylendő probléma ez Dante, Guido Cavalcanti vagy az epikureus etika olvasója számára, amelyet Boccaccio Seneca közvetítésével ismert meg. Arról a Senecáról van itt szó, aki Luciliushoz írt levelében - amelyen Boccacciónak valószínűleg volt alkalma gondolkodni - tételesen mutatta fel a zabolátlan vágy, a cupiditas megfékezésének '-1 BoccAccıo: Cit., 1. kötet, 384. "' Casa RE SEGRE: Comicitãı stru ttu rale della novella di Alatiel. In: UŐ.: Le struttare e il tempo. Einaudi, Torino, 1974, és MAZZACURATI: All'ornbra di Dioneo, cit., '5 Gıusıaı>I>E VI-:ı.ı..ı fontos felismerése. Ld. UŐ.: Memo.ria. In: RENZO BRAGANTINI, Pıırıı MAssıMo FoRNı (Szerk.): Lessico Critico Decameroniano. Bollati Boringhieri, Torino, 1999, : "* Alatiel,,la lieta (vidám, boldog. -Aford.): a leleményes anagramma realisztikusan ragadja meg a szimbólumot, a törvényszerűen elérhetetlen boldogságot.

225 540 DEKAMERON szükségességét ahhoz, hogy az ember valódi gazdagságra, boldogságra és hosszú, élvezettel teli életre találjon. Panfilo bevezetésének narratív és ideológai nézőpontja látványos ellentmondásba kerül azzal a narratív és ideológiai nézőponttal, amely az alexandriai regényt újraíró és azt parodizáló intertextuális játék eredménye, és amelyet a szerző formai döntései is megerősítenek. Köztük a pajkos, humoros szólásmondás a novella. végén:,,bocca basciata non perde ventura, anzi rinnova come fa la Luna." (,,Elcsókolt csók nem vész kárba, megújul a Hold módjára. ) Tényleg ellentmondásos ez a szöveg? Nem arról beszélhetünk inkább, hogy az emberi létezés öszszetettségének ábrázolására tudatosan alkalmaz többszörös nézőpontot, hiszen az élet szintén többszólamú vagy éppen egymásnak ellentmondó olvasatokat generálhat? S mindez a nem a könyv dilemmákra nyitott természetét", az alapjait meghatározó problematikusságot jelzi?" Ide kapcsolódóan úgy vélem, hogy Boccaccio fiatalkori jogi tanulmányai hozzájárultak ahhoz, hogy az élet eseményeire úgy tekintsen, mint jogi esetekre, amelyeknek egymással teljesen ellentétes értelmezései is lehetnek.l A bonyolult valóságot utánozza, amikor az elbeszélésbe és a korabeli narratív mintázatokba szokatlan és egészen újszerű nézőpontokat is bevezet, mint ahogy Alatiel novellájában is látjuk. Előfordul az is, hogy a novella egészében, illetve a fejszövegben előtérbe kerülő olvasási módhoz képest egy csálé olvasat felé tereli az olvasót. Az ötödik nap kilencedik novellájára gondolok itt, amelyet mindig a férfi főszereplőre fókuszálva,,federigo degli Alberghi novellájaként olvasnak, minthogy ezt erősíti meg a szerzői fejszöveg, de az éppen aktuális elbeszélő, Fiametta viszont a drága hölgyeket szólítja meg, akik konkrét tanulságot várhatnak a történettől:,,megtanuljátok magatok jószántából osztogatni illendő alkalmakkor jutalmaitokat, nem engedvén, hogy mindig csak ja vak szerencse vezéreljen benneteket. "20 Nem olyan magatartási mintát közvetít ezzel, mint amilyen a megelőző novellában a Traversari család egyik nőtagjáé volt, aki félelmében lesz Nostagióé, miután tanúja volt a kegyetlen vadászjelenetnek. Monna Giovanna, noha ismeri Federigo nyomorúságos körülményeit, önszántából dönt mellette, és így felel elképedt testvéreinek: én inkább akarok férfit vagyon nélkül, mint vagyont férfi nélkül. 2l S ez a mi nézőpontunkból azt jelenti, hogy Fiammetta közönségét arra buzdítja, hogy vagy egy olyan szereplővel azonosuljon, aki nem főszereplő, vagy legalábbis tartsa szem előtt mindkét '7 Ehhez vö. Lucia BA'ı`rAGI.ıA Rıccı: Decameron": interferenze di modelli. ln: Mıcı-IıELANGEı.o PıcoNE (Szerk.): Autori e lettori di Boccaccio. Atti del Convegno iuternazionale di Certaldo (20-22 setteiubre 2001). Cesati, Firenze 2002, : ' A kifejezés RENZO BRA(;ANTıNIé. UŐ.: Dialogo. In: Lessico Critica Decameroniano, cit., : 105. "' l..ucı.-\ BA1`rAc;LıA Rıccı: Diritto e letteratura: il caso Boccaccio. ln: DAVIDE DE CAMILLI (Szerk.): Studi di ouonıastica e letteratura ojjferti a Bruno Porcelli. Gruppo editoriale internazionale, Pisa-Roma 2007, , más bibliográ fiával. 2 BoccAccıo: Cit., 1. kötet, ' Ibidem., 578.

226 LUcıA EATTAGLIA Rıccı / DEI.A.ERPıvı x.io.z KÉT..ıoAzsÁo" szereplőt: mindkettőjük érveit és személyiségét, amelyek tulajdonképpen meghatározzák a történet kimenetelét és Federigo átalakulását költekező úrfiból jó gazdává. Ahogy Panfilo Alatiel novellájában, úgy Fiametta is Federigóéban,,csálé" nézőpontokat kínál fel a nyitányban, amelyek nem illenek az elbeszélés legkézenfekvőbb olvasatába és ezért alapot nyújtanak a társaságnak az együttes gondolkodáshoz. Hasonlóan, ugyanakkor még nyíltabban jár el Dioneo, amikor Griselda novelláját úgy vezeti fel, hogy egy márki féktelen kegyetlenségéről (matta bestialita) kíván beszámolni. Egyébként a rendelkezésére álló részben, a fejszövegben a szerző is a férfi főszereplőre fókuszálja a novellát:,,saluzzo őrgrófja, kit belső emberei kéréseikkel zal<latnak".22 Fontos megjegyezni, hogy ebben az esetben a szerző nézőpontja szokatlan módon teljesen megegyezik különc elbeszélője nézőpontjával, aki a legrendhagyóbb álarc, amelyet nagyon is kedvtelve öltött magára: spurcissimu-s Dioneus, ahogy azt a Mainardo Cavalcantihoz intézett híres episztolájában találjuk. Egyébként éppen Dioneo az, aki a többi elbeszélőnél nyíltabban és állandóbban ölt magára, illetve közvetít a társaság felé olyan olvasói perspektívákat, amelyek úgymond másodlagos szereplőket részesítenek előnyben és ezzel elidegenitő hatást keltenek. Dioneót játékosság, sőt gyakran a dolgok kiforditásának veleszületett és az obszcenitásig terjedő hajlama jellemzi, ugyanakkor komikus hangja révén az őt megelőző, tradicionálisabb hangú elbeszélők elhallgatott igazságait is felfedi. És Dioneo az, akinek a legmeglepőbb intertextuális összefüggések köszönhetőkzn a tizedik novellát elindítva emlékezetével jókora távolságot fog át, és egy merész logikai megoldással a kísértet novellájával hozza kapcsolatba Torello uram éppen befejezett történetét. Minekutána a Király bevégezte hosszú novelláját, mely szemlátomást fölöttébb tetszett mindenkinek, szólott Dioneo mosolyogva: - Amaz atyafi, ki leste-várta, hogy a következő éjszakán lekonyitsa a kísértetnek ágaskodó farkát, két garast nem adott volna mind amaz dicséretekért, melyekkel Torellót elhalmoztátok. Annak utána pedig tudván, hogy már csak Ő egymaga tartozik novellát mondani, ekképpen fogott szóba.'44 Ahogy Giuseppe Velli rámutatott, Dioneo bevezetésül szolgáló szavai nem ártatlanok és nem békés szänclél<úak.25 Ki is ez az,,atyafi, ki leste-várta, hogy a következő- éjszakán lekonyitsa a kísértetnek ágaskodó farkát"? És miért hozza 3 Ibidem., 468. Ü Ld. pl. a Dek., lv,10 elején a novı.-:ila fószereplőjét, Mazzeo della Mon tagnát és messer Riccardo da Chinzicá-t, a IL10 főszereplőjét (tehetetlen öregemberek, akik kikapós fiatal nőt vesznek feleségül) vagy a VII., 3. főszereplőjének említésé-t a Vll.10-ben (,,Ha pedig mindeme dolgokat Rinaldo barát tudta volna Cit., II. kötet, 152.).. 2* Ibidem., "' VIsı..I.ı=: ll rapporto Petrarca-Boccaccio, cit., 218.

227 542 DEKAMERON fel Dioneo a társaság tagjainak, hogy amaz atyafi nem osztotta volnaa dicséreteket, melyekkel Torellót elhalmoztá(k)? Dioneo itt is egyértelműen fogalmaz, és a hetedik nap első novellájára utal. Ezt Emilia mesélte el a női főszereplőre összpontosítva azelbeszélést, akinek szeretője rosszkor kopogtatott szobája ajtaján, amikor éppen a férjével volt az ágyban, és az asszony kísértetet kiáltva háritotta el a lelepleződés veszélyét:,,kísértet, ki éjjel kísért szerteszéjjel, húzd be farkad s oldalogj, ahogy jöttél, takarodj;"-ff' Emilia előadásában a szerető, Federigo di Neri Pegolotti csupán másodrangú szereplő, csak hallgatója annak a színjátéknak, ami az ajtó túloldalán zajlik, és melankóliája dacára is alig képes megállni, hogy el ne nevesse magát. Dioneo Griselda novellájában Federigo kielégületlen vágyakozására utalva, mintha csak helyre kívánná hozni a korábbi elbeszélés céltévesztését, s talán azért viselkedik így, hogy Torello uram történetében is a háttérbe került szereplőre terelje a figyelmet: Torello csodás hazatértekor Adalieta új férje is magára maradva szemléli a felbomlott menyegzői lakomát és a halottnak hitt férjet szenvedélyes ölelésekkel üdvözlő asszonyt. Az új férj, ámbár némiképpen röstelkedett,, mégis szívesen és baráti módra" fogadta házassági tervének meghiúsulását. Am a történet csupán akkor hangzik igy, ha a példaszerűnek szánt méltányosság optikáján keresztül nézi az elbeszélő. Dioneo viszont karakterének megfelelően arra buzdítja a társaságot, hogy gondolják át a történetet, ezúttal a Federigo di Neri Pegolottihoz hasonlóan hoppon maradt vőlegény szemszögéből, aki - s ezt könnyű belátni, ha vele azonosulunk - nem valószínű, hogy a többiekkel örvendezett a kárára megmutatkozott házastársi hűség láttán. ilyesmi történik a második nap tizedik novellájában is: Dioneo az előtte szóló Filomena elbeszéléséhez kapcsolódva ahhoz egy másfajta olvasói perspektívát ajánl- olyan véleményt fogalmaz meg, amely teljesen az övé, de később a hölgyek is egyhangúan osztoznak benne. Míg Filomena Zinevra történetének felvezetésében a női szereplőt, Bemabö bölcs és ártatlan feleségét emeli ki, és ezzel a befogadók érdeklődését arra irányítja, hogyan szabadult meg a becsapott a,,csalótól", és hogyan érte el önmaga védelmében igazsága diadalát, addig Dioneo újra felvéve a történet fonalát kijelenti, hogy ő azt másképp mesélné el, méghozzá úgy, hogy,,megmutassa", mennyire ostobán viselkedett Bernabö. Elbeszélése elején ezért tereli a figyelmet a szerencsétlenül járt" asszonyról annak férjére. S valóban Bernabo ostobasága" (bestialita) miatt volt képtelen arra, hogy megfelelően értékelje az emberek cselekedeteit, és így egyedül őt terheli a felelősség a történtekért. 2* BoccAccıo: Cit., II. kötet, Dioneo intratextuális szóviccét a nyitott olvasat mintájaként lehet érteni, amely szorosan összekapcsolja amaz atyafi várakozását, hogy a következő éjszakán lekonyítsa a kísértetnek ágaskodó farkát", azzal az obszcén poénnal, amellyel Dioneo - egy másfajta végkifejletet sejtetve - befejezi Griselda novelláját. Vö. LucIANo Rossı: La decima giornata. In: MICHELANGELO PıcoNE - MARGHERITA MEsIRcA (Szerk.): lntroduzione al,,decameron". Lectura Boccaccii Turicensis. Cesati, Firenze, 2004, : 278.

228 LUCIA EATIAGLIA Rıccı I DELA,ERPM x.10.z KÉT ıoazság" Szépséges hölgyeim, a Királynő novellájának bizonyos része arra indított, hogy megváltoztassam szándékomat, és más novellát mondjak el nektek, nem azt, melyet akartam; ez pedig Bernabö ostobasága volt, mely rá nézve jól végződött ugyan; mert miként ő, a többi emberek is mind elhitetik magokkal, mit Ő oly szentül hitt, hogy ha a világot járják, és egyszer egy, másszormás nővel töltik kedvöket, azzal áltatják magokat, hogy otthon hagyott feleségeik ölbe tett kézzel üldögélnek, mintha bizony nem tudnók, holott közöttük jövünk a világra és nevelkedünk, miféle dolgokon jár az eszük."2 És a hölgyek Paganini da Monaco novellájának végeztével, amely annyira megnevettette az egész társaságot, hogy senki sem volt, kinek bele ne fájdult volna az állkapcsa", mind [...] egy értelemmel mondogatták, hogy Dioneónak igaza van, Bernabö szamár (bestia) volt." Bemabó bestialitása elvezet Gualtieri bamba baromságához : a köztük lévő fokozásnak mindenképpen jelentőséget kell tulajdonítanunk. A szöveg éppen elég nyíltan fogalmaz ahhoz, hogy tudjuk, miben rejlik Bernabó állatias viselkedése. Dioneo ezt az ítéletet Bernabóról abban a novellában hozza meg, amely az öreg pisai bíró őrületét (,,mattezza", Dek., II., 9., 42.) járja körül, akinek a felesége, miután megtapasztalta fiatal elrablójának, Paganini da Monacónak a képességeit, megtagadja a hazatérést a hitvesi házba. Ennek a novellának a lezárása, amely az elhagyott öreg bíró őrületét és halálát, valamint a normális szexualitás értékét felismerő szereplő menyegzőjét említi, mutatja meg a természetes ösztönök erejét a törvényekkel és hagyományokkal szemben. Dioneo ezért utalhat vissza és erősítheti meg, hogy Bernabö Ambrogiuolóval folytatott vitájában - amikor is felesége hűségére fogadott -,,visszájáról fogta meg a dolgot/29 ami egyértelműen jelzi őrültségét, hiszen az eredeti szövegben szereplő kecske természete okán - makacs, engedetlen, arrogáns és rosszindulatú állat lévén - vonzódik a járhatatlan utakhoz és veszélyekhez, amint azt a középkori tradíció tartotta a romlásba döntő irracionális viselkedés megjelenítéseiben. Bernabö őrült (vagyis értelem nélküli, és a népszerű arisztotelészi címkével élve nem ember, hanem állat), s ezt a történet is megerősíti, mert az ő meggondolatlansága vezetett oda, hogy az asszony ezer veszélyt is vállalt, hogy az igazság győzedelmeskedjen. Zinevra és Bernabö alakjai mintha Griselda és Gualtieri előképei lennének. Õk is egy olyan történet főszereplői, amely teljesen máshogyan végződött volna, ha a nő nem mutatkozott volna erényeiben a végsőkig következetesnek. Mindez tulajdonképpen arra a játékosan élcelődő megjegyzésre emlékeztet, amellyel Dioneo Griselda novelláját fejezi be, a történet egy másik oldalára utalva és egy Boccacciónak Ü* BoccAccıo: Cit., I. kötet, Ibidem., Cavalcava la capra inverso il chino - vagyis szó szerinti értelemben a szakadék felé irányította kecskéjét. - A ford.

229 544 DE-KAMERON igen kedves megoldást járva be, amint azt az Alatiel-nov-Iellában is láttuk, amikor az elbeszélő a szerencsétlen szaracén»lány szájába _a novella valódi cáfolatát adta. Ezek a sajátosságok arról győznek meg, hogy a szerző és a narrátorok lehetséges fejlődésvonalak mentén ailkoztják meg a történeteket, amelyek százan egy emblematikus számban bezázrulnak ugyan egy könyvvé, de anélkül, hogy ez a valóság - és tegyü.k ho.zzá, az felbeszélhető - komp.lexi~tás`á-t és végtelen lehetőségterét merev keretek közé szo-rítaná. De térjünk vissza Be-rnaböhoz. Pontosan a másikat veszélybe kergető irracionális magatartás és a teljesen kontrollált, önmagát uralt racionális magatartás képezi azt az ellentétet, amelyet.dioneo Zinevra novellájában igyekszik kidomborítani, és amelyre véleményem szerint az utolsó novella is épül. Hogy jobban értsük, és hogy haladjunk is a konklúziók felé, fontosnak tűnik, hogy pontosabban meghatározzuk a,,bestialitä" fogalmát, amely elválaszthataktlan kötelékbe fűzi a két novellát Dante Poklának IX. énekével és annak filozófiai gyökereivel. Ennek megfelelően jegyzi meg például Vittore Branca kommentá-rjáfban: matta bestialita da-ntei kifejezés: átmenet az arisztoteliánusok és skolasztikusok technikai értelmezésétől egy általánosabb értelmű 'ostoba kegyetlenség', 'kegyetlen korlátoltság' felé [...], amely.arra szolgál, hogy ellentétként emelje ki Griselda szent.hez méltó hősiességét (főként a 61. bekezdésben). A 61. paragrafus, amire itt Branca utal, a novella egyik legfontosabb helye, amely egyrészt lehetővé teszi, hogy beaz-onosiltsuk a Gualtieri alakját meghatározó kulturális modellt és ezzel együtt az elbeszélt történet o.ko.zati össze-tevőit, rnásrészt hogy megragadjuk a novella narratív,eszköztárát biztosító ideológiai-s.truktufrális rendszert és Boccaccio mint elbeszélő által.kalkalmzazostt nézőpontokat. A történet pozitiv forduzlatánál járunk: Gualtieri arra készül, hogy elárulja Griselfdának, ki is a jövendrőbelije, és.iga-zolja korábbi tetteit.,,- Griselda, ideje immár, hogy elvegyed hosszas béketűrésed jutalmát, s azok, kik engemet kegyetlennek és i-gaztalan=na.k és bolondnak véltek, megismerjék, hogy azt, mit cselekedtem, bizonyos eleve meggondolt célból műveltem, megtanítani akarván tégedet, hogy jó feleség légy, :őket pedig, hogy miképpen kell aszszonyt venni és tartani; és akartam, hogy mig veled élnem kell, örökös nyugodalmat szer-ezzek magamnak; mivel pedig akkor, midőn h-ázasodásra adtam fejemet, 3 Ezt -a problémát gyorsa.n likvi-dálja Rossi, -(La -decima giornata, cit.), aki ahelyett hogy,,a fogalom le-hetséges többletértelfmén-ek rne_gv-iilág-íftásá-n fáradoz-na" megelégszik az iron-ikus és pa rodisztikus.ka rakter felismerésével, amely összhangban van h-a`sz-nálójának a lelkületével (278.): De Dioneo szóla má-nak Velli- :i-ntert-e.xtu-ál-.is kutat-ása á-ltafl -feltárt utalássűrűsége-és -kultu-rá-lis rnél-tósága meg-mutatja, -mi lyen komolyságga-l és hozzáértéssel kezeli a spurcissimus nove-llaszerző itt is.és főleg Griselda történetében ~(Dek., X.10, 68..: VEI.I.~ı: Mezmoria., cit., 221.: innen valók a következő idézetek is) a szerző legrafinálta bb =fi.l'ozórfiai-ir-od a-imi is:meı=e.teiít, afmelye-kről bi-z-tosazn á-l'l-.ith-atjiı.-ık, :hogy Seneca Lueilióiıoz irt erkölcsi level-eibtil va.ló~k, és a-melyek.,,a -Deka.rn-eroa.-Iegészét átható -id>eoló`g=_i.át meg-'hatá.ı`-ez-va-" feljogos-írta-nak arra., hogy ne- csupán formá.l.is já-.tékn-ak fogjuk fel a dantei kapcsolatot, és ne tartsuk.,,természetesnek Dioneo frivol ka ra'k'te-rét sem.

230 ı.ucıta EA1`rAoLıA Rıiccı / DsELA,E`RPM x.1o.z KÉT,,ıloA.zsÁc;" igen féltem, hogy eme nyugalmat nem nyerem meg, annak okáért gyöëtörtelek és kinoztalak ama módokon, melyeket ismersz, hogy próbára vessselek."e-1' A Boccaccio által Gualtierinek elnevezett szereplőnek meg kell magyarázni cselekedetei és magatartása okát, amelyeket, az indokok ismerete nélkül, ugyancsak gonosznak tarthatnak, és azt, aki ezeket elköveti, méltán sorolhatnák a megátalkodott, kegyetlen, éppenséggel bestiális emberek közé. A szereplő magyarázatának a róla alkotott negatív vtélemény megváltoztatását kellene elérnie, megmutatva, hogy tetteit szubjektíven és megalapozhatatlanul ítélték meg. Az, hogy ugyanez az ítélet röviden és lényegre törően a Dioneo által említett jelzős szerkezettel a novella bevezetésében is íeltıí'ınik, olyan textuális tény, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy a szövegben l<ülönböz`ő nézőpontok ágaznak el és ezekhez különböző szereplői szólamok társulrıak a két eltérő ~,,igazság közt meghatározott hierarchiát létesítve. Gualtieri igazsága a próbára tevés az úr legitim cselekedete: az asszony lelki kínzása azért, hogy bebizonyosodjon, méltó feleségnek, az úr legitim cselekedete. Azt a célt szolgálja, hogy meglegyen a nyugalma, de azt is, hogy a nőnek megtanítsa a feleséghez illő viselkedést, alattvalóinak pedig azt, hogyan bánjanak az asszonnyal. Amint arra mások is helyesen utaltak, az egyszerű paraszt leányátli párjául választó Gualtieri, az igen nemes saluzzói márki viselkedésének okai megtalálhatóak azonban a Capellano által rögzített szabályokban, amelyek a különböző társadalmi osztályból származó személyeket összekötő szerelmekre vonatkoznak. Különösen abban a szabályban, hogy az alacsonyabb társadalmi helyzetű férfit az őt szerelme tárgyául választó nagyon nemes asszony" próbára tegye, és elfogadja, ha bebizonyosodik az állhatatossága.` Ebből a műből, amelyet egyébként Gualtieri könyvének is szokás nevezni, származik az utolsó novella főszereplője, nevével, magatartásformájával együtt, és maga is azt kéri, hogy e szabályok alapján ítéljék meg: nem kegyetlen, nem gonosz, nem embertelen, hanem tapasztalt ember és óvatos úr. Másként áll Dioneo igazsága, aki a bevezetésbeli határozott ítélettel más támpontokat kínál az értékeléshez, implicit módon kifejezve, hogy a novella Cappellano értekezésével dialogizál. Egy konkrét példára fordítja le (valójában ellenpéldára) Boccaccio ideológiai szinten rendkívül jelentős gondolatait, amelyek oly fontosak az író számára, mint a különböző társadalmi osztályból származókat összekötő szerelem, és az ehhez (Tancredi és Ghimonda novellájától kezdve) szo- 3' BoccAccıo: Cit., II. kötet, Ld. 34. jegyzet. 1' Nem véletlen, hogy ezt a szerzői fejszöveg is említi. 3* Ehhez még különösen BARıııEı.ı.ıNı AMıDl-:ı: La novella di Gualtieri e Griselda, cit., neki köszönhető a férfi főszereplő névválasztásahoz, vagyis a beszélő névhez kapcsolódó megjegyzés, amelyre Rossi is utal. (La decima giormıta, cit., )

231 546 DEKAMERON rosan kapcsolódó,,valódi nemesség kérdése. Nem men tegeti azt a morális perverziót sem, amely az ilyen szabályokból születik. Ebből a szempontból lényeges, hogy bevezető megjegyzésével Dioneo azt tanácsolja, senki ne váljon a márki követőjévé, illetve még a lezárás tréfás csattanója előtt kijelenti, hogy,,a szegények házaiba is leszáll mennyekből az isteni lélek, éppen úgy, mint a gazdagok palotáiba, kik méltóbbak volnának disznók őrzésére, mint arra, hogy emberek urai legyenek.~ De még ennél is fontosabb, hogy első megjegyzéseitől kezdve törekszik világossá tenni, hogy a márki cselekedetei egyáltalán nem nagyszerűségének, vagy úri fennköltségének következményei, hanem szemben azzal, ahogy ő maga is hiszi, teljes romlottságának, őrült bestialitásánakmegnyilvánulása. Dioneo így radikálisan eltérve a Gualtieri által alkalmazott elvektől a saját, arisztotelészi-tomista nézőpontját érvényesíti az elbeszélésben. A novella a két főszereplő szélsőséges, abszolút és ezért nem emberi érzelmeinek"37 bemutatásával paradox módon elhagyni látszik a valószerú és hihető ábrázolás regiszterét, s helyette - Dantét idézve a Vendégség harmadik értekezésének egy sorával -,,az emberhez egyedül méltó, az ész által kormányzott"3 életet teszi meg vonatkozási mezőnek. Tintafolyamok folytak el már Griselda hősi erényeinek méltatására - szinte Mária, vagy Iób ez az alak, ahogy azt tanulmányok széles köre állítja - sokkal kevesebben foglalkoztak Gualtieri kegyetlenségével, amellyel véleményem szerint kötelező az összehasonlítás, és amely Griselda erényének felbecsüléséhez úgyszólván mértékül szolgál. A Gualtieri tettei következményeként előálló kétpólusú rendszer (a végtelen türelem királynői példája az asszony és az embertelen kegyetlenségé a férj révén) megerősítést nyer abban a felsorolásban, amellyel Dioneo egyértelmű kifejezéseket használva minősíti a két főszereplőt (a férjet a féktelen embertelenséggel, a nőt az isteni lélekkel állítja párhuzamba). Ez a rendszer - amint már Branca kommentárjában is láttuk - az arisztotelészi-skolasztikus tanokra vezethető vissza, és Boccacciónál is határozottan jelentkezik, aki a dantei szöveg a matta bestialita kifejezést taralmazó részletéhez a következő megjegyzést fűzte: 5 Vö. BARDıEı.LıNI AMIDEI: Che cosa mostra Griselda, cit. 3* BoccAccıo: Cit., ll. kötet, "' L. CARı.o LucA 'Rossı: La novella di Griselda fra Boccaccio e Petrarca. ln: BoccAccıo-Pı=:ı`RARcA: Griselda, cit., 9-21.: ** DAN`ı`ı-:: Vendégség. Ford. Szabó Mı`lıríl_ı;. ln: Dante Alighieri' összes ıaííveí, cit., Köztük fontosabb RossELı.A Bı-:ssız La Griselda di Petra rca. ln: La novella ítaliarıa, Attf (lel Coavegao di Capprarola, seflembre 1988, Roma 1989, Salerno, Roma, 71]-726. El fogadhatatlan azonban Griselda megítélése Ba rbiellini Amideinál (UŐ.: La novella di Griselda e Gualtieri, cit., ) aki az udvari szerelem kulturális kódjá ra hivatkozik:,,griselda [...] bár erényes alak, alávetettsége folytán szinte demens állapotba kerül, és így a paródia torz tükrében a végsőkig kitartó tökéletes udvari szerető képét jeleníti meg.

232 LUCIA BA'ı`rAGLıA Rıccı / DELA,ERPM x.ıo.z KÉT ıcazsác" ,,...maita Bestialítá: a harmadik állapot, amelyet tilt az ég. A matta melléknevet a szerző inkább a rím kedvéért használta, nem azért, mert valóban szükség lett volna rá a Bestialítá minősítésére, mivel ezeknek nagyjából ugyanaz az értelmük. Az állatiasság tehát szintén a lélek gyarlósága, amely - amint azt Arisztotelész is állítja Etikája VII. részében - ellenkezik az isteni bölcsességgel... ' Az arisztotelészi rendszerhez fűzött megjegyzésnek nincs is jelentősége a szó szoros értelmében a Dante-szöveg vonatkozásában, de mindenképpen fontos bizonyíték arra nézve, hogy ez a rendszer Boccacciónál az emlékezeti séma szerepét töltötte be, amelyet Dante mondatai itt aktiválnak. A Nikomakhoszí Etíkából származó formulát Aquinói Tamás a következőképpen foglalja össze a Sententiae septimi libri ethicorum című művűben:,,[philosophus] dicit [...] quod bestialitati congruenter dicitur opponi quaedam Virtus, quae comune hominum modum excedit et potest vocari heroica vel divina.' " A Boccaccio számára jól ismert kommentárban, amelyet be is jegyezett az arisztotelészi Etika saját kéziratos példányának margójárafz Tamás szerint Arisztotelész nem hiszi azt, hogy az ember ténylegesen istenné válhat, sed propter excellentiam virtu-tis supra comune modum hominum, lehet isteninek tartani valakit - amint az olyan rendkívüli személyiségek esetében, amilyen Homérosz vagy Hektór, elő is fordul. Lezárásképpen meg is erősíti:,,sicut Virtus divina raro in bonis invenitur, ita bestialitas raro in malis, videtur sibi per oppositum respondere. Megkapó részlet. Boccaccio számára tehát Griselda alakjának megformálásához - mint ahogy ez igazoltnak látszik - a tamási-arisztotelészi etika modellje nyújtott vonatkozási alapot. A nemeslelkűség illetve az alázat- a tamási-arisztotelészi etikában a legfontosabb keresztény erény - sajátos ötvözetével ez az alak zárja le azt a tetőpont felé haladó struktúrát, amely a tizedik nap novelláiban a nemes lelkek különböző erényeinek megvalósulási formáiból alakul ki. A virtııs divina és a bestialitas ellentéttel képződő séma alapján Gualtieri pontosan a perversitas (Tamás kifejezésével) hús-vér megtestesitője lesz, amely az embertelenséggel egyenlő: vagy pontosabban az őrült állatiassággal, mert a - Danténál felesleges- 4" A teljes részletet ld. a 8. jegyzetben. '" SANc'ı`ı Tı-ıoMAE DE AQuıNO: Sententia libri ethicorum, cura et studio Fratrum praedicatorum. ln: ld., Opera oıımia, t. XLVIII, vol. II, Romae 1969, 381. Innen származnak a következő idézetek is. "2 Ambrosiano A 204, a kommentár igazolt kézírásával: Vö. GıNı:-:'ı'ı`A Auzzzxs: I codici autografi. Elenco e bibliografia. = Studi sul Boccaccio, VII. (1973), Ld. különösen FRANcEsco BAusı:-Gli spiriti magni. Filigrane aristoteliche e tomistiche nella decima giornata del,,decameron. = Studi sal Boccaccio, XXVII. (1999), ,

233 548 DEKAMERON nek, szemantikailag üresnek talált -jelző a Dekameron polifón diskurzusában azt a célt szolgálja, hogy Bernabö és Zinevra történetéhez viszonyítva a terminus technikai jelentésének segítségével egy meghatározott olvasási módot jelöljön ki. Ha innen közelítünk, a dioneói tematikus irány egyáltalán nem céltévesztés. Ellenkezőleg, ez teszi felfoghatóvá la szöveg mélyrétegeit: felfedi azt az elméleti mintázatot, amelyből az elbeszélői invenció és annak pszichológiai gyökerei is származnak, s itt különösen Gualtieri viselkedésének - Petrarca által később,,törölt - szélsőségeire gondolok, amelyek azonban - amint Gualtieri is állítja - szükségesek ahhoz, hogy az asszony rendkivüli erényei megmutatkozzanak, éppen úgy, ahogy ]ób szentségének bizonyitásához is nélkülözhetetlen volt megkísértése. Vagyis, ha olvasáskor figyelmünket Gualtierire irányítjuk, és nem siklunk el a részlet felett, amelyben pozitiv értékelést követel az asszony különleges erényeit felmutató tetteinek, akkor azt tapasztaljuk, hogy a novella nyugtalanítóan nyitva hagy egy a teológiai és filozófiai gondolkodás számára olyan nagy jelentőségű kérdést, mint amilyen a tamási teológia számára a rossz központi-kérdése volt. Ugyanakkor visszavezetve az elbeszélést az emberi kapcsolatok szintjére, feltárul az is, hogy a merev elméleti oppozíciókban rögzített erény és bűn, jó és rossz összetalálkoznak, amint a férj szadista nőgyűlölete behódol felesége hősies nemeslelkűsége előtt, olyan happy endet eredményezve, amelynek rendkívüliségét spurcissimııs Díoneus nevetése jelzi a lezárásban. Irodalmi szempontból a bevezetés arra kötelezi a befogadót, hogy olvasatában tudatositsa a mű szerkezetét körkörössé alakító kettős perspektívát, megkérdőjelezve azt az egyszólamú olvasási mintát, amely a mű elején megjelenő bűn - Ciappelletto - és a mű végén található erény - Griselda - végleteit köti össze a pozitív haladás parabolájában. Ha a Dekameron első novellájában is észrevehető a történetelbeszélés illetve a bevezetés közti szellemes-játékos kötelék - amelyben az elbeszélő megjegyzi, hogy még a világ leghitványabb embere esetében sem zárható ki a pozitiv eszkatologikus változás, ezért a fölötte hozott ítélet is csak átmeneti lehet -, s ha a százas sorozatot lezáró novella is egyszerre olvasható a legnagyobb erkölcsi botlás és legmagasztosabb erény példájaként, akkor könynyen belátható, hogy Boccaccio könyve távol áll a Dantéra jellemző szerkezeti zártságtól és a történetek egyértelmű, érték szerinti osztályozásától. A Dekameron esetében egy olyan programszerű műről van szó, amely szabad, tághorizontú, a problémákat nem kerülő, hanem azokat méltányoló gondolkodásra szólítja fel számtalan olvasóját - és szabad befogadásra értelmezőinek és,,tolmácsolóinak" népes táborát is. Fordította: Szilvássy Orsolya *' Fontos ebből a szempontból Dek., 1.1, , valamint a bevezetésben található különleges pontosí tás Dek., I., 1., 6.

234 " l '_Š1b HORVÁTH KORNÉLIA Az elbeszélés ereje. A- boccacciói rıovellaciklus műfajelméleti megközelítésben Mint ismert, BoriszEichenbaum 1919-es, a novellaműfaj irodalomelméleti és poétikai meghatározásának történetében úttörő jelentőségű tanulmánya a novellákat az elbeszélésmód szempontjából két meghatározó csoportra osztja: azokra, melyekben a szerző egyéni hangja" olyan szervezőelvként működik, ami,,többékevésbé az elbeszélés illúzióját kelti, s azokra, ahol az elbeszélői hang csupán formálisan kapcsolja össze az eseményeket, és ezért mintegy kiegészítő szerepe van. A műfaj ez utóbbi reprezentánsait pedig a következőképpen jellemzi: A primitív novella, akárcsak a kalandregény, nem ismeri az elbeszélést és nincs szüksége rá, mivel egész érdeklődését, minden mozgását az események és a helyzetek gyors és sokrétű váltakozása határozza meg. A motívumok összefonódása és indokolásuk - ez a primitív novella szervező elve. Ez a komikus novellára is érvényes, melynek alapja az anekdota és amely önmagában, az elbeszélésen kívül is bővelkedik komikus helyzetekben." Amennyiben a Dekameron novelláit műfajelméleti aspektusból e modern teoretikus megkülönböztetés nyomán kívánjuk megközelíteni, aligha kétséges, hogy azok az Eichenbaum által utóbb említett, ám a történeti kronológia szerint az első csoportba tartoznak (nyilvánvaló ugyanis, hogy a,,primitiv novella" szószerkezet az irodalomteoretikus részéről nem esztétikai rangsorolást vagy degradálást jelent, hanem a novellaműfaj történeti fejlődését szem előtt tartó tipológiai megkülönböztetésnek minősül). Különösen érvényesnek tűnik ez a komikus novelláról mondottak kapcsán, hiszen a boccacciói történetek csaknem mindegyike egy-egy anekdotának tekinthető eseményre épül (gondoljunk amásodik, a harmadik, az ötödik, a hatodik, a hetedik, a nyolcadik és a tizedik nap összefoglaló témamegjelölésére),2 s meghatározó többségük eleget tesz a komikus novella" kitételnek is (elegendő itt az egész kötetet átszövő pajzán-erotikus tárgyú elbeszélésekre utalni). ' Bonısz Eıcı-ıı;NnAuM: Hogyan készült Gogol Köpö-rıyege? ln: UŐ.: Az ı`roda.lmí elemzés. Gondolat, Budapest, 1974, : Vö. Második nap:,,oly emberekről mondanak történeteket, kik különb-különbféle sorscsapások után, holott már nem is remélték, szerencsés véget értek";,,oly emberekről folyik a szó, kik valamely fölöttébb kívánatos dolgot ügyességökkel megnyertek, avagy visszaszerezték, mit elvesztettek";,,oly szerelmesekről lészen szó, kik kemény és siralmas megpróbáltatások után megnyerték bolcl0gságukat ; oly emberekről folyik a szó, kik valamely talpraesett válassza! vagy gyors elhatározással megszaba-

235 550 Eı.BEszÉLNı S valóban, ha az elbeszéléseket egymástól elszigetelten vizsgáljuk, mindegyik esetében az elbeszélt témát kell meghatározó naıtatíva- és szövegszervező erőként megjelölnünk. Az eichenbaumi kérdésfölvetés értelmében Boccacciónál az elbeszélők egyéni hangjai (szójátékai, artikulációs-mimikai gesztusai, nyelvi paradoxonjai) semmilyen szerepet nem játszanak az egyes elbeszélések szerveződésében, holott itt tíz különböző narrátor történetmondásait olvashatjuk. Ami pedig a szerzői elbeszélői illeti, aki az Első nap elejének kerettörténetében szereplőkként ábrázolja azokat, akik a tíz napon. át tartó történetmondás elbeszélői lesznek, bár fölöttébb megindító képet fest a pestisjárvány következményeiről, beszédmódjában semmiben sem különbözik el a tíz szereplő későbbi történetmondói stílusának nyelvi megoldásaitól: jó példa erre a bájosabbnál bájosabbihölgyeim stílusfordulat az Első nap szerzői-elbeszélői bevezetőjében, amely a későbbiekben ugyanezen, vagy módosult formában rendre visszatér a Dekameron különböző elbeszéléseínek kezdetén.-1 A boccacciói elbeszélések tehát szinte mindenben megfelelnek a modern novellaelméleti meghatározásoknak, pontosabban joggal alapozhatták meg e műfaji definíciókat. Ezek szerint a novella,,a korlátozott helyzet vagy eszme strukturális kidolgozására épül, illetve amint azt Petrovszkij, a műfaj egyik első teoretíkusa meghatározza: a zárt elbeszélés tiszta formája az egy eseményről szóló elbeszélés. Most képzeljük el olyannak ezt az eseményt, mint ami az adott élet egész értelmét, totalítását magában foglalja. A szüzsé totalitásával megterhelt esemény az az ismérv, amelyet mi az rövid elbeszélések bizonyos típusának alapjaként tételezünk. Ez a zárt elbeszéléstípusa, amit feltételesen novellaként jelölünk meg... f' A központi történés mint a novella műfajának narratív bázisa a Petrovszkij dultak valamely veszteségtől, veszedelemtől vagy megszégyenüléstől";,,oly asszonyokról folyik a szó, kik akár szerelemből, akár azért, hogy valami bajból megmenekedjenek, megcsalják férjöket, akár rájött az, akár nem",: arról van szó, miképpen jár túl minden áldott nap nő a férfinak, vagy férfi a nőnek, vagy egyik ember a másiknak eszén";,,oiy emberekről folyik a szó, kik nagylelkűen vagy nemesen cseleked tek valamit a szerelemben avagy más dologban". Vö. -GıovANNı BoccAccıo: Dekameron I-ll. Ford. Révay józsef, a verseket ford. lékely Zoltán. Európa, Budapest, 1963, I. kötet 79., 195., 367., ll. kötet 5., 47., 113., ,,Valahányszor elmélkedéseimben elgondolom, -bájosabbnál bájosabb hölgyeim,." BoccAccıo: Dekameron I-ll., 13. Ugyanez a fordulat köszön vissza egyebek között az első napon Lauretta által elmondott negyedik novellában (102.) Az eredetiben: Quantunque volte, graziosissime donne, meco perısando riguardo..." GıovANNı BoccAccıo: Decameron. Szerk. Mario Marti, Bur Biblioteca Univ. Rizzoli, Milano, 20101, 9. A hölgyeket megszólító ilyetén elbeszélői vocativus aztán többféle változatban ismétlődik az egyes elbeszélések kezdetén (mint például nemes hölgyeim, szépséges hölgyeim" stb.), s jól érzékelteti az egyénített elbeszélői hang hiányát az egész műben. " Judith Leibowitzot idézi egyetértőleg THOMKA BEÁTA: Narratív poétikai vázlat. In: UŐ.: A pillanat fiumei. Frau m, Újvidék, 1986, ' 11e'ı`poacı<ı ıı7ı, M. A.: Mop( ıo/ıoı`ı«ıa 1-ıoıaezı/ıızı. In: Bevezetés az orosz irodalorataclomárı_ı;ba. Poétikai tanalmá`aygyi'ijtenıény. Szerk. Kovács Árpád. Tkvk, Budapest, 1991, 204. (Kiem. az eredetiben.) A tanulmányból idézett részleteket a saját fordításomban közlöm.

236 HORVÁTH KoRNÉLıA/ Az ELEESZÉLÉS EREJE 551 előtti - illetve a későbbi - elméletekben is döntő szerephez jutf' A történet elbeszélésére nézve ez a központi esemény temporálisan és kompozicionálisan is organizáló elvként működik: A múlt és a jövő természetesen a szüzsé szélső határait képezik mint kezdő rész, amely megelőlegezi, értelmileg előkészíti az eseményt, és mint záró rész, amely az eseményt értelmileg beteljesíti vagy rámutat az esemény következményeire az adott életben. 7 S mondhatjuk, a regény-novella, illetve regény-novella-rövidtörténet összehasonlító meghatározások alapján az egyes boccacciói történetek ismét csak a novella ismérvei felől látszanak megközelíthetőnek. Thomka Beáta érvelése szerint A regényekben többelemes, többepizódos és gyakran több történetszálas szerkezettel találkozunk. A novella rendszerint több epízóclból és egy történetszálból áll. A rövidtörténetegyetlen epizódra, vagy még gyakrabban egyetlen helyzetre vagy eseményre szorítkozik. A regény tárgya az egész élet (Lukács), az emberi élet totalitása (Broch),: a novella tárgya az izolált megtörténés (Lukács), a helyzet totalitása (Broch); a rövidtörténet tárgya egy meghatározott pillanat, egy meghatározott esemény, állapot, élmény, gesztus, egy történésfragmentum. [...] A regény elsőrendű művészi eljárása a kiterjesztés és kidolgozás, a novelláé a sűrítés és ezen belííl a kidolgozás (Leíbowítz), a rövidtörténeté pedig a sűrítés. (Kiem. - H. K.). Mindezek után aligha tekinthető véletlennek, hogy a kritikai recepció a Dekameron kapcsán kedveli az egyes novellák tematikus elemzésétf e témák irodalmikulturális előzményeinek és tovább-hagyományozódásának feltárásátfl" illetve az egész kötet tematikai (vagy éppen társadalmi-ideologikus) megközelítését." Hiszen éppen a kötet tematikája támaszthatja alá a középkortól a reneszánsz sokszínűfı A narratív alapegység Arisztotelésznél s a ınai kutatások legtöbbjénél is az eseménnyel azonos. THOMKA: Cit., 14. Később Thomka ezt a megállapítást kiegészíti: Történetegységet nemcsak esenıéayek alkothatnak, hanem állapotok, illetve helyzetek, cselekvések, folyamatok és történések is." (lbídem., 17., kiem. az eredetiben.) Paul Ricoeur hasonló interpretációt nyújt az arisztotelészi történetfelfogás mibenlétéről, ahol meglátása szerint a hős egységének és azonosságának létrejötte éppen az elbeszélt történet, a cselekmény azonosságának függvénye, s csak efelől értelmezhető. Vö.-«PAUı. RıcoEuR: A narratív azonosság. ln: Narratívák 5. Szerk. László jános, Thomka Beáta, Kijárat, Budapest, 2001, Petrovszkij ezt a két szüzséelemet a Vorgesclıiclıte és a Naclıgeschiclıte terminusokkal nevezi meg. lˇietpoe.ckt1ı7ı, M. A.: Cit., Ibidem. THOMKA: Cit., 16., Vö. pl. CARı.o SAı.ııvARı: lntroduzione al Decameron". In: UŐ.: Boccaccio, Manzoni, Pirarırlello. Roma, Editori Riuniti, 1979, '" Példa a legfrissebb magyar nyelvű szakirodalomból: Lovas BORDÁLA: Gismunda és Guiscardo. Egy történet arcai Boccacciótól a barokkig. ln: Boccaccio etalon. (Fiatal kutatók konferenciája). ELTE BTK Régi Magyar lrodalom Tanszék, Budapest, 2009, " Vö. Gıoııoıo PADOAN: Sulla genesi e la pubblicazione del,,decameron"..ln: UŐ.: ll Boccaccio. Le Muse il Parnaso e l'arno. Olschki, Firenze, 1978, Padoan egyik kiemelt szempontja a Dekameron vizsgálatában az egyes elbeszélések helyszíneinek aránya, különös tekintettel Firenze és Velence városállarnaira. Ez utóbbi helyszínnek könyvében külön fejezetet szentel a Negyedik nap második elbeszélését vizsgálva, vö. PADOAN: La novella veneziana del,,decameron". ln: UŐ: Cit.,

237 552 ELEESZÉLNI sége,'2 a teológiai témáktól a világiak, a latin. nyelv használatától a vulgáris (volgare), azaz az olasz nyelv praxisa felé tett meghatározó lépést, amit Boccaccio Dante és Petrarca nyomdokain haladva teljesített be. Műfajelméleti aspektusból azonban itt kettős problémával szembesülünk. Kétségtelen, hogy Boccaccio műve a szó szoros értelmében megıijította a már korábban is létező elbeszélés/novella műfaját, valódi,,újdonsággá" (,,novellává", lásd a szó etimológiáját) tette (ezt az újítást a kerettörténet szövege metaforikusan reflektálja is, mikor a későbbi elbeszélők firenzei találl<ozását éppen a Santa Maria Novella nevű templomba helyezi, is az ekképpen megnevezett helyszínt Bahtyin kifejezésével ábrázolt szóvá", mintegy a későbbi száz novella,,kiindulópontjává" teszi). Innen nézve magától értetődőnek látszik, hogy a novellaműfaj ismérveit az irodalomtudomány éppen a Boccaccio-novellákra alapozza és azokon tanítja. Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy itt novellaciklusról, vagyis elbeszélések szoros egymásrautaltságáról van szó, másfelől azt sem, hogy a Dekameron száz elbeszélése között meggyőző módon nem állítható fel szoros tematikus kapcsolat (gondoljunk mindössze az első és a kilencedik nap minden vonatkozásban szabad tematikájára),: innen nézve pedig a tematikus értelrnezői megközelítés kevés eredménnyel kecsegtethet. Az egy keretszituációhoz kapcsolt elbeszélések egymásutánja, mint köztudott, nem Boccaccio találmánya, s a Dekameron ebből az aspektusból besorolható a perzsa Ezeregynap, az arab Ezeregyéjszaka meséi és más hasonló gyűjtemények képezte műfaji vonulatba. E kapcsolódást a boccacciói elbeszélésmód több helyütt jelzi is: a társaságot befogadó birtok és kastély bemutatását a szerzői elbeszélő az Ezeregyéjszaka palotáinak leírására emlékeztető fordulatokkal, áhítatos-emelkedett stílusban,,teljesíti,'5 s ugyanez mondható el a közös lakoma, vagy a napi történetmondásokat követő, szinte rituális séták és koszorúkötések szerzői-elbeszélői '2 Ez a sokszínűség a szereplők tá rsadalmi-szociális, illetve jellembeli sokféleségében is megmutatkozik, vö. MARIO MARTI: ll.,-decameron ln: GıovANNı BoccAccıo: Decameron. Szerk. Mario Marti. jegyz. Elena Ceva Valla, Milano, cit., XVII. '-'* Közismert, hogy `a'novella mint műfaj reprezentatív példájaként a hazai középiskolai oktatás az ötödik nap kilencedik elbeszélését, Federigo degli Alberighi történetét, az ún. sólyom-novellát tárgyalja. Első nap:,,ki-ki olyan történetet mond el, amelynek tárgyát tetszése szerint választotta ;,,ki-ki tetszése szerint való tárgyban mond novellát, amiről éppen _kedve tartja". BoccAccıo: Dekameron l., cit., 11, ll '5 E birtok alacsony dombon feküdt, mely az országú ttól minden irányban meglehetősen távol esett, és sűrűn borították mindenfajta dús lombozatú fák és cserjék: gyönyörűséggel pihent rajtok a szem. A domb tetején palota állott, benne középütt tágas udvar, aztán oszlopos csarnokok és termek és szobák, és mind-mind magában is gyönyörű volt, de emellett derűs festmények emelték szépségét és díszét; körös-körül pedig rétek és tündéri kertek és kristályos friss vizű kutak és pompás borokkal teli pincék; mely utóbbiak is sokkal inkább kapóra jöttek volna, mint józan és tisztes hölgyeknek. A palota az utolsó zugig ki volt takarítva, a szobákban az ágyak megvetve, s mindenütt rengeteg virág, amilyen csak abban az évszakban virult, a padló pedig végig gyékénnyel beterítve; ilyen állapotban találta a palotát az odaérkező tá rsaság, nem csekély gyönyörűségére. BoccAccıo: Dekameron l., cit.,

238 HORVÁTH KORNÉUA / Az ELBESZÉLÉS EREJE 553 ábrázolásáról. Mégis, a Boccaccio-féle cikluskompozíció túllép a narratív szituáció laza egységesítő tényezőjénlf' és egy sajátos új műfaj alapjait teremti meg. A különálló és különnemű egységekből építkező nagyívű narratíva tekintetében Boccaccio egyik mintája a Vita Nuova és a Commedia Dantéja lehetett, s ebből az aspektusból elsődlegesen talán az előbbi mű, amely a szerző-dante korábban írt verses lírai szövegeihez fűzöttprózai elemző, valamint narratív kommentárokkal teremt meg egy egységes ívíi fiktív szerelem- és élettörténetet. Lényeges e vonatkozásban, hogy Boccaccio könyvében minden nap egy-egy (verses) dal eléneklésével zárul - mely dalok tartalma a legritkább esetben korrelál az aznap előadott elbeszélések tematikájával -, vagyis Boccaccio bizonyos mértékig a Vita Nuova alapeljárását idéző módon,,fonja össze" a narratív prózai elbeszélést és verses. szövegeket. (A szövegek eme műfaji és formai,,hibriditása" éppen a Dekameron végén válik a leginkább hasonlóvá Az Új Élet egyes fejezeteinek rokon megoldásaihoz, hiszen a Tizedik nap hatodik és hetedik novellája önmagában is tartalmaz egy-egy dalszöveget, melyek mindkét esetben Ámort teszik meg témájukul, s ugyanabban a megszólító-párbeszédes formában, ami olyannyira jellemző Dante művére. A szerelmi téma meghatározó szövegszervező erejének dantei és petrarcai előzményétw pedig szinte nem is szükséges említeni, még ha a szerelem a másik két alkotó műveitől eltérően rendszerint igen profanizált módon értelmeződik is a Dekameron elbeszéléseiben. Röviden szólva Boccaccio az elbeszélésciklussal hasonló lépést tesz egy nagyívű epikai alkotás (a modernség felől visszatekintve, mondhatni, a regény) létrehozása felé,2" mint tette azt.dante Az Új Életben, s később az Isteni Szinjátékban. A boccacciói kötődés meglehetősen explicit módon nyilvánul meg rögtön a Dekameron kezdetén, az Első nap szerzői bevezetésében, mely ugyanúgy a maga könyvére. _ í 7 I í I, Ugyanez jellemzi a Harmadik nap viszonylag hosszú szerzői-elbeszélői felvezetésében a másik palota és a kert leírását. Vö. BoccAccıo: Dekameron, cit., 'Ő A Dekameron narrátorai gyakorta kezdik elbeszélésüket az előzőleg elhangzott történetre, annak ösztönző erejére való hivatkozással, mely eljárás formálisan erősíti az egyes történetmondások közötti kapcsolıa-.tot. Ilyen visszautaló reftexióval indítja például Neifile az Első nap második vagy Fiammetta a Második nap ötödik novelláját. '7 Az azonos narrátor(ok) által elbeszélt történetek ciklusba rendezése a XX. századi modernség magyar irodalmának is kedvelt műfajformája lesz, például Kosztolányi Esti Kornél-ciklusában vagy Krúdy Szindbád-elbeszélései-ben. ' A Dekameron irodalmi előzményeiről, dantei és petrarcai kapcsolatáról ld. például: FRANcı=.sco BRUNI: Boccaccio. L'inven`zione della letteratura mezzana. ll Mulino, Bologna, 1990, , , 'Q Rendszerint, de nem minden esetben: a Negyedik nap novellái, melyek a szerencsétlenül végződött szerelm.i történeteket teszik meg tárgyukul, gyakorta mentesek a szerelem profán, pajzán-erotikus vagy ironikus interpretációjától. 2 Ep.pen ez Boccacci-o neves orosz formalista kuta tójának, Viktor Sklovszkijnak egyik ala pgondolata a Dekameron-ró-l irt tanulmányaiban. Vö. Bm<Top lflkaoucknıíız 06 ncrmıı-ıom eau-ı-ıcı`ue xyaoıı:ec'rı;-:eı-ııı-ızıx npomaeaen-m171 rıooõuıe n o e.a,ı~ıhctbe,,aekamepoha". ln: UŐ.: Xyfloztecmaeı-ıııauı rıposa. Pa.i.a«ıuar.AeHwi a pasűopoı. Cose1`cKıAñ mıca'ı`ezı 1., Mocıoıa, 1959,

239 554 ELsEszÉLNı való reflexióval indít, mint Dante Az Új Élete (,,...belátom, hogy könyvem felfogásotok szerint komoran ésgyászosan fog kezdődni, mivelhogy az elmúlt halálos járvány fájdalmas emlékezetét viseli homlokán... ), mely könyv ugyanúgy az emlékezet hordozójaként jelenik meg nála, mint Dante művében." A folytatás ugyanakkor az olvasás kezdeti tematikus nehézséget, vagyis a pestisjárvány fájdalmas emlékezetét éppen a meredek hegy metaforájával írja le, akárcsak Dante a Szinjáték I. énekének elején az,,emberélet útjának felén" eléje tornyosuló hegyet, s e hegyek végső soron mindkét szerzőnél a felülről való meglátás, a megértés metaforájaként interpretálhatóak. (Boccacciónál: Vegyétek úgy e borzalmas kezdetet, mint a vándor a zordon és meredek hegyet, melynek lábánál szépséges és kellemetes síkság terül, melyben annál nagyobb gyönyörűségök telik, minél fáradságosabb volt a felkapaszkodás és a leereszkedés. Danténál:,,De mikor rábukkantam egy hegyaljra, / hol véget ért a völgy, mély, mint a pince, / melyben felébredt lelkem aggodalma, / a hegyre néztem s láttam, hogy gerince / már a csillag fényébe öltözött, / mely másnak drága vezetője, kincse. [...] Majd fáradt testemet kissé kifújva / megint megindulék a puszta' lejtőn, / mindég alsóbb lábam feszítve súlyra. )22 A pestisjárvány Boccacciónál ugyanúgy az élet rendszeres menetének kizökkenését, az emberélet útján való eltévedést és az eddigi életvitel tarthatatlanságára való ráismerést szimbolizálja, mint Dante erdeje. Mindkét szövegben a káosz kronotopikus ideje és tere ez, amikor minden rend felbomlik, ám ez a káosz egy új rend és egy új élet születésének a záloga és szükségszerű előfeltétele is egyben. Éppen ezért válhat Boccacciónál elkerülhetetlen témává a szerelem, annak minden testi velejárójával mint a termékenység, mint az élet megújhodásának, másfajta létformában való újjászületésének letéteményese. A világvége (halál, káosz) és szerelem ilyetén szoros egymásrautaltságának gondolata Boccaccio nyomán többször visszatér a világirodalom történetében: gondoljunk Puskin híres kistragédiájára, a Dínomdánom pestis idejénre (a Dekameron Nyolcadik napjának 3. novellájában a hősök éppen egy,,dínom-dánom ország" említése, illetve az aziránti vágy miatt járnak pórul)fi Manzoni A jegyesek című regényére, ahol a szerelmesek a milánói pestis idején és részint amiatt szakadnak el hosszú időre egymástól, vagy a XX. századból Gabriel Garcia Marquez Szerelem kolera idején című regényére és a Titokban Clnˇlében irodalmi,,riportkönyvére". Ez utóbbi egyik részlete kifejezetten a Dekameron életet és halált felcserélő, szentet és profánt örök körforgásban láttató karneváli világát idézi:,,az életnek és halálnak e vására közepette úgy 2' BoccAccıo: Dekameron l., cit., 13. li BoccAccıo: Ibidem.; DANTE Aı.ıoı-ııERı: Isteni Szinjáték, l , Ford. Babits Mihály. Európa, Budapest, 1982, 7. 2" A. C. l`lyı.nkvıh: l`ltıp so ızıpeıvısı Lıyıvıııı. ln: UŐ.: A. C. l`lyı.ııı<ı ıı-ı: Colıımemız H mpex moıaax.,,xy.ao>kec'rııeı-ınaıı AnTepaTypa, T. II. Mockıaa, 1986, * hol is a szőlőt kolbásszal kötözik, s egy líbának egy garas az ára, és kis liba a ráadás". BoccAccıo: Dekameron ll., cit., 126.

240 HORVÁTH KoRNÉı.ıA 1 Az Eı.EsEszÉLÉs EREJE 555 nyújtózik el a Mapocho folyó fölött a Recoleta-híd, akár egy.közönyös szerető: éppúgy elvezet a piacokhoz, mint a temetőbe. Napközben temetési menetek nyitnak utat maguknak a tömegben. Éjszaka [...] ez a kötelező útvonal a tangóklubokhoz, a lepusztult negyed nosztalgikus búvóhelyeihez, ahol a sírásók a táncversenyek győztesei. Azután, hogy oly sok éve nem láttam e szent helyeket, mindennél jobban feltűnt azon a pénteken a tömérdek fiatal szerelmes, akik egymás derekát átfogva sétáltak a folyó fölötti teraszokon, csókolóztak a közeli sírok halottainak tarka virágokat árusító bódék között, ölelkeztek lassú mozdulatokkal, mit sem törődve a szüntelen tovaáramló idővel, mely könyörtelenül folyt el a hidak alatt. [...] Ekkor eszembe jutott, amit valaki néhány napja mondott nekem Madridban:»a szerelem pestis idején virágzik<<."2** A Boccaccio-műnek ez az irodalom hatástörténetében meghatározóvá váló szerzői-elbeszélői szituációteremtő bevezetője olyan világhelyzetet tár fel, amelyet megalapozottan értelmezhetünk a bahtyini karnevál és groteszk realizmus Rabelais művészetére alkalmazott fogalmai felől. Bahtyin e tárgyban írott kijelentései a.dekameron világképére nagyon is érvényesíthetőek: A népi kacaj mint a groteszk realizmus valamennyi formájának szervező ereje már eleve az alsó, anyagi-testi régiókhoz kapcsolódott. A nevetés lefokoz és materializál. [...] A fennköltség lefokozása, lealacsonyítása a groteszk realizmusban korántsem formális és a legkevésbé sem viszonylagos. A»fent«és a»lent«jelentése itt abszolút és szigorúan topográfiai. Fent - ez mindig az ég; lent - ez a föld; a föld viszont az elnyelő elv (sír, has), egyszersmind a szülő és új életet adó elv (anyaöl) is. Ez a fent és a lent topográfiai jelentése kozmikus aspektusban. Szorosabban testi aspektusból, ami a kozmikus aspek tustól sehol sem válik el egyértelműen, a fent - az arc (a fej), a lent - a nemi szervek, a has és az ülep. A groteszk realizmus, a középkori paródiát is beleértve, a fentnek és a lentnek éppen ezt az abszolút érvényű topográfiai jelentését használja ki. A lefokozás itt mindig földre szállítás, közvetlen érintkezés a földdel mint az elnyelő és ugyanakkor életet adó elvvel: az ember a földdel érintkezik, amikor temet, és ugyanezt teszi, ha magot vet; ami egyfelől pusztulás, az másfelől valami jobbnak, valami többnek a születését készíti elő. Ugyanilyen alászállásról van szó, ha az ember a test alfelének életével, a has és a nemi szervek működésével - tehát a közösüléssel, a fogamzással, a terhességgel, a születéssel, a zabálással, az ürítéssel - kerül kapcsolatba. Minden ilyen alászállás új születés számára mélyíti a testi sírt. A lefokozásnak ezért nemcsak megsemmisítő, negatív jelentése van, hanem pozitív, újjászülő értelme is: ambivalens, egyszerre tagad és igenel. Amit a mélybe dobnak, azt nem a nemlétbe, az abszolút megsemmisülésbe vetik alá, hanem a termékeny mélységbe; ez a mélység egyben a fogamzásnak, az új élet kezdetének színhelye, minden bőségnek forrása; másfajta»lent«-et a gro- 75 GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ: Titokban Chilében. Ford. Dobos Éva. Kossuth, Budapest, 1987, (Kiem. - H. K.)

241 556 ELBEszÉLNı teszk realizmus nem is ismer; benne a»lent<< mindig termést adó föld és testi öl, mindig fogamzás és kezdet."2'* A bahtyini kamevált és a groteszket bizonyos szempontból a Dekameron Nyolcadik napjának novelláiérzékeltetik a legerőteljesebben, de nem tematikus értelemben - noha itt villan föl a szerelem a korábbiakhoz képest talán egy fokkal radikálizáltabb megnyilvánulási formája, a végérvényesített nyitott házasság" (VII./8. novella) -, hanem jóval inkább az e nap folyamán több novellában is ismétlődő szereplőknek és neveiknek (Calandrino, Bruno és Buffalmacco) köszönhetően, melyek közül az utolsó (Buffalmacco) a 'gúny, tréfa' jelentésű buflˇaslbefia szóalak mint jel felelevenítésével nem elsősorban szereplőként, hanem az élet kaotikus karneváljának jelölésére szolgáló retorikai figuraként működik. A kifordított világ szerzői konceptusa ugyanakkor a könyv más elbeszéléseiben is sajátos nyelvifiguratív megjelölést nyer, mint például az Otödik nap Emilia által elmondott 3. novellájának kezdetén:,, Rómában, mely valamikorfeje volt a világnak, valamiképpen mostan csak a farka Amennyiben Bahtyin megállapításait a boccacciói történetekre és azok közös narratív szituációjára vonatkoztatva érvényesként ismerjük el, arra a megállapításra juthattmk, hogy az egyes elbeszélések cselekménye a,,fordított, groteszk világ megjelenítésével, témájuk és hangnemük jellemző pajzánsága ellenére is valamifajta sorsszerűségnek (ld. pestis, a leküzdhetetlen szerelmi vágy vagy kapzsiság stb.) és végső soron a választás lehetetlenségének tapasztalatát közvetíti. A Dekameron novelláinak cselekményszerkezetét, noha a hősök számára szinte mindig kínálkozik egy potenciális másfajta tett esélye, éppen az egyféle (esetleg előre l<itanult) cselekvés, az azonos megoldás elve szabályozza. ]ól látható ez a későbbi pikareszk regények narratíva-szervezését előkészítő elbeszéléseken éppúgy, mint a látszólag a történet megfordítására épülő, anekdotikusként ható kétszereplős novellákban,2 ahol valójában az egyik hős pontosan ugyanazzal a cselekvéssel vág vissza a másiknak, mint amelyet az tett ővele. Tanulmányunk elsődleges műfajelméleti problémafelvetéséhez visszatérve mindez a sors és az azzal evidensen összefüggő választás dilemmáját központi kérdésként artikuláló, a műfaj modem teóriájában áttörést hozó szmirnovi novellaelmélet felől válik érdekessé. Szmirnov koncepciója szerint a novella megszünteti a cselekvés variációit, mert világában nem érvényesíthető a választás aktusa, 2" MıııAıı. BAııTvıN: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Ford. Könczöl Csaba. ln: U0.: François Rabelais rmfívészete, a középkor és a reneszánsz népi knltıirrija. Osiris, Budapest, 2002, (Kiem. az eredetiben.) 27 BoccAccıo: Dekameron I., cit., 387. (Kiem. - H. K.) 3" A főszereplőt teljességgel változatlan fizikai és pszichikai állapotban hagyó pikareszk kalandtörténetet Alatiel (Második nap 7. novella), míg a látszólag oppozíciót alkotó hősök egymást azonos típusú tettekkel becsapó Zeppa és Spinellocio fent hivatkozott elbeszélése (Nyolcadik nap 8. novella), illetve Rinieri deák története (Nyolcadik nap 7.) valamint Salabeotto és a szicíliai leány esete (Nyolcadik nap 10. novella) példázza a legjobban.

242 j HORVÁTH KORNÉLIA 1 Az Eı.sEszÉLÉs EREJE 557 mivel ugyanazon cselekvés végrehajtása nem eredményezi a kiinduló szituáció megújulását. A választás ilyen értelmű lehetetlensége sajátos, a novella műfajára jellemző történelemfelfogást tár fel, ahol a novellaszüzsé (a történet) nem a világ új állapotának eléréséről, hanem minden stádiumban ennek elérhetetlenségéről tanúskodik. A novella ilyenkor a történelem deformációjának, illetve a lét transzcendenciára való képtelenségének történetét beszéli el, ami megfeleltethető a Dekameron novelláinak alapszituációját jellemző groteszk-karnevalisztikus létállapotnak. S Boccaccio szekularizáló, deszakralizáló, a papságot és a szertartásokat szatirikus-parodisztikus módon megjelenítő novellavilága egyszersmind a rítus kiüresedésének, sablonizálódásának és érvénytelenedésének műformájaként is leírható. Szmirnov tehát a novella modern műfaját (más szerzők mellett Puskin és Gogol műveire hivatkozva) a semmi tematikája, a káosz, a rend állapotának hiánya felől látja megközelíthetőnek. Rendkívül jelentős azonban, hogy Szmirnov értékelésében a,,semmit", a nemlétet, a választás lehetetlenségét demonstráló novellaműfaj a ciklusba rendeződés során képes felülkerekedni a,,semmin", mert itt ez utóbbit éppen az elbeszélő tevékenység fenntartása képes negligálni, illetve meghaladni, s ez történik egyebek között Boccaccio Dekameronjában is. Mindezt a bahtyini meglátásra vonatkoztatva azt mondhatjuk, Boccacciónál a káoszt, a felfordult világrendet maga az elbeszélés folytonosan tematizált és megismételt, ciklizált aktasa állítja helyre, rendezi el és kelti életre (vö. Pampinea szavaival az Első nap bevezetőjében:,,a rend híján Való dolgok nem hosszú életűek ),f ' vagyis az elbeszélésciklus nyelvi aktusában és diszkurzív terében létesül az az új élet, amelyet Bahtyin a karneváli káoszból születő kezdetként írt le, s ami kizárólag a szó nyelvi-poétikai működésében jöhet létre. A mondottak egyszersmind új fénybe helyezik a Bevezetőben metaforizált novella szóban rejlő megújhodás, 2 l/l. TI. Cıvnztpı-ion: /lorı ık()-ceıvıaı-i*ı`ı«ı'~ıecı<ı ıe ocoõeı-ıı-locrn Koporkıfıx ı--ıappatı/mon. In: Rnssisclıe Erzälılang. Russian Sliort Story. Pyccıcait pacck'a.ı. Szerk. Rainer Griibel. Rodopi, Amsterdam, 1984, " leon P. SzMı'RNov: A rövidség értelme. Ford. Szitár Katalin. In: A regény és a trópasok. Szerk. Kovács Árpád. Argumentu m, Budapest, 2007, 421. J' A novella annak az átmeneti kultúrának a terméke, amely már tagadja a mítosz és a rítus archaikus kultúráját, de nem lép tovább a puszta tagadásnál, nem állítja a mítosz helyébe a történelmi princípumot. A novella a folklórból táplálkozik: az ún. köznapi és erotikus (>>szemérmetlen«) mesékből. SzMıRNov: Cit., A novella csak akkor képes felülkerekedni a»a semmlna, amikor ciklus formájában folyamatosan -reprodukálódik, azaz amikor a választás krízisét (Vagy a krízis választását)_új kezdet követi, amikor a referenciális szituáció semmije konfliktusba keriil az elbeszélő tevékenység folytatódásával - mely utóbbi negligálja -a»semmit«. A novellaciklusok a nemlét tagadásai. A paterikonok a szerzetesi élet megváltó hatásáról beszélnek; az Ezeregyéjszaka-beli elbeszélés a kivégzés elkerülésének biztosítéka, a Dekameronban a túlélés záloga; Babel Lovashadseregének elbeszélője életben marad a polgárháború viszontagságai közepette stb. lbidem., P A narratív aktust a Dekameronban a pestis által elpusztitott világ újrateremtéseként értelmezi Surdich is, vö. Luıoı SURDıcH: Boccaccio. ll Mulino, Bologna, 2008, 56. 3*' BoccAccıo: Dekameron l., cit., 28.

243 558 ELsEszÉLNı újjászületés szemantikumát, s a regényszerűség felé mutató elbeszélésciklus műfaji értelmében interpretálják. A Dekameront tehát a nyelv, az elbeszélés ereje létesíti és tartja fenn. Ez a diszkurzív erő a novellákban rendre a nyelv retorikájaként nyilvánul meg, akár a meggyőző szónoki beszéd koraxi, akár a meggyőzés lehetőségeivel számot vető arisztotelészi, akár a retorika mint csalás, hízelgés és ámítás platoni értelmében. Nyilvánvaló, hogy a boccacciói novellák egységesítő témája nem az érdekfeszítő, sokszor pikáns történetekben-keresendő, hanem az emberi szó hatalmának és lehetőségeinek sokoldalú megnyilvánulásaiban. A nyelv retorikai hatalma a Hatodik nap központi témamegjelölésében evidensnek mondható (,,oly emberekről folyik a szó, kik valamely talpraesett válasszal vagy gyors elhatározással megszabadultak valamely veszteségtől, Veszedelemtől vagy megszégyenüléstől"), de retorikai az egész szituáció is, amelyben a száz novella elmondására sor kerül, hiszen Pampinea, aki a társaság közös elvonulását (és majdan a novellák mindennap ismétlődő elbeszélését) kitalálja, jól beszél,35 s beszédének argumentatív ereje hozza létre azt a helyzetet, amelyben az elbeszélések sorozatára sor kerül. S 'miközben a Dekameron narrátor-szereplői több alkalommal dicsérgetik a nyelv retorikai erejét (vö. Fiammetta megjegyzésével az Első nap 5. novellájának kezdetén:,,a novellákkal bizonygatjuk, mely nagy erejük vagyon a szép és találó Visszavágásoknak")"*, akárcsak az elbeszélt történetek hősei, az elbeszélések szinte mindegyike leírható a beszéd cselekvésmeghatározó, vagyis poétikai szempontból történetképző erejének tematizációjaként. Mindössze három példára utalı.u1k: Andreuccio da Perugia jól ismert kalandjaira (Második nap 5. novella), melyek mindegyikét a nyelv, a beszéd ámítása, a retorika hívta életre; Zima retorikai bravúrjára (Harmadik nap 5. novella), ahol az egyoldalú, s a férj jelenlétében lefolyó,,párbeszédben a szó ereje gerjeszti föl az asszony szerelmét, s végül a retorika diadalára a Hetedik nap 9. novellájában, ahol a nyelv az érzéki tapasztalatot is képes érvényteleníteni, elhitetvén a főhőssel, hogy amit látott, az nem is történt meg valójában. Azonban a Dekameron egésze mint elbeszélésciklus immár nem a szó (csábító, becsapó, meggyőző) retorikai, hanem poétikai hatóerejét demonstrálja az elbeszélt történetekben, amelyek narrátoraiktól rendre az öröm és a vigasztalás indexeit nyerik, s még inkább a novellaciklusban mint új műfajban, mely a költői szó létesítő erejét demonstrálja. Alighanem ebben lelhető fel a Dekameron végső poétikai, s egyben strukturális intenciója. 35 Vö. Filoména szavaival, akinek javaslatára aztán a hét hölgy meginvitálja a templomba tévedő ismerős három ifjút -,,Hölgyeim, ámbátor Pampinea igen okos beszédet mondott... BoccAccıo: Dekameron l., cit., *' BoccAccıo: Dekameron I., cit., 57. A Dekameron narrátorainak verbális képességéről vö. Vısnıss ÁGNES: Női narrátorok és Vétkező nők Bandello novelláiban. Boccaccio és Bandello: a rend és a női szerepek. ln: Boccaccio. etal.on, cit., 63. l

244 HOFFMANN BÉLA Teremtsiink olvasót a mi képiinkre és hasonlatosságunkra Boccaccio olvasója* Mint közismert, könyvének címével (Dekameron = tíz nap) Boccaccio Szent Ambrusnak a világ teremtéséről írt traktátusára, a Hexaémeronra (hat nap) játszik rá". Így akár a boccacciói humor egyik megnyilvánulási formájának is tekinthetjük, hogy a világ ıíjrateremtése már több időt igényel, mint amennyit a semmiből megalkotása követelt meg az Úrtól a Genezis szerint. Az újra- és újjáteremtés fogalmát a fictióban kétféle megközelítésben célszerű vizsgálni. Egyfelől a tágabb értelemben vett tematika szintjén, másfelől a novella mint műfaj vonatkozásában. S mindezt különös tekintettel az olvasó alakjára nézve kívánjuk megtenni. Tematikai szinten a fictio szerint az egymás szórakoztatására és örömére sorrasorra megszülető és szerteágazó történetek, vagyis a novellák visszazökkentik az időt, s az üvegcserepeiből helyreállított világ tükrében, vagyis a novellákban újraalkotják a közeli és a távoli múlt,,eseményeit", mintegy a járvány lehetséges okaira is,,rámutatva". Az az apokaliptikus kép, melyet a szerzői elbeszélő az Elöljáró beszédben a pestis következményeként tár elénk egy részletes, realisztikus, de mindazonáltal az elbeszélői distanciát érzékeltető, ironikus utalásokkal is terhes beszámolójában, a halálos járványt annak tudja be, hogy azt,, az égitestek hatalma vagy Istennek bűnös cselekedeteinken érzett igazságos haragja zúdította ránk,,a halandókra, hogy észre térítsen bennünket. Ebből egy másik tematikai mozzanat is ered: a szerzői elbeszélő alá vont kerettörténetben - amely mindazonáltal nem nélkülözi a közvetlen alaki szó jelenlétét sem- a nemes ifjak által a pestis következményeként realizált menekvési útvonal ugyanis egy ideális természeti-társadalmi térbe vezet el. E tér a boldog közösségi együttlétet biztosító erkölcsi normák alapjain épül fel, s a tíz nemes hölgy és férfiú alkotta társaság viselkedés-normáiban konkretizálódik.2 Ez mintegy újjá is építi a pestist megelőző világrendet, és Jelen tanulmány alapjául GıovANNı BoccAccıo: Decameron (Bietti, Milano) 1972-es kiadása szolgált. Az idézek forrása: BoccAccıo: Dekameron. Ford. Révay józsef- jékely Zoltán. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, Az elbeszélő hősök, hősnők névadásáról Muscetta kimutatja, hogy azokat ők Boccaccio korábbi műveiben felbukkanó szereplőiről kapták, hangsúlyozván, hogy a nevek nyilvánvalóan a senhal szerepét töltik be (Lásd: CARı.o Muscırrm: Boccaccio. Laterza, Bari, 19862, ) Számunkra viszont elsősorban az a kérdés, hogy van-e egyéb, jelesül narratív funkciója a névválasztásnak. Nos, Dioneo neve, Vénusz anyja, Dione nevéből ered, és az érzéki jelentést bírja.,,királysága alatt, de egyébként is, novelláinak tematikája ekörül forog. Pamfilo uralkodása idején, aki nevének jelentésében a szerelemmel / szeretettel teljesen betöltött személyt jelöli, a téma azokról szól, akik a szerelemben nagylelkűen viselkedtek. Filostrato kívánsága szerint, aki a nevét illetően a szerelem által lesújtott, legyőzött jelentést hordozza, a negyedik nap elbeszélési témája a boldogtalan szerelem lesz. Vagyis

245 560 ELEiEszÉLNı mintaadó, normatív modellé válva, annak ellenpontját képezi. Már az Elöljáró beszédből vett idézetekből is - ahol a dőlt betűs kiemelések a boldog, örömteli együttlétet, míg az aláhúzottak az e-gyüttlét örömteliségéhez nélkülözhetetlen morális igényt hangsúlyozzák - nyilvánvalóan kitetszik ez az ellenpontozottság.3 Persze a tá-rsaság viselkedés-no-rmáit, erkölcsi világképét a paratextus és a kerettörténet majd csak akkor hitelesíti, amiko-r az elbeszélő hősök már túl vannak minden kísértésen. A kísértésen, ami nem is mást jelent, mint a témájukban nemegyszer csábító elbeszélések előadását és meghallgatását, vagyis a hatás előidézését az elbeszélés formája és témája által, valamint fogyasztóira nézve annak esetleges életkövetkezményeit. Másképpen szólva az elbeszélő hősök morális alapállásának mérőeszközévé az olvasás / értelmezés, az olvasni tudás képessége válik. A boldog társaság olvasni tudása bizonyosságot csak tíz nap után nyer, minthogy az az együttlét feltételeinek magától értetődő elfogadásán túl, realizálásuka-t,. megélésüket is jelenti. A neveftésben, dalban, táncban megnyilvánuló életörömük, morális tartásuk és önértékelésiik nem csak harmonizálnak, hanem egymást mintegy feltételezik is az életet isteni adıományként kezelő habitusukban. Nem véletlenül a Santa Maria Nofve-lla templomából indul és tér is oda vissza közös útjuk afféle rondóként, mintegy a kör tö.-kéletessıégét imi-tálva-_ De élet- és szerelemíelfogásukkal alkot sajátságos szemantikai rimet a szerzői elbeszélésben általuk jellemzett tér is, amelyről valamenn-yien értelemmel hangoztatták: ha lehetne a földön Paradicsom, azt el sem tu-dják képzelni másképpen, mint amilyen ez a kert, s el sem tudják gondolni ezen fe-liil, egyéb sızépséggel lehetne még megtetézni (lll. nap, Bevezetés)f '. Az onesto riso és a clolce gioco jelzős szerkezet, amelyek értelme az a. té-mfazvá-lasztások mi-ndflhá-rom esetben- megfelelnek a nevek jelen-téseinek. A választott novellatémák tehát valójá-b-an nevük rt-arra-tív kibo-ntását j_elíen:tik. 3 Pampineaz: kik még netalán itt van-nak, egyáltalán nem tesznek különbséget tisztességes és becstelen dolg-ok között, s. egyedül és. társa-sá-gba-n,. éjjel és nappal, azt mű-velik,. mi-re éppen vágyuk hajtja őket, s mi a legnagyobb élvezetet szerzi nekik. Mégpedig, nem csupán a- világi. e-ınbe-rek, hanem a zárt kolzostorok lakói is, mivelíhogy fejökbe Vesz-ik, hogy ami másnak nem til-os, az n.ekik is sza bad, megszegik a. törvényelmek tartozó- e-rıg_eclelm~esség_et,. testi györıyörííségekbe vetik magokat s kicsapongásra- és dőzsö-lésre adzják fej'ő=ket... ;; és figyelërnezte-tl?_ek benneteket, hogy éppoly kevéssé- válik szégyenünkre, ha tisztesség-be-n. tá-.vozun-.k iírızn-ét, mint a. többi asszonyok ja-va részének az, hogy becs`telenség_ben. itt n-.1:araclna.k ';.,,tőlıün-k te-lihıetőleg vidáman., jéltedvben és kellenteseri- töltenők id.ő.nke`t anélkü-l,. hogy bármi cselekedetünkben tıftlme-n-nénk a- j_ózanság lz*ı-atára-in. ;,,,[-...-]ë hölgye-im., mi légyen a módja, hogy társaságunzk szü-nte-lëenülä tökéletesed-jék, és rendben.,. jóked-vben és mzinde-nne-mű szégyenvallás nélkül éljen és fennrna-radjon. fi...}_; Fiiloména: ha én tisztességesen. élek, és. elkii.srnereteı.'n semmiért nem furdal, felőlem. u gyazn- a.ká.rki ázllí.tl"ıal=_jja az ell`enkezőj,ét; Isten és az igazság mellettem- száll síkra; Dioneo: szán-játok rá. rnagatokat, hogy velem együtt szó-rakoztok és kacagtok és énekeltek (már úgy értem, amennyi-ben méltóságtokkal összetér). Aligha. kétséges, hogy a tok. habitu-sának,,kirajzol.á-sa a dantei,, nemességfogalomz ezen életko-rt illető j.elël`e-mzőinek (sze-mé-rmetesség, szelídség, engedelmesség, szégyenlősség, Iiegyelmezettsé-g, udfva-rizassá-g, szere-tet, tiësz-te-l'ettu-dtá-s és tisz-tes`sé,g_ az beszédben-, tud nfi~vágyás,_ derű, és szépség mint az arc- és ai test ne-mes. ékessége), átvételével történt-.k meg. Vö.. Dnıvrıi Ai-.rsrnısntz Vend-égség. Ford. Csorba: Giyőz-ő és: Szabó. Mi-llrily. ln:: Dante összes nııíivei-`. Magyar E-lfeliıkon, Bu-díazpest, 1962`,

246 HOFFMANN BÉLA/,,TERiEMTsÜNK olv-asot A M1 KEPÜ NKRE...~ 561 igaz, vétektől bedrnyékolatlan nevetés és az édes, azaz ártatlan játékosság volna ~ amint erre már Veglia is utal* -, Dante Szinjdtékát idézi meg, pontosabban a Purgatólriain XXVIII. énekének 96. sorát. Már most jelezzük, hogy az elbeszélés (előadás) és az olvasás (értelmezés) problémaköre, amely a paratextus és a kerettörténet alap témája marad mindvégig - sőt még egy metanovella-példázatban is (VI.1) hangot kap -, igen szoros kapcsolati viszonyt létesít Dante művével. A novella műfaj és az elbeszélésformája tekintetében az újra- és újjáépítés fogalma azáltal nyer értelmet, hogy itt is, akár csak a Genezis szerint, a szó erejéből, az elbeszélő szónak köszönhetően születik meg (újra), s népesül be világ. Vagyis az ifjú hölgyek és fiatalemberek tíz nap alatt narratív úton újra megteremtík a pestis romjai által tönkretett világot".5 Nyilvánvaló, hogy a boccacciói elbeszélő szó rétegezettsége,megoszlása - a paratextus elbeszélőjének szavában, az intradiegetikus és metadiegetikus (I.3; 7) szóban, valamint azok szemantikai rímelése, egymásba csúszása miatt - amolyan matrjoska-baba jellegű bennfoglaló elbeszélői struktúrát eredményez. Ennélfogva a mű mint könyv tekintetében az újraalkotás nem új jelentés híján maradó ismétlést, hanem újjáalkotást is jelent. Mindez harmonizál a Boccaccio előtti novella műfaj elbeszélői megújításával és.kodifikdlıísi kisérletével is. Nem lehet e ponton nem utalni az Előljáró beszéd paratextuális kijelentésére, amelyből kikövetkeztethető, hogy a novella műfaj megújítása, újraértelmezése szükségképpen hívja életre az olvasás/értelmezés kérdéseit, vagyis az újfajta Olvasó megteremtésének igényét is:,,elmondok száz novellát vagy mesét, vagy példázatot, vagy történetet, mindegy, hogy minek nevezzük" [...] A 'ˇmindegy, hogy minek nevezzük' kitétel emlékezetében a klasszikus és középkori retorikai hagyomány ereje hallatszik még, amely különböző szemantikai érvényességét tulajdonított e terminusoknakfi Ugyanakkor a novella kiemelt helye e kitételben már egy olyan új műfaj-felfogás kiindulópontját jelzi, ahonnan a fictio egy igaz, valós eseményt rögzítő történetet, valamint egy erkölcsi-vallási szempontot követő példázatot vagy mesét már nem a narráció tárgya és a szerző előzetes intenciója, s nem is az előadás retorikai szabályai felől közelít meg, hanem az elbeszélés mint műfaj nyelvi meghatározottsága felől. Ugyanis ez az, ami képes érvényre juttatrıi a poliszémiát mint a novella-műfaj sajátját."7 Mert ha a történet eredetileg egy va- " MARcO Vıac:ı.ıA: Messer Decameron Galeotto. Un titolo e una chiave di lettura. = Heliotropia, 8-9. ( ), org, Luıoı SuRDıcH: Boccaccio. Il Mulino, Bologna, 2008, Malato szerint a novella mellett felsorakoztatott alternatívák azt jelzik, hogy a középkori retorikában e három elbeszélő műfaj alkalmazásának szabályai rögzítettek voltak (Em-:ıco MALATO: Favole parabola istarie. Leforme della scrittura novellistica dal Medioevo al Rinascimento. Szerk. Gabriella Albanese, Lucia Battaglia Ricci, Rossella Bessi. Atti del Convegno di Pisa, Pisa, 1998, 21.) Hasonlóképpen látja Battaglia Ricci is, utalván arra, hogy a Boccacciót megelőző időkben a novellák és a példázatok, a többi rövid elbeszélő műfajj-al együtt párhuzamos életet éltek, s korántsem bírtak közös genetikai leszá rmazással. (LucıA BATTA(;ı.ıA Rıccı: Exemplum e novella. In: Lelteratnra in forma di sermone. I rapporti tra prerlicazione e letteratura nei secoli XIII-XVI. Olschki, Firenze, 2003, 287.) 7 LucıA BA`ı`ı`Acı.ıA Rıccı: Boccaccio. Salerno, Roma, 2000, 135.

247 562 Eı.EıEszÉLNı lóságos és igaz eset elmondására szorítkozott, mely elmondás mögött didaktikai cél is rejlett, a témát illetően az igaz és valóságos helyébe lépő valószerűség, az így történhetett elmondása már sokkalta inkább az irodalom nyelviségének, az elbeszélés formájának előtérbe állitását jelenti. Azt tehát, hogy éppen az elbeszélő hang által bontakozhat ki csak a téma, és nem fordítva. Ily módon egy,,kopernikuszi fordulat küszöbére ér a boccacciói elbeszélés-koncepció, hiszen a novellare már nem csak egy új, és nem feltétlenül valóban megesett, rendkívüli történetet jelöl meg annak definíciója értelmében, hanem olyat, amelyben a történet nem a narráció egyik specifikus fajtája, hanem immár az elbeszélés eredménye és tárgya. S az elbeszélés mint fictio és mint valóságteremtő-megismerő művészi alkotó tevékenység pedig az elbeszélői aktus részeként a példázat tartalmi jegyeit is felismerheztővé teszi-teheti egyik-másik,,történeten, illetve az elbeszélésben. A választ arra, hogy mit is kínál valójában olvasóinak a szerző, maga a mű ad azáltal, hogy az elbeszélés (novella) formája Boccacciónál képes a mese, példázat és történet hagyományos és eltérő narrációs-retorikai kötöttségeit és szemantikai meghatározottságát megszüntetve megőrizni. Mindez persze szükségképpen másfajta olvasatot, másféle olvasót követel magának. Ahhoz, hogy leírjuk, milyen is végtére Boccacciónak ez a bizonyos olvasója, intertextuális vargabetűre kényszerülünk. A novellák mennyiségéből (száz) következik, hogy számszimbolikáját illetően Boccaccio műve Dante Szinjátékának száz énekével asszociatív viszonyba kerül, amint erre a kritikai irodalom szinte egyöntetűen utal is. Ezt a formális, külsődleges analógiát azonban a könyv elnevezése (Galeolto herceg) szemantikai érintkezéssé tágítja, hiszen az ötödik ének Francescapasszusának (137. sor) fonalát veszi fel újra. Mindezt azonban úgy teszi - erről majd az alábbiakban és bővebben -, hogy nem az egyes, a szerelem mibenlétét és megszületését tárgyaló irodalmi műveket önnön tettében vétkesnek beállító Francesca kijelentésének ún. igazsága mellett horgonyoz le, hanem a Színjáték szöveg-egésze felől indulva értelmezi a megnyilatkozást, s azonnal cáfolja is Francesca fejtegetéseinek igazságtartalmát. A cáfolat vagy helyeslés egyáltalán nem mellékes kérdés, hiszen rajta fordul meg, miként kapcsolódik Boccaccio Dantéhoz: Francesca érveinek elfogadásából az udvari költészet, a stil nuovo és a lovagregény elutasításával együtt az következne, hogy Boccaccio műve mintegy a dantei ellenpontjává válik, mig cáfolatuk azt eredményezné, hogy a passzus Boccaccio-féle értelmezése szervesen kapcsolódik a Színjáték szövegének igazához (Francesca téves olvasatához). Boccaccio tehát újragondolja a problémát, amikor a tíz elbeszélő/hallgató figurájában megteremti a novellák ideális olvasóit. Mert hiszen éppen a mű, az elbeszélés értelmezésének és az olvasói értelemtulajdonításnak a kérdése vetődik fel az ominózus Francesca-passzusban. Ha igaz, hogy Dante művében egy irodalmi szövegvilág által teremtett hős mint belső elbeszélő fejti ki gondolatait az irodalom értelmezéséről, úgy nyilvánvaló a párhuzamosság a boccacciói ifjak mint elbeszélők és egyúttal mint olvasók / hallgatók elbeszélése-

248 HOFFMANN BÉLA / TEREMTSÜNK olvasót A Mı KÉPÜNKRE..." 563 ket követő fejtegetései valamint ezzel a legszorosabb összefüggésben álló erkölcsi habitusuk között. De Francesca tettével történő ellenpontozottságuk is evidens módon jelenik meg magatartásformájukban. Mielőtt tovább folytatnánk a megkezdett gondolatmenetét, vele szoros összefüggésben utalnunk kell arra is, hogy a Dekameron nyelvi rétegezettsége és tematikai közege, amint ezt Bruni joggal észrevételezi, a magas és alacsony irodalmi regiszter között található (medietas), amely,,a boccacciói mű igazi újdonságát jelenti." Sciacovelli ezért is beszél róla úgy, mint olyan invencióról, amely az irodalom olvasókhoz történő közvetítésének, az olvasók mind szélesebb rétegét átfogó kiterjesztésének ideális nyelvi-elbeszélői megvalósulását eredményezi? A letteratura mezzana szerkezetben a jelző nem pusztán a közbiilső jelentésére tesz szert, és nem is csak az irodalom közvetítő funkciójának kíván eleget tenni, minthogy egyaránt fordul a magas és az alacsony irodalmi kultúra kedvelőihez,l hanem a csábító értelmével is felruháztatik. A művet valóságos rondószerkezetbe ékelő azonos értelmű nyitó- és záró paratextuális sorok okán még sietősebben fűzzük hozzá mindehhez, hogy a csábító nem csak az ún.,,galeotto-jellegű, tematikájúkat illetően erotikus, pajzán elbeszélések minősítését jelenti, hanem magához az olvasáshoz vonzás kisérletét is. Még pontosabban: az értő olvasáshoz. A,,kezdődik a Dekameron nevezetű könyv, más nevén Galeotto herceg, illetve az,,itt végződik [...] a Dekameron nevezetű könyv, más nevén Galeotto herceg nem is más, mint paratextuális utalás Dante Szinjátékára, a Pokol V. énekének 137. sorára (,,Galeotto volt a könyv és aki azt irta ), melyben Francesca vétkes tettüket értelmezi, megnevezvén annak kiváltó okát. Az ének adott passzusához írt kommentárjában Boccaccio szerint Francesca azt akarja mondani, hogy a könyv, amelyet Paolo és ő együtt olvastak, ugyanolyan szerepet játszott közöttük, mint amilyent Galeotto herceg Lancialot és Ginevra királyné között (Galeotto rejtett szerelmüket felismerve, úgy segítette elő egymásra találkozásukat, összeölelkezésüket és csókjaikat, hogy öles termetével mások szeme elől eltakarta a párt, amikor az magára maradt egy teremben). De vonatkozik ez a mű szerzőjére is, aki, ha nem írta volna meg e történetet, nem következhetett volna be az, ami bekövetkezett, FRANcıEsco BRuNı: Boccaccio. Uinvenzione della letteratura mezzana. Il Mulino, Bologna, 1999, 308. ANTONıO DONATO ScıAcovı.=.LLı: Per ima tipologia,,ı-mova delle figare femmínili del Decameron. AMBRA, Savaria - Szombathely, 2005, 14. Lásd még az.elbeszélői szó rétegezettségét a mű kompoziciójával összefüggésben Genette terminusaival leíró Picone tanulmányát: Mıcı-ıı-:ı.ANcı=.ı.o PıcoNE: La prima giornata. In: Introduzione al Decameron. Szerk. Michelangelo Picone, Margherita Mesirea. Franco Cesati, Firenze, 2004, ANTONıO DON.-vro ScıAcovriı.ı.ı: Cit., 14. ' Amint a IV. nap elé írt passzusban olvashatjuk:,,[...] nem csupán a síkon, hanem a legmélyebb völgyben róttam utamat. A,,novellákat [...] nem csupán firenzei köznyelven és prózában írtam meg, hanem a lehetőséghez képest szerény és egyszerű stílusban". A firenzei köznyelvre utalás egyúttal a dantei,,árpakenyérhez kapcsolódik, amellyel ezrek fognak jóllakni, sokaknak válik hasznára, okulására (ld. DANTE Aı.ıGHıERı: Vendégség. Ford. Csorba Győző, Szabó Mihály. ln: Dante összes művei. Magyar Helikon, Budapest, 1962, 182.

249 _. ıl 564 ELEEszELNı mármint a testi szerelem vétkének elkövetése." Francesca ezen irodalmi hivatkozását megelőzi azonban még kettő, melyekkel magától értetődővé próbálja tenni mindazt, ami vele megesett. Ehhez Dante Az új élet című művének XX. passzusában szereplő egyik szonettjét (Szerelem és a nemes szív egy) valamint a második Ámor-tercinában Guinizzelli Nemes szívben című versének egy sorát próbálja meg - tévesen - tanúbizonyságul hívni. Minthogy Francesca és Paolo azon bűnösök között találhatók, akik a narrátor Dante szerint az értelmet alárendelték testi vágyaiknak, nyilvánvaló, hogy Francesca esetében az értelem "foka az olvasással méretik meg. E ponton válik hangsúlyossá a szöveg által megalkotott szerzőség és értelmezés (olvasás) kérdése,'2 s ezzel a momentummal kapcsolódik könyve a maga Galeotto-Dekameron értelmező jelzőjével a Színjáték adott passzusához. Ezzel tehát úgy veszi fel a probléma fonalát, hogy elbeszélő hőseinek habitusára, morális alapállására támaszkodva megalkotja az ideális olvasó figuráját is. Vagyis novellái értő olvasóit, akik ily módon éppen Francesca ellenpontozott figurái lesznek. A Galeotto minősítő jelzőben ~a név célja, hogy a hagyomány által megőrzött csáberejével vonzza novelláihoz az olvasókat, s különösképpen a férjüknek, testvérüknek, szüleiknek kiszolgáltatott, segítségre, vigasztalásra szoruló, a búbánat elűzésére, a gyönyörűségre vágyakozó hölgyolvasóit. Másrészt okulásukat célzó figyelemfelhívás is egyben, nehogy a hatás, az elbeszélés és elbeszéltek csábereje életüket az irodalom imitációja felé terelje, vagyis nehogy az értelem alóvettessék szunnyadtságukból felébresztett / felébredő vágyaiknakýli Annál is inkább így van, minthogy Boccaccio egyik-másik történetének erotikus hatásában, csáberejében Galeottónak, a vezetéknévnek a narratív kibontásával találhatja szemben magát az olvasó. Amikor tehát Boccaccio felveti a szerzői intenció (ami nála nem egyszerűen " littp:// 'Z Lásd e tekintetben Hoıfı-MANN BLiı.A_:,,lnferno V: questioni analitlche e interpretative. = Teste (53), ge-nnaio.-giugno 2007, Milano, 7-27., valamint UO.: A Pokol V. éneke (Ertelmezés, parafrázis, kommen tá r). = Dante Füzetek! Qaaderni Dan teschi. Rubbettino, Budapest, 2007, 'J Francesca a dantei Ámor-fogalmat félreérti, s mint olvasó helytelenül interpretálja: a profán szerelemre vonatkoztatható, kikerülhetetlen törvényt látja benne. Allítása, amely szerint a szerelem a sze-retettet viszontszeretni készteti, visszavezet Andrea Cappellano De Amore című művének (Am-or, nil posset amori denegare) és Gui-nizzelli 'A nemes szív mindig viszonozza Ámort' sorához is, mint a kellő műveltségűnek mutatkozó Francesca lehetséges olvasmányélményéhez. Pedig a De Amore (1.104) nem tagadja meg a szabad döntés lehetőségét a szeretettől, míg Guinizzelli versének gondolatisága Dantééval rokon. Nem kétséges ugyan, hogy Dante verse az udvari költészet- sablonját követve irja le a szép, a szem, a szív triászával a szerelem megszületésének útját, ám itt csak a leirás szó-motívarnai, srlblonjai azonosak, vagyis a kiilsőforma, de nem az Ámor-fogalom: a tárgy jelentése már elmozdult. Francesca nem érti, hogy,,a stíl nuovo hölgyével új perspektíva kerül a szerelmi lírába: megtéveszti, hogy az ábrázolás itt is stilizált és konvencionális, mint a korábbi költészetben, ugyanakkor a költő által szubjektive újra és újra átélt belső kép; a stíl nuovo szerelem-fog_alm_a már nem privát érzésről szól, és nem is az udvari illemtan része. Benne az abszolútum iránti vágyódás feszültsége nyilvánul meg: ez a szerelem a belső tökéletesedés útját jelzi, ame-lyen a férfi éppen- azért juthat célba, mivel a nőt olyan létezőnek értékeli, aki őt ezen erőfeszítésében intellektuális, morális és vallási szinten is jótékonyan képes támogatni". SAı.vA`I_`oRı.`E Gucı.ıEı.ıvııNo - HERMANN Gnossı.-:R: ll sistema letterarie. Principato, Milano, 1992, 574.

250 HOFFMANN BÉLA/ TEREMTSÜNK olvasot A M1 KÉı>ÜNKRE..." 565 csak a műelőtli írói szándékot jelöli, hanem a,,produktumban is megmutatkozó és az előzetes intencióval megegyező eredményt is jelenti) és az olvasói értelmezés szétválását, az okot a hatásban jelöli meg. A hatás minősége / eredménye azonban az Olvasón múlik. Ezért van, hogy olvasóit élesen kettéválasztva romlott lelkű és ártatlan lelkű emberekként illeti őket, mondván: Bárminők is e novellák, árthatnak és használhatnak, mint minden egyéb, aszerint, hogy ki az, ki végighallgatja őket. Romlott lélek soha még szót nem vett jó értelemben, s valamint az ilyennek nincsenek javára a tisztes szavak, akképpen a nem egészen tisztes szavak nem fertőzhetik meg az ártatlan lelkeket, ha nem úgy, mint a sár a nap sugarait, vagy a föld szennye a mennynek szépségeit. Miféle könyvek, miféle szavak, miféle betűk szentebbek, méltóságosabbak, tisztelendőbbek, mint a Szentírás szavai? És mégis sokan voltak már, kik azoknak értelmét kiforgatván, magokat és másokat kárhozatba rántottak. Önmagában véve minden dolog jó valamire, s ha rosszra használják, fölöttébb ártalmas lehet; és ezt mondom novelláimról is". (Kiem. - H. B.) S bár e ponton az Olvasottak helyeslésének vagy elutasításának oka az eltérő morális alapállásból látszik magyarázottnak, mögötte mégis csak - gondoljunk Francescára - az irodalomértés kérdései, a szövegértelem és az olvasói jelentéstulajdonítás elágazásainak kérdései húzódnak meg. Jól látja Boccaccio, hogy a másik világára való olvasói ráhagyatkozás és hajlandóság nélkül az olvasó nem juthat olyan új ön- és világismerethez, amely a megértés révén önnön világát is kimozdítaná lecövekeltségéből, az élet sokszínűségére rápillantani nem vágyó egyén biztonságosnak álmodott erkölcsi odújából. Ám erre, már ahogyan Boccaccio írja, csak azok képesek, akik érett olvasók, s akikhez tulajdonképpen a könyv fordul, akik számára a történetek íródtak. Másfelől, de persze Boccaccio által kifejtetlenül, a gondolat mögött az olvasóvá érés kérdése is szükségképpen felvetődik ott, ahol egy - ha nem is teljességgel előzmények nélküli- űj műfaj jelenik meg, vagy legalább is újraalkotja magát, és követel magának végképp helyet, de már egy új helyet az irodalom világában. Az eddigiek során láthattuk, hogy a közvetitőifımkeı`ó érvényre jutott az elbeszélések vulgáris nyelvi regiszterét illetően a magas és az alacsony kultúra viszonylatában, s hasonlóképpen a különféle kulturáltságú olvasói rétegei tekintetében. De a Boccacciót megelőző rövid elbeszélési formáknak és műfajoknak a novella-műfaj kodifikálásával együtt járó áthasonulásában is. Ha tovább töprengünk a Boccaccio-mű megkettőzött címe fölött (Dekameron-Galeotto), ismételten a medietas terminusához érkezhetünk el. Ugyanis - s erre teljes joggal utal Veglia -, amig,,a név (Dekame- '*' Ezenfelül nyilvánvaló, hogy emez novellákat nem tem-plon-rban mondották el, melynek dolgairól mindenekfelett tisztes lélekkel és szavakkal illendő szólani (ámbátor annak történetében sokkalta furább esetek akadnak azoknál, melyeket én elbeszéltem), nem is bölcselkedők iskoláiban, hol ugyan éppúgy megkívántatik a tisztesség, mint amott, nem is papok, nem is bölcselkedők valamely társaságában, hanem kertben szórako-zásul, ifj:ú, de azért érett emberek körében, kiknek nem csavarja el fejét egy-egy novella, s oly időben, midőn a legtisztesebb férfiak sem röstelletté-k fejökre húzott nadrágba-n járni, hogy megmentsék életöket. (Kiem. - H. B.)

251 566 ELEESZÉLNI ron) kulturális hátországát egy olyan hagyomány képezi, amely a művelt, a humanista, a keresztény és a lelki nemesség terminusaival írható le, és amelytől mindazonáltal nem volt idegen az életöröm, a játék és az ünnep, addig a vezetéknév (Galeotto) kulturális hátországát az újlatin, az udvari, a lovagi világ alkotja, amely úgyszintén meg volt arról győződve, hogy az erény legalább ugyanannyira értékes, mint amennyire örömmel és derűvel telített is egyben.l5 Ha Boccacciónak az irodalmi mű létmódjáról,,vallott, tételesen ugyan kifejtetlen nézőpontjáról szeretnénk képet alkotni a Dekameron alapján, úgy az első észrevétel talán azilehetne, hogy a szöveg nem az empirikus szerző és olvasó egymással folytatott párbeszédének,,terepe. Ellenkezőleg, éppen a párbeszéd, a szemtől szemben egyidejű lét hiánya folytán az olvasó interpretációs, értelmezési és értékelési pozíciójának, vagyis bizonytalanságnak kitett megnyilatkozás. Boccaccio elméleti alapvetéséből mindazonáltal nem következne szervesen, hogy a novella-gyűjtemény a paratextuális szó, vagyis az Elöljáró beszéd, de különösen a IV napot megelőző elbeszélői fejtegetések valamint a Zárszó nélkül ne jelenhetett volna meg. Minthogy azonban nem így történt, e paratextuális passzusok megléte és tematikai-funkcionális szerepük egy novella-gyűjtemény immár könyvvé transzformálásában arra enged következtetni, hogy még a kiadás előtt itt-ott elérhető novellák olvasói visszhangja,,ihlette meg az empirikus szerzőt. Ezért,,dúlja föl elbeszélője révén közvetlen, saját hanggal keretes novellafüzérének kompozíciós folytonosságát. E feldúlás ellenére - amelynek köszönhetően egy új és váratlan tematikai mozzanat-motívum állandósul az elbeszélő szó alkotta struktúra különböző rétegeiben - a jelzett passzusokban a kortárs olvasó kritikáját és az elméleti tisztázásra törekvő érvelést mindazonáltal ugyanaz az ironikus és szatirikus hangvétel jellemzi, mint novelláinak többségét. Ez tehát azt jelenti, hogy ha a szerző és az empirikus olvasó között valódi párbeszéd nem mehet végbe, úgy Boccaccio, e distanciát megszüntetendő, paradox módon - de tehetné-e mindezt másképpen, mint magán a művön belül? -,,beleírja őket és vélekedéseiket könyvébe. Pontosabban szólva megalkotja művének lehetséges olvasóit. Lett légyen bár valós oka az ihletettségnek, a fikció érvényre juttatja a maga fogásait, amikor cáfolja azt, amit állít, jelesül, hogy párbeszéd jött létre szerző és olvasó között. Holott pedig éppen annak lehetetlen volta miatt volt szüksége a szerzőnek arra, hogy imitálja a párbeszédet a szövegen belül. Ez a,,párbeszéd természetszerűleg nem kérdések és feleletek sorozatából, cseréjéből, * két fél vitájából áll, hanem csakis az egy kérdés-egy felelet sablonjára szorítkozik, s méghozzá oly módon, hogy az utolsó (vagyis a kérdésre adott második) szó mindig a szerzői elbeszélőé legyen. '5 Mzxnco Vı-:(:ı..ıA: Messer Decaıneron Galeotto. Un titolo e una chiave di lettura. = I-leliotropia, 8-9. ( ), iotropia. org, 110. 'Ű A párbeszéd kérdések és válaszok cseréje. Nincs ilyenfajta cserelehetőség író és olvasó között. PAuı. Rıcoı.-:uR: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Osiris, Budapest, 1999, 11.

252 HOFFMANN BÉLA/ TEREMTSÜNK olvasot A M1 KÉPÜNKRE..." 567 Ezen a ponton azonnal utalni szükséges egy, az,,olvasókat illető distinkcióra. Meg kell különböztetni - már csak a fikcióban betöltött eltérő funkcióik miatt is - a keret vagy macrotextns szereplőit - akik a száz elbeszélés alaki hordozói és egyben hallgatói / olvasói is - azoktól, akikkel a szerzői elbeszélő egy valóságos párbeszédfikcióját, imitációját hozza létre. Akik kérdésfelvetéseit mintegy megelőlegezi, s egyúttal választ is ad rájuk: kevés szóval megfelelni szándékozom némely apróságokra, mint holmi néma kérdésekre, melyeket közületek valaki avagy más hozzám intézhetne. (Kiem. - H. B.) Az első esetben azt tapasztalhatjuk, hogy hőseit illetően a szerzői, az ún. krónikás elbeszélő szinkron pozíciót foglal el, azaz olyan megfigyelő nézőpontját veszi fel, aki jelen van a kerettörténet helyszínén, és maga is potenciális szereplő és elbeszélő. Emellett a krónikás a paratextus egészén belül az elbeszélő hősökkel azonos frazeológiai síkon szólal meg, s az értékelés valamint a pszichológia síkján is osztozik poziciójukban, azaz kompozíciós értelemben Boccaccio a vele azonos elbeszélők / olvasók nézőpontjából szervezi meg novelláinak világát." Ebből következik, hogy amikor Boccaccio szerzői narrátora a paratextusban elébe megy egyes empirikus olvasók lehetséges kifogásainak, a novellák elbeszélő hőseiben egyúttal mintegy azok (és nem csak Francesca) ellenpontjaiként megteremti ideális vagy mintaolvasóit. S minthogy ezek az elbeszélők / olvasók maguk is a szerzői elbeszélő hang teremtményei, akiknek értékítéleteiben e hang teljességgel osztozik, magától értetődő, hogy Boccaccio számára a legideálisabb olvasó nem is lehet más, mint ó maga. Élve az irodalmi fictio valóságillúziót teremtő képességével,,,igazolhatja általuk azt is", hogy még a legkényesebb témák (erotika, csábítás, a legerkölcstelenebb hősök irodalmilag feldolgozott történetei, az egyház működésének anomáliai) vagy a pikáns szóhasználat sem idegeníthetők el az elbeszélés nyelvi világától. E tekintetben elég csak Dioneónak a hetedik nap előtt tett érvelésére utalni, amely szerint az.erényes emberen csorbát nem üthet semmiféle merész témájú történet, amint ezt a szerzői elbeszélő jóváhagyólag ki is fejti a Zárszóban. Az elbeszélések nyelviségét vagy a témát illető olvasói kifogásokra cáfolatul egy esetben nem is ő, a paratextus elbeszélője,,válaszol, hanem egy elfogulatlan",,,tárgyilagos szereplője, egy hallgató / olvasó, azaz Filoména ad rájuk feleletet a VI. nap első novellájában, megmutatván a fanyalgó olvasóknak, hogy milyen is valójában az elfogadhatatlan mű. A példázat témája az elbeszélés nyelvi megalkotottsága és az értő és élvezhető olvasás körül forog, akörül, hogy szabad-e elbeszélésre vállalkoznia annak, aki ahhoz mit sem ért. Bár a történet maga szép lett volna, a gyakori nyelvbotlás, a szavak többszöri ismétlése, az elbeszélés fonalának minduntalan elvesztése és fölvétele, az 'izé' mint a kifejezés hiányossá- " Mindez annál is inkább átlátható, mivel az elbeszélő hősök által előadott történetek nyelvisége a frazeológía síkján - éppen mivel alig-alig vagy egyáltalán nem rögzíthetők egyik vagy másik elbeszélő hős hangjához azok egyediségének hiánya miatt - még nem bir valóságos funkcióval.

253 568 ELBEszÉLNı gának pótszava-toldaléka, vagyis az előadás nyelvi felépítettségének fogyatékosságai, a nevek összekeverése, a belebonyolódásból kikeveredés képtelensége arra a következtetésre juttatja az elbeszélő Filoménát, hogy a lovag előadása cseppet sem illett a benne szereplő személyek és események mineműségéhez". Vagyis parafrazálva Szmirnov észrevételét,,,a szemantika nem volt képes grammatikalizálódni, ahogy a grammatika sem volt képes szemantizálódni"."* Filoména tehát az elbeszélés kérdéseiről, még pontosabban a nyelv világot teremtő erejéről, az elbeszélés nyelvi megalkotottságáról szól metaelbeszélésében. Talán nem véletlen, hogy minderre a VI. nap első novellájában, vagyis éppenséggel a könyv közepén amolyan számvetésként az írás útjának felén, az időbeli fordulóponton keriil sor. Hangsúlyozandó ugyanakkor, hogy Filoména elbeszélésének témája a paratextus elbeszélője által a novellák nyelvi megalkotottságára utaló észrevételeinek folytatása alaki szinten, belső elbeszélői minőségben. Gondolatilag Boccaccio azon nézetét hangsúlyozza, amely szerint az elbeszélés nyelvisége, stílusa és tárgya-témája között összhangnak kell lennie (gondoljunk csak a pajzán-erotikus célzások felé kilendülő hétköznapi, elsődleges jelentésüket maguk mögött hagyó szavakra, mint amilyen például a feketehegy vagy a mozsártöró). Filoména novellatémája megerősíti tehát az elbeszélések nyelvi szintjét illető paratextuális fejtegetéseket, amelyek - mint látható - behatolnak a novellák terébe, s az elbeszélői szónak köszönhetően olyan dinamikus struktúrát teremtenek, amelyben a paratextus vagy extradiegezis (az Elöljáró beszéd, a IV napot megelőző elbeszélőifejtegetések valamint a Zárszó), és az elbeszélő hős intradiegetikus szava nem csak érintkezik egymással, hanem át is fedi, át is járja egymást. Ez a metanovella ugyanazt a szerepet játssza, mint a szerzői elbeszélőnek a novellák nyelviségét és minőségét védelmező okfejtései. Más tekintetben pedig a könyvnek (Dekameron) újabb nevet adó szintén paratextuális momentummal (Galeotto herceg) is oppozíciós szemantikai kapcsolatra lép, minthogy az olvasásra / meghallgatásra csábító elbeszélés vagy előadás tökéletes ellenpontját is képezi egyben. A második esetben, vagyis a szerző és olvasó között zajló ún. párbeszéd arról tanúskodik, hogy szerzői elbeszélő pozíciója az értékelés, a pszichológia, és a frazeológía szintjén tökéletes ellenpontját képezi a lehetséges (ócsárló) empirikus olvasók nézőpontjának. Mindennek ékes bizonyítéka az ironikus, szarkasztikus és nemegyszer kuncogó, olvasóin jókat mulató szerzői elbeszélői hang. ' Icon Szmınıvovz Úton az irodalom elmélete felé. = Helikon, LXV' (1999), 1-2., 140. ' Az ironikus hangvétel nyelvi eszközei, amelyekkel az olvasói szemrehányásoknak megy elébe - a teljesség igénye nélkül - a következőkön ala pulnak: 1. Az átvitt, képes értelemben használt kifejezésekben szereplő szavak visszavezetésén konkrét elsődleges jelentésükre, amelyek látszólag tartják csak fenn az eredeti jelentést, ám valójában azt megszüntetve megőrizve már mást jelölnek vagy ellentétükbe ford itják át: a tréfa meg a léhaság nem illik súlyos és megfontolt emberhez is nem vagyok súlyos, hon-em oly könnyű, hogy a v-iz szinén is fennmaradok; gonosz és mérges nyelvern van is a szomszédasszonyom szerint nincs a világon jobb és édesebb a nyelvernnél (Zárszó). 2. Az írottak látszólagos eljelentéktelenitésén: Továbbá azt hiszem, lesz olyan, ki majd azt mondja, hogy e novellák túlságosan l-fıosszadalnıasak. En-:ez hölgyeknek azt

254 HOFFMANN BÉLA/ TEREMTSÜNK olvasot A M1 ı<épünı<re..." 569 f A feltételezett olvasói elutasítások nagyobbik része az elbeszélés tárgyáva kapcsolatos. Távolabbról nézve, az olvasói és szerzői,,konfrontációt"nem is más, mint a mű létmódját illető megfontolások divergenciája hívja életre.,,szemantikailag ez a következőt jelenti: az irodalrni műalkotás nem azt mondja el, hogyan állnak a 'dolgok', mi a 'helyzet', hanem azt, hogy a mű költői előállításánál fogva a dolgok úgy állnak, ahogy az irodalmi szöveg állitja, hogy valamivel kapcsolatban éppen ebben a szövegösszefüggésben ez a helyzet".2" Vagyis az efféle olvasók nem értik valójában, hogy mi is az irodalom. Közelebbről nézve mindez annyit tesz, hogy a szerzői elbeszélő iróniája azokat célozza meg, akik szenteskedésből, képmutatásból,,,sznobizmusból gátat vetnének az erotikus, pajzán, tiszteletromboló, erkölcstelen cselekedeteket témává tevő irodalomnak, vagyis akik tabuvá termének témákat, amelyekről beszélni nem illik, habár tudják, hogy mindazok bizony valóságosan is megesnek. Másfelől, amint láttuk, Boccaccio az irodalmi mű cselekménye kiváltotta hatást illetően az olvasó felelősségéhez apellál, hiszen az értelmezés mindig valamivel való azonosulás révén aktivizálódhat: Ha ki gonosz tanácsot avagy gonosz cselekedetet kíván meríteni belőlük, megelégítik ebben is, ha ugyan van bennök, s ha emez szándokkal csűrik-csavarják őket; ha ki hasznát és javát keresi bennök, azt sem vonják meg tőle, s mindig hasznosaknak és tisztességeseknek fogják mondani és ítélni őket, ha oly időben s oly emberek olvassák, amely időnek és embereknek az elbeszélő szánta őket. Az olvasói kifogások másik része a szerzőség kérdésével, az elbeszélés form.ájának, a téma nyelvi megteremtésével és kibontakoztatásával függ össze, amelyekre a szerzői elbeszélő jókedvű, humoros-ironikus és játékosan mellébeszélő válaszokat kínál. Pontosabban, tényleges válasz helyett, amikor is igazat ad ominózus olvasóinak, mély iróniával beszél mellé, mondván, hogy Ő csak egyszerű krónikás, akinek szerepe mindössze arra szorítkozik, hogy feljegyezze tíz elbeszélője-szereplője szavait, Vagyis mossa kezeit, s a kifogásokat elbeszélőinek * 7 777, 17* 77 _ 77 I I I D mondom, hogy kinek egyéb dolga vagyon, bolond volna, ha ezeket olvasná, még ha rövidek volnának is (Zárszó). 3. A hangoskodók leszerelése egy igaz, de mégis képtelen indokkal, a konkrét jelentés meta forikussá té-tele révén: Kinek az a- dolga, hogy Miatyánkokat mondjon, s hnrkát meg pástétomot süssön a lelkialyjának, hagyja- békén- emez novellákat; ezek bizony nem szaladnak senki után, hogy elolvassa őket (Zárszó). 4. Az esetlegesen gyengébb. novellák miatt felszólalók leszerelését célzó átfogó társadalmi vagy általános természeti hasonlaton: ha nem volna mind szép, mivelhogy lstenen kivűl nincs oly mester, kinek minden alkotása szép és tökéletes,` s még Nagy Károly, ki alapítójok volta Paladinoknak, még ő sem tudott annyit toborozni belőlii-k, hogy csupán ezekből kitellett volna egész serege; A dolgok sokaságában okvetlenül sokféle dolog akad. Nem volt még soha oly jól m-egművelt föld, melyben csalán avagy bogáncs, avagy tiiskebokor ne akadt volna a nemes növén-yek között (Zárszó). 5. Tekintélyelvű indokláson: cseppet sem tartom szégyennek, ha mind halálom napjáig gyönyör:-'íségemet lelem azokban a teremtésekbeıı, kiknek tetszését megnyerni az öreg Guido Cavalcrın ti és Dante Alighieri és a-z agg Cino da Pistoia nagy tisztességiiknek s édes örömiiknek tartották (l V. nap elé). 6. A pélciáza-tos elbeszélésből levonható nyilvánvaló tanulságnak a térmegnevezés révén történő ironikus megelölegezésén (a IV.. nap elé): Miért is minden vagyonát kiosztotta a szegények között, s idővesztegetés nélkiilfelment a Szamár-hegyre. (Kiem. - H. B.) - 2" Sfrı-:ırAı~ı Monzxwsıtıı Mimézis. ln: A jel tndománya. Gondolat, Budapest, 1975, 481.

255 570 ELBESZÉLNI kontójára írja, azaz mintegy mondja: tehetek én arról, hogy nem más történetet mondtak el a kifogásolt helyett, hogy nem másképpen beszélték el egyiket-másikat? Csak megjegyezzük: hány de hány szerző fog a későbbi századokban, a büntetés vagy tiltás fenyegető közelsége miatt visszanyúlni a boccacciói bölcsességhez, hangoztatván: nem én vagyok, aki ezt és ezt mondom, hanem a szereplőim"! Ami persze igaz is, hiszen valóban nem az empirikus szerző szavát halljuk. Másfelől viszont, amikor elbeszélőit megvédendő szól azokról, akik illetlenséggel vádolnák őket bizonyos kényes szavak használatáért, hangsúlyozza, hogy mindenről lehet szólni kellő formában. De egyes szám első személyben - mit sem zavartatvamagát - azonnal hozzáfűzi: erre pedig mindvégig ügyeltem", ami által - mondjuk így - az elbeszélői szót visszaveszi, magához vonja fiktív elbeszélőitől, anélkül persze, hogy korábbi tiltakozása és mostani megnyilatkozása között feszülő ellentmondást kifejtené empirikus olvasóinak. A kényes szavak (lyuk, cövek, mozsár és mozsártörő, kolbász, hurka és sok más efféle) használatának elkerülhetetlenségére a valósághitel fikciója megteremtésének művészi szükségszerűségével joggal hivatkozik ugyan, ám merő irónia e szavak mindennapos használatára történő utalása. Hiszen jól tudja, hogy a szavak értelemre a szövegösszefüggés által, s korántsem az első szótári jelentésük szerint tesznek szert, s így semmit-mondásával újból megfricskázza a gondolatsor lezárására váró olvasóit. Ez a tónus, az elbeszélői hang- semmit-mondása, a várakozás felcsigázása hosszú életű lesz az irodalomban, s sok jeles követőre talál majd, s közöttük is az orosz Gogolra és hazai földön Landolfira. Mindazonáltal, ha az ironikus tónustól elvonatkoztatva vesszük szemügyre a fejtegetéseket, világosabban kitetszik Boccacciónak a novellát mint műfajt illető nézőpontja is. Abból indulunk ki, hogy míg a kerettörténetben a szerzői elbeszélő még csak potenciális szereplőként és elbeszélőként van jelen elbeszélő hőseivel szinkron pozícióban - addig az ún. empirikus olvasóihoz fordulás extracliegetikus lehetőségével élve, vagyis a maga teremtette megfelelő körülmények létrehozásával -, ez a potencialitás valóságossá növi ki magát. Mindez akkor történik, amikor a IV. nap elé beillesztett passzusában egy saját ún. csonka novellával áll elő, amolyan válaszként elbeszélő hősei novelláinak minőségét érintő vádakra. Boccaccio a verbális megnyilatkozás szintjén hangsúlyozza e novella hiányosságát, mondván róla, hogy az elbeszélő hősei által előadott novellákhoz viszonyítva csonka, vagyis megkülönböztetendő azokétól, nem tartozik amazok közé". De mit is az értelme e jelzőnek, végtére is miben nyilvánul meg csonkasága? Meglátásunk szerint abban, hogy itt a nyelvi-poétikai értelemben vett elbeszélés a példázat mítfajám Tedııkálódik. Az összevetésben e narratív minta mintegy adalékul szolgál Boccaccio újraértemezett és a többi elbeszélő műfajt (mese, példázat / parabola, történet) integrálni képes új novellakoncepciójának megragadásához. Emellett nem szabad nem kitérni még egy mozzanatra. Ielesül arra, hogy az egyes novellák elé írt tematikai összegzések mint az olvasót előzetesen informáló szövegek, túl azon, ami a szerzői szándékot vezérli (,,A novellák, hogy senkit

256 HOFFMANN BÉLA / TEREMTsÜNK olvasót A Mı KÉPÜNKRE..." 571 meg ne csaljanak, mind homlokukon viselik annak foglalatját, mi bennök rejtve vagyon ), arról vallanak, hogy nincs történet elbeszélés nélkül és előtte, és nincs élvezhető és okulást is szolgáló történet, ha az elbeszélést nyelviségétől megfosztva gondolati-tartalmi kivona ttá redukáljuk. Más szinten nézve a dolgot ismételten tapasztalható, hogy a jelzett témasűrítések valójában olyan paratextuális mozzanatai a Dekameron költői világának, amelyekben a szerzői elbeszélő szó behatol az intradiegézis területére. Magába a novellák alkotta szövegkorpuszba, amelyen belül az,,önhatalmúan"' csatolt passzusok mások műveit", a fiatalok elbeszéléseit foglalják össze témáikat illetően. Valójában persze ennél többről és másról is szó van: ugyanis a novella-összefoglalások a szerzői elbeszélő olvasatának is eredményei. Az elolvasandó novellák közvetítése az empirikus olvasó felé - fikciós értelembenígy már az első, külső olvasó olvasatának előzetesével veszi kezdetét. A IV. nap történetei elé írt passzus, amelyben a szerzői elbeszélő - nem kis meglepetésünkre - az ún. empirikus olvasók támadására reagálvaszólal meg, méghozzá az eladdig szabályos keretes struktúrát megsértve, abba behatolva, formai idegenséget idéz elő a mű kompozíciójában. Vagyis a szerzői elbeszélő és mint a saját művét olvasó szerző szava nem marad meg kompozíciós szempontból a maga világos és szigorú elkülönítettségében, mint ahogy az fennállt az Elöljáró beszédben. Mindezt a szerzői elbeszélő még hangsúlyosabbá teszi a maga pélclázatával, nem is szólva arról a határsértésről, egy újabb szuverén területre behatolásról, amelyet témaösszegzéseivel hajt végre oly módon, hogy elbeszélő hősei novelláinak élére áll". A szerzői elbeszélői szó azonban behatol - igaz,,,láthatatlanul - a keret hőseinek szavába is. Pontosabban szólva, a hős szava előlegezi meg a szerzői elbeszélőnek a Zárszóban az erényes emberről szóló azonos tartalmú mondandóját (Dioneo, VII. nap,,,keret, Pampinea idézett fejtegetései). Máskor meg a szereplő értekezik egy metaelbeszélés keretében az elbeszélés formájának követelményeiről egy megújúló műfaj (a novella) tekintetében (Filoména, VI.1). Mindennek eredményeképpen hoz létre az elbeszélő szó a maga rétegezettségével, megoszlásával és határsértéseivel egy örökösen mozgásban lévő műstruktúrát. Ezért van az, hogy - s a paratextuális kettős címadás jelentésének narratív kibomlásáról már nem is szólunk - nem csak egy novella-ciklussal találhatjuk magunkat szemben, hanem egy könyvvel, amelybe beleíródtak úgy a novella elbeszélési formáját, nyelviségét illető olvasói elvárások és cáfolatok,`mint az olvasási,,stratégiák, a szerzőség valamint az új műfaj kérdései is. A fentebb említett momentumok tendenciájukban egy valóságos strukturális és gondolati szimbiózis felé tendálnak. Vagyis a szöveg egyetlen nagy, átfogó, egységes jelentésű szóvá törekszik válni."2l Ez így is van, ám az olyan hosszú, hogy nem tudjuk végigmondani. 2"' ]URıJ LOTMAN: A retorika. = Helikon, LXV (1999), l-2.,

257 RÓTH MÁRTON Poétıˇkaıˇ állásfoglalás és női irodalom Boccaccio Dekameronjában A XVI. század közepe táján, azokban az években, melyekben Provence és Itália között Petrarca hozzálátott Daloskőnyvének összeállításához, Firenzében Boccaccio papírra veti novellás gyűjteményének - a Dekrırneronnak - első darabjait.' Boccaccio műve kiindulópontjaként a gazdaságilag és erkölcsileg is zátonyra futott firenzei társadalom bemutatását választja, melyben a hajdani értékek - csakúgy mind Itália többi részében - már mind megkérdőjeleződtek, bomlásnak indultak. Ezzel a kiábrándító, darabjaira széthullott világgal helyezi szembe a vidékre vonuló fiatal társaság erkölcsös és tisztes figuráit, akik immáron egy új társadalmi rend letéteményesei. A társadalmi szemléletváltás természetesen ízlésbeli átalaku.lást is eredményezett: Boccaccio novelláira már a teljesség, az ésszerűség és a sokszínűség igénye a jellemző. A felmerülő konfliktusok mind lélektanilag mind társadalmilag indokoltak, ezen felül fontos szerep jut a körülményeknek, a részletek bemutatásának is. A fenti újítások azzal is kiegészülnek, hogy a világot immáron nem külső szempont, a vallásos elvek, hanem saját törvényei, immanens volta szerint vizsgálja és mutatja be. Boccaccio új irodalmi ízlése ezáltal- mintegy megelőlegezve az érett reneszánsz célkitűzéseít - visszakanyarodik a görög-római hagyomány legfontosabb irodalmi elveihez: a szintézis és az értelem diktálta rend utáni vágyhoz, a valóság sokrétűségének és sokszínűségének bemutatásához, A novellákban az antikvitás inspiráló hatása az intertextualitás szintjén is megjelenik, hiszen számos olyan motívum és téma fellelhető a szövegben, amelyek alapján jogunk van azt gondolni, hogy valamely ókori auktor műve szolgált ihletforráskéntz " Noha a két szerző 1350-ben személyesen is megismerkedett egymással, nagy -valószínűség szerint egyik mű sem gyakorolt közvetlen hatást a másikra. Ennek ellenére az alkotások között mégis találhatunk szembeötlő hasonlóságokat: azon túl, hogy mind két mű szervesen kötődik az 1348-as firenzei pestishez, az is tudható, hogy a szerzők sok időt és energiát fordítottak arra, hogy szövegeiket - melyek egymástól függetlenül is teljes értékű, önálló alkotások - kötetbe rendezve tárják olvasóik elé. Ennek köszönhetően Petrarca Canzonierejéhez hasonlóan a Dekameron is olyan autonóm szövegekből épül fel, melyek - a szerzői intenciónak köszönhetően - nemcsak egy egyszerű gyűjteménnyé állnak össze, hanem olyan egységes struktúrát hoznak létre, mely egy újabb jelentéssel ruházza fel a szöveg egészét. Eme hasonlóság megemlítését azért tartom fontosnak, mert úgy gondolom, hogy ugyanaz a meggyőződés hívta életre mindkét művet: az alkotások megszerkesztettsége az írók azon igényét tükrözi, hogy a művészet által egyfajta egységet és teljességet teremtsenek egy olyan vallásos világrendben, ınely ugyan még háttérként megjelenik a művekben, de valójában már felbomlóban van. 2 Talán már a pestis leírásánál is olyan minták lebegtek Boccaccio szeme előtt mint a görög Thuküdidész, a római Lucréciusz, vagy épp a longobárd származású Paulus Diaconus munkái. Abban pedig

258 RóTH MÁRTON I PoÉTıKAı ÁLLÁSFOGLALÁAS A NŐI ırodalom Hiba lenne ugyanakkor azt állítani, hogy a Dekameron legközvetlenebb előzményeit e latin szerzők művei között kell keresni: műfaji szempontból ugyanis Boccaccio novellái a középkori exemplávalfi fabliaıtx-val, laikkal, mutatnak inkább szervesebb kapcsolatot. A Dekameron esetében azonban külön meg kell említeni az indiai és arab elbeszélő hagyományt is (gondoljunk például az Ezeregyéjszaka meséire), hisz a kerettörténet alkalmazásakor ezek szolgálhattak narrációs modellként Boccaccio számáraf* Fontos azonban felhívni a figyelmet itt is néhány lényeges különbségre: a Dekameron előtt született művekben a kerettörténet kizárólag azt a narrációs célt szolgálta, hogy általa egy olyan vezérfonalat teremtsen az antológiát készítő író, amely valahogy összefogja a különböző történeteket, exemplumokat. Ezzel szemben Boccacciónál -r és ez az igazi invenció- nemcsak háttérként szolgál a keret, hanem a mű narratív motorjaként egy makroszöveget hoz létre, ı.. _. 7.! _- _ *... _ -_.f- l _, -...._ -... szinte biztosak lehetünk, hogy Apuleiusz is közvetlen modellként szolgált, hiszen a hetedik nap második novellájában valamint az ötödik nap tizedik novellájában az Amııyszrimár című mű betéttörténeteinek aktualizált változa tá ra ismerhetünk rá. Természetesen a fentieken túl még számos klaszikus mű és alkotó szolgált irodalmi, vagy éppen grammataikai mintaként: elég csak Ovidiusz Remedia Amoris, vagy Macrobius Srtturnalia című művére- gondolni, vagy épp Cicero-ra, hisz a D_ecam.e.rOn bevezetőjében az is megfigyelhető, hogy Boccaccio előszerettettol alkalmazza a római rétorra jellemző sintaxist (hosszú körmondatok, többszörös alá rendelések, latinizáló nyelvtani szerkezetek: alılativas absolutus, participiam conianctttm, accıısatívtrs cum infinitivtıs). A Fentiek figyelembevételével így már az sem igényel különösebb magyarázatot, hogy Bernbo az 1525-ben megjelent Prose della bolgár lingaa cimű művében miért épp Boccacciót választotta követendő példaként a reneszánsz próza alkotói számára. Ezek a vallásos és tanító szándékú példázatok az idő előrelh-ala.rltáv.al egyre inkább.eilvil.á-giasodtak, művészi jellegget öltöttek, s ezáltal a céljuk is megváltozott: immáron az általános igazság kifejezést: helyett az egyszeri 1.*-*Sëte-l<. bemu ta tásá ra törekedtek, vagyis a történet immáron önmagában és önmagáért vált érdekessé. Ezek a tulajdonságok jellemzik immáron a Dekameron közvetlen irodalmi előzményének tartott Novelllrtót is, mely közvetlen átmenetet képez az.exemplımıok és Boccaccio -novellái közölt: az ismeretlen alkotó által szerkesztett gyűjtemény már eltávolodott.a példázatok középkorias jellegétől, az egységes nézőpontot és a téma szerinti nlegkötöttséget felváltotta a nyitottság, a források sokfélesége, a történetek sokszinüsé_ge. Az új epikus forma kialakulása mögött egy újfajta ízlés sejthető, hisz az egyre nagyobb gazdasági és társadalrni hatalomra szert tevő polgárság Föntudatra ébredve f igényt tartott a saját élményanyagának irodalmi _megfogalmazás.á_ra, ehhez azonban már sem az exemp.lam, se a többi mű faj nem tudott megfelelö kereteket biztosítani.. A példázat hagyományán túl (melynek legősibb formái már a szanszkrit Pancãatantra állatmeséiberı, a görög szofisták diatribéibe-n vagy épp a Bibliában is jelen vannak) természertesen más művek és műfajok is szervesen hozzájárultak a novella kialakulásához. A műfaj előzményeinek tekintlıetök Ariszteicleszııek Milétoszı' történetek című, csak töredékben fennmaradt prózai novellafüzére, a középkori verses elbeszélések, a fabliaux, a laik, de még a lovagregények is. 4 A keleti rnesegyűjtemények már a XII.-XIII. században fellelhetőek voltak latin fordítások formájában mind Firenzéberı, mind a nápolyi anjou udvarban, így Boccaccio is kapcsolatba kerülhetett velük. Nem szabad azonb-an megfeledkezni egy másik szövegröl sem, raely a XII. században ugyancsak nagy népszerűségnek örvendett. Pietro Alfbnso (Petrus Alphonsus) Disciplina clericalís című művéről van szó, amelyben egy haldokló apa intéz fiához erkölcsi intelmeket: mivel a keresztény apologetikus szándékkal íródott 39 elbeszélés - melyek ugyancsak keleti, arab forrásokból építkeznek - az Ezeregyéjszakához hasonlóan keretes szerkezet-ű, így az kizárható, hogy Boccaccio ebből a műből merítette az ihletet elbeszélői eljárásához.

259 574 ELEESZÉLNI amely szervezi és szabályozza az egyes szövegeket, novellákat. A mű pontosan megtervezett szerkezeti rendje és szimmetriája tartalmi üzenetet is hordoz, hisz ebben ugyanaz a szándék tükröződik, amely a fiatalokat a vidéki utazásra sarkallta: a cél ugyanis mindkét esetben az, hogy egy olyan immanens és koherens törvények szerint működő rendszer (társadalmi v. szöveg rendszer) jöjjön létre, mely a darabjaira hullott világ ellenpontjaként, alternatívájaként szolgálhat. Így a forma tartalmi elemmel gazdagodik, hiszen a rend és az értelem világa utáni sóvárgás olvasható ki belőle - csakúgy, mint a fiatalok önkéntes száműzetéséből. Boccaccio a kerettörténetben azonban nemcsak azt meséli el, hogy miként került a tisztes társaság a pestis sújtotta Firenzéből vidékre, de megfogalrnazza saját poétikájának alaptételeit is, sőt, igyekszik megvédeni művét az esetleges támadásokkal szemben. A szerző tehát kettős funkciót lát el a kerettörténetben: egyrészt E/3. személyű narrátorként beszámol a fiatalok villabeli életéről, és bevezeti szereplői megszólalásait, másrészt E/1 -ben -teljesen magához ragadva a szót - felvezetí a soron következő novellák témáit, elméleti indoklást ad narrátori tevékenységéről, tisztázza stilisztikai és ideológiai választásának okait, és főleg, igyekszik megvédeni könyvét az immoralitás lehetséges vádjától. Igy e személyes megszólalásai a narráció egy következő szintjét hozzák létre, mely a történet egészét körülöleli. Boccaccio a kerettörténet szövegeiben a szerelmes hölgyeket jelöli meg novellái ihletforrásaként és címzettjeként. Úgy vélte a nemzeti nyelven folytatott irodalom célja a szórakoztatás és a kikapcsolódás biztosítása kell, hogy legyen, a magány és a szerelem okozta fájdalom csökkentése, mely leginkább a szerelmes hölgyeket sújtja. Ok ugyanis természetükből kifolyólag érzékenyebbek, társadalmilag kiszolgáltatottabbak, gyöngébbek a béketűrésben, és nehezebben is találhatnak vigasztalódásra. Boccaccio szerint a szerelmes asszonyok egyetlen öröme - szemben azokkal a nőkkel, akik megelégszenek a tű, az orsó és a motolla okozta menedékkel - az olvasás, mely egyfelől gyönyörűséget, másfelől hasznos okulást eredményez a számukra? Boccaccio azonban nemcsak olvasóközönségként gondol a,,bájosabbnál bájosabb hölgyek -re, hanem úgy is mint a népnyelvi irodalom lehetséges elbeszélőnői: gondoljunk csak bele, hogy a Dekameronban szereplő narrátorok között 7 hölgyet és pusztán három férfit találunk, sőt magának a történetrnesélésnek az ötlete is épp egy hölgytől, Pampineatól származik. A Proemio azonban más fontos információkat is felfed Boccaccio irodalomról alkotott elképzeléseiről. A művet egy általános érvényű szentenciával nyitja (Emberség dolga szánakozni azokon, kiket balsors sújtott), melyet- mintegy illusztrálásként - egy, az író életéből kiragadott történet követ. Boccaccio egyik ifjúkori szerelmi kalandjáról számol be, melynek ugyan már édes az emléke, de hajdanán - a keblében fogant pusztító tűznek okán - ő is pusztán barátai nyájas oktatásának 5 A moralitás és esztétika összefonódását hirdető horatiusi ars poetica (,,r.ıtile et rlıtlcí") később is nagy népszerűségnek örvendett a reneszánsz gondolkodásban.

260 RÓTH MÁRTON 1 POÉTIKAI Áı_LÁsı=oGLALÁs A Nóı IRODALOM és dicséretes vigasztalásainak köszönhette csupán, hogy sikerült megmenekednie a haláltól. Mivel az annak idején élvezett jótétemények emlékezete nem halt ki belőle, így most ő is tollat fog, hogy vigasztalást nyújtson a rászorulóknak. Ezzel Boccaccio rögtön a műve elején egyértelműsíti, hogy az irodalom egyik legfontosabb funkciójának a vigasznyújtást tartja. Erdekes megfigyelni azonban azt is, hogy Boccaccio közvetlen egyenlőségjelet tesz barátai élőszóbeli történetmesélése és a tudatosan szerkesztett írott szöveg közé, s ezzel szoros kapcsolatot teremtett élet és irodalom, valóság és fikció, szóbeli és írásbeli hagyomány között. Azt is mondhatjuk, hogy Boccaccio tehát már a Proemióban tisztázza műve célját és a megfelelő értelmezéshez szükséges fogódzókat: miután rögzíti a történet hely- és időbeli koordinátáit (az 1348-as pestis által sújtott Firenze, melyben a lakosság megtizedelődött), rögtön belekezd a tisztes társaság bemutatásába, mely,,okos, nemes származású", tisztes erkölcsű és,,bájosan szemérmetes fiatalokból tevődött össze. Az általuk megtestesített társadalmi modell, mely- azon túl, hogy megköveteli magának az élethez való jogot - gyönyörűséget és okulást keres az olvasott szövegekben, s ezáltal jól reprezentálja Boccaccio irodalommal kapcsolatos elvárásait. Véleménye szerint ugyanis a novellák elsődleges célja az, hogy esztétikai élményt okozzanak az olvasónak, valamint tanulságul szolgáljanak a hallgatóság számára. Boccaccio egyébként a Proemióhoz hasonlóan a IV. nap bevezetőjében is magához ragadja a szót, hogy ismételten elméleti kitérőt tegyen, és megvédje magát a személyét ért támadásoktól. Ezekben a vádakban leginkább két dolgot vetettek szemére: egyrészt felrótták neki, hogy túl nagy élvezetet talál a hölgyek tetszésének elnyerésében, másrészt megfeddték, hogy a Múzsák fennkölt művészete helyett ilyen léhaságoknak szenteli magát. Boccaccio egy csonka mesével" adott csattanós választ támadóinak: a novella az özvegyen maradt Filippo Balducci történetét dolgozza fel, aki felesége halála után szétosztva minden vagyonát visszavonult a Szamár-hegyre, hogy fiával együtt a böjtölésnek és az imádkozásnak szentelje magát. Szöges gonddal óvta gyermekét a világi dolgoktól és az imádságon kívül egyébre nem is oktatta, nehogy bármi is eltérítse a gyermeket Isten szolgálatától. Mikor azonban az ifjú betöltötte a 18. életévét, az apa megengedte neki, hogy elkísérje őt Firenzébe, ahová időről-időre eljárt némi alamizsnáért. Így az ifjú, aki eddig teljesen elzártan élt, a kérdéseire kapott atyai válaszol<nak köszönhetően kezdte megismerni a dolgokat, melyekben városımk bővelkedik - a palotákat, a házakat, a templomokat. De mikor találkoztak az ékes ruházatú szép fiatal leányok" egy csapatával, a fiú immáron nem elégedett meg azzal, hogy megtudja eme szerzetek nevét, hanem rögtön megkérte édesapját, hogy vigyenek egyet haza magukkal remetelakjukba. Márpedig, ugye, ha egy fiatal remetének, egy érzéketlen sihedernek, egy valóságos erdei vadállatnak a város minden csodájánál jobban éppen a hölgyek tetszettek meg, akkor vajon Boccaccio, kinek testét az Ég minden ízében a hölgyek iránt való szerelemre alkotta, ócsárolható-e, marható-e", marcangolható-e" azért, mert ugyanígy érez? Boccaccio ezzel az

261 576 Eı.sEszÉt.Nı egyszerű költői kérdéssel megszakítja a rövid példázatot, hogy megvédje magátimmáron didaktikus formában - a poétikai állásfoglalását érintő vádakkal szemben. Azokat a támadásokat, melyek szerint nem korához illő, hogy nőkről beszéljen, Boccaccio visszautasítja, s a hagyma metafora segítségével nyomatékosítja az idősek vitalitáshoz és szerelemhez való jogát. Ezen felül irodalmi (Cavalcanti, Dante, Cino da Pistoia) és történelmi példákat is felsorol annak igazolására, hogy híres és jeles férfiak hajlott korukban is minden erejökkel iparkodtak tetszeni a nőknek. Eme kijelentéseivel Boccaccio újfajta szerelemfelfogást hív életre: nála a szerelem egy pozitív és legyőzhetetlen természeti erővel, az ösztönnel azonosul, amelynek nem lehet ellenállni, s amelynek önmaga is ifjúkora óta engedelmeskedik. S éppen ebben a legyőzhetetlen ösztönben - vagyis a nőknek való tetszeni akarásban - kell a magyarázatot keresni arra, hogy Boccaccio, miért épp a hölgyközönségnek címezte művét. Az író ezután rátér az őt érő kritikák második, még inkább elméleti gyökerű csoportjára. Ezekben támadói azzal vádolták, hogy a Pamasszus komoly művészete helyett jelentéktel-enebb műfajokban alkot. Noha Boccaccio maga is elismeri, hogy irodalmi tevékenysége nem tartozik a magas kultúra irodalmába, igenis kikéri magának alkotói tevékenysége létjogosultságát, és megköveteli a jogot és a méltóságot, hogy - a nőkre ruházva a múzsák ihletadó szerepét - továbbra is írhassa novelláit. A poétikai kérdések vizsgálata, valamint a mű stílusát, tartalmát és nyelvhasználatát illtető vádakkal szembeni apológia a mű Conclasiójában ismételten megjelenik. Boccaccio itt - részben összefoglalva a már eddig is elmondottakat- gyakorlatilag lefekteteti poétikájának alapelveit: ennek eredményeként teljes művészi szabaasdágot hirdet az irodalomban, vagyis meggyőződéssel vallja, hogy az irodalomnak nem kell elegettennie a morális előírásoknak, a szöveget csak és kizárólag a témának és az elbeszélt szituációnak kell alárendelni. Következésképpen, ha a szövegben előfordulnak illetlen, kifogásolható jelenetek, az azért van, mert a téma egyszerűen nem tette lehetővé, hogy máshogy kerüljön sor a történet elmeséléséref' Különben is, Boccaccio szerint a novellák nem erkölcstelenek és nem fertőzhetik meg azokat az olvasókat, akik tisztességes szándékkal olvassák őket? Eme kijelentései azért is korszakos jelentőségűek, mert ezzel leveszi az írókról azt a béklyót, melyet a vallási világképre épülő középkor tett rájuk: a szerzőket nem nyomja többé az erkölcs súlya, s így a művek is kiszabadulhatnak a moralitás szorításából. Egy merész gondolattársitással azt is állíthatnánk akár, hogy 1513-ben Machiavelli épp ezt a teljes alkotói szabadságot fogja átültetni a Fejedelem című művében a politika művészetének szinterére, örökre megszabadítva ezzel a po- " Mindenekelőtt ha némelyikben van efféle, azt megkívánta a novellák mineınűsége, és ha értelmes ernbcrek igazságos szemmel megvizsgálják ezeket, nyilván megismerik, hogy (hacsak nem akartam kivetkőztetni rnivoltokból) másképpen nem lehetett ezeket elbeszélnem." 7 Romlott lélek soha még szót nem vett jó értelemben, s valamint az ilyennek nincsenek javára a tisztes szavak, akképpen a nem egészen tisztes szavak nem fertőzhetik meg az ártatlan lelkeket, 'ha nem úgy, mint a sár a nap sugarait, vagy a föld szennye a mennynek szépségeit.

262 ı<oth MÁRTON 1 roétıkaı ÁLLÁsvFooLALÁ:s A Nóı ir»odalom litikát a moralizálás terhétől. Az összevetés, gondolom, azért is találó, mert ha alaposabban számba vennénk a két mű közti párhuzamokat és kereszteződéseket - gondoljunk csak például arra, hogy a virtus-fo.rtım-a rdich-otlómia kérdése milyen fontos szerepet kap mindkét műben -, Boccaccióban azon világkép csíráira ismerhetnénk, amely majd Macchiavelli korában fogja élni fénykorát. Boccaccio azonban nem éri be pusztán a teljes művészi szabadság meghirdetésével. Mellette azt is megköveteli, hogy a szöveg stílusa és az ábrázolt valóság pontosan megfeleltethető legyen egymásnak, vagyis a stílusok pluralitása (komikus, játékos, drámai, tragikus) annak a valóságnak a sokszínűségétől kell, hogy függjön, amelyet az író ábrázolni akar. Érdekes megfigyelni, hogy se fenti meggyőződés alapja már az Isteni szinjátékban is megtalálhat.ó, hiszen Dante plarilingaismójának köszönhetően teljesen más nyelvi regiszterrel találkozunk a Pokolban, mint a Paradicsomban, sőt egy-egy éneken belül is többféle nyelvhasználatot láthatunk. Boccaccio egyébként minden stílus réteghez egy.adott olvasóközönséget rendel, hiszen véleménye szerint a,,ráérő hölgyek stílusigényének a novellák szívélyes, hosszadalmasabb előadásmódja felel meg a legjobban, mely nélkülözi a,,kicirkalmazott beszédmódot", míg a traktátusirodalmon nevelkedett deákoknak - a staclian tiknak -, a tudományos stílus szikársága, rövidsége la leginkább tetszetős, hisz ők nem elverni, hanem hasznosan eltölteni kívánják idejöket. Boccaccio poétikájának harmadik sarokköve a nyelvliasználatbéli szabadság igényének megfogalmazása volt. Az írót megszólták a novellákban található szabad szájú kiszólásai miatt, ám ő ismételten visszautasította ra vádakat, mondván, hogy a nyelvhasználat során a köznyelv által kialakított nyelvi normát kell mérvaalónak tekinteni. Mivel az általa használt nyelvi formák már szervesen beépültek a társadalom mindennapi nyelvhasználatba, ő nem tartja magát bűnösebbnek azoknál a férfiaknál és nőknél, akik,,lépten-nyomon efféle szókat használnak: lyuk, cövek, mozsár és mozsártörő, kolbász, barka és sok más effélét". Az elméleti kérdések mellett Boccaccio visszakanyarodik a Proemio és a IV. napi bevezető egy másik alapmotívumához: ha Dekameron ihletforrásaként és címzettjeként is említett hölgyekhez. A mű vége felé - a novellák hosszúságáról szólva - tesz egy jelentéktelermek tűnő megállapítást a nőkre vonatkozóan, amely azonban kultúrszociológiai oldalról vizsgálva igen jelentőségteljes: mivel egyitek sem jár tanulni Athénba, avagy Bolognába, avagy Párizsba, aprólékosabban kell néktek szólanom, mint azoknak, kik elméjöket a tudományokban élesítették". Boccaccio ebben a mondatban a női nem tagjait élesen szembeállítja az elméjüket tudományokon pallérozó egyetemi hallgatókkal. A szembeállítás révén az író jelzi a nők kultúrában betöltött szerepét, s ezáltal - mint következmény - kifejezi a nyelvhez való viszonyát: Boccaccio kizárja a nőket a literatasok sorából, vagyis a latin nyelven alapuló hivatalos kultúrából. Ők mindannyian az illiteratusok közé tartoznak, vagyis azok táborába, akik a népnyelvi kultúrán szocializálódtak. Boccaccio ezzel az olasz irodalmat is két részre osztja, hisz a latin nyelvű férfiaknak szóló irodalmat elkülöníti a nőknek szóló nemzeti nyelven íródott literatúrától.

263 578 ELBESZÉLNI Boccaccio tehát a nőkben egy új olvasóközönséget ismer fel, amely alternatívája lehet a latin nyelvű irodalmon nevelkedő deákoknak. Ebből azonban egyéb fontos dolgok is következnek: az intézményesített, latin nyelvű, férfiak által működtetett kultúra (ellen)párjaként megszületik az új, nem hivatalos, nemzeti nyelven működő női irodalom is. Befejezésként még két- már a Proemióban is említett - kulcsszóra hívnám fel a figyelmet, mely tovább árnyalja a nők társadalmi helyzetéről kialakított képet: az összetett jelentésű Oziose jelzőre és a malinconia főnévre. Úgy gondolom, mindkét szónak hangsúlyos a szerepe: Boccaccio az Oziose mellél<névvel azt kívánja kifejezni, hogy a nők,,szobájuk négy szűk fala között el vannak zárva az aktív, a szabad társadalmi szerepvállalás lehetőségétől, meg vannak fosztva a cselekvés és az önkifejezés szabadságától. Ebből a helyzetből fakad melankóliájuk: ez azonban nem valami általánosan rájuk törő szomorúságként kell elképzelnünk, hanem egyfajta - már a középkori orvostudomány által is leírt és jól ismert - súlyos betegségként, amely az életkedv teljes elvesztésében áll. A Dekameron egész vitahˇtása épp azt a célt szolgálja, hogy Boccaccio a nőknek vigaszt (conforto) nyújtson hányattatott helyzetükben. E vitalitás megszólaltatója pedig immáron a nemzeti nyelv lesz...

264 Megemlékezés SÁRKÖZY PÉTER Megemlékezés a II. világháború utáni magyar italianisztika meghatározó alakjára, Sallay Gézára ( ) Amikor 1963-ban felvételt nyertem az ELTE olasz-magyar szakára, még abban a hitben voltam, hogy Magyarországon az italianisztikát egyetlen egy ember képviseli, a pesti olasz tanszék professzora, Kardos Tibor. Akkor még nemtudtam, hogy más magyar italianisták is léteztek, sőt léteznek. Aztán ahogy elkezdtem olasz-magyar szakos tanulmányaimat az egyetemen, lassanként megtudtam, hogy,,a Koltay-Kastner az nem valamiféle szimpla szótár-árúvédjegy,hanem Koltay-Kastner ]enő professzor neve, aki neves italianista volt, a két világháború között Pécsen létesített egyetem olasz professzora, akinek Mazzini e Kossuth könyvét már 1928-ban kiadták Olaszországban és aki a harmincas években a Római Magyar Akadémiának volt igazgatója, majd 1956 után Szegeden ismét olasz professzor lehetett. Megtudtam azt is, hogy az Olasz Intézeti kiváló nyelvtanárom, majd későbbi kollégám, Iászay Magda az ő tanítványa volt, és ő is szintén kiváló italianista történész, egyetemi magántanár volt, csak rossz káderlapja miatt húgával együtt kikerült a Történettudományi Intézetből, majd a kitelepítés elől az Olasz Intézetben találtak menedékre. Lassan kiderült, hogy 1950-ig egy sor italianista létezett Magyarországon, akik, miért, miért nem, az 50-es években más pályára kerültek. Így lett Klaniczay Tiborból és Szauder Iózsefből magyar irodalomtörténész, pedig mindketten italianistaként indultak a tudományos pályán. Szauder József, előbb az Eötvös Collegium olasz tanára, majd Zambra Lajos halála után és a pesti olasz tanszék vezetője lett, csak amikor 1949-ben a Horváth Iános (kényszer) nyugdíjaztatása után üresen maradt egyetemi magyar tanszék vezetésére Kardos Tibor hazajött Rómából, ám onnét, a szintén Rómából hazarendelt nagykövet, Tolnai Gábor miatt átirányították az olasz tanszék élére, akkor a nála fiatalabb és rosszabb kádernek számító Szaudert a XVIII. századi magyar irodalomtörténeti tanszékre helyezték át. Azt is megtudtam, hogy a hatvanas évek elején alapított spanyol tanszék vezetője, a színháztörténész Horányi Mátyás, a nekünk stilisztikát tanító Gáldi László és a didaktikát oktató Szabó Mihály is jelentős tudományos munkássággal rendelkező italianisták voltak, csak mivel ők sem voltak jó káderek, hát másutt kellett keresniük a megélhetésüket. Közöttük volt Herczeg Gyula is, a neves olasz nyelvész, akit 1956 után távolítottak el az olasz tanszékről, és lett, jobb híján, a gimnáziumi olasz tanárok tanfelügyelője,

265 580 MEGEMLÉKEZÉS majd a l\lyelvtudom.ányi Intézet főmunkatársa és a magyar és olasz stilisztika egyik legkiválóbb kutatója, szinte egyetlen magyar italianista, akinek könyvei a hatvanas, hetvenes években Olaszországban kerültek kiadásra, de aki ennek ellenére csak majdnem három évtizeddel később, 1985-ben térhetett csak vissza a magyar italianisztikába, amikor végül kinevezték a pécsi egyetem professzorának.' Az első egyetemi órák után az is hamar kiderült, hogy ha meg kívánjuk ismerni az olasz irodalmat, akkor azt nem a művelt, de az olasz irodalmat csak kívülről ismerő Kardos Tibortól, hanem a tanszék akkor harmincas éveiben járó docensétől, Sallay Gézától és az akkor a tanszékre frissen kinevezett tanársegédjétől, Király Erzsébettől tanulhatjuk meg. Kardos Tibor ugyanis nagy műveltségú és tudású professzor volt, de nem volt italianista. Ő a magyar humanizmus kutatójaként került kapcsolatba az olasz kultúrával, és olasz nyelvi ismereteit egyrészt latin tudásának, másrészt az között Rómában töltött éveknek köszönhette. Olasz irodalmi ismeretei elsősorban a régi magyar irodalom olasz irodalmi példáinak (Dante, Petrarca, Boccaccio, Ariosto, Tasso stb.) tanulmányozásából, semmint rendszeres italianisztikai studiumaiból származtak. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Kardos Tibor brilliáns elme volt, egy-egy órája hallgatói számára felért egy igazi színházi produkcióval, és vitathatatlan, hogy neki köszönhető, hogy a magyar italianisztik-a a hatvanas években :nemzetközi szinten is komoly tudományos teljesítményeket tudott felmutatni Dante és Boccaccio összes műveinek, Petrarca verseinek és leveleinek kiadásával, több italianisztikai tanulmánykötettel,2 régi és modern olasz írók és költők műveinek megjelentetésével. Ennek megkoronázása az volt, amikor 1967-ben a pesti egyetemi olasz tanszék Budapesten rendezhette meg ra Nemzetközi Italianisztikai Társaság VI. kongresszusát az olasz romantika európai fogadtatáisárrólsl Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy abban, hogy a pesti olasz tanszék a hatvanas években a magyar italianisztika egyik központjává válhatott igen nagy szerepe volt Kardos Tibor politikai-kulturális pozíciója mellett a tanszék egyetlen igazi italianista irodalomtörténészének, Sallay Gézának. Sallay Géza vidéki vasutas család gyerekeként 1945-ben került sa budapesti " Herczeg 'Gyula professzorról emlékező írásorn a budapesti Olasz K-ultúrintézetben Fried Ilona által rendezett emlékkonfere-ncia előadásainak internetes változatában olvasható, az ELTE Olasz Tanszék honlapján. 2 KARDos Tıı.=.oR (Szerk.): Renaissance tanulmányok. Akadémiai, Budapest, 1957; KARDOS Tıfsoa '(Szerk.): -Dan-te a középkor és a.renaissance Ernlékkönyv Dan-te születése 700. évfordulójára (Bán Imre, Baranyi Ferenc, Vi ttore Branca, Fredi Chi-appelli, Gáldi László, Kardos Tibor, Koltay Kastn-er Je-nő, 'Giorgio Padoan, Giuseppe Petronio, Rába György, Rajnai László, Rózsa Zoltán, Sallay Géza, Szabó Mihály -és Szauder Iózsef tanulmá-nyaival). Akadémiai, Budapest, 1966; SAı.ı...«w GÉZA - SZABÓ GYÖRGY (Szerk.): Olasz irodalom a XX. században, Budapest, Gondola-t, Vrrrou-E BRANCA - KARDOS Tı~E-.OR (Szerk.): I-l Romantícismo. Atti -del VI Congresso -ı:lell'assocı`azione Internazionale per gli St-1:-di di Lingaa e Letteratura Italiana. Akadémiai, Buda-pest, 1968

266 SÁRKÖZY PÉTER/ MEGEMLÉKEZÉS A ıı. WLÁGHÁBORÚ UTÁNI Eötvös Collegiumba, és járt az ELTE magyar-olasz szakára. A,Collegiumban Szauder Iózsef volt az olasz szakos kollégisták (Horányi Mátyás, Ovári Miklós, Sallay Géza és mások) tanára, és Zambra Alajos professzor halála után, az es tanévben ő vette át az egyetemi olasz irodalomtörténeti órákat is, egészen addig, míg Kardos Tibor egyetemi tanári kinevezését követően el nem kellett hagynia a tanszéket. Helyére Kardos Tibor jó érzékkel vette fel a jó káderlappal rendelkező fiatal Eötvös-kollégista tanárt, Sallay Gézát. Nem lehetett könnyű az ötvenes évek első felében egy,,nyugati, sőt fasiszta nyelvet és irodalmat tanítani a pesti egyetemen. Hogy nem dőlt össze a tanszék az egyrészt a tanszékvezető személyes politikai kapcsolatainak és emellett fiatal italianista segítőtársának volt köszönhető. Az ötvenes évek elején a tanszék részt vett az egyetemi tankönyvként megjelent Világirodalmi Antológia és a Világirodalmi Évkönyv szerkesztésében. Itt jelent meg Sallay Géza első Dante-tanulmánya 1952-ben (Dante politikai eszméi és a feudalizmus). Az ötvenes években az idő közben a Piarista-közbe átköltözött Olasz Tanszék legfőbb kutatási területét a tanszékvezető érdeklődésének megfelelően a reneszánsz kor jelentette. Ekkor készültek, a kor marxista társadalomszemléleti kívánalmainak megfelelően, Renaissance tanulmányok című kötet írásai, melyet Kardos Tibor (és neve feltüntetése nélkül Sallay Géza) szerkesztett, mely az októberi,,események miatt csak 1957-tavaszán jelenhetett meg, benne Sallay Géza tanulmányával a Trecento eretnekmozgalmairól és az olasz polgárság vallásos kríziséről. Hasonlóképp 1957-ben jelent meg A világirodalom klasszikusai soroztaban Giovanni Verga Don Gesualdo mestere Majtényi Arpád fordításában, Sallay Géza bevezetésével? Verga és a verizmus kérdéséről készítette el kandidátusi disszertációját, melyből sajnos, csak egy fejezetet jelentetett meg nyomtatásban (Verga pályakezdése. = Filológiai Közlöny, 1960, 3-4., ). A korabeli Magyarország és az egyetemi élet belső harcai, mind 1956 előtt, mind a forradalmat követő években (amelyek során sok egyetemi oktató, köztük az olasz szakos Herczeg Gyula is eltávolítására sor került), nemcsak a pellengérre állított, vagy elbocsájtott kutatók számára, hanem az ezekbenaz ügyekben résztvevők számára is ellehetetlenítették a komoly tudományos kutatások lehetőségét, az ezekhez szükséges nyugodt légkört és benső nyugalmat. Sallay Géza ebben az időben kezdett egyre inkább befelé fordulni, visszavonulni a könyvek világába. Az egyetemi életet átszövő intrikák világából az őt kedvelő diákok körébe menekült, mintha így akarta volna elfeledni a napi kari tanácsi és pártvezetőségi tárgyalások feszültségeit, melyek nemcsak a meghurcolt kollégák, de az eljárásokban résztvevő funkcionáriusok, köztük az ő életét is tönkre tették. Ekkor terjedt el róla, hogy nem dolgozik, nem folytat tudományos kutatómunkát, hiszen nem publikált eleget. Mi, egykori tanítványai tudjuk, hogy szinte egészen haláláig nem telt el számára nap olasz szerzők olvasása és értelmezése nélkül, más kérdés, " Ha-sonl=ófképp Sallay Géza váloga-tásában ésjegyzeteivel jelentek meg Giovanni Verga válogato-tt novellái (Parasztbecsii-let) 1964-ben a Helikon kiadó gondozásában.

267 582 MEGEMLÉKEZÉS hogy ezek tanulságait valóban csak igen kis számban írta le és jelentette meg, elsősorban egyetemi előadásaiban, illetve a kollégákkal és erre érdemesnek tartott diákjaival való borozással egybekötött beszélgetései során adta csak elő. De akik ezeken részt vehettek, máig nem felejthetik el a Badacsonytomaji illetve a Dömsödi borozó Lectura Dantisait, Leopardi és Montale-szemináriumait. Ugyanakkor az sem igaz, hogy keveset dolgozott volna. Hiszen Tanár Úrnak a tanszék összes kiadványának létrehozásából ki kellett vennie a részét: így a Kardos Tibor által 1955-ben újraalapított Filológiai Közlöny szerkesztésében, az es Garibaldi, az 1963-as Boccaccio és az 1965-ös Dante-év tudományos rendezvényeinek, majd az 1967-es budapesti italianisztikai kongresszus szervezésében. Hasonlóképp részt kellett vennie a Kardos Tibor által szerkesztett szinte Összes kötet munkálataiban, melyekbe ezen felül természetesen neki is tanulmányokat kellett írnia, felhagyva saját (Verga) kutatásaival. Így jelent meg száz oldalas bevezető nagy tanulmánya a Renaissance tanulmányok kötetben ben volt tanárával, Szauder Józseffel együtt jelentették meg Giusppe Garibaldi Válogatott írásait, 1958-ban fordításában és előszavával jelent meg Tommaso Campanella Napállama, az 1962-ben a Helikon által kiadott Dante összes művei vállalkozásban az ő fordításában és jegyzeteivel jelent meg a latin nyelven írt De Monarchia (Az egyeduralom), a Dante a középkor és renaissance között című kötetben (Akadémiai, Budapest, 1966) a Világszemlélet és ábrázolás a Színjátékban címmel egy újabb hatvan oldalas tanulmánya jelent meg, míg a Nemzetközi Italianisztikai Kongresszus előadásait tartalmazó kötetben (Il Romanticismo, Akadémiai, Budapest, 1968) a magyar romantika Itália-képéről írt munkája (L"Italia e il Romanticismo ungherese). Ugyanebben az időben készült (részben tanszéki diák-költők, Baranyi Ferenc, Takács Zsuzsa fordításaival) a Modern olasz költők antológiája (Magvető, Budapest, 1965), melyet Rába György mellett Sallay Géza gondozott és írt hozzá alapos bevezető tanulmányt a XX. századi olasz költészettől a crepuscolare költőktől a hermetistákig, valamint a Szabó György által szerkesztett Az olasz irodalom a XX. században című tanulmánykötet (Gondolat, Budapest, 1967), melybe Sallay Géza egyik legkedvesebb olasz költőjéről, Dino Campanáról írt tanulmányt után ismét megnyíltak a határok, igaz, ez eleinte csak a tanszékvezetőre volt érvényes. de 1961-ben a Garibaldi expedíció századik évfordulóján már ő is részt vehetett előadóként a Palermóban rendezett nemzetközi konferencián (L"eco ungherese della spedizione garibaldina nella stampa ungherese contemporanea. In: La Sicilia e l'unitá d'italia. Feltrinelli, Milano, 1962) és 1969 között a Szegedi Olasz tanszék megbízott tanszékvezetőjeként tanított, majd 1969-től három éven át a Padovai Egyetem Magyar nyelv és irodalom tanszékének volt vendég-oktatója, nem egy leendő olasz hungarológus, így Csillaghy András és Danilo Ghenpo tanára. Kardos Tibor 1973-ban bekövetkezett halála után kapja meg egyetemi tanári kinevezését és nyugdíjba vonulásáig, több mint húsz éven keresztül töltötte be a tanszékvezetői tisztséget, és volt egyben a Nemzetközi Italianisztikai Táraság

268 SÁRKÖZY PÉTER/ MEGEMLÉKEZÉS A ıı. VILÁGHÁBORÚ UTÁNI magyar tagozatának elnöke. Így tartott plenáris nagy-előadást a nagy nápolyi irodalomtörténészről, Francesco De Sanctisról a nemzetközi Italianisztikai Társaság 1981-ben Nápolyban rendezett kongresszusán. Nyugdíjasként sem hagyott fel a tanítással, szinte az utolsó pillanatig emeritus professzorként tartott előadásokat és Dante szemináriumokat, és amikor már nem bírt bemenni a lift-nélkül maradt tanszékre, akkor lakásán tartott órákat az erre mindvégig igényt tartó doktoranduszok számára. Irodalomtörténeti érdeklődése szinte az egész olasz irodalmat felölelte. Foglalkozott a Dantét megelőző évszázad olasz kultúrájával, Brunetto Latinival és a Dolce stíl nuovo költőivel, Machiavellivel, a XVI-XVII. század történetíróival és utopista gondolkodóival, az olasz felvilágosodás korával, az Il Cajjfé körének ellentmondásos alal<jaival, Alessandro és Pietro Verrivel, Vincenzo Cuocóval, a Risorgimento korával, és a XIX. század második fele irodalmával, a verista és crepuscolare mozgalom íróival és költőivel, egészen Pirandello és a modern olasz költészet (Dino Campana, Cesare Pavese, Rocco Scotellaro és Pier Paolo Pasolini) tanulmányozásáig. Utolsó éveiben volt kedves tanítványaival, majd tanszéki kollégáival, Szkárosi Endrével és Takács Iózseffel egy magyar nyelvű Giovanni Pascoli vers-válogatás összeállításán és egy a XX. század második felének olasz költészetét bemutató antológia szerkesztésén dolgozott. A Pascoli-kötet munkálatai a szeretett tanítvány és kolléga, Takács Iózsef súlyos betegsége miatt eltolódtak, de a költői antológia elkészült és megjelenésére még ebben az évben sor fog kerülni az Eötvös kiadó gondozásábanf igaz, a hosszú betegségek által legyengült szervezete nem engedte meg Tanár Úrnak, hogy kezébe vehesse a nyomdából kikerülő kötetet augusztus 28-án, 86 éves korában végleg elaludt. Sallay Géza tudományos munkásságának egyik központi kérdése és alakja Dante és a nagy olasz költő és gondolkodó életműve volt. Első nyomtatásban megjelent tanulmánya 1952-ben Dantéval foglalkozott és utolsó tanulmányát is Dantéról írta (Dante és Vergilius az Inferno I-Il. énekében), mely szeretett tanszéki kollégája, Király Erzsébet tiszteletére szerkesztett tanszéki kötetben jelent meg 2011-benf Az igazat megvallva, Sallay tanár úr Dante-tanulmányai nem töltenének meg egy önálló kötetet, de aki ezeket olvasta, vagy Lectura Dantisaira járhatott, az tudja, hogy majdnem a teljes XIX-XX. századi Dante-irodalmat ismerte, szinte szimbiózisban élt a nagy és szigorú szerzővel, és az Isteni Színjáték két központi alakjával Dantéval és Vergiliussal, illetve a költő által különösebben kiemelt,,szereplőkkel, a szerelem halottaival, Farinátával, Ulyxesszel, Brunetto Latinival és másokkal. Sallay Géza ötvenes években elkezdett Dante-kutatásait erősen korlátozta 5 5Aı..ı..Av Gı.T:zA - SzKÁRosı ENDRE (Szerk.): Online barokk. Olasz költészet a 20. század másodikfelében. Eötvös, Budapest, Í' FALVAY DÁVID - SzEc`.EDı ESZTER (Szerk.): Ritirar parlanrlo il bel. Tanulmányok Király Erzsébet tiszteletére. L"Ha rma ttan, Budapest, 2011,

269 584 MEGEMLÉKEZÉS a Kardos Tibortól erőltetett prekoncepció, melyben Dantét már-már az olasz reneszánsz és humanizmus első alal<jaként kellett volna bemutatni, de az 1965-évi Dante centenáriumra megjelentetett nemzetközi kötetbe (Dante a középkor és a renaissance között) írt tanulmánya (Világszemlélet és ábrázolás összefüggése a Színjátékban) is mutatja, hogy ettől, amennyire csak lehetett, igyekezett megszabadulni. lrását az akkor Magyarországon szinte tabunak számító Benedetto Croce Dante monográfiája irodalomtörténeti fontosságának kiemelésével kezdi, aki Dantéban első sorban a költőt mutatta fel, és ilyen értelemben fog maga is a Színjáték költői üzenetével, a La poesia di Dantéval foglalkozni, ahol tanulmánya címével ellentétben a hangsúly nem annyira a,,világszemléletre, mint az ábrázolás művészi mikéntjére kerül. Ilyen szempontból Sallay Géza Dante kutatásai szervesen folytatták Fülep Lajos húszas években kialakított Dante-értelmezésétf és megítélésem szerint a mai hazai Dante-kutatások egyik kiindulópontját is jelentik. Nem véletlen, hogy az 1898-ban alapított és 2004-ben újra felélesztett magyar Dante Társaság alakuló ülésén a résztvevők egyhangúlag Sallay Gézát választották meg a Társaság örökös tiszteletbeli elnökének, mint ahogy az sem, hogy 75. születésnapjára tanítványai és tisztelői az őt ünneplő kötet (A piê del vero) címéül a Paradiso IV. énekének egy sorát választották. Sallay tanár úrról emlékezve végül nem kerülhetjük meg a kérdést, hogymiként vélekedett -József Attilát parafrazálva -,,a szocializmus állásáról, hiszen majd ötven éven keresztül maga is aktívan vette ki részét az egyetemi ideológiai vitákban, olasz baloldali politikusok (Togliatti, Gramsci, Berlinguer) magyarországi népszerűsítésében. Ahhoz, hogy erre a kérdésre felelni tudjunk, érdemes elővenni és elolvasni az 1965-ben megjelent első magyar nyelvű Gramsci tanulmánykötet Sallay Géza által írt előszavát. Gramsciról Magyarországon 1945 után húsz éven át csak, mint az Olasz Kommunista Párt megalapítójáról és Mussolini börtönében elpusztult,,mártírjáról beszéltek, annak ellenére, Olaszországban már a negyvenes évek végén felismerték a Börtönfiizetek szerzőjében az eredeti gondolkodót, Benedetto Croce esztétikájának vitapartnerét és folytatóját, akinek nézeteire épült az olasz kulturális élet nem egy meghatározó írójának (Pavese, Pratolini, Silone, Vittorini) életműve, elég, ha Pasolini Gramsci hamvai című poémájára gondolunk. Magyarországonrezzel szemben egyedül a kiskorú gyerekeinek írt Börtönleveleit adták csak ki. Epp ezért volt igen fontos ez az elméleti és művészeti írásaiból készült kis válogatás, mely kilenc évvel a magyar forradalom után egy új tipus marxista gondolkodót és politikust mutatott be,,, aki, - ahogy Michael Walzer mondta -, soha senkinek sem 7 SAı.ı.Av GÉZA: Fülep Lajos Dante-értelmezése. In: Nıim E11-ı LAJOS (Szerk.): Fiilep Lajos születésének századik évfordulóján. Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága, Pécs, ",,Nasce per quello, a guisa di raı'npollo,/ a pie del vero il dubbio; ed e natu ra/ch'al sommo pinge noi di collo in collo. Babits Mihály fordításában: A vágytól hajt az Igazság tövén ki/ galyak gyanánt a kétely; s minket ösztön/ lök ágról-ágra, a csúcsot remélni. (Paradiso, IV., ) " Rózsa Zoı:ı`ÁN (Szerk.): Marxizrnus, kultúra, miivészet. Kossuth, Budapest, 1965

270 SARKÖZY PÉTER/ MEGEMLÉKEZÉS A ıı. vılaohasorú utaı\ı_ı ártott, és aki egy olyan kommunizmusról álmodott, mely képes lett volna megvalósítani az igazi demokratikus társadalmat". Amikor 1991-ben a La Repubblica című napilap a nagy olasz baloldali filozófusnak, Eugenio Garinnek tette fel a kérdést, hogy nem gondolja-e a létező szocializmus összeomlása után abszurd dolog Gramsciról beszélni. A kérdésre Garin nemmel válaszolt.,,nem, mert Gramsci életműve nem volt más, mint az 1926-tól kiépülő»létező szocializmus<< modell kritikája. l Ezt érezhette meg a Kossuth kiadónál megjelent kis válogatás olvasója 1956 után kilenc esztendővel, és végeredményben erről szólt, - igaz, ennek nyílt kimondása nélkül - Sallay Géza bevezető tanulmánya is, mely kiemelte Gramsci kommunista emberségét, hogy írtózott a vulgáris materialista nézetektől, a kultúra és művészet politikai befolyásolásától, mert Croce nyomán azt vallotta, hogy a művészet a szép birodahna, és ezért egy műalkotás nem morális vagy politikia tartalma miatt lesz szép vagy nem szép, és a műalkotás tartalmát nem lehet a formától elkülönült mozzanatként szemlélni vagy megítélni. Sallay Géza azt emelte ki Gramsci írásaiból, hogy az olasz gondolkodó egy új demokratikus szocialista kulturáért folytatott küzdelem érdekében írta börtönjegyzeteit, melyekben elutasított minden politikai külső szándékoltságot, és az új kultúra megteremtését kizárólag a közgondolkodás belülről való megreformálása útján tartotta csak lehetségesnek. _ Nekem, a polgári értékrendben (azaz, párton kivüliekből álló családi környezetben) nevelkedett fiatal egyetemi hallgatónak, az 1956-os forradalom leverését követő szürke és hazug,,létező szocializmusban élve, Iózsef Attila költészetének tanulmányozása mellett ez a Gramsci-kötet, Sallay tanár úr előszava és a Vele folytatott beszélgetések segítettek abban, hogy azt is tudjam, hogy azért, minden ellenére, mint azt József Attila és Antonio Gramsci példái is mutatják, léteztek, illetve legalább Olaszországban léteznek értelmes és becsületes baloldali emberek is, akik nem egy idegen szömy-állam kiszolgálói és haszonélvezői, hanem azért választották a szociális(ta) forradalom ügyét, mert azt remélték, hogy ez lesz az az eszme, mely meg tudja védeni az embereket a mások általi elnyomástól, kihasználástól (kizsákmányolástól) és az embertelenségtől. Egyetemi olasz tanulmányaimnak nagy élménye volt Antonio Gramsci börtönfüzeteinek, a Quaderni del carcere, valamint Cesare Pavese, Elio Vittorini, majd Pier Paolo Pasolini költészetének megismerése. Máig örülök annak, hogy Szauder Iózsef és Sallay Géza nyomdokain első italianista tanulmányaimatáimat ezekről a baloldali olasz írókról írtam," ' Vö.: Sziıucözv PıãTı=.R: Gramsci jelentősége ma. In: SzAıaó Tınoıı (Szerk.): Ellenszélben. Gramsci és Lukács ma. Szegedi Lukács Kör, Szeged, 1993, ill., UŐ.: Az új kultúra kialakításának kísérlete Olaszországban a ll. világháború után: In: DÁVID I(ıNcA - MADARÁsz KLÁRA (Szerk.): Cesare Pavese és Elio Viltorini. Életpályák célkeresztben. Szegedi Tudományegyetem Olasz Nyelvi és Irodalmi Tanszék Belvedere Meridionale, Szeged, 2011, " Elio Vi ttorini és társai kisérletéről, az Il Poltecnico című folyóiratról, az,,új, elkötelezett olasz kultúra műhelyéről, még a hetvenes években folytattam kutatásokat, melyek eredményeit a Filológiai

271 586 MEGEMLÉKEZÉS mert rajtuk keresztül nyílt meg előttem az út Iózsef Attilának az egzisztencializmus és a szocializmus eszmekörében formálódott életművének megértéséhez is. Szauder Iózsef mellett, Sallay Gézának köszönhetem italianisztikai formálódásomat, ahogy Klaniczay Tibornak azt, hogy rövidre sikeredett olasz tanszéki munka után, Rómában, az ottani magyar tanszék tanáraként tovább folytathattam magyar-olasz kapcsolattörténeti kutatásaimat. Olaszországi munkám során mindig nagy örömet jelentettek számomra Sallay tanár úr két-három évenként sorra került római látogatásai, órái az egyetemen, a közös nagy séták, borozások és beszélgetések. Utoljára 2009-ben járt Rómában, a Lincei Akadémia és a Római Tudományegyetem által rendezett XI. magyar-olasz művelődéstörténeti konferencia résztvevőjeként, ahol Giovanni Pascoli költészetéről tartott előadást. ló volt majd ötven éven át tanítánya és barátja lenni, és mindvégig Tanár Úrnak szólítani. Remélem, hogy még alkalmunk lesz a Purgatórium hegyén felfelé haladva viszontlátni egymást, és ott akkor talán már vissza is merem majd tegezni. Szemlében megjelent tanulmányaimban és az Akadémiai Kiadó A szocialista irodalom történetéből sorozata köteteiben tettem közzé. Az Ellenállás - neorealiznius - új mılvészet címmel. '2 SÁRKözv PrÍ:'ı`ı=.R: Kiteritenek úgyis ]ózsefa ttila kései költészete. Argu men tu m, Budapest, 1996, 2001.

272 .. i._.._.., \/ALOGATIOTT BIBLIOGRAF1A` A jelen számban található tanulmányok igen gazdagok hivatkozásokban, melyek kellő kiindulópontot adnak ahhoz, hogy az olvasó tájékozódni tudjon a Boccaccioszakirodalomban. Így az alábbiakban csak néhány nélkülözhetetlen művet sorolunk fel. A listára - néhány kivételtől eltekintve - nem vettünk fel olyan műveket, melyek a közölt tanulmányok jegyzeteiben is szerepelnek. L'elenco che segue non contiene i titoli che appaiono nelle note dei saggi pubblicati nel presente volume. Esso ha una funzione meramente complementare. BOCCACCIO EGYES MŰVEINEK IELENTOSEBB KRITIKAI KIADASAI BoccAccıo, GıovANNı (a továbbiakban BoccAccıo): Decameron. Szerk. és bev. Mario Marti, jegyz. Elena Ceva Valla. BUR, Milano, BoccAccıo: Decameron. Szerk. Vittore Branca. Mondadori, Milano, BoccAccıo: Decameron. Szerk. Cesare Segre, komm. Maria Segre Consigli. Mursia, Milano, BoccAccıo: Decameron. Szerk. Aldo Rossi. Cappelli, Bologna, BoccAccıo: Decameron. Szerk. Umberto Bosco, jegyz. Domenico Consoli. Bietti, Milano, BoccAccıo: Amorosa visione. Szerk. Vittore Branca. Oscar Mondadori, Milano, BoccAccıo: Corbaccio. Szerk. Pier Giorgio Ricci, bev. Natalino Sapegno. Einaudi, Torino, BoccAccıo: De casibus virorum illustrium. Vál., szerk. Pier Giorgio Ricci. In: BoccAccıo: Opere in versi. Szerk. P. G. Ricci. Ricciardi, Milano - Napoli, 1965, BoccAccıo: De mulieribus claris. Szerk. Vittorio Zaccaria. Mondadori, Milano, BoccAccıo: Genealogy of the pagan gods (Genealogia deorum gentilium) Szerk. és angolra ford. Ion Solomon. The I Tatti Renaissance Library, Cambridge (Mass.), ' Jelen bibliográfia a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült. Köszönetem fejezem ki Kelemen Iánosnak és Antonio D. Sciacovellinek nélkülözhetetlen segítségükért. - Nagy lózsef.

273 588 VÁLOGATOTT ı=.ııbl.ıográfıa BoccAccıo: Caccia di Diana; Filostrato. Szerk. Vittore Branca. Mondadori, Milano, BoccAccıo: Ninfale fiesolano. Szerk. Armando Balduino. Mondadori, Milano, BoccAccıo: Rime. Szerk. Vittore Branca. Mondadori, Milano, BoccAccıo: Teseida: delle nozze d'emilia Szerk. Alberto Limentani. Mondadori, Milano, BoccAccıo: Trattatello in laude di Dante. Szerk. Luigi Sasso. Garzanti, Milano, BoccAccıo: Epistole. Vál., szerk. Pier Giorgio Ricci. In: BoccAccıo: Opere in versi. Szerk. P. G. Ricci. Ricciardi, Milano - Napoli, 1965, BoccAccıo: Dekameron. Ford. Révay Íózsef, a verseket ford. Iékely Zoltán. Európa, Budapest, Boccaccio művei. Ford. Fiisi józsef, jékely Zoltán. Szerk. Kardos Tibor; jegyz. Rózsa Zoltán. Európa, Budapest, Boccaccio legszebb novellái. Ford. R. Vay Iózsef Az Est Lapok, Budapest, SZAKFOLYÓIRATOK I-Ieliotropia (2003-). Főszerk. Michael Papio. Studi sul Boccaccio ( ). Alapította: Vittore Branca. Sansoni - Le Lettere, Firenze SZAKBIBLIOGRÁFIÁK North American Boccaccio Bibliography Összeáll. Christopher Kleinhenz. = Heliotropia, vol. 1, no. 1. Bibliografia internazionale Boccacciana. Szerk. Casa del Boccaccio - Ente Nazionale G. Boccaccio. ÁLTALÁNOS BOCCACCIO-SZAKIRODALOM AA.VV.: Boccaccio e dintorni. Miscellanea di studi in onore di Vittore Branca. Olschki, Firenze, BARATTO, MARIO: Realtá e stile nel,,decameron Editori Riuniti, Roma, BATTAGLIA Ricci, LUCIA: Boccaccio, Roma, Salerno Ed., BATTAGLEA Ricci, LucıA: Ragionare nel giardino: Boccaccio e i cicli pittorici del Trionfo della morte. Salerno Ed., Roma, BRANCA, VITTORE: Boccaccio medievale. BUR-Rizzoli, Milano, BRANCA, VITTORE (Szerk.): Boccaccio visualizzato: narrare per parole e per immaginifra Medioevo e Rinascimento. Einaudi, Torino, 1999.

274 l VÁLOGATOTT sıelıocráı=ıa 589 BRANCA, VTTTORE: Boccaccio medievale e nuovi studi sul Decameron. Sansoni, Firenze, BRANCA, VITTORE: Giovanni Boccaccio. ln: Enciclopedia dell'arte medievale, vol. 3. Istituto della Enciclopedia Italiana, Roma, 1992, BRUNI, FRANcEsco: Boccaccio. L'invenzione della letteratura mezzana. ll Mulino, Bologna, CAPPELLO, GıovANNı: La dimensione macrotestuale: Dan te, Boccaccio, Petrarca. Longo, Ravenna, H CROCE, BENEDETTO: La novella di Andreuccio da Perugia. In: UO.: Storie e leggende napoletane. Adelphi, Milano, CRocE, BENEDETTO: Il Boccaccio e Franco Sacchetti. In: UŐ.: Poesia popolare e poesia d'arte. Studi sulla poesia italiana dal Tre-al Cinquecento. Bibliopolis, Napoli, 1991, DELcoRNo BRANCA, DANIELA: Boccaccio e le storie di Re Artu. Il Mulino, Bologna, DE SANcTıs, FRANcEsco: Il Decamerone. In: UŐ.: Storia della letteratura italiana, vol. 1. Rizzoli, Milano, FERRONI, GIULIO: Giovamıi Boccaccio. In: UŐ.: Profilo storico della letteratura italiana. Einaudi, Milano, FıDo, FRANCO: Il regime delle simmetrie imperfette. Studi sul,,decameron F. Angeli, Milano, GAETA, FRANco: Boccaccio: rappresentazione e critica del potere borghese. = Letteratura italiana. Főszerk. Alberto Asor Rosa, vol. I. Einaudi, Torino, 1982, GETTO, GıovANNı: Vita di forme e forme di vita nel Decameron. Petrini, Torino, GRIMALDI, EMMA: Il privilegio di Dioneo. L'eccezione e la regola nel sistema Decameron. Edizioni Scientifiche Italiane, Napoli, LAVAGETTO, MARIO (Szerk.): Il testo moltipplicato. Leltura di una novella del Decameron Pratiche, Parma, LE Goı=ı=, ]AcQUEs: Il meraviglioso e il quotidiano nell'occidente medievale. Laterza, Roma - Bari, LE GOFF, ]AcQuEs: Gli in tellettuali nel Medioevo. Oscar Mondadori, Milano, LEcLERcQ, JEAN: La figura della donna nel Medioevo. Iaca Book, Milano, LUPERINI, ROMANO: Il Decameron. In: UŐ. - PIETRO CATALDI: La scrittura e l'interpretazione. Palumbo, Palermo, MALATO, ENRıco: La nascita della novella italiana: un'altemativa letteraria borghese alla tradizione cortese. In: AAVV: La novella italiana. Salerno, Roma, MARINO, LUCIA: The Decameron,,Cornice : Allusion, Allegory and Iconology. Longo, Ravenna, MARTI, MARIO: Studi sul Boccaccio. ln: UŐ.: Dante, Boccaccio, Leopardi. Liguori, Napoli, MAZZACURATI, GIANCARLO: All 'ombra di Dioneo. Tipologie e percorsi della novella da Boccaccio a Bandello. La Nuova Italia, Firenze, 1996.

275 VÁLOGATOTT BIBLIOGRA FIA MAzzoTrA, GIUSEPPE: The world at play in Boccaccio's Decameron. Princeton University Press, Princeton (N. ].), Ó CUILLEANÁIN, CORMAC: Religion and the clergy in Boccaccio's Decameron. Storia e Letteratura, Roma, PADOAN, GIORGIO: Il Boccaccio. Le Muse e il Parnaso e l'arno. Olschki, Firenze, PADOAN, Gıoııoıo: Sulla genesi del,,decameron In: AA.VV.: Boccaccio: secoli di vita. Longo, Ravenna, 1977, PADOAN, GIORGIO: L'ultima opera di G. Boccaccio: le Esposizioni sopra il Dante. CEDAM, Padova, PETRINI, MARIO: Nel giardino di Boccaccio. Del Bianco, Udine, PETRONIO, GIUSEPPE: I volti del Decameron. In: AA.VV.: Boccaccio: secoli di vita. Longo, Ravenna, 1977, PICONE, MICHELANGELO: Il Decameron. In: AA.VV.: Manuale di letteratura italiana. vol. I. Bollati Boringhieri, Torino, 1993, PoRcELLi, BRUNO: Abbinamenti di novelle nel,,decameron. In: Italianistica, 2002/2, RıvA, MAssıMo - PAPIO, MICHAEL: La novella tra Testo e Ipertesto: il Decameron come modello. In: GıAN MARIO ANsELMı (Szerk.): Dal primato allo scacco. I modell: narrativi tra Trecento e Seicento. Carocci, Roma, 1998, _ Rossi, LUcıANo: Ironia e parodia nel Decameron: da Ciappelletto a Griselda. In: AA.VV.: La novella italiana. Salemo, Roma, Russo, Luıoı: Letture critiche del Decameron. Laterza, Roma - Bari, Russo, Luıoı: Con le Muse in Parnaso". Tre studi sul Boccaccio. Bibliopolis, Napoli, SALLAY, GÉZA: Eretrıekmozgalmak és az olasz polgárság vallásos krízise a Trecento végéig. In: KARDos TIBOR (Szerk.): Renaissance tanulmányok. Akadémiai, Budapest, 1957, SANGUINETL EDOARDO: Gli schemata del Decameron. In: UŐ.: Il chierico organico. Scritture e in tellettuali. Feltrinelli, Milano, 2000, SANGUINETI WHITE, LAURA: La scena conviviale e la suafunzione nel mondo del Boccaccio. Olschki, Firenze, SANGUINETI WHITE, LAURA: Boccaccio e Apuleio. Caratteri dzfferenziali nella scrittura narratíva del Decameron. ED. I.M., Bologna, SAPEGNO, NATALINO: Boccaccio. In: AA.VV.: La letteratura italiana. Storia e testi, vol. II. Ricciardi, Milano - Napoli, 1966, ANTONıO DONATO ScıAcovELL1: Per una tipologia nuova delle figure femminili del Decameron. Ambra, Szombathely, ANTONIO DONATO ScıAcovELLı: Il superamento della tradizione nella tipologia decameroniana del locus amoenus. = Ambra III. (2003), ANTONIO DONATO ScıAcovELLı: Il trionfo del locus purgatorius nella Divina Commedia. = Verbum -Analecta neolatina III. (2001/1),

276 _ 1 1 vai.ocatott sıslıoc.rafıa 591 ANTONIO DONATO ScIAcovELLı: Dalla Terra al Purgatorio e ritorno: un omaggio decameroniano alla Divina Commedia. = Nuova Corvina 7 (2000), ANTONIO DONATO ScıAcovELLı: Povertä e condizione sociale nel Decameron. = Nuova Corvina 6 (1999), SMARR, IANET LEvARıE: Boccaccio and Fiammetta: the narrator as lover. Un. of Illinois Press, Urbana and Chicago, STEWART, PAMELA D.: Retorica e mimica nel Decameron e nella commedia del Cinquecento. Olschki, Firenze, SURDICH, Luıoı: Boccaccio. Laterza, Roma-Bari, SZAUDER, ]ózseı=: Giovanni Boccaccio. In: UŐ.: Olasz irodalom - magyar irodalom. Tanulmányok. Európa, Budapest, 1963, TATEO, FRANcEsco: Boccaccio. Laterza, Roma-Bari, ToDoRov, TZVETAN: La grammatica del racconto. Il Decameron. ln: UŐ.: Poetica della prosa. Le leggi del racconto. Bompiani, Milano, WEAVER, ELıssA: Dietro il vestito: la semiotica del vestire nel Decameron. In: AA.VV.: La novella italiana. Salerno, Roma, Összeállitotta: Nagy Iózsef

277

278 " '1\/ÍŰ'HEIÍY-Hí- TÜsKÉs GÁBOR Friedrich Schiller: Armány és szerelem Elemzésvázlat Az Ármány és szerelem Schiller drámai életművének alighanem az egyik legtöbbet elemzett és rendkívül sokféleképpen értelmezett darabjává lépett első az utóbbi évtizedekbenfi A német germanisztikában egymásnak gyakran ellentrnondó vagy egymást cáfoló értelmezések és elemzések sora született, s a darab számos egyoldalú, olykor szélsőséges minősítést kapott? Ehhez járul, hogy a XX. század eleje óta a leggyakrabban és igen sokféle felfogásban játszott művek közé tartozik a német színpadon. Az utóbbi ötven, hatvan évben született irodalomtudományi értelmezések -jelentős leegyszerűsítéssel - hárorñ nagy csoportra oszthatók: a politikai-szociológiai kiindulású, a metafizikai-etikai-antropológiai-egzisztencialista irányultságú és az előbbi megközelítésmódok eredményeinek valamiféle szintézisére törekvő, az érték- és érdekviszonyok történeti, társadalmi, eszmei meghatározottságát feltárni igyekvő, kontextuális értelmezések csoportjáraš* A különböző ' Ld. Woı..F(:ANc Vuı.ı'ıus: Schiller-Bibliographie Au fbau, Weima r, óta a Schiller- Bibliographie a Jahrbuch der Deutschen Schiller-Gesellschaft köteteiben jelenik meg. GERT SAUTER- MEISTER - REDAKTION KıNDLERs LITERATUR LEXIKON: Kabale und Liebe. Ein bürgerliches Trauerspiel. ln: WALTER ]ı`-:ns (Szerk.): Kindlers Neues Literatur Lexikon. Bd. 14. Re-Sc. Studienausgabe. Kind-ler, München, 1996, (tematikus bibliográfiával). Vö. továbbá: ALBERT GÁBOR - D. Szaıvıző PiRosKA - Vızı<ELETv ANDRÁS: Schiller Magyarországon. Schiller in Ungarn. Bev. Turóczi-Trostler józsef. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, llt köszönöm meg Tarnói Lászlónak a tanulmány kéziratához fűzött megjegyzéseit. 1 BENNO von WıEsE: Schiller-Forschung und Schiller-Deutung von = Deutsche Vierteljahrsschrifl fiir Literaturwissenschaft and Geistesgesclıichte 27 (1953), ; további rendszeres kutatási beszámolók 1962-től a Iahrbuch der Deutschen Schiller-Gesellschaft köteteiben; HELMUT KOOPMANN: Schiller-Forschung Ein Bericht, Marbach, 1982; WOLFGANG Sci-ıAı=ARscHıı< (Szerk.): Friedrich Schiller. Kabale und Liebe. Erláuterungen und Doknmente. Recla m, Stuttgart, HANs-ERıcı-ı S1`Rucı<: Friedrich Schiller. Kabale und Liebe. Oldenbourg, München, usw., 1994, A darab néhány további monografikus értelmezése: HANs PETER HERRMANN - MARTINA HERRMANN: Friedrich Schiller. Kabale and Liebe. Diesterweg, Frankfurt/ M., 1985; BERND Fıscı-TER: Kabale und Liebe. Skepsis und Melodranıa in Schillers biirgerlichem Tranerspiel. Lang, Frankfurt Í M., usw., 1987; MARTıN H. Luowıc: Erláuterımg zu Friedrich Schiller, Kabale und Liebe. König, Hollfeld, 1992; HANs GEORG MÜLLER: lektiirehilfen Friedrich Schiller, Kabale und Liebe. Klett, Stuttgart, usw., 1992; DıE'rER MARTıN: Friedrich Schiller. Kabale und Liebe. Schroedel, Braunschweig, Néhány fontosabb tanulmány: ERıcı-ı AUERDACH: Musikus Miller. ln: UŐ.: Minıesis. Dargestellte Wirklichkeit in der abendlándischen Literatur. 4. Aufl., Bern, 1964, ; HANs-DıE`ı`RıcH DAHNKE - Lu1z Vocr-:ı.: Die hohe Tragöd ie im bürgerlichen Trauerspiel:

279 594 MŰHELY rendezések a darab más-más aspektusát állítják előtérbe, gyakran hasznosítják az irodalomtudomány felismeréseit, s időnként maguk is hozzájárulnak a mű kevéssé ismert jelentésrétegeinek feltárásához. Az eddig megjelent magyar nyelvű elemzések szerzői többnyire mára jórészt idejétmúlt német munkákból dolgoztakfi időnként túlságosan sok forradalmiságot és osztályharcot véltek felfedezni a szövegbenf vagy figyelmen kívül hagyták a germanisztika eredményeit, s megelégedtek az esszéisztikus megközelítésmóddalf' Vas István 1950-ben megjelent, hatvan éven át mértékadónak tekintett fordítása több pontatlanságot, félreértértést, a kor által diktált kifejezést és színpadtól idegen megfogalmazást tartalmaz, ami ugyancsak nehezítette a darab mélyebb megértését? Forgách András 2010-ben megjelent új fordítása az eredetihez közelebb álló, tisztább és pontosabb, az értelmezést megkönnyítő szövegként értékelhetőf' A következő elemzésvázlatban abból indultam ki, hogy a darabban Schiller egyrészt igényes irodalmi formában reflektált kora politikai, társadalmi és érzelmi valóságára, másrészt választ keresett azokra az eszmei, erkölcsi, irodalmi és egzisztenciális kérdésekre, amelyek az 1780-as évek elején foglalkoztattákf Fő célom az időállónak bizonyult régebbi és a termékenynek látszó újabb kutatások,,kabale und Liebe. I-n: HANs-DıETRıcı-ı DA!-INKE - BERND LEıs'ı`NER (Szerk.): Schiller. Das dramatisclıe Werk in Einzelinterpretationen. Reclam, Leipzig, 1982, ; KARL S. GUTHKE: Kabale und Liebe. In: WAı;ı`ı-:R HıNDERER (Szerk.): Schillers Dranıen. Neue lnterpretationen. Reclam, Stuttgart, 1992, ; HELMUT KOOPMANN: Kabale und Liebe als Drama der Aufl<lärung. ln: Woı.ı-`c:ANc Wı1`ı`Kowsı<ı (Szerk.): Verlorene Klassik? Ein Symposium. Niemeyer, Tübingen, 1986, ; WTLFRIED MALscı~ı: Der betrogene Deus ira tus in Schillers Drama Luise Millerin. In: I-I. Lüıasıa U. A.: Collegium Philosophicum. Studien. joachin: Ritter zum 60. Geburtstag. Basel, Stuttgart, 1965, ; FRrrz MARTıNı: Schillers Kabale und Liebe. Bemerkungen zur Interpretation des 'Bürgerlichen Trauerspiels' = Der Deutschunterricht 4 (1952), 5, " Vö. pl. TURóczı-TRosTı.ı-:R ]ózseı=: Előszó. ln: Fried rich Schiller: Válogatott művei. Ford. Áprily Lajos és mások. Szerk. Vajda György Mihály. Budapest, 1955, XI-XII., újraközlése: UŐ.: Magyar irodalom - világirodalom. Tai-iulmányok, II. Akadémiai, Budapest, 1961, ; HALAsz ELŐD: A német irodalom története. 2., bőv., jav. kiad. Gondolat, Budapest, 1987, Vö. pl. VAJDA GYÖRGY MıHÁı.v: Schiller. Művelt Nép, Budapest, 1953, ; KARcsAı Kuı.csÁR Is'ıvÁN: Rendezői utószó. In: Scı-ııı.ı.ı_-:R: Ármány és szerelem. Szinnni 5felvonásban. Ford. Vas István. Gondolat, Budapest, 1960, Ő SZERE ANTAL: A világirodaloni története, II. Révai, Budapest, 1941, 193. Az újabb, nem túlságosan gazdag magyar nyelvű szakirodalomból ld. pl. DANıı`-:ı. ANNA: Schiller világa. Európa, Budapest, 1988, A mű első átfogó elemzése német szerzőtől magyarul: RÜDIGER SAı-`RANsı<ı: Friedrich Schiller avagy a német idealizmusfelfedezése. Ford. Gyö`rjj'y Miklós. Eu rópa, Budapest, 2007, , a monográfia eredeti kiadása: Friedrich Schiller oder die Erfindung des deutschen Idealismus. I-lanser, München, Wien, (A továbbiakban a magyar fordítást idézem.) 7 FRıEDRıcH ScHıLLER: Arnıány és szerelem. Ford. Vas István. Révai, Budapest, FRıı-:DRıcı-ı Scı-ııı.ı.ı-:R: Ármány és szerelem. Polgári szomorıijáték, Ford. Forgách András. 2009, Nemzeti Színház, Budapest, A továbbiakban ezt a fordítást idézem. 9 Használt szövegkiadás: FRıEDRıcH Scı-ııLLER: Siiıntliche Werke. Hrsg. von Gerhard Fricke- Herbert G. Göpfert. Bd Carl Hanser,'München, 1962.

280 MŰHELY 595 fontosabb eredményeinek számbavétele, újragondolása és kiegészítése új szempontokkal. Elsősorban azokat a felismeréseket igyekszem kiemelni, amelyekben egyetértés mutatkozik a különböző nézőpontú megközelítések között. KELETKEzÉs, MŰFAJ, KoNı=LıKTUsszERKEzET A darab rendkívüli életrajzi eseményeket követően, különleges lelki helyzetben és hosszabb ideig keletkezett, s számos ponton kapcsolódott kora valóságos személyeihez és eseményeihez. ' Schiller tizenhárom éves volt, amikor Karl Eugen Württembergi herceg szolgálatában álló apja - bár eredetileg lelkésznek szánta - akarata ellenére, a herceg utasítására a ludwigsburgi tiszti akadémiára küldte, ahol jogi tanulmányokba kezdett. Levelei tanúsága szerint nehezen viselte az intézmény katonai fegyelmét, az elzártságot és az alárendeltséget, valamint azt, hogy eltérő bánásmódban részesítették a nemesi és a polgári származású növendékeket. Itt találkozott az angol empiristák, a francia felvilágosodás - elsősorban Rousseau - eszméivel és a később Sturm und Drang-nak nevezett mozgalom korai törekvéseivel, valamint Shakespeare, Klopstock, Goethe, Herder, Schubart, Klinger és mások műveivel. Bizonyára tudomást szerzett arról is, hogy a herceg fiatal éveiben fényűző udvarának fenntartása érdekében önkényes cselekedetek és jogsértések sorát követte el. Az akadémia Stuttgartba költöztetése után Schiller megszakította jogi stúdiumait: orvosnak készült, majd tanulmányait befejezve ben ezredorvosként hercegi szolgálatba lépett. Még ugyanebben az évben, huszonkét éves korában megírta a Haramiákat, s magánkiadásban megjelentette az Antológia az 1782-es évre című verseskötetét. A Haramiák előadására 1782 januárjában engedély nélkül Mannheimbe utazott, mire a herceg két hétre börtönbe záratta, majd megtiltotta neki irodalmi művek írását. Schiller visszaemlékezése szerint az Ármány és szerelem terve elzárása idején, 1782 júniusának vége és július közepe között fogant meg benne, s néhány jelenetet is felvázolt belőle. Az irodalmi művek írására vonatkozó hercegi tilalom feloldására irányuló kérésének megtagadása után, szeptember 23-án Andreas Streicher muzsil<us barátjával együtt Schiller Stuttgartból Mannheirnbe, majd Frankfurtba távozott." Menekülés közben, a Manrıheim közelében lévő Oggersheimben tovább dolgozott a darabon. Mindez jelzi, hogy a hercegi hatalomtól való szorongatottság és a szabadság vágya a dráma egyik fő motivációs tényezője. Elfogadva egyik növendéktársa édesanyjának, anyai barátnőjének és jótevőjének, Henriette von Wolzogen meiningeni bárónő meghívását, Schiller Türingiába menekült. Iótevője egyik vidéki birtokán, Bauerbachban adott neki menedéket, 1" Az életrajzi adatokhoz vö. PETER LAı~ıNsTEıN: Schillers Leben. München, " ANDREAS STREıcHER: Schillers Flucht von Stuttgart und Aufenthalt in Mannheim von 1782 bis Hrsg. von Paul Raabe. Reclam, Stuttgart, 1968.

281 596 MŰHELY ahova december 7-én érkezett meg. Itt Schiller többek között két Shakespeare-drámát küldetett meg magának: a Rómeó és júliát, valamint az Othellót. Az első darab szerelmi konfliktusát saját kora viszonyai közé helyezve dolgozta fel az eredetileg Louise Millerin című drámában, de felhasználta benne a második fő témáját, a féltékenység és a természetes emberi egyenlőség gondolatát is."'2 A darab első változatát Schiller február végén fejezte be Bauerbachban, miközben már a Don Carlos témája foglalkoztatta. Ugyanezen év májusában jótevője is megérkezett Bauerbachba Charlotte nevű tizenhét éves lányával együtt, akibe Schiller reménytelenül beleszeretett. A sikertelen hódítási kísérlet keserű tapasztalata ugyancsak hatással lehetett a darab végső megformálásárafifi A nyár folyamán Heribert von Dalberg, a m_annheimi Nemzeti Színház intendánsának kérésére Schiller elkészítette darabjának első színpadi átdolgozását, s miután augusztus 13-án Schiller felolvasta neki, szeptember 1-jétől egy évre színházi szerzőként szerződtették. A darab végleges változatát, többszöri módosítást követően, 1784 elején Mannheimben készítette el. Az ősbemutatót ugyenezen év április 13-án tartották Frankfurtban, a két nappal későbbi manrıhemi bemutatót Schiller maga rendezte. A súgópéldány tanúsága szerint a mannheimi előadás szövege több ponton eltért az 1784 márciusában Mannheimben - August Wilhelm Iffland javaslatára Ármány és szerelem címen - megjelent nyomtatott változattól.'5 A színpadi változatban Schiller figyelembe vette a mannheimi színház műsorpolitikáját és színészi gárdájának összetételét, s tompította a helyi vonatkozású társadalombírálatot. A komomyikjelenetet azonban, melyet Schiller életében töröltek a legtöbb előadásból, lény-egében érintetlenül hagyta. Néhány cselekménymotívumot és helyzetet átvett Eberhard von Gemmingen A német családapa című, Mannheimben nagy sikerrel bemutatott érzelmes családi darabjából, s elsősorban a figurák megformálása és a társadalombírálat terén fontos ösztönzéseket merített a polgári erény tisztaságparancsának nevében lányát feláldozó apa antik eredetű motívumát feldolgozó Lessing-drámából, az Emilia Galottiból.l A politikai viszonyoknak, a közönségízlésnek és a cenzúrának tett engedmények következtében Schiller a nyelvet visszafogottabbá, a cselekményvezetést határozottabbá tette, a dialógusokat redukálta. A hangvételt és a jellemeket közelítette a polgári érzékeny játék megoldásaihoz, s kihúzta a megbékélésre utaló befejezést és a miniszter beismerését jelző mondatot. Mindezen módosítások következtében a mannheimi színpadi változatban Lujza Ferdinánd iránti szerelme és Ferdinánd alakja némileg a háttérbe szorult, Lujza elsősorban szerető leányként és a darab '2 VAJDA: Schiller, cit., 59. '3 SArRANsı<ı: Friedrich Schiller, cit., 167. Vö. PETER M. DA-Lv - C-LAUs O. LAPPE: Text- und l/a.riantenkonkordanz zu Schillers Kabale und Liebe. De 'Gruyter, Berlin, New York, '-1 Schillers Kabale u nd Liebe. Das Mannheimer Soufflierbıich. Hrsg. und interpretiert von Herbert Kraft. Bibliog-r-aph-isches lnstitu-t, Man-nheim, "* SAı=RANsKı: Friedrich Schiller: cit.,

282 MŰHELY 597 központi figurájaként jelent meg, s a végkifejlet átalakult a nagyobbrészt a társadalom felső köreihez tartozó gonosztevők és intrikusok megbocsátás nélküli, kemény ítéletévé." A darabot a polgári öntudat kibontakozásával és a hősi tragédia műfajának fokozatos térvesztésével egy időben kibontakozó polgári szomorújáték legismertebb német példájaként tartja számon az irodalomtudomány. Látni kell azonban, hogy a polgári szomorújáték nem pontos és nem egynemű műfaji meghatározás. A fogalom jelentése változott az időben, a kifejezéssel összefoglalt színpadi művek nem alkotnak egységes csoportot, s a polgári megjelölés társadalmi meghatározottsága nem volt kizárólagos értelmű Schiller idejében. Az egyik fő értelmezés szerint azok a darabok sorolhatók ide, amelyek az erkölcsi normákkal korlátozott polgári szellemiséget és szemléletet képviselő társadalmi csoportokat vagy egyéneket állítják a cselekmény tengelyébe. Az Armány és szerelem valójában családi darab: eltérő mértékben ugyan, de alapvetően a családi struktúrák határozzák meg benne mind a polgárság, mind a nemesség világát. A polgári család értékrendje érvényesül nemcsak Miller családjában, hanem Lady Milford és Ferdinánd, illetőleg a miniszter és fia kapcsolatában is. A családot Schiller veszélyezwtett állapotában jeleníti meg: a szerelmesekből és családtagjaikból önzésük növekedésével és a másikba vetett bizalom csökkenésével egy időben fokozatosan eltűnik a képesség az együttgondolkodásra, a másik megértésére. Ez az egyik fő forrása a sorozatos összeütközéseknek és végül a tragédia bekövetkezésének. A család széthullása a polgári szférában nemcsak evilági, hanem a földi valóságon túlmutató, már-már kozmikus katasztrófát is jelent. Ez az oka annak, hogy az ítélet a darab végén nem csupán a földi, hanem a természetfeletti dimenzióban is végbemegy. Schiller elsősorban azért radikalizálta a döntő mértékben a családi viszonyokból fakadó konfliktusokat, hogy bemutathassa a polgári eszményekkiüresedésének az egyes embert érintő negatív következményeit. A műfaj egyéni változatát Schiller azzal teremtette meg, hogy a tragédia az értelmet számításon kívül hagyó, szélsőséges érzelmek tobzódása és összeütközése, valamint a jó rossz -nak való alapvető és lényegi kiszolgáltatottsága nyomán következik be. Schiller ezzel közvetve megkérdőjelezi az ember önmaga tökéletesedését középpontba állító Wolff-féle erkölcsi felfogás érvényességét. A darab egyik tétje: meddig lehet elmenni a szerelemben, és milyen belső (vagyis nem csak külső) ellentmondásokba keveredik ilyenkor a szerelem. [...] Igazi témája a szerelem hatalma és tehetetlensége. Nemcsak az itt a kérdés, hogy a korrupt vi- " HEREERT KRAT-T: Die dichterische Form der Louise Millerin. = Zeitschriftfiir deutsche Philologie, 95 (1966), 7-21: 8-9., 21. "' KARL S. GUTHKE: Das deutsche biirgerliche Trauerspiel. Metzler, Stu ttgart, 1984; ROLF PETER JANZ: Sdıillers Kabale und Liebe als bürgerliches Trauerspiel. = jahrbuch der deutschen Schillergeselllschafi, 20 (1976), ' HELM-UT KOOPMANN: Kabale und Liebe. ln: UŐ. (Szerk.): Schiller-Handbuch. 2., durchges. und aktualisierte Au fl. Körner, Stuttgart, 2011, , itt:

283 598 MŰHELY lág elpusztíthat-e egy szerelmet, hanem az is, hogy a szerelem nem járul-e hozzá maga is a világ korrupciójához azáltal, hogy a másik kizárólagos birtoklását követeli. 2 A végletes érzelmek és az általuk okozott lelki zavar az, ami megakadályozza az ármány időben történő felismerését, és pusztuláshoz vezet. Míg Schiller két korábbi darabjában, a I-Iaramiákban és a Fiescóban a szereplők különösebb nehézség nélkül át tudták látni a lélektani viszonyokat és a belső motívációkat, itt érzelmeik túláradása, felfokozott indulataik és a korrupt társadalomba való beágyazottságuk miatt nem képesek erre. A polgári szomorújáték műfaja tág lehetőséget kínált Schillernek a politikai szféra polgári világba történő behatolásának ábrázolására. A cselekmény fő színhelye Miller szobája; az udvari, politikai szféra, a nagyvilág ennek ellenpontjaként jelenik meg. Schiller egyaránt merített a felvilágosodás és a Sturm und Drang műfaji törekvéseiből, s felhasználta az érzékeny játék több elemét és motívumát. A felvilágosodás irányába mutat például a polgárság gazdasági, társadalmi emancipációjának problémája és a szerelem utópikus karaktere, míg a társadalmi, politikai konfliktusok kiéleződése a Sturm und Drang polgári szomorújátékainak sajátossága. Schiller újításai közé tartozik, hogy a konfliktusok lényegét áthelyezi a szereplők belső világába, s a társadalmi és erkölcsi korlátokat átlépő vagy a korlátok átlépésétől visszariadó alakok segítségével teszi lehetővé a rendi társadalom csoportjain belüli és a rendek közti összeütközések bemutatását. A polgári, illetőleg a nemesi renden belüli feszültségek jóval nagyobb hangsúlyt kapnak, mint a rendek közti összeütközések; a nemesi és a polgári rend konfliktusa a darabban alapjában véve másodlagos. Valójában az egész rendszer rossz, ami minden szinten kifejti romboló hatását. Miller és a miniszter összeütközése például a II. felvonás hatodik jelenetében saját rendjükhez való szoros kötődésiikből fakad elsősorban, de amikor Ferdinánd közbelép, a konfliktus a nemesi rendhez tartozó apa és fia családi összeütközésévé alakul át. Megfigyelhető az is, hogy amilyen mértékben Ferdinánd lelkileg kiszabadul apja hatalmából, Lujza ugyanolyan mértékben veti alá magát apja akaratának. Ferdinánd megkisérli végleg átlépni saját rendje korlátait, Lujza azonban mindvégig követi a polgári világ értékeit. Schiller erőteljes polgárságbírálata nyilvánul meg Miller lányához fűződő szeretetének abszolutisztikus vonásaiban és Lujza apjához való kitartó ragaszkodásában: mindkét szeretet romboló erejű, és önmaga, illetőleg a polgári rend ellen irányul. A darab makroszerkezetét gondosan kidolgozott, elhúzódó expozíció jellemzi: az egész I. felvonást kitölti az előzmények, a hely és idő, valamint a főszereplők kapcsolathálózatának és a központi konfliktus bemutatása. ]ól elkülöníthető egymástól egy,,külső és egy belső eseménysor: a külsőt az ármány története alkotja a Il-IV., a belsőt Ferdinánd és Lujza szerelmének története adja az I-V. fel- 2" SAERANSKI: Friedrich Schiller; cit., ' KOOPMANN: Kabale und Liebe, cit.,

284 _ MŰHELY 599 vonásban. A két eseménysor mindvégig egymásra vonatkozik, s többszörösen összefonódik a gyakran önállóan is feszültséget teremtő mellékszálakkal, így elsősorban Wurm és Lady Milford történetével. Mindkét eseménysornak megvan a saját fordulópontja: a külsőé a levél kikényszerítése a III. felvonás hatodik, a belsőé a szerelem átalakulása féltékenységgé ugyanezen felvonás negyedik jelenetében. A végkifejlet ábrázolása igénybe veszi az egész V. felvonást, melynek során a főszereplők - a szerelmesek, a két apa és az intrikus - minden reménye sorra meghiúsul. A tragédiát a darab utolsó jelenete oldja fel, melyben egy magasabb igazságosság eszméje győzedelmeskedik. A cselekmény menete három, egymással szorosan összekapcsolódó konfliktusra épül. Az első konfliktus lényege a fejedelmi önkény és az alattvalók szembenállása. A fejedelem személyesen meg sem jelenik a darabban, mégis korlátlan és ellenőrizhetetlen hatalommal rendelkezik, s csupán a kegyencnőnek van rá befolyása. A korlátlan hatalom és kizsákmányolás legélesebb bírálatát a II. felvonás második jelenete tartalmazza, melyben megtudjuk, hogy a fejedelem Lady Milfordnak adott nászajándékát hétezer erőszakosan verbuvált katona eladásából fedezték. A feszültséggel teli jelenet késlelteti a cselekmény kibontakozását, egyben hatásosan bemutatja az alattvalók teljes kiszolgáltatottságát, az ember árúvá alacsonyítását. De nemcsak a fejedelmi székhely polgársága kiszolgáltatott, hanem bizonyos mértékig von Walter első miniszter és von Kalb udvarnagy is az. Ferdinánd, Lujza és Lady Milford alakjában Schiller nyíltan bírálja ezt az abszolutizmust: nemesi, illetőleg polgári öntudatukból fakadóan mindhárman megkérdőjelezik annak erkölcsi, jogi és vallási alapjait. A második konfliktus a nemesség, a régi rendi polgárság és a feltörekvő új polgárság között feszül. Már a szereplők felsorolása jelzi a rendi társadalom merev rétegződését; a helyszínek változása ugyancsak társadalmi meghatározottságot mutat. Miller a régi, céhes keretekbe szerveződött polgári rendet képviseli, s áthághatatlannak tartja a rendi korlátokat. Polgári öntudatát a hagyományok igazolják, ez az öntudat azonban megrendül a nemességgel való konfliktusban, s értetlenül viszonyul a világát érintő változásokhoz. Ezzel szemben Ferdinánd, Lujza és Lady Milford megpróbálják áttörni a társadalmi csoportokat elválasztó határokat; közülük ketten, Ferdinánd és Lujza az új polgári öntudatot képviselik. Az ő természetes emberi vonzódásuk alkotja a velejéig romlott társadalmi kapcsolatrendszer tematikus ellenpontját. Az új eszméket Ferdinánd közvetíti elsősorban, s Lujza jórészt tőle veszi át ezeket, miközben megkisérli összeegyeztetni Ferdinánd és apja két külön világát. Lujza új önértelmezés kialakítására tesz kísérletet, melynek fő összetevői a polgári öntudat és az erény, ez a törekvése azonban végül kudarcot vall. Lady Milford, Ferdinánd és Wurm egyaránt két világ, a polgári erény és a főúri, udvari elvárások feszültségében mozognak. Lady Milford bizonyos mértékig 22 S'ı`RucK: Friedrich Schiller, cit.,

285 600 MŰHELY szellemi rokonságban áll Ferdinánddal és Lujzával, ugyanakkor nem tud elszakadni rendi kötöttségeitől. Ferdinánd tagadni kívánja a fennálló társadalmi viszonyokat, de figyelmen kívül hagyja, hogy ezzel saját önértelmezésének alapjait kérdőjelezi meg. Gondolkodását, tetteit nagyrészt társadalmi helyzete határozza meg. Wurm beszélő neve tükrözi Schiller mély megvetését az udvar szolgalelkű, képmutató intrikusa iránt. A harmadik nagy konfliktus a régi, kispolgári és nemesi családfelfogás, illetőleg a szerelmi házasságra épülő, a rendi határokat átlépő, új családmodell között húzódik. A kispolgári családban nevelődött Lujza egyaránt alárendeli magát az apai tekintélynek és a társadalmi elvárásoknak. A nemesi családban a családi érdekek határozzák meg a házastárs kiválasztását, Ferdinánd azonban szabadon akaıja megválasztani jövendőbelijét. Apja jogaival szerelmét szegezi szembe, s megszegi a fiúi szeretet parancsát, amikor kilátásba helyezi: nyilvánosságra hozza apja miniszterséghez jutásának történetét. ESZMEI SÚLYPONTOK, A szereplőı< JELLEME, KAPCSOLATRENDSZERE A cím két tagja megjelöli a darab két fő eszmei vonulatát, s a két fogalom kiindulópontot kínál a szereplők jellemvonásainak és viszonyrendszerének bemutatására. Az első tag, a 'Kabale' az újhéber 'quabbala' kifejezésből származik, melynek jelentése 'hagyomány', 'titkos tanítás'. Negatív mellékjelentéssel párosulva a fogalom a francia 'cabale' (álnokság) közvetítésével a XVII. században jutott el a német nyelvbe, ahol többnyire a "cselszövés', 'intrika' szinonimájaként használták. Schiller egyértelműen az udvari erkölcs tartozékának tekintette a darabban, s a megtévesztés különböző változatainak összefoglaló megnevezésére használta. A régebbi magyar fordítások címében a 'Kabale' jelentése 'szövevény' (1795), 'fortély' (1804): az 'ármány' 1841-től használatos. A csalás, hazugság, árulás motívuma már a darab elején megjelenik: Wurm riválisának tekinti Ferdinándot, s ezért árulja el Ferdinánd és Lujza kapcsolatát a miniszternek. A miniszter először futó viszonynak tekinti a polgárlány elcsábítását, s fia előnyös tulajdonságaként értékeli. Az ármány fogalma politikai töltést kap, amikor felvetődik a lehetőség, hogy a hercegnő visszatérése miatt a fejedelem színleg szakítson kegyencnőjével, s ő létesítsen új kapcsolatot. A miniszter Ferdinándot szánja Lady Milfordnak, hogy a házassággal megszilárdítsa saját és családja hatalmát. Wurm első, kis ármánya az, amikor az I. felvonás ötödik jelenetében javasolja a miniszternek: ajánljon egy kifogástalan partit a Lady Milford- S'rRucı<: Friedrich Schiller, cit., 35. 2*' VAJDA GYÖRGY MIHÁLY: Iohann Christoph Fried rich Schiller. In: ScHıLLER: Árrnány és szerelem, Színmű 5 felvonásban. Ford. Vas István. Utószó, jegyz. Vajda György Mihály. Új Magyar Könyvkiadó, Budapest, 1956, , itt: 117.

286 MŰHELY 601 dal kötendő házasság ellen hevesen tiltakozó fiának, s így tegye próbára annak jellemét. A kis ármány sikeres végbevitele az I. felvonás hetedik jelenetében mutatja Ferdinánd sebezhetőségét, s előre vetíti az igazi ármány sikerét. A tervezett házas-- ság nyilvános kihirdetése kényszerítő erővel hat Ferdinándra és Lady Milfordra, s része lesz a miniszter tervének. Amikor a miniszter saját céljai érdekében, viszszaélve hatalmával, erőszakkal behatol Miller házába, s Lujzát kurvának, apját kerítőnek nevezi, saját fiát is provokálja, melynek következtében a szóbeli öszszetűzés nyílt erőszakká fajul. A jelenetben az emberi és a polgári jog eszméje, a természetes jogi, erkölcsi érzék áll szemben a hazug világ erkölcsi züllöttségével, a tetszőlegesen értelmezhető törvémıyel és annak önkényes végrehajtójával. Ferdinánd utolsó eszköze arra, hogy eltérítse apját eredeti szándékától, a zsarolás és a fenyegetés. A III. felvonás első jelenete, melyben a titkár előadja tervét a miniszternek, feltárja Wurm igazi jellemét, egyben aláhúzza jog és jogtalanság, igazság, nyíltság, tisztaság és hazugság elvi összeegyeztethetetlenségét. Ez a német felvilágosodás és a kanti etika egyik központi gondolata. Amint az ármánynak rejtve kell maradnia a nyilvánosság előtt, úgy az egyes embernek sincs lehetősége a szabad megnyilvánulásra az udvar bizalmatlansággal telített levegőjében. Wurm Iagotípusú alak: tervét a másik ember manipulációjára építi, akit a saját céljaira akar felhasznáhıi. Kizárólag anyagi és karrier-érdekek vezetik. Kiszámíthatónak tartja a másik reakcióit, s jó lélekismerő, mert tervét Ferdinánd féltékenységére építi. Ugyanakkor biztosra veszi Lujza feltétlen szeretetét apja iránt, melynek révén a lány zsarolható lesz; meg fogja írni a kívánt levelet, s fel fogja áldozni szerelmét apja életéért. Nem ez az egyetlen levél a darabban: Lujza és Lady Milford levelei a nyílt és személyes kommunikációt szolgálják, ezzel szemben a Wurm által diktált levél és a Ferdinánd által az V. felvonás hatodik jelenetében apjához küldött levél célja a manipuláció. A nagy ármány kivitelezése a III. felvonás második jelenetében kezdődik, amikor a miniszter meggyőzi az udvarnagyot: játssza el Lujza szeretőjének szerepét. A IV. felvonás elején azt látjuk, hogy az ármány a terv szerint működik. A harmadik jelenetben azonban az udvarnagy bevallja Ferdinándnak, hogy soha nem találkozott Lujzával, s ezzel vége lehetne a félreértésnek, de Ferdinánd nem hisz neki. A megtévesztés magasiskoláját a miniszter mutatja be az ötödik jelenetben, amikor a jó apát játssza Ferdinánd előtt, s megbánást színlel Lujza megalázása miatt. Miközben hazudik, eltalálja az igazságot, ezzel szemben Ferdinánd kimondja ugyan az igazságot, mégsem ismeri fel annak mélyebb jelentését. Lady Milford alapvetően kétarcú, társadalrni helyzete által meghatározott figura: nyiltság és képmutatás, szerelem és intrika, becsületesség és becsvágy, nemesség és gátlástalarıság jellemzik egyszerre. A nagy ármány végső soron az ő Fer- 25' I-IE`Ra-ERT KRAr-`r: tini Schiller betrogen. Neske, Pfullingen, 1978,`73-75.

287 602 MŰHELY dinánd iránt érzett titkos szerelmének a következménye. A Lady számára Ferdinánd elsősorban a menekülés lehetőségét kínálja a korrupt udvari környezetből. Ferdinánd Lujza iránti szerelmét felfedő vallomása után a kegyencnő megváltozik: felébred bűntudata, de tervét nem adja fel. Amikor azonban Lujza önként lemond előtte Ferdinándról, és kilátásba helyezi az öngyilkosságot, ő is lemond az őrnagyról, s az udvar elhagyása mellett dönt. Ferdinánd is kitervelt egy ármányt az V. felvonásban: önmaga és Lujza megmérgezését. Elvakultságában nem ismeri fel, hogy Lujzának kikényszerített esküje miatt kell vállalnia a levelet és elhallgatnia az igazságot. Háromszori hazugságával a második jelenetben Lujza valójában önmagát tagadja meg, s ezzel megsérti a felvilágosodás erkölcsi elvárásait. Schiller itt élesen bírálja Lujza magatartását, amennyiben a polgári erkölcsöt hatalmi eszközként alkalmazta Ferdinánddal szemben. Lujza azért válik áldozattá, mert vallási meggyőződésből a végsőkig ragaszkodik a levél tartalmához, s nem tud megszabadulni a kényszerhelyzetből. Amikor haldokolva végül felfedi a történteket, Ferdinánd nem ismeri fel saját megtévesztettségét és felelősségét. A hetedik jelenetben az utolsó ítélet felidézésével a szereplők alávetik magukat a természetfölötti igazságszolgáltatásnak. Ezt követi az utolsó jelenetben a földi igazságszolgáltatás: az ármány felfedésével és a miniszter letartóztatásával a cselszövés kitudódik, s megkezdődhet a felelősségrevonás. A cím második tagja, a 'Liebe', kettős jelentésű fogalom, amely egyszerre jelent szerelmet (eros, amor sui, cupiditas) és szeretetet (agape, amor Dei, caritas). A darab másik fő vonulata lényegében az igazi szerelem/szeretet keresésének különböző változatait és nehézségeit mutatja be.2 Az apai szeretet két változatát Miller és a miniszter szemlélteti. Miller ellentmondásos karakter: alakját a másokat kizáró, egyetlen lányát bálványozó, őt birtokolni akaró apai szeretet és az,,agape sajátos kettőssége, a belső tartás és a külső viselkedés szembenállása jellemzi. A darab elején aggódik lánya jó híréért, félti a kalandtól, s lányát pártfogoló feleségét kerítőnek nevezi. Wurmmal szemben a lány szabad választásának jogát hangsúlyozza, de csak azért, hogy elháríthassa közeledését, ami miatt később ellentmondásba kerül önmagával. Szóhasználata a megaláztatások után, az V. felvonás első jelenetében különösen árulkodóvá válik: kifejezéseit részben a gazdasági szférából meríti (apai szeretete a lányába fektetett tőke, melynek kamatoznia kell), részben teológiai megfontolásokat emleget (Isten levette lányáról a kezét). Alakját alázattal, meghunyászkodással és megalkuvással keveredő erélyeskedés jellemzi. Lánya nehéz helyzetében tehetetlennek bizonyul, végül felmenti magát apai kötelessége alól. Ugyanebben a jelenetben a szerelem és a halál motívumainak összekapcsolása előre vetíti az események tragikus kimenetelét, melynek részben Miller is okozója. Lujzát ismételten a közös esküre kötelezi, nem 2 STRucR: Friedrich Schiller; cit., VAJDA: Schiller: cit., 61.

288 MŰHELY 603 érti Ferdinánd utalásait a gyilkossági tervre, s nem fogja fel figyelmeztetését, mely szerint túlzottan ragaszkodik a lányához. A pénz elfogadásával az V. felvonás ötödik jelenetében jelképes értelemben eladja a lányát, s a döntő pillanatban cserbenhagyja. A miniszter látszólagos gondoskodása fia sorsáról nem a személynek szóló szeretet megnyilvánulása, hanem a család, s azon belül a saját hatalmának megerősítését szolgálja. Az I. felvonás hetedik jelenetében tulajdonaként akar bánni a fiával, ami a fokozati különbségek ellenére párhuzamba állítható Miller lányát birtokolni vágyó apai szeretetével. A miniszter kétes apai szeretete is tragikus véget ér; fia halálával udvari tervei végleg megsemmisülnek. Ferdinánd és Lujza szerelme mellett két szerelmi mellékszál is fut a darabban: Wurm vágyakozása Lujza és Lady Milford vágyakozása Ferdinánd után. Mindkét viszony egyoldalú, s jelzi a szerelem átalakulásának lehetőségét pusztító féltékenységgé. Wurm szerelmét a túlzott önbizalom és az elutasítástól való félelem kettőssége jellemzi. Sértett önérzete és féltékenysége ösztönzi az ármány kitervelésére. A hagyományos polgári házasságfelfogást képviseli, ugyanakkor ördögi alak, a gonoszság megtestesítője, a darab titkos negatív hőse: virtuóz módon játszik a többiek gyengéivel, képes uralkodni rajtuk és eszközként használja őket. Egyaránt ismeri a szolgai természet működését, a gyanakvás felkeltésének módját és erejét, valamint az apja ellen lázadó fiú,,megszelídítésének taktikáját. Csapdába csalja Lujzát, akiről úgy véli, azt tehet vele, amit akar. Valódi érzelmeiről nem tudunk meg semmit; végül a megcsalatott csaló szerepébe kényszerül. Lady Milfordot a II. felvonás első jelenetében, melyben megvallja komornájának Ferdinánd iránti érzelmeit, fenntartás nélküli őszinteség jellemzi. Ugyanakkor az ő vonzalmának birtokolni akaró vonása is egyértelmű: úgy kíván rendelkezni a szeretett férfival, mint egy sakkfigurával. Vonzalma lényegét tekintve Wurméhoz hasonlítható, ami mutatja Schiller törekvését a párhuzamos szerkesztésre. Ferdinánddal való első találl<ozásakor azonban a II. felvonás harmadik jelenetében a kegyencnő hirtelen megváltozik. Ferdinánd vádjaira emberi módon reagál, elmondja élettörténetét, majd Ferdinánd őszinte vallomását követően szerelme hirtelen pusz tításvágyba csap át. Sértett büszkeségében- Ferdinándra akarja kényszeríteni a házasságot. Lujza és Lady Milford találkozása a IV. felvonás hetedik jelenetében részben megismétli a II. felvonás harmadik jelenetének érzelmi fordulatait. A két szerető nő egymás ellenlábasai, akik azonban egymás vonatkozásában valójában kiegészítik egymást. Lujza vallomása nyomán Lady Milford szenvedélye ismét bosszúvágyba fordul: szét akarja rombolni Lujza szerelmét, s birtokolni akarja Ferdinándot, a kegyencnő bosszúvágyát azonban Lujza a csalódott szerelmes védekezéseként leplezi le. Lujza Ferdinándról való lemondásának hatására Lady Milford is lemond az őrnagyról. Ezzel a lépéssel elhagyja az udvar erkölcstelen világát, és az 2** SAı=RANsKı: Friedrich Schiller,cit.,

289 l 604 MŰHELY erény oldalára áll. Miközben feladja birtoklási vágyát, elindul abba az irányba, hogy önmagáért szeresse Ferdinándot. A két szerelmi mellékszál több párhuzamot mutat, annak ellenére, hogy a két szerető, Wurm és Lady Milford karaktere végül ellentétes irányba mozdul el. Lujza és Ferdinánd kapcsolatának alakulása alkotja a darab legösszetettebb kérdését. Lujza többször is lemond Ferdinándról (I, 3; II, 6; III, 4; IV, 7), a lemondás okai azonban különbözőek. Kettejük kapcsolatában elismeri a társadalmi különbségek jelentőségét, hajlamos megmaradni az adott keretek között, s tudja, hogy pusztán a saját kívánságokkal nem lehet legyőzni az akadályokat. Szereti apját, aki ellenzi a kapcsolatot. Felismeri Ferdinánd elbizakodottságát, s azt, hogy az őrnagy lényegében elveszítette kapcsolatát a társadalmi realitásokkal. Belső küzdelme részben vallási gyökerekből táplálkozik. Erkölcsi, vallási szempontból bűnösnek tartja szerelmét, s látja azt is, hogy ez az irracionális kapcsolat egyben fenyegetést jelent a családjának. Valóságérzéke azonban lényegében a családra, a társadalmi hovatartozásra és az erkölcsi világra korlátozódik, szerelme ezért kezdettől fogva tragikus színezetű.3 Polgári kötöttségei miatt nem elég szabad ahhoz, hogy leleplezze az ármányt Ferdinánd előtt. Helyzete kilátástalanul tragikus; cselekvés és nemcselekvés egyaránt az elháríthatatlan katasztrófához vezet. A darab fordulópontja a III. felvonás negyedik jelenete, melyben Lujza Ferdinánd előtt is lemond szerelméről, a szülők szeretetének parancsát kiterjeszti Ferdinánd apjára, és megtagadja a közös menekülési. Ez az a jelenet, melyben Lujza megsejti a saját és Ferdinánd szerelmének abszolút igényét, illuzórikus jellegét, túlzott szubjektivitását és önzését. Az V. felvonás első jelenetében Lujza először nem akar lemondani Ferdinándról, s kettős öngyilkossággal akar megszabadulni szorult helyzetéből. Apja hatására azonban egy más szinten visszatalál a lemondáshoz: türelemmel elviseli Ferdinánd vádjait, s csak a közelgő halál oldja fel esküje alól. Az ármány lelepleződése után arra kéri Ferdinándot, bocsásson meg apjának, s ezzel eljut az igazi szeretet állapotába. Ferdinánd személyiségének meghatározó vonása a szenvedélyes változtatni akarás, a túláradó, végletes érzelmek és a heves indulatok. A Sturm und Drang szellemében lázad apja világa ellen, de kitörési kísérletében nem tudatosítja, hogy maga is részese ennek a világnak. Az I. felvonás negyedik jelenetében nem képes mérlegelni Lujza meggondolásait a mi és a,,világ ellentétéről. Túlértékeli önmagát, elfogult, önző, s már-már fanatikus elbizakodottság és határtalan becs- 2"* HEıNz OTTO BURGER: Die bü rgerliche Sitte. Schillers Kabale und Liebe. ln: UŐ.: Dasein heisst eine Rolle Spielen. C. Hanser, München, 1963, ; HERHI-:RT KRAı-`T: Die dichterische Form der Louise Millerin, cit., 9. 3" MARTıNı: Schillers Kabale und Liebe, cit., 29. 3' Vö. SAFRANsKı: Friedrich Schiller; cit., ANDREAS HuvssEN: Drama des Sturm und Drang. Komnıentar zu einer Epoche. Winkler, München, 1980, 214.

290 _ MŰHELY 605 vágy jellemzi. Ferdinánd a tettek embere, aki nem ismeri a kételyt, a bizonytalanságot. Mindent a szerelemtől vár, s végsőkig ragaszkodik annak beteljesíthetőségéhez. Nem veszi figyelembe a társadalmi, családi, érzelmi és más realitásokat, s képtelen a látszat és a valóság közti különbségtételre. 4 Nem tudja elfogadni a szeretett személy másságát; érzelmeiben mértéktelen, erőszakos. Az egyes emberhez fűződő szerelmet fölébe helyezi az emberek szeretetének és az erkölcsnek, s tetteit ezzel a meggyőződéssel próbálja igazolni. A szerelmet metafizikai elvvé teszi: ez köti össze a teremtéssel, a,,lények nagy láncolatával. Ferdinánd azt követeli, hogy ketten a mindent jelentsék egymásnak/f5 Míg Lujza a társadalmi akadályok láttán a vallásos túlvilágban várja a szerelem igazi beteljesülését, Ferdinánd szerelme megkísérli már ebben a világban elérni a túlvilágot. Ez a,,szekularizált szerelemvallás lényegét tekintve ugyanolyan rigorózus és abszolút, mint a vallás túlvilág képzetečlí' Bensőleg Ferdinánd sem szabad; cselekedeteit a gyanakvását kihasználó idegen erők irányítják, s a szerelem abszolutizálásának áldozatává válik. Szenvedélyei fokozatosan felőrlik személyiségét. Féltékenységének felébredését követi a valóságérzék teljes megbomlása (IV, 2), az eszelősségig fajuló, elkeseredett kétségbeesés, a zavar, a féktelen düh, az önmagába és szerelmesébe vetett bizalom elvesztése. Kizárólagosság-igénye elvakítja, amikor nem hiszi el sem az udvarnagynak (IV, 3), sem apjának (IV, 5) Lujza ártatlanságát. Fokozatosan kiszolgáltatottá válik a földi hatalmasságoknak. Az V. felvonásban a szerelem nyelvét Ferdinánd szájában felváltja a színlelésé; a negyedik jelenet monológjában az erosz uralmi igényét kiterjeszti õl testre és a lélekre is. Schiller ezzel finoman jelzi: a szerelem abszo.iutízálását` ' alapjában véve azonosnak tekinti a zsarnokság lényegével, mivel egyik sincs tekintettel a másik szabadságára, s ugyanazokat a következményeket idézhetik elő. Metszően ironikus az V. felvonás ötödik jelenete, melyben Lujza megölése előtt Ferdinánd úgy beszél az apával, mintha meg akarná vásárolni tőle a lányát. Lujza és Ferdinánd a konfliktus megoldásának két különböző lehetőségét választja. Lujza elfogadja a lét végességét. és lemond a szerelem ideáljának földi beteljesíthetőségéről; Ferdinánd ezzel szemben megpróbálja kikényszeríteni a szerelem beteljesrülését ebben a világban, melynek következtében az ideál összetörik. Az őrjöngő Ferdinánd azzal a gondolattal játszik, hogy neki kell megbosszulnia a félresikerült teremtést. A bizalınatlanság lszakítottabenne a lények nagy láncolatát, és a dolgok rendje helyett most az elvetélt természet szakadékát pillantja F* Woı.ı-`oAN_o BıNDER: Schiller. I(_abal~e und Liebe. = BENNO von WıEsE (Szerk.): Das deutsche Drama vom Ba-rock bis zur Gegenwart-._ Bd. 1. Bagel, Düsseldorf, 1958, , itt: * KRAı-`ı-`: Die diclıterische Form, cit., 13. 1* SAı=RANs_Kı:_ Fried-rich Schiller; cit., "* Ibidem., 174., ]ANz: Schillers Kabale und Liebe, cit., 219.

291 606 MŰHELY meg."3 Végső soron mindketten önazonosságukért küzdenek: Lujza a társadalmi szereppel való azonosulás, Ferdinánd a teljes önzés eszközeivel. A darab következtetése szerint a kettő egyensúlya, azaz az önmegvalósítás és a társadalmi felelősség összekapcsolása lenne a kívánatos. Míg Ferdinánd a birtoklás szélsőséges formájaként fogja fel a szerelmet, s közben gyilkossá válik, Lujza meghajol a társadalmi valóság előtt, és eljut az önmagát feladni képes szeretetíg, de közben áldozat lesz belőle. Schiller nem ad végső választ a konfliktus megoldására, és nem kínál egyértelmű azonosulási mintát, mivel a darab összes szereplőjét valamiképpen problematikusnak, szabadságában korlátozottnak mutatja be, s a szerelmet szélsőséges formájában romboló erőként ábrázolja. A Sturm tmd Drang újfajta viszonyulását az érzehnekhez Ferdinánd, Lujza és Lady Milford képviselik. Mindhármuk tetteiben központi szerepet játszik a szív; mint a szubjektív érzés, a szabad választáson alapuló szerelem metaforája. Schiller ennek erejét szegezi szembe Wurm és a miniszter kizárólag racionális alapon kitervelt ármányával. Míg Ferdinánd a,,lázadó titán jellegzetes Sturm imd Drang-hőstipusát testesíti meg, Lady Milford a hercegi udvar emberi értékekkel is rendelkező egyetlen tagjaként a nagyhatalmú nő tipusához tartozik. Végül mindketten megtörnek, és kudarcot vallanak. SZERELEMKONCEPCIÓ, NYELV, DRAMATURGIA Ferdinánd szerelemfelfogása és exaltált szerelmi retorikája részben lélektanilag motivált, részben irodalmi mintákat követfi" Számára a szerelem egyfelől eszköz saját zseni-tudatának intenzív átélésére, másfelől betölti a jelentésüket veszített társadalmi kapcsolatok helyét. Ferdinánd többször is metafizikai dimenzióba emeli a szerelmet: számára ez valamiféle kozmikus őserő, üdvtörténeti esemény, mely lehetőséget ad a teremtmények tökéletesedésére és arra, hogy részesüljenek a teremtés egyetemes harmóniájában. Az elképzelés forrásait keresve az újabb kutatások hívták fel a figyelmet Schiller 1780-ban keletkezett, de csak 1786-ban, a Filozófiai levelek kontextusában közzétett írása, a julius teozóflája kozmikus szeretetfilozófiája és Ferdinánd panteista szerelemfelfogásának kapcsolatára. Az említett dolgozatban Leibniz, Shaftesbury, Rousseau, Ferguson és a kor vallásos erkölcsfilozófiája, így elsősorban Hamann nyomán Schiller a szeretetet jelölte 3" SAı=RANsKı: Friedrich Schiller; cit., STRUCK: Friedrich Schiller, cit., 63. ' ' GÜNTER SAssE: Liebe als Macht. Kabale und Liebe. = UŐ. (Szerk.): Schiller Werk-Interpretationen. Universitätsverlag, H_eidelberg, 2005, 35-55: *" SAssE: Liebe als Macht, cit., GÜNTER RoııRMosER: Theodizee und Tragödie im Werk Schillers. = KLAus BERGHAHN - REıNHoLD GRıMM (Szerk.): Schiller. Zur Theorie und Praxis der Dramen. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1972,

292 MŰHELY A 607 meg az erkölcsi világ alapvető garanciájaként és az emberi tökéletesedés eszközeként. Elképzelése szerint az univerzum Isten szeretetből fakadt gondolata, s minden a szeretetből jön. Az isteni a teremtés óta merőben immanens, s a szeretet játékában történik meg, lesz azzá, ami. Aki hisz a szeretet hatalmában, annak nincs szüksége földöntúli Istenre. A szeretet és a belőle fakadó erény önmagában jutalom; az élet a szeretet által sikerül. A szeretet kozmikus egyesítő erő; az ember önmaga tökéletesítésével utánozza a teremtőt. E kozmikus szeretetfilozófia első drámai megtestesitője az életınűben Moor Károly alakja a Haramiákban, melyben Schiller először tette próbára a minden-szeretet filozófiáját, a lények nagy láncolatáról alkotott vízióját. Ferdinándra azért hatnak ezek az elképzelések, mert az udvari világ elveszítette számára az önazonosságát biztosító szerepét, s a szerelemben látja az egyetlen eszközt arra, hogy kitörjön apja gyűlölt világából. De a Ferdinánd által felkínált szerelem nem ad új biztonságot a saját korábbi világa és a szerelem világa között ugyancsak azonosságáért küzdő Lujzának, s Lujza nem fogadja el Ferdinánd érzelmektől túlfűtött elképzeléseit. Erzi, csak akkor tudna megfelelni azoknak, ha feladná önálló személyiségét. Számára a szerelem nem a legfőbb érték ezen a világon, s vallásos hitéből fakadóan Isten rendelésének tartja a rendeket elválasztó határokat. Ferdinánd nem ismeri fel Lujza többszöri lemondásának mélyebb okait, s a fellépő megértési nehézség következtében a két szerelmes lényegében ismeretlen marad egymásnak. Végső soron nem a kikényszerített levéllel megvalósított intrika okozza a kapcsolat kudarcát és a tragédiát, hanem a szerelmesek képtelensége önmaguk és egymás megértésére. A levél csupán megerősíti Ferdinánd abbéli félelmét, hogy Lujza kivonja magát elképzelései alól, s ezzel lehetetlermé teszi számára az udvari létmód felszámolását. Ezzel Schiller rávilágít egy olyan szerelemfelfogás árnyoldalaira, amely nem számol a realitásokkal, s mindenen túl akarja tenni magát, beleértve a szeretett fél külső és belső adottságait. A darab lényegét tekintve megkérdőjelezi a kor szeretet-metafizikájának gyakorlati érvényességét, s a szerelem abszolutizálását beláthatatlan következményekkel járó, zsarnol<i szenvedélyként leplezi le. Wolfgang Riedel nyomán Günter Salše hívtafel a figyelmet arra, hogy ugyanezt a kérdést járta körül Schiller a Filozófiai levelek utószavábanfis Ebben az egykori szenvedélyes szerelmes, a már említett julius teozófiája hőse saját kijózanodási folyamatát ábrázolja, mely a racionális, szkeptikus érvek és az időközben szerzett tapasztalatok hatására ment végbe. Az idős julius józanul tekint vissza a szerelmet a földi adottságok fölé emelő erőnek tartó korábbi nézeteire, mivel időköz- "3 Vö. SAı=RANsı<ı: Friedrich Schiller, cit., * Ibidem., WOLFGANG RıEDEi.: Die Anthropologie des jungen Schiller. Zur Ideengeschichte der medizinischen Schriften and der Philosophischen Briefe. Königshausen 8: Neumann, Würzburg, 1985; SAssE: Liebe als Macht, cit.,

293 608 MŰHELY ben felismerte: elképzelései nem objektív ismereteket tükröztek, hanem csupán szubjektív érzelmeken alapultak. A julius szájába adott utószóban és a drámában Schiller egyúttal kritikusan reflektált akadémiai tanára, jacob Friedrich Abel Beitrag zur Geschichte der Liebe című, 1778-ban közölt elbeszélésére, amely didaktikus formában figyelmeztetett a szenvedélyeknek való feltétlen kiszolgáltatottság veszélyeire.4 Az Ármány és szerelem problematikusnak állítja be a szeretet korábban Schiller által is képviselt spekulatív, metafizikai értelmezését, s amellett érvel, hogy a szeretet nem elvont elv, hanem társadalmilag és lelkileg meghatározott cselekvési minta, melyhez számtalan különféle viszonyulás lehetséges. A darab nyelvére térve, a patetikus költői kérdések, felfokozott hasonlatok, heves felkiáltások, képes kifejezések, vibráló szópárbajok és a beszéd élvezete Schiller fiatalkori drámáinak közös jellemzői. Ebben a darabban a szereplők jelentősen eltérő nyelvi rétegeket képviselnek, s nyelvük pontosan kifejezi társadalmi hovatartozásukat, jellemüket és szélsőséges érzelmi állapotukat. Míg például Miller természetes módon beszél, néven nevezi a dolgokat, nyers kifejezésekkel és nyelvjárási elemekkel él, közhelyekkel és hivatása kereskedelmi vagy gazdasági szakszavaival fejezi ki magát, az udvarnagy gyakran alkalmazza a francia udvari nyelv mesterkélt szókincsét, udvariassági formuláit. Wurm és a miniszter a jogtudomány racionális nyelvezetét használja, melyhez az utóbbinál rideg, érdekek által vezérelt hatalmi retorika társul. Ferdinánd és Lujza a szív nyelvét beszéli, ' az előbbi túlfűtött, patetikus és szentimentális formában, az utóbbi egyszerű változatban. A Lady Milforddal folytatott párbeszédben (IE 7) Lujza saját korábbi beszédmódjánál emelkedettebb stílusban beszél, ami hatásosan jelzi a bensejében végbement átalakulást. Az eltérő nyelvezet használatával Schiller egyben nyomatékosítja a társadalmi, intellektuális és morális különbségek jelentőségét. Dramaturgiai szempontból a darab a forma zártsága, a párhuzamos és az ellenpontos szerkesztésmód, a harmóniára és szimmetriára törekvés, valamint a hármas egység követelményének teljesítése révén az arisztotelészi hagyományokhoz kapcsolódik, míg a fontosabb jelenetekben a francia klasszicizmus háromszereplős szabályát követi. Ez határozott elmozdulást mutat a Haramiák kötetlenebb dramaturgiájához viszonyítva. A szereplők karakterét és a helyzeteket Schiller következetesen a jó és a rossz dialektikájának megfelelően alakítja. Mesterien kezeli az ellentétes hangulatváltásokat, s a dialogikus jelenetsorokat szen- ' ' Ide kapcso-lható Schiller április 14-én W. F. H. Re-inwaldhoz írt levelének az a részlete, melyben a szerelmet csalásnak nevezi:,,liebe, mein Freund, das grolše unfehlbare Band der empfindenden Schöpfung, ist zuletzt nur ein gliicklicher Betrug. FRıTz jonas (Szerk.): Schillers Briefe. Bd. 1, Stuttgart, é. n., ^'7 ALAıN Cozıc: Duplicité et im-puissance des. ınots: remarques sur la fonction du la_ngage dans la piece de Schiller Kabale und Liebe. = Le texte et l"idée, 6 (1991), il* joacı-hm MÜLLER: Der Begriff des Herzens in Schillers Kabale Lınd Liebe. = Germanisch-Romanische Monatsschri-ft, 22 (1934), * STRUCK: Friedrich Schiller; cit., 68.

294 MŰHELY 609 vedélyes monológokkal szakítja meg a fordulópontok közelében. A monológok száma itt jóval kisebb, mint a Haramiákban, ezért nem vezetnek a darab epikus széttördeléséhez. A cselekmény feszültséggörbéje többször ingadozik. A drámai feszültség növelését szolgálják a rejtett értelmű előreutalások. A szűk és a tágas színpadi terek ritmikus váltakozása szorosan összefügg a jelenetek tartalmával és a cselekménymozgás dinamikájávalã" Az I. felvonás első négy jelenetének színhelye, a muzsikus házának szobája, előre jelzi a világ szűkösségét, melyben Lujza él, s amely alapvetően meghatározza karakterét. A cselekmény első felívelése a negyedik jelenet végéig tart, melyben Schiller bemutatja Lujza Ferdinánd iránti szerelmének korlátait. Az ötödik jelenet fordulópontot hoz: a színhely innen kezdve a miniszter házának terme, a,,nagyvilág jelképe, mely egyben a Lujza és Ferdinánd kapcsolata elleni támadás kiindulópontja. A cselekmény itt újra mozgásba lendül, majd a hatodik és hetedik jelenetben még magasabbra ível, s Ferdinánd monológjában újabb csúcspontra ér, mely lezáıja az I. felvonást. A ll. felvonás első három jelenete Lady Milford palotájának egyik termében játszódik. A komornyikjelenet (II, 2) egy-részt késlelteti, sőt megszakítja Ya cselekmény kibontakozását, másrészt az Amerikába eladott katonák búcsújának felidézésével (,,Ég veletek, asszony, gyerekek! - Éljen a haza bölcs atyja - Az utolsó ítélet napján visszatérünk! ) kitágítja a darab kérdéskörét, elővételezi Lujza és Ferdinánd szerelmének sorsát, s aláhúzza az ábrázolt problematika egyetemes érvényét. A nagyvilág után ismét a muzsikus szobájában folytatódik a cselekmény (Il, 4), s a szerelmesek második találkozásában (II, 5) nyíltan megjelenik a kapcsolat tragikus végének gondolata (,,A világ fölött ítélő bíró trónszékéhez vezetem, mondja meg az örökkévaló, bűnös-e ez a szerelem."). A miniszter megjelenésével (II, 6) tovább fokozódik a cselekmény lendülete, majd a felvonás utolsó jelenete (II, 7) újabb fordulópontot hoz: miután az erőszak csődöt mondott, az ármány veszi át a szerepét, s a konfliktus áthelyeződik Lujza és Ferdinánd kapcsolatának belső történetébe. A III. felvonás a miniszter házában kezdődik. A cselekmény intenzitása kezdetben érezhetően visszafogott, s fellép az ármány sikerének külső feltételét biztosító udvarnagy szatirikus-komikus figurája (III, 2). A negyedik jelenet, melynek színhelye ismét Miller szobája, egyenesen a konfliktus közepébe vezet: bár a levél még nem készült el, Lujza és Ferdinánd belül már végleg elszakadtak egymástól. Lujza monológja az ötödik jelenetben átvezet ahhoz az átalakuláshoz, melynek következtében a lány tragikus hőssé válik: hatalmas lelki küzdelem után megírja a kikényszerített levelet (III, 6), s a felvonás ezzel az erőteljes felíveléssel és felfokozott feszültséggel zárul. A IV. felvonás a miniszter házának termében indul. Ferdinánd hosszú monológban tépelődik (IV, 2), majd az udvarnaggyal való találkozást követően egy 5" A továbbiakhoz ld. KRAı-`ı`: Die dichterische Form. cit., 9-20.

295 610 MŰHELY újabb, a világ fölött ítélő bíróhoz intézett monológban megérlelődik végzetes elhatározása (IV, 4). A hatodik, hetedik és nyolcadik jelenet Lujza és Lady Milford találkozásának bemutatásával tovább késlelteti az események menetét. Ezek a jelenetek kiemelt helyszínen, a Lady pompás termében játszódnak, ami jelzi, a I-Iaramiákhoz és a Fiescóhoz hasonlóan Schiller a döntő helyzetben itt is törekedett a színpadi tér erőteljes kitágítására, a cselekmény lelassítására, excentrikus súlypontjának létrehozására, hogy ezzel kiemelje Lujza alakját. Az új színhely és a cselekmény lassítása egyben elkülöníti a végkifejletet a korábbi események egyre fokozódó dinaınikájátólfi-1' A hetedik jelenet nagy dialógusában Lujza erkölcsi és dramaturgiai értelemben legyőzi vetélytársnőjét, a valóságban azonban Ferdinándról való végleges lemondásával megszünteti saját életének reális lehetőségét. Ez az a jelenet, melyben a történet visszafordíthatatlanul tragédiába fordul. Az utolsó felvonás egyetlen színhelye a muzsikus szobája. Lujza mindennel leszámolt, és a halálra készül (V, 1). A második jelenetben felismeri saját gyilkosát Ferdinándban, aki utolsó monológjában eljut a végzetes elhatározáshoz (V, 4). A végkifejletet a hetedik jelenet elején a szerző utasítása szerint nagy hallgatás vezeti be, ami még inkább kiemeli a Lujza és Ferdinánd közti szakadékot, s tovább fokozza a feszültséget. Az utolsó jelenetben pergő egymásutánban követik egymást a bűnösök megnevezése, a felelősség kölcsönös áthárítási l<ísérletei, a megbocsátás és az ítélet. KıTEKıNTÉs Az Ármány és szerelem nem sorolható egyszerűen a klasszika mellett elkötelezett Schiller-drámák,,előtörténetéhez, hanem a Sturm und Drang időszak csúcsának és egyben lezárásának tekinthető, mely több ponton kapcsolódik a felvilágosodáshoz és a klasszikához. A minden emberi együttélés alapkérdéseit feszegető darab több mint kétszáz évvel a keletkezése után is elmélyült reflexióra ösztönző, lélektanilag gazdagon motivált, komplex színpadi mű, melynek összetevői nem rendelhetők alá egyetlen központi gondolatnak. Schiller fő célja - saját színház-koncepciójával összhangban - a társadalomban működő bűn, képmutatás, ármány, csalás és hamisság leleplezése, a polgári világ önpusztitó tendenciáinak bírálata volt. Ezek a tendenciák a dráma alapján cimszószerűen a következők: a polgári erény mögé rejtett, a másik személyt tárgyiasító, abszolutisztikus hatalmi, birtoklási igény; a szerelem kizárólagosságra törekvő felfogása, illetőleg szakralizálása; a bizalom és a megértőképesség hiánya; az ember autonómiaigé- 5' KRA r-`t: Die dichterische Form, cit., F Vö. A színpad mint morális intézmény című traktátı.ıs vonatkozó részletét, melynek első változata 1784-ben előadásként hangzott el Mannheimben. Schillers sámtliche Werke in fiinfzehn Biinden. Mit Einleitungen von Karl Goedeke. Bd. 12.: Prosaische Schriften (erste und zweite Periode). Cotta - Kröner, Stuttgart, 1872, 53.; KOOPMANN: Kabale und Liebe, cit.,

296 MŰHELY 611 nyének tagadása; a teológiai, vallási értelmezési kísérletek elégtelensége. Schiller módszerének különlegessége, hogy egyéni módon vegyíti a túlzó eszményítést, a hiteles valóságábrázolást és a kíméletlen leleplezést, s bemutatja ezek kibékíthetetlenségét. Ehhez járul, hogy sokoldalú, önmaguknak és egymásnak sem átlátható karaktereket teremt, s nehezen felismerhető helyzetekbe állítja őket. A felelősség kérdését rendkívül összetett módon kezeli, és mindvégig nyitva hagyja.,,az utolsó jelenetben [...] mindenki igyekszik elhárítani magáról a felelősséget. [...] Úgy végződik az egész, mint a lények szeretet összefűzte nagy láncolatának tragikus paródiája: mindenki össze van láncolva a felelősség összefüggésében."53 A polgári szomorújáték egyik mintadarabjával, Lessing Emilia Galottijával való összevetésből kitűnik, hogy bár mindkét darab a zsarnoki önkényuralommal szembeni morális ellenállás kérdését tematizálja, Schiller abszolutizmus-kritikája erőteljesebb Lessingénél, s kiterjed az államforma legitimációjának elvi alapjaira és a polgári szféra abszolutisztikus cselekvési mintáira is.54 Lessingtől eltérően Schiller nem támaszt azonosulási igényt a befogadóval szemben. A társadalom ellentmondásait, a rendek konfliktusát valóságközelibben és kritikusabban ábrázolta, s bírálatát kiteıjesztette a polgárság egészére. Ferdinánd alakját megszabadította a nemesi csábító hagyományos vonásaitól, s alkalmassá tette az egyes ember autonómiaigénye és a társadalmi elvárások közti konfliktus bemutatására. Ezzel egy olyan alapkérdést vetett fel, járt körül és hagyott megnyugtató válasz nélkül, mely minden korban aktuális. Az abszolutizmus kritikája, a rendi társadalom, a polgári család és erkölcs bírálata külön-külön megtalálható a kor más darabjaiban is. Schiller újítása, hogy a kispolgári mentalitás és életforma valósághű ábrázolása révén az ő bírálata - különböző mértékben ugyan, de - egyszerre udvar- és polgárságellenes. Az ellentéteket kibékítő fordulat a darab végén a Sturm und Drang tragikus szubjektivizmusának meghaladására tett kísérletként értékelhető. A szélsőséges szenvedélyek és érzületek összekapcsolódva az emberellenes törekvésekkel egy olyan társadalmi sorsmecharıizmust hoznak működésbe, amely kormányozhatatlanná válva senki által nem akart következményekhez vezet. A darab mai olvasata felhívja a figyelmet arra, hogy a magánéletbe erőszakosan behatoló politikai, gazdasági, üzleti és más intrikákat, a megtévesztés és színlelés stratégiáit a hatalomgyakorlás fontos eszközeiként alkalmazzák minden történeti korszakban. E stratégiák működése a kisember számára átláthatatlan, ellenőrizhetetlen; hatásuk az egyénre és a társadalomra nézve egyaránt káros, 53 SA:-`RANsKı: Friedrich Schiller, cit., *' HELMu'ı` Scı-ıEuRER: Theater der Verstellung -Lessings Emilia Galotti und Schillers Kabale und Liebe. = Der Deutschunterricht, 43 (1991), Heft 6, MARTıNı: Schillers Kabale u.nd Liebe, cit., 39. 5* SArRANsKı: Friedrich Schiller, cit., Vö. HANs-]öRc. I<NoELocH - HELM UT KOOPMANN (Szerk.): Schiller heute. Stauffenburg, Tübingen, 1996.

297 612 MŰHELY mert rövid távú egyéni vagy csoportérdekeket szolgálnak. A darab emlékeztet arra is, hogy a szerelem, mint a boldogság legfőbb eszköze, a modern kor valláspótlékává vált, s hiányzik a szerelem dialektikus megközelítése-.5*' Kiveszőben a tudat, hogy a szerelem nemcsak élvezet, bizalom, gyengédség, ígéret, szabadság és egyenlőség, hanem unalom, düh, megszokás, árulás, magány, kétségbeesés, kötöttség, alárendelés és megbocsátás is lehet. Eltűnőben van a szeretet felfogása közös feladatként és életprogramként, s gyakran hiányzik a szerelem szeretetté alakításának képessége. 5" ULRıcH BECK: Freiheit, Gleichheit und Liebe. = FRıEDRıcH ScH-ıLLER: Kaba-le und Liebe. Bayerisches Staatsschaus_piel, Residenz Theater, Rendezte: Florian Boesch _[P-rogramfüzet], München, 2003, 9-11.

298 KONYVEK Heliotropia (2003-). Főszerk. Michael Papio. A Heliotropia című, Boccaccio életművének elemzésére specializálódott tudományos online folyóirat közel egy évtizede az American Boccaccio Association kezdeményezésére jött létre. A felelős kiadó Michael Papio: ő és a szerkesztő bizottság (Susanna Barsella, Simone Marchesi stb.), valamint a tudományos bizottság (Lucia Battaglia Ricci, Cristopher Kleinhenz stb.) tagjai főleg amerikai és - kisebb részt - olasz egyetemek neves italianistái. Az impresszumhoz kapcsolódó,,küldetés-nyilatkozat fő állítása szerint a Heliotropia magas szakmai szinten szerkesztett folyóirat, amelyet azért hoztak létre, hogy a kutatási és interpretációs tevékenység biztosításaképp széles spektrumú és könnyen hozzáférhető fórumot biztosítsanak a Boccaccio-kutatók nemzetközi.közössége részére". A folyóirat célja tehát a legújabb, Boccaccio életművével kapcsolatos kutatási eredmények hatékonyan felhasználható és ingyenes közlése. A Heliotropia hermeneutikai főbb jellemzői közt olvashatjuk - profil-meghatározásként -, hogy az újság exegetikai célkitűzése széles körű. Mivel olvasóink érdeklődése épp oly sokszínű, mint Boccaccio életművének megkö-zelítései, minden lényegileg tudományos kontribúciót közlésre 'szánunk, miáltal a folyóirat az interpretációk teljes skáláját befogadja, a történeti-filológiai kutatásoktól kezdve az irodalomelméleti vizsgálódásokon keresztül a komparatív elemzésekig bezárólag. További releváns sajátossága e fórumnak, hogy Boccaccio-témájú könyvek recenzióit, fri`ssített bibliográfiákat és aktuális tudomány-os hireket is rendszeresen közöl. A Heliotropia szerkesztőinek és szerzőinek a fent jelzett célkitűzéseket az elmúlt évtizedben minden jel szerint sikerült következetesen megvalósítani tól napjainkig a folyóiratnak kilenc virtuális kötetbe foglalt 16 száma jelent meg, valóban változatos témákkal és elemzési módszerekkel. Különös, hogy ez idáig csak az első (2003-ban közölt) számban található Lectura boccaccii: Ronald L. Martinez Calandrino and the Powers of the Stone: Rhetoric, Belief and the Progress of ingegno in Decameron VIII 3 című kitűnő munkája. Az elemző szövegek döntő tanulmány: a Heliotrop-ia vizsgálódásai tematikus és metodológiai sokszínűségének érzékeltetése végett a továbbiakban e tanulmányok közül négyre térek ki. j. Usher: Boccaccio on Readers and Reading (Boccaccio az olvasókról és az olvasásról) című irodalomelméleti vizsgálódásában (1. kötet, 1. szám, 2003) a Dekameron műfaj-meghatározása nehézségeinek érzékeltetésével indít, a bevezetés azon helyéből kiindulva (Proemio 13.), ahol maga Boccaccio hagyja nyitva a kérdést, hogy t. i. száz novellát, mesét, parabolát vagy történetet ír. Az itt Usher által hivatkozott neves kutatók egy része (L. Russo, A. Momigliano, M. Segre stb.) e kifejezémket alapvetően szinonimaként kezelték, ellenben V. Branca egy 1980-as tanulmányában pontosította_, hogy míg a novella általános kifejezés, addig a mese (favola) a fabliaux-hagyományhoz köthető, a parabola értelernszerűen didakti kus célú, a történet (istoria) pedig részben-történeti legendáriumot foglal magában. F. Bruni egy 1990-es munkájában az említett potenciális műfaj-terminusok közül a fabulát helyezi középpontba: fő konklúziója szerint a Dekameron írásakor ( ) Boccaccio még nem dolgozta ki olyan részletesen a fabula fogalmát, mint az 1360-as Genealogia deorum gentiliumban. V. Kirkl`ıam 2001-es, a középkori narratívákat vizsgáló munkájában nagy hangsúlyt fektet a,,narratio fabulosa és a fabula megkülönböztetésére - de a már felsorolt kutatókhoz hasonlóan ő sem elemezte a Dekameron műfaját Boccaccio feltételezhető olvasás-elmélete szempontjából. Az e megközelítésből adódó interpretációs lehetőségeket tehát Usher aknázza ki. Fő tézise, hogy bár Boccaccio elbeszélő- és későbbi

299 614 KÖNYVEK kom men tá tor-tevékenysége látszólag (és tehát sok korábbi elemző szerint) nem kötődik szorosan egymáshoz, valójában mindkettő egy komplex - de a Dekameron időszakában még nem kifejtett - olvasás- és írás-elméleten alapul. Usher így elsősorban a késői írásokban (a Genealogián kívül többek közt a Filocolóban és a Filostratóban) fellelhető, a szószerinti és allegorikus jelentés-szintekre' vonatkozó - alapjában Dante nyomán megfogalmazott - téziseket vizsgálja, megállapítva, hogy Boccaccio ezekkel jelentős exegetikai támpontokat nyújtott mindenkori olvasóinak. A gender studies egyes előfeltevéseit osztó megközelítés egyik példája M. Migiel (a 2003-as A rhetoric of the Decameron szerzője) Figurative language and sex wars in the Decameron (A figu ra tív nyelv és a nemek harca a Dekameronban) című munkája (2. kötet, 2. szám, 2004). Szerteágazó vizsgálódázánzk egy pontján idézi z dantei újeızinek xvm. fejezetét, melyben hölgyek Dantétól azt kérdezik, miért szereti Beatricét: feleleteiben Dante saját poétikáját körvonalazza, de Migiel e szövegrész alapján azt hangsúlyozza, hogy Dante itt (Beatrice iránt kinyilvánított szerelme révén) az igazság kinyilatkoztatása mellett kötelezte el magát, miáltal ınind Beatricét, mind az őt faggató-hölgyeket önmagánál magasztosabb lényekként tételezte - s ez Boccacióétól radikálisan különböző attitűd a nők értékelése tekintetében. S. Kolsky: The Decameron and Il Libro del Cortegiano: story of a conversation (A Dekameron és Az udvari ember: egy párbeszéd története) című kompara tív elemzésében (5. kötet, 1-2. szám, 2008) Boccaccio és Castiglione e két művét veti össze. Kolsky rámutat: bár Bembo az 1525-ös Prose della volgar linguában Boccaccio prózáját (és Petrarca költészetét) jelölte meg modell-értékűnek az irodalmi kánon szempontjából, a Dekameron a XVI. században -főleg antiklerikalizmusa miatt - bizonyosan vitatott mű volt. Castiglione nyilvánvaló érdeklődését a Dekameron iránt tehát nem a két említett reneszánszkori trend, hanem azon elófeltevés határozta meg, hogy a középkori irodalom és a XVI. századi udvari elméletírás nyelvi-irodalmi igényei egy bizonyos szinten egymással összeegyeztethetők. Bár Az udvari emberben szembetűnő egyes Boccaccio-motívumok, sőt, részben a Dekameron struktúrájának az adaptációja, Kolsky szerint Castiglione fő célja - a Cortegiano 1528-as közlésével - a Dekameron kánonban betöltött központi szerepének megszüntetése volt. Végül K. Olson: The language of women as written by men: Boccaccio, Dante and gendered histories of the vernacular (A nők nyelve, ahogy azt a férfiak írják le: Boccaccio, Dante és a népnyelven írt nemtörténetek) című munkájára (8-9. kötet, 1-2. szám, ) témék ki, melyben - mint a címből is kiolvasható - ismét a gender studies és a komparatisztika módszerei érhetők tetten. Olson tanulmányában megint csak a nyelvelméleti vizsgálódás jelentőségét emelném ki, melynek keretein belül hangsúlyos a Dante De vulgari eloquentia, Convivio és Epistola Xlll. című műveiben kifejtett nyelvészeti (és Olson szerint valamilyen módon mind ig a nemiséghez is kapcsolódó) nézetek Boccaccio munkásságában azonosítható hatása. Olson külön fejezetben elemzi a Pokol V. éneke, valamint a Dekameron és az Esposizioni sopra la Commedia di Dante kapcsolódási pontjait. Egyedi megközelítésre utal, hogy Olson szerint az Esposizioni Paolo és Francesca (a szóban forgó V énekben olvasható) tragédiájára vonatkozó része - figyelembe véve Boccaccio Mainardo Cavalcantinak írt levelét is - tulajdonképp novellaként, maga a Dekameron pedig a Pokol V. éneke radikális (boccacciói) interpretációjának szellemiségét tükröző, végzetes szerelmi történet-sorozatként (,,galeotto ) olvasandó. Másképpen: Boccaccio a Dekameron megírásakor a dantei Paolo és Francesca által olvasott - s szimbolikusan Galeottónak tulajdonított -, Lancelot történetét elbeszélő könyvet tartotta modellértékűnek (szem előtt tartva, hogy Galeotto Lancelot-és Guinevere szerelmének előmozdítója; vö.:,,igy Galeottónk lett a könyv s írója. /Aznap többet nem olvasánk azontúl ; Pokol V., ). Erdekes Olson azon meglátása, mely szerint bár a latin nyelvű A nép nyelvén való ékesszólásról és a vulgáris nyelven- írt Vendégség fő téziseiből (továbbá, F. Santi és A. R. Ascoli szerint, Dante üdvözülés-koncepciójából is) elvileg az következik, hogy Dante _mesterművét vernakuláris nyelven írja meg, Boccaccio az Esposizioniban különös módon amellett érvel, hogy Alighieri eredetileg latínul akarta megírni a Színjátékot (és ezen érveléséhez Boccaccio még egy fiktív latin Commedia incipitet is írt). A Szinjáték korlátozott recepcióját, s ellenben Petrarca Africájának sikerét Boccaccio épp annak tulajdonítja, hogy míg Dante főművét vulgáris, Petrarca a sajátját latin

300 KÖNYVEK 615 nyelven írta meg. Olson eszmefuttatásának egy további releváns szála az, amikor az anyanyelv és a,,női nyelv fogalmainak lehetséges összefüggéseit vizsgálja.dantétól Boccaccióig. jelen recenzióban két, a Heliotropiában közölt és a gender studies módszereit alkalmazó tanulmányra is kitértem. Ezzel azt próbáltam érzékeltetni, hogy a Dekameron szinte adja magát ezen interpretációs stratégiáknak - persze mindig kérdés, hogy adott esetben interpretációról vagy használatról van-e szó. Két magyarországi példát említve, A. D. Sciacovelli Per una tipologia nuova delle figure femminili del Decameron (A Dekameron nőalakjainak,,új tipológiájához) című, 2005-ben megjelent kötetében egyes posztmodern irodalmi megközelítéseket nem, de magát a gender studies-t adaptáló értelmezéseket (annak ellenére, hogy munkájában a nők középkori irodalmi megjelenítésének mély-elemzését adja) lényegében nélkülözi. Karnics A., aki A nőalak G. Boccaccio Dekameronjában. Néhány lehetséges interpetáció című 2010-es szakdolgozatában mérsékelten használja a gender studies módszereit, tézisként szögezi le Boccaccio profeminista voltát, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a Dekameron zá ró szövegeiben a patriarchális hangvétel kerül előtérbe, továbbá Boccaccio társadalomkritikai disku rzusa révén végeredményben emlékezteti a nőket hagyományos társadalmi szerepükre. NAGY józseı-` (jelen recenzió a Bolyai jános Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.) Acta Conventus Neo-Latini Budapestinensis. Proceedings of the Thirteenth International Congress of Neo-Latin Studies. Budapest, 6-12 August Főszerk. Rhoda Schnur. Szerk. joaquin Pascnal Barea, Karl Enenkel, Amadeo Di Francesco, David Money, Colette Nativel, Howard B. Norland, László Szörényi. ACMRS, Tempe, Arizona, 2010 (Medieval and Renaissance Studies, 386), 865. A második világháborút követően kibontakozó neolatin filológia folyamatosan növekvő és rendkívül termékerıy kutatási területnek bizonyult az utóbbi néhány évtizedben. Végbement a szakterület intézményesülése, megnőtt a tudományos rangja, s megkezdődött a kutatások határokon átívelő összehangolása. Az elmúlt két, háro_m évtizedben jelentős előrelépés történt a neolatin szövegek kiadása, fordítása, kommentálása és tanulmányozása terén, számos új elvi felismerés és módszerbeli eredmény született, s megerősödött a la tinitas viva-mozgalom tevékenysége. Az intézményesülést tanúsítják a tekintélyes nemzetközi folyóiratok és kiadványsorozatok, egy nemzetközi.társaság és több önálló, vagy részben önálló egyetemi tanszék működése, továbbá az, hogy összefoglaló kézikönyvek jelentek meg, tudományos iskolák alakultak, számos disszertáció született és van készülőben, s az elért eredményekre rendszeresen hivatkoznak más szakterületek publikációiban is. Az 1999-ben alapított Neulateinisches jahrbuch / Neo-Latin Yearbook utolsó, 2009-ben megjelent száma például nem kevesebb, mint /2009-ben befejezett ill. publikált, 68 folyamatban lévő neolatin tárgyú PhD disszertációról és habilitációs értekezésről tudósított, s 41 további kutatási projektről számolt be. A nemzetközi érdekíi, jelenleg is végzett alapkutatások közül kiemelhető például a mannheimi és a heidelbergi egyetem együttműködése keretében nagymenynyiségű neolatin szöveget elektronikusan hozzáférhetővé tévő CAMENA-projekt, további a bécsi egyetem Klasszika- és Neolatin Filológiai Intézetében 1994 óta végzett kutatás a verses Habsburgpanegiriszek feltárására. A terület kutatóit összefogó nemzetközi társaság (International Association for Neo-Latin Studies, IANLS) a neolatinisták második, 1973-as amszterdami összejövetelén a_la kult meg, ]ozef Ijsewijn kezdeınényezésére. Az ettől kezdve háromévenként megrendezett kongresszusok színhelyei rendszerint egybeesnek a neolatin irodalommal kapcsolatos vizsgálatok fontosabb műhelyeinek székhelyeivel, s föld rajzi értelemben isjelzik a kutatások d inamikáját. A kongresszusokat többnyire egy-egy nemzeti társaság megalakulása, kisebbb szimpóziumok és különféle kiadványok készítik elő, s megelőzi a súlyponti téma kijelölése és a beküldött előadástémák szigorú válogatása; az 1997-es avilai Összejövetelre beküldött 250 jelentkezésből például 160-at fogad tak el. Az eddigi kongreszszusok központi témái között volt a neolatin irodalom, az itáliai humanizmus európai kisugárzása és a latinnak mint a tudományok nemzetközi nyelvének a szerepe. Az 1979-es bolognai találkozón a plenáris és a szekcióelőadások mellett

301 616 KÖNYVEK újitásként bevezették az előre meghatározott témakörökben tartott szemináriumokat. A kongresszusok aktái kezdetben a Humanistische Bibliothek, Reihe l: Abhandlungen és a De Pétrarque á Descartes című soroza tokban láttak napvilágot, s a 4. kötettől jelennek meg a Medieval and Renaissance Texts and Studies (Tempe, Arizona) című sorozatban. A kötetek általában előadás szövegét közlik, a terjedelem lap között változik. A 6. kötettől kezdve az akták pontosan doku mentálják a kongresszusok eredeti programját is. A kötetek szerkezete kezdetben a betürendet követte, egy idő után a szerkesztők áttértek a tematikus csoportosításra, majd a plenáris előa-dások kiemelése mellett visszatértek a betürendes elrendezéshez. A magyarországi neolatin kutatás-ok művelői változó intenzitással ugyan, de kezdettől fogva jelen voltak az IANLS kongresszusain. Így például 1971-ben Leuvenben Pirnát Antal, 1973-ban Amszterdamban többek között Tarnai Andor, Boronkai lván és Szörényi László, 1976-ban Toursban Szörényi László és Forró L, 1935-ben Wolfenbüttelben Szörényi László, 2000-ben Cambridge-ben Pajorin Klára és Szörényi László tartott előadást. A budapestit megelőző, 2003-as bonni kongreszszus kötete már összesen tíz magyarországi kutató előadásának szerkesztett szövegét tartalmazza. lsmeretes, hogy egy-egy ilyen találkozó sikeres megrendezésének igen komoly szakmai, in frastrukturális, személyi és anyagi feltételei vannak, s aligha véletlen, hogy a bölcsészettudományok utóbbi ötven évének magyarországi történetében nem túl gyakran rendezték egy egész tudományág vagy nagyobb szakterület világkongresszusát Budapesten. Ilyen volt például a művészettörténésze-ké (Cl`l-IA) 1969-ben, a komparatist-áké (AILC) 1976-ban és az elbeszéléskutató folkloristá ké (ISFNR) 1989-ben. Ezeknek az összejöveteleknek többnyire a rendező ország tu-do-mányossága szempontjából van a legnagyobb jelentősége: egyrészt hatékonyan ösztönzik a hazai ku-tatásokat az adott diszciplínában, másrészt jobban láthatóvá és könnyebben elérhetővé teszik azok eredményeit a nemzetközi kut-atóközösségnek. Az IANLS budapesti kongresszusának 'közvetlen előzményei közé tartozik, hogy a különböző egyetemi műhelyekben, akadémiai kutatóintézetekben, könyvtárak-ban és levéltárakban az utóbbi tizenöt, húsz évben felnövekedett egy, az elődök munkáját folytató és magas szinten továbbvivő fiatal kutatógeneráció, amely a neolatin forrásokat állította munkája egyik középpontjába ben megalakult a Hungaria Latina Magyar Neolatin Egyesület, 2004-ben elindult a Camcenar Hungaricze cimű, idegen nyelvü neolatin folyóirat és előkészítő szimpóziumokat tartottak ban megszületett a Debreceni Egyetem l(lasszika-filológiai Intézetének Classica - Med iaevalia - Neolatina cimü konferencia- és kiadványsorozata, s ezekben az években OTKA-pályázat keretében több kutató szervezett formában dolgozott a területen. A kongresszusra többek között megjelent az előkészítő szimpóziumok anyaga és a magyarországi neolatin kutatások történetének angol nyelvü áttekintése. Mindezen munkák túlnyomó részét Szörényi László és Havas László kezdeményezte, illetőleg irányította, akiket 2003-ban Bonnban az IANLS gyakorlatának megfelelően a társaság egyik alelnökévé és a szervező bizottság elnökévé, illetőleg a következő kongresszus tudományos tanácsának tagjává választottak. 'A budapesti összejövetel középpontjába a szervezők a latin nyelv különböző népeket és kultúrákat összekötő szerepét állították. A találkozó jelentőségét aláhúzza, hogy most először rendeztek közép-kelet-eu rópai országban IANLS-kongreszszust. A konferenciakötet kiadása - nem szokatlan módon a társaság történetében - meglehetősen v-ontatottan haladt: amikorra megjelent, a következő kongresszust régen megtartották Uppsalában, s a recenzió írása idején már túl vagyunk az azt követő münsteri összejövetelen is. A programban feltüntetett, rekordnak számító közel 210 előadásból a kötet - Jean-Louis Charlet elnöki megnyitója mellett -öt plenáris és 75 szekcióelőadás jegyzetelt, szerkesztett változatát tartalmazza az előadók nevének betű rendjében. Az utóbbi ok ıniatt az előadások eredeti tematikus beosztása és a kötetben nem közölt előadások témája kizárólag a program segítségével rekonstruálható. A kimaradtelőadások egy része 'bizonyára folyóir-atokban vagy más tanulmánykötetekben jelent vagy jelenik meg. Bár néha egész szekciók anyaga hiányzik a kötetből, a közölt szövegek így is csaknem valamennyi európai országot képviselik. Magyarországi kutatóktől kiemelkedő számú, összesen 17 előadás található benne. Ez egyben azt jelenti, hogy a programban feltüntetett előadásoknak jóval több mint a fele hiányzik; a ma-

302 KÖNYVEK 617 gyarországi neolatin digitalizációs projekt prezentációjának három előadásából például egy sincs a kötetben, s ugyancsak hiába keressük Szörényi László Szegeden megtartott előadását Dugonics András Argomıııtícorıjáról. Magyarországi vonatkozású témákkal természetesen nem csak magyar előadók foglalkoznak, s a gyűjtemény jelzi, hogy a szlovák kutatás is módszeresen megkezdte a közös neolatin szöveghagyomány feldolgozását. A kötetben egy vagy több tanulmánnyal képviselt szekciótémák közé tartoznak például a következők: humanizmus és konfesszionalizáció, historiográfia Közép-Európában, Tyrolis latina, antik és neolatin szerzők recepciója, episztolográfia, irodalom- és nyelvelmélet, retorika, humanizmus a XVI. században, magyarországi neolatin irodalom, orientalizmus, természettudományi, politikai,_jogi, filozófiai, teológiai irodalom. A tanulmányok behatóan tárgyalják a neolatin költészet és próza számos műfaját, míg a drámai műfajok szinte teljesen hiányoznak, annak ellenére, hogy a programban két dráma-szekció is volt, összesen hat előadással. Az önálló tanulmányban vizsgált verses mű fajok között van például a certamen, az epicedium, az epitáfium, az elégia, a pamflet, az epigramma, a pasztorál, a zsoltárparafrázis és az eposz, s külön dolgozatok elemzik a priapikus, a didaktikus, a dicsőítő, a gratulációs és az alkalmi költészet megnyilvánulásait. A prózai műfajok közül örıálló tanulmányok foglalkoznak többek között az önéletrajz, a kommentár, az ajánlás, a traktátus, a levél, a vitairat és a legenda műfajaival, tovább a bibliafordításokkal és az ars apodemica irodalommal. A külön dolgozatban tárgyalt szerzők köre rendkívül széles, s a neves itáliai, spanyol, németalföldi, lengyel és magyar humanistá k, későhumanisták mellett, mint pl. Petrarca, Ficino, Vida, Poggio, Biondo Flavio, Enea Silvio Piccolomini, Iacobus Piso, Bonfini, Pontano, Lipsius, Suárez, Sa rbiewski és Janus Pannonius, számos kevésbé ismert XV-XVI. századi szerzőt is találunk. Ezek közé tartozik pl. Pietro Martire d'anghiera, Johann Engerd, Jakob Fischer, Baptista Mantuanus, Badius Ascensius, Bartolomeo Platina, Antonio De Ferrariis Calateo, Joannes Dantiscus, Juan de Vilches, Martin Balticus és Erasmus Laetus. Az egyházi, rendi keretek között érvényesülő humanista törekvések jelentőségét tanúsítják például a Giacomo Filippo Foresti ágostonrendi és Antonio Gallonio oratoriánus szerzetes munkásságával kapcsolatos vizsgálatok. Az önálló tanulmányban elemzett XVII. századi szerzők között van többek között Pompeio Sarnelli, Franciscus Xaverius Trips, William Harvey és Milton, míg a 18. századot többek között Vico és Pope képviseli. Örvendetes módon több tanulmány foglalkozik XVIII. századi magyarországi szerzőkkel, mint például Kovásznai Sándor, Bartakovics József, Bél Mátyás, Csiba István, Conradi Norbert és Babai Ferenc. A plenáris előadások köziil érdemes kiemelni Amadeo Di Francescóét, amely a magyarországi neolatin költészetről ad lényegretörő áttekintést Janus Pannoniustól Rájnis Józsefig. Új kutatási irányt képvisel Colette Nativel, aki a festészettel kapcsolatos terminológia alakulását elemzi a XVI-XVII. századi szótárak, festészeti traktátusok és Plinius Historia mıtıımlísának kiadásai és francia forditásai alapján. Módszertanilag is tanulságos Karl A. E. Enenkel tanulmánya, amely a humanista önéletrajzi szövegek értelmezésének buktatóira figyelmeztet. Enenkel három kiválasztott példa elemzésével amellett érvel, hogy fokozott óvatosságra van szükség az önéletrajzok történeti hitelességének megítélésében, s állandóan szem előtt kell tartani e szövegek komplex mediális megszerkesztettségét, a szerzők önigazoló szándéká t, apologetikus és a meggyőzésre irányuló célkitűzését. A humanista önéletrajzok vizsgálatában Enenkel a történeti diskurzuselemzés módszereit alkalmazza, az önértelmezés és az énkonstrukció eszközeként tekint a műfajra, s nélkülözhetetlennek tartja a tendenciózus elhallgatások, hitelesítő eszközök, érvelési stratégiák és a befogadást irányító diskurzuselemek módszeres feltárását. Atanulmány megállapításai azért is jelentősek, mert bizonyos módosításokkal érvényesnek tűnnek az önéletrajz és a vele rokon műfajok számos későbbi példájára is. A szekcióelőadások témái a plenárisokéhoz hasonlóan rendkívül változatosak. Több tanulmány új kutatási kezdeményezésen alapul, szokatlan megközelítést alkalmaz, eddig nem vagy alig kutatott régiókat kapcsol be a vizsgálatokba, vagy ismeretlen szöveget közöl. Így például önálló dolgozatok foglalkoznak a XV. századi itáliai Arisztophanész- (L. Radif) és a spanyolországi Arisztotelész-fordításokkal (J. J. Valverde Abril), a nők XVI-XVII. századi oktatásának helyzetével (J. Partyka), a levélirás XVII. századi finnországi tanításával

303 618 KÖNYVEK (R. Sarasti-Wilenius), a tiroli latin irodalom történetével (L. Subaric), a népnyelvű kulturális hagyományok és a neolatin költészet ka pcsolatával, a latin irodalom regionális sajátosságainak és egyetemes tendenciáinak kölcsönhatásával (N. Thum), a latinnal mint a XVI. századi nemzetközi diplomácia nyelvével (D. Arrighi), valamint a latin nyelvvel és nyelvhasználattal kapcsolatos ideológiai alapú, jórészt XVIII - XIX. századi gyökerű közép-kelet-európai sztereotípiákkal (J. Axer). A magyar tárgyú tanulmányok közül kiemelhető Kecskeméti Gáboré, aki kora újkori magyarországi és erdélyi humanisták filológiai tevékenységét elemzi, továbbá Szabados Györgyé, aki a XVII. századi történetírás kérdéseivel foglalkozik. Franciscus Pomey Nagyszombatban megjelent lexikográfiai és grammatikai műveit Nicol Sipekiová mutatja be, egy magyarországi törökverő hősöket dicsőítő, 1688-as kölni versezet szövegét Karl August Neuhausen közli. A kongresszus fontos ered ménye, hogy a szakterület több nemzetközi hírű képviselője eljött Budapestre és tanulmányával jelen van a kötetben. A gyűjtemény tanúsága szerint az összejövetel jelentős tudományos potenciált tudott mozgósítani, s a magyarországi kutatások a korábbinál jóval hangsúlyosabb helyet szereztek maguknak a neolatin filológia európai térképén. A kötetből kirajzolődó új kutatási tendenciák, kérdésfölvetések, módszerek és ered mények tanúsítják, hogy a latin nyelv az újkori Európa közös alapja, melynek ismerete és tanulmányozása az európai önértelmezés alapvető feltétele. A tanulmányok nyomán az eddiginél pontosabban kirajzolódik a folyamat, melynek során a latin más-más időpontban, kisebb-nagyobb regionális eltérésekkel veszítette el szerepét a különböző műfajokban. A kötet fontos eredménye az is, hogy beemelt a kutatásba több, eddig periferiálisan kezelt műfajt, szövegés kiadványtípust, láthatóvá tett elfeledett retorikai, poétikai összefüggéseket, s nyomatékosan felhívta a figyelmet a- két- és többnyelvüség problémájára. További eredmény, hogy több előadásban megvalósult a gyakorlati célú adaptációk és az intertextuális jelenségek figyelembevétele, a funkciótörténeti nézőpont következetes alkalmazása, s a szerzők ismételten felhívták a figyelmet a stílus- és műfajválasztás társadalmi, politikai relevanciájára. A kötet tanúsága szerint folyamatban van jelentős neolatin és kétnyelvű szerzők műveinek kritikai kiadása, megkezdődött kisebb régiók és a XVIII. század latin irodalmának módszeres kutatása, s nagy lendülettel folyik a szövegek, műfajok nyelv-, stílus-, irodalom- és mentalitástörténeti szempontú feltárása, különös tekintettel az antik és a középkori hagyomány recepciójára, a szövegelőállítás, közvetítés, befogadás és a funkció viszonyára. A kongresszus egyik közvetett, ám nem lebecsülendő eredményének tartom végül azt is, hogy a közelmúltban megjelent Wilfried Stroh, a német klasszika-filológia és neolatin kutatások egyik doyenjének Meghalt rı latin, éljen a latin: Egy m.'ıg_ı; nyelv rövid története című könyvének magyar fordítása (Typotex, Budapest, 2011). A kötet remélhetőleg megértet valamit a magyarországi olvasókkal abból az óriási veszteségből, amely a latin oktatásból történt kiszorulásával érte az európai művelődési. TÜsı<És GÁBOR François Gantheret: La nostalgie du présent, Psychanalyse et écriture. Editions de l'olivier, Paris, 2010, 84. François Gantheret az Association Psychanalytique de France tagja, J.-B. Pontalis meghívására részt vett a Nouvelle Revue de Psyclırmalyse szerkesztésében is. Cikkein és esszéin kívül (pl. Moi, morıcle, mots vagy a Cézanne-ról szóló - Gantheret által esszé-fikciónak" titulált- Petíte Route du Tholonet) novelláit és regényeit is ismerheti a franciául olvasó közönség ben Les Corps pertlus című művével elnyerte a legjobb első regényért járó Ulysses-díjat. Láthatjuk tehát, hogy - mint azt Gantheret előszavában hangsúlyozza is - A jelen `nosztalgiájn, Pszichoamılízís és írás című esszéjében két olyan gyakorlatra reflektál, melyeket sajátjának mondhat: az analitikuséra és az iróéra. Az írás és a pszichoanalízis közös talánya a nyelviségben rejlik: a szavak, melyek csupán jelek, hogyan képesek megelevenedni és hatást gyakorolni, vagyis megjeleníteni (mettre en présence) azt, amit jelölnek. Az analitikusok és az írók határok mentén kóborolnak, a terület, amelyről szavakkal térnek vissza, nem tartozik senkil`ıez (no man's land), ott az időnek nincs folyása, se eleje, se vége. Ezen megállapítás érvényességét Gantheret ki terjeszti

304 KÖNYVEK 619 minden alkotófolyamatra, de főként a festészetre hivatkozik. Ezt a (freudi fogalommal élve),,köztes királyságot (amely a nyelv struktúrája és a tudattalan elképzelhetetlensége között helyezkedik el) pedig a szenzualitás segítségével igyekszik megközelíteni. A pszichoanalízis problémáját Gantheret saját (a NRP-től el nem választható) tapasztalatai alapján fogalmazza meg. Hogyan adhatunk át bármit is a pszichoanalitikai tapasztalatból, az analízis mozgásából anélkül, hogy eltorzítanánk azt? Hogyan érzékeltessük az olvasóval az Edmundo Gómez Mango által említett vivenciát, a kezelés,,megélését? Természetesen a kérdést már Freud is feltette magának. Ugyanígy az irodalom is csak a szavak erejével tud élni, a szavak pedig csupán halott nyomok, amelyekből jeleket csinálunk, és amelyek olykor mégis az életből keletkeznek, annak nyugtalanságát közvetítve. Gantheret az irodalmon belül a költészetben látja ezt a képességet. Majd erre egy páciensétől származó elszőlással ad példát, amelyet költői metaforaként értelmez. Am nem a lacani egy szó egy másik szó helyett formuláját követve, hanem a nyelvi gondolkodásában bekövetkező botlások eredményeként, amikor a szó a kimondatlan helyére kerül, annak a helyére, ahol nem voltak szavak, csupán a kimondottság és a meghallatás fájdalmas vágya. Gantheret az analízist és az irodalmat abban az elgondolásában is öszszekapcsolja, amely szerint az analitikus tapasztalat átadásának egyetlen módja a fikció. Az író és az analitikus jellegzetes pszichés működését tehát a szenzualitással írja le, amelyhez a minőség kategóriáját kapcsolja. Példaként hozza a douceur minőségét (melynek magyarra fordítása sem egyértelmű: édesség, finomság, lágyság): nincs meg bennünk a douceu r-mint-olyan emléke, mégis ráismerünk. A szótári meghatározások csak körbe-köbe forognak, mintha az önmagán tapogatózó nyelv azt próbálná feltüntetni, hogy van egy önmagán túli, melyet hordoz, de nem képes megragadni. A minőség olyan kategória, amely kibújik minden metafora alól, vagy amely, ha úgy tetszik, csupán önmaga metaforája. A minőség érzete tehát a nyelvi struktú rán túl helyezkedik el. A szenzualitás bensőséges összhang a minőségekkel, a pillanat tere. De hogyan kapcsolódik mindez a jelen nosztalgiájához? Először is a jelen egyben múlt és jövő is. Benne foglaltatik a gyermekkori, ami nem az elmúlt, hanem egy örökös jelen, mindig aktuális bennünk, nem tudjuk elmondani, sem elgondolni a jelent, mert a jelen az maga a beteljesülőben lévő gondolat. Az írás kiindulópontjai pedig nyomok, vegyes aktivizáló elemek, melyeket Gantheret (Paul Valéry után) jövőfoszlányoknak" nevez. Ezen kifejezés felfordítja a gondolkodást, mert a vektorizált időt forgatja fel. A foszlányok nem egy tárgy, egy épület, vagy egy egész hajdan maradványai, az eljött szavakban egy eljövendő rajzolódik ki, amelynek foszlányait gyűjtögetjük. Merleau-Ponty szerint a test maga az idő (ezért bújik ki az idő alól). Az érzeteket felfogó szenzuális test pedig magát ez időt fogja fel, mivel Gantheret megfogalmazásában az érzet nem az időben van, az érzet maga az idő, minden elmúlt pillanatban. Másodszor pedig ha a nosztalgiát elvágyódásként értjük, azt mondhatjuk, hogy a nyelven túlira, a,,köztes királyságra irányul, melynek határait tapogatjuk, és amelyet a szenzualitás, az érzetek, a,,megélés" által futólag talán meg is pillanthatunk. A recenzens nem érezte egyszerűnek az írásról (és analízisről) szóló írásról való írást. De érezte. És a szerzőnek talán pontosan ez volt a célja. Nem meggyőzni kívánja az olvasót, sem kész válaszok elé állítani. Hanem átadni a tapasztalat átadásának nehézségét. Nem új problémákat vet fel, hanem a régi kérdések még mindig aktuális voltára világít rá. Tíz, számmal ellátott kis fejezetből álló esszéje pedig egyszersmind tükrözi is az írás-analízis mozgását, hiszen maga is különböző (írás- és olvasmány-élményekből, festészetből, páciensektől és ismerősöktől származó) nyomokból, jövőfoszlányokból" épül fel, patchworkszerűen (mint mi magunk), gyakran asszociatív módon, vegyítve a tudományos és a költői nyelvet. Mintha maga is kívül lenne az idő folyásán, és valahogy nem is érezzük a pontot a végén (annál inkább a felkiáltójelet). Ahogy Gantheret mondja: igazából sosem tesszük ki a vége szót. BAGDÁcs ZsuzsA Gera Judit: Az alávetettség struktúrái a holland prózában. Kritikai tanulmányok. (Tálentum sorozat.) Eötvös kiadó, Budapest, 2012, 274. Gera Judit holland és angol nyelven megjelent tanulmányainak átdolgozott, kibővített változatát

305 620 KÖNYVEK adja közre új kötetében. A címben megidézett alávetésnek két változatát vizsgálja holland és flamand irodalmi szövegekben a középkortól napjainkig: a nők férfiak általi és a gyarmatosítottak gyarmatosítók általi alávetésé-t. Gera Judit időről-időre fontosnak tartja hangsűlyozı`ıi, hogy az ideológiákról való gondolkodás maga is ideológikus, illetve hogy az ilyen szempontú megközelitésmód nem zár ki másféle olvasatokat, elemzéseiből viszont szinte süt a másfajta olvasói stratégiákkal szembeni intolerancia: mintha csak a gender-központú, illetve a posztkoloniális kritikai vizsgálati módszer volna igazán szakszerű, nem-naiv, korszerű. E szavakkal feddi meg a XVII. században élt hajőskapitány, Bontekoe,,I-Iajónapló"-ját irodalmi műként értékelő holland kollégáját: A gyarmatosítás problémája egyetlen egyszer sem merül fel Bostoen elemzésében. Ennek retorikai el fedésére szolgál a szöveg irodalmi, stilisztikai, hatástörténeti vizsgálata. (85.) Elemzései során azonban nem áll meg ezen a ponton, nagyon gyakran oda lyukad ki, hogy nemcsak az esztétikai megközelítés, de maguknak a vizsgált műveknek az irodalmisága is csak leplezés célját szolgálja (akár tudatában volt ennek a szerzőjük, akár nem). ldézi például, sőt, maga is írja, hogy a XIX. századi klasszikus, E. D. Dekker regényt és nem pamfletet írt (139., ill. 176.), mégis, Said javaslatára a külcsín, a szövegfelszín" vizsgála tán keresztül azt kívánja demo-nstrálni, hogy a szöveg hogyan mond ellent saját, ki nem mondott előfeltevéseinek. (144.) Gyorsan eljut odáig, hogy a regény, a Max Havelaar csak kényszerűségből öl-tölt regény formát", és a szerző éppen úgy a valóságelvet preferálja a fikciorıalitással szemben, ahogy Droogstop-pel és Havelaar", a könyvbeli regény főalakja, illetve a könyvbeli regényből kinövő másik regény főszereplője. (150.) A legfőbb probléma az, hogy Gera Judit részéről ez nem puszta ınegállapítá-s, hanem - mint dikciója, retorikája is elárulja - (negatív) értél<ítéletet hordoz. Már eleve azzal minősít valamit, hogy leleplezés tárgyává teszi: mintha (direkt vagy akaratlanul) leplezve lenne a könyvben, hogy a fikció, a forma csak csomagolás Dekker számára, azt a céltszolgálta volna, hogy minél több olvasót megszólitson és helyreállítsa- a gyarmatokon elveszített személyes becsiiletét (ehhez képest másodlagos, hogy Gera nem csak a leplezettségben téved, de abban is, hogy a fikció itt csak csomagolás volna). Gera Judit többségében- bonyolult szerkezetű, különös keletkezéstörténetű műveket elemez, ilyen a már említett Max Havelaar vagy Bontekoe I-Iaj_ó.- napló -ja (ld : ez a könyvecske igazi hibrid, Eco szavával,,kificamoclott m-ű`", és alighanem ennek köszönheti máig ta-rtó sikerét), de a közé-pkori verses Mária-leˇgenda, a Beatrijs is (amely romlott szöveg, egy középholland változat - lehet, hogy sokadik - másolata-átdolgozása). Ez a tény egyáltalán nem hagyható figyelmen kívül az olvasásuk során, a kérdés nem intézhető el azzal, hogy ilyesmivel a,,historizál-ó olvasás, a- genetikus szövegvizsgála-t stb. foglalkozik (pl. 27.). Kinek a stratégiáját elemzi (leplezi le) mondjuk a Beatrijsben. a szerzőnő? A (konkrét) szövegét? A legendáét? Az adott változat szerzőjéét-átdolgozójáé-t? Netalán a szöveg narráto-rá-ét? Vagy magát a műben tárgyiasuló - idézem -.kato-likus, egyházi" világképet kívánja leleplezni? Mi-- előtt gender-központú elemzésbe fogn-ánk, szükség lenn.e a szöveg szolid o.lvasa tára, ez azonban ezekből az írásokbó-l szinte teljesen hiányzik. A Beatrijs két oldalas elemzésében- (26-27.). pélzdául alig van- olyan megállapítás, am-inek helytálló volta ne lenne legalábbis megkérd-őjelezhető. A mesebeli megpróbáltatás", illetve a bűn helye nem a város, ahol a- szökött apáca szerel mesével megtelepszik, szemben Gera Judit állításával: ennek az időszaknak mindössze- néhány sort szentel a legenda átdolgozója, alighanem azért, mert a munkáját udvari közönségnek szánta; Beatrijs kétségkívül bűnben él., mivel me-gszegte örök fogadalmát, de a szöveg érezteti, hogy szeretik egymást az ifjúval, és csak a szegénység választja majd el őket (ebben teljesen az udvari. sze-rel.emkódexet követi a szöveg). Hogy ne kel-ljen megalázkodnia, az elhagyott nemes kisasszony inkább p-rostitu-ált lesz, nem tudna al-antas mun-kát végezni. Ugyanilyen árnyalatlan az a kijelentés, hogy a bű-n-ös é-letével szakítani akaró Beatrijs a-z özvegynél,,talá.lna szolidaritást, akire gyermekeit bízza. Az özvegy a kötelező három napra fogadja be Beatri-jst. Amikor a lány óva tosan megpróbálja kitudakolni tőle, hogy mekkora botrányt kavart annak idején annak az apácának a- szökése, az ö-zvegy ráförmed: hogy mondhat ilyet, a kolostor híre makulátlan, és külön-öserı a sekrestyést dicséri, azaz Máriát, aki átvette Beatrijs helyét a kolostorban: amit az özvegy se tud. Vagyis ha ismerné a történetet, és tudná, hogy egy szö-

306 KÖNYVEK 621 kött apácáva-l áll szemben, nem biztos, hogy az özvegy (rögtön) képes lenne megértést tanúsítani Beatrijs iránt... Az is tévedés, hogy Beatrijs ráb-ízná a gyermekeit: a harmadik éjjelen titokban továbbáll, amikor angyali szózat biztosítja arról, hogy nyugodtan- visszatérhet a kolostorba, nem lesz bántódása. So-rsukra hagyja tehát a gyerekeit - ráadásul a mű szimmetrikus felépítése egyértelműen- jelzi, hogy ugyanúgy szökik megint, ahogy annak idején egy éjjel megszökött a kolostorból... És mit kezdjünk az ilyen kijelentésekkel: A történetben- a tekintély szexualizált formában jelenik meg: az apát testesíti- meg, aki lehetővé teszi Beatrijs gyónásá-t"... Távol áll tőlem, hogy vitassam a gender-központű és a posztkoloniáli-s kritikai megközelítés fontosságá-t. Csakhogy művelőinek fokozottan vigyázniuk kell, ha nem szeretnének ha-sonló erőszakot tenni- a. szövegen, mint amit meggyőződésük szerint az elemzett művek szerzői (és/vagy férfiszerep-lői) kö-vettek el az alávetettekkel és elnyomottakkal szemben. BALOGH TAMÁS Eric M'acP-hai-I: The Sa-phistie Renaissance. Librairie- Droz, Gene-ve, 2011 (Travaux d'hun'ianiszrne et Renaissance N CD-LXXXV), 156. A nyugati irodalmi go.ndolko.dáa id-őről--időre felfedezi. azt a gondola-to.t, amely szerint az iroda.. lom a diiskurzusnak oty-an terepe, ahol nem tisztelik az ellıentmoı-'ıdászme-ntesség szabályát, sőt éppenséggel* az e-gymásnak e-llentm-ondó. interpretációk élteti-k az irodia-lmi beszédmód-ot. Valószínűleg a ciekons-trul<ció..s is.l<ol'a mutatott rá aprólé-kos elemzése-ivell a- legradikálisabban arra, hogyan- feslzik fel egy szöveg jelerıtéshál-ója, és ho-. gyan- ke-zdhető. ki látszól'a.g_os jelentése a. figyelmes ol-vasatban fel tá ru,l.kozó. összefüggések segítségével. Mi-ındfehhez azt is hozzáteh-etjü k, hogy az ir0- dalmi szöveg mindig többet tud nemcsak alkotójáná I, hanem- bármely konkrét interpretációjánál is.. Ezt a szövegben- rejlő többletet irodalomtörténeti tudatunk rn-intlfıa a modern-itáshoz. kötné, vagy legalábbis feltéte-le-zné.. hogy legkorábban a rom-an-ti-kus i-rőniával: jelent meg va-lam-i hasonló jelenség. Ezt a ké-pet árnyalja Eric MacPl'I-ai.l, az Indiana University taná-rának új könyve, amelyben a szerző a reneszánsz kori sz.ofisztil<_us hagyományt mutatja be gazdag anyagon, nagy filológiai tudással. Értekezésében számos izgalmas példa segítségével mutat rá, mennyire tisztában voltak a kora újkor szerzői is a beszéd antagonizmusával. Tudták, hogy a` retorika képes saját maga ellen fordulni, és 'lefegyverezni a dogmatikus meggyőződéseket anélkül, hogy újabb dogmákról győzné meg a hallgatóságot; tudták, hogy az ékesszólás eszköztára még az ékesszólás tudománya ellen is bevethető. Ezt a szofista filozófia ismeretének és újraolvasásának köszönhették. A könyv azzal a platonikus gyökerű filozófiatörténeti narratívával számol le, amely a szofistát leértékeli az igazi filozófussal szemben, mégpedig azon az alapon, hogy előbbi csupán véleményt (doxa), utóbbi pedig az igazságot fogalmazza meg. Ez az elbeszélés a szofistát egy lezárt és meghaladott múlt részeként tünteti fel, hiszen - mint állítja - győzedelmeskedett felette a bölcsesség szeretője. MacPhail azonban talál vizsgálódásai számára egy olyan területet, ahol a szofista inspiráció sohasem szűnt meg. Ez pedig a retorika története. A könyv első részében a szofista hagyomány átörökítését tekinti át a klasszikus, illetve hellenista ókortól egészen a reneszánszig. Az első fejezet a különböző antik forrásokra és doxográfiai munkákra támaszkodva arra keresi a választ, hogyan alakult ki a filozófiatörténetben a relativista szofista képe. Megtudhatjuk, hogy mely munkákban maradtak fenn szofista töredékek, és többek között arról is értesülhetünk, hogy Sextus Empiricus Adversus mathematicos című műve nemcsak a szkeptikusoknak, de más preszokratikus szerzőnek (pl. Kritiásznak) is megkerülhetetlen forrása még a XVII. század gondolkodói számára is. Magától értetődően kerül itt szóba a Prótagoraszró-l is író Diogenes Laertius, és néhány ke- Vésbé ismert, ám a XVI-XVII. század eriditusai által olvasott szerző szerepe is előtérbe kerül. Il-yen a ll. században élt Publius Aelius Aristides, aki vitatja szofista és filozófus Platóntól eredő hagyományos szembeállítását. Hasonló módon száll szembe a hagyományos értékrenddel a lemnoszi P-hilostratus (I-II. sz.) A szofistá-k élete cimű rnunkájábaı-ı,. amelyben a platonizm us és a szokratizmus rovására felértékeli a szofistákat, mivel az a- meglátása, hogy ahol előbbiek kétkednek, ott a szofi-sták magabiztosan nyilatkoztatjá-k ki tud-ás.ul<a-t.

307 622 KÖNYVEK Ami a későbbi szöveghagyományozódást illeti, MacPhail kutatásai szerint a középkorban a szofista hagyomány kevés kivételtől eltekintve feledésbe merül, és majd csak a XV. századi humanizmus fedezi fel újra. Ennek az újraolvasásnak kitüntetett eseménye az, amikor Pietro Bempo 1493-ban latinra fordítja Gorgiász Helena' clírsérete című beszédét, ami oda vezet, hogy 1513-ban Aldo Manuzio nyomdájában megszületik Gorgiász editio princepse. MacPhail- más forrásokból is bőven szemezget, és a szofista tanok megismerésében nagy szerepet tulajdoni t Erasmus Apoplıtegnmttíjrinak és más florilegiumoknak. A következő fejezetet a szerző a reneszánsz korában a szofistákkal szemben megfogalmaződott vádaknak szenteli. A btılgaság dicséretének elemzésével mutat rá, hogy a szofista megbélyegzése kedvelt toposza volt a korszak irodalmának, hiszen Erasmus Balgasága szofistának vallja magát, és ezzel is szembe állítja magát a bölcsekkel. Ezt a toposztörténeti szálat két területen viszi végig a szerző: a szofista és a filozófus régi szembeállítását először a korszak Platón- és Arisztotelészkommentátorainál mutatja ki (Ficino, Joannes Serranus, Pier Vettori, Johann Sturm), kiemelve azt, hogy az arisztoteliánus retorika szerint a retorika fegyverével élő szofista rosszra tör, azt akarja bebizonyítani, amit nem lehet, és az igaz üggyel szemben a hamisat akarja győzelemre vinni; ezután pedig MacPhail arra is rámutat, hogy a szofizmus vádja az antikok után a kortársakat is elérte. A humanizmus képviselői (Petrarca, Erasmus) előszeretettel minősítették szofistáknak a skolasztikusokat, vagyis a jelentős hatalmi vagy ideológiai beágyazottságú intézmények képviselőit. Így tett Rabelais is, aki nem fukarkodik a sorbonna rd-ok becsmérlésében, és Thubal Holoferne, Gargantua mérsékelt sikereket elérő első nevelőjében is a skolasztikust mint szofistát teszi nevetségessé. Azonban maguk a skolasztikusok is szívesen nevezték egymást szofistának belső vitáikban, így tettek pl. olykor a scotisták a nominalistákkal. A szofista hamarosan az üres fecsegő szinonimája lett, aki értelmetlen álproblémákról beszél. Ugyanakkor, mint MacPhail rámutat, a szofizmus bírálatát nagy mértékben szolgálja a szofista retorika: a fecsegést és az üres beszédet Rabelais a becsmérlő jelzők halmozásával, Vagyis a szofista ékesszólás alakzatával (copia) élve marasztalja el. Vagyis rámutat arra, hogy a szofistákról pozitív értelemben ritkán nyilatkozó humanizmus sokat köszönhet a szofista retorika hagyományának. Ezzel foglalkozik a könyv második része. Egy olyan ellentmondásból indul ki, amelyet a beszéd antagonizmusának (the antagonism of speech) nevez, és amelyet már az antikretorika is ismert. Így hangzik: Platón a retorikát mint szofista tudományt csakis a retorika eszközeivel támadhatja, vagyis akár akarja, akár nem, rá van utalva erre a gyanakodással szemléli mesterségre. A retorika saját maga által intézett támadása így paradox módon a retorika erejét bizonyítja. Az ellentmondást Quintilianus és Cicero is ismerteti, így MacPhail is az ő szövegeiket elemzi (lnstitutio Omtoría, , ill. De oratore, 1.47.). Majd Giovanni Pico della Mirandola Ermolao Barbaróhoz június 3-i levelét veszi elő, amelyben a szerző Platón Gorgiászának mintájára az ékesszólást támadja, miközben a barbarizmust védi - játékosan utalva ezzel címzettjének nevére, amely a barbarus szót rejti. Ezt az irodalmi tréfát természetesen nem kell komolyan venni, és MacPhail is a szöveget paradox encomiumnak minősíti rámutatva arra, hogy retorika haszna ellen való érvelés retorikai gyakorlófeladat a korban, és ennek megfelelően is olvassák. MacPhail Poliziano egyedi reakciójára is felhívja a figyelmünket, aki egy levelében azért csodálja Pico szöveget, mert az lerombolja a retorikát, hogy újra fölépítse azt. Vagyis olyan beszédet alkot meg, amelyben benne rejlik annak ellenkezője is. Mint MacPhail felhívja rá a figyelmünket, ez azt jelenti, hogy a retorika művészetével megfogalmazott beszédre nem érvényes az ellentmondásmentesség arisztotelészi elve, mivel minden valamely tétel mellett érvelő beszédben benne rejlik annak ellenkezője is. Így a reneszánsz kor a retorikusság igényével megfogalmazott beszéd igazságfeltételeiről, etikai vonatkozásairól és hasznáról vallott arisztoteliánus nézetek felülvizsgálatára kényszerül. Ez az észrevétel a szofista antilogika felé viszi az értekezés gondolatmenetét. A Metafizikn I" könyve szerint lehetetlen, hogy valamely tulajdonság egyszerre meglegyen és ne legyen meg egy tárgyban; nos ez az a kritérium, amelyet a szofista retorikai iskolában nem vesznek figyelembe, hiszen a szofisták meglátása szerint az ügyes szónok minden álláspont mellett és ellen is tud érvelni, így a szónoklattan oktatásánál el kell tekinteni a metafizikai meggyőződéseinktől. Az érvelő szofista min-

308 KÖNYVEK 623 denekelőtt előadóművész, aki az egymás ellen érvelő beszédek versenyében (logon agőn) teszi próbára magát. MacPhail kiemeli, hogy a szofista antilogikában potenciálisan a szkepticisták számára is hasznos módszer rejtőzik, majd a szofista és a szkeptikus azonosításának tradíciójáról. értekezik, amelyet Senecától Montaigne-ig vizsgál elsősorban Prótagorasz recepciója kapcsán. Az antilogikát mint az ellentétes értelmű beszédek szembeállításának hagyományát az drámairodalomban (Euripidész) és a szónoklatokat szívesen közlő történetírói művekben (Thuküdidész) elemzi, majd olyan reneszánsz közhely- és levélgyűjteményeket szed csokorba, amelyek antitetikus párokba szervezik szövegpéldáikat. Ebben a fejezetben a legnagyobb hangsúlyt ismét csak Rabelais és mellette Montaigne műveinek értelmezése kapja. A logon agón szép és mulattató példáját mutatja fel a szerző a Tiers Livre-ben, amelyben Pantagruelék barátai a különböző jósjelek és álmok kedvező és negatív értelmezésével keresik a választ ama fontos kérdésre, hogy Panurge-t vajon felszarvazza-e leendő felesége. MacPhail Panurge-ben fá radhatatlan szofistát lát, aki mindig talál újabb nyakatekert érvet, hogy mentse a menthetetlent. Mon taig1`ıe esetében pedig azt láthatjuk, hogyan áll az antilogikus szövegépítkezés a pü rrhonizmus szolgálatába. Minden érvre találni egy ellenkező érvet, és az esszék ezen ellentmondó érveknek és példáknak a gyűjteményét kinálják, viszont tartózkodnak attól, hogy univerzális tanulságot fogalmazzanak meg. Azt, hogy melyik döntés a helyes, csak az adott helyzet, az alkalom (kairosz, occasio) fényében lehet megmondani. A következő fejezet ezért a kairosz fogalmát mint a szofista retorika kulcsfogalmát tárgyalja. Mint a szerző kifejti, a szofista etika szerint azt, hogy egy cselekedet jó-e vagy rossz, az dönti el, hogy megfelelő pillanatban hajtották-e végre. Ugyanígy a jó beszéd az adott helyzethez (kairosz) alkalmazkodik, és a legjobb réto-rokat, mint pl. Gorgiász az improvizáció mestereinek tartják. MachPhail meggyőzően mutatja ki, hogyan teremti meg a reneszánsz a szofista retorika hagyományaitól nem függetlenül azokat a műfajokat, amelyek könnyen adaptálhatóak a helyzethez, és amelyek visszautasílják a merev formai szabályokat, könnyen alakíthatóak és felhasználhatóak más szövegekhez: ilyen pl. a ricordi (Guicciardini), az esszé (Montaigne) és az adagia (Erasmus). E három szerző bemutatása közül Erasmusét érdemes kiemelnünk, aki a közmondást a dolgokhoz és az időhöz alkalmazható mondásként értékeli, amelyek ugyanakkor mégis időtlen igazságot fogal-maznak meg. Ezzel a fejezettel talán a kötet legfontosabb műfajtörténeti következtéseit sikerült levonnia a szerzőnek, hiszen új műfajok megjelenését filozófia- és retorika történeti keretbe ágyazva magyarázza. A kötet utolsó tanulmánya azoknak lehet érdekes, akik arra kíváncsiak, milyen tanulsággal szolgált a szofista retorika a protestáns-katolikus hitviták résztvevőinek, és milyen érvelési technikákat merítettek a szofistáktól, hogy meggyőzzék ellenfeleiket. A szerző egy Prótagorásznak tulajdonított, a valószínűség megfordításán alapuló érvelési technika használatát mutatja be az újításokkal szemben mindig is gyanakvó, de mégis toleráns Montaigne-nél, aki paradox módon úgy érvel, hogy a legegyszerűbb módja a katolicizmus megerősítésének a protestantizmus legalizálása (Esszék, II., 15.). A könyv anyaga így tehát a források számbavételén át a toposztörténeten keresztül a szofizmushoz kötődő diskurzustípusok bemutatásáig ível. A dolgozat gazdag világirodalmi példatárból merit, az egyetemes reneszánsz műveltséget áttekinti, és aránytalansággal sem vádolhatjuk az amúgy francia irodalmat tanító szerzőt, de talán észrevehető, hogy az egyik legtöbbet citált auktora mégiscsak Montaigne, aki mellett nagy szerepet kap Rabelais is. Így a könyv a leginkább talán a Montaigne-filológiát gazdagítja, annyiban legalábbis mindenképpen, hogy felhivja a figyelmet a legtöbbször a pürrhonizmus felől olvasott szerző szofista vonatkozásaira is. A meglehetősen karcsú kötet azonban okoz némi hiányérzetet is. A magam részéről szívesen olvastam volna a szofista retorikai képzés és antilogika, valamint a skolasztikus disputációs gyakorlat lehetséges összefüggéseitől. A feladat ugyanis látszólag ugyanaz: ellentétes álláspontok versenyeztetésével gyakorolni az érvelést. Ennél talán zavaróbb, hogy a Rabelaiselemzéseknél nem kezdeményez párbeszédet a diatribé műfajának szakirodalmával vagy Bahtyin regénykoncepciójával és polifóniaelméletével, amelyet a menipposzi szatírát elemezve alkot meg az orosz tudós. Pedig a sok szempontú érvelés retorikai technikájáról beszélve ezek a régi mű-

309 624 KÖNYVEK fajok megkerülhetetlennek tűnnek. Talán megérdemelt volna egy kitérőt az is, hogy miben is áll a reneszánsz adagia újszerűsége a szintén nagyon rugalmasan használható és más szövegekben beépíthető, középkori eredetű, de a koraújkorban is továbbélő exemplumhoz képest. Ezek a hiányosságok talán abból fakadnak, hogy a szofistáktól viszonylag kevés szöveg maradt fenn, tanításaikat pedig általában más iskolákhoz tartozó filozófusok műveiből ismerjük, ennélfogva a reneszánsz kori szerzők sosem önmagukban olvasták őket, hanem mindig több egymásra épülő hagyomány összefüggésében. Márpedig ezen kontextusok mindegyikét bajos volna egyetlen kötetben áttekinteni. Mégsem volt értelmetlen a szofista tradícióra koncentrálni, hiszen megerősítést nyert, mennyit köszönhet a nyugati erudició egy olyan örökségnek, amelyet minduntalan igyekezett megtagadni -és meghaladottnak nyilvánítani, és amely végül a mai közgondolkodás számára a szellemi terméketlenség metaforája lett. FönKöı.r GÁHOR Anrıg Staqu-et: Descartes et le Iibertirıage. Hermann Editeurs, Paris, 2009 (Collection Hermann- - Philosophie), 430. Mint ismeretes, Desca rtes szám:á ra a filozófia a módszeres kétellyel kezdődik: mi-nden készen kapott igazságot el kell vetnünk, hogy is-mereteinket egy olyan bizonyosságból ki-.indu-lvaı épithessük újra, amelyet már nem lehet megkérdőjelezni. A XVI-I. században ez egyet jelentett a skola-sztika elleni tám.adással, hiszen a készen kapott igazságokat nyilvánvalóan az akkori tudomány intézményesített eszközkészlete szállította. Mit kezdjünk azonban annak eshetőségével, hogy Descartes filozófiájára- és életmű vé-re a- XVII. szá-- zad óta eltelt időben a skolaszti ka utáni gondolkodás és- a filozófiatörténet intézményesülése révén több rétegnyi előítélet rakódott le, és mi is készen kapott igazságok mentén értelmezzük annak a filozófusnak a. műveit, aki azt éppen ezeket igyekezett felfüggeszteni? Lehet-e karteziánus kétellyel revideálni a Descartes-ról' vallott nézeteinket? Ezt a kérdést teszi fel Anne Staquet könyve. A kérdés filozófiatörténeti relevanciája mellett észre kell vennünk, hogy ez a problémafelvetés az irodalmi olvasás, és tágabb értelembe véve minden szöveg olvasására is kiterjeszthető.: leh-et-e szűz elmével olvasni bármit is, főleg klasszikusokat? Staquet válasza egyértelmű nem. Éppen ezért Descartes et le líbertímıge című könyvében nem azzal vezeti be a filozófus újraértelmezéséhez, hogy tabula rasává teszi saját elméjét, hanem azzal, hogy kidoigoz egy olyan értelmezői horizontot, amely saját meglátása szerint merőben eltér a filozófiatörténet bevett narra.tíváitól. Staquet ugyanis libertinus szerzőként olvassa újra Des.cartes-ot, ami az-ért is lehet merész vállalkozás, mivel Descartes több művében is nyíltan az ateistának és libertinusnak tartott gondolkodók ellen fordul az istenhitet Védelmezve. A szerző ezért könyvének első felében ezért a libertinusokról értekezik, és meghatározza a könyv második felében helyet kapó Descartes-olvasat számára, hogy mit kell a l`ibertinizmus jelen-ségén érteni. Mivel azonban nem akar abba a csapdába esni, hogy a- libertinusnak tartott szerzőket Descartes felől olvassa, ezért könyvének ez a része tulajdonképpen a szerzők bemutatásán túl a libertinusokról szóló- - tehát vélhetően a Descartes-olvasatoktól független - szakirodalom összefoglalását tartalmazza némi péld-aanyag kíséretében. Már-már Descartespastiche-nak tűnik a szerző óvatossága és módszeres kételye, amikor igyekszik elhárítani még a látszatát is annak, hogy Descartes-ról való ismeretei esetleg,,megfeırtőzl`ıetik" a lišbertinusokról szóló propedeutiíkai fejezeteket. Ennél tovább már csak akkor mehetne, ha olyasvalakit kérnefel a- módszertani fejezetek megírására, aki nála sokkal kevésbé jártas a Descartes-szakirodalomban. De vajon lehetséges il-yen érteln-ıezői radikalizmus? E recen-zió keretei- között nem lehetséges ennek elméleti lehetőségét megvizsgálni. Staquet olívasatának ú-jszerűségéről viszont árnyalt ítéletet hozh-atu-nk. A könyv legeleje arra a kérdésre keresi a- választ, hogy kit tekinthetünk libertinusn-ak, és milyen tema-tikai jellemzői vannak a libertinus diskurzusnak. A liberti-niz`mu-st az arisztoteiiánu-s skolasztikára adott válaszként értelmezi: a XVII. század szabadgorıdolkodói- vagy a kereszténységet (La Moth-e Le Vayer, Gassendi), vagy az arisztoteliani-zmust vetik el (Gabriel Naudé), mivel öszszeeg_yeztetésüket többé nem tartják problémamentesnek. Sta-quet szerencsére nem tartja be maradéktalanul azt az ígéretét, hogy a libertinizmus szakirodalmának összefoglalásra fog szorít-

310 KÖNYVEK 625 kozni,-hiszen olykor nagyon is kritikus észrevételeket tesz az eddigi kutatásokkal kapcsolatban. A tudományok kopernikuszi fordulata és a libertinizmus közötti kapcsolatról beszélve nagyban árnyalja az eruditus libertinizmus fogalmát megalkotó René Pintard tételét, aki szerint a libertinusok érzéketlenek lettek volna a természettudományok fejlődésére; ugyanígy Lefebvre-rel és Pintard-ral száll szembe akkor is, amikor vitatja, hogy a libertinusok nem kínálta-k érvényes választ az Ancien Régime problémáira, így politikai gondolatok terén nem alkottak maradandót. A libertinizmust azonban nem egységes rendszerként megragadható filozófiai tanként, hanem sajátos írásstratégiaként vizsgálja a szerző. A libertinusokban ugyanis az a közös, hogy heterodox nézeteiket kedvezőtlen ideológiai klímában, az abszolutista állam egyre hatékonyabbá váló cenzúraviszonyai között voltak kénytelen terjeszteni. Ezért általában igyekeztek kijátszani a különféle hatalmi apparátusokat és az avatatlan közvéleményt, hogy célba juttassák üzenetüket. A legkülönbözőbb kiadói és egyéb, a könyvek terjesztésével kapcsolatos taktikák (álneves publikáció, hamis kiadási hely megjelölése stb.) mellett olyan cselekkel is találkozunk a kor szabadgondolkodóinál, amelyeknek szövegbéli nyomai is vannak. Vagyis az így keletkező szövegek olvasása sajátos technikát követel meg, amelyet-staquet Leo Strauss: Persecııtíon and the Art of Writirıg című 1952-ben kiadott tanulmánya alapján sorok közötti olvasásnak nevez. Strauss a módszert, amelyet Staquet méltat, kritizál és továbbgondol, a XX. századi totalitárius rendszerekben született művek olvasására dolgozza ki, és egyik -lényeges eljárását röviden úgy foglallıahiánk össze, hogy ott, ahol az író ellentmondásba keveredik önmagával, valamilyen a hatalom számára is elfogadható tanítások közé csempészett heterodox gondolatot kell sejtenünk. Ezt a megfonto.lást, amely ön magában természetesen számos problémát.vet föl (pl. hogy mikor kell egy ellentmondást szándékosnak tartanunk, é_s mikor kell betudnunk a szerző figyelmetlenségének), Staquet a.libertinizmus és a klandesztinus kéziratok francia szakirodalmának számos ered ményével egészíti ki. Legfőképpen Jean-Pierre Cavaillé munkásságára támaszkodik, de említhetnénk a kifejezetten fiatal kutatógenerációból Isabelle Moreau nevét is, csakúgy, mint a a Libertínngc et plıflosophie au XVIIE siêcle című, tanulmányokat publikáló könyvsorozatot. A libertinus szerző mindenekelőtt színlelni kénytelen, vagyis dissimulatióhoz kell folyamodnia, hogy a libertinus olvasás kódját nem ismerő olvasó előtt úgy tíinjék, a-szerző a művében megjelentetett felforgató nézeteket elmarasztalja, míg a hatalmi tényezők által elfogadott - vallási, filozófiai, politikai - nézeteket támogatja: a helyzet természetes mindeközben teljesen az előző ford í- tottja, pl. a látszólag elítélt szubverzív gondolatot a libertinus nem a cáfolat, hanem a terjesztés szándékával idézi, mialatt a kegyes gondolatokat pedig alattomban nevetségessé teszi első ránézésre jóhiszemű, valójában nagyon is fonák érvelésével. A disszimuláció kérdése természetesen nagyon is ismert a kor szakirodalmában: általában az.indulatok és a szándékok elpalástolását értik alatta, és a kor társalgási érintkezésében, politikai irodalmában és esztétikájában egyaránt nagy szerepet tulajdonítanak neki. Staquet-nak sikerül ezt a fogalmat konkrét írástechnikák szintjén is megragadnia, és még táblázatot is közöl a libertinı.ısok és Descartesszövegeiben számba veendő cselfogások formalizált listájáról. Ezek a cselfogások általában. a nézőpontok sokaságát iktatják be a szöveg gondolatvilágába, és így hozzák zavarba a cenzúra individuális és intézményesített mechanizmusait: ilyen többek között a dialógus vagy a fiktív levél műfaja, a komikus túlzás és az irónia stíluseszköze és a gondolatmenet manipulálása, mint pl. a látványosan gyenge vagy abszurd érvelés (amely önmagában hordozza cáfolatát), egy szubverzív nézet cáfolata egy még szubverzívebb nézet segítségével stb. Ugyanitt olvashatunk az intertextualitás különböző eszközeiről is, mint az idézet, a paródia, a fordítás vagy a talált kézirat fi-kciója. A könyv ezeket az eljárásokat gazdag, `Cy.rano de Bergeractól kezd ve La Molte Le Vayer-ig -a -kor minden híres Iibertinusát felvonultató anyagon illusztrálja. A kötet második felében ezt az értelmezői kódot a szerző Descartes-ra alkalmazza. De először tudásszociológiai -és életrajzi áttekintést kapunk Descartes-ról, akiről kiderül, hogy hasonló tá rsadalmi mil-iőben mozgott, mint az általa is gyakran kárhoztatott libertinusok. Számos olyan életrajzi elemről értesülünk,.amelyek kérdésessé teszik Descartes jámborságát: közismerten jó viszonyt ápol pl. a protestáns Hollandiával, ahol hosszú

311 626 KÖNYVEK ideig bujkál; lányát protestánsnak keresztelteti, és valószínűleg ő maga is protestáns házasságot köt. Staquet újraértékeli Descartes és a sokáig ellenségének elkönyvelt Gassendi viszonyát, miközben a Méditations kapcsán kibontakozó filozófiai vitájukban aprólékosan elemzi kettejük pozícióját a beszéd helyzet teatralitásának szemszögéből, és felhívja a figyelmünket arra is, hogy a tartalmi ellentéteken túllépve ugyanazon filozófiai szerepjáték szabályait fogadja el a két egymással összekacsintó vitázó fél. Ezután veszi sorra Staquet azokat a szöveghelyeket, amelyek alátámasztják hipotézisét, amely szerint Descartes is élt a libertinusokra jellemző írásstratégiákkal. Ezen az értekezésen kívül valószínűleg nem sok olyan munkát találunk, amely műfaji szempontból is értelmezi Descartes munkásságát. Meglepő módon ugyanis a műfajok vagy a merész műfaji áthallások sokfélesége jellemzi a filozófus életművét. A méditation pl."-keresztény műfaj, amelyet Descartes a teológia helyett a filozófiai igazságkeresés szolgálatába állít. Esszé és értekezés (discours), dialógus és levél, a talált mű közreadá-sának fikciója mind-mind egy roppant fortélyos kettős beszéd szolgálatában állnak a vizsgált korpuszban..staquet elsősorban Descartes kozmológiájában mutatja ki, hogy a duplafenekű érvelésben milyen fontos szerepetjátszik a fikció, a heterodox gondolatok szerény hipotézisként való feltüntetése és a bevett nézetek melletti önmagát leleplező, abszurd érvelés. A szerző érzékenyen mutat rá az olyan anomáliákra, mint pl. a Méclítrıtions touchant la prenıiêrc plıilosophie, oıi Von rlémontre l'exı`slem`e de Dietz, et l'immormlífé de Vâmc címe keltette várakozás és a megvalósult gondola tmenet között feszülő ellen tét. A Sorbonne teológusainak ajánlott mű (Elmélkedések az első filozófiáról, ahol kimutatjuk lsten létezését és a lélek halhatatlanságát) ugyanis nem jut el a lélek halhatatlanságának bizonyításáig, hiszen Descartes - dualista nézetének megfelelően - csupán a lélek anyagtalanságát tárgyalja. A kötet utolsó fejezetében Staquet számot vet azzal is, hogy a disszimulációs írásstratégiák nem feltétlenül csak a libertinusokra jellemzőek, ezért jónak látja megvizsgálni a descartes-i filozófiát tartalmi szempontból is, hogy megtudja, hogy az megfelel-e vagy ellenáll-e egy libertinus olvasatnak. Rámutat arra, hogy Descartes istenképe a kereszténység megtestesült, személyes Istenéhez képest meglehetősen elvont, és a világ antropocentrista felfogásának karteziánus kritikája a keresztény istenkép ellen is fordítható. Felveti annak lehetőségét is, hogy a Értekezés átmeneti morálja mégsem teljesen átmeneti, hiszen néhány szöveghely alapján feltételezhető, hogy Desca rtes értékrendjében az igazságkeresés öröme előbbre való az abszolút bizonyosságnál. Amellett sem megy el szó nélkül, hogy A lélek szenvedélijeíről írott műben a filozófus gyanúsan felértékeli az evilági boldogságot. A komoly eredmények mellett azonban sajnos azt kell látnunk, hogy néhány ponton lelepleződik Staquet olvasatának tendenciózussága, vagyis a könyv elején nagy alapossággal kidolgozott értelınezői kód olykor jobban látszik, mint-maga a vizsgált szöveg. Ráadásul maga a módszertan is egy helyütt következetlen. Várakozásainkkal ellentétben az eredetileg a sorok közötti olvasás teóriájából kiinduló Staquet nem mindig azokkal az írástechnikákkal foglalkozik, amelyek a szerző szándékának elkendőzésére szolgálnak; ilyennek látom a paródia vagy a túlzás retorikai eszközét, amelyek nagyon is láthatóvá teszik a szerző szándékát: nevetségessé tenni ellenfelét. A paródia és a túlzás kettős beszéde vajon nem túl átlátszó, hogy a disszimuláció kategóriájába tegyük? (Miért fordultak akkor a libertinusok mégis olyan gyakran ehhez az eszközhöz? A válasz talán a korabeli cenzúra működésében rejlik, amelyet talán éppen olyan kettősség jellemzett, mint a kötetben jellemzett beszéd módoka t. A XVI. század első felében még meglehetősen többközpontú hatalom húzd meg-ereszd meg játékai, a cenzorok cselei, adott esetben jóindulata vagy egyéb in tenciói egy problematikus szöveg megjelenéséhez ugyanúgy hozzájárulhattak, mint egy-egy merész kijelentés tréfába csomagolása a kérdéses műben. A szövegközpontú elemzést érdemes lett volna ilyen irányba is kiterjeszteni.) Időnként az elemzett szöveg kontextusának filológiai tisztázása is hagy némi kívánni valót maga után. A könyv első felének egyik legtöbbet hivatkozott példájánál, Cyrano de Bergerac L'Autre Monde című kétrészes regényénél meglehetősen hiányzik ez a fajta filológusi megközelítés, mivel ez a mű sokáig csupán kéziratban terjedt, és 1657-es első nyomtatott kiadása, amely poszth umusz jelent meg, meglehetősen csonkolt, így aztán nehéz megállapítani a ma ismert szöveg alapján, hogy mely retorikai fogásokat kell

312 KÖNYVEK 627 stílushatásuk vizsgálatán túl a disszimuláció eszközének tekintenünk. Ugyanígy problematikus színlelés példatárában Descartes-nak a Krisztina svéd királynővel való levelezését idézni, amelyet Machiavelli Fejedelméről folytattak: a protestáns királynő ugyanis szivesen vette körül magát libertinusokkal, és gyakran levelezett velük, így aztán nem biztos, hogy a levelezésében megéri a disszimuláció nyomai után kutatni. Staquet olvasásmódja bizony arra ösztönöz, hogy ott is keressünk, ahol nincsen: az ilyen olvasat csúsztatásokra kényszerül. Ezt látjuk a 312. oldalon, ahol Staquet A filozófia alapclveínek híres passzusát idézi, amelyben a Desca rtes a filozófiát háromágú fához hasonlitja, ezek pedig a az orvostudomány, a mechanika és a morál. Staquet a kommentárjában észrevétlenül gyümölcsre cseréli az ág szót, majd rögvest a tudás fájának történetét, közvetetten pedig a tudás és a bűn kapcsolatát idézi fel, vagyis azt sugallja, hogy Descartes olvasóját szándékosan provokálva a tudás fájának keresztény mítoszát forgatja ki, illetve az idevágó bibliai passzust parodizálja. Még ha úgy is gondoljuk, hogy ezt a fel tevést nem szabad mindenestül elvetnünk, a szerző demonstrációjanem túl elegáns; és akkor ınég nem is beszéltünk arról, hogy a skolasztikától kezdve milyen gyakran alkalmazták a fa metaforáját elvont entitások viszonyainak illusztrálására (az arisztotelészi nem- és fajfogalmak hiera rchiáját pl. az ún. Porphüriosz fája szemlélteti). ltt kell megjegyeznünk, hogy a szerző saját olvasatának érvényesítése érdekében mintha túlságosan is kizárólagosan gondolkodna arról, hogy mit szabad és mit nem szabad a korban egy hívő embernek gondolnia. Descartes egyik Erzsébet hercegnőnek írott levelében pl. a szabad akaratot nevezi az embernek adatott legnagyobb jónak.,, Egy kereszténynek nem inkább a hitet vagy Isten szeretetét kellett volna a legnagyobb jóként jellemeznie?" - teszi hozzá a szerző véleményem szerint némi szőrszálhasogatással vegyes rácsodálkozással (358.). Ehhez hasonlóan kérdéses passzusokat még lehetne találni a könyvben, de nem lenne igazságos tovább kötözködnünk, hiszen a szerző meglehetősen nehéz terepen mozog. Egy másik fajta problémával zárom ezt az ismertetőt. Staquet értelmezése a könyv bevezető fejezete szerint egy feltételezett interpretációs hagyomány előítéletei (az apologéta Descartes) ellen jött létre. De vajon léteznek-e ezek az előítéletek a szakmán belül? Akad-e olyan magára valamit is adó Descartes-kutató, aki szerint a filozófus csupán egy az istenhit kora újkori apologétái közül, és nem látják, hogy teológiai vonatkozású írásai -ha nem is mindenki szerint támadják közvetlenül az intézményes vallást - a vallási tapasztalat megrendülését és átrendeződését jelzik? -Ne tudtuk volna idáig, hogy milyen vehemenciával támadja Desca rtes a skolasztikus filozófiát? Ne lett volna ezelőtt is ismert sejtése az eszmetörténetnek, hogy a teológia és az istenfogalom karteziánus racionalizálása a vallástalanság és az ateizmus egyik előkészítője az európai gondolkodásban La Mettrie és Spinoza inspirálójaként? A libertinus Descartes Staquet felfedezése lenne? Aligha. Staquet maga sem hallgatja el, hogy Descartes,,veszélyes" olvasata a kezdetektől fogva evidencia volt, és a kortársak számos kifogása azon alapult, hogy Desca rtes értekezéseit,,rosszind u- latú" értelmezők a keresztény vallás kikezdésére is felhasználhatják. A kettős beszéddel manipuláló Descartes szinjátéka még saját századában sem sikerült olyan jól, hogy heterodox nézetei és megnyilvánulásai egészen mostanáig rejtve maradjanak. (Ez eleve nem is lett volna lehetséges, hiszen a disszimuláció írásstratégiája kettős célt szolgál: kijátszani a cenzú rát és célba juttatni az üzenetet; vagyis a színlelésnek a meg nem értés és a megértés középútját kell megtalálnia, ami sosem sikerülhet hibátlanul.) Aki elolvassa Anne Staquet értekezését, annak nagy meglepetésre nem kell száınítania. A könyv elején kifejtett módszertani újítások ellenére nem kell totálisan revideálnunk az Értekezés szerzőjéről kialakított képünket. Amiért mégis megéri elolvasni a könyvet, az a rengeteg apró filológiai., életrajzi vagy éppen recepciótörténeti pontosítás, valamint az a következetesség és az az árnyaltság, amellyel a szerző a XVII. századi francia szellemi élet iszonyatosan összetett beszédmódjait ízekre szedi, hogy utat vágjon a társadalmi kötelezettségeknek, az ideológiai vagy éppen politikai megfontolásoknak és a merész gondolatoknak az őszinteség és szerepjátszás két végletével pontosan le sem írható dzsungelében. Éppen ez a kifinomultság teszi lehetővé Staquet néhány túlkapását is. Továbbgondolásra érdemes módszertanából azonban minden eszmeés művelődéstörténettel foglalkozó kutató csak tanulhat, a libertinus írásstratégiákról szóló öszszefoglalása pedig Jean-Pierre Cavaillé munkái

313 628 KÖNYVEK mellettjó eséllyel nélkülözhetetlen lesz a téma iránt mélyebben érdeklődők számára. FöRKöı.ı GÁBOR Primus Truber Der slowerıische Reformator und Würltenberg. Szerk. Sönke Lorenz, Anton Schindlfng, Wílfı'íed Setzler. Kommission für geschichtliche Landeskunde in Baden-Württenberg, W. Kohlhammer, Stuttgart, 2011, június 5-én és 6-án Tübingenben nagyszabású nemzetközi konferenciát rendeztek a szlovén reformáció kiemelkedő alakjának, a,,szlovén nyelv atyjának, Primus Truber (Primoă Trubar) evangélikus teológusnak, humanista tudósnak, Biblia-fordítónak a tiszteletére. Truber születésének fél évezredes jubileumát méltán köszöntötték történészek, irodalmárok, filológusok, teológusok, könyv- és nyomdatörténészek, szlavista és germanista nyelvészek, klıltúrtörténészek együttesen, mivel a sokoldalú reformátor a korabeli műveltség számos területén alkotott maradandót. Minthogy a szlovén reformátor tevékenységének színhelye szülőhazáján kívül nagyrészt Tübingen és környéke volt, érthető a helyszínválasztás: a tübingeni Eberhard I(arls Universität, a város önkormányzata, valamint a baden-württenbergi történészek egyesülete' közösen rendezte a konferenciát. Az előszóban a szerkesztők Truber európaiságát méltatják, őt a reformáció dinamikus kulturális erejének egyik megtestesítőjeként jellemzik, másfelől lokális kötődését emelik ki, minthogy a Tübingen melletti - mára már annak városrészévé vált - Derendingen lelkésze volt, sírja is az ottani St. Gallus templomban van. A kötetet Lojze Peterle szlovén Európa-parlamenti képviselő íinnepi beszéde vezeti be, amelyben a reformátor kettős kötődése - egyfelől szlovén identitástudata, másfelől a lutheri reformáció iránti elkötelezettsége - és kultúraközvetítő szerepe kap elsődleges hangsúlyt. Az ezt követő tanulmányokat hat nagyobb tematikus egységbe rendezték a szerkesztők. Az elsőben Franz Brendle azokat a nekrológ-szövegeket adja közre, amelyek a reformátor halálakor, 1586-ban egy kötetben megjelentek, s amelyek elsődleges forrásai biográfiájának és írói-könyvkiadói tevékenységének. Több neves tübingeni professzor búcsúzott írásaival a szlovén teológustól: Iakob And reae német prédikációval és egy részletes intelemmel, Martin Crusius görög és latin versekkel, PaLılus Crusius rövid latin bejegyzéssel, Erhardus Cellius pedig terjedelmes latin disztichonokban írt életrajzzal. Valamennyinek betűhív eredeti szövegét és német fordítását is közreadja a kötet. Látható, hogy egy tudatosan megszerkesztett, több nyelvet és műfajt felsorakoztató szövegegyüttesről van szó, ilyenekkel a tudós életpályák lezárultát gyászolták a kora újkor literátorai, a humanista műveltségű reformátorok. A második fejezet négy tanulmánya az életrajz igen részletes bemutatását, valamint Truber teológiájának elemzését nyújtja. A harmadik egység foglalkozik a reformátor nyelvfejlesztő, fordítói és irodalmi munkásságával, könyvnyomtatói és kiadói működésével. Indokoltan veti fel itt az egyik tanulmány a szerzői és a fordítói pozíció elkülöníthetőségének kérdését, minthogy a kora újkorban a kettő nehezen választható el egymástól. Truber munkássága éppen ezt példázza: katekizmusokat, bibliai könyvek fordításait, ábécéskönyveket, egyházi rendtartási szövegeket egyaránt adottki, ezekben az önállóan alkotott és a fordított részletek a kor szokásainak megfelelően egybefonódtak, elkülönítésük olykor még mikrofilológiai akribiával sem lehet sikeres. De ez nem is releváns kérdés, nem vizsgálható a modern kor fogalmai szerint, a vallási használatra szánt szlovén nyelvű szövegek humanista erudícióval készült eredeti alkotásoknak tekinthetők - állapítja meg ]ochen Raecke terjedelmes tanulmányában. Egy másik írás áttekinti a reformátornak az életében megjelent összes kiadvárıyá t, szám szerint negyvenet, minden címlap képét is közli, hasonlóan a magyar RMNy-hez (Wilfried Lagler). Ezt követően képet kapunk a Truber patrónusa, Hans Ungnad von Sonnegg stájerországi báró által támogatott urachi nyomda működéséről (Hermann Eh mer), az itt berendezett tipográfia között valóságos,,bibelanstalt -ként működött, számos szlovén és horvát, részben latin, részben glagolita és cirill betűs könyvet adtak itt ki. Ide csatlakoztak Truber munka társaiként az Isztria környékéről származó exulánsok (Stjepan Konsul Istrijanin, Anton és Iuraj Dalmatin, Adam Bohorič és még sokan mások). joggal állapítja meg a tanulmány szerzője, hogy az urachi,,biblikus műhely missziós jelleget öltött: adományokból tartotta fenn magát, célja pedig a nyomdatermé-

314 KÖNYVEK 629 kek révén az evangéliumi hit terjesztése volt Európa dél-keleti' részeinek irányába. Ezt a kérdéskört a johannes Manlius és Truber kapcsolatát, munkásságuk párhuzamait és tevékenységük közös helyszíneit bemutató fejtegetés- egészíti ki, amivel a korai reformáció elkötelezett terjesztőiről az eddigieknél árnyaltabb kép körvonalazódik (Armin Kohnle). A negyedik tematikus egység Wü rttenberg korabeli politikai és szellemi helyzetét tárgyalja. Megtudjuk innen, hogy Kristóf württenbergi herceg bizalmasa, Michael Ti ffernus ( ) profeszszor döntő szerepet játszott patrónusa reformációs meggyőződésének kialakításában. Tiffern maga is észak-balkáni területről, Krai-nából származott s bécsi humanista stúdiumai után lett Kristóf nevelője, előkészítvén így a- talajt a- szláv területről elűzött lutheránus menekültek számára, erről Franz Brendle ad részletes összefoglalást. Egy további tanulmány Truber eszmei' támogatójáról, Pietro Paulo Vergerio ( ) koperi püspökről szól, aki Padovában doktorált, majd Ferdinánd bécsi udvarában pápai nuncius lett, az 1540-es években azonban a reformációhoz csa t- lakozott s ugyancsak a Biblia szlovén fordítását tekintette céljának (Sönke Lorenz). A helytörtérıeti vonatkozások során a derendingeni plébániatemplom bemutatására kerül sor, ebben- látható ma is Truber díszes epítáfiuma, amelynek latin disztichonjai és figurális szimbolíkája adekvát módon illusztrálja a teológus jelentőségét és tekintélyét a tübingeni egyetem professzorai előtt (Wilfried Setzler). Az ötödik tematikus egység a tágabb környezet, a Német Birodalom és a Habsburg Monarchia politikai, felekezeti és kulturális viszon-yait mutatja be a reformáció elterjedésének szemszögéből. Sor "kerül a Habsburgok uralma alatt álló osztrák örökös tartományok helyzetének bemutatására (Anton Schindlíng), politika és felekezetképződés belső-ausztriai viszonyának elemzésére (Regina Pörtner), az ausztriai ellenreformáció és rekatolizáció folyamatának tárgyalására (France M. Dolinar), egy értekezés pedig a wittenbergi reformáció dél-kelet-eu rópai, főként magyarországí kisugárzásával foglalkozik (Markus Hein). Ez utóbbi egyrészt a Mária királyné budai udvarában kialakult lutheránus szimpátiát, valamint a magyarországi Melanchthon-recepciót tárgyalja, érdemben főként Sylvester János Újtes-tamentum-forditásáról és Leonhard Stöckel' munkásságáról emlékezik meg. Rövid terjedelme ellenére is fontos hozzájárulás ez a jelen kötet által nyújtott összképhez, mivel a magyarországi jelenségeket szervesen beilleszti a közép-európai kontextusba. A hatodik fejezet a Truberre történő emlékezés változatos formáit és az- utóélet jelenségeit, dokumentumait veszi sorra. A helyzet különlegessége, hogya többségében katolikus Szlovénia mindmáig szinte nemzeti hősként tiszteli a protestáns tudóst, az Újszövetség szlovén fordítóját, mivel munkája a nemzeti identitás kialakulását, az egységes szlovén nyelv kifejlődését segítette elő, így ebben az esetben a kon fesszionális szempont másodlagossá vált (Bozidar Iezernik). További tanulmányok. tárgyalják a,,truber-memoria különféle megnyilvánulása-i t, szlovéniai és németországi emlékezethelyeit, s ezzel az újabban előtérbe került Gedächnisort-kutatáshoz is hozzájárulnak. Regényes feldolgozások, színdarabok, ünnepi rendezvények, fest1`nények, szobrok, domborművek, grafikák, emléktáblák, bélyegek és pénzérmék egyaránt megörökítették emlékét, mindennek egységes bemutatása módszertanilag is tanulságos. Valamennyi tanulmány rendkí.ví.il gazdagon dokumentált, többnyire- új levéltári forrásokat is megszólaltat, valamint a Truber-emlékhelyek képeivel, korabeli metszetekkel, címlapillusztrációkkal teszi teljessé a kötetet. Minden tanulmány végén angol nyelvű össze-foglalás áll.. Az irodaıomjagyzëk _ zvone šauızzeıj munkája _ Külön is számon tartja a szövegkiadásokat, a tudományos igényű értekezéseket és a szépirodalmi feldolgozásokat. Az utóbbiak a szlovén kulturális tradíciókat és a nemzeti összetartozás tudatát erősítik. Truber életműve, sokoldalú tevékenysége nem csupán a délszláv-osztrák-német művelődési kapcsolatoknak, de az európai reformáció történetének is kiemelkedően fontos fejezete, a kötet pedig en-nek méltó és külső megjelenésében is párját ritkítóan- impozáns dokumentuma, amely a térség kultú rtörténetének tová-bbi vizsgálatában nélkülözh-etetlen lesz. Ha mind-ehhez még azt is hozzátesszük, hogy 2008-ban Bécsben is nemzetközi konferencia emlékezett meg Truber életművéről, s annak kötete is megjelent (Die Reformatíon in Mitteleuropa. Beíträge anlrfisslích des 500. Geburtstrıges von Primus Truber. Szerk. I/Í Rajšp, K. W. Schwrırz, B. Dybaš, Ch. Gtıstgeber. Wien-Ljubljana, 2011),

315 630 KÖNYVEK akkor elmondható, hogy a nyugat-balkáni reformáció irodalom-, könyv- és művelődéstörténetének jelentékeny fejezete vált a korábbinál sokkal ismertebbé és árnyaltabbá, s gazdagította számos új szemponttal a kora újkori konfesszionalizáció eu rópai összképét. Bı'rsKr-:Y Is'rv:'\_N Kovács Eszter: Az utazás szerepe és kritikája Diderot fiktív, filozófiai és politikai műveiben. Szegedi Tudományegyetem ]uhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged, 2009, 228. Hiánypótló tematikus Diderot-monográfiát írt Kovács Eszter, a Szegedi Tudományegyetem Francia Nyelvi és lrodalmi Tanszékének rrıunkatársa, amelyben az utazás motívumát vizsgálja Diderot műveiben. A témaválasztás és a cím kérdéseket vet fel, kezdve azzal, hogy a - virtuális kultúra korszakának tekinthető- XXI. században miért érdemes a XVIII. századi utazási irodalommal foglalkozni. A felvilágosodás korának az utazáshoz (mint toposzhoz) való viszonyulása - az utazás megítélése a hasznosság szempontjából, valamint az útleirások szavalıihetősége - már önmagában is érdekes téma. A XVIII. századot Ernst Cassirer immár klasszikussá.vált m űve, A felvilágosodás filozófiája (Ford. Seheer Katalin. Atlantisz, Budapest, 2007) óta hagyományosan a filozófia és a kri.tika korának nevezi a szakirodalom; ebben a megismerésvágytól hajtott, forrongó korszakban, amely a század végén a fran.cia forradalmat is kitermelte magából, nem meglepő, hogy Diderot felettébb kritikus szemmel viszonyul az útleírásokhoz. Kovács Eszter áttekinti az utazási irodalommal kapcsolatos, felvilágosodás korabeli két alapvető irányzatot: egyfelől azt, amely méltatja az utazókat és az útleírásokat, másfelől a szkeptikus ára mlatot, amelyhez Diderot is tartozott. E viszonyulás okát részben Diderot-nak a helyhez kötött élet iránti személyes vonzódásában látja, de még inkább abban, hogy - Diderot véleménye szerinta megismerés és cél nélküli, állandó mozgásban töltött lét.lényegét tekintve ellentétes a kontemplatív élet- és szemléletmóddal, és ezért az utazás pedagógiai haszna is megkérdőjelezhető. Felhívja a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy - eredendő bizalmatlansága ellenére - Diderot néhány, általa szerkesztett Enciklopédia-szócikkben mégis merít információkat az útleírásokból (például adatokat vesz át Prévost abbé Hístoíre génčrale des vo]/rıges című útleírás-gyűjteményéből). Diderot egyes művein keresztül sorra veszi az utazás különféle,,alakzatait", mintegy tematikus hálót sző az utazás motívuma köré. Említi a hazug utazó kritikáját (L'Oíserm blnne, conte blen), az -utazás szatirikus ábrázolását (Fecsegő csecsebecséld; részletesen kitér az utópia fogalmára (Pátlás Bongnínvílle umzásálıoz), valamint- az úgynevezett,,antiutazással kapcsolatban - az utazás jelenléte és hiánya között feszülő ellentétre ímíndennn`ndegy ]nkrıl7 nıeg e gazdája). A táj élményével összefüggésben viszonylag szűkszavúan hivatkozik Diderot esztétikai gondolataira, majd a könyv utolsó három fejezetében hosszasan elemzi az egyfajta útleírás-kísérletként értelmezett l/oynge de Hollrmde című írást, a Diderot szentpétervári útja ürügyén született szövegeket (levelek, politikai tárgyú írások), valamint az utazás és a gyarmatosítás bírálatával kapcsolatban A két India történetét. A Pótlıís elemzése során Kovács Eszter műfajelméleti kérdéseket is felvet: a művet,,filozófiai dialógusként" határozza meg, és hangsúlyozza, hogy az állandó kérdésfeltevésen - és kétkedésen - alapuló dialógus műfaja Diderot számára különösen termékenynek bizonyul. Kitér a függelék (supplément) fogalmának a tisztázására: a XVIII. századi szótárak szerint a függelék irodalmi kategória, amelynek célja egyfelől a hiányok pótlása és kiigazítása, másfelől az elhallgatott dolgok kimondása, az útleírás továbbgondolása. Kiemelt figyelmet érdemel a francia nyelvű szakirodalom által gyakran anti-regénynek nevezett Mindennríndegy jakab elemzése (bár az,,anti-regény" mint műfaji kategória erősen vitatható, és vitatott is). Ugyanakkor a konkrét úticél nélküli bolyongás, a szimbolikus úton-levés esetében találó az,,antiutazás" elnevezés, és a regény a különféle narrációs stra tégiák, a dialogikus struktúra vizsgálatára is lehetőséget nyújt. A Diderot egyetlen hosszabb útleí.rásának tekinthető Voyage de Hollrmde-dal kapcsolatban a kompiláció kérdése merül fel. Ez a töredékes mű ugyanis részben eredeti, ám közel egynegyede,,összeollózott": Diderot mindenféle aggály nélkül kölcsönöz benne másoktól (a kölcsönvett részekbe helyenként hibák csúsznak), de sehol sem említi az átvételeit. Ez az írás számos ellentmondást tartalmaz, ezeket Diderot maga is észreveszi, mégsem oldja

316 KÖNYVEK 631 fel őket, mert nem tekinti befejezettnek ezt a művét. A Voyage -de Hollande alapján képet alkothatunk arról, hogyan képzeli el Diderot az útleírás műfaját. Mindenekelőtt tudományos pontosságot Várna el az útleírástól, továbbá azt, hogy filozófiai kérdésfeltevésre is alkalmat adjon: akárcsak Rousseauak, neki is a filozófus utazó az ideálja. A szentpétervári utazás során született írások elemzése a könyv egyik legérdekesebb fejezete, amely egyszersmind Diderot Katalin cárnőhöz való ellentmondásos viszonyát is tárgyalja. Ezek az írások nem csupán Diderot politikai gondolatairól, hanem kételyeiről is számot adnak: Diderot, aki egyértelműen elutasítja az abszolutizmus minden formáját, vívódik, hogy Vajon nyilatkozhat-e őszintén az Orosz Birodalomról, vagy hűnek kell-e maradnia a (könyvtárát megvásárló) Katalin cárnő által Európa felé közvetített képhez. Mégsem ezekben az írásokban, hanem egy jóval radikálisabb hangvételű szövegben, A két India történetében reflektál a legőszintébben az oroszországi helyzetre: megállapítja, hogy Oroszországban mindenfajta reformkísérlet eleve kudarcra van ítélve. Ebben a műben a legerősebb Diderot utazókkal szembeni ellenszenve; a filozófus itt fogalmazza meg leghatározottabban azt a véleményét, hogy a történetíró nem bízhat meg a valamilyen mértékben mindig elfogult útleírókban. Kovács Eszter könyve nem annyira a nagyközönségnek szánt ismeretterjesztő mű, mint inkább a XVIII. századi irodalom, eszmetörténet és különösen a magyar nyelvű Diderot-kutatások iránt érdeklődő, szakembereknek szóló könyv. Ezt a tudományos igényt alátámasztja az a tény, hogy Kovács Eszter nem csupán Diderot magyar fordításban is olvasható,,,nagy fajsúlyú" műveit elemzi (mint például a Míndenmíndegy Iakabot), hanem kevésbé ismert szövegeket is vizsgál (mint a L'oiseau blanc, conte bleu címűt). Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy az Essnis sur la peíntnrenek létezik magyar nyelvű fordítása Értekezés nfeslőn1`ı'ívészetről címmel, amely Alexander Bernát fordításában Diderot Válogatottfilozófiai műveinek második kötetében jelent meg 1900-ban. Hasonlóképpen, a Hubert Robert romfestészetéről szóló szemelvény idézett részei a nemrégiben elhunyt irodalomtörténész és műfordító, Csanrık Dóra fordításában olvashatók A szentímentnlíznms című kötetben (Gondolat, Budapest, 1981). Nem tekinthetünk el attól a ténytől sem, hogy kissé zavaró a címben és a könyvben számos helyen előforduló fiktív jelző: a fiktív utazás" szókapcsolatban teljesen helyénvaló, azonban a,,fiktív mű" esetében talán szerencsésebb lett volna a prózai vagy szépirodalmi és filozófiai művek" használata. Ez a némiképp szerencsétlenül megválasztott jelző felhívja a figyelmet arra a terminológai problémára, hogy a magyar nyelvben nehézséget okoz, ha egységes kategóriaként kezeljük a regényeket, elbeszéléseket és filozófiai dialógusokat. A tanulmányban helyenként előfordulnak nyelvi' furcsaságok, űgyetlenségek (pl. pedagógiai utazás"); a suta szófordulatok és mondatok mögül kiérződik a franciás szerkezet. Hasznos lett volna az előszóban pár mondatban utalni arra, hogy a könyv voltaképpen egy francia nyelvű doktori disszertáció alapján született, és az első olvasásra magyartalannak tűnő terminusok, kifejezések - az egyes megoldás-javaslatok - célja egyszersmind az is, hogy a magyar irodalomelméleti metanyelvet gazdagítsák. A tanulmány egyértelműen Diderot-ra összpontosít, az ő utazással kapcsolatos nézeteit tekinti át, ám ezeket más, korabeli szövegekkel is összeveti, és a filozófus elemzett műveit egymással is összehasonlítja. E párhuzamos olvasatok, együtt-olvasások metszéspontjában az utazás motívuma áll, de ebből kiindulva Kovács Eszter etikai, esztétikai, ismeretelméleti és politikaelméleti szempontokat is érint: a Diderot-monográfián túl az utazási irodalommal kapcsolatos, XVIII. századi francia nyelvű írások nyomán kirajzolódó általános képet vázol fel, az utazási irodalom műfaját pedig bekapcsolja a felvilágosodás korabeli, pezsgő filozófiai áramlatok vérkeringésébe. BAR`ı`ı-la-Kovács I(A'rAı.ıN Robert Macfarlaneı Original Copy: Plagiarism and Originality in Nineteenth-century Literature. Oxford University Press, Oxford, 2007, 244. Bár Robert Macfarlane brit író és irodalomkritikus elsődleges kutatási területe a XX. századi utazási irodalom (,, travel writing") és a posztmodernizmus, Original Copy: Plagiarism and Originality in Nineteenth-century Literature című, 2007-ben publikált eszme- és irodalomtörténeti monográfiája az eredetiséggel és a plagizálással,

317 632 KÖNYVEK valamint az irodalmi tulajdonnal és konvenciókkal foglalkozó Viktoriánus nézeteket dolgozza fel. A szerzőnek a bevezetőben ismertetett célja megvizsgálni az irodalmi eredetiség és a pl-agizálás átértékelődését 'Nagy-Britanniában 1859 és 1900 között, kan-onikus és.kevésbé ism-ert.írók és kritikusok nézeteinek elemzése révén. E tanulmány megkísérli annak -bebizonyitását, hogy.az 1850-es évektől az inventio mint az un. eredetietlenség (,,unoriginality," mások szavainak leleményes újrahasznosítása) fogalmát a kreativitás autentikus formájaként ismerték fel, ezzel kétségbe vonva a creatio (a -kéıpzőművésze-kzkel tá rsí tott teremtés vagy alkotás.) eszméjét. Az eredetiség-re vonatkozó öntudat történetének kezdetét a szerző 1859-re datálja, amikor R. W. Emerson ( ) Quotrıtíon and Orígínnlíty, George Meredith ( ) The Ordeal of R-iclıard Feverel és Charles Da.rwin..( ) The O-rígín ofspecies című --műveit publikálták. A tanulmány az 1900-as évvel zárul, mivel ekkor hunyt el Oscar Wi-Ide ( )., a szerző által tárgyalt plagizálók közül a legutolsó; Valamint Macfarlane szerint a következő évtized.ekben az -ered-etiség mellőzése már a moclern és posztmodern irodalom szembetűnő esztétikai jellemzőjév-é Vált.. Első lépésként a _szer-ző a 'ro.ma`ntici.zmu-s korában `_felma gaszta lt eredeti-ség m-in-`denha'tóságá'ba vetett Íhitét ingatfja meg. ˇ-E korszak írói a géniuszt ereäetiségge-l -tá-rsították, és az Áp"lági.u-m-Vadászok--az.írod-al-mi -:újságírók azon csoportjába: tauıtoztak,.akizk a célzás, za kölcsönzés és-.a -származtatás kinyomozásá ra és meg-hureolásá.-ra s-pecializáltá-k mag-uëkat. -Ugyan-akkor a század utolsó -három év- ~fize`c`l-ében olyanellen-irányzat'bukkant fel, amely nem-csak rnegkérd ője*l.e.zte a p'-lá-gium--vadá-szok -esztétikai és -et-i`*ka=i 'Ílogikáját, hanem teret íkívzánt biztosítani azon -irodalmi művek számára, amelyek kifhasz-ná.l'tá`=k.az i=n tertextzuali tás -kín-álta kreatív -lehetőségeket. Ezt -követően 'Macfarlane atan-ı.ı-lmány *témájának társadalmi, pszichológiai zés antrop`o`lő.g-iai 1`ıá'tte rét vázol-ja fel. A vifkto'-riánfus írók -azon aggodalzma, -mely szerint szám-uíkrarnáfr nem maradt serrızıni -új 'zınon-d.a.n.i-valló; --a.jpszicho-. lógia, a -cílarwi-ni ta nok és -a mentális.folya matok sajátságos elmélete-inek (pl. -h-ipnózis, -tele.pá't`ia)" felíbukkanása; aˇtel-efon és a *tele-gráf felfedezése - m i-ndezel< -egyrészt a közösségi érzet megerősödése révén.a z-koãlíleik`ti~v ltzu-dait v-í`zi`őíi?t segítettékelő. Más-részt -mind ny.á;ja`n `hozzájá.ru.l'tak az ri.roda`l.rzn-i szerző egyediségéről és tulajdonjogáról szóló kulturális mítosz szétmállasztásához és az öntudatlan plagi.zálás jelenségének elfogadásához. Harmadik lépésként a szerző az egyénbe és a -közösségbe vetett hi.t összee_gyeztetéséér't küzdő George Eliot (eredeti nevén Mary Anne Evans) ( ) nézeteit mutatja be a kevés kritikai figyelmet ka-.pott, eredetiségről és plágiumról szóló művének, Impressíons of Tlıeophrııstııs Such (1879) elemzésén keresztül. A következő fejezetben Charles Reade ( ) munká-sságának vizsgálatával Macfarla-ne amellett érvel, hogy a XIX. századi írók egyre többfigyel-met-szenteltek az újságok és más források által biztosított infor.máció.na`k annak érdekében, hogy elbeszélései ket realistá nak hitelesíthessék. Reade fikcióinak megalkotására alkalmazott Nagyszerű Rendszer" és az általa nyil- -vánosan 'felmagasztalt értékek két intellektuális feltevésen ala pu-lıtak. Először, az -igaz szerző-iség nem a -teremtés, hanem a rendszerezés képességében rejlik. Másodszor, a regényíró munkája az értelmes szelekció.n és annyi szövegszerű anyag..,,elfogyasztásán alapszik, amennyi csak lehetséges..-az ötödik, -és egyben leghosszabb fejezetben a szerző olyan, az irodalmi és a nyelvészeti ki.me-.rüi1:sé.gtől -fenyegetett -író-kat mutat be, akik elégedetle-nek voltak az -eredetiség, mint autonóm alkotás -örökölt-eszméivel. Ezért az.ı.'ıjrafe`l'haszná-lás esztétiká-jána-k keretében Walter 'P-.ater ( ), Wilde-és *L-ionel ']-ohznson ( ) alkotói és ikıti-tikai --í-rásaíikban aíıhoz -rargaszlkodtak, hogy -az eredetiség nem -.a jövő, hanem.a múlt felé o_r.ien-.tá-ltsággal érhető el, `restau_rác_ió -révén. A századvëf-ii irodalomban.mások sza Vainak,,fino-mítói egyszerre 'voltak kriti-.k.u-s`o-k is és all-kotók is, akik a plágiıgmıra az emfpá-tia ex tzrém formájal'<ént tefkintettek--'zrn-ás szóval-e`-'gy annyira pontosazonosu.lásra, amely megkövetelte az író létének majdnern_..tel-jes -megszűnését. Macfarlane keményborítójú, küllemére tetszetős könyvében újraértelmezi a -századvégi Viktoriánus zirod`alo.m'ra ` vonaftkozó -régi, ismert --szak.i=.rodaima -t -tágaıbb e.-u-rópai *korıtex-t-usba "he;lyezve, igen infozr- -ma-tív sftílzı.-ısban.. Monográzfiá-já-nak ternat-ikusan felépíftett, -részekre -és fejeze tekre történő- felosztása logikailag jól követhető, habár egy átfogó konklúzió.a 't-anu l-:mány végéről h`ián`yzíik. A prím-ér és -s.zeku.n=čle-r ~-'források gazdagsága meggyőzően?cüil<1'-öızfi.a szerző ala-pos*~ku'tatómu-nkájá-t, azonban.a kö.ny-v végén.közölt huszonnégy oldalas b-i'bl.=iog-

318 KÖNYVEK 633 ráfiá-ban hasznosabb lett volna különválasztani e kétféle forrástípusba tartozó elemeket a könynyebb beazonosítás végett. Tó`rH ZsUzsANNA Gregory Erickson: The Absence of God in Modernist Literature. Palgrave Macmillan, New York, 2007, 224. A XX. századi modemista írod-alom és a posztmodern teológia kapcsolatát elemző, The Absence of God in Modernist Literature című tanulmány a vallástud-ományok iránt érdeklődő és a New York-i Egyetemen Világirodalmat tanító Gregory Erickson doktori disszertációjának publikált változata. Mint a bevezetésből kiderül, a szerző abból az ellentmondásból indul ki, hogy a XX. század képzőművészete, zenéje és irodalma az Istenhez köthető eredet, vég, és identitás fogalmára támaszkodott, s ugyanezen fogalmakat kérdőjelezett is meg. Erickson azon posztmodern teológiai elméletek nézőpontjából tekint a modemista irodalomra, amelyek Isten Nietzsche által megfogalmazott halálhíre után és által alakultak ki. Tanulmányának célja annak bebizonyítása, hogy a modernista ateizmus nem a vallásos hit ellentéte, hanem a bizonyosság és a rend iránti vagy szublirnálása. A modernizmus bellleszthető a korábbi évszázadok keresztény ismeretelméletébe; s Isten sem tűnt el, hanem álcázva és bevésve megtalálható számos modernista mű struktúrájának és ide.ológiájának ellentmondásos természetében (3.). A következő fejezetekben egy-egy irodalmi, illetve zenei mű köré épül a tanulmány kulcsfogalmainak meghatározása és relevanciáinak kifejtése. Az első fejezet tárgya james joyce Ifiıikorí öndrckep (1916) című regénye. Erickson e mű elemzése során tárja fel a határozott és a határozatlan Isten közötti feszültség jelenségét, amely Hegel, Kierkegaard és Nietzsche nevéhez kötődik; valamint a központi terminusként használt posztmodern teológia fogalmát, amely a középkori miszticizmusból, majd Jacques Derricla dekonstrukciés elméleteiből alakult ki, s lényege, hogy a teljes megértés a fogalom elvesztésével jár együtt. A második fejezetben Henry James regénye. Az arany tál (1904) áll azon vizsgálat középpontjában. amelynek eredményeként Erickson azt a következtetést vonja le, hogy bizonyos értelemben minden hagyományos értelmezés teologikus: nem Istenre, hanem,,valamilyen összegző erőre" van szükségünk (66.). Mindemellett, a tökéletlen nyelven keresztül történő abszolút tudás és transzcendencia lehetetlen hajszolása évszázadokon átnyúló kötel-éket hoz létre a vallásos misztikusok - mint SzentAgoston, Eckhart mester-és a modern gondolkodók között. A harmadik és a negyedik fejezet Marcel Proust Az eltűnt idő nyornrilmn ( ) című regényét elemzi. Mivel Proust az lsten mint művész ősi metaforáját alkalmazza, a művészet és a vallás keresztmetszete áll Erickson figyelmének középpontjában, aki arról kívánja meggyőzni az olvasót, hogy e regény posztmodern, decentralizált és uı`ı. ateologiai szövegként is olvasható. Az eltűnt idő nyomában olyan világot hoz létre, amely elszántan vágyakozik egy isteni összegző jelenlétére, s ezzel párhuzamosan feltárja e vágy hiábavalóságát. A negyedik fejezet tartalmazza azon észrevétel értelmezését, hogy Proust művében a művészet a vallás szerepét játssza, a zene pedig Istenét. Erickson meglátásai szerint e prousti Zene olyan paradox Isten-gondolatot teremt, amely egységre utal, és egyben megtagadja ennek lehetőségét" (124.). Mindemellett, ahogy a kereszténység egyre kevésbé számított a spirituális megvilágosodás gyakorlati forrásának, a világi művészet - különösen a zene - egyre inkább átvette a helyét. Az ötödik fejezet Arnold Schönberg má-sodik Vonósnégyesének 10. opusáról szól, amely a mo-. demista zene egyik leghíresebb meghatározó pillanata: a zene elérte az abszolút atonalitást (hangnem nélküliséget). Erickson olyan hallgatásokra és hézagokra mutat rá jel és jelentés, szó és kép között, amelyek kimuta-tják a modernizmusnak az ateizmushoz és az Istenhez fűződő összetett kapcsolatának ellentmondásos ábrázolását. A hatodik fejezet középpontjában álló Schönberg Mézes és Áron című operája a modemista zene nyelvezetét megkérdőjelező teológiai vita, és a teológia jelenlétét kétségbe vonó zenei mű. Elemzése ala p- ján Erlckson meggyőződése, hogy a zenét épp oly nehéz megérteni, mint Istent: a kompromisszumkötés akár Istenre, akár a zenére annak érdekében, hogy kellemessé tegyük őket, a teljes el veszítésüket eredményezi (180.). Az epilógusban bemutatott Bram Stoker regénye, Drnkrila gróf válogatott rémtetfei (1897) a szerző értelmezésében elmossa a határokat lsten és ször-

319 634 KÖNYVEK nyeteg, vallás és babona, álom és valóság, józanság és őrület, sötétség és világosság között. Mint a diszkontinuitás és intervenció eröi, a szörnyek és az istenek nem egymás ellentétei, hanem szükségszerű partnerek, akik,,megvilágítják egymást" (2013.) és,,definiálják az embert (208.), Erickson esszencialista következtetése, hogy határozatlanság és egység harcban áll egymással az univerzum végezetéig. A könyv korunk racionalista-materialista gondolkodásmódjának látszólagosságára hivja fel a figyelmet. A szerző által felvetett problémának ismert teológiai, filozófiai és irodalomelméleti szakirodalrna van: tanulmányának elméleti alapjait olyan neves' teoretikusok és teológusok elemzései adják, mint például Hegel, Derrida, Michael Foucault vagy Julia Kristeva. Azonban a tematikusan felépített fejezeteken belül a primer szöveg részletes elemzése esetenként (például a második fejezetben) nehezen illeszkedik az adott elméleti kontextusba. A teológiában és a zenetudományban kevésbé járatos olvasó számára pedig hasznosabb lett volna tágabb elméleti kitekintést biztosítani; és néha zavaró a nyelvezet alkalmankénti gyengesége. Mindezen észrevételek ellenére ez az egyszerű küllemű, de gondolatébresztö interdiszciplináris tanulmány bátran ajánlható a vallás, az irodalom és a zene iránt érdeklődő olvasónak. TÓTH ZsuzsANNA

320 N j_tjartalo1\/1 Boccaccio 700 TANULMÁNYOK ANTONıO ScıAcovELLı: Boccaccio 700: a szavak ereje (Fordította: Lukácsi Margit) Boccaccio és kora SALLAY GÉZA: Az eretnek mozgalmak és az olasz polgárság vallásos krízise a Trecento végéig MÁTYUS NOREERT: Boccaccio Dante-tanulmányai ERTL PÉTER: Boccaccio, Petrarca biográfusa Boccaccio és a klasszikus hagyomány BABıcs Zsóı=ıA: Dido királynő alakja Boccaccio latin nyelvű műveiben - avagy hogyan változik meg a költői tekintély, ha a történelem úgy kívánja LAURINYECZ ANITA: Dekameron és Átváltozások: átvett avagy eredeti novella MARCO PETOLETH: Giovanni Boccaccio Martialis-képe (Fordította: Nádor Zsófia) VÍGH ÉVA: A Genealogiae Deorum Gentilium recepciója az olasz klasszicizmus irodalmában TÓTH TIHAMÉR: Költészet és mitológia Boccaccio De genealogiis deorum című művében Dekameron VITTORE BRANCA: A kereskedők eposza (Fordította: Draskóczy Eszter - Tóth Tihamér) VITTORE BRANCA: Az irónia mint a hagyomány megújításának eszköze (Fordította: Draskóczy Eszter közreműködésével Sziivay Máté) LUCIA BATTAGLIA Rıccı: Dekameron X.10: két igazság és két etikai modell szembesítése (Fordította: Szilvássy Orsolya)

321 Elbeszélm'-` HORVÁTH KORNÉLIA: Az elbeszélés ereje. A boccacciói novellaciklus műfajelméleti megközelítésben HOFFMANN BÉLA: Teremitsünfk oivaesót a mi képsiinkre' és hasontatosságımkra Boccaccio olvasója Rom MÁRTON: Poélikai állásfoglalás: női irodalom Boccaccio Dekamerorrjában Megemlékezés SÁRKÖZY PÉTER: Emlékezés a II. világháború utáni magyar italianisztika meghatározó alakjátra, Sallay Gézára ( ) VÁLOGATOTT BıBLIoGRÁ1=ıA NAGY IózsEı= (Összeáll.): Válogatott bibliográfia MŰHELY Ti-.is.KÉs GÁBOR: Friedrich- Schiller: Árm-ány: és szerelem. Elemzésvázlat KÖNYVEK Helio-tropia: (2003-). Főszerk. Mieiıaei Papio. / NAGY IózsEF Acta Conventus Neo-Laztini Bíudapestinenstis. Proceedings of the Thirteenth International. Congress of l\leo~latin Studies. Budapest, August Főszerk. Rhocla Schnıir.. Szerk. loaqair: Pascnal Bzarea, Kari Enenkel, Amadeo: Di Francesco, David Money, Colette Nativel, Howard B. Norlami, László Szörériyi / Tüszšs GÁBOR FRANçoıs GANTı~ıE~RET:; La nostalgie du présent, Psycha-nalyse et écriture / BTAGDACS. ZsUzsA GERA IUD-IT: Az alávestettség struktűrái a holland prózában. Kritikai tanulmsányoki BALOGH TAMÁS ERIC MACPHAIL: The Sophistic Renaissance / FÖRKÖLI GÁBOR ANNE STAQUET: Descartes et le libertinages / FözRKö~Lı GÁBOR Primus Truber Der slowenische Reformator und Wiirttenberg. Szerk. Sönke Lorenz, Anton Sclıimlling, Wiifriedj Setzier / B-ıTsKEv ISTVÁN KovÁcs EszTER: Az utazás szerepe és kritikája Diderot fiktív, filozófiai és politikai műveiben/ BARTHA-Kovács KATALIN ROBERT MACEARLANE: Original Copy: Plagiarism and Originality in Nineteenth-century Literature/ TÓTH ZsuzsANNA

322 GREGORY ERıcKsoN: The Absence of God in Modernist Literature / TÓTH ZsUzsANNA

323

324 INDKZE Boccaccio 700 SAGGI ANTONıO ScıAcovELı.ı: Boccaccio 700: la potenza delle parole (Trad. di Margit Lukácsi) Boccaccio e la sua epoca GÉZA SAı,ı.AY: I movimenti eretici e la crisi religiosa della borghesia italiana fino alla fine del Trecento NOREERT MÁTYUE: Gli studi danteschi di Boccaccio PÉTER ERTL: Boccaccio, biografo di Petrarca Boccaccio e la tradizione classica Zsóı=ıA BAEıcs: La figura della regina Dido nelle opere latine di Boccaccio, owerosia come mu ta l'autoritá poetica secondo la storia ANITA LAuRıNvE(:z: Decameron* e Metamorphoses: novella adatta ta o originale? MARCO PEToLE1`ı`ı: Uimmagine di Marziale secondo Giovanni Boccaccio (Trad. di Zsófia Nádor) ÉVA VÍGH: La fortuna delle Genealogiae Deorum Gentilium nella lettera tu ra del classicismo italiano Tıı1Aıvıı R TóTı-ı: Poesia e mitologia nelle De gerıealogiis deorum di Boccaccio Decameron Vrı`ı`oııE BRANCA: L'epopea dei mercanti (Trad. di Eszter Draskóczy - Tihamér Tóth) VITTORE BRANCA: lronizzazione letteraria come rinnovamento di tradizioni (Trad. di Máté Szilvay, con la collaborazione di Eszter Draskóczy) LUcıA BATTAGLIA Rıccı: Decameron X. 10: la contrapposizione di due veritä e di due modelli etici (Trad. di Orsolya Szilvássy) Narrativa KoRNıÍ=.ı.ıA HORVÁTH: La forza della narrazione. Il ciclo delle novelle boccaccesche nell'approccio della teória dei generi BÉLA HOFFMANN: Creiamo tm lettore a nostra imnıagine e somiglíanza ll lettore di Boccaccio MÁRTON Ró`ı`ı~ı: Presa di posizione poetica e letteratura femminile nel Decameron di Boccaccio Commemorazione PÉTER SÁRKÖZY: Ricordo del Professor Géza Sallay ( ); eccellente italianista ungherese del secondo dopoguerra

325 BIBLIOGRAFIA SELEZIONATA Iózszr NAGY (A cura di): Bibliografia selezionata ATELIER GÁBOR TÜsı<És: Friedrich Schiller: Intrigo e amore. Abbozzo d'analisi RECENSIONI

326 L CONTENTS Boccaccio 700 STUDIES ANTONıO ScıAcovEL.Lı: Boccaccio 700: The Power of Words (Translated by Margit Lukácsi) Boccaccio and his time GÉZA SALLAY: Heretic movements and the religious crisis of the Italian citizenry until the end -of the 14th centu ry NORDERT MÁ1-vus: The Dante-studies of Boccaccio PÉ`ı`-ER ERTL: Boccaccio, biographer of Petra rch Boccaccio and the Classical tradition Zsóı=ıA BAı:ııcs: The figure of the Queen Dido in Boccaccio's works in Latin - i.e. how poetic authority changes in history ANıTA LAuRıNvEcz: Decameron and Metamorphoses: adaptation or an original novel? MARCO PETOLETTI: The image of Martialis in Giovanni Boccaccio (Translated by Zsófia Nádor) ÉVA VÍGH: The reception of the Genealogiae Deorum Gentilium in the literature of Italian Classicism Tıı-ıAıvıÉR TÓTH: Poetry and mythology in Boccaccio's Genealogiae deorum Decameron Vı1`roRE BRANCA: The Mercantile Epic (Translated by Eszter Draskóczy - Tihamér Tóth) VıTı`oRı-: BRANCA: Renewal through the Classics: lrony, Parody, Intertextuality in the Decameron (Translated by Máté Szilvay, with the collaboration of Eszter Draskóczy) LUcıA BATPAGLIA Rıccı: Decameron X. 10: the confrontation of two,,trut'hs" and of two ethical models (Translated by Orsolya Szilvássy) Narrative KORNÉLIA HORVÁTH: The power of narration. Boccaccio's cycle of novels from the approach of gen-re theory BÉLA Hoı=rMANN:,,Let's create a reader to our image and similarity". The reader of Boccaccio MÁRTON Rór-H: Poetic position and female literatu re in Boccaccio's Decameron Commemoratiorı PÉTER S.-iRKözv: Remembering -a key-figure of Italian studies in Hungary in the period after World War II, Prof. Géza Sallay ( )

327 SELECTED BIBLIOGRAPHY Iózsızr NAGY (Ed.): Selected bibliography WORKST-IOP GÁBOR TÜsKÉs: Friedrich Schiller: lntrigııe and Love. Sketch Analysis BOOKS

328 HELIKON IRODALOMTUDOMANYI SZEMLE Vegyes tartalmú számok 1963 A komplex összehasonlító kutatások elvi kérdései Nemzetközi Összehasonlító Konferencia (Budapest, 1962.) Amerikai. prózairodalom Viták a realizmusról 1964 Az összehasonlító irodalomtudomány nemzetközi szemléje A kelet-eu rópai avantgárd Shakespea re-évforduló (vegyes szá m) 1965 Mai világirodalmi mozgalmak és irányok A szocialista realizmus kérdéseiről Nacionalizmus és kozmopolitizmus; eredetiség - utánzás - hatás fogalmai (Az AILC IV. Kongresszusa - Fribourg, előadásaiból) A kelet-európai összehasonlító irodalomtörténet kérdései 1966 lrányza tok és csoportok az as évek szovjet irodalmában Eszmék és művek a modern polgári irodalomban lrodalom és szociológia 1967 lrodalom és folklór Pártosság, elkötelezettség, elkötelezetlenség A szovjet irodalomtudomány legújabb eredményeiből 1968 A strukturalizmusról Az irodalmi irányzatok mint nemzetközi jelenségek (Az AILC V. Kongresszusa - Belgrád, anyagából) Az irodalom és a társművészetek 1969 Kelet-európai irodalmak a századfordulón Művészet- tömegkultú ra - irodalom A számítógépek és a humán tudományok (vegyes szám) 1970 A Fekete-Afrika irodalmáról Irodalom és összehasonlító módszer (vegyes szám) Modern stilisztika 1971 Irodalom és társadalom (AILC VI. Kongresszus. Bordeaux, 1970) lrodalomelméleti viták Franciaországban A közép-eu rópai humanizmus kérdései (Sopron, 1971) 1972 Science fiction (a műfaj esztétikai és poétikai kérdései) Klasszikusaínk és Európa A szocialista országok irodalmának másfél évtizede

329 sz. Műelemzés és műfajelmélet (vegyes szám) 2-3. sz. Iroclalomtudomány és szemiotika 4. sz. A XVIII. század és a felvilágosodás irodalma sz. Az AILC kanadai kongresszusa (Montreal, augusztus ) 2. sz. Az elsüllyedt kultúrák irodalma 3-4. sz. Modern poétika sz. lrodalom, világirodalom, nemzeti irodalom 2. sz. Az újabb Délkelet-Eu rópa-kutatások 3-4. sz. Az európai romantika sz. Szubkultúra és underground 2-3. sz. Irodalom és irodalomtörténet Ausztriában 4. sz. Tudomány-e az irodalomtudomány? sz. A retorika újjászületése 2. sz. Az AILC Vlll., budapesti kongresszusa (1976. augusztus ) Különböző kultúrákban eredő irodalmak kapcsoaltai a XX. században 3. sz. Az AILC VIII., budapesti kongresszusa. Osszehasonlító irodalomtudomány és irodalomelmélet 4. sz. A budai Egyetemi Nyomda szerepe a kelet-európai népek társadalmi, kulturális és politikai fejlődésében ( ) Budapest, szeptember sz. Kutatási irányok a 20-as évek szovjet irodalomtudományában 3. sz. Brték és tá rsadalom. Transzgresszív elemzések 4. sz. Uj magyar világirodalom-történet sz. Az ázsiai népek irodalma 3. sz. Ajugoszláv népek irodalma 4. sz. Az egyéni és a kollektív a nyelvben és az irodalomban (FILLM XIV. Kongresszus, Aix-en-Provence, 1978) sz. Recepciókutatás és befogadásesztétika 3-4. sz. Az orosz szimbolizmus sz. Az irodalom klasszikus modelljei - Az irodalom és a társművészetek - A regény fejlődése 2-3. sz. Régi és új hermeneutika 4. sz. Irodalom és felvilágosodás sz. Vormärz-irodalom és néhány magyar vonatkozása 2-3. sz Uj kutatási irányok a szovjet irodalomtudományban 4. sz. Művelődéstörténet és Kelet-Európa sz. Az AILC X. Kongresszusa 2. sz. lrodalomelmélet és beszédaktus-elmélet 3-4. sz. irányzatok a mai francia irodalomtudományban

330 1 _ SZ 4 SZ 1984 Polémiák a francia forradalom előtt Svájc népeinek irodalma - svájci irodalom? SZ SZ SZ SZ S7.. SZ SZ SZ SZ SZ SZ SZ SZ SZ SZ SZ SZ SZ SZ SZ SZ SZ SZ SZ 'SZ SZ SZ SZ SZ SZ SZ 1985 A FILLM budapesti kongresszusa - A polonisztika Magyarországon Az olasz irodalomtudomány napjainkban 1986 A műfordítás távlatai Szájhagyományok és irodalom a mai Afrikában A posztmodem amerikai irodalom Hlebnyikov és az orosz avantgárd 1988 Kanadai irodalmak A stilisztika útjai és lehetőségei 1989 Az empirikus irodalomtudomány elmélete A felvilágosodás és nemzeti fejlődés (A budapesti Nemzetközi Felvilágosodás Kongresszus anyagából) A szövegkiadás új elmélete és gyakorlata: a szövegek keletkezéskritikája 1990 A mai nemzetközi folklorisztika Irodalom és pszichoanalízis A jelentésteremtő metafora 1991 A biedermeier kora - nálunk és Európában Hagyomány és modernizáció a mai kínai kultúrában 1992 A frankofon irodalmak sajátosságai Profizmus az irodalomtudományban A Név hatalma 1993 A konstruktivista irodalomtudomány Elsikkasztott orosz -irodalom A mai lengyel irodalomtudomány 1994 Az amerikai dekonstrukció A kortárs olasz irodalom Feminista nézőpont az irodalomtudományban 1995 Posztszemiotika. A szubjeklum-elméletek és a mai irodalomtudomány A stílus diszkurzív elmélete Rendszerelvű irodalomtudomány 1996 in tertextua-litás Újraegyesült Néınetország - egységes német irodalom? A posztko-loniălis művelődéselmélet

331 1997 A félmúlt klasszikusai Hermeneutika az orosz századelőn A lehetséges világok poétikája Az újhistorizmus Kánonok a kis népek irodalmában Textológia vagy textológiák? 1999 A szó poétikája Latin-amerikai irodalomelmélet Kulturális antropológia és irodalomtudomány 2000 A romantika tétjei Afkorszakok alakzatai (Uj) filológia 2001 Változatok a dialógusra Dante a XX. században Az interpretáció érvényessége 2002 A Poétika újraolvasása Autobiográfia-kutatás A multikulturalizmus esztétikája 2003 A minimalizmus Mikrotörténetírás Kísérleti irodalom 2004 Petrarca: herméneutika és írói személyiség A hipertext Wittgenstein poétikája 2005 A kritikai kultúrakutatás Régi az újban Vico körei 2006 Kritikai szubjektivizmus Frege aktualitása Relevancia 2007 Alteritás, poétika, filozófia Okokritika Etikai kritika 2008 A második olvasat A közvetítés poétikája Az autonómia új esélyei

332 Eszmetörténet és irodalomtudomány Szimbólum- és allegóriaelméletek A jövőbelátás poétikái 2010 Térpoétika A félre-értelmezett futurizmus A szerző poétikája 2011 Testirás Meghekkelt valóságok Új gazdasági kritika 2012 A Helikon repertóriuma

333 Folyóiratunknak ez a száma a Magyar Tudományos Akadémia Könyv- és Folyóiratkiadó Bizottsága, valamint a POLIS Nemzetközi Kulturális Egyesület / Assocíazione Culturale Internazionale POLIS támogatásával jelent meg..polis. Neııızell-:üzi Kııllıırıilis líg)'esi` lel.polis. :\ssoı:iaziıınl~ (.ÍıılIuı`ıılı: lıılı'ı1ıuzioııalı.' A kiadásért felel az Argumentum Kiadó igazgatója Tördelte: Láng András Budapest, 2012 A fedél és a tipográfia Benkő Anna munkája Nyomta az Argumentum Kiadó Nyomdaüzeme ISSN X

334 Terjeszti a Magyar Posta Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága (1008 Budapest Orczy tér 1.) Előfizethető valamennyi postán, a kézbesítőknél; en: hir apelofizetes@posta.hu; faxon További információ: Példányon ként megvásárolható a Kis Magiszter Könyvesboltban (1.053 Budapest, Magyar u. 40., tel.: ), az Írók Boltjában (1061 Budapest, Andrássy út 45.), az Osiris Kiadó könyvesboltjában (1053 Budapest, Veres Pálné u. 4-6., tel./fax: ), a Pont Könyveslıoltban (1051 Budapest, Nádor u. 8., tel.: ), a Sziget Könyvesboltban (4010 Debrecen, KLTE, tel.: 52/ ), a Sík Sándor Könyveslioltban (6720 Szeged, Oskola u. 27., tel./fax: 62/ ), végül az Argumentum Kiadónál-(1085 Budapest, Mária u. 46., tel.: , fax: ), ahol a folyóirat korábbi számai is beszerezhetők. Külföldön terjeszti a BaHlT_ı;árıy Kııltırr-Press Kft. (H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6., tel./fax: ). Előfizetési díj 2012-re: Egy szám ára: Ft 600 Ft

335 . == _ˇ?"ÉÍ -͡I' Í- if ;: : j. --_---_<_-_;_ *A - ˇ _ - -if K-.,-1-- :.- z - ffi5- lvı,;;ãt-'_ `. =>.qzz'=:-. ea- É _- - ~.- _ -:_ ˇ:-f 3-'-"iz - -_1_'<: _'_ i _ Š; ~, 4. - ˇ-ˇ"ˇafi_'Š zˇ.í_ˇ _.-`É:?.ˇ:ˇ \:: >:-; ; _- :-; - -<- _ Š-- -!_':_=--:_ --z ˇ* '=_ -, -:Ã'. ˇ ˇ Íj I_> ˇ? Í-:: ˇ_:=ˇ-_;E_Í_=ˇjäfˇˇ=ˇˇ _2=E-_f'ˇ 5:_;_,_ I -;_5:=ˇ_3i:"ˇ 'fzzzl--illi =~ -_ ' :f_-'-_'; -1 _: - --_: ;_- - ;- - =',-_>=f-íi_' V 11% 4-"?'H_ -9-z-_- `Y--zjš-;-_z:-Š..-_'?_?E-ë_=:_«,!_-"--<.ggä -._ılı_:- -=' jf'-f- zzz. -< :=_ýzz<~_z-zz z2!\_;- -mi '-_-'ë.-_-:?_.='_<_'-%-l ;_ j-::š"-_'-ˇ`-íffˇ-ˇ-ifi?-_ f=`5ˇ: `ˇ-:E-"-E' _.'ˇ5â?-ˇ-ii*-iŠšˇ*ˇf-_-'Š'-ˇ`͡ˇ--}:ˇ,ˇˇˇ:ˇ-ˇ*-?iÍ^? :-_- j;1 j-.,.;_-ç >_:~ ::E.1?-_ˇ--_Í 2ˇ:==f-=-ne-?>"- _-_; :--.-,i _- _-_ go ;-_; -_ ; -,-- (_-_-_ *ˇŠ=ˇ=Í2 -Í".~Í - Év:s\-č'ˇ- :z--* ~`Í4ša%EÃ;ˇ _-E1-, -_ -_-.- -E-Iâ--I='=:av---_:.=-ı2='_-Q'-;';-'--':` -'>::-- is'-õ-=ra4_-;-_ ;.zzz :> --=.f-- z_~ 'z--- T ˇ "-' ˇ -' -~'\-i_iˇ- -< _-- :'zez'«::-:--:=- - -g_'' _- 1.'- 4*-. -. *' -_ - _ _ --- '- - _-, _.,_»_«_'5.-- _-_ Q _- _:_ _ F' _ '- - - _: _- ' f š''í"- g z;-gä 3-; _ : _,- - _..-_- -»_-Iiif'->ÉzZˇzÍ Í-*ÍÍ͡ˇ = = -. -L _ 2.=f:>. _-_.»L-. '_'-':--';---3 _;-\ ~- _=` _:--~ z' =tr_> -ı -.-ie?-1 - ˇˇ _. ;`,». ` Í* ilˇ E" ˇ._-ˇ ˇ-ˇ.$2Í~'Í;' 'ˇ -ˇ 3»_:5'Í:ˇÍ=':_; :z_rˇ :z' _ Í'_ 4, _-} '" _ ri ="_[ _'.É*_ -1;-_'͡-ˇ- -_-_;> ˇ 1-͡-ˇ.---:af *es-ˇz.-_lí'"-íií횡 í_=? fií"_ˇ_?'e-.zzˇ z.líé-~ší..:'ˇˇ-.l-_.ˇ - `1\ : _. ::--:_.:_.'.- ~'>' - _, _ ' -:.._ˇ_=._-'-' -"~čí ˇ.ˇ- ;ˇ-'ˇ;:- Í Í-=͡_._ÍI͡-Zˇ-ˇ - az -_ -:-zz-;-;-_e_ -' -z-h-_;-_ -*~"-A; -':': '-: rz ---:-z -'-- - '^ 3_>' -2_»'-_-_:::.:"" ~:9 ~. -r-ëiˇfã- ;-, ; - _. _ ::1_ A-'-1 ~ '..- ze--.2' T-- _:-- -. `-= W- -_ C-..-=E:-i _-= -'Z.:' _:-:Érv ^_:?-. "J- '-_Í:-'_ :-:: :- - :gr _.ˇ-*_-;Á_-1-=-,,.-zz-=_š=_'_:-, '-_" 1-fzšvã-z~,: ;zí_f `.,-; _.-.zz3._ --2 -_- f _ ' ' -'. :-_._--<; :-_----;-,:--_=- :: - _ˇ :_:, mé_.$ - -.-: iz :.-..š, 1.. _. ~- --Í --' -_>:_:_'.fr _2_ : _z: _, _ - z-_'a. ëˇ`*-iz *_ -. ;~. -_:_.- _.: _ =_ :_ ' =' 1'-Š -' _;"'_.L-I:_--'-.--,-;'E_-;aEz_-_:ë_Š 2.2:,,_, f-.2ií *::g i;_ ^*>z-kgzë._..;_' *ga ^-3{ f L- - -_-;`_f_:-. -_, ` '- _2>::z- z--.- :.-:.. - _.: _---z_- _:_-.:::.-- _-z.::-_ --,_-_: =2:-_' '--;_:.-"2-'_t :._: *_ ' _- ' ' - :- ˇ' ˇ_-$š~ˇ*ˇ-^'ai='r"_. -=='- - ˇˇ'-z 3!_ ` =-'<».ë--`.'.*:- le _._-`,,.;,.-<--'_ 2. *-:- -_---ˇ =_ˇ-z -_ˇ-.-=-= - -=z.--:.. `l==. 25%"E.-=-:Ff-1=_=EzzA-.z-.-=-EE';z3?; a- -.<'->.-.==-"3,.---<---T-:ES-5=;_' :$a-_=--ˇ--z'f-*:- ~ _'-`=-`fi?f'.-=s'=_'fÍš:-_---.zF ==>-1a=-Í--.=z -:.. _ - : -<'::-_-R..-: _:- Rnfiä - i _-:_:-!=_'<2 --.z- Š- ~- -: -'- ' ˇ _f 2':2::-- _-.-.< -\-_:-. -;::_--- - :_- ::>_;::>:_ı,;- -_-.':'.'<2fi;_'.-14:'-- _-:_ı>.-ílfi-_-.qı>>;;? ã, "".ç'_f: -.-': - -1_::_`_ mr..-j, za-'-%,šf_ : - -»._:_-:z._- _ :Š -_ 2*. _: 19._I.-_:2' 'Z'.I'_-: `>'.W 4,-'Í L'-' 2`:_ '= - ˇ-'Ya-2:1'-_';.Í: 'gfiý 2 -ra.: -_ ';, E-15 : 'l.1'.-ˇ-ˇ -5,3%;-_-: -;5_5,"'-?;5_' :;2_'=!_ -. ;_-1:':-; -_ 1:-*Í-.E-_-.- ;;'.;;,-_- -_ f_: ;sja- :5;_.-,1-\2 i,.;?_>_-- Q _ˇ : 2'._. ::" ::_-_-f_~-i" : ˇ-, fi--ë33_-- -: _-- I "_':>=ë:_' '-'=>_aˇ'--ˇ-ii::=':- ---_:.z: "ˇ:$-=-š':ˇE:L-:'_.. =5::_2 -"<ˇ:F~-' - :--- _- -_`t =- -'-_L2-.láz :-. -K-_ -- :- _-_ ::: z.k;>;,->' =-z -:- 1 E_ - > -;_: -_»-_.'F_:_`-- ->=-.z-_-«*_;1'_--` t:^_ :_: -:_-:._.:_:_:-- _- -=fi` -r--_;-. _ ze-`z' _2j_-_4^` -_:_. -_ -f-- ' _.z= _; ~ _ ;._ a-4**- '5L' -, «=-.: '- - ˇ ˇ-ˇ;ˇ ' *-2.- ff"'_z='_ ez -, 87:.. -._õë - - _2 --_-<_; zr-š --zl.za.>'."a _. ızaf ˇ ill'.e ' --_- - ˇ _ ˇ=_ 4-: _ -- - ' ' _-z.-~»-- J-_. = ==. -._-1 -;9'f+"_': =- ; _-_- -. _ >_z:.: - ; <z_`;~- -. ' ' ˇ' -Í-réz:'f'-ı ŠÍ-._::ˇ'f"Šˇ-.ˇ_._`ˇ; _- 2-_- :Q : ', 'r'_.` -_.- :_ "_:. r ˇˇ` ˇˇˇ ˇˇˇˇˇˇ 5ˇ?y- 'zi-.*=<:`.:-.«._-=>-.ffiš-_ -fš...:- :_R- z_..- =-.._-=>.zš:> ~ * zz?;.,g- :-z«_;-- *-':-.`_:_-*V-F_.zzz ~-'_-_ --_? za _- 1:- _' 1-,'z >. - -',g-- -_: - --!'-=z-1=. >a:=`-"f-zz -<--'--_a.-?ëı-z==::=.`!i':.- z=.az'-s-ı==:z'«`--zzz» ' _- --,_,;Yš -~>-?-=~=1-I: =z -- _-ie... _ -- ýg_,_$r_:<_._. -2 -<,-. _.. '-- >'-.'_-=_-` : -: ==.: -_:._-:. -,ı- -_ :-_= ' _=-;:='-.::: ::,;1;-42-e33229zıE2'2'É<>:_q.'.._:I:' '_=-*-= "E::: š í'--:-v-:::-.-..:..»>-.ı-.;.g\-`-:-_ `=='::522_2 ;~4=ek'E=: _:-1.---ˇ-:É :-:- -1::-sıf _-_? '_ 3--~-=:.:..-. :'<':;'.--'-' *--R-* ˇ*' 'z_ --»' -< -- r._fi-_-,_ *>>2 ' '_ >'_ Ü* A. _- >:v-_-a '_'-`-: "-:hát-f :>~::: _ -` \:`-. :.~.-` ;z- -_-_-;,,ı_-- <.-_ _, -T "-ga '--wfír-'a>'2-3. _;-_::..:: -':.z::'-"- :-:--͡!>::- :.':=_:'-:-:-:`.'..<-.» ı --_;EE :- -- -Y -?z.zf ==-=-:-- -:-.-:-ı--šf` -"2?_1'2'f'_'2: -_;. =ı_-.,.c -: _ Ű -el-z' -~»'_ 'Rˇ...fi- `-: ~- -` _- - _.. '» ---.z-. _._...: -_;-`1':";_-;;= _;;.-.;zz.-'1;--r. -~<>-S-;.--:E1-L-.zza --.za-_.-z---:"-i~z:-=. _-'_ --Sz f. -^;,_. = :z-- _ a._íz :=-` " É-I ;l'_-,< - f-.lll. * _ - ˇ' 1 - ;_-_ ˇ ŠÍˇÉ-? 12::- -_- ( -j-':_:_: -,< _-f_= ;_.v-j ----ı`;`_ -_; _E"!- ;-_,~Z -- E: -...i--_,-,;;,. sz -I-fi.- -:-I--ë-=_ˇ-= -'_-2% -- ;_.z; zs.. -_. _ˇ':':. >;_'_. _. J.-,>~.. 2-' - ˇ -;-_,-!;=.a -.-.=_=':-_*-*Q Í! _j-,--.l-_ -z_,_,.= _ f =R`_- _>;. - ;2'-a.Šˇ' év z- " -"-_=--= '_; z._:'_. - * ': :,- z ;:-'-:'_.lg-11'.. -.at --: z-.. i, z?_'. -*-'2- ' _.._ ré. ˇ.': ˇ`- I'. f/ -. '- -ˇ ˇ'«- - ÁÍ _, 3 ---zi *;»»<fäˇ â' ˇˇˇ*_~=-ˇˇ Í-5*-I-ˇ ---ˇ_-z -gr igi- J*-Í 'ˇˇ ˇ La-ˇ ˇˇE.---'=----:=»-='=I ˇ`ˇ**'--eˇ=ˇz:ˇ: 9-la.-_ˇˇ'=<z-=ëˇ-ˇëˇ%?:*;EÍ i=> -ˇfˇ-ëëfzí; _.=;_;?-2-*-..'.'_-'%ˇ-_-_; H.-_. ;«.-»af-, _, '<`_.'\-~5.z',-;--:_Ei`-_ =_zzz_-zA.'-.-._L- '-1;ä`_`_;^ '_f.:, ', ~iihz --^_- -_;--_<_ >r= -?--`_;?- - 9-; :g.;_ -_-gr*-sf?c:<_."za-.-1-.ãífäë-za-áëxs- -8; _ 3. -._-- _-!._ -A-_- i _ *},Í'_'fI -{É*Í*, :._ ^f '.Í-E;-z. 5 1-' 'fa' ˇ_-ÍŠˇLR3 š';z_j.:i' -_-Íz! ;z_'-,z:-ˇˇ-ˇ= 2l,_ˇ; _:-?: ˇ _ -_* 'ˇ';ˇ_f':`2_._ ' - _: : -_:_š,_._4-1. _- --\-.- ˇŠIÍ;_-,- -4 _ - _- _ ga: --_.,-9 _ -.,_ FC ~- ˇ- ki -- gr -. - :_----_.:. :5:-_--1'-1-.:* "-~i?sia9' _--- -.'Í;:_-çéze- :-:-z5j:_:5 ;-_-~;. -_;---_;.-_-_. z,._: - _ -_: _-* - si _ -_ '~ J. :.':-a _-- g_. ı` '*-_2~". _.'- -. z..._,,_g-_:3.q,,_,.,_ = ':'==: = -"=:- ~ ':-<.-'fe'.- ::-?'ˇ" ˇ=:-_zz.. -=?-. _ Y..z_9_z3. -_ >- L -:---2 -::-_._fi_-_- rt* 'a 'ff~>s;'-, _1' -z,. - 2y_. '~.fi - =f -*^ =*-2:_-z=:'_-' - \-r---~... _ -:z-.~z. - %«... _-_?-z-:..._.-. :._; -_,., ; - _,,z- _., '_-'_ 12. `.7f-.._ ëz-`: _~'_ *-1-ˇ -_ ˇ' ˇi:'z'..`Ië> Láz -_. _-: `.-ˇ_ _,-<' í ' --'-`- í ' =_-? -- _-=-is z_z _:- --_8z'_:.>-'iãz-*ez- + _* '-Í-~ "_ fr' _--_:-'-'.z---w- -*---."_-az -_ «E-'-:---,-<.-_*_;_"-& i.: ez:i- -:zas- -.., _z-.1 - z vrz ; _ -,'=': iv- -- _ - '_.-5 >- f-'=-f-- -_:_-. _=~'z' gšˇëçfl -=. -š= - _;,.zz-: ' -2 -'v_z_?` --=-»1= *_-_ - -_-_:8 _ "*ˇë.=ˇ'ˇ* =:, f»te«9f "Ír 3.-Šag,-;g':1Y gá _.;$_- ' ' _-Í-j -.Ãˇ:-_._.--:_J}i.2 _;ˇ "='*fˇ,._-. ;- :- ;:_$:» x_-_. - - ;' *!:_e -- 3: ::: =- - _:_ - - _ ::- `-._:_-- z--_--_- _* '_ :>6ë`;É?ˇ'f\_rt.-: -* -L,- :;....ge-,_--sëãfýziz,»_:- ˇ` az; l'=v*'ä-_?'*.-.,-_q'-ˇ.=,;-z- '-rzë_=-',_. _- ` - W - ' -im -z- - - '-ˇ'-sr ' --»s- '>ëíf~ ˇ -z -í-r,e-: 'l f_'_»;= :-;f =ˇ^Í-<f -1_ Ă - _z"fˇ-. -`:' _. - z -z f -_-.E - ˇ?"' Y' '- 5- 'ˇ - _- _ -_ ' -'->-f' -- _- xi* z- = - -_ ˇ' I.-L --.'. _' -»fe -+-Z - _ ˇ -1--:_ -. ˇ - 3--: :_ -z ˇ?`-ˇˇ`-ˇˇ.ˇˇ "ˇˇˇˇ-ˇet""-M Í---*Q-ˇˇ*Í.=ëi--:_-. =i ˇ ˇ-Í.ˇ"ˇ` rf?-."é ~- az z('ˇlí,ˇˇ 3-,:'-'ˇˇifvˇˇˇ*::-2-fˇˇifšˇÍiˇ Í 'W:»=*z'15'- '-'_. Lˇˇˇ -z.»ˇ3_ -. -_ ' _' '.. ˇ. -'-JˇW =-_ '-'*^ W ;.- -_-ã<-.---:-_-z_' =F? -'2«,z_- šz-ze* _,-_ ' - «-.`?*' ;T š-.z---=_-z;:=_- -1 'ˇ _-:-;_'.--W->.gw.*«-f.:-.í=_=*- -;5'.-:_- 'g:='; =;_~:.,z-,-.z,:_ 94:R5- ' _ `I' -ˇ 8*'e-Íézsi=. = -'-z- _ 'QˇP. z' :-- ˇˇˇˇ_ ˇˇÃˇˇ ˇ2ˇˇ ˇ ' ˇ -' ' :-- ' Ő-Y' ` -_ - -z-_-;f.: ' - z.=-«',- z'«* »>f:-:ie-.f<:«.=_--_=* -»' ' -' -5. 'f -: ^?--2-'- -_ e - -_'_ ˇ ˇ *W-Á _'- - i-ii-_ ( ˇ." 4.? ˇ ˇ _.ZF-_ ˇ ' '-'-'V-ˇ j. j'_. _:- " - ˇˇ jz'_~ ' _- -`>z,- *_ -32 _ˇ`-z :_;_-f- --:_-., f?\»í,-š f,_.g '. -6-L- r»4 -`:::?'- I--_-z -'- _- = '-: -9,, ˇ-»ˇ -'- _4-- is.:-2-_- -_\'i"*.;;-_f' j.-..z---"-_:_->:ˇ`:`ˇjf-_j_ '--;_ f._<ý, = 1' - 5% _ r -..vg-_ -._:_-»Á; z_».,z._._.,-_._j :.,A<ë_ =_ - ;_:-.;,-_-. -fe- - _, -, äšt '._ ->ı --»á;ˇyz-' - / 1.- -,-.- -_-2.::--_ --:-' '_ -- _.: sgiâm. sz: _.':-_-' : :_:_:_.--_-.Š.4 _"..- `͡ˇˇ-=.'-i-.-iırš-ˇáf ˇ. ˇ -' -il -_ -- - :-_;* f'_..:.1:-:::.- -:- _-_-'_-_:-- ': '--: --= _--_-_--. ' -+*«_=.r--:." ;._ - at- -,_'f- 2 -yi. _ji:_<g-._-' I-Le--z;2:=.-- zs-l-3}..-.--,:3:; <_f, -,-:-.._f',_'.--?f',;.= _3z' _' _ '-,-_$ -;--`r--><- _- - -z -- «>-_< _-_- fa-: : --_: ~!z f-'ff- --;=--: : f--_-' -f-1:;-_:-=2 f_f'_>='z'-8-.jf -12* -_-_ c -._- Š, _ = Šaz 'ˇ _- *E ' _ ˇ.. ˇ ˇ ˇ':'ˇÍÍ`ÍŠ='-8.' 5-Az--_-ˇˇˇ --1 ' _ -,. ző._ z. _. «_ -=-1*'-. ff --A\ 'K ^-_.-z`f- z--~' eč---_ -ˇi :feˇ--_~:-t-.*'í"=r'_""<í ˇ* ˇ'- - ˇ 5*.ˇ is '"_-,'-'-' :az =+ˇ'f fi- -.-_- -.F' :-- -'22.-f_st'.-z-»-'- ˇ' ˇ' : z: 2 '_ ˇ 2",-:z.ˇ:ˇ>P -'.'@-'*ˇŠ=f'.-:_- ˇˇˇˇÍ-ˇif-ˇ-'-=>-E'- P-fi'z _--äšiiii-::-:'-"ˇ'a-íš:-f-ˇ'.ff2==ˇfëf=*ã -'--'- 94': -õ "_', -_?'^č. /..:`.,( ;;";-"-'f, flăălzý sˇˇlˇlâä -- '^-: -'ı. 52 _-. :-3.'-.f2 :_ -:í';-.-_-..-5:g=:- ' -j'2'2'_-_-:--ˇ":5;' - ' ---:-_--"Íý --""fí-ˇ?-,äý ' 3:2,.-_''ˇÍ' ˇ -'2:š1' -F-E1 _ -:_,R Í? ˇ' pˇeˇ -'$212 -"91 2 'ˇÍ"2'?'- f' Í l'-í:-` ˇ"*.4-rf Í E ` 1.-_:-šfŠ`Š=Í-ëíz z -_:-`-ˇ _- ' '_ -- -ˇ ilífˇ *:-- -ˇ; ˇ* '-* 2 -.*..,.-'. -==--'-.-.-ˇ :-_ -'-'=~=<*-X-ˇ ---ˇ=ˇˇˇˇˇf:ˇ '-'-Š-->?-" '="ˇ*ŠÍˇ'ˇ?Íš?ˇÍ ==?VÍ/'_ăvˇˇ`Í.-*_f3* =:'͡Í"zë?š=ÍëšIÍ=-'-' -zˇl=-':5-?1i-=f:z-.iíčiˇˇ_ 4-. -I"ˇˇ'ˇ=-ziIˇf?ë?ˇ*ä:Í' =:----zi_-ˇˇ Ãˇˇˇ ˇf--.ˇ-*J ^ _ Š 3.~. a K; 'R Á:._ W'ˇ > zý... ní. ii > ˇ-*few 'E š' z =-S?-_ 'F.ˇ--.fg iv* -«-z _ z- ".-Í-zf-'==ˇ -; ; -=:f:' z-_ «.--.-.'--._-=_--:_ :. =_= _E-:10.-,= f=.ı_=-' z:-_-z->=s-=;:--=._---»::e=<=-e_: -:::z=:2;ıez;;;-=;:::_;'ef:=:;f-e;_--: :-'1 ' ;-_-4;1;-'_:_;._;:~=:--,_:--,.-' _ zi- - _-ás..-_ 1.2 _-.F ˇ *W ˇ ˇ _ ˇ'-* - =;_,,_=_-;-.-:-:..=;.:. -lg '-«_*š - ' ~z-,.-_;._ˇ "-'_ - _ ˇˇÁ -_ ˇ? 'Í 2;-IK, i. ~ _? - ˇ_- e<v.:'--tő*---' _» :1:.=-. = -.-fr; - - zá* -(_. _-_ - -- _ -M-_ -_ i:ˇ--'- _ ' `. ˇ z, ' ;-:'2=-':--='.=_. -= -: z-=-"_»- Z_: -'~1==--1._.;' _._;E;.=.;._»gy _ '.af- 6-_ -, 3,- _ -_' ' ;,=. t 1* eg K* 3{$. %-"9*'z=-+ z -.z r _';-.éfm ' - ':_-'T'._ 'iii' _.'-. - álff- ; '-_ ˇ _;-_'.' _,;\,',-'-. _2~' `<_' -1 _'. :? _; _. _-_-_-_? -ˇ 3-'. _ M, 2.,-,.-_:,_;~_.; _ ;-'-._- _, _ - - _ -, -f_-;.-,_.;z ;_ 4.,_.C ~ g >_.". _. _, Š? A -. -_<_fz_. fi -f _ e,h -zfa =-.-` "- z : - -'.`_> < ' - I -- ˇ' 12:. ˇ: _. _. -z. -' ˇ~_~- -_ 'ˇ>~ " -J'ˇ?-.ˇˇf-'.25- -' -1- "ˇ'-' - -'-`1 :_'ˇ'-.F ff-_ -:ˇ -,: ' - -.1'ˇ" ˇ":«'~ˇ-ˇ -Az ˇ _'- _ - ' Í '_ I-._ -:- z- ' -:- -' -' íz-:_-" ez_ z Í _. ga'-_' ':' _ izzó,. -já;_5_. _- ' -3,----"_;: - -. iˇa-i --gi -s_- -;~.-:_j '&. E ˇ _ --1-* = ai ˇ? il* - z _,z -2' '=--z;@-év A-- - : _.rss -.,z_ ;, - -, 'A - _. e"--_.-1:-"-=---r _-_ Í<-._ 'ii'-'----. ai _-/ -.._ _:_-z_f É-, ˇ'_ ˇ :_-_-Iz Š -Í_'_..j_*""=ér?-=z,~az--P.-.Í:Š--ˇ 232.' :-`?* 'f-ı-`í_.'- - --iz'-; '- : _z - ÍQŠŠÍČÍŠT;-Íz 1'K -.fi-'í= 9 -. ˇÁˇˇˇ -'-_-=_ ˇ-L ~ _. - à --J; uzaˇa 'ˇ'ˇ.ff-:- - -`*^Ii;_ ˇ_- ; ˇ = _ -: -z- -`.z_ˇ -_, A _.. ı--. zs.: --:=~. _- -. -_ -\ - '- - -'-' z -_ --2-?`ˇl ˇ -.. <'ˇÍˇ z 3.. _." '_ < _>"[... ˇ _ -r - ã_ - z ' '.,-_ _,-if.. '',., - _..- -.~ _- - 9 _- -<'.,. z ˇŠw-' ' _-. - ' " -z -' _ É-._.z -- :Š ; '»' - -:_-. - _-- '--v. " --_-_ - = " z:.z'--. z-fi -. _. - _". :- -:- _- -za.._ -z_--=- -_ ' ' -- av '*--is.._ Q*-`. _ -- 9% - -:_-..-`-z^ Ég* K - -, '.';_- -- _ 9----*"_ ˇ-ˇ "ˇŠˇ "ˇ- :-_ ͡ -ˇ ˇÍf-ˇ:8ê?ˇ'ˇ - _ 5 4 :-:-- -»-,af--._ - _ Lg.). -.-,;_., 'í-za, _, ' -- = -_ -R ˇ gy z 43;-1-- _g ˇ ~ˇÍ_- ÍZˇˇˇ.ˇˇˇÍ.-.ˇz-Í?. ˇ' 'ˇ ˇ ;; -_ j_š`_^ jz- :;<`_'z,:~,<:_2=,i_i?- ' _. _:-. ˇ* ˇ zaí z_ ':1z.'~_; - '_ ' _, :-eza. --_ ,_ z-v _-.::-55 :-_'-, «2<_':';;-Í:-'ë'<-_:.,. z fr '-:.l.fz. -_-~P)..-.-=-..=-z;-Í-`..' - _- ':---«1-4-z-,,;-a-ˇ-3 '+-_-,Eš ~ ˇÍfÍÍ_ *Í-ˇ'ˇ ˇ'_,, ;Í_--ˇ.,. " -"-2:* "f'z-==f ?-.-.z.--.-š --.'e'--:_- --PP*-_*-=zé`=.=- -_: -zs- z _1_1<_<-_. =;3_ã5:1 1--fgë,---z_-Z5_-"'f _V:-Z-_z z, :;; :2-:'15 ->ˇz:ˇ.-_ˇ'ˇ'-ˇ-͡šiIf'.ˇ-zˇ- ˇ4ˇ -ˇfLˇšE.' ˇ?--zz ˇ- '͡" :-'-: -fi'-1--_ _f?-_. -'Lz :-=--:Í = ' _-_I *_ _. `>:" z:ˇ_-ˇ_ˇ.ˇ rf ' `Q `ñ de. - - ee.: '-". _- -,_. ë -_ -ar- *le -_ si '-5' '- ' 'sa-_- -`-- z 5--`_`. -,ˇ -==sz'-š. -_._ Ă--`, z._ _, _á:$.'.--i `.ˇ Ha.ˇ.J-"" -,;;_-*fa. -1:^=--,--3-.ˇ-_-f-=z= -_'~-::;:fi=--.z-fa'-.'. -_-_.-_-_>~:_, -- ˇ.'--'_'f "-li-'-<_c:_ W. -., ;.;-_;>;:_--*Z-gzz--3Šë:;13 :+_--ˇZ. - :,.ff _'-K. - - _ - _ --_, _-, -._. ; ->J.: _-_ - >::- '._-:- ;;:-.:_- ---._:-:_1 fi Aˇ?- _- pc2z>š'?:-se == z-- Ã-'~ '~-_ :_-_--;-. '--. _ :. -' Í*_.: 5.-".` *^- -"'-1--_* -" =z_-_7 'Z' kí --==::z-.â`:`z 21Ő? '-> >-ztz2`=":1-.'z-=-"29'--z' `- `*' -33 _~' fõ--'-i ' - _.:,_; 2 _ Y?, gibgyg _3 -_'z-_ ÁS: <;_"-Á z.í-,;'-- _«_:-.$-:.--.:-.-ıg-._:_-.íˇš- _-: <.'$=_*_'z_ 2:_...,-S:-Ííâ-g_%Í Í* -_ 1*-_,ý -_-_2 ;. 2._ ~ :'-fz'-1-š,%ér$_i: -;_;;-Š->_iÍ _,-_;'»'ˇ? :í ˇ Í--ˇ-"Ű -ÍÍ͡ -ˇ- ~.͡*ˇÍˇfˇ-.ˇˇˇ-ˇ-ˇŠ el-ˇ-1ˇ?ˇ'l-í*3íˇš-ˇíˇ'ˇz =-"-Í-Í.ÍŠ~ - '73FÍ*ˇˇE*ÍŠ='zÉ͡-Í-'Fi-'ˇˇŠ3=ˇÍIfl?͡Šˇ-<5'=- ˇˇ ˇˇ-ˇˇ:--z-ˇ`ˇÍÍiˇ_ÍE.ˇˇ-zˇ«ˇ- -.:.5fˇÍL-Í=_ Í͡ ` Z ˇˇŠAÉÍ ˇfˇjií-z, ˇˇˇˇ,&ˇ ˇˇ_ˇ-Í;,Í_.7Iˇ"ˇ' zi-4-:iz--t. - " _:_-ii;-.e _.1'f'ë :* :.13..._-É= fm-z E:'af--:-_.-.-_; `z'.'_' -e-'zfz -ı :,~_"f',_=_. zf 422. zs<_ f-:._..:-.:==et -=- -=ã*-.- _-'É--- -z;_ ::'_ _-Eyzfr " -ga..._:eg-_-_. : -Š _ -le-äí =_ fflãf' :K.fa-T 2: f-_ '_ -',:-_-_--:-' 'J ˇ- _-2 _ s'-zi-ˇ>'.. L- ~\`» A _----:-.:f._z<z-1, :víz -ˇ,_ "._:.;z_?;_v.~é ;._:_-j_í-:-äfi-' ~'-,-_<> ' _? _ '_: -is ˇˇaˇšia _ ' "...=.--az3:1- _. --_ - ': -_-iiräf. 'Ö -- *ˇ-ˇ-il-i-'#2 -' Í* f _-:-.-".' ~_'-:_-.rf 5-:-\.>.' ':-_ -:_-:_'~'-3.--_---11;, y-: _-_ z--' ˇ M <_ Š*-* -eg- _-_,, _g_- _* _- =-*i--l 3-ˇfz. -Az '_ ˇ&"4_- ';? _, -g - ' < - -._ í-_.-z_; 1::_>-_e. _<_, Lze -t _: _: ~ -., E. \;$l;.»;g-,`_ '22 _-'-'_-_ -. _-; < ë. _;'-"- - * `_: -.;_-."_:'_.-- -_: ;:r -'z f<ˇ_r_:ˇ...*:">\ _-r -- -Úr 'Nő'-ˇÉ. 1;-'28~_.-_-_.=ˇˇ ' -ii ia-- L '--_ -~ - =ı:~'-az,_«, _-_:- z-e:- :A-,-_:.%Í$:: :-,_?._:_:f_-:_-_---_ --Q _: * -_-_-. -_--_ _._ ': I_ -.We" \ _ -zš: _:<-ˇ_ˇ: _ Í.-_-: -_,,_- <: -i z'>_'-.- ' - -< - _' --:.-E: -> -- _If-," R:_-_._1-' - _ - ˇ<_,- 4:? - - -_- H3-:*3:_:, - : '- - : - }*fi'i. f«f +---r' _ - z.- _ - _.»= ' z -'>-_.- ez-ffi `. 'l' _ R '~*- --*:. - ;.-. 4 _ š -ií_ 4;?; 2<. ˇ 32É_-ıiš-'z, É _ JF- ;-c. ˇJ' ~.-.ˇ - L 90 ˇ -Cˇˇ. IiˇˇˇÍ-ˇ ˇˇ -Í` - -ˇ'-_' w, ˇ_zˇˇˇ"'lÍ7-Í ˇ' 1 ' -ˇf :Y " _ˇ'ˇˇ.-Í-z Iˇ-Í*-Š-_--1 `.f-ˇ--:-z _ -- ˇ 'Š S \ :r.=ˇ '<ˇ-iii-ˇš;._ _ˇÃ4._.fa ı!<_ ˇ '_._ z ->-.-z.- -_ - 5:-- -«-..z_-_ *-:_H. -: <'z `_ --: ---_.,-iz -iäzız ˇ -fe- `ˇ-.; $4- -:-.-: Í.:\-. : -:gi '- - - ' z_x'._-'-'_-.. _..,-_ c.._ «_'\ _- -.~ _> ˇFˇ' I'Í`--:-Z͡='.ˇ-'_ ' -,., ' ;._..>-'.' -'_'-_-f -_-.-:_.;:_- --í.';::- -_-.~"'._ '- ^. rf'-iz _-ás. -3, - - šíia _J -_" -~-ig- -* ~äsgag - -z<_~> ;- :. _ ,-'= : z,......»..e._ ˇ 5 "ˇ -ã~:ˇi»`-' ˇ ˇ $213' lˇˇýˇ ~' ˇÍ ˇ Él: - _ " -Í 'ˇ ˇ".=;' -' Í _ ' le 2:3' `Ăıı Lˇˇ -ˇ -»EW.. - * -..';..._! - -*~ '-*rf-` A ˇ'-'-- _-af ˇ'( ez - -W -_. --_ za.-rév -_ ---z-1._=_'fz:'=@.:':--a-;*-_f--'«-a ':,;<-..zl'-:._&«.- -:< -- -';;-_- 2_.. - -R_>. _ - ":_-..ˇ.+.' -- -_:f~:_:-_-: - :r<-' '~'- '/ ' ˇ'-- sí.. -' '- - -R -- - e ,- z----_z~.ei'=-'-="::--_:~- zz-3,.., -z:-::-,_.-_ - ' _.::;.- ---' -eiíëf':- -_ -.-, ˇ."'.**'-'=i<'â`sã. -_-_.- -<,-.-.-_-.;..-_ =.--_-'ˇ-zë-'-1--z1" St->-'-_=i-É-ä<:-'é-ˇ- - ::::z-_: _z-..,..f_ ff f. `. -' YSČ. ~ -- _ -f:-ar- ~ fi.-z=--z>_`:`*:_z e<.z=-ez-š2:'j='1 6-- _-8 :*-%-='=il2'-= -Í"fI-Áfš -- -_ ' - a :-3-,_-_ -- 9ˇ ˇ 0 --ˇ._'-fj:'z_'ˇ- _l.:'--**= š;_'--._-_:_-:íz-= --=_;_.' -_; jz.. ÍI _-._ ˇ-_--z _:;=jˇ" ˇ:-=i2_-_' ':ˇ.W-_ˇ` '_=.= _ ----:S iz-`? I.-*-;-:1;ˇ ˇ "szlxêˇäfit-'=;=`f> :.:zš.;_--. _z;--.,-kg-` zj-:jzf'.--';z-;_z z;;- z';_j_+-'->=.. _az-_-ı:z;»- gáz-_--z-._:f=?f=:{ = _*ˇ'=-š-=_-Í. *_;-=.---_: ' Az: --_==^.- 1;-_x._s :f`«_g_. -z - -`?_"- _. _ ;._z_ Ã_É.-_f:z-.-w-.-,zsg:_-:-zq--. z.---:_ -et.-rk-_;-a.zi-_ - '_z_-_.;<`_, - 3.-_-~ -<:,_, = _;'. :;_-._ `- '-. - z _ 8-- -' -2 -: -E.-az- E-f-: _ -<B~::,g{s~> >z-ez:- --:='--~ -ë -_-.-- il<-:-,.-- 1," ë=-ˇ--' '-E.$- --"-3-; --' -:.F2 _. --z-z--ez - 5*:-_ "-'--=-<~=-.lie-zs -.Y =-*:I:=-?-_:_?-.I 1'. -Ő-Í.-I-`ˇ*=.=;z.: -"_ -z --._-'R'-` -. _'-_:-_.af.i-` E>z:E '_ :-- - :-' ' irz 1--=` '=f-i-z>.-õ--=ë""'ˇ.(1_»ˇiˇ Í- š -t. _ -' -I?._- -' _Š? 1 *E _ -' --> ˇ.. _. 'f_. - ˇ'-:=iL: zmz:-.z';_ ' ' -'tisz-; -_'z'ze z;- _ Í*-.'_'*=ˇˇiaf'E2ˇÍ 'tiííi<?"t'-ˇ==?-fi.--1'ˇ='-'-z.íj,ˇˇˇ.:-:í gy ` =.ˇ z _s az-ˇ _ -» ` ˇ ˇ "` <-ez fiŠ~;ˇz ` -.:- _- '- -_-_.-:2 -ˇ =' ˇˇ - :ˇ ' :-'ff ~: ---ˇ:- `-ˇ - -- F-..`ˇ ' 1**-ˇ - :.> ˇ a-ze* ' ˇˇˇ; ˇ'- 4, 2-2\.pí ~>_ zs f'-;»-_._'-la _ af: Í ˇˇ 'ˇ -. z _- - -,_ 4-.:, -_-_-_r-' `' -.j--`- -' -.á' ' _._ ' -1 3 is-_-aasg" *_-ˇ;-ˇ' ͡fëi-< -is gi; 'Í,_ _f.j(_ "ˇ_`*.=:-=-_-_;-je;-Lfff-:-"-. '=,3 i ˇ..aP W-r.--. -_g_z :-_-,-. -:-,:-.ˇ ; : _,,_ ˇ*:'äš_ˇ_-<-._- ;f---ˇ; -ˇ -- -`*- - ` =-_ E3- ='-II-_: `&_;:-_- - '=-? - z _`f.~:.:;_ "s. -`ı_=>`3* -<ë_:;,ë?,_;;=-' -'r:?_'- ',---:-:- - -:P. `_.53=ä`<' `\2 2:2. 5%-~ z ˇ ':_ «z- _. :E-_: :-2: _.4.-. ŠÉ _.-_'-Í \ ;'= -'-4. ' _' _-:. :" _:_.-5::,- ',_I_-_ -_;-_-.>_g =g;fzf_..: ezfë-`-----wiiz 3; "-:_ -' -:- ˇ. \<:_ ' -ta ' =- '- :_- ˇ- :<f ----,á==`-a- l"`f- *_**?;:-= - - >'25'. -Egg- _._.- _- '> -_21?lˇ --` _z-_;_s:_-= _.-:'1 '_:.- =Éj ' -.éj _-.3 -ig;-:_:z '.ˇë--zërçxä-Jˇ :- -: 1ë_E~'-Z-'-:.-.-' -:«-ı` -;-_. za. :---<'-'= "f=' -<z -«_"f -z - z-"'.z-e?_ˇi- z-ˇv--:-*--> t-2f-`-."z.::-ıe-'-'t --15! :-_.-.-2-,2_ P-:--ı::-.. _ -ëa- :.-".-` :-~ - -S: --_ - 3**. _' _EZ' -` = ÍÍf_~s,--Í gli ˇŠ. -..._ı_ g -`;>_ - -'-:-:-: --.E -:-:- -`3'<f:_' -. ë*ze> -:Š-.L =«zá ˇ- _-. -A,--=`. - ;.--=-_'- :.- >'.-2 _- -» : :::+: I-.R-H - -`- --_ '-2'-iii'-=i:-ë'.f'f-~_f_=.* ' *ifi-_----:«- -,3>f _--< ve-,-.- -` e_=«-`é2!šz~ ~r-,:.-~;ií*ˇ_."ˇˇ._'<.,s -- - ' -,-E. f _.t:;._ ;_-.:`»_- -=.: =;_- f_; -.:- >-- ˇ"R>'--_- -.._>:-:- 'Ez-,`.::"` _.z'»_.=. =.-- z-fšrší 21- Y'-'_-:'= 'ˇ=-` '-' ˇ -: ˇ=ˇf- "_ ::-._:,-,=-;:i-šˇ_~" >'- ---==_ '- *Ă lg ' --Y-rf!- -=--'=f>"'-'ˇ"ë`z2j-- 2._.E-_. -;'-:I'_;_-:-=-=:-----=- ii ';Íi'e-š?-=~--.,'-=_-- 'ˇ"=- =- :_ -'-----Yˇ'_z--ˇI::*-=z:-- ˇ*-'---_:>---'r :-_--==-f-.if-3341'-ˇ--iz'-'.2š*í? É-' -=<i-_-rf-e-šišëf=-=š2h.3ã==<i- _,-.- -=--*-ă:' - - IE-ˇ-zˇ'--. -_ -.-ˇ:-_-.; EˇZ-_1 `- --,z.;»^f=~*!,<líš>-<_;;$-<=- -.'lí.:-.-4-tií...::-:-= wii- 1; :".-if.-<= :;_.Í-: z.` fa*s"='.. E--'»-=. ff- <-_.._--`z_: _ ---.~::I5«:ă==---_f?->>>=-'-2: ":-: :-_-_»;»z..i=;,z-;': --aa:-z-fë.' _-' ":;<--_'- -.iz-_- f S _:*=«.:- --gãgýäšsgg _. _.._._ É: _- ;.. - :.-Er:.-z -3' f:.>:_ -fifa' g,-vw. - -ë_.+*-=:-_»_`ˇ',' z. -`='--Jäzır-f :_-_-8-:--:";*-É'-'z ' -ë'.- K'_-. -ez-z:'-"--_ :,zj.:f*( _.1,_. - _,,z»s-_<_~?'.; - - "Š" ɡ- ˇ-_ -. `«~ >ˇ-ˇ--z,. - _- fi _.. -I,_., z z f «* -*-.:z..'----s ~ =-'-' -zi ----: >*_-1-zf «--` - L- _ -zä-e ' 8ı:--:.E:zz- 4 '.;:-' - ˇ ' -.._ _ z '--ăiäõõflšıhs-` -2.:->-z'-zá-:= P*-=='fK :_; :'--=--+';.«-'-=:.z,,*- 4- -' -' ' ->'-:ˇ-"' -'-fi-.`--'' ---'* *=H--"----z::. =.: 52.. Í_'f'-="-*íí_*E--`=-=--==-I-=:=ˇ` ::;-_.--==-_--ˇ. --ë?f=čëűš; =`-:H$,*- _-.--link: R :`-`iˇˇ +.-_;-3? - -- _._ <' --'--._- -;;`-" "i.' - -. %' -;':_ -`ˇ' - z- ;s3«' > _. -= '* 'Z'--_ - " _'ˇÉ.--ˇ-mi. ˇ-l'.-z:->=--_- "ˇˇ "il --_-`: >;ˇ _L -2 -fia.:-::`:'_ --:-_--_ -z-' ˇvl*'ˇ:`>'ˇi1 l.-*-e2.,,_'.\ ˇˇˇˇˇ':z=ˇÍ'ˇ ˇ' --'*- Í3:=4s ~_ :J-ˇ%rR >iz"'ˇ-i;ˇ?ˇ>ˇ'~'š`ˇg'»sa-- šéx Ű 'ˇ `ˇÍˇˇvˇ~"3 :ˇ - -'-'-::-<E-:)ˇl**ˇˇ :.-:-_>~ - --' ˇ:: -..-._.«^f _' z: ::'--': _:_ - -_: :--s-_*e ~'ˇzUˇˇ* *Fˇ-gb : :-' -ˇÍ͡* '.z_z -. :_ -_-.-. = z: -_-:=-1 _ -:-_--f: '= --`-e<_ -.-_ gr. _-_.,_,- _-l _ Š -_,_._.z.-;-_g ;_:-ı,- -_-.-_ 2ˇ-._?ä'-: 1.12-aëı..'ˇ :. fi;-'äitë-':ˇ _ `«l lf-,i-- ' ---*-ˇf- ˇfı- E?2' _ 2._,_'."':-fe;-_-;:.._, ~ _- - -_.., '-T :-: _-' _- <- _ '-: Í`\_^-.-1 ` ;;_-z - -_We zfs_:`- _ -'.--<. _-s~'-zi-.= _rr~;--:-e-3 _ -rr. - fi - -:':->-::_ ff-*ˇ ' - -':.---',:-.=: -_ z -:. ez- =*:«---->--:- ='*=.-1 _- :-=; z8:'.--"-: f- -2 -=-sé ::=-'_.:4+'. z~z --:=--.-:~'z_ '-'1*--"'.*:3-z--'~ -E=_-l2?-=- = ::-''rá-=_<:';{i::z>i..-ñ `-=". -;;-?:.z--:rf !=-'I-3*'-31-EZ--iii 5' *_-5: -z-ezš% ~$;Ű z. Š---'z _- «z ` z;=-'- :-. _,t -..-? >,;._:._z _. z,. _ _ -.-3?-*_._ -zz ;_, -_..š_.. _:_. -- Š-_-.ı» z._,:_: -. -, --. -_- -:_-.-_, : : -:_ z *= >:,. -_, 3.,> -ev' 2ëˇ_ˇˇz g :_2ˇ;_ _..šˇ _z a z;.z< I` L :ˇ;; ' - ˇ_ ˇ1-j->-.---ˇ_.: -` -ˇ' ; ",, -'._' '3ë jiˇ '-. --=z ˇ;z._ˇ_ˇ--[Íz ˇ- zz_ :ˇ-;';=_-;f:_ˇ=[ =:z3_,;;-_:_-_'_ E :' - ' :_:=-_=ˇˇ :_-'. z -:-'-'Í: -`"_-_ Ífz:=ˇŠIfl;ˇ:_-_:ˇ_.< -_-_. :l`=`í-'ˇˇˇzšˇiš`íj'?-z-.-ššfzfëzzˇ=:-_-é-_-. ˇ'-ˇ _:._::ˇˇ-. -'if --2.-_, _ z 4 ~. ˇˇ ˇ,._ sz, 4.. ' -W- ` _g :-'- '«?ä -_~ '-z~s_'x;--ë?-_,_-- :. _léff-?=@ --; -"'<`~z;>_- _< _ ˇ* ˇZ 5ˇ*š<='ˇ ˇ$ë--2 i-ˇ-'-3-fi 2-* ;- 22-DI'-4:-' iˇ'ˇ.< -͡-72. -H`_=---ˇ-ˇ--J.-ie."-5*`=ˇÍˇ*_-Í.--=-Í' ˇˇ ' 1-:ˇ--ˇŠV ˇ z.-i- ͡IŠÍ2- _- -22' 'iíé<ˇ5 32:15 =š::-'kt-í:-ˇ ˇ=ˇ-`_,-- iii_.z. ˇ fl<5`_ÍEˇš "~:=ˇˇE-ˇÍ- t_--zí-ˇiˇitfiš-ip3:ˇii-2 zsiˇˇˇ-:=-if--í.2'ˇ ii? -Š;-._ bá- -_.Í=:f:'z$-=.'E -=ˇˇ':-= ':'-:,:z: fˇíű--8: `*';. -_..--~_' :----F-L :r _.'*Í.ÍI-11-Í2ˇˇ'3Í'-_: _.--'_ - -<_ -_. -ge:.- -- _-- j- -(-4----:_---;z;+.':--z; -:iii. 2.12:-' -2-1"f' ifi-:`.-_ _-~_-ă;:`:'-2-:-*'-::'-.-:if :-:: ': :-'-1:l:-'f " '3_--_.:;.;-', zã-=-z'-3' _-_-=L' _. z,f:»<,._: - ; - -:_- <.>;< "_-,-_ -:_z_._._ "_ _-` f -: _ -Š'.>_-_ -2*:-_'_:>'-' ~ -- -;_:iíã_3 ˇ' z. ~ 4-;-*ëčg-<-`>5':_ - ::`ˇ : _ -:ä<_» >_:`. f:_`.~-.:'$->5;'_z_`-=_;_;:-25-š_šf?j_í ' -_;_;5;;:;~?} _'_:=_5_1'-.= ;É`- ;S'čtrI-Őz- =Í~.--` z-'ˇ '_:_: É':f.- z-31.-_=-;._-=: ::< ;2_ã :f:t 2f- -;:ˇˇŠ' ->.-E -:::-Q :--4% =->53':.i" '_._z. -'`- _._, ==fz-azt-:_ _:-!-kör:-z -_az -F šëˇ _: -j_j- --,_ 's -38'.. _,. -*A, -_> f't _ t :_<> is-=3--w -1-.zŠ@=;äz.;.»_ Á. r---e-: _ <.._>.- --_ -_= --r:,\_::.õ- ii -g,.~_-. F'_'--_:_.-:_-^ _,.,._ - <--<- >«' _.- '. _- _ ~.- -_ - _- _-._-_-<-_--_-_. - -_- : ıfl. -re -r ;r.>,z -- ~Í;_ˇ _;_.- ':..fa ~ı~?fi_š ŠŠ, ' }::_;-_-_ 5: -,._._._ -gifíš.. E23' ' --`. - _.õt -_ 2 _ :, ;;_..,-f- _.:<'-_. < ;:'-_.:-_:- -_-*??. -.z : z _..._ -_- :_-.. ;_--_-:... Afi-_ :. ( ;_, _: :,,., --~_E;>_-,_-_.: :_- r'-f_ I_-:;-.> -; - ba; Í; i.a_\i?í _ - iz Š $_$ <`-8 ' ii*.. _.O-z _ z ű,_,_{, : %,., z _, 2 _._- ; '._, - -- _-_,~ ~.w.: :.~._,._-,. :<_ ;>;}(,,: _._::z? A. >:_ ;_-z;í._.: '_ -_:_" 2- :: ' - -: : --_-._-_.'-*, _'i» f,-'-=:;-- -: -: _..l% ;_:zt 3,<` 5-._ ^<-<f=- _ z- - -( z, ; 9.., z. -'ˇ-ˇ:'Z-'_,gi-',_.:,1;_1:. =ˇ'-_- :_ˇˇ_,-_:_ K'-;_;.:-ˇ ' _< :<:--'->-' '- =-:-4z;, %, -ii :' z_í_z_- _- _..zz_.;_ z zl1 ( :--z'_:'-_;;z_r.- =_-_; fz`»_>--é-,;.'.šzã'»'4.l- 'ı._,'-= =' _ -ea -z - _:-- :-:-f _ sit-_ ˇ. _ 3- _ -z. -`: J.: z - - _ '- kr :-._-_ -- - H z; ˇˇˇˇˇˇ ˇ' -_ -Q-_-~ - : -. _" :: - :_ - :-: z ~, X..-7 Í? _:_ - -ˇ _ Í- '15,-_ 'Ji._ ár -', >' ; -_ 2 ˇ? -- ˇ" 2;--' _'-_:-_ 1. ˇ ˇˇˇˇči ˇ- '52 _:-21;. ~.Z'f_.;:'_._ -2 '_::-,' - :_. : : :_ - ;: ágy -f - 4%* ff. z, *:-- -,_-.L -i _"!,:z;--:zi-"=_..==' -z'_._-t-;;_ z er -- z - W _ 3;-if fa i/ˇ'*š:_ Í',-Í'ˇˇ _z_,: -Í;-ˇ -2 `, '._. _ «-~- -:: _ '- ;-;_ ` - --._' -:-_ A _ z. `.r.- - ; - L_ - _- _,-.,z' - _, -' -- :.--/rf-.z :r'-4. -f *-1;:;'-_:'$-»_ 'f-_ - '-- -_:»É _ Z,Ű f - :_-- * fr- _ -='-13* '-et*-:+>' rz-- -= 1:' ';f'*ˇ-?!;1t-éíf.~=-=--:$247-ı=õ. z =_:= 9%:1-''ãfiif..=..Aa':'õ : = `:=z_e--\'-.j _. '-Z.šf 3A -f-- _:-e.-42 Í' - *,,-: 1-»' z f):ˇ_-_ * _.. A*/ˇ,Č -j-<'j-_ j_ 1-' 2',-_ ;_.- - _ - -:_:_ -- ' ý`- ^., rýeiıfl _ -j- - _-_"-. 2-'-.- _z'. ' f-_...zzz._:_-4'-_<>z-f?'<_..--_-_?-,ff-2_ ="---'_rˇ'-ˇ.z-_:.._z- :_.,_ -f;._z -' z - _ -' zi-'ir-ˇ ; _ - _:- --:-:_1.;_.: z.j -_ - ˇ if-zzz ; gá- :7:>-,. {-- _ -z ~: _.'.-_ -.ˇ f--ˇ _ Így/.. -K-. ˇ,. Él - ˇ_- ˇ* -_-_-_f ':-:. _ - -.ˇ' '.. zf -' _ *_. ~ 1-f _-._. _ -_~.-if ~ 4_ -_: _ z :--.,, "'* ' 1I - _-_. _ -.WK-->`1 ' ͡ a.-ˇ ';:.ˇä-igo, z.:l- _-_.. _._= _- -_:f2 ~' -_ ' -_ ˇ ~ - * 9-* _Q, - _ --:-.. _- _ -zš-`z* -' -,-.«-_-»-'fi>,..- ñ_\- `Zi_tıfê';;-'- _;_Á %;;«ˇ ˇ' _- _ - -_?-=:::?:z._:-'-:zas_z==-f--:e-_.. '_`; '- _:._,_' '- _ z_., -F...f -.f zz iz ˇ> -_ A --, ::Z -.:- - _-51--_~;_ _._,_,,; -Iz _- -_ :E:' _ *_ "= ' -zh "*' _ 1 -' -' -L. 1- _, Il U z v I iˇ'č=1iˇ._ -ˇ.==ˇ.=' "ˇˇ'='É-'.=.-ˇ'- '. ˇ - ' " , ˇŠ* Š _. --'z_-f _ -'-\ _-'/:(32-_z z.-.z.- 1: >": :: Iˇ=:--f' _ Í:-:ff -Z '. _'fi'2' _.._,-.--z ˇŠ z.az.-4,/1.2..,yi_......k ˇ' -ˇ _-2515:. _..I /_ 7- ::;::_ê::;:-^'_e-<eˇ 23';-.Zˇ_ˇ 2*iI-'ˇ Él, -_._ -Ézgi--ýízz I-_'-_,--_ --:;:_=-z_.f-íz- ->_-zz- ;.-Y z, -= ;_.<;. ŠÍ$z-_;-; ;4:-,,, - fı._ =>.. : « > '-'1,_=' _ -3::_; _«',z.,.,74,. -;-, ˇ. ˇ- - ˇJ Ar.,-. ˇ - ˇ -3" ˇ- '7 ;_ë_i--_. '/:_-r/-z:-1.-ze-e/_ ˇ*-ˇ - ˇ-_.»;*` ;9-. :_-_ - _>_=_íf_?"-:1-ă:_--'_ f- _"_%'3>ñ, ',g_;; gy 2;-,y-'-?'ã:_4-' :; _-A -._-.-_.aš.- -_/f(_ˇ;'2\é _i;;ı3f._'_,-_-:<_.=-2.3-.>--"' 2íı%2' r::,- Š "-'Í-l'-'âf _ -: _'r:-:--:-'-s:?ff ''--ı:;-j: :5:ë-_->e_::g(.=_:_ -- _ 7::-1-'-61 -=- ' `.1'f.-<ˇ- -Ji' ' ::'_ -ta 1 - z: _ ~:-_- _*-_.:-:-:-.:= -- -;:;-.:<g,;e_ :>;-'2',,, _- _- -_ jg.-- Z, /"Í ~, :-'5:ˇˇ -͡1"- -5ˇ:Š«-.-ˇˇˇ ;.-ı-.-z- _-_-_- _.':= *.._ -znz. -_- -_.;.7 _-.._. eškh._:--:2ˇ;č'? 21fëL-'ˇ;ˇ'Z':'ˇ'-_ ':::---_;_- f, :_ˇ -_._-;-:: _-5 ;f_2-:';-"--':-_.: -: az ˇ * -,._ _ˇ_ˇ;.-:_- :....f~ _-;-:'- _--_--' S2 _-e _. --_, - ;_- -_:_-:_-_ - : '- -=?š.ˇ_-? %'-IF2ˇf:ë;;'*' :_-ˇˇViä'-zz7_.-_ >_. -,--._;.:,._-`y -z. z - _-:-:. -; -8:-:-;; :-rs _: +-'-«'.'- :: -1*'-_ -z='_í';%zf"';'-3;jrfigtz'-'í'---'-"'21'-;r:::z'1j::-'.-'; -gr*l ' :_I'- - \ 1-ˇ? ~...&.-.::;:::-. :: :_.; -j 1:-4: Ő-` _ ^ 41"-': _ - -az Kg:-_., _~ ˇ' _-:21' '_ -- '-_: _ z7-- --A..._.,.,,_._._-_ ;z:;-_ --_f_.-_; ; 4-, -_.. ez-',a a=;_:,z:«;;==f_;a;_-zz ;_-:-;'_',_=z35=-' F==?-F' ˇ---f--E5' _ı:r«' -'=EesE<_--=.'::- 'ˇ<ˇ' 9-.- '-:ál - _-ı:-;-::_'-*-` - 2-: -_:'_'_f >_1j=ˇ',_-.-'i,5_>-': -- _:'«:ä_:_-_-»_-5--í zi---.z 2 ' _-'=21"'I'Í'z_Í:5:'õš :*;'z:-e:'_»_-:='_f Z-ˇ _--.z --`:':Zõ"==':2e.. '~. -' ' : ˇ *'ˇ'ˇL?f=_:ë.-:f.22:-.L-_.-i5i5š;i'='4-' -+E=:-_-5-_':?-'-: ' _.zi-rk-a ˇ' -«"ˇ -. - ',-Í `.í,-2 --?'-:: 2-1:; 2.2" :;*fi22--;- Qz 'ˇ _ - =: ="';_; E- :_' _ -:-::- :Er5:' ' ==='v'* Iˇ -Ff-=z fi' _ -:_<_.-:;;--', \-:i=_,.== -:: _:: ;'=5:_'-j.j _ Eeëi _,:; : :j<.e-"_-?= :_- = ->-_ ˇ== '@_- '.'I_:-;=-";=_:::_:_:_ ::-_ Í-.z-;f_"%ˇ >.. - :f_j--=e-:-:`_-.':fš_z`_š ">-»--_vë~_š - ;-' :_ :E5:: -_`- --_»Iaf\': Š L _ - -_, - - -_ "-2;2ˇ._, '_ - _f _;\ -::,: -j :_._:'=' ˇ-I2._. -I. Ö.25' _ -'z ~Ü \ 1;:l'--;_jˇ L". -5;`_ - ' : "' É. _ ( JF _5._>_'_;-5?l3Č>'_Z""_._-'--.` ~*~ äg'ˇˇfˇ -'-2--1:-: E_' - :-_-: ` t- ir- 1:.- V-~ ˇ;: E auf _.Í 2.:. " <.ŠˇÍ_ "1: *" _ A -I. \,-. ˇ ` -- ~-_ '.: I?!_.`ˇ ˇ -- -:A. -'_-;' '(312._.. _-.~=.-:-- *_- - 42_"_ à _ˇ- -_-.z a É-=. -' ˇ -_ :. l " ˇ', ˇˇ-ˇ.v -- _ '_ˇ'fÍ*: ',_ˇ. ~'-_.--' =f _- -_;'- '-j-33;.-5 --:; 'f,z5 ' 2r_/'?'_-_:'-52 -_',j g. _, _,sg _. 3%.-= -=z=-'zf'-=-'-z.z.;_.-.-.;:'-;. -_, _ -' - =>:'*--;'-j_'_;f9!'i'j_.: ""'.ˇ Í _.ˇ'f'1-f=5-'- 55;.-' :;'ı'ˇ;ˇ `?, ".-_ :Š-:_f( ':"-:. - :, z_- _,_--_.. _- db -< :"'-_ Á _-2".ˇ 'ˇ - Á-ˇ-- f -_;.Őz e _- :- _.:2.---'--' '*2=f:': =-='*;=-_ :-az '- _._= É- z_<;9 /g_y_,,`_., < -' _- ' '_,gı _.., zaem - : -,ˇ ˇ.-Í'ˇˇˇˇ...-ˇ --ˇoíˇˇˇ- ˇ"_.- _ à gya,, :_-._ - 'ˇ ˇ- -' ',. z - ' ˇ' -\"-'_ 'á:v=-if.-ˇ - z si. =.-.- ' H--zi.-_=-_-. _. >:z_':_ \I_~' '-HK -gzl' : - -_. '- -_: :2 ---Y 1;-Q,- : Í ' -ˇ _? í ;», ;_._4%, - - :-, -_ -_;- _ '_:Š;i. _-.aa-.:.:-*', -ft ' _'-1 _. 2., -.. Yzf, 25, *ÍÍ _ W '-7-ˇ' _: - ` --.E5-z-=.'-ii-:i=--»' 'ã-.ze-za---1-_,,_.- _ -,_.«.,. -_ '*., -I _ _-_-_.:-L; : --z z. '- "ˇ_f,-"ˇ'ˇ ' _ -L. ':; -: '-:2'_,-' -_ -_-,._ E -;=. ' 1 -:- - ` _ - :,. P''- 'ˇ -_ `,. R -- - _ f_ ' :_ -' --lik. ˇ_"' f'. i :,:--7* ' _)9_Ă«:?,'f-'_-_--f-C :: ˇ: ' ' '~«i'2 _í.:.---ˇ,-=' -sr _., uçšl' _ z-;' " Z'<-Z --\,*- _ -._:. ' "'1f 'Í' ˇ; ˇˇ ˇ -- -Ö ˇ /Í - -,/_I2'_ -:- +_ 'O- ':W" lšãäbâ-8 >"_"Z_~'-, -' ˇ f ifi- ˇ -_: >-esš' - - 'ˇ - '-. `:ˇˇ- -1--'Ízf<--z-_-.f-3:-ffiâä -«-<_'<f-z--::a _ --_zz- z-_-'-, :a--za-fa-.zr-.4 :-_z - -, ; f">>'--,'l-5i;5č_- :_:_;;âă -;-.--.,~ f_`_>,-2-'h : ----.> I z f«.;- ' ^ _,_ - ' ˇ -_?_ff="-_;-_ - -:< -. --:- z: _- - ~\-_- _:; * _, -' ~ :.,- J- -rate ' - _-:-_- 'ˇ - _ 55:9' I' Í ' f /'* -J -- j;ä - /.Íjñz- - «. :z». rf _ " _. `_ _.,;i,_ãv'\ $' _ f ~ /z. 1 K, ı, ov, I _ š'>:a-zw "üti -._.:_-;-::_.:z-zz:;::_.: :_-._* Š- _._: :,_,_% -;=_!=-;,_- =z:z.fz_---_-'_-_:z:_-a-«_.;. {-_z -,f;;:,_,,zf <_;f /.,, _ :-1 _, :z-_--:-_._._ ;?r T>,.::;:-.-', -. -A-' --Él_;z fr, zz' _.:-,. J-, -Mz " - _ z.«> _-j=ˇ yzsz zi *ff õw,,;, ' '_.-41.ff>Š'z "-.f"5_.z_.-ˇ-=?ˇ'ˇˇ1_-._,ˇëí ;,-- _ -_* f _-_ - _..,- ;:_._, _ -,Í -_ _.-_- _: - _.\.«@^ˇˇ -_.- ;_( : - _ ;i.1. e- _-z. _ :-_ 2.:::- _.Ízf.Í1f;I`;ˇz;; -<_..- fi = _ -_:--_ ;_,_ }' Él:--:; ",~'f',-- A :.-;_ ---=s-z5;_.,. eg_'-_"' -'11.-:-:-f-E 'I."-*'z '_'._`;, --ˇ ˇ '-' _ '_-_ -_:, - _-._..'_h- _--_.._; - % :,'_, ˇ ˇ ; 3 _:..ˇ,-z il.ˇ ˇˇ,--ÉÍÍ. ˇ -_ -_F: -*er -., - 'Š -' - ˇˇ \ <_: :: -.^_; :_, --:-;- _ ' - '. - -`_- r`-=~ eˇj._;ë-&f- 9. ~- -' Z:_._ -:-- ˇ ˇ' -ˇ.ˇ',;. <_- --_-,'E?_^`:z-,- -.' -_ '-õ- -_z:'_ '>-_-,;' -<.-'z--_-ian- '_ -,_'- :- -:.::,_ - - ` <Í~ _;._- -_ -1- *Í4i._:-_<-r.=:,>- T f'-._ 2-z, _ R3, ;--- -_<-*if-: - fr _. ~.<8.^. -._. = ˇˇ -^ -ˇˇilfˇ - area - -- *- I- - -ze.a: :22- -_a=i ÍJ@ã-::'lf-Mz..-. lí<ˇ'*=itff-š -..-'...<z...%-_._...'čfl,.'..- '- z _. -_ -z..-.í. 53;, ---gr-- ---*?-^.- _ *-zo./'- ::aza "-: -z-- : äazz=~_=.-:i>=.=a---ıëëf-'ill-í-`--. _ -f -dá. -Z --' -1í<-'_-_f1::.';:--f-' -':: =:!:<.-: --=š2-=.'-:->.=ë-_-- '.-:1'= -_'>'- :-_'29*ˇ" "1.-:2-" az.-_-1:--1-ã{ '_ _.-._-_ sg-,z sfz'-ifi:.>>-ë=.,... _- z- -- -_ 4"-~ - -'_'-9--z:-'._:.' :-' "z."--1- _ 1 4--_-, ; ;_ "-^ 2---K-'_' "=á ;.. _ :«-W/_-: _-:-_-_$:'= -: z-4; _-,;;., --_::--. _(-... :;.<-.:?-ll:-5,. _;.-_:-.--; -«-' - :-_ - ::-' - -;- ' 'ˇ ~_'-:-.- fiz z _-*-- _...JA _, -.;-_._-;-_4z?;.z --._ - š::- z 2--.rf zj-4- _:, 2 ::< -'_'-4.: z:_- -'-f -' '9_';,,."f.:'.'- rf -- *-z'-1-'i. - z_-4.-j',:z,;, _ - _:- z_;-,z-- - ::.>. -.-_,-_.. _:_?-...;_;._.. _> --.;š5,-,;z.f-z _:--,f,--_1_:{ '-_? -' Í-'.*.z_-_,-t;' Š_-*.{z-,.32:_:_:.---1ä::«.: :- _:-.._: -fizı is > -_ z. 4! _ e. _,g -' 4; zâsr vi _; 1. ˇ z 2, _- A_._«_=2j; -1-. * - ˇ 'ˇ M,,,š_ _-çíz > -,z_;:ı-,êféil-íf_<_.:_ -:_g_-f-;-_ _:ý-- :-.i_. ;ˇ' R/-,_ 3:4 - -: -J -.; _*_- ;:_;*; -2 -»z_-'ff-._=2-.á-;-,_: 'F --_< ;:- - C _- _. z;z -_:- -' ::- :--._a- _-f.=::. ágy _*--í_ -_.:-,_,v._- -» ',-.<~ _ G- :-:>_$-:_ 1:./ ~ 2-* z;:::f._~>'~ '- " -7.' fi 4. _- '_----'.L-:'E1 "i'-3:' --,./_-ıqt,"'-ízrš, _g_,š_` íé : -_ :--- ' ->,_=.'-,,-_- AW _' -4,,-.:`-_,;. -':-«:f: a- --. ' '/3*::`-$- ':=:;/' 'z'= z '- :f -E '- -'.- - _., 2., '.z -:z.-'::. z: _ :-:»:;'_z -_-4 -_.z.z. -_ 'pëzfiw._-~*z_=a:í_._' 'f.-_:\-*-h: < =. 1 -f'f'<--`-' ˇ- --.s " -< < -1_ 4-Í's '*= -z-_'1.::.-- z *Z.:' '?=ˇ` :5::=?É'ˇ '_ :-'«:"_ˇ. _ä;> : «_- :_,_Š^3- -- Y"`!'<_;y ',; -č;,ˇˇl,ˇ,7.}ç-ˇ «- _,'_- 'so/ 'z.-_ - 4"`- -,.=` rf:-< ' -,; -,-_,> -- _- -z_:- ---_<J-.- _z.- 1:._: _ - -> _ -: :_ --1-'ri _:>if:f -.'- -Ă 4..-:-:_:.'a-4,, --_*.:_--_:-._ - _- ':._-z' "=` :-: =;-_-_, -.9?_j Í:;, 5_-i_-:-2'-4*'ˇ zi5ä'4--'-1-: z_-., ="-*_-_:E'-'22.»:r;5g_.-'-'_ä,;:a;I:-_ L--ãgzafšzgf-=-Zˇz Éfgff -=ı?_j;2=.,_-;.<.7._:._:. _:_'ˇ_'_E.-:;:1gr-._ ; : -.-_\- ;--_Q-:_-ă'&.y' - ç-:ý--- ig: ".;.-'--:-z-. '"_z'fi;;:2;:==-'f-=-_-.'-_::-_ -:- `9._- 2,... _>_ xx; ' -_-_,...:z--;-.1?3:s*'>'.---<->í'-'-2 _- --f:e-f:zˇ'-"_5lí- _- -.\~<~ z--: >.<z-= =-i<'--='_ 2--- Í.-**`--'=zë -:-.Š.ˇ"i=z-E=ı - ==.«z:--_.- É:-=-z->:a-=;:.-=-:=-'-"'- Z, _'-Šˇ-, :fr-:-š4-- _ =F" _' g-«-32:2»_-'-li',,. ;-4%'.-;..-_:.:--3-12:;-ã'2-.32,_.. _._)a, ä -' :.-_2-_-.{:;;_;-.:_-=-_ý_=-,'5,., ~<., q! _, _-.-za.._< - =; _- '=»_ z -_-*sz=::._:'_, *A.,,:_-g_:-- '. -r-:.-*ˇ _:.::-ˇ ':-'--. _- zi1_-.--'é :J I' ˇ A _z't_z.-1 :z.~- -f -z.-. - _ ˇ !!-, _ -' ai' :: _ :_.ˇ= _. ;i-- :_, _ '2Š'Eˇ:É- Í. _ Ifˇ.,_.< y. -'Ijj_=.z:=ˇ*=.<.-1% ' _ :;e_- =-,_.- > -- ÉŠiÍ8Š?ãe_i*<&.f_f _=Š kár _ :'z_í_p..-*l-a-. :'. '...= _--ˇ"-:;=,;-š> ÍE- ::"`I-'_=í2í' `«Ir=Í5:ˇZ'-:-"=-=Í-_.'5 :=-Í-ZÍ=š-ÍÍZFZIˇt-=ˇ `-z=ˇf*-e-:e3122-í'iëšälf-fë <% ë\':_ -- "-.--ˇ.Š z z_... :_ '_ _ _-z_.-_z-:õ~ı:_.. :-:-:- --1: :-_:.:.' z.. '=--1- -ri.:.. 8 -:'= '_:-32' g:;_z- `-2-ÉV-''--: -' :. -:Z-zzz-._-' :"-:':fi.-"fl4:'i_=l:'-. z_.4*_s?á'_ z, ^ l(- ear-. ˇ' ˇ. 1. '- -- '_._+., '= '-2' -'êi'z:z* -=-'*'-. " _ z._-,..-,;1-ˇız_:-::;.,-_.';j:',;f:'-'. :-> -. -, -_),-_ <---:-=-':-í1*- --_* ä._. '.aki-_«} - --: -_.`_._z_. ~::<z.-az---.; _ - - :,_ 3z.-:-'_:. _.,,u ˇ ˇ» - zé ~. z. ˇˇˇ-ˇÉ-ˇˇˇˇˇ ˇÍÍ2ˇ' ˇˇ :J-ˇ-..;f_ ˇ-ˇ2ˇˇˇÍˇ"Í` ' - «3_:rˇˇˇ ͡ˇ-5ˇˇ'--':ˇ; F/_ z--~ Z'_ '- '- ' F' _~.-4: ;_.. _2'f -_f,'_4 ;;z.r' ŠrLz_-ëˇ-z 'ˇ- i--z...42 fii_j-ˇ*-ˇˇˇˇ_: ;»=-Šˇ2.:'- - _ -_ Šăiˇíˇˇˇˇűˇ z--z -_ - - «ii_:,_(ˇ_:- 2-_;_..«-zíˇˇˇ*»:--_:_- -Í'-W'-~ zt" Í - _-z-=-i`-"'>' _' -: '-:- -ait _::_ :_- --_ {'i_:'_:_ë;j-'_.._i -'2 J: -_-_=_=_, '-?- ' ' *-ra -f _ ' '-' j =*_-_:z, '-2-"ˇz L :- 2. &_ 'rf---2' - : - =-ı.'-; 1'z-.=z;ft-`:,. f. - ::--ˇ:= - ˇ;- -2 '-'--'-ˇ---'Í2'v :_.JS-» "--2-_-2'-_z_>_ -_,_.;<_." z- -:_z-:-;.;_;_.._,"-~,,çz _:.,;_.,,z. z,š_,». -Y? -:'-:-:;:-.._"-f-\.'-2..-3:-*'_-.'_z' 2-' :-2.._,_ : :.. ás-=.>«.f<".`f :_ g 2--_ -$-.'6'- -.Ü.._.,Mt-«r_ _g,. «;_r_%_ _, z, zzgõiâfi : W-' ˇ ˇ _- 3%? t`í;"2:':ˇf::i---:'ˇ=;-;l;e_:"'--':-: É=_ -zˇ _.: 52*i:-_'---i»ˇ_-'ˇ _ :í-2.-.u-šzf 'ˇ-ˇ ' "-' E.----Š-_-`,-"--'EK --f-`.-^ - ' -'-:ı- --i._ --'-'>: '_-'-_ 2 7: -4_-,y :_-ˇ - : ;_-.-:- ; _._. _-.z-1>-z-- _ :- _- 4 -:-;_: _ - -2',. -. ::-_-j.. _. --_: -_.._ -'55-_-':_-az2 -_ " ' -=--: ;>. ="-'-- " ': - >- '-:-:. _-»jj_._--'-. -.-:5(,Í- - - : -:- _-A3;-`!--_--<<-:z:=':,_-_; -: -:_ '- gy, Á _. "Z"ëq _. z_ 1 äärt Šˇ.z«-8.-z vg ˇ 39-* _ l _.._._._: :--..sz _:-_.. -af-ibi: z' \ - :-._ -_ :.. >é._~-_ `:-_ :-' - zzz. _ -fa' =l* ri.i= '-' - 'f,;_?z.-,r--í :: *-:- Ff iiff :-.- :_ -_ -.- _ - 88?-_--.s_~_ rf.-=-=w' _.=-% _ Az--af _-_ -:_' : _.::,a --:E-=:=-.=.:-2.- E-_-.+ i-*fi :W-._. - :-..=.=::' - -;.-_:<n:'f'->-`=:-fz--a --:_ *-:_-_--=-fj:.-:':-;-::-_'í =.,r_ * - -_.: ' ga-3* :-_. >_-0-: -z.-_'- :: _'_ '_ -.{' ˇ -_;-:2«;tç,_-E:;j-'- :,j,'_ ;.z_5:' :,-,- _. :--~r:---:.z. _,3_3 ; { -. ':- -._ :f:- _:- j_ f:_':_{?_{' -g: '-:'::_'?ëıˇ-*ˇš :_'-:-'_'_ *-.-té? ;f:_ z` ˇ_'5.'- Jil,,j -.Š _._f«._,_ zl _ rá.í 9ä_ > - _- A. :_ --_:_ :_:-,-.ˇ _;Š-p:-_ z»- _-:-.-:: '- -_ az 'f' -=-rf? _*_ -- -_-,_-_,. -- «-«ăi._ Í 3 >!- -< z. _ --_ ::, -,-3.--." _2g_z;- _ 3--:_.e 3.,- _ - A - - -»,- _`fevf;.,r-":.;." -_.-::_--_ ->-:-:2.»-sa. 1*' E.:--_:-_:-_ --::I _. "<z -2 ;š =:'. ' ' - :.,. ;;<_. -M'_ '.`f +`ˇ;ˇ_<.,, rf..,':'..;. fi,:<-_.z,;;::,.ır.çi -'-*ez-_: _'- z=.j----._-z rf zfšg,--:äsë---_»< -zf )z':'_*` _ -_-::_ Sfza _;- =ı<:=.=-z= _ -.9ˇ' _--< -ÍŠ..-:.= I. =- ` ::z"ë:-e- _. ~ _ë_ ~ _ˇŠ z. ˇˇila13.9, fi' _ -s ;Q iii -_.:', '-._ - ˇ-ˇP' _-'-<-z-v--:-_ - =z'~r";4 z.-=.-.?' _ -'---'-_' -' _' A-,-Í*--zE-- -a-._:_ z.-=-_z.-z-z-'-;-_- -:z. -.=-az.%:'-- fa- ',"'-i-.e-z.:-_-zá.-_-z:.ft. fë'a _' ` s_»:--'_- ; <'_ ;_`; g_ *Q -_g»"..,.,_,., -_- _ 1.-- :,._ zi; 'P-* ;=.-:zi-?z= =_=-=' '-_-_=:2;ë _-_:-: ; z_ i 3~<f_st._- --_,\_<>'3š.~. _---_f:`_ Kit-L. -<-. a :_-.z - -. _1t:-=>:-=._-,-':-Š--=<'. ` R.-f"'ˇ~.\ "_ ' É.-:_ `_!: -_ -. _.~29- >. äëč- Fi--,_-i=ˇ=ˇ '*-!-` ='_-.== =-1.j-is _ --;. rr -,---HŠ,z*,:\`.-Š.: -Ílˇ`_í2ˇíŠt>_._Í «W- -_:- ; - _ ` _, _-` :-8! az za -.-._:_-Ez: ássa? - -,._._-'-Ze.'= 2 zi.. :-fi- -;5;._-j ˇ-:- - _.ı2-'' -'ı-zn -' -- ˇˇˇ-ˇ3'EŠ5ˇ'ˇˇ--'- F. _._ ' -»_ '-'~ Š _-az -'ˇ~ˇ<- Š- -_ - --\- '- _-2'-'. _ - Hix:. f'~ _: ~-_ --F-g.-zrý 5ˇ"-'- -:..._ s -_~_- g 'L A T _ - _ Í' 'L Y. -e-,=i_*-_ë_-ˇ*'?, ˇš5-ãh =--z' -_.--:=:$'~-.=.'="'=:\>i==_'f:zz.='.z:--e'-* _..t.=-'z'2>:e-81.-f<` '.=.`R:.*= =.'-'-'-Í: _ `- >-.--_=z _- ---_'š:_=_: 222"-`-' 2. -,-;_ z_z_~_.+_:--.-;z f-;z---:_.~:< _ -::'- -_-š:.-..-?:;,=<.=z *_f.-.-.~.~>.;`^!--::-:=-> '-'-*--_-'-' -::<;---~.`š.-- ;f~ - -_ ' _;-`ˇ5Éi -.Í Íüfč i- _..._- _ ˇ* ' ' :-_ Š-`ˇ.- ` - _' ˇ_z-»= -'ˇ' ~' =-_' 210--z -<:-'illi'-< -.`-' " *r=?*"'.».ı'. " F' < ft-'f-. :--.Q-.ı`=Š_<<- í` ˇ